A budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság évtizedes hagyományainak megfelelően évente elismerésben részesíti az informatika szakmában jelentős eredményt elért szakembereket több kategóriában. Az idei két díjazott erdélyi: Barabási Albert László (a Behálózva című nagysikerű könyv szerzője), aki jelenleg a Notre Dame-i Egyetem fizikaprofesszora, valamint Kása Zoltán, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem informatikaprofesszora. /Neumann-díjak erdélyieknek. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 31./

Harminc ország hatszáz kiadója ötvenezer címmel várta a XV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál látogatóit a Millenáris Parkban. A fesztivál fővendége Bret Easton Ellis amerikai író, az Amerikai Psycho és a Nullánál is kevesebb szerzője volt. Az erdélyi kiadók három standon kínálták könyveiket. A csíkszeredai Pallas–Akadémia Kiadó standján olyan kiadványok bizonyultak a legkelendőbbnek, mint báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola Kipróbált receptek, Duka János Székely anekdoták, P. Benedek Fidél Ferences kolostorok, vagy Váli Éva Árkos üzenete egy világpolgárnak című művei, vagy a Műterem-sorozatban megjelent, Sipos László felvinci festőt bemutató kismonográfia. A Romániai Magyar Könyves Céh (RMKC) az Irodalmi Jelen, a Koinónia, a Komp-Press, a Kriterion, a Mentor, a Pallas– Akadémia, a Polis és a Pro Print kiadók könyveit hozta el Budapestre. Kozma Mária, a csíkszeredai Pallas–Akadémia főszerkesztője közölte: a fesztiválon sikerült megállapodniuk az Egyesült Államokban élő, csíki származású Barabási Albert-László fizikussal, hogy Behálózva című bestsellerét magyar fordításban elsőként adhassák ki Erdélyben. „Az eredetileg angolul írt könyvében Barabási a világ kapcsolatrendszerét vizsgálja, és matematikailag bizonyítja be, hogy nincsenek véletlenek. Biztosan az sem véletlen, hogy Budapesten találkoztunk, s szülővárosában adhatjuk ki nagy sikerű könyvének első erdélyi magyar fordítását” – mondta Kozma Mária. Ha egyszer eljön az ideje, habozás nélkül az irodalmat részesíti előnyben a politikával szemben – jelentette ki közönségtalálkozóján Markó Béla, hozzátéve, Erdélyben könyvet írni és kiadni „nagyon fontos és jó konspiráció”. A határon túli magyar kiadók arra panaszkodtak, kiadványaik iránt enyhén megcsappant az érdeklődés. Ezt erősítette meg a felvidéki és délvidéki kiadók köteteit népszerűsítő budapesti forgalmazó is. /Benkő Levente: Erdélyi kötetek a könyvünnepen. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 29./

Székely tudósok a nagyvilágban
Vajon elkerülhető lett volna a Dózsa-féle parasztfelkelés? Van-e összefüggés a madarak röpte és az emberek mozgása között? Mennyire kiszámítható az emberi viselkedés? Megjósolható-e tudományos módszerekkel a jövő?
