Erdélybe látogatott diákjaival a Kanadában élő, a torontói Ryerson Egyetemen oktató Barcsay Tamás, a gyalui várkastély jogos tulajdonosa. Az elkobzott ingatlant az egykori tulajdonosok leszármazottja visszaigényli. A per még nem zárult le, ennek ellenére Barcsay Tamásnak komoly tervei vannak a kastély jövőjét illetően. A Kolozs megyei tanács vezetői által ismertetett tervet, miszerint a kastélyba költöztetnék az Expo Transilvania kereskedelmi központot, borzasztónak tartja. Barcsay Tamás elképzelése szerint a műemlék értékű épület egyik szárnyában színvonalas panziót lehetne létrehozni. Példaként a székelyföldi Miklósváron Kálnoky Tibor által működtetett hasonló panziót említette. Barcsay Tamás tervei szerint a mintegy 60 szobás épület többi részét közcélú intézmények (egyetem, iskola) alapítványok használhatnák. A kertben szabadtéri előadásokat lehetne szervezni. Legmegfelelőbb lenne, ha létrehoznák a Barcsay Alapítványt, amely a kastély működtetésével foglalkozna – mondta. A lepusztult állapotban lévő kastély felújításában ismerősei és rokonai is segítenének. /Borbély Tamás: Hazalátogatott a gyalui kastély örököse. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 19./

Minden bizonnyal pozitív döntést hoz jövő héten a Kolozs Megyei Tanács szakértői bizottsága a gyalui kastély visszaszolgáltatásáról, jelezte Fekete Emőke, a tanács alelnöke. A négy sarokbástyával ellátott, mintegy harminctermes épületet és a hozzá tartozó közel 15 hektáros kastélyparkot az utolsó tulajdonos oldalági leszármazottja, a Kanadában élő Barcsay Tamás egyetemi tanár igényelte vissza. Hét éve tologatják az aktákat. A baloldali kormányok idején leállt, a jobboldaliak idején általában felgyorsult a restitúció. A gyalui várkastély első írásos említése 1439-ből való. A Bánffy-család tulajdonába került épületen 1911-ben végeztek legutóbb jelentős átalakításokat. A kastélyt 1948-ban Barcsay (született Bánffy) Katinkától vette el az állam. /Gazda Árpád: Visszatérő történelem. = Krónika (Kolozsvár), jan. 7./

A gyalui várkastély és a hozzá tartozó kert visszaszolgáltatása a Barcsay családnak, évek óta nehézkesen zajló folyamat. Nemrég kedvező változás állt be: visszaadják a család örökösének, a Kanadában élő Barcsay Tamás professzornak a tulajdonjogot a kastély és a kastélykert fölött. Az elmúlt évtizedekben a gyalui várkastélyban fogyatékos és árva gyerekek intézete működött, 2002-ben az ingatlan a Kolozs Megyei Tanács felügyelete alá került. Művészettörténészek szerint az épületkomplexum helyreállítása összesen kb. 25 millió euróba kerülne, a kastélyparké pedig további 25 millió euróba. Maga a karbantartás is évente fél milliót emészt fel. Ennyi pénzzel nem biztos, hogy rendelkezik Barcsay Tamás. /Ördög I. Béla: Visszaszolgáltatják a gyalui várkastélyt és kertet. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 13./

Már januárban ígérte a gyalui kastély visszaszolgáltatását a Kolozs Megyei Tanács, a restitúció tovább késik. Jelenleg amiatt, hogy a megyei tanács az államosítás után épített épületek értékének a kifizetését kéri az örököstől, és azt is kiderítette, hogy a kastély a román állam elidegeníthetetlen ingatlanainak a listáján szerepel, mondta el Barcsay Tamás, a kastély örököse. A Kanadában élő történészprofesszor a napokban Kolozsváron tájékozódott a visszaszolgáltatás késésének okairól. A kastély viszonylag jó állapotban maradt meg. 2002-ig a gyermekvédelmi hatóság használatában állt. /Gazda Árpád: Tovább késik a gyalui kastély visszaszolgáltatása. = Krónika (Kolozsvár), júl. 1./

Ismét magántulajdonban várja felvirágzását a gyalui palota
Visszaszolgáltatták Erdély legnagyobb lakott várkastélyát
Végre kisütött a nap a jobb sorsra érdemes, nagymúltú gyalui várkastély fölött: örököse, Barcsay Tamás hét évnyi kitartó ügyintézés után, sok akadályt leküzdve nemrég kapta kézhez a tulajdonjogi okmányt, így az épület és a hozzá tartozó ingatlanok sorsáért ezentúl nem az állam, hanem a Kanadában élő történelemprofesszor felel. A 15. századból származó műemlék (első dokumentuma Anno Domini 1439-ből való) gazdái között olyan személyiségeket találni, mint a Kende család, Báthory Gábor, Kamuti Farkas, gróf Losonczi Bánffy Dénes, az 1948-as államosításáig pedig a Barcsay családé volt. Pusztította tűzvész és Mihály vajda serege, sikerrel ostromolták a kurucok, 1960-tól 2005-ig pedig hátrányos helyzetű gyermekek iskolája működött itt. Azóta üres, csak az idő vasfoga kezdte ki. Csütörtökön az új tulajdonos társaságában vettük számba a várkastélyt, és beszélgettünk annak múltjáról, jövőjéről.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Piktorok, lüdércek, egyebek
Tizennyolcadik alkalommal gyűltek össze képzőművészek a zsoboki alkotótáborban. Alapítói – az Essig házaspár – még két esztendeig működtetnék a több funkciót betöltő nyári műhelyt, a huszadik találkozót követően a fiatalabb nemzedék gondjaira bíznák. Szilágyi Aladár riportja Essig József és Mészáros Ödön felvételeivel.
A bánffyhunyadi állomáson két művészküllemű férfiú várakozik rám. Zsobok felé haladtunkban megtudom, hogy a gépkocsit vezető Buglya Sándor személyében a jeles filmrendezőt, operatőrt, a Sapientia Egyetem tanárát tisztelhetem, a másik táborlakóban pedig Orbán István kolozsvári grafikust, a Báthory István Líceum rajztanárát. Három esztendeje, amikor az Alszeget jártam, alulról, Váralmás felől közelítettük meg, most pedig Sárvásár végiben balra kanyarodva ereszkedünk lefelé a gödörfaluba, mely szláv eredetű nevét is azért kapta, mert valóban egy katlan fészkébe rejtőzött el. Azon az úton gördülünk, amelyiket a Molnár Irma helybeli lelkipásztor és férje, Molnár János teológiai professzor kezdeményezésére részint önerőből, részint nyugati támogatással építettek a 90-es években, hogy Zsobok a Nagyváradot Kolozsvárral összekötő országútról is elérhető legyen. A húsz esztendő múltán is járható kövesút a megyehatárt képező vaspályán túl hirtelen aszfaltra vált. Szilágy megye felvállalta, hogy a saját szakaszát korszerűsítse, Kolozs megye nem. A Ríszegtető fara alatt haladtunkban István megállást kér, néhány perces domboldali portya után gazdag vadvirágzsákmánnyal tér vissza, a csokor minden szála más-más színben pompázik. További időmúlatásom idején nem egyszer látom, hogy a táborlakó művészek körében divatozik a virággyűjtés. A zsoboki határ gyakori botanizálásra csábítja a piktorokat.
