"Ágoston Vilmos idézte a román sajtó magyarellenes megnyilvánulásait Szomorú szellemi kincstár címmel. A Vatra Romaneasca szélsőséges, idegengyűlölő elveit a politikai életben a Román Nemzeti Egységpárt juttatja érvényre. Az Adevarul in Libertate című kolozsvári lap közölte nyilatkozatukat: a magyar konzulátus románellenes, revizionista, szeparatista propagandát fejtett ki. "Romániában szabadságot nyert a fasiszta sajtó" - állapította meg Ágoston Vilmos. A Nagy Románia /Romania Mare/ lap vezetői, Eugen Barbu igazgató, Corneliu Vadim Tudor főszerkesztő és Ion Lancranjan főmunkatárs a Ceausescu-korszak kiszolgálói voltak. Tudor antiszemitizmusa közismert volt, a nyolcvanas évek elején Izrael diplomáciai úton is tiltakozott írásainak hangvétele ellen. Most ismét uszító hangú verseket és politikai röpiratokat közöl. Egyik magyargyalázó versében ezt írta: "Megátkozlak titeket az éggel és a tengerrel", "ti kizsarolt eszű erőtlenek", "viperát szüljetek, ne gyermekeket", "Mi nem fogjuk megérteni egymást soha, nem vagytok ti emberek, veszett kutyák"... A következő számban Tőkés László püspököt gyalázták, összetévesztve a református és a katolikus egyházat, Tőkést a Vatikán híveként mutatta be, hozzátéve, hogy takarodjon az országból, mert meg fogják ölni. /Ágoston Vilmos: Szomorú szellemi kincstár. Idézetek a román sajtóból. = Magyar Nemzet, aug. 2./ "

"A Romania Mare /Nagy-Románia/ újságot Ceausescu hűséges kiszolgálói szerkesztik /főszerkesztő: Corneliu Vadim Tudor, igazgató: Eugen Barbu/, annyi a változás, hogy a hajdani kapitalista, imperialista jelzők helyett most egyetlen van, a magyar. A magyar a bűnös. A 8-as számban ez olvasható: "A magyar szélsőségesek ma is meg akarják fordítani az idő kerekét. Ezer meg ezer román családot terrorizálnak, tanárokat, diákokat, tanulókat űznek el a közoktatási intézményekből és helységekből, vonatokat támadnak meg, sok évszázados ortodox templomokat gyújtanak föl, vagyis azt teszik, amihez a legjobban értenek." /Alexandru Iorga: Színtiszta vörös nacionalizmus. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 14./"

Az RMDSZ Országos Elnöksége nov. 27-28-án ülésezett Bukarestben, az RMDSZ székházában. A nov. 29-én kiadott közlemény hangsúlyozta, hogy az RMDSZ konstruktív ellenzéki politikát követ. Az RMDSZ tevékenységének, céljainak jobb megismertetéséért felkarolja a Kolozsvárott eddig alkalmilag kiadott Puntea című román nyelvű kiadványt. Tekintettel a romániai magyarság, az RMDSZ elleni egyre élesebb sajtótámadásokra, büntetőjogi vádemeléssel él Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor, a Romania Mare szerkesztői ellen. Domokos Géza az RMDSZ parlamenti csoportja jóváhagyásával, a román delegáció tagjaként, részt vett az Európai Leszerelési és Biztonsági Értekezlet párizsi csúcstalálkozóján. /Közlemény. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 4./

Bukarestben bejegyezték a Nagy-Románia Pártot, elnöke Corneliu Vadim Tudor, a szélsőséges, nacionalista Romania Mare /Nagy-Románia/ hetilap főszerkesztője, alelnöke Eugen Barbu, a hetilap igazgatója. /MTI/

Érdemdíjban részesült Hajdú Győző is, az Igaz Szó volt főszerkesztője, a szélsőségesen nacionalista Eugen Barbu, Corneliu Vadim Tudor és Adrian Paunescu kebelbarátja, aki 1989 előtt kivívta az erdélyi magyarok ellenszenvét. Az Érdemdíjat Kiosztó Országos Bizottságot a Román Akadémia elnöke, a képviselőház és a szenátus művelődési és munkaügyi bizottságának elnökei, a Művelődési és Kultusz-, az Oktatási, Kutatási és Ifjúsági Minisztérium, illetve az Országos Sportügynökség képviselői, valamint az öt alkotási szövetség képviselői alkotják. A díjazott írók között található Balogh József, Domokos Géza, Fodor Sándor, Gálfalvi Zsolt, Hajdú Győző, Kányádi Sándor, Kántor Lajos, Szász János, Sütő András és Szilágyi István. Érdemdíjat kaptak továbbá Boér Ferenc és Csíky András színművészek, valamint Baranyai Ferenc és Gergely István képzőművészek. Fodor Sándort megdöbbentette az, hogy díjat kapott Hajdú Győző, Adrian Paunescu szenátor kebelbarátja is. Hajdút nem a romániai magyar írók javasolták a díjra, hanem olyan szerv, amelynél elévülhetetlen érdemeket szerzett. /Papp Annamária: Érdemdíj az érdemtelen Hajdú Győzőnek. Elismerésben részesültek a romániai magyar alkotók. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 6./

Nem szavazta meg a kolozsvári városi tanács az RMDSZ által előterjesztett magyar utcaneveket. A kolozsvári építkezési láz eredményeképpen harminchat új utca keletkezett, a lakók közel másfél éve várják, hogy a hatóságok nevet adjanak ezeknek. A város 76 nevet tartalmazó jegyzéket juttatott el a megyéhez, ahol külön listán szerepelt a harminchat, még „nevetlen” utca. A polgármester kezdeményezésére a városi tanács elé terjesztették a jegyzéket. Molnos Lajos városi tanácsos elmondta: az említett jegyzék ugyanaz volt, amit még Funar polgármesterkedése idején akartak elfogadtatni, akkor sikertelenül. Olyan „személyiségek” neve szerepelt a listán, mint az ultranacionalista Eugen Barbu, Ion Lancranjean stb. Molnos kifogásolta, amiért az utcanevekben nem tükröződik az, hogy Kolozsvárott hozzávetőlegesen húsz százalékos a magyarság részaránya, az utcanevek húsz százalékának tehát magyar vonatkozásúnak kellene lennie. Molnos összeállított egy harminchat nevet tartalmazó listát és egy ötven nevet tartalmazó pótlistát. A múlt heti tanácsülésen viszont ugyanaz a lista került a tanácsosok elé, mint nyáron, figyelmen kívül hagyva Molnos javaslatait, amelyek olyan személyiségek nevét tartalmazta mint János Zsigmond, Erkel Ferenc, Tamási Áron, Jókai Mór, Kelemen Lajos stb. Molnos újabb halasztást kért, de ezúttal nem járt sikerrel. Végül Molnos javaslatait is egyenként szavazásra bocsátották, de a hat RMDSZ-es tanácsos kivételével mindenki ellenük szavazott. Az egyetlen magyar személyiség, akiről utcát fognak nevezni, az Fadrusz János lesz. /Nagy-Hintós Diana: Magyar utcaneveket szavaztak le. Koalíciós „partnereink” sem támogattak. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 14./