Ezekre a kérdésekre is keresi a választ a Helikon Kiadónál megjelent Behálózva című könyvében a székelyföldi származású Barabási Albert László, a hálózatok tudományának világhírű fiatal kutatója. Napjaink digitális eszközei a világot hatalmas kutatólaboratóriummá változtatták. A használatuk során hagyott elektronikus nyomok – a hangüzenetektől a netes rákeresésekig – olyan gazdag adatbázis összeállítását tették lehetővé, amilyet korábban elképzelni sem tudtunk volna. Követhetővé vált a mozgásunk, a döntéseink, az egész életünk. Ezeknek a nyomoknak az elemzése fontos felfedezéshez vezetett: a véletlen korántsem uralja oly mértékben az életünket, mint ahogy eddig gondoltuk. A könyv ennek a meglepő kutatásnak az eredményeivel ismerteti meg az olvasót. Miközben elméletét magyar és egyetemes történelmi példákkal is alátámasztja, a szerző megmutatja, hol ér véget az emberi viselkedésben a spontaneitás, és hol kezdődik a kiszámíthatóság – írja a könyvről a Nyitott könyvműhely. Ez év júniusában mint olyan tudósszemélyiséget, aki szakterületén maradandót alkotva öregbíti a székelység hírnevét, Hargita Megyéért Díjjal tüntették ki Barabási Albert Lászlót. Papp Kincses Emese laudációjában a Székelyföld és Hargita megye büszkeségének nevezte: "Fiatal élete és munkássága példa arra, hogy tehetséggel és szorgalommal a tudósi pályán is el lehet jutni a világhírig" –, majd, félig tréfásan hozzáfűzte: "úgy tekintünk rá, mint a Nobel-díj első székelyföldi várományosára". "Sok díjat vehettem eddig át, talán még fogok is, de ez a díj attól különleges, hogy itthon kaptam" – mondta Barabási. Úgy véli, a kisebbségeknek abban az esetben van esélyük a megmaradásra, ha minél többet fektetnek az oktatásba. Ő maga is ennek szellemében élt, a világ bármely pontján igyekezett "egy kicsivel többet nyújtani, mint az átlag."
Barabási Albert László 1967. március 30-án született Karcfalván. Fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Édesapja, Barabási László történész, múzeumigazgató, édesanyja magyar szakos tanárnő. Tanulmányait a Bukaresti Egyetem fizikusi és mérnöki szakán kezdte. 1988–1989-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatója volt, fizikus diplomát szerzett. 1991-ben nyerte el a Bostoni Egyetemen a fizikusi doktori fokozatot. Rövid ideig a Magyar Tudományos Akadémia Alkalmazott Fizikai Kutatóintézetének kutatási asszisztense, 1989–1991 között a Bostoni Egyetem tanársegéde, majd ugyanott 1994-ig kutatási asszisztens, 1994–2000 között a Notre Dame-i Egyetem adjunktusa, majd egyetemi tanára, professzora, 2000-től a Harvard Egyetem professzora. Számtalan díj és elismerés birtokosa. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Innovatívabbak, akik külföldön is tanulnak: a megszerzett tudást azonban haza kell hozni
Beszélgetés Barabási Albert-László hálózatkutatóval, a Harvard Egyetem professzorával
Barabási Albert-László Bostonban él, ahol a Northeastern, valamint a Harvard Egyetemen dolgozik. A komplex hálózatok úttörő kutatója, tudományos munkásságáról számos Nature és Science cikk tanúskodik. A 2008-as amerikai elnökválasztáson Obama kampánystábja számára kötelező olvasmány volt a 2002-ben (magyarul 2003-ban) megjelent Linked (Behálózva) című tudományos bestsellere, amelyben a hálózatok alapszerkezetéről értekezik közérthető nyelven. A 2010-ben megjelent Villanások című könyvében a hálózatok dinamikáját tanulmányozva az emberi viselkedés kiszámíthatóságáról gondolkodik. Legújabb könyvének szerkesztése és fordítása interaktívan történik: a fejezetek folyamatosan egy online felületre kerülnek feltöltésre, ahol a felhasználói visszajelzések beépülnek a könyvbe. Barabási 1967-ben, a Balánbánya melletti Karcfalván született. Balánbányán nevelkedett, a gimnáziumot Csíkszeredában végezte. Egyetemi tanulmányait a Bukaresti Egyetem fizika és mérnöki szakán kezdte, amit végül a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen fejezett be. A Bostoni Egyetemen szerzett doktori fokozatot, majd 2007-ig az Indiana állambeli Notre Dame Egyetemen dolgozott.
Szobrászat vagy fizika?
– Világhírnévnek örvend, ez azonban hosszú folyamat gyümölcse. Hogy jobban megérthessük ezt az utat, először arra kérdeznék rá: honnan indult, hogyan emlékszik gyerekkorára?