A tábori műítész Amikor befordulunk a tábor lakóinak szállást és műhelyt adó Bethesda gyermekotthon udvarára, egy teremtett lelket sem látok, mindenki elvonult dolgozni valahová. Szerencsémre, a folyosó árkádjai alatt elsőként Banner Zoltán művészettörténésszel futok össze, Kalotaszeg két legjelesebb fafaragó mestere, a bánffyhunyadi Kudor István és a helybeli Gál Potyó István társaságában. Zoltán barátomat rögtön le is foglalom magamnak, hiszen tudomásom szerint fontos szerepet tölt be az alkotótábor életében.
„Ez most a tizennyolcadik alkalom, amikor a harmadikat rendezték, az alapító Essig Klára felkért, jöjjek, nézzem meg: kik vannak itt, mit csinálnak, és egyáltalán, mi a véleményem arról, hogy ne mind csak a Székelyföldön forgolódjanak a művészek, hanem itt, Kalotaszegen is működjön egy művésztábor. Ez egybeesett azzal a mozgalommal, amit a Molnár János és Irma lelkészházaspár kezdeményezett, aminek a koronája a Bethesda gyermekotthon, az ehhez kapcsolódó mezőgazdasági és ipari létesítményekkel együtt. A szomszédos Farnason öregotthont működtetnek, itt malom is van és kenyérgyár, sajtgyártó kisüzem, fóliás zöldségtermesztés. Az, hogy Zsobok, az egyik legelmaradottabb alszegi falu úgy kiemelkedett, hogy Kalotaszentkirály mellett a legizgalmasabb élet zajlik itt, főleg nekik köszönhető. A kétszázvalahány lelkes faluban hetven embernek adnak munkát. Klárika levélben kért fel a részvételre, el is jöttem. Az elején elsősorban a kolozsvári rajztanár kollégáira támaszkodott, lévén, hogy ők könnyebben ide mozgósíthatók. Magyarországról is igyekezett táborlakókat toborozni, onnan kezdetben jobbára amatőrök jelentkeztek. Amikor megérkeztem, csak két ismerős, hivatásos képzőművésszel találkoztam, Soó Zöld Margit jött el akkor meg Fodor Éva, Fodor Sándor író felesége. Mondtam is Klárinak, ez nagyszerű dolog, de ide a profikat kell meghívni, hogy amit itt alkotnak, Kalotaszegen, ne csak a saját kis körükbe jusson el, kerüljön be a hazai és magyarországi művészeti élet vérkeringésébe. Jöttem minden évben hűségesen, az amatőrök lassan elmaradoztak. Végül is a tábornak profi jellege lett, de azok a rajztanárok, akik tényleg kiállító művészek, továbbra is jönnek. Aztán megfordult itt Jakobovits Miklóstól Tóth Lászlón keresztül Árkossy Istvánig és Kádár Tiborig sok jeles művész – hogy hirtelen említsek néhány nevet. Eddig több mint százhúszan tanyáztak itt. Volt, aki egyszer vagy kétszer jött el, és van, aki rendszeresen visszajár. A szervezők ragaszkodnak ahhoz, hogy ha ide jelentkezik valaki, annak, amit itt alkot, „köze” legyen Kalotaszeghez. Essig Klára most Kolozsvárról távirányítja a tábort, ahogy tudja. Régóta betegeskedik, úgyhogy hősies dolog volt, hogy tegnap kijött a megnyitóra, a férje, Essig József fotóművész helyettesíti tulajdonképpen.
Nekem az a tisztem, mindenek előtt, hogy amikor vége a táborozásnak, megnyissam a kiállítást itt, a díszteremben, vagy a kultúrházban. Az egy társadalmi esemény a faluban, mert rendszerint istentisztelet után tartják, a falu népe átvonul, és megnyitjuk a tárlatot. A dolgom másik, gyakorlatiasabb része, hogy a két munkát, amit a táborlakók itt hagynak a gyűjtemény számára, értékeljem – euróban most már. Ez a kollekció tulajdonképpen a levegőben lóg, hiszen nincs hol kiállítani állandó jelleggel. A képek végül is jó helyen vannak, ennek az épületnek minden szobájában, a parókián és a farnasi öregotthon falain, meg Essigék lakásában, ahol egy pincegalériát alakítottak ki. Régebben úgy volt, hogy vasárnap, amikor véget ért a tábor, megnyílt a kiállítás, kürtőskaláccsal, köményes pálinkával, volt egy kis zene, éneklés, estefelé nekiálltunk, leszedtünk mindent, és másnap, hétfőn Kolozsváron az evangélikus egyház galériájában újból megnyitottuk, immár a szélesebb közönség számára. Három éve nem ott tartják, hanem a magyar színház előcsarnokában, egy-egy színházi vagy opera bemutató alkalmával.
Igazából minden órám le van kötve, mert amikor már elkészült néhány kép, megkérnek, nézzem meg. Nem vagyok igazán kritikus alkat, nem is tartom magamat igazán műítésznek. De elbeszélgetek velük, kiderül, hogy mit szeretek, mit nem. Természetesen nem lehet itt tíz-tizennégy nap alatt főműveket alkotni. Az a két kép, ami itt marad, annak befejezett munkának kell lennie. Ha több alkotás van, azt is megkérdik, hogy melyiket hagyják itt? Természetesen, a legjavát választom ki, annak ellenére, hogy a gyűjteménynek még most nincs állandó helye. Igen fontos volna, azt kellene még megszervezni, hogy a tizennyolc év alatt felgyűlt munkák javát, mondjuk, ötven képet egy vándorkiállítás keretében Magyarországon is bemutathassák.”
