Így "tüntették el" a kisebbségi sportolókat a kommunista Romániában
A tornász Szabó Katiból szinte Sabau lett, míg Ivan Patzaichint nevét Paţaichinescura akarták cserélni. De van olyan is, akit teljesen töröltek a sporttörténelemből.
Hallottunk valaha Angelica Adelstein-Rozeanuról vagy Ervant Norhadianról? Egyáltalán nem meglepő, ha nem. A kommunista rendszerben sokat dolgoztak azért, hogy ezeknek a sportolóknak a nevét kitöröljék a román sporttörténelemből azért, mert egy nemzeti kisebbséghez tartozóként elmenekültek az országból. Zsidók, magyarok, németek és lipovánok szereztek bajnoki címeket, illetve érmeket a Román Népköztársaságnak, akiket közben a hatalom folyamatosan próbált elrománosítani. Például Balázs Jolán is problémát jelentett a Securitáténak, amely a sportot is a kezében tartotta és ellenőrizte. A 20. század legjobb női magasugrójának is megválasztott Balázs főleg azután szúrt szemet a titkosszolgálatnak, hogy férjhez ment edzőjéhez, Sötér Jánoshoz. Az 1956-os melbourne-i olimpián például nem kísérhette el Balázst az edzője, mivel attól tartottak, hogy mindketten kint maradnak Ausztráliában, ahova Sötér testvére már korábban kiszökött.
A hidegháborús versengésben nem szerették volna, hogy az egyik legjobbjuk, a "nemzeti büszkeségük" többé soha ne térjen vissza az országba. Ugyanakkor a nemzetállam képébe egyáltalán nem fért bele, hogy valamelyik kisebbséghez tartozó sportoló nyerjen érmet az országnak, bajnok csak román lehetett. Pompiliu Nicolae Constantin, a Dolce Sport kommentátora doktori dolgozatában mutatja be a kommunista rendszer románosítási módszereit – amelyről a Yahoo! News számolt be részletesen. Emellett pedig olyan nemzetiségi sportolókat mutat be, akik elmenekültek az országból, ezért a rendszer egyszerűen úgy döntött, hogy törli őket a sporttörténelemből, a sajtó sem volt szabad írjon róluk, és mára gyakorlatilag senki nem ismeri a nevüket. Ilyenek a bevezetőben már említett igen sikeres sportolók is. Az újságíró-kutató több tucat dossziét nézett meg a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívumában, a kolozsvári és a bukaresti Országos Levéltárban, illetve a két világháború közötti időszaktól egészen napjainkig vizsgálta a sportsajtót. Emellett pedig több interjút is készített az egykori sportolókkal és a családtagjaikkal. Az egyik leggyakoribb módszer az etnikai identitás törlésére a nevek elrománosítása volt. A kutató a tornász Szabó Kati példáját hozza fel, akinek a családját meg szerették volna arról győzni, hogy a vezetéknevüket változtassák meg Sabaura. Miután a család nem volt hajlandó eleget tenni a kérésnek, a román állami vezetésben többen is kifogásolták, hogy nem nyert meg minden számot a Los Angelesben rendezett olimpián. A nemzetközi sajtó egyébkén a második Nadiaként ünnepelte a négy arany és egy ezüst érmet nyerő sportolót.
De Szabó Kati esete nem az egyedüli. A német nemzetiségű Hans Mosernek a nevét, aki 1961-ben és 1964-ban a román kézilabda válogatott tagjaként szerzett világbajnoki címet, a román sajtó következetesen Ioan Mozerre románosította. De a lipován nemzetiségű, négyszeres olimpiai bajnok Ivan Patzaichint is arra kérték, hogy változtassa meg a nevét Paţaichinescura, aki ezt nem vállalta.