– Balánbányán nőttem fel. Mindenkinek tetszik a saját gyerekkora (nevet). Kertész gyönyörűen megfogalmazta a gondolatot, miszerint még a koncentrációs táborban is vannak szép pillanatok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Balánbánya bármilyen szinten koncentrációs tábor lett volna. Ellenkezőleg. Szerintem gyerekparadicsom volt: a hegyek közötti keskeny völgybe épített kisvárosban szánkózni, korcsolyázni lehetett, közel volt a természet, a hegyoldal, a sziklák, az erdők. A kis hegyi városoknak megvan a maguk varázsa: azt a paradicsomi légkört nem lehet összehasonlítani a mai nagyvárosi élettel.
Számunkra nem volt probléma, hogy kommunizmus van-e, vagy nincs, hogy sorba kell-e állni, vagy nem: ez része volt az életnek és nem gondoltunk arra, hogy másképp is lehetne. Később Csíkszeredába kerültem gimnáziumba. Csíkszereda a magamra találás helye, az itteni intellektuális környezetben számos barátra tettem szert. Kedves élmények fűznek mind Balánbányához, mind Csíkszeredához. Azt gondolom, hogy csíkszeredai vagyok balánbányai gyökerekkel.
– Korábban művészettel is foglalkozott, miért döntött a tudomány mellett?
– Szobrász szerettem volna lenni a gimnázium elején. Sokáig jártam rajzórákra, szobrászatórákra, de a fizika jobban ment. Akkor – ha jól tudom – öt hely volt az egyetemen szobrászatra. Az atomfizikán – ahova végül jelentkeztem – szintén nem volt sok hely, de azért volt néhány tucat. A fizika intellektuálisan jobban megragadott. Már a gimnázium alatt eldöntöttem, hogy fizikus leszek. Mire az egyetemre kerültem, a városi könyvtár minden fizikával kapcsolatos könyvét kiolvastam. Lassan a szobrászat elhalványult, a fizika átvette a helyét. Ez nem azt jelenti, hogy a művészet iránti érzékenység halványult el bennem. Bár nem praktizálok, tehát nem próbálok semmilyen módon műtárgyakat létrehozni, de továbbra is művészetpártoló vagyok.
– Az egyetem választásakor a fizika mellett döntött. Román nyelven kezdte az egyetemet…
– Igen, Bukarestbe mentem továbbtanulni. Nemcsak, hogy románul tanultam, de mi voltunk az első évfolyam, amelyik nem tudott magyarul felvételizni. Minden korábbi korosztálynak lehetett magyarul felvételizni, a mi évünkben azonban nem. Bár már korábban híre ment a magyar közösségben, hogy nem fogják többet megengedni, de ezzel akkor szembesültünk igazán, amikor beültünk a felvételi vizsgára és nem volt magyar tétel. Ennek ellenére bejutottam.
Abban az időben volt néhány fizika kar az országban: Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron. Szerettem volna Kolozsvárra menni, a fizikusképzés, a kutatóképzés azonban Bukarestben volt a legjobb. Nem azért, mert ott jobb emberek lettek volna, hanem azért, mert sokkal jobb körülmények közt folyt a felkészülés. Ezek azok az évek voltak, amikor Kolozsváron nagyon nehéz volt szakla-pokhoz, szakkönyvekhez jutni. Ezek Bukarestbe még bejutottak. Ha az ember fizikus akart lenni, akkor minden más szempontot félre tett: érzelmit, nyelvit és még sok minden mást.
Nagyon szerettem, rengeteget kutattam. Megjelentek az első cikkeim nyugati szaklapokban, mindez olyan időszakban, amikor jó néhány tanáromnak nem volt külföldi szaklapban cikke.
Kolumbán Gábor, akit már korábbról ismertem, előttem végzett az egyetemen. Amikor Bukarestbe kerültem, bemutatott néhány embernek, akikkel érdemes volt kapcsolatot kiépíteni. Andrei Dorobanţu volt az egyik, aki a könyvtárnak volt az igazgatója. Segítségével hozzáfértem folyóiratokhoz és könyvekhez. Azokat a témákat kutatta, amik engem is érdekeltek. Ez akkoriban a káosz és a fraktálok tanulmányozását jelentette. Együtt publikáltunk két vagy három cikket. Izgalmas időszak volt.