Banner Zoltánnak sietnie kell, hiszen amióta Békéscsabára költözött, egyre-másra tárlatokat kezdeményez, főleg erdélyi vagy Erdélyből átszármazott képzőművészek munkáiból, megnyitja őket, ír róluk. Legutóbb Péterfy László szobrászról készített monográfiát. Minden évben megjelenik egy erdélyi művészről szóló monográfiája. Legalább ötévente egy-egy tekintélyesebb, átfogó jellegű művészettörténeti kötetet is kiad. A sorozatot 1990-ben kezdte, az Erdélyi magyar képzőművészet a 20. században címmel. A jelenleg 81 esztendős, fáradhatatlan szerző bevallja: „Már készülök a hármaskönyvem harmadik kötetére. Mire nyolcvanöt éves leszek, a művészettörténészi pályám emlékeit írom meg, az ars poeticámat, aminek a lényege az, hogy nem csak transzilvanista irodalom van, hanem transzilvanista művészet is.” Beszélgetésünk végén az is kiderül, hogy tavaly, éppen a nyolcvanadik születésnapja körül tartották Békéscsabán a Költészet napját, és őt is felkérték: mondjon néhány verset a 24 órás versmaratonon. „Szavalatom hallatán a helybeli színház igazgatója, Fekete Péter azt mondta: neked még ebben az évben szervezek egy előadóestet! Már rég nem vállalkoztam ilyesmire, mert éreztem, hogy ez engem nagyon megvisel. De összejött a dolog, és azóta újra fellépek, nem győzök eleget tenni a felkéréseknek.” Ilyenformán az örökifjú Banner Zoltánt újra elcsábította régi, nagy szerelme, az előadóművészet…
Műhelyről műhelyre Arról már előzetes tájékozódásom során tudomást szereztem, hogy Zsobokon immár évek óta a festőtábor mellett – azzal egy időben – fotóművészeti, ritkábban filmes tábort is szerveznek. Igaz, ők kevesebb napot töltenek itt, éppen tegnap távoztak. Azt már magától értetődőnek tartom, hogy a grafikus Essig Klára fotósként és tévéoperatőrként is excelláló férje, Essig József az egyik fő kezdeményezője ezeknek az alkalmaknak. Viszont mindebben jelentős, mentori, szakirányítói szerepet tölt be az engem ideszállító Buglya Sándor, aki 2004 óta a Sapientia Tudományegyetem fotó-filmművészet-média szakának vezető tanára. A tanár úr nemcsak a tanítványait hozza el Zsobokra, szakmai gyakorlatra, hanem a fotográfia és a filmművészet iránt fogékony középiskolásokkal is foglalkozik. József és Sándor nem kis megelégedésére, a most lezárult alkalomra sikerült nyolc magyarországi művészt, a Felföldi Fotográfusok Szövetsége csapatát meghívniuk, akik Kalotaszegnek a déli részét fényképezték, Tordaszentlászló, Kiskapus vidékét. Amikor szerre meglátogatom a műhelyekként fungáló osztálytermeket, nem kis meglepetésemre, Buglya Sándort „in flagranti” kapom egy festőállvánnyal meg egy ecsettel. Kiderül, hogy piktorként is „jogosan” tartózkodik Zsobokon. Éppen egy tájképen dolgozik, két műhelytársa állingál mögötte, azon frissiben véleményezik a félig kész alkotást. Itt természetes gyakorlat, hogy nem csupán Banner úr, hanem ők maguk is megbeszélik egymással a dolgaikat. A szakmai eszme- és véleménycsere alól legfeljebb csak azok képeznek kivételt, akik igénylik a magányt az alkotáshoz, vagy akik valahol a faluban, a határban bolyongva dolgoznak. A táborzáró kiállítás idején viszont ők sem mentesülnek az elbírálás alól.
Sándorral egy teremben buzgólkodik másik fogadóm, Orbán István grafikusművész is. „Kolozsvárról jöttem, második alkalommal vagyok itt, először 1998-ban, amikor a harmadik tábort tartották. Kíváncsi voltam, mi minden történt itt az elmúlt másfél évtized alatt, sok az új arc, de vannak emberek, akik törzstagoknak számítanak. 1975-ben diplomáztam, tagja vagyok a Barabás Miklós céhnek. A megélhetés érdekében rajztanári munkát is kell végeznem, a Báthory líceumnak vagyok a tanára, az egy nagyüzem, ezerkétszáz gyerekkel, ott van egy saját galériánk is, a Klubgaléria, ahol rendszeresen havonta újabb és újabb kiállításokat szervezünk, meghívott képzőművészek munkáiból. Rám mindenképpen inspirálólag hat ez a közösség. Egymáshoz bejárunk, megnézzük, ki, mit csinál, hogy dolgozik, mikkel kísérletezik. Összeülünk, beszélgetünk, anyagot hozunk, katalógusokat, egyebet, amit kicserélünk egymás között. Mindenképpen konstruktívan hat ránk a környezet is, egymás közelsége is. Most, ha jól számolom, huszonnégyen vagyunk, Magyarországról is jöttek kollegák.” István két kiadvánnyal ajándékoz meg. Az érszalacsi születésű, portugál földön fényes pályát befutott, odakint elhalálozott Balaskó Nándor szobrász és egyetemi tanár munkásságának két szegmentumát, aktjait és rajzait bemutató albumot Orbán István rendezte sajtó alá, és előszavazta. Ha valaki, akkor ő alaposan ismeri a művész életművet, hiszen Balaskó Nándor az apósa volt…
A faragott fa illata Korábbi ígéretemhez híven, ellátogatok Gál Potyó István alszegi portájára is. A tágas udvartér megannyi épülete tanúsítja, hogy itt a faanyagot szerető, a megmódolásához művészi fokon értő emberek laknak. Ahogy benyitok a hátsó traktus földszintjének szerény műhelyébe, egy, a szemközti sarokban ékeskedő fali tékán akad meg a tekintetem. Bármelyik hajdani céhlegény örömest vállalhatná magáénak ezt a harmonikus díszítésű remeket. De számomra, nagyváradi polgár számára, a rogériuszi református templom belterének famunkái képezik a „referenciát” Potyó mester produktumait illetően, hiszen két esztendeig faragta annak minden darabját, a szószéktől az úrasztaláig, a mózesszéktől a padelőkig.
„Most éppen kapufélfákat faragok, a Varjúvárnak. Felújítások kezdődtek el Kós Károly házánál. Egy autóbehajtó kaput és egy gyalogkaput faragok. Nagyapámat ugyancsak Gál Potyó Istvánnak hívták, ő volt Kalotaszeg leghíresebb mestere. Kós Károly idejében élt, ő készítette a Varjúvárhoz és a szentimrei nyaralóhoz a teljes bútorzatot annak idején. Bár apám nem folyatta a szakmát, én a génjeimben hordoztam a fa szeretetét. Gyerekkoromban is már próbálgattam apró munkákat, nagyapám sajnos, meghalt, amikor én tíz éves voltam, de a munkái megmaradtak. Néhány szerszáma és néhány mintája is. Ennek alapján kezdtem el faricsgálni, és miután megnősültem, Bánffyhunyadra költöztünk, ott megismerkedtem a Kudor családdal. Nagyon nagy hatással volt rám ez a jeles faragódinasztia, olyan szép dolgokat láttam náluk, hogy muszáj volt nekilássak faragni. Először hobbi szinten, utána váltottam. A kolozsvári népművészeti iskolának volt egy osztálya, ahol várfalvi meg körösfői faragó volt a tanárunk, elvégeztem két évet, de többnyire autodidakta módon tanultam. Összegyűltünk nyolcan-tízen faragni szerető emberek, mindenki hozta, amiket talált, régi faragásokat, s abból inspirálódtunk.
A rogériuszi templomot nagy élvezettel, szívvel-lélekkel csináltam, akár itt, a zsoboki templom fakazettás mennyezetét, a nagypetri imatermet, a vajasdi templomot, Hunyad megyében, épp úgy, mint az ugyancsak Bihar megyei Jankafalvát. A fiammal dolgozom együtt, 2000-ig nem győztünk a megrendeléseknek eleget tenni. Magyarországon is volt néhány nagyobb munkám, borospincéket, és egy modern irodaház belsejét borítják a faragásaim.”
Gál Potyó István a művésztábor mintájára faragótábort rendez minden évben. „Egy időben párhuzamosan ment a festőtáborral, meglátogattuk egymást, egymás előadásaira átjártunk, de mostanában az később működik, mint a miénk. Van nekünk, népművészeknek egy egyesületünk, a Bokréta Kulturális Egyesület, ennek a keretében van faragó, bútorfestő, varró-hímző tábor. Az utóbbi az idén elmaradt, de a faragót és a bútorfestőt megtartottuk. Most volt a tizedik alkalommal. Általában tíz, tizenöten vagyunk. A bútorfestők Mákófalván, a fafaragók itt, az én portámon találkoznak. Kolozsvárról is jönnek, a környékről, de a legtöbben Magyarországról. Sikerült ide édesgetnem a faluból is néhány gyereket. Remélem, lesz utánpótlás, mert most egy kezem is sok, hogy előszámláljam: hányan faragunk Kalotaszegen…”
Lüdércek pedig nincsenek Az esti irodalmi rendezvénynek riporterségem a meghívottja, néhány könyv mellett lapjainkat, az Erdélyi Riportot és a Váradot is bemutatom, megtisztelő partnerem Egyed Emese professzor asszony, irodalomtörténész, költő. Immár hagyomány a szerzői estek tartása, az örökös moderátor szerepét Emese vállalta el. Vele és gyerekkori barátommal, Essig József táborszervezővel a kései órákban ülünk le beszélgetni. Emese asszonynak is szívügye Kalotaszeg, Zsobok. Egymást kiegészítve mesélik, hogyan sikerült összemelegedniük egy reménybeli partnerrel,Barcsay Tamás Kanadában élő honfitársunk személyében. A történelmi család sarja sikerrel igényelte vissza ősei gyalui kastélyát. A részben tűrhető állapotban lévő, hatvan szobás épület jelentős, multifunkcionális központtá válhatna. Úgymond, még mielőtt teljesen megnyugtatóan rendeződött volna a grófi ingatlan jogi helyzete, az örökös támogatásával, a helybeli alpolgármester közreműködésével „birtokba vették” és „felavatták” a kastélyt: Ott szervezték meg a fentebb emlegetett nyolc jeles magyarhoni fotóművész kiállítását, az önkormányzat vezetője pedig népi tánccsoporttal, énekesekkel, muzsikusokkal tette ünnepélyesebbé a tárlat megnyitását. Jóska barátom hosszan sorolja, hány kudarc érte az Essig család, illetve a bánffyhunyadi Kós Károly Egyesületpróbálkozásait, hogy itt, Zsobokon vagy egyebütt tető alá hozzanak egy kalotaszegi gyűjteményt, ahol a képeknek, a faragásoknak, a festett bútoroknak, a kézimunkáknak is helye volna. Talán a gyalui kastély lehetne a megfelelő hely?… Egyed Emese, aki már három könyvet írt az irodalmár Barcsayakról, felajánlotta a segítségét Barcsay Tamás történésznek: kutatásait a családja történetével foglalatoskodó tisztelt kolléga rendelkezésére bocsátja.
Nem tudok a riportom végére pontot tenni addig, míg egy passzus erejéig nem idézem fel Emese asszony „zsoboki intrádáját”, amint jön velem szemben, elegáns, fehér lenvászon ruhában, széles karimájú szalmakalapban, a karján egy hatalmas csokor mezei virággal. „Ez a liláskék a gémorr – magyarázza –, ez a sárga az orbáncfű, az zsálya, amaz meg mogyorós lednek, bürköt is szedtem, sárga vadhagymát, fehér galajt és mentát. A galajt alabástromon találtam, az alabástrom kő fehéren vakított a zsoboki réten, talajréteg nem volt rajta, csak egy nagy virágbokor. Erős illata van. A minerálé és a vegetária ugyanazt a fehér színt kínálta.” Emese az anyatejjel szívta magába ezeket az ismereteket, hiszen az édesanyja botanikus volt.
Hajnalban tovább csámborgok az Egellő sikátorán, ahová tegnap Emese elkísért, a temetőkertet megmutatni. A domboldalon szépségesen szeszélyes rendben, lábon álló, félig vagy teljesen eldőlt két-háromszáz éves, faragott, feliratos sírkövek – érdemes lenne alaposan végigkutatni. Emeséről tudom, hogy a helynevek szerelmese, hiszen tavaly ilyentájt versbe szőtte Zsobok legszebb neveit, Tűnődés tengerfenéken címmel. Jelentem: elmerészkedtem egészen az általa emlegetett Ördögkosara aljáig, de egyetlen lüdérccel se találkoztam. Pedig a vers szerint ez az apró katlan a „lüdérctánc helye” volna. Talán nem a megfelelő órában érkeztem oda…
erdelyiriport.ro

Új tulajdonosa van a gyalui várkastélynak
Nagy Elek kolozsvári származású magyarországi üzletember tulajdonába került a 15. században épült gyalui várkastély. A tulajdonosváltásról Barcsay Tamás történész, a kastély örököse számolt be az MTI-nek.
Barcsay Tamás 2012 szeptemberében kapta vissza a kommunista diktatúra idején államosított épületet. Mint elmondta, nem azzal a hátsó gondolattal vágott bele a vagyon visszaszerzésébe, hogy eladja azt, de kénytelen volt belátni, hogy nem lesz képes biztosítani a kastély megmaradását.
"A múlt nyáron három hétre elutaztam Erdélyből, és mire visszatértem, leszakadt az ebédlő plafonja. Óriási gerendák feküdtek a földön. Ez a történet érlelte meg bennem az elhatározást, hogy eladjam. Azt éreztem, ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog majd hibáztatni, amiért hagytam, hogy tönkremenjen" – mesélt motivációiról az örökös.
Elmondta: olyan vevőt keresett, akinek anyagi lehetőségei is vannak az épület megmentésére és akinek ugyanakkor a személye garancia is arra, hogy az örökség megmarad.
"Azt hiszem, ez sikerült" – tette hozzá. Örömmel beszélt arról, hogy az új tulajdonos máris elvégezte a legsürgetőbb állagmegőrzési munkálatokat és elkezdődtek a régészeti ásatások a kastély körül.
Barcsay Tamásnak arról is sikerült megegyeznie Nagy Elekkel, hogy amíg ő és a húga élnek, addig használhatják a kastély egyik sarokbástyáját és néhány termét.
"Azt tervezem, hogy áthozom ebbe a lakosztályba a személyes dolgaimat, a festményeimet, metszeteimet, a könyvtáramat és egy olyan muzeális részt alakítok ki, ami látogatható lesz, és esetleg a halálom után is tovább működik valamiféle alapítványi formában" – nyilatkozta a torontói Ryerson Egyetem nyugalmazott professzora.
Nagy Elek szerint a vétel érzelmi alapú volt és céljai is érzelmi alapúak, amelyek szorosan összefüggnek származásával, neveltetésével.
"Kolozsvári lévén az egyik legfontosabb érték számomra a hagyományőrzés és vele együtt az útmutatás a jövő generációinak. E várkastély keretén belül meg lehet valósítani egy olyan kulturális központot, amely az egész régióra kihat. A várkastély Kolozsvár közelében, Kalotaszeg szívében van, a Mezőség határán, a Mócvidék lábánál. A legjobb lehetőséget kínálja a kultúrák találkozására, egymás megismerésére" – nyilatkozta Nagy Elek. Hozzátette: a cél megvalósítására a nemrég bejegyzett Traditio Transylvanica alapítvány lesz hivatott.
A négyzet alakú várkastély államosítása előtt Bánffy Katinka grófnő tulajdonában állt. 2002-ig a gyermekvédelmi hatóság kisegítő iskolát működtetett benne, azóta üresen áll. Bánffy Katinka grófnő unokája, Barcsay Tamás történész hét évig várt arra, hogy birtokba vehesse örökségét.
A kastély első írásos említése 1439- ből való. Kezdetben a nagyváradi, majd a gyulafehérvári római katolikus püspökség tulajdonát képezte, de az évszázadok során számtalanszor gazdát cserélt, míg a Bánffy család tulajdonába került. Történelmi esemény is kapcsolódik az épülethez: 1541. december 29-én Fráter György itt kötött megállapodást a Habsburgokkal arról, hogy a magyar korona és Magyarország egésze Habsburg Ferdinándra száll, ha kiűzi a törököket az országból. A terv meghiúsult, Magyarország három részre szakadt.
Népújság (Marosvásárhely)

Megőrizni az épített örökséget (Kastélyok Erdélyben) (Tusványos)
Kastélyok Erdélyben – eladó, kiadó, vagy mi lesz velük? meghirdetett címmel fejtegették a témát a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján, szombat délután a Corvina-udvarban. A tömör összegzést Bánffy Farkas fogalmazta meg: nem az a lényeg, hogy ki egy kastély tulajdonosa, hanem hogy az épített örökség megmaradjon.
A társalgás meghívottjai: Gregor Roy Chowdhury, zabolai gróf Mikes Katalin fia, aki a zabolai Mikes-kastélyról és helyzetéről feltett kérdésekre válaszolt, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője, magyargyerőmonostori báró Kemény János unokája, aki a marosvécsi Kemény-várkastély jövőjét feszegette, Gergely Balázs régész, a Kincses Kolozsvár Egyesület társelnöke, aki a gyalui Barcsay-várkastély adminisztrátoraként volt jelen és a már említett losonci báró Bánffy Farkas, a fugadi udvarház kezelője. A beszélgetést Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője moderálta, akinek nemrégiben jelent meg a témába vágó kötete: Erdély újranemesítői. Arisztokraták honfoglalása (Heti Válasz, 2015). Arról faggatta a meghívottakat, honnan lehet támogatást szerezni felújításra, mi lesz az általuk képviselt kastély jövője. A beszélgetés során felvetődött, hogy az Erdélyben található kastélyok legtöbbje igen romladozó állapotba került, lásd az aranyosgerendi vagy koronkai kastélyt, de akad néhány pozitív példa is, mint a marosugrai Haller- vagy az olaszteleki Daniel-kastély. Utóbbiak arra is példát mutatnak: nem feltétlenül az épületet évszázadokon át birtokoló családnak kell gondját viselnie, azt el is szabad, el is lehet adni, nem bűn az, csak jó kezekbe kerüljön. Mert rossz példa is akad. (Nem említették, de a felújított küküllővári Bethlen–Haller-kastély belsejének egyik mai jellegzetessége a Vitéz Mihály vajdát ábrázoló falfestmény.)
A kastélysors minden esetben más. A Bánffyak meg akarják őrizni a családnak a fugadi kúriát. Sok az örökös, Bánffy Farkast bízták meg a kastély és a hozzá tartozó, eddig töredékében vissza­adott birtok gondnokságával. Annyi a kikötés, hogy a család minden tagja nyaralhasson ott. Tehát családi célra tartják fenn. Zabolán a vendégforgalomban látják a jövőt, vendégházat működtetnek, és annak fejlesztése a cél. Gregor Roy Chowdhury szerint, ha a család visszakapná összes erdejét, gond nélkül fenntarthatnák a kastélyt. Annak idején a birtok méretéhez és annak függvényében jövedelméhez igazították a kastélyok méretét.
A másik két kastélyt közösségi célokra igyekeznek használni tulajdonosaik. A gyalui várkastélyt visszakapta Barcsay Tamás, aki látva, hogy nem tudja fenntartani, eladta Nagy Elek magyarországi nagyvállalkozónak. A kastély stratégiai helyen található, Kolozsvár közelében, s ott a közép-erdélyi magyaroknak közösségi teret igyekeznek kialakítani. Kolozsvár mellett lefödné Kalotaszeget, a Mezőséget. Marosvécs az erdélyi irodalom bölcsője – mondotta Vécsi Nagy Zoltán, hozzátéve, ezzel a kijelentéssel még nem hatott meg senkit annyira, hogy támogatásról biztosította volna. A kastélyban és parkjában született a Trianon utáni összes, kultúrát érintő döntés. Szándékuk szerint a családnak fenntartanának néhány szobát, a kastély többi termében helikonos kiállítást rendeznének be, illetve vártörténeti tárlatot, amely Erdély-történeti kiállítás is lenne, hiszen Erdély fejedelmei sorra birtokolták a várat. Rendezvényeknek is teret adnának. Kastélyszállásokat alakítanának ki, olcsó szállóhelyeket a gazdasági épületekben, hogy a turizmust is fellendítsék.
A beszélgetés során felmerültek a nehézségek is: az örökösök minden esetben csak részben szerezték vissza tulajdonukat, s van, ahol – például Zabolán – az állam próbál újraállamosítani részeket. Helyenként, ahol önkormányzati tulajdonban vannak magyar műemlékek, alig várják, hogy összedőljenek, és arra is van példa, hogy a telket ortodox templom építésére nézték ki, vagy wellnessközpontot létesítenének kétszáz éves fák kivágásával. Bánffy Farkas arra is utalt, nincs becsületes műemléklajstroma Romániának.
Vécsi Nagy Zoltán visszautalt Orbán Viktornak kevéssel korábbi tusványosi beszédére, s hangoztatta, nemcsak az egyházi tulajdont kell nemzeti érdeknek tekinteni, hanem a magántulajdon is pont annyira fontos. A kastélysorsokat eddig kedvezőtlenül befolyásolta, hogy magántulajdonban levőkre nem lehetett kormánypénzeket vagy uniós támogatásokat lehívni. Úgy tűnik, a most kezdődött európai uniós költségvetési ciklusban lehet majd pályázni, B kategóriás műemlékek esetében legtöbb 500 ezer euróra. Ha annyit megadnának, elég lenne egy kastély rendbetételére, állapították meg a jelenlévők.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékteremtőket vár a gyalui várkastély
A gyalui várkastély kertjében első ízben szervezi meg a Várkert Fesztivált a patinás épületegyüttes gondozására létrehozott Traditio Transylvanica Alapítvány és a Kincses Kolozsvár Egyesület.
Az október 10-én és 11-én tartandó rendezvény helyszíne a reneszánsz jellegét máig őrző, patinás gyalui várkastély parkja.
Legelőször a Krónika számolt be arról tavaly novemberben, hogy a kastélyt Nagy Elek üzletember vásárolta meg Barcsay Tamás örököstől, aki kénytelen volt belátni, hogy nem lesz képes biztosítani a 2012-ben visszakapott ingatlan megmaradását.
„Kolozsvári lévén az egyik legfontosabb érték számomra a hagyományőrzés és vele együtt az útmutatás a jövő generációinak. A várkastélyban meg lehet valósítani egy olyan kulturális központot, amely az egész régióra nézve hasznos: az épület Kolozsvár közelében, Kalotaszeg szívében, a Mezőség határán, a Mócvidék lábánál található. A legjobb lehetőséget kínálja a kultúrák találkozására, egymás megismerésére" – nyilatkozta akkor lapunknak a Budapesten élő, kolozsvári származású Nagy Elek.
Történelmi jelentőségű épületegyüttes
Mint a fesztivál szervezői írják, céljuk bekapcsolni a több kultúra találkozási pontjánál fekvő Gyalu 15. századi nevezetes épületegyüttesét az erdélyi kulturális élet és turizmus vérkeringésébe. „Annál is inkább, mivel a jobb sorsra érdemes hatvantermes, négy sarokbástyás kastély hosszú évek óta kihasználatlanul áll. Meggyőződésünk, hogy a várkastélynak és a kastélyparknak szűkebb értelemben a régió magyar közösségét, tágabb értelemben Erdély történelmi nemzetiségeit és kulturális csoportosulásait kell szolgálnia értékteremtő és -megőrző kulturális programokkal, a régió sokszínűségét bemutató rendezvényekkel" – írták a szervezők.
A gyalui Várkert Fesztivál alkalmat teremt arra, hogy a nagyközönség megismerhesse az épületegyüttest, illetve annak történelmi és kulturális jelentőségét, mely olyan nagyszerű írókat ihletett meg, mint Móricz Zsigmond, Gárdonyi Géza vagy Kós Károly. Naponta több alkalommal vezetett sétára kerül sor a várkastély körül és a belső udvaron, melyek során az idegenvezetők bemutatják az épületegyüttes és a mellette húzódó római castrum történetét.
Gasztronómiai időutazás
A programokban különböző kulturális és szabadidős rendezvények, gasztronómiai, klasszikus- és népzenei, hagyományőrző és családos tevékenységek szerepelnek, kiegészítve a várkastély megismertetését célzó programokat. A borkóstolók mellett Korok, konyhák, kóstolók címmel gasztronómiai vetélkedőt szerveznek szombaton, melyre olyan főzőcsapatok jelentkezését várják, akik az elmúlt évszázadok korszakaira jellemző jellegzetes ételek elkészítésére vállalkoznak. Külön díjazni fogják az adott korhoz illő autentikus felszolgálást és öltözetet. Jelentkezni a varkertfesztival@gmail.com e-mailcímen és a 0742-591-639-es telefonszámon lehet.
A gasztronómiai program vasárnap sem marad el: Iglódi Ferenc ökörsütő mester egy 450 kilogrammos szürke marhát készít el nyárson. A különlegességet, akárcsak a szombati főzőversenyen elkészült ételeket, egy 10 lejes kóstolójegy kiváltásával bárki megízlelheti. Az ebből befolyt összeget a szervezők a Kolozsvári Magyar Napok adománygyűjtő akciójához kapcsolódva a kárpátaljai gyerekek megsegítésére ajánlják fel.
Az ökörsütéssel párhuzamosan a pecsenyéhez illő köretek és saláták elkészítése szintén verseny keretében történik. Mindemellett lacikonyhások, sörcsapok és fröccsstand szolgálják majd ki a résztvevők igényeit. Jelen lesz Gyaluban a Kolozsvári Magyar Napokról ismert Emese park, mely íjászattal, hajítógéppel, nemezeléssel, gyertyamártással, vívással, középkori és régi népi hangszerek bemutatásával, élő zenével, középkori vásári játékokkal, ügyességi feladatokkal, csutora-esztergálással és ördöglakatokkal várja majd a látogatókat, különösen a gyerekeket.
Szintén családos programnak ígérkezik a Kalotaszegi Turul hagyományőrző csoport lovasbemutatója, amelyet vasárnap szerveznek. A kultúrakedvelő közönséget irodalmi programokkal, bábszínházzal várják. Az erdélyi török világ hangulatát eleveníti fel a Canlar régizene együttes, melynek tagjai a klasszikus török zene mellett énekmondók verseit adják majd elő. A magyar népzenét mezőségi és kalotaszegi prímások és népzenészek képviselik.
Edda-koncert, fesztiválzáró táncház
A parkban felépített színpadon október 10-én, szombaton 19 órától fellép a legendás Edda együttes, október 11-én, vasárnap 16 órától pedig a fiatalok körében igencsak népszerű Bagossy Brothers Company. Vasárnap 18 órától a szintén közkedvelt erdélyi Nightlosers csap a húrok közé. A szombati koncert után tábortüzet gyújtanak, amihez a jó hangulatot Miklós Gyuri, valamint Ségercz Ferenc és barátai biztosítják. Vasárnap este több száz négyzetméteres sátorban táncházzal zárják az első alkalommal megszervezett Várkert Fesztivált.
A rendezvény két napjára szóló jegy 15 lejbe kerül. Jegyeket a Biletmaster.ro oldalon, a Kolozsvári Magyar Opera jegypénztáránál, valamint a rendezvény helyszínén, a kastély hátsó bejáratánál lehet váltani. A részletes programot október első napjaiban közlik a szervezők az esemény Facebook-oldalán és honlapján.
Krónika (Kolozsvár)

Szelíden és jósággal nevelték őket
Egy ménes emlékezete
Az Eresztevény fölé emelkedő Óriáspince-tető után, hétfő délután a Lábas Ház alagsorában is megnyitották a Varázslatos Bánffy-ménes című kiállítást. Megtekintésével nemcsak egy csodálatos lóállomány történetébe nyerünk betekintést, hanem az egyik erdélyi főúri család sarja, gróf Bánffy Miklós életútjába is.
Marton Lichtfusz Katalin meleg köszöntő szavai után, Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi városháza oktatási és kulturális irodájának vezetője fordult az egybegyűltekhez. Ennek során megtudhattuk, hogy a Szebeni Zsuzsa által megálmodott, majd létrehozott tárlatot az illetékesek túl értékesnek és szépnek találták ahhoz, hogy csak a Székely Vágta három napig tartó rendezvényei alatt legyen megtekinthető. A felszólaló szerint ugyanis általa visszakapunk egy pici szeletet a valamikor Tündérkertnek nevezett Erdélyből, és egy olyan mozaikkocka kerül ismét a helyére, melyre méltán lehetünk büszkék.
Mindez elsősorban a bukaresti Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókja vezetőjének, Szebeni Zsuzsának köszönhető, aki ebből az alkalomból gróf Bánffy Miklós pályafutásának főbb mozzanatait is felvillantotta a nagyközönség előtt. Megnyitóbeszédében pedig köszönetet mondott Barcsay Tamásnak a családi albumból rendelkezésére bocsájtott és a Bánffyak, illetve ménesük mindennapjaiból ízelítőt nyújtó fotókért, valamint Köntés Ernő agrármérnök, lótenyésztőnek a szakmai tanácsadásért.
A családi hagyatékból kinagyított naplórészletek és levéltöredékek böngészése közben a látogató lelki szemei előtt egy letűnt kor történései rajzolódnak ki, de belepillanthatunk egyik jeles képviselője, gr. Bánffy Miklós dús érzelmeibe és szárnyaló gondolataiba is. Magyarországról, az ősi családi fészekbe történt 1926-os visszatérése után például a következőket írja: „A fák, a bukszusbokor még nagyobbak, még dúsabbak, mint mikor jobb időben elhagytam őket. És most, mikor mindezt viszontlátom, erősebben és világosabban látom meg, hogy mi is legyen az, ami ezt a helyet páratlanná teszi. Az ember érzi, hogy századok óta mindenki, aki itt lakott, szenvedélyesen szereti a helyet. Mindenki a saját ízlése szerint szépített és beletette a lelkét és a nemzedékek egymásra fektetett kultúr-rétegei idézik fel azt a varázst, mely mindenfelől az embert itt körülveszi.”
Odébb lépve az egykori erdélyi nemes lóállományról olvashatunk egy 1881-ben megjelent cikket, melyből kiderül, hogy 1828-hoz képest, amikor 117 ménesben 2543 anyakanca volt található, 1881-ben már csak 56 magánménes létezett, 773 anyakancával. Ebből a gr. Bánffy Györgyé volt a legnagyobb, mely 40 angol félvér anyakancát számlált.
A lovakhoz való viszonyukról Bánffy Miklós így írt: „Bonchidán legalábbis száz évre visszamenőleg ugyanúgy bántak a lovakkal. Ugyanabban a környezetben születtek és éltek, és ugyanúgy gondoskodtak a nevelésükről. Mindig szelíden és jósággal. Sem atyám, sem nagyatyám nem tűrtek semmi durvaságot. Én sem tűröm el.”
Nem véletlen tehát, hogy a II. világháború végén, a front közeledtével Bánffy először nem a családi értékek, hanem a ménes megmentésére gondolt, ami azonban sajnos nem sikerült. A bevonuló szovjet katonák egyszerűen felfalták őket. Így hát a nagy becsben tartott, értékes paripák már csak az emlékezetünkben élhetnek tovább.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ezüsttányértól fagyöngyig - Beszélgetés Barcsay Tamás történészprofesszorral, a gyalui várkastély örökösével (Örökségünk)
Arisztokrata családok leszármazottjaként Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múlttal rendelkező várkastélyát harcolta vissza a román hatóságoktól. Barcsay Tamás történészprofesszorral évszázados kanalakról, csorbítatlan magyarságtudatról és a gyalui kastély megnyugtató jövőjéről is beszélgettünk.
– A kívülálló azt hinné, egy olyan családban, mint a Barcsay, a legegyszerűbb beszélgetés is kész történelemóra. A történészpálya felé való fordulását is innen eredeztethetjük?
– Lehetett némi szerepe a környezetnek. Gyerekként is nagyon érdekeltek a királyok, királynők – kacagtak is rajtam a felnőttek –, rengeteg könyvünk volt, némelyik tele illusztrációkkal. Sok régi ezüst ötvösmű is a család tulajdonába tartozott. Barcsay Ákos fejedelem hatszögletű aranyozott ezüsttányérjára Erdély címerével a közepén például jól emlékszem, és azokra a kanalakra is, amelyeket a református egyház Barcsay Ábrahámnak, a fejedelem testvérének adományozott annak elismeréseként, hogy támogatta a Váradi Biblia kinyomtatását. Én meg játszottam ezekkel a tárgyakkal. Egy évvel a kitelepedésünk előtt betörtek a budapesti lakásunkba, mindenünket elvitték, jellemző, hogy főleg a kanalakat sajnáltam.
– Emlékszik, mikor járt először Gyaluban?
– Hogyne, a háború idején kisgyermekként a kastélyban töltöttem a nyarakat. A szobám a kisebb bástyában volt az anyámé mellett, az apámé egy hátsó bástyában, akárcsak az irodája. Telefonon értekezett a lenti gazdasági egységekben dolgozókkal, én meg nagy csodálattal néztem fel erre a „különleges” dolgokat művelő emberre. Utoljára 1943 decemberében voltam Gyaluban, utána már csak apám járt vissza, aztán ’44 nyarán egész kocsikaravánnal, 20-25 emberrel, állatokkal, mindennel indult Gödöllőre az anyai nagyanyám egyik kis birtokára. Ma is megvan a lista, hogy indulás előtt kinek mit adott a faluba megőrzésre. Egyes gyaluiak mégis betörtek a kastélyba, vitték, amit lehetett, azt beszélték, az első szovjet katonák állították le a rablást és pusztítást. Még ma is élnek emberek a faluban, akiknél megtalálható a kastély egyik-másik berendezési tárgya. Köztük néhány családi portré, többek közt dédanyámról, Bánffy Irmáról, és egy nagyon szép Barabás Miklós-festmény is.
– Szülei miért éppen Kanadát választották új hazául?
– A háború befejezte után apám a Magyar Rádiónál talált állást, aztán 1949-ig az amerikai nagykövetségnél dolgozott, rövid ideig sofőrként, majd a mezőgazdasági osztály munkatársaként. Egy asztaltársaság tagjaként egyszer begyűjtötték az állambiztonságiak, kihallgatták és összeverték, aztán közölték vele: mi magát most megvertük, megfélemlítettük, menjen vissza a nagykövetségre, aztán jelentsen nekünk! Jelentett is, de az amerikaiaknak, a kulturális attasé elfuvarozta a családot az osztrák határig, egy csempész pedig átvitt bennünket. Kezdetben úgy volt, hogy Amerikában telepedünk le, de a terv valamiért meghiúsult, apám viszont Ausztriából mindenképpen tovább akart menni, úgy gondolta, még mindig túl közel vannak az oroszokhoz. Meg hát 1949 februárjában még senki sem tudta volna megjósolni, hol áll meg a Vörös Hadsereg, apám egész Európát nem érezte biztonságosnak, attól tartott, a nyugatra vonuló szovjeteket nem lehet feltartóztatni. Így kötöttünk ki végül Torontóban negyven dollárral a zsebünkben. Apám először egy gyárba került, ahol egy Zichy-gróf és egy Habsburg-rokon is dolgozott, zsákokat készítettek. Később az egyik torontói egyetem adminisztratív osztályának vezetője lett, budapesti közgazdaságtani doktorátusának, mezőgazdasági akadémiai végzettségének semmi hasznát nem vehette.
– Tízéves gyermekként került idegenbe, mégis elismerésre méltó módon megőrizte magyar identitását, anyanyelvét...
– Pedig nagyon könnyű lett volna átváltani angolra. Szüleim azonban nem tolerálták, hogy otthon más nyelven beszéljünk, mindig magyar szóval ebédeltünk, vacsoráztunk. Mivel csak negyedik osztályig jártam magyar iskolába, sőt, azt sem fejezhettem már be, egyértelműen a szüleim érdeme, hogy magyar maradtam.
– Fél évszázadon át táplált Erdéllyel, Magyarországgal valamilyen kapcsolatot?
– Hogyne, 1968-ban jártam is Gyaluban, igaz, inkognitóban. Oxfordi egyetemista társaimmal voltunk látogatóban a Szovjetunióban, visszafelé jövet néztünk be Gyalura. Sok minden megvolt még a kastély berendezéséből, sem a kert, sem a kastély nem tűnt rossz állapotban lévőnek. Bennünket, a kelet-európai ideológiák és rendszerek iránt érdeklődő nyugati egyetemistákat az ott működő iskola igazgatója igen „vonalasan” vezetett körbe. A mellénk rendelt kucsmás parasztot viszont nem lehetett „meggyőzni” a hajdani elnyomó urak borzasztóságáról, akkora nosztalgiával beszélt apámról, Barcsay Józsefről, hogy kis híján elsírtam magam. Egy másik falusi ember magyarul szólt hozzám, és amikor bemutatkoztam, azt mondta: gondoltam, hogy maga az. Azonnal hozzátette, erről senkinek egy szót sem, de azért még megkérdezte, mikor jövünk már vissza. Amúgy sokáig el voltunk vágva a szülőföldünktől, apám hosszú ideig nem mert kockáztatni, talán 1966-ban utazott először Budapestre.
– Az 1989-es változások után azonnal látott esélyt a Gyaluba való visszatérésre?
– Mindjárt a legelején. Ha lehetőség adódik a kastély visszaszerzésére, azt meg kell ragadni, hangoztattam. Kényelmes polgári életet is élhetnék, de nem azt akarom. Aztán elindítottam a visszaigénylési folyamatot, amit nemcsak személyes ügyemnek tekintettem, hanem a családdal, Erdély történetével is szorosan összekapcsolódónak. Feladatnak, kihívásnak kezeltem. Arra persze nem számítottam, hogy ilyen hosszasan elhúzódik a folyamat, illetve hogy ilyen következményekkel jár. Az iskola 2002-es kiköltöztetése és a 2012-es visszaszolgáltatás közötti tíz esztendő alatt például sok évszázados fa esett áldozatul a gazdátlanságnak. Többek között az az öreg fa, amely alatt kisgyerekként én is sokat játszottam, és amelyről azt mondták, hogy Rákóczi fája. A legenda szerint 1660-ban az alatt pihent meg a sebesült II. Rákóczi György fejedelem, mielőtt Váradra menekítették volna. A megmaradt fák legtöbbjét pedig megtámadta a fagyöngy, a kolozsvári piacokon év elején kínált fagyöngyágak egy része a kastélyparkból származott.
– A román hatóságok 2012-ben szolgáltatták vissza a gyalui várkastélyt, amely 2014 elején máris tulajdonost váltott. Magára nézve nem tartotta érvényesnek az arisztokrácia híres törvényét, miszerint „kastélyt el nem adunk”?
– Talán nem kell bizonygatnom: nem azért igényeltem vissza, hogy gyorsan eladjam. Úgy ítéltem meg, hogy nem történt helyrehozhatatlan rongálás, állagromlás. Olyasfajta hasznosításban gondolkodtam, mint a Nyugat-Európában látogathatóvá tett kastélyok esetében, ahol nemcsak az épületek, a berendezések tekinthetők meg, de a tulajdonos életébe is be lehet pillantani. Húsz termet terveztem berendezni szerves kastélyturizmusra, igazi kuriózum lehetett volna a régióban. Persze a tető megjavítása, a betört ablakok kicserélése halaszthatatlan volt, konzerválni kellett az évtizedeken át kisegítőiskolának otthont adó épületet, de a nagyobb szabású javításokat később készültem elvégeztetni, amikor már megtaláltuk a kastély végső rendeltetését. Nem ambicionáltam, hogy egyedül, fejedelmi módon éljek egy hatvan szobás kastélyban. Mindig úgy gondoltam, hogy Erdély legnagyobb privát rezidenciájának kulturális küldetése is van, amelyben az erdélyiek megtalálják saját helyüket. A Kolozs megyei hatóságokkal való közös tervezgetésben azonban fokozatosan magamra maradtam, egy háromhetes távollét után 2013-ban pedig olyan fejlemény fogadott, ami mindent eldöntött.
– Mi történt?
– Leszakadt az ebédlő plafonja, és mintha azzal az egész örökség felelőssége immár elviselhetetlen súllyal zuhant volna a nyakamba. Óriási gerendák feküdtek szanaszét a földön, én meg úgy éreztem, a feladat meghaladja az erőmet. Csontig hatolt belém a felismerés: ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog hibáztatni Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múltra visszatekintő várkastélyának elenyészéséért.
– Hogyan zajlott egy ekkora ingatlan eladása?
– Természetesen nem a lapok apróhirdetés oldalán kerestem vásárlót, több bizalmi ember is dolgozott az ügyön. Akadtak jelentkezők, egy ausztrál-román házaspár tűnt a legkomolyabb érdeklődőnek, alaposan utánuk is néztünk, semmi „gyanúsat” nem találtunk, aztán valamiért mégis kihűlt az érdeklődésük. Közben viszont a kolozsvári Gergely Balázs révén találkoztam Nagy Elekkel, Méhes György író fiával. Épp akkortájt fejeztem be Méhes György Kolozsvári milliomosok című regényének olvasását, de nemcsak annak hatására bíztam meg a fiában. Különösebb ígéret nélkül is éreztem, hogy Nagy Elek az én szívemnek is kedves felhasználásban gondolkodik. Annak is örültem, hogy nem sokkal az üzlet nyélbe ütése után, már 2014 nyarának elején elkezdték az ásatásokat, amelyek nyomán véglegesen cáfolni lehetett a buta tézist, miszerint a gyalui várkastélyban vannak ugyan régi kövek, de összességében 19. századi épülettel van dolgunk. Én már 2014 elején, még az adásvétel előtt kijelentettem: Nagy Elek megmentette a gyalui várkastélyt. Béke van a lelkemben, és remélem, a nagyszüleim is békében pihennek tovább a sírjukban.
BARCSAY TAMÁS
1939-ben született Budapesten erdélyi arisztokrata családok leszármazottjaként. Tízéves korában a szüleivel Ausztriába, másfél év múlva pedig Kanadába vándorolt ki. A torontói egyetemen szerzett történészi diplomát, majd az oxfordi egyetemen történész doktori címet. 1972-től a torontói Ryerson Egyetem tanára, nyugdíjazása után az egyetem örökös professzora címét kapta. A Kolozs megyei hatóságok 2012 nyarán szolgáltatták vissza neki a gyalui kastélyt, amelyet aztán 2014-ben adott el Nagy Elek üzletembernek.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)