2003. június 12-én a román kormány jóváhagyta az Országos Levéltár és a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum közti együttműködési megállapodást, ugyanakkor „hangsúlyozza, hogy Románia határain belül 1940 és 1945 között nem volt holokauszt”. Ion Iliescu elnök 1993 tavaszán Washingtonban részt vett a Holokauszt Emlékmúzeum avatásán, hazatérte után Corneliu Vadim Tudor, Eugen Barbu és Mircea Musat a Romania Mare hetilap április 30-i számában nyílt levélben ítélte el azzal, hogy „minden méltóságérzetét félredobva, behódolt a világot átfogó cionizmusnak”, mert nem tiltakozott amiatt, hogy Románia is jelen van azon országok között, ahol a múzeum dokumentumai szerint genocídium zajlott, noha „az egész világ tudja, hogy Románia 1940-1944 között valóságos oázis volt a zsidók számára.” A Romania Mare következetesnek bizonyult a kérdésben: 1997. november 14-étől kezdődően Ion Coja szenátor tollából cikksorozatot közölt a következő címmel: Romániában nem volt semmiféle holokauszt. A tagadás új változatát vezette be Iosif Constantin Dragan milánói üzletember, a Vasgárda volt tagja, jelenleg a Vatra Romaneasca tiszteletbeli elnöke. Natiunea című hetilapjának 1990. június 23-i első számában azt hangoztatta, hogy a pogromok tulajdonképpen a legionárius mozgalom jogos ellenlépései voltak, miután a Besszarábiából visszavonuló román csapatokat civil zsidók megtámadták, és tiszteket öltek meg. A Romania Libera 1990. július 11-én idézte Moses Rosen főrabbi beszédéből: a holokauszt tagadása a Ceausescu-diktatúra idején kezdődött el azzal az intézkedéssel, hogy a párt betiltott minden, ezzel kapcsolatos megemlékezést, egyidejűleg antiszemita kampányba kezdett, amelyhez a hangot Corneliu Vadim Tudor 1983-ban megjelent Idealuri című cikkgyűjteménye adta meg. A román kormány a heves nemzetközi tiltakozások nyomán változtatott 2003. június 12-én megfogalmazott álláspontján, amely szerint Romániában nem volt holokauszt: 2004. október 12-én nyilatkozatban ismerte el, hogy az Antonescu-rezsim idején mintegy 250 ezer zsidót küldtek halálba. Ugyanezen a napon a Ziua közölte: Ion Coja volt PUNR-szenátor legújabb könyve, a Protocoalele Kogaionului tagadja, hogy Romániában valaha is zsidókat öltek volna. /Babarás István: A holokauszt és a törvény. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 27./

A Nagy-Románia Párt tizenöt évvel ezelőtt, 1991. júniusában alakult meg, kezdeményezője Eugen Barbu író, Mircea Musat történész és Corneliu Vadim Tudor újságíró volt, a decemberi fordulat előtt mindhárman a szekuritáté Saptamana című szócsövének vezető munkatársai. Előbbi kettő meghalt, a szélsőséges sovén-nacionalista párt hangadó vezére mindmáig C.V. Tudor (jelenleg a szenátus alelnöke is). Az évfordulós rendezvénysorozat Bukarestben tetőzött június 17-én, cirkusz és operett egyvelegére emlékeztető jelenetekkel, többek között C.V. Tudor Hitlerre és Ceausescura emlékeztető, fennkölt bevonulásával, úgyszintén régi rögeszméjének idézésével, miszerint rövidesen ő lesz Románia elnöke. A Romania Mare június 16-i számának szalagcíme: Románia jelenkori történetének legpatriótább, legigazságosabb pártja 15 éves – éljen sokáig! Az önköszöntőből: „A NRP dicsőséges történetét elnökének ragyogó szellemisége hatja át. Ez a párt 15 éven át védte a hazát minden veszély ellen. A harc élén C.V. Tudor, a vitézek között legvitézebb politikus áll, ő vezeti pártját győzelemről győzelemre.” Tricolorul (a párt napilapja), június 15.: „Tizenöt évvel ezelőtt született meg ez a legtisztább és legszebb párt, nem hiába, hogy országunk nevét viseli. Meggyőződésünk, hogy ha élne Mihai Eminescu, Mihai Viteazul, Tudor Vladimirescu, mindhárman tagjai lennének pártunknak.” Barabás István közölt néhány korábbi adatot. Romania Libera, 1992. június 5.: Miután birtokába jutott a féltve őrzött titoknak, a szerkesztőség leközölte Eugen Barbu és C.V. Tudor levelét, amelyben kérték Ion Iliescu elnököt és Petre Roman kormányfőt, járuljanak hozzá a Romania Mare hetilap beindításához, ez segítségükre lesz az ellenzék felszámolásában, a magyar veszély elhárításában. – A Nagy-Románia Párt 15 éve követeli az RMDSZ betiltását, vezetőinek kitoloncolását az országból. 1997. szeptember 12-én a kolozsvári Avram Iancu-ünnepség keretében C.V. Tudor a nagygyűlés szónoki emelvényén a tömeg ujjongása közepette darabokra tépte dr. Csapó Józsefnek a Székelyföld autonómiájára vonatkozó tervezetét. Legújabban a Tricolorul június 15-i számában hívja fel a figyelmet, hogy dr. Csapó József június 18-án Gyergyóditróban az autonómia révén el akarja csatolni Erdélyt Romániától. /Barabás István: Nagy-román önünneplés. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 19./

Főképpen a Romania Mare hetilap 16 év óta következetesen démonizálja a magyarságot. A szélsőségesség térhódítását jelzi, hogy július elején a közvélemény-kutatások kimutatták, hogy a Nagy-Románia Párt (NRP) népszerűsége meghaladta a szociáldemokratákét. Corneliu Vadim Tudor, az NPR elnöke 15 éve jósolja, hogy ő lesz Románia elnöke. Megszállottságában a véres eszközöktől sem riad vissza. 1999. január 15-én felhívást intézett a Zsil völgye tüntető bányászaihoz, hogy foglalják el Bukarestet, a hatalom fényűző irodáit. Miron Cozma szakszervezeti vezetővel (akkor egyben a Nagy-Románia Párt alelnöke volt) az élen mintegy kétezer bányász el is indult Bukarest főváros felé, miközben állandó kapcsolatban álltak C.V. Tudorral. A karhatalomnak csak az olténiai Stoeneti-nél sikerült a menetoszlopot szétszórnia, és Miron Cozmát őrizetbe vennie. Az esemény után több személyiség követelte a Nagy-Románia Párt törvényen kívül helyezését, de ezt nem tudták elérni. Barabás István emlékeztetőnek idézett a szélsőséges lapok előző évfolyamaiból. Romania Mare, 1990. november 9.: Mikor magyar fiatalok Sepsiszentgyörgyön valamilyen államellenes akcióba kezdenek, a házak ablakaiba gyertyát vagy asztalilámpát helyeznek, hogy veszély esetén a harcosok oda menekülhessenek. Hargita és Kovászna megyei erdők mélyén olyan fiatalok sátoroznak, akik budapesti akcentussal beszélnek, a lakossággal nem érintkeznek, hanem beintésre várnak, hogy elinduljanak célpontjaik felé. Mivel az RMDSZ segíti őket, követeljük e szervezet azonnali betiltását, ellenkező esetben „a nagyon közeli jövőben” Erdély-szerte súlyos zavargásokra kerül sor. A Nagy-Románia Párt lapjában, a Politica címűben 1992. március 14-én Eugen Barbu /azóta elhunyt/ író felhívással fordul olvasótáborához: „Testvérek, készítsétek elő fegyvereiteket, és vonuljatok ki az utcára, mert ez így nem mehet tovább: mindenféle idegbetegek éjjel-nappal álmodoznak sokat próbált ősi földünk megszerzéséről!” A hang nem változott az évek során. Romania Mare, 2006. június 23.: „Hargita és Kovászna megyében kitört az autonómia hisztériája. Ennek szellemében, az RMDSZ üldözi a románokat, leváltja őket tisztségeikből, szükség esetén tettlegességtől sem riad vissza. Megmentésük csak úgy lesz lehetséges, ha a NRP kerül hatalomra, és az RMDSZ vezetőit nyakukon kővel a Balatonba veti.” Vasile Mateinek, a Román Nemzeti Egységpárt képviselőjének 1997. november 18-i sajtónyilatkozatából: A román állam elvesztette befolyását Hargita és Kovászna megyében, a helyi hatalom irányító központja Budapest lett. A két megyét félkatonai jellegű magyar alakulatok hálózták be, de van már belőlük Moldvában és a Duna-deltában is. Valamennyien felkészültek egy esedékes polgárháborúra. Ziua, 1997. december 16.: Miután találkozott a Vatra Romaneasca tagjaival, George Pruteanu szenátor a marosvásárhelyi ortodox esperesi hivatalban tartott sajtóértekezletén úgy értékelte, hogy a Székelyföldön náci, rasszista mentalitás érzékelhető. Tricolorul, 2005. január 15.: A NRP felhívja a figyelmet a magyar irredentizmus egyre veszélyesebb terjedésére. Ha Traian Basescu elnök nem zárja ki a kormányból a terrorista RMDSZ-t, úgy napjai az állam élén meg vannak számlálva, mert egy minden eddiginél hevesebb népfelkelés végképp elsepri székéből. Gheorghe Funar (jelenleg szenátor, a NRP főtitkára) kezdettől reményteljes harcosa az extrémizmusnak. Egyik jellemző megnyilvánulása a szatmári Informatia Zilei 1994. október 27-i számában: „A magyar nép és romániai kisebbsége nomád, barbár szelleme nem tűnt el az ezer év alatt. Nekünk, románoknak kell kigyógyítanunk, hogy civilizált, európai, békés néppé változzék és ne fájjon a foga idegen területekre. Isten óvja attól, hogy mancsát még egyszer román területek felé nyújtsa.” Funar bálványa, C.V. Tudor közben a roma közösséget vette célba (Romania Mare, 1998. augusztus 21.): „A cigányokat munkatáborokba kell küldeni.” National, 1997. szeptember 14.: Lazar Ladariu képviselő, a Vatra marosvásárhelyi ideológusa: „A magyar szeparatisták régi terve, hogy saját külön iskoláik legyenek. Így térünk vissza Marosvásárhely 1990. márciusának mini-államcsínyjéhez. Ha az erdélyi fejlemények veszélyes méreteket öltenek, megtaláljuk a módját, hogyan lépjünk fel az RMDSZ provokációi ellen, mert ez így nem mehet tovább!” C.V. Tudor rálicitál (Romania Mare, 1997. november 21.): „Mikor kormányra kerülünk, megalakítjuk Erdély Újjáépítésének Minisztériumát, hogy végre lecsillapítsuk a magyarokat, vegyük el Ázsia szülöttjeinek kedvét attól, hogy beavatkozzanak a mi kétezeréves nemzeti konyhánk dolgaiba. Vegyük kézbe a puskát!” Gheorghe Funar hozzáfűzte (Jurnalul National, december 10.): Hargita és Kovászna megyében szükségállapotot kell bevezetni, amíg nem késő! Evenimentul Zilei, 1998. október 15.: A NRP Kovászna megyei szervezetének elnöke ismerteti a helyi Román Nemzeti Gárda felépítését. 127 tagja közül heten zsoldosok, akik harcoltak Jugoszlávia megmentéséért is. A gárdák állandó készenlétben állnak, miközben kapcsolatot tartanak fenn Brassó és Bákó megyei alakulatokkal. Joguk van védelmezni őseik földjét, ahogy a kurdok, baszkok és palesztinok is teszik. Ha az RMDSZ gyakorlatba ülteti autonómia-terveit, vezetőit lakásukon fogják el és kivégzés céljából törvény elé állítják őket. A soviniszta-rasszista uszítás mindmáig legfőbb fóruma, a Romania Mare hetilap első száma – Ion Iliescu államelnök engedélyével – 1990. június 8-án jelent meg az erőszak kultuszának és az Erdély-hisztériának teljes fegyvertárával. Június 22-én már arról cikkezett, hogy a magyarok mozgolódnak, „veszélyben vagyunk államként és nemzetként egyaránt.” Atentie la Ungaria! (Figyeljünk Magyarországra!) cím alatt szeptember 7-én kezdi el közölni cikksorozatát, mint a „védekezés” stratégiáját és taktikáját. 1990. december 7-én C. V. Tudor írta: „Az ország veszélyben. Vegyük hát kézbe Horea lándzsáját, védjük meg magunkat nemcsak Magyarország, hanem az ENSZ ellen is!” Felhívta Ion Iliescu elnök figyelmét arra, hogy ha nem tudja elfojtani a magyar sovinizmust, ahogy Ceausescu tette, katonai diktatúrára lesz szükség. 1998. szeptember 13.: „Az RMDSZ hiába határolja el magát Tőkés Lászlótól, mert ugyanazokat a revizionista eszméket hirdeti. A helyzet súlyosságát fokozza, hogy Budapesten horthysta kormány került hatalomra. Mivel az RMDSZ halálos veszély a román államra, követeljük, hogy vezetőit állítsák bíróság elé, szervezetüket helyezzék törvényen kívül, Tőkés Lászlót sürgősen toloncolják ki az országból, az etnikai tisztogatásnak alávetett Hargita és Kovászna megyében vezessék be a sürgősségi állapotot, és legkésőbb 1998 novemberéig szervezzük meg az előrehozott választásokat. Ha az RMDSZ-t nem sikerül megfékezni, a NRP erkölcsi és politikai kötelességének érzi, hogy a lakosságot önvédelemre mozgósítsa, ahogy a világon mindenütt történik, a terrorista szervezetek ellen.” Ez a hang nem változott: 2006. június 23-án C.V. Tudor a Romania Mare vezércikkében büszkén hirdette, hogy mindaz, amit ő 1990-ben az Atentie la Ungaria! cikksorozatban jósolt, mind beigazolódott, mert a magyar revizionizmus ma is Trianon revízióját hirdeti, hogy Erdélyt bekebelezze. Az erőszak hirdetésében már 1990 őszétől új erők csatlakoztak C. V. Tudor mellé. Zig-Zag, 1993/20.: Radu Sorescu, a frissiben alakult Noua Dreapta neofasiszta párt vezére nyilatkozott programjáról: „Szükségesnek tartjuk az erőszakot, hogy fajtánk megtisztuljon erkölcsileg. A demokrácia a nemzeti szellem árulója. Ha egymillió magyar nem ismeri el a román államot, egymillió magyart ki kell tiltani az országból. A cigányok számára rezervátumokat kell létesíteni. A csavargók és az idegen elemek megfékezésére javasoljuk nemzeti gárdák létrehozását. Mi nem irodai politikát akarunk művelni, hanem nyílt harcba kezdünk, első lépésként katonai diktatúra segítségével.” Ion Solcanu szociáldemokrata szenátor 1997 novemberében a parlamentben politikai nyilatkozattal és a sajtóban felhívással fordult a Demokrata Konvenció kormányához: „Nemzeti érdek megtartani Hargita és Kovászna megye román lakosságát a maga iskoláival, templomaival, ortodox püspökségével, múzeumaival és román katonai alakulataival együtt, ideje lenne tehát felépíteni a sepsiszentgyörgyi csendőr-zászlóalj laktanyáját. Megtörténhet, hogy szükség lesz a csendőrökre, hamarább, mint bárki is gondolná”. National, 1997. szeptember 17.: Sergiu Nicolaescu szociáldemokrata szenátor nyilatkozatából: „Erdély kérdésében Románia rendkívül nehéz helyzetben van. Még néhány év, és elveszíthetjük, mert Magyarországé lesz. A megelőzésre legjobb megoldásnak látom azt, amit 1990-ben is javasoltam az akkori hatalomnak: Erdély militarizálását. Telepítsünk be ezredeket, hadosztályokat, növeljük meg a helyőrségek állományát, tehát helyezzük ide a Román Hadsereg súlypontját. Nem háborús meggondolásból, mert egy NATO-tagállam ellen nem győzhetünk, hanem megfélemlítés céljából. Jó volna nagyvállalatokat is létesíteni és oda más tájakról román munkásokat hozni. Ameddig nem szórjuk szét Erdély magyarságát, addig nem tudjuk asszimilálni és nem szabadulhatunk meg az ősi román föld elvesztésének rémálmától.” 1999. március elején Anghel Andreescu tábornok meglátogatta a Hargita és a Kovászna megyei csendőrparancsnokságokat, majd Marosvásárhelyen találkozott a sajtóval. „A régió specifikumával” kapcsolatban bejelentette, hogy a csendőrség kötelékében külön alegységeket képeznek ki a szeparatista próbálkozások meghiúsítására. C. V. Tudor 1999. november 29-én megjelent kiáltványából: „Ha a magyarok abszurd módon kikiáltják Erdély autonómiáját, ti, románjaim, hogyan reagáltok? Tudom, én mit teszek: fogok egy gépfegyvert, mert megelégeltem, hogy csúfot űzzenek belőlünk; inkább haljak meg oroszlánként, mintsem patkányként. Nem vagyunk extrémisták, de azt akarjuk, hogy a magyarok, cigányok, zsidók, egyéb kisebbségek tiszteljenek bennünket, románokat, mert mi vagyunk a házigazdáik. A NRP készen áll, hogy átvegye a hatalmat.” Ziua, 2006. március 10.: Bizonyára közelgő nemzeti ünnepünkre való tekintettel, riportot közöl a Hargita és Kovászna megyei interetnikai konfliktusok megelőzésére kiképzett PSYOPS rohamosztagról. Ugyanebben a lapszámban a kolozsvári Sarmisegetuza hazafias alapítvány figyelmezteti az államelnököt, hogy napirenden van a Székelyföld autonómiájának kikiáltása. A megelőzés érdekében fel kell oszlatni a félkatonai Székely Légiót, és román nemzeti gárdákat kell alapítani. Romania Mare, 2006. március 3.: Az Ungurii oldal szalagcíme: Közeledik március 15.: riadó, fegyverbe! Revizionista utcai tüntetések várhatók, hogy átalakuljanak területi követelésekké! 1998. október 29-én Kerekes Károly, az RMDSZ Maros megyei képviselője politikai nyilatkozatban figyelmeztette a parlamentet a veszélyre: a Nemzeti Egységpárt (PUNR, akkori elnöke Gheorghe Funar) Maros megyei szervezete sajtóértekezleten jelentette be, hogy egyetért a NRP kezdeményezésével az Erdélyi Nemzeti Gárda megalakítására. A képviselő hozzátette: az erdélyi magyarok bőrükön érezték, mit jelentett számukra a Vasgárda meg a Maniu-gárda, ezért fenyegetésnek fogják fel a tervet, annál inkább meglepő, hogy sem az Államelnökség, sem a kormány, sem a politikum nem foglal állást ellene. Hogy mi lett a figyelmeztetés foganatja, bizonyítja Kónya-Hamar Sándor képviselő 2000. március 7-i politikai nyilatkozata: Kolozsvárott, a NRP keretében újra szervezkedik a legionárius mozgalom, első lépésként megalakult a Keresztény Nacionalista Klub. Az extrémizmus térhódításával egyidejűleg, Ion Iliescu elnök a Tineretul Liber 1992. június 5-i számában megnyugtatta a kedélyeket: „Mind törvényhozási, mind intézményi szempontból, de társadalmi-politikai gyakorlatunkban is, a kisebbségeknek minden jogot megadtunk.” /Barabás István: Az extrémizmus vért kíván. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

Traian Basescu államfő december 18-án mutatja be a parlamentben a Vladimir Tismaneanu politológus vezette bizottság jelentését. A testületet az államfő kérésére hozták létre azt követően, hogy több civil szervezet is felszólította Basescut: hivatalosan ítélje el a kommunizmust. A Tismaneanu-bizottság feladata az volt, hogy olyan tudományos dolgozatot készítsen, amely tényeket felsorakoztatva mutassa be a kommunizmus bűncselekményeit a kezdetektől, azaz az 1947. december 30-i államcsínytől egészen annak 1989. decemberi megbuktatásáig. Néhány nappal a dokumentum hivatalos bemutatása előtt Tismaneanu a bukaresti Adevarul napilap szerkesztőségébe is eljuttatta a jelentést, amelyet az újság ismertetett. A bizottság azt kéri, hogy az elnök ítélje el a kommunista rendszert, nevezze meg a bűnösöket, továbbá támogassa a levéltárak anyagához való szabad hozzáférést. A 660 oldal egyebek mellett felsorolta azoknak a nevét, akik hozzájárultak a diktatúra kibontakozásához és fenntartásához. A törvénytelenségen alapuló rendszer létrehozásáért és fenntartásáért vétkesek című fejezetben, többek között, Gheorghe Gheorghiu-Dej, Ana Pauker, Gheorghe Apostol, Gogu Radulescu, Manea Manescu és Ion Iliescu neve szerepel. A volt államfő /Iliescu/ neve egy másik fejezetben is megjelenik, amely a kommunista ideológia lakosság körében való erőszakos terjesztéséről szól. Ebbe a kategóriába sorolhatók: Mihai Roller, Paul Niculescu-Mizil, Walter Roman (Petre Roman édesapja), Silviu Brucan és mások. A Román Kommunista Párt (RKP) aktivistái között található Mihai Bujor Sion (fia 1990 után Iliescu tanácsadója volt) és Leonte Tismaneanu (a bizottság elnökének, Vladimir Tismaneanunak az édesapjáról van szó, aki az ötvenes években tisztséget töltött be az RKP-ban). A kommunizmus eszméinek propagálásában fontos szerepet játszott Paul Niculescu-Mizil, Leonte Radu, Eugen Florescu és Ion Iliescu. A jelentés tartalmazza azoknak a művészeknek, íróknak és költőknek a nevét is, akik műveikben és alkotásaikban a rendszert dicsőítették, mint például Eugen Barbu, Corneliu V. Tudor, Dan Zamfirescu, Ion Dodu Balan, Dinu Sararu, Adrian Paunescu, Ilie Badescu, Mihai Ungheanu, Nicolae Dan Fruntelata, Ilie Purcaru és Arthur Silvestri. A külpolitikáról szóló fejezetben, többek között, Vass Gizella (Bogdan Oltenau liberális képviselőházi elnök nagyanyja) és Andrei Stefan neve szerepel. Tismaneanu jelezte, hogy a kutatás során legnehezebben a Külügyi Hírszerző Szolgálattal (SIE) tudtak együttműködni. Elsőként a Nagy-Románia Párt (PRM) elnöke, Corneliu V. Tudor reagált a Tismaneanu-bizottság megállapításaira. Vadim azzal fenyegetőzött, hogy a szociáldemokratákkal karöltve bojkottálni és szabotálni fogják Basescu beszédét, bekiabálásokkal, valamint füttykoncerttel próbálják majd megzavarni az államfő felszólalását. Tudor cáfolta, hogy személyesen ismerte volna a néhai diktátort, akit különben „nagy román hazafinak” és „az egyik legnagyobb államférfinak” tekint. A Szociáldemokrata Párt (PSD) tiszteletbeli elnökévé választott Ion Iliescu exállamfőt ért vádakról a párt etikai bizottságának elnöke, Valer Dorneanu úgy vélekedett: a PSD nem hajlandó részt venni az elnöki bizottság „politikai játszmájában”, amelynek célja Iliescu lejáratása. /Papp Annamária: Basescu ma mutatja be Tismaneanu jelentését. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./

Păunescu: a disznótól a félistenig
Halála után Adrian Păunescu elérte azt, amire egész életében törekedett: nevezetesen, hogy amolyan fél- (ha nem éppenséggel egész) istennek tekintsék.
A román irodalmi- és politikai élet talán legellentmondásosabb személyiségétől búcsúzott tegnap az ország: a 67 éves korában elhunyt Adrian Păunescut a román nép költőóriásaként temették el a bukaresti Bellu temetőben, az Írók sétánya mellett, Mihai Eminescu, George Coşbuc, Mihail Sadoveanu, Nicolae Labiş sírjának szomszédságában, szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy évtizedeken át Nicolae Ceauşescu udvari költőjeként szolgálta ki a népnyúzó kommunista diktatúrát.
Rossz cél szolgálatában
Költő, publicista, nyelvőr, politikus, egyetemi tanár, agitátor, propagandista – ez volt egyszemélyben Adrian Păunescu. Tehetsége, szónoki készsége, mozgósító ereje, költői vénája vitathatatlan – kár, hogy rossz cél szolgálatába állította.
A román nyelv szeretete, vagy ha úgy tetszik: még bocsánatosnak minősíthető nyelvi nacionalizmusa nyelvi sovinizmussá alacsonyodott. Minden erővel igyekezett megakadályozni a kisebbségi – elsősorban a magyar – nyelvhasználatot a román közéletben, a kisebbségi nyelvek elnyomásával akarta abszolút hatalomra juttatni a többségi nyelvet. Ugyanúgy, ahogyan féktelen hazaimádata is sovinizmusba, magyarellenességbe torkollott. Adrian Păunescu az utóbbi húsz évben minden szinten próbálta megakadályozni a magyar érdekérvényesítést.
Mindebben olyan tettestársakra talált, mint Corneliu Vadim Tudor, George Pruteanu, Ion Lăncrănjan, Romulus Vulpescu – és az Adrian Păunescu által „bezzegmagyarrá” ütött Hajdú Győző, aki ebben a minőségében volt hivatott hitelesíteni mentora „elfogultságtól mentes magyarbarátságát”.
A „romániai woodstock”
A besszarábiai Copăceni községben született 1943-ban, de gyermekkorát az olténiai Bârcában töltötte. 23 évesen lett az Amfiteatru szerkesztője, majd a România liberă főszerkesztő-helyettesévé nevezték ki, 1973–1985 között a Flacăra című hetilapot vezette. Eközben politikai karrierjét sem hanyagolta el: 1996–1988 között az írószövetség KISZ-titkára volt, 1986-ban belépett a kommunista pártba.
Nevét a Flacăra irodalmi kör 1973-ban történt megalakításával tette ismertté: tizenöt éven át járta az országot a körrel. A rendszerint stadionokban megrendezett 1615 előadás, valóságos társadalmi mozgalommá változott. Több mint hatmillió nézője – zömmel fiatal – volt. Meglátszott, hogy az Egyesült Államokban egy éven át tanulmányozta, a tömegmanipuláció mechanizmusait.
A rendezvényeken sok, a művészeti életben később rangot, tekintélyt nyert fiatal tehetség tűnt fel, közöttük Florian Pittiş, Nicu Alifantis, Mircea Vintilă, Marius Dragomir, aminthogy az is tagadhatatlan, hogy a fasisztoid-kommunista sorozattal hatalmas szolgálatot tett a diktátornak, a Ceauşescu által intézményesített nemzeti-kommunizmus legfőbb agitátorává lett. Az előadásokon korántsem az akkoriban oly divatos folkzene volt a főszereplő, hanem a rendszer, legfőképpen pedig annak két mindenható ura: Nicolae és Elena Ceauşescu.
A rendezvénysorozat nem a fiatalok lázadási formája volt – amint azt Păunescu a fordulat után megpróbálta (sajnos, sikerrel) elhitetni a feledékeny román közvéleménnyel – éppen ellenkezőleg: a kommunista propaganda eszközeként szolgált.
Ha már akkor, ifjúkorában nem kerítette volna hatalmába a nagyravágyás, a mérhetetlen gőg, ha nem akart volna Ceauşescu fölé nőni, a Flacăra rendezvénysorozatát sohasem tiltották volna be, ami akár évekkel is késleltethette volna a rendszerváltást. Így azonban, egy hirtelen kitört vihar ürügyén – amikor is a stadionból való fejetlen menekülés közben öt fiatalt tapostak halálra – Ceauşescu véget vetett a „romániai woodstock-nak”.
Păunescu egy év múlva megpróbált „bűnbocsánatot” nyerni: dicshimnuszban énekelte meg a diktátor egyik beszédét, hozzá intézett levelében pedig a fejedelmeket megillető „nagyméltóságod” megszólítással illette Ceauşescut.
Következetesség – a rosszban
Adrian Păunescu nem csak a magyar kisebbségnek tett rosszat – szavakban oly szeretett hazájának és népének is ártott. Nem véletlen, hogy 1989 decemberében csak a bukaresti amerikai nagykövetséget őrző tengerészgyalogosok mentették meg attól, hogy a feldühödött tömeg meglincselje. 1989 után is a múlt embere maradt. Egyetlen erénye volt, hogy nem tagadta meg baloldali eszméit, Ceauşescu iránt érzett csodálatát – már ha erénynek lehet nevezni a rosszhoz való következetes ragaszkodást.
A rendszerváltás után Ceauşescu volt első miniszterelnök-helyettese, Ilie Verdeţ Szocialista Munkapártjába lépett be. A közéletből ugyan pár évig eltűnt, de a kilencvenes évek elején Mihai Tatulici visszhangos tévé-interjút készített vele. Ebben Păunescu akkor még bűnbánóan ledisznózta magát 1989 előtti tetteiért.
Röviddel ezután azonban már a Munkapárt államfő-jelöltjeként indult az 1996. évi választásokon, majd 2008-ig a szociáldemokraták szenátora, tévé-adások gyakori vendége volt, és immár ismét félistennek tekintette magát. Politikusként a „nem adjuk el az országot” jelszó híve, a kapitalizmus, a privatizáció, az európai fölzárkózás ellensége volt.
A kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság jelentésében egyebek között megállapította róla: „akarva vagy akaratlanul a kommunizmus első éveire jellemző agitációs versek stilisztikai fortélyaihoz folyamodott. (...) Soha nem felejtette el emlékeztetni a látványba belefeledkezőket arra, hogy engedelmességgel és szeretettel tartoznak a Legfőbb Vezetőnek. (...) A vezetőnek tett szolgálataival nélkülözhetetlenné és erőssé tette magát a propaganda hierarchiájában. (...) A propaganda csapdájába csalta a serdülők ártatlan lelkét, robbanó erőiket a gyűlölt rendszer szolgálatába állította”.
A jelentés a modernizációs ideológiát az autochtonizmus gondolatával sajátos módon vegyítő „protokronizmus szószólóinak” sorában említi – többek között Eugen Barbu, Corneliu Vadim Tudor, Ion Lăncrănjan, Dinu Săraru, Mihai Ungheanu Ilie Purcaru mellett – Adrian Păunescut is. Talán van valami jelképes is abban, hogy éppen november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napján temették.
Păunescu földi pályafutása végeztével is hat: halála, temetése most ugyanolyan hisztériát váltott ki országos szinten, mint a diktátort, a kommunizmust dicsőítő rendezvényei, versei annakidején a stadionokban.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)

Gaal György: Egy könyvtárigazgató emlékiratai
Gyalui Farkas (1866–1952) neve ma már kevesek számára ismert, pedig legalább egy fél századon át Kolozsvár értelmiségi köreiben fogalomnak számított. Jó tollú újságíró-szerkesztő, a magyar és francia irodalomtudomány doktora, 1891-től az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. Könyvtártudományból – elsőként Magyarországon – magántanári habilitációt szerzett, s a hatalomváltozásig tanította e tárgyat az egyetemen, 1911-ben a rendkívüli tanári címet is megadták neki. 1892–1902 között öt kötetben sajtó alá rendezte a könyvtár szakcímjegyzékét, így nem csoda, hogy 1900-ban – Ferenczi Zoltán Budapestre távozását követően – ő lesz a könyvtár megbízott vezetője, majd Erdélyi Pál főigazgatósága idején 1911-ben igazgatói címet kap, s a könyvtárvezetés nagyrészt rá hárul. A századfordulón őt küldik külföldi tanulmányútra, amelynek tapasztalatai sokban hozzájárulnak az új, 1907-ben emelt könyvtárépület megtervezéséhez, s rá hárul a könyvállomány ide történő átköltöztetése is. A magát minduntalan szabadságoltató Erdélyi helyett Gyaluinak kell átvezetnie a könyvtárat az első világháború megpróbáltatásain, s a hatalomváltozás esztendein. A román egyetem is megtartja műszaki igazgatónak, s így az egyetemi és a múzeum-egyleti könyvtár magyar kincseit meg tudja óvni minden bántódástól. 1926-ban nyugdíjazzák. Utána főleg emlékező publicisztikával, gróf Teleki Sándor és Ujfalvi Sándor életregényének megírásával foglalkozik. Az Erdélyi Irodalmi Társaság oszlopos tagja, tiszteletbeli elnökéül választják, megírja ennek történetét is. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond és a budapesti Petőfi Társaság szintén tagságával tünteti ki.
Gyalui irodalmi munkásságáról nyomtatásban közzétett bibliográfiát készített (1933, 1942), hagyatékának sorsáról azonban nem tudunk, feltételezhetően szétszóródott. Az sem volt közismert, hogy Gyalui egész élete alatt önéletrajzi feljegyzéseket készített, amelyeket aztán emlékirattá dolgozott fel. Úgy tűnik, hogy három kötetesre tervezte ezt a művét: az első a világháború előtti időkről szólt, a második az 1914–1921 közötti időszakról, s talán egy harmadik a 20-as, 30-as évekről. A középső rész gépirata került Miklósi Sikes Csaba építész és helytörténész kezébe az 1980-as években, s ő azt a Református Gyűjtőlevéltárba helyezte megőrzésre. A gépiratot most Sas Péter sajtó alá rendezte, s előszóval ellátva a Művelődés kiadójánál közzétette Emlékirataim (1914–1921) címmel.
A kötet soha jobbkor nem jelenhetett meg, mint most, a világháború kitörésének centenáriumán. Ha valaki tudni akarja, hogyan élték meg a kolozsváriak a világháború kitörésének hírét, az első sorozásokat, miként értesültek a háborús eseményekről, hogy működhetett a cenzúrázott sajtó, milyen volt a város és a megye vezetése ezekben a hónapokban, azt itt részletes tájékoztatást kap. Gyalui ekkor a Magyar Távirati Iroda helyi tudósítója is volt, úgyhogy állandóan – a gorombának tartott – Bethlen Ödön gróf kormánybiztossal tarthatta a kapcsolatot, s tőle értesült a helyi hírekről. Ekkoriban írja: „Boldog a békében élő ember. Sohasem éreztem azt a rettentő nagy fájdalmat s aggodalmat, amint a háború alatt az ember a hazáját félti. Olyan ez, mintha anyja volna keserves beteg, s még keservesebb”. S Gyaluinak két gyermekéről is kellett gondoskodnia. A lánya ekkoriban végezte az egyetemen a francia szakot, s külföldi nyelvtanulását kellett biztosítania. A fia az orvosi tanulmányok mellett a Janovics Jenő kezdeményezte filmkészítésbe dolgozta bele magát. Állandóan Gyalui vállát nyomta a könyvtár háborús sorsa. Még a frontoktól távol eső Kolozsváron is hol az orosz, hol pedig a román betöréstől és az azzal járó pusztítástól rettegtek. Így 1916 szep­temberében a könyvtár legértékesebb kincseit 11 dobozba csomagolva Budapestre menekítik, s ott egy bank páncélszekrényében őrzik. Utóbb aztán visszaszállítják Kolozsvárra. A könyvtárt pénzhiány miatt gyakran kénytelenek zárva tartani. A hatalomváltást követően Gyaluitól nem követelik a hűségeskü azonnali letételét, úgyhogy megmaradhat a könyvtár élén, s csak a trianoni békeszerződés aláírása után teszi le az esküt. Igyekszik objektív lenni, s elismeréssel ír az új román egyetem professzorairól is, akik becsülik a könyvtárat, s őt meghagyják műszaki igazgatói beosztásában. A könyvtár magyar jellegét elismerik, de természetesen elvárják a román állomány gyors növelését. Román főigazgatóul Eugen Barbult, a Budapestről érkező könyvtárost nevezik ki, aki jól egyezik Gyaluival.
Az emlékiratban jóformán minden kolozsvári társadalmi eseményről hírt kapunk. Maga Gyalui is részese volt ezeknek. Rendszeresen járt a kávéházba, színházba, koncertekre.  Alig élt olyan jelentősebb személyiség a városban, akit ne ismert volna. Természetesen a maga világnézete, élményei alapján ítélte meg az embereket. Volt, akiről csak munkásságuk alapján vélekedett, másokról viszont nagyon negatív erkölcsi képet fest. Irodalmi téren igen konzervatív felfogású. A nyugatosokat csak elítélően emlegeti. Még a fővárosban is nagy port vert fel 1916. januári párbajügye Adyval, mely végül nyilatkozat-aláírással zárult. Különben minden Kolozsvárra látogató személyiségről tud, többen a könyvtárat is felkeresik. Így kalauzolhatja a magyar trónörökös-feleséget, Zita főhercegasszonyt, majd a román királyi párt is.
Az egyetem belső életébe több esemény kapcsán betekintést nyerünk, a rektorokat s az egyetemi tanárok jó néhányát jellemzi, nem különben közvetlen munkatársait a könyvtárból. Az eskümegtagadást 1919-ben nem helyesli, szerinte ez nagymértékben elősegítette az intézmények gyors elrománosítását, s a magyar tisztviselő-értelmiségi réteget földönfutóvá tette. Ismételten rámutat, hogy a békekötés előtt a kolozsvári magyarság elképzelhetetlennek tartotta, hogy a város ne maradjon Magyarország része: „Mindenki valósággal körülburkolta lelkét egy fallal, melyen reményét ki nem engedte, s beengedni a legkomolyabb forrásból jövő híreket sem engedte”. Leírja a román hadsereg bevonulásának mozzanatait, a hatalomátvételt.
Külön vonulata az emlékiratnak Gyalui önigazolása, magyarhűségének bizonyítása. Ő ugyanis Gyaluban Mendel Farkasként született, s csak 1891-ben veszi fel a szülőhelyére utaló családnevet. Izraelita vallásúként tanul a Református Kollégiumban, s ott nyeri élet- és világszemléletét. 1893-ban feleségül veszi egy gazdag fővárosi kereskedő lányát, a művészien hegedülő Brachfeld Gizellát, aki aztán 1914 márciusában nagy visszhangot keltve öngyilkosságot követ el. Feleségének a régi zsidó temetőben ma is álló gyönyörű síremléket készíttet Kolozsvári Szeszák Ferenccel. Gyalui ekkor már felekezeten kívülinek tartja magát, s mikor 1918. november 20-án értesül róla, hogy az addig magukat magyarnak valló izraeliták nemzetiségként lépnek fel, ő másnap Nagy Károly püspök dolgozószobájában (és keresztapaságával) osztálytársa, Barabás Samu lelkész szertartásával belép a református egyházba. Gyalui – bár származása miatt néhányszor mellőztetésben volt része – egyértelműen magyarnak vallotta magát. Legfőbb vágya volt a magyar nemesség megszerzése. Csak igen kései, szomorú alkalommal kapott ezért elismerést: 1944-ben mentesítették a zsidóságra vonatkozó törvények hatálya alól.
Az emlékirat fiának, a tehetséges Gyalui Jenőnek az 1921 májusában elkövetett szerelmi öngyilkosságával zárul. Tulajdonképpen két öngyilkosság, a feleség-édesanya és a rajongva szeretett gyermek halála közötti – világrengető – hét esztendő bontakozik ki a történetből. Utóhangja az 1921 nyárán (itt tévesen februárra datált) Radnaborbereken töltött pihenés, ahol a fürdőtelep villájában „a legnagyobb jelenleg élő magyar poétá”-val, Reményik Sándorral együtt tölthet pár napot, s ennek az ott született verseiből idéz néhányat.
Az emlékirat több száz oldala jóformán tagolatlan szöveg. Látszik, hogy alapját naplószerű feljegyzések képezik, de beleillesztett útleírásokat, családi és hivatalos leveleket, általa írt, vagy éppen róla szóló újságcikkeket, közigazgatási dokumentumokat. Még a kronológiát sem tartja be mindenütt, mert utólagos kiegészítéseket fűz egy-egy levélrészlethez, rábukkan valamilyen adatra, s később illeszti bele a szövegbe. Jó lett volna valamennyire mégis tördelni, alcímekkel tagolni a szövegfolyamot. A Tartalomjegyzék jóformán használhatatlan, hiszen csak a szövegbe iktatott cikkek kiemelt címeit veszi nyilvántartásba. Szerencsés viszont, hogy névmutatóval látták el a szövegrengeteget. Bizonyára Gyaluinak nem egy megállapítását, jellemzését idézi majd a szakirodalom. Gyalui most megjelent munkája Erdély történetének egy személyes élményeken átszűrt fejezete. Felöleli a várostörténetet, az egyetem és könyvtára történetét, s a polgárok életérzését a nagy világváltozás idején.
Gyalui Farkas: Emlékirataim (1914–1921). Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az előszót írta Sas Péter. Művelődés Egyesület, Kolozsvár, 2013.
Helikon (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 37. (részletek)
Cenzor minden kiadványnál és kiadónál volt, nem csak a magyaroknál, és a Securitaténak is megvoltak mindenütt a besúgói, még a tömbházak adminisztrátorai között is, ám a magyaroknak ráadásul tűrniük kellett a velük szemben egyre intoleránsabb Ceaușescu mind jobban elszabaduló nacionalizmusát is. Ceaușescu tulajdonképpen a XIX. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok „társadalmi és nemzeti homogenizálását”. Erősödött a terror, fokozódtak a magyarok elleni megszorító intézkedések, melyeket nem ritkán egy-egy magyarországi vagy más külföldi megnyilvánulás is kiválthatott.
Amíg a „testvéri” kommunista pártok a hallgatást választották, a magyar emigráció mozgolódni kezdett. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára visszautasította, hogy beavatkozzon a romániai magyarok ügyébe, de mások nem haboztak ezt megtenni. 1977 tavaszán megjelent Párizsban egy (névtelen) tanulmány az erőltetett asszimilációnak kitett erdélyi magyarok helyzetéről. Még ugyanebben az évben néhány jeles romániai magyar párttag, köztük Király Károly, több beadványt is intézett a felső pártvezetőséghez, amelyben új kisebbségi statútumot, magyar nyelvű felsőoktatást kértek, az anyanyelv használatát a közigazgatásban, kétnyelvű feliratokat, és hogy a tankönyvek tükrözzék minden nemzet hozzájárulását Románia történelméhez. A petíciók benyújtói természetellenesnek találták, hogy a román nyelv már az óvodákban is kötelezővé vált, és hogy egyre több magyart állítanak félre a vezető beosztásokból, még a régi erdélyi magyar középiskolák élére is román igazgató kerülhet. A beadványokra a hatalom nem válaszolt, de mivel külföldön is kiadták, hatalmas port kavartak. Az irodalmi Herder-díjas Illyés Gyula közreadta válaszát Ceaușescu egyik, 1977 decemberében megtartott nacionalista beszédére. Ez a román–magyar viszony újabb, rendkívül feszült szakaszához vezetett. Ceaușescu kijelentette, hogy senkinek sincs joga beavatkozni Románia belügyeibe, a nemzetiségi kérdést pedig az országon belül kell megoldani.
A hatalom összetett mechanizmussal igyekezett kivédeni a román politikát érő bírálatokat: egyfelől támadták a magyar történészeket, másfelől dicshimnuszokat zengtek Ceușescuról, és ehhez a kórushoz a magyar aktivisták is csatlakoztak. A disputába a neves román értelmiségit, Mihnea Gheorghiut, a Ştefan Gheorghiu Társadalomtudományi Akadémia elnökét, egyetemi tanárt is bevonták, aki horthyzmussal, fasizmussal és az Osztrák–Magyar Monarchia utáni nosztalgiával vádolta meg Illyés Gyulát. Újságcikkek, rádió- és tévéműsorok egész sorozata ismételte meg ezeket a vádakat. Egy ilyen, 1978 májusában közvetített műsorban részt vett Gáll Ernő és Demény Lajos is, ám nem szólaltak meg a vita során. Illyés Gyula műveit betiltották Romániában. A magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának 1978-as ülésén Bodor Pál és Domokos Géza mégis bírálni merészelték Románia kisebbségpolitikáját. Ekkor már nagy ütemben folyt a németek kivándorlása (valutáért való kiárusítása – szerk. megj.), bár ők sohasem jelentettek komoly veszélyt a bukaresti hatalom számára.
Az 1978-as év nem kedvezett Ceaușescunak: egyesült államokbeli látogatásakor tüntetők fogadták a román követség épületénél. Ugyanebben az évben I. M. Pacepa tábornok, a román kémszolgálat főnöke disszidált, és a Szabad Európa Rádióban hamarosan részletek hangzottak el Vörös horizontok című, a diktatúra visszaéléseiről szóló könyvéből.
A hatalom által irányított magyarellenes fellépések tovább erősödtek. Támadások érték A Hetet és a Kriterion Kiadót, legtöbbjük mögött Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor állt. Több magyar értelmiségi is megállapította, nem néhány személy, hanem a magyar kultúra egésze ellen irányult kampányuk. 1982-ben megjelent Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Erdélyről szólva) című könyve, egy vad magyarellenes támadás, amely természetesen nem láthatott volna nyomdafestéket a párt engedélye nélkül. Romániában a légkör már elviselhetetlen volt, de Lăncrănjan szerint a „sovén lenézés” és „a rasszista, hamis és romboló hatású felsőbbrendűségi érzés” feketíti be az országot, megfogalmazta azt is, hogy a fő elvárás minden román polgárral szemben a lojalitás. A Lăncrănjan által név szerint említett író, Méliusz József több panaszt is benyújtott az illetékes helyeken, és mivel látta, hogy ezeknek nincs eredménye, kilépett az Írószövetségből.
Méliusz (1909–1995) pedig nagyra tartott író volt, még a tankönyvekben is szerepelt. Temesváron született, előbb a budapesti műegyetem építészeti karára iratkozott be, később teológiát tanult Zürichben, Kolozsváron és Berlinben. Balos beállítottsága miatt már az illegalitásban tagja lett a Román Kommunista Pártnak, antifasiszta tevékenységéért börtönben is ült. A háború után a Romániai Magyar Írók Szövetségének volt egyik alapító tagja, 1945–1948 között titkára is. A Magyar Népi Szövetség vezetőinek üldözésekor ismét börtönbe került; 1955-ben rehabilitálták és kinevezték aligazgatónak az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, majd 1968-ban a Román Írószövetség tiszteletbeli alelnöke, 1974-ben a Román Akadémia levelező tagja lett. Sírja a bukaresti Bellu katolikus temetőben van.
Az lett volna Lăncrănjan szerepe, hogy üzenetet közvetítsen a „hűtlen” magyarok felé? A könyvet 1995-ben egy újabb magyarellenes kampány tetőpontján újra kiadták.
1982-ben jelent meg két történész, Gheorghe Bodea és Vasile Suciu könyve, Arhanghelii Crucii (A kereszt arkangyalai), a Horthy-hatalom majszini atrocitásairól. A Securitate rögzítette Domokos Géza véleményét: az ilyen kiadványokkal csak azt erősítik, ami szétválasztja, nem pedig ami összeköti a román és a magyar népet, és „csak az egyik oldal alávalóságainak bemutatása a Román Kommunista Párt nemzetpolitikájától való elszakadáshoz vezethet”.
Ugyancsak 1982-ben Fazekas Jánost is leváltották minden tisztségéből, kényszernyugdíjba küldték. Az ürügyet maga Fazekas János fedte fel Domokos Gézának: Márton Áron püspök halálakor koszorút és részvétnyilvánítást küldött. Azonban a püspök már 1980-ban elhunyt, úgyhogy másnak kellett a bukása okának lennie. Sokkal valószínűbbnek hangzik Robotos Imre állítása, aki szerint Fazekas kegyvesztett lett Elena Ceaușescunál. Szokása volt ellentmondani neki, és egy esetben megkérdőjelezte Mihai Viteazul szerepét a fejedelemségek egyesítésében, azt mondta ugyanis, hogy a vajda nem a népfelkelés élén vonult be Gyulafehérvárra, hanem egy húszezres, székelyekből és magyar zsoldosokból álló sereggel.
A következő évben eltávolították A Hét vezetőségét.
1984-ben neves magyar személyiségeket zártak ki a Nemzetiségi Tanácsból: Domokos Gézát, Sütő Andrást, Király Károlyt, Gálfalvi Zsoltot, és ez akár jónak is tekinthető, hisz ott már semmi hasznosat nem lehetett tenni, Ceauşescut kellett dicsérni és elítélni Magyarország beavatkozását Románia belügyeibe – mondta Gálfalvi, eltávolítása kapcsán. Ebben az évben találták ki a „magyar nemzetiségű román” kifejezést is.
1985-ben felfüggesztették a tévé magyar adásának sugárzását; megszüntették a vidéki rádióadókat és az összes magnószalagot kidobták a jilavai börtön mellé.
Lassanként a magyarokat teljesen kiszorították a politikai, gazdasági és kulturális életből, és több, túlnyomórészt magyarlakta helységbe tömegesen telepítettek románokat. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a falvak szisztematizálása, ami egyet jelentett a hagyományok és a nemzeti jelleg megsemmisítésével. A kegyelemdöfés azonban a tanügyet célozta meg. Ceauşescu a frissen végzett egyetemisták kihelyezésénél is sikeresen alkalmazta a népesség homogenizálását és a magyarok asszimilálását célzó törekvéseit, előszeretettel küldték őket Dobrudzsába, Moldvába vagy Olténiába; ott a magyarok sokszor kötöttek vegyes házasságot, gyermekeik pedig már román iskolába jártak. 1985-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem mind a 22 magyar végzősét ilyen helyekre irányították; csak négyük jelentkezett az állást betölteni. A többiek visszautasították a kihelyezést, és az akkor érvényes szabályok szerint visszafizették az államnak a 8000 lejes tanítási költséget. Szakember hiányában a magyar iskolákban egyre több tantárgyat tanítottak románul, román igazgatókat neveztek ki, úgyhogy a magyarok végül megtűrtekké váltak saját iskoláikban.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)