– Itt kezdődött a fizikusi pályafutása…
– Édesapám a múzeum igazgatója volt. Eltanácsoltak bennünket az országból, kezünkbe adták az útlevelet, amivel jelezték, hogy ideje távoznunk. Ez harmadév végén történt, nem is fejeztem be teljesen az évet, mert az utolsó vizsgára már nem tudtam elmenni. Így kerültem Budapestre, ott diplomáztam. Ez ’89 nyarán történt. Édesapám a rendszerváltás után hazament, nekem már nem volt értelme visszamennem.
A negyed-, ötödév Budapesten kutatási év volt. Vicsek Tamás volt az akkori témavezetőm, vele diplomáztam. Körülbelül tíz cikket írtunk, ami különböző nyugati lapokban jelent meg. Vicsek Tamás akkor tért vissza Amerikából. Ő is új volt a rendszerben, mivel több év távollét után tért vissza, én is új voltam. Egymásra találtunk, ami nagyon sikeres egymásra találásnak bizonyult.
„Marslakóként” Amerikában
– Az útja innen átívelt az óceánon túlra.
– Az a döntésem, hogy Amerikába megyek továbbtanulni, nem csak szakmai, hanem anyagi kérdés is volt. Ha Magyarországon doktoráltam volna, akkor a doktorátusi fizetésem körülbelül a fele lett volna a diákösztöndíjamnak. Ez nem gond annak, akinek helyben van a családja, akinek van hol laknia, de számomra komoly egzisztenciális kérdéseket vetett fel, mivel egyedül voltam Budapesten. Így kaptam Amerikában ösztöndíjat, amit tűrhetően megfizettek. Azt terveztem, hogy elmegyek néhány évre, ledoktorálok, majd visszajövök.
Olyan kiváló emberekkel volt szerencsém dolgozni Magyarországon, mint például Vicsek Tamás, vagy Kertész János, akik világszínvonalat képviselnek, ezért nem láttam, hogy Amerika szakmailag mit tudna nyújtani sokkal jobbat. Néhány hónap után rájöttem, hogy nyújthat többet: nem arról van szó, hogy jobb kutatói vannak, mint Vicsek Tamás, vagy Kertész János, viszont ott sok ilyen tehetség van. A bostoni kör tele volt hihetetlen kutatókkal és intellektuális lehetőségekkel. Rájöttem, hogy ez a lépés nem csak anyagilag volt szükségszerű, hanem intellektuálisan is.
Immár 21 éve, 1991 óta élek Amerikában. Pillanatnyilag megosztom az életemet Budapest és Boston között.
– Egy anekdota szerint Enrico Fermi egyszer a galaxist benépesítő magasan fejlett népekről elmélkedve megkérdezte, hogy hol vannak? Erre válaszolta Szilárd Leó, hogy itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat. Amerikában a múlt században – többek között – Neumann Jánosra, Szilárd Leóra, Teller Edére, Wigner Jenőre, Kármán Tódorra úgy tekintettek, mint marslakókra. Magyarként Amerikában hogyan tekintenek Önre, hogyan találja meg a helyét?
– Egyrészt Amerikának teljesen mindegy, hogy valaki magyar vagy indiai, ha az, amit nyújt, értékes. Másrészt a magyarok valóban nagy tiszteletnek örvendenek. Jellemző, hogy különböző korokban különböző szakirányok lépnek rivaldafénybe. A XX. század elején, közepén a fizikusok vezettek, pillanatnyilag a matematikusok kapnak nagyobb figyelmet a világban. A komplex rendszerek kutatásában is nagyon erős a magyar vonal. Elhangzottak olyan utalások, miszerint minimum magyarnak kell lenni, hogy az ember labdába tudjon rúgni ezen a területen. A hálózatelméleten belül Erdős Pál és Rényi Alfréd számítanak elődeinknek, akik a 60-as években ezzel a kérdéssel foglalkoztak. Karinthynak a neve is megjelenik a szakirodalomban, aki a kisvilág-elméletet már 1929-ben leírta. A magyar tudományos hírnév öregbítése folyamatos.
„Behálózva”
– Nagy sikernek örvendő könyveiben közérthető nyelvezettel fogalmazza meg a hálózatokról szóló hatalmas tudását. Hogyan határozná meg a hálózatokat és a hálózatkutatást?
– Olyan világban élünk, amelyben minden cselekvésünk hálózatokon keresztül, vagy hálózatoknak köszönhetően valósul meg: a kommunikáció a kommunikációs hálózatokon keresztül történik; a telefonálás lehetősége a telefonhálózatnak köszönhető; az, hogy kit hívunk, a társadalmi hálónk határozza meg és attól függ, hogy kit ismerünk, kit tudunk felhívni, kit merünk felhívni. Az ismeretségi körünk lényegében egy társadalmi hálót ír le. Biológiai egzisztenciánk is egy genetikai hálótól függ: az hogy egészségesek vagyunk, azt jelenti, hogy a háló megfelelően működik. Ha megbetegszünk, akkor a hálóban valami megromlik. Az üzleti életbe nem javasolt belépnie annak, aki nem hálózatokban gondolkodik: mind a termelés, mind az eladás, mind a vevő megtalálása „hálózati probléma”. Körül vagyunk véve hálózatokkal, amiket talán nem veszünk észre, azonban kulcsszerepet játszanak mind a biológiai egzisztenciánkban, mind a mindennapi életünkben.
A hálózatelmélet lényegében matematikailag, kvantitatívan próbálja leírni ezeket a hálókat. Megpróbáljuk feltérképezni ezeket a hálózatokat, hogy jobban megérthessük ezeket a rendszereket annak érdekében, hogy eszközöket gyárthassunk. Attól kezdve, hogy hogyan adjunk el egy terméket sikeresen, egészen addig, hogy mely génrendszerre kell orvosságot találjunk, hogy a rákot meggyógyítsuk, a hálózatelmélet megoldásokat javasol. Ez tulajdonképpen egy matematikai elmélet.
Körülbelül tíz éve teremtődött meg annak a lehetősége, hogy bonyolult hálókat fel lehessen szisztematikusan térképezni, így matematikailag lehet tanulmányozni. Miközben a hálókat tanulmányoztuk, számos megdöbbentő eredményre jutottunk: bár a hálók, a csomópontok, a huzalok nagyon különböznek egymástól, architektúrájuk mégis nagyon hasonló. Azért létezhet hálózatelmélet, mert a hálózatoknak megvannak a belső törvényszerűségei.
– Szóba került Erdős Pál és Rényi Alfréd munkássága. Ők véletlenszerű hálókat képzeltek el. Ehhez képest mi az új az Önök kutatásaiban?
– Munkásságuk jelentős módszertanilag, ugyanis nagyon sok eszközt, amelyet manapság használunk a hálózatelméletben, az Erdős–Rényi páros dolgozott ki. Rengeteget tanultunk tőlük. Nekik nem állt rendelkezésükre térkép, ezért olyan plauzibilis modelleket építettek fel, amelyeknek volt értelme az ők szempontjukból, de amikor a térképek a kezünkbe kerültek, kiderült, hogy a valódi hálózatok nem úgy néznek ki, mint ahogy ők képzelték el. Ők úgy gondolták, hogy a csomópontok teljesen véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Ennek az egyik következménye az lenne, hogy a legtöbb csomópontnak körülbelül ugyanolyan számú huzala, kapcsolata lenne.
A társadalmi hálóban ez azt jelentené, hogy a legtöbb egyénnek ugyanolyan számú barátja volna, nem lennének nagyon népszerű és kevésbé népszerű egyének a társadalomban. 1999-ben mi fedeztük fel, hogy ez nem így van. Az első nagyobb hálózattérkép, amit készítettünk a világhálóról, arra utalt, hogy a világunk nem ilyen demokratikus. A legtöbb csomópontnak alig van huzala, és van néhány hihetetlenül csatolt csomópont nagyszámú huzallal, amelyek lényegében összekötik a hálót. Ezek az úgynevezett skálafüggetlen hálók. Kiderült, hogy lényegében ezek sