Csernák Béla (1875. XII. 25. – 1967. II. 16.) emlékezetére
Az idén februárban lesz ötven éve annak, hogy az egykori királyhágómelléki református püspök 1967-ben Nagyváradon elhunyt.
Nemrég kezembe került Csernák Béla, nagyapám egyik öregkori írása, amiben egyebek mellett az alábbi gondolatok olvashatók:
„Láttam a Tisza partján Visket, ahol az első zsoltárokat tanultam s minden szabad időmet a Tiszában töltöttem […] láttam a debreceni nagy kollégiumot, öt évig laktam benne, tanulva-tanítva, onnan indulva el attilában, vállaimon új palásttal, hogy elmondjam első prédikációmat a Nagytemplomban […] láttam (házitanítóként) hét évig egy grófot minden nap […] láttam az Alpokat, a Rajna schaffhauseni vízesését […] láttam Pünkösd hajnalán a nap feljöttét a Schwarzwald legmagasabb helyén, a Feldbergen […] láttam Milánó fehér márványból épült Dómját, Velence tengerbe épített palotáit […] láttam Nagyváradot […]“
E staccato-s látomások Csernák Béla ifjúkorát idézik.
1875-ben református papi családban született Szőlősgyulán (ez ma Ukrajnához tartozik). 1918-ban költözött Berettyóújfaluból megválasztott olaszi parókus lelkésznek Nagyváradra. Vajon mit láthatott öt évtized alatt Nagyváradon? – teszem fel magamban a kérdést.
Láthatta az olaszi parókián családját gyarapodni, a lelkészlak rendezett kertjét virulni. Láthatott még abban az évben át-, ki- és bevonuló hadseregeket. Az első világháború épp véget ért s egy ezeréves állam került új, szűk határok közé. S ezeken Nagyvárad kívül maradt. Nagyapám láthatta a közösség kétségbeesését. De azt is, hogy most van csak igazán szükség józan cselekvőkre és hittel való bátorítókra.
Gyülekezeti munkája mellett iskola- és árvaházalapításba, lapszerkesztésbe, újságírásba, a váradi egyház történetének kutatásába és megírásába fogott. Az első világháború rengeteg értelmetlen áldozata közé tartozott Imre testvérbátyja is.
Csernák Béla első kislánya 1919-ban hunyt el. Második leánygyermeke 1920-ban született. Neve, mint az elveszített nővéréé, Emilía. Ő lett, ő volt az én édesanyám.
Nagyapám látta, hogy a veszteségre, a halálra is az új élet lehet a válasz. Látta a város, az egykor toleráns szellemű, ragyogóan fogékony Nagyvárad társadalmát kilábalni a reménytelenségből. Látta, mint szerveződik újjá és kezd gyarapodni a „kisebbségi lét“, annak minden terhével, egy valamennyire európaian polgári kontextusban. Látta munkája eredményét ezekben az évtizedekben, a parókia kertjében illatos gyümölcsök teremtek. Ám a nyugtalan huszadik századi történelemnek újabb és újabb felvonása következett. Az érlelődő második világháború leszámolásra készült az első „nagy háborút“ követő békeszerződések igazságtalanságaival.
Ezeket az igazságtalanságokat harsány, vérszomjas ideológiák ürügyként tűzték zászlaikra. Gyilkos elképzeléseik valóra váltásához, az előítéletekkel mérgezett közvélemény folyamatos „megdolgozására“ egyre hatékonyabban működött az elvakult nemzeti és faji gyűlöletszítás.
Nagyapám látta, mint árasztják el a gyűlölet, a félem és a bosszúvágy hullámai a békés építés színtereit. Láthatta azt is, mennyire bonyolult kivonnia magát az egyénnek kora őrületéből azért, hogy még idejében ráláthasson a történelmi tévedésekre. Látta a virágszőnyeget Várad utcakövein, mikor a kenderesi ellentengernagy csinnadrattával vonult be fehér lovon az állomástól a Szent László térre. Erről a hangulatról írhatta később viszaemlékezéseiben Bárczy János egykori ejtőernyős tiszt Budapesten, valamikor 1976 táján:
„Akkor kellett volna csak igazán látni, merni, mikor a kokárdás, vitézkötéses frázissziporkák elvakítottak, amikor a hamis és hazug tájékoztatások ködfejlesztői a leghangosabban sisteregtek, amikor az Árpád-sávosok által fellobbanntott mágylyák füstje fojtogató felhőben gomolygott […]“ (Bárczy János: Zuhanóugrás, Magvető Könyvkiadó, Budapest 1981.)
Vajon látta-e nagyapám 1940. októberében ezen az örömmámoros váradi népünnepélyen a diadal fényében sütkérező díszvendég német főtisztek arcán a sikerült bűvészmutatvány – a történelmi kelepce – örömére kiült elégedett és vészjósló mosolyt?
Látnia kellett még immár másodszor életében a mérhetetlenül felelőtlen hadbalépést. Később látta sok régi ismerősét, szomszédját, váradi polgárokat a kabátjukra törvény által kötelezően felvarrt sárga csillaggal. Látta a teherautókra tuszkolt kilakoltatottakat, akikre előbb a körülkerített váradi gettó, majd lengyel földön a pokoli halálgyár várt. Láthatta ebben az új megprábáltatásban eddig józan emberek meghibbanását, előtörni a harácsolás, rablás és gyilkolás ösztönét. Látta a Gestapo villanyszerelőjét, aki vastag telefonkábelt szegezett a parókia ablakai fölé, mert ez a sátáni szervezet fészkelte be magát az Ezredévi Emléktér egyik szomszéd házába.