A rendszer másik bevett módszere az volt, hogy a sportolókat kiemelte a saját környezetükből, a fővárosba költöztette és ott edzette őket. Bukarestben ugyanis könnyebb volt az etnikai környezetükből kiszakított sportolókat asszimilálni. A kutató szerint a központosítás – Bukarestben, vagy a tornászok esetében Déván és Oneşti-en – bevett gyakorlat volt annak érdekében, hogy eltávolítsák a saját régiójukból a nem román nemzetiségű sportolókat. A szakember szerint viszont sokan voltak, akik ragaszkodtak a saját sportklubjukhoz, de minden esetben felajánlották nekik a fővárosi edzési lehetőséget. Például a török nemzetiségű kézilabdázónak, Ayhan Omernek is, akit a Steaua és a Dinamo csapat is hívott, viszont ő végül nem vállalta. Sikerült újra felfedezni olyan sportolókat is, akikről szinte semmit sem tudunk – mondta el dolgozata kapcsán Constantin. Munkájában olyan kivételes sportolókat említ meg, akiket szinte teljesen sikerült kitörölni a sporttörténelemből, mivel nem alkalmazkodtak a kommunista rendszerhez, például külföldre szöktek.
lyen volt az örmény nemzetiségű Ervant Norhadian kerékpározó is. Amellett, hogy huszonnégyszeres román kerékpárbajnok volt, a román válogatottat és a Steaua csapatát is edzette. Manapság viszont szinte semmit nem tudunk róla, mivel a sportoló a 60-as években elmenekült Romániából. Constantin szerint a Securitate archívumában sok olyan sportolónak van bűnügyi dossziéja, akik külföldön maradtak. Három-öt évre elítélték őket, és elkobozták a javaikat. Így járt az asztalitenisz történetének egyik legsikeresebb női játékosa is, a zsidó származású Angelica Adelstein-Rozeanu, aki egyéniben és párosban összesen 17 világbajnoki címet szerzett. 1950-ben nyerte meg az első világbajnoki címét egyéniben, majd után sorozatban még ötször. Gyakorlatilag ő az utolsó nem ázsiai származású női asztalitenisz-világbajnok, akire a kommunista rendszer egy darabig úgy tekintett, mint egy hősnőre.
Azt követően viszont, hogy 1960-ban a kislányával elmenekült az országból Izraelbe, a korábbi nemzeti hős bekerült a bűnügyi nyilvántartásba, és a teljesítményéről utána gyakorlatilag nem lehetett beszélni. A hivatalos magyarázat szerint a legtöbb esetben a sportolók személyes okok miatt hagyták el az országot, és nem volt semmi problémájuk a párttal.
Hasonlóan keveset tudunk Baratky Gyusziról (Giussy Baratky), aki az egyik legtehetségesebb, magyar származású labdarúgója volt Romániának. A Rapid focicsapatával nyolcszor nyert Román Kupát, de Románia és Magyarország válogatottjának is tagja volt (a két világháború között erre is volt lehetőség). 1930-ban az Európa legjobb középpályásának járó címet is megkapta. A kommunista rendszerben azután fejezte be a pályafutását, hogy a Rapid vezetői már nem akarták meghosszabbítani a szerződését. Egy kopott zászló miatt négy év börtön A korszak megértéséhez egyébként érdemes megemlíteni Könczei Ádám esetét is, akiről többek között azért készült megfigyelési dosszié a Securitaténál, mert korrektorként visszamagyarosította egy kolozsvári atlétikaverseny plakátján az elrománosított magyar sportolók nevét, holott az Országos Testnevelési és Sport Bizottság ezt nem szerette volna. Könczei esete mellett Constantin az újságíróként dolgozó, román nemzetiségű Max Bănuş esetét említi még meg, aki négy évet ült egy kifakult zászló miatt. Egy nyomtatási hiba miatt ugyanis a magyar nemzetiségű Szabó Zoltán fölött véletlenül kifakult a román zászló, a sárgából fehér lett, míg a kékből zöld, így pont a magyar zászló színei pompáztak egy román állampolgárságú atléta mellett a címoldalon. A hibáért nyolc év börtönre ítélték az újságírót, aki négy évet le is ült belőle, pedig ő igazán nem szándékosan tette.
G. L.
Transindex.ro

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 17. (Részletek)
Az első világháború utáni magyarok tömegeit elsősorban a kétségbeesett munkakeresés vitte Bukarestbe, s a románok számára igen jövedelmező volt a beáramló olcsó munkaerő. A főváros vonzóbb volt, mint Amerika, elérhetőbb távolságra Erdélytől, és túlélést biztosított a talajt veszített szegényeknek. Nagy Sándor ezer sebből vérző testhez hasonlította a magyarságot, amelyen a legmélyebb seb a Regát felé nyitott utat; Bukarest vonzó délibábja pedig asszimilációjukhoz, azaz megsemmisülésükhöz vezetett.
Az erdélyi magyarok is lenézték a Bukarestbe távozókat, harmadrangú polgároknak tekintették őket. A várakozással ellentétben a Bukaresti magyarságot nem erősítették a két világháború között érkezők, sőt, még megosztottabbá vált: a különféle politikai pártok hívei egymást vagy az utolsó magyar oázist, a református egyházat támadták.
Sokan állították, hogy Budapest után Bukarest volt a legnagyobb magyar város; a magyarországi és romániai 1930-as népszámlálás adatai alapján Szegednek 160 000, Debrecennek 117 000 és Miskolcnak 89 000 lakosa volt. Ugyanekkor Bukarestnek 639 000 állandó lakosa volt, ebből 324 331 fős az aktív lakosság. A fővárosiak 77,47 százaléka, azaz 495 122 fő volt román. Ez volt az első hivatalos román statisztika, amelynél figyelembe vették a más nemzetiségű román állampolgárok létét is; Bukaresti magyarként 3,76 százalékot, azaz 24 052 főt számoltak össze, Munténiában 33 806, Moldvában pedig 20 964 magyar élt. A népszámlálás eredményeit kétségbe vonta a Magyar Párt. Másrészt azonban igaz, hogy amíg Erdélyben rábeszéléssel és megfélemlítéssel próbálták rávenni a magyarokat, ne vállalják nemzetiségüket, Bukarestben a magyar lét megbélyegzést jelentett, amelytől sokan próbáltak szabadulni – ez a magatartás még ma is tapasztalható.
Ignácz Rózsa szerint a város légköre pikáns, ,,kicsit balkáni, kicsit franciás” volt. A nagyon elegáns, erősen parfümözött nők a legutolsó párizsi divat szerinti, 8 cm magas sarkú cipőkben sétálgattak a grillezet hús és a sülő miccs füstjében. Ebben a zajos hangyabolyban mindenki hangosan beszélt, mindenki sietett, mindenki széles mozdulatokkal gesztikulált, és még mindenütt jelen voltak a vándorkereskedők mezítláb, a nyakukba akasztott kis gyümölcsös tálcákkal. Este kigyúltak a fényreklámok, a főutakon kinyitottak az elegáns bárok és nyárikertek, melyekben borszéki vizet ittak és ditrói cukros mogyorót ettek. A Herăstrău-tó parti kocsmákból és vendéglőkből kihallatszott a cigányzene, de a dzsesszre is táncoltak. 1929-től, illetve 1930-tól kezdve viszonylag hozzáférhető szórakozás volt a hangosfilm és a rádió, a város zengett a rádióból szóló tangóktól és románcoktól. Magyar zenét is közvetítettek néha: Bartók vagy Kodály műveit, Budapesti revüműsort stb. Még a szerényebb jövedelműeknek is rengeteg szórakozási lehetőségük volt, az autóbuszok este kilencig jártak, hogy hazaszállíthassák a mozikban vagy a partikon későig kint mAradókat. Nyaranta a kedvenc szórakozóhely az Andronache-erdő volt, ahol cigányzenére lehetett táncolni. Akárcsak a háború előtt, ide jártak a magyarok is. Mindenkire átragadt az Erdélyben ismeretlen életkedv. A futball is nagyon népszerű volt. Az egyik híres magyar focistát, Barátky Gyulát (1910–1962), a Giulești „szőke csodáját” tartották a két világháború közti időszak legjobb romániai játékosának.
A szegényebb rétegből származó magyarok új hullámainak érkezésével nőtt a proletárok száma, és a román iskolákba járó magyar gyerekeké is. Elsőként érkeztek a fővárosba állást keresni a képzettség nélküliek, ugyanis bőséges volt a kínálat olyan munkából, amelyhez nem volt szükség nyelvismeretre, végzettségre vagy szakmára. Az e réteghez tartozó magyarok számáról több becslés is elhangzott. A Románia Enciklopédiája ideiglenes adatai szerint a Bukaresti magyarok döntő többsége cseléd volt, és ezt az állítást sokan készpénznek vették az évtizedek során: „A magyarok majdminden szakmában megtalálhatóak, mivel szinte kizárólag cselédek és szakképzetlen munkások. Minden iparágban ott vannak munkásként, a kereskedelemben, a háztáji gazdaságoknál, a közintézményeknél pedig cselédként. A hitelszövetkezetek és kereskedelmi egységek alkalmazottjainak 82 százaléka szolgáló.”
Nem szolgál adatokkal a gazdaság különböző ágazataiban dolgozó magyar szakképzetlen munkások és cselédek számáról a népszámlálás nem sokkal később publikált néhány ezer táblázata sem. A jelentések az aktív és passzív magyar lakosság összességére vonatkoznak csupán. Például a kereskedelemben 89 674 passzív és aktív lakost számoltak össze, ebből (ugyancsak összegezve a passzív és aktív népességet) 2812 volt magyar. A kereskedelemben dolgozó aktív népesség 46 212 fő volt, ebből a cselédek/szolgák száma 10 282, azonban a nemzetiségi hovatartozást itt nem tüntették fel. A hitelszövetkezeteknél és a kereskedelmi egységeknél összeírt 24 736 főből (aktív és passzív népesség együtt) 1145 volt magyar, ugyanakkor a cselédek száma itt 4382 (aktív népesség). A népszámlálás szerint csak 135 magyar volt alkalmazásban „háztartásbeli cselédszemélyzetként”, ez azonban nem igazán hihető számadat.
A Románia Enciklopédiája kijelentéseit nem támasztják alá a népszámlálás eredményei, ám tükrözik a hivatalos intézmények törekvését, hogy egyenlőségjelet tegyenek magyar és szolga között, hogy egy olyan virágzó Románia képét mutassák, amelyet nagyszámú, de 82 százalékban a román társadalom peremén élő senkiházi (magyar) fojtogat. Nem véletlenül állapította meg Nagy Sándor, hogy a sajtóban és a román iskolai tankönyvekben folyamatos a magyarok befeketítése és megalázása, ,,a magyar cseléd és szolga szegény és műveletlen, szervezhetetlen és intézmények nélküli, társadalmilag számba nem vehető csürhe nép”.
A rendőrprefektúra egyik 1937-es, cselédekről szóló jelentése, a várakozásokkal ellentétben, nem igazolja a magyarok többségét. 12 318 szolgát/cselédet írtak össze, közülük 11 308 román, 715 magyar, 67 német nemzetiségű. Hivatalos formaságokat betartva vagy sem, állandó vagy ideiglenes lakosként, de mindenképp sok magyar élt Bukarestben a két világháború között. A főbb utak mentén újonnan épített tömbházak manzárdszobái tömve voltak székely szolgálókkal. Az épületekhez nem terveztek cselédszobákat, és a kialakított kis lyukakba, ahol állandóan szólt a gazda csengője, alig fért el egy vaságy és egy mosdótál.
Ezekben az években gyakran lehetett magyar szót hallani a piacokon, élelmiszerüzletekben, pékségekben. Magyarul beszélgettek 1931 körül a Victoriei úti csatornázásánál dolgozó székelyek vagy vasárnap a Cişmigiu Parkban korzózó szolgálólányok, akik négyen-öten sétáltak karonfogva, magyarul énekelve, az újabbak még népviseletben, copfba font hajjal. A sétányokat szülőföldjük szerint osztották fel; a harmincas évek vége felé csak a Beszterce melletti Sófalváról 31 lány jött Bukarestbe. Sokukat a szüleik küldtek ide, alig 14–15 évesen. A szolgálólányok korzózása a Cişmigiuban igazán látványos lehetett, de a lányok valós létszáma nem haladhatta meg az egy-kétezret. A szolgálólányok álma az volt, hogy pénzre tegyenek szert és visszatérjenek szülőföldjükre, házat, földet, marhát vásároljanak. Egyiküknek, Kovács Vilmának sikerült valóra váltania álmát. 1920-ban hagyta el otthonát, 17 évesen, egyetlen címmel a zsebében, mivel arra a következtetésre jutott, hogy hiába a kemény mezei munka, semmire sem viszi. Románul csak számolni tudott. Szolgálónak állt, takarított, felszolgált, mosogatott, gyermekeket sétáltatott, és bevásárolt a háziasszony listája alapján. Egy szörnyű baleset is érte: egyszer, amikor a padlót mosta benzinnel, egy rövidzárlat miatt tűz ütött ki. Súlyosan megégett a feje, nyaka, keze és lába, három hónapig járt a kórházba kötéscserére. A házimunka alól azonban ez idő alatt sem mentesült. Majdnem húsz évig mAradt Bukarestben, minden pénzét hazaküldte egy jegyzőnek, aki földet és egy házat vásárolt neki. Apránként egy kisebb vagyont gyűjtögetett össze: négy tehenet (egy tehén 20 ezer lejbe került), négy borjút, 25 juhot, két disznót, és egy nagy házat, amely 225 ezer lejbe került. Az ötvenes évek szétfoszlatták álmait: a kommunisták kuláknak nyilvánították és mindenét elkobozták.
A szakképzetlen, munkát kereső magyaroknak rengeteg lehetőségük volt. Még a kamaszokat is alkalmazták, ők hordát ki reggelenként a tejet és a friss kiflit a kocsmákba vagy a magánházakhoz. Akiknek sikerült odacsapódniuk egy-egy kocsmához vagy vendéglőhöz, elfogadhatóan alakult sorsuk. Reggel hattól este tizenegyig dolgoztak, de biztosították szállásukat és kosztjukat, ha pincérekké léptették elő, havi ezer lej körül, de akár 1500 lejt is kereshettek (egy kifli 5 lej volt). Sokan csavarogtak azonban munka nélkül, az állomásokon, a Cișmigiu Parkban vagy hidak alatt húzódtak meg; a rendőrség gyakran razziázott, és a munkanélkülieket hazatoloncolták ,,Erdélybe, ahol minden még szegényebb, még koldusabb, mint itt, e nagy városban”. A főváros fenntartott egy menhelyet is a munkanélkülieknek az Izvor (Forrás) utcában, ahol semmilyen bútorzat sem volt, az emberek a földre vetett szalmán aludtak.
A románok bíztak a magyarok munkájában, a „különleges szakácsnőben”, a szobalányban, az „okos legénykében”, a „tiszta fiatal lányban”, akit már az állomáson várt és választott ki a gondos fiús apa. A fizetés egy vasutasinas fizetésének felelt meg: napi 20–30 lej. Általában szerződés nélkül alkalmazták őket, emiatt a legtöbben (elsősorban fiatal lányok) ki voltak téve mindenféle visszaélésnek és bántalmazásnak: nem kapták meg a fizetésüket, kis vétségekért is visszatartottak nagy összegeket, szexuálisan kihasználták őket a házigazdák, és állandóan fenyegették a háziasszonyok: ,,Ha nem tartod a szádat, büdös bangyina, feljelentelek a rendőrségen engedély nelküli prostitúció miatt.”
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)