1944 októberében, négy évvel a virágesős ünneplés után bekövetkezett az összeomlás. Ismét sokan voltak, akárcsak negyedszázaddal korábban, akik elhagyták a „süllyedő hajót“, félelemből, vagy a bosszútól rettegve.
Látta Csernák Béla nagyapám hét elesett honvéd szanaszét heverő holttestét az olaszi parókia előtti Körösparton. Látta a Vörös Hadsereg ismeretlen katonáját, aki a paplakba berontva gépfegyverét fogta rá. Az arany Omega zsebóra tulajdonost cserélt. Látta a rabló katona egy bajtársát is, aki az ismeretlen lelkész előtt térdre ereszkedve kérte annak papi áldását a vérzivatarban… És látta leányát, édesanyámat, hazatérni a budapesti ostrom poklából. Ő szörnyű hírt hozott onnan a családnak: nagyapám nagyobbik fia, diósgyőri gépészmérnök, a bombázás civil áldozataként pusztult el negyven évesen…
Csernák Béla látta leányát fiatalon a felfordult új világban tanárként újrakezdeni. Látta református egyházának hűségét és pálfordulásait is. Sok egykori arrogáns hazaffyt egyik napról a másikra az osztályharc militáns bajnokává válni. Nagyapámnak nem volt rettegni valója. Boszút nem forralt ellene senki. Jelleméhez nem fért hatalomvágy, nagyzási hóbort, önimádat, kapzsiság és gonoszság. A hívek és a város, Várad melletti hűség volt erkölcsi alapelve.
Az újjálakuló királyhágómelléki református egyház 1947-ben az utolsó demokratikus püspökválasztáson Csernák Bélára szavazott. Püspökségét azonban az új, immár kommunista hatalom nem volt hajlandó elismerni. Nagyapám levonta a konzekvenciát és harminchárom évi nagyváradi szolgálat után 1950-ben nyugalomba vonult
És mint nagyapámra is emlékszem Csernák Bélára. Kedves alakjára, szelídségére, a bajuszára, hangjára, szófordulataira, ezüstnyelű botjára… Béla napkor tucatszám érkeztek hozzá feketeruhás, erőshangú öregurak, köszöntő vendégei. Kalapjaik elborították a gangon a fogast. Bent, a nagy asztal körül ilyenkor furcsa kifejezések röpködtek a levegőben, úgymint: esperes, zsinat, kúrátor, ekklézsia, presbiter. Akkor úgy tűnt nekem, a gyermeknek, hogy e szavak valami távoli, rég elsüllyedt világnak a palackposta-üzenetei.
Nagyapám arcán nyugalom uralkodott. Legszívesebben karosszékében ülve olvasott, vagy íróasztalánál acéltollal és tintával csodaszépen megformált sorokat rótt levélpapírra, füzetbe, könyvbe… A délutáni csendben számtalanszor hallgattam sejtelmes suttogását, ahogy ajkai önkéntelenül is a leírt szavakat formálták írás közben: ekkoriban már nagyothallott s ő maga nem észlelte a finom sustorgást. Emlékszem bajuszos arcának különleges érintésére, hangjának színére. Emlékszem öreg bal kezére, mellyel az én gyermeki jobbomat vonta magához villanyoltás után, merthogy szüleim engem költöztettek elhunyt nagyanyám megüresedett helyére. Elalvás előtt nagyapám mindig mesélt nekem, ezt bizony nagyon szerettem. Aztán együtt, nagyapa és a két unoka, sokszor sétáltunk ki villamossal az egykori olaszi temetőbe, nagyanyám és Emike lánya sírjához. Ott a gondos tevés-vevés után csendes pihenő következett, szótlan hálaadás a négy tujafa közén.
Csernák Béla látta az új és erőszakos társadalmi átformálódást. Látta a hazugságok konjunktúráját ismét, a hiúság vásárát egyházban, nemzetiségben, baráti körben is. Az árulást, a bosszút, az új hatalom önkényét és kegyetlenkedését. De keserűséget nem ismert bizakodó jelleme. Kedves olvasmányaival, önéletírásának papírra vetésével, levelezéssel, levéltárának és könyvtárának rendezgetésével, régi barátságok felelevenítésevel foglalatoskodott.
Látta egykori útitársainak elmaradását, látta fiatal generációk színrelépését. A kert ápolt gyümölcsfáit adakozóan teremni. Látta fiát, látta leányát és látta két unokáját cseperedni.
Egy családi istentiszteleten, valamikor 1964 nyarán, három évvel halála előtt így fejezte be mondandóját:
„Elkezdett jó munkádat ne szakaszd félbe mirajtunk! Mikor napjaink lemennek, hadd mondhassuk: dicsőség Istennek!“
Egy tiszta jellemű, hűséges, józan és emberséges kálvinista lelkészre, a nagyváradi református egyház három kötetes történetének szerzőjére, a Köröspart és a Bunyitay-liget egykori lakójára, egy régi váradira emlékeztettünk néhány töredék felelevenítésével.
A szellemek megkülönböztetését gyakorolta ennek a világnak a felfordulásában.
Gyalai István
erdon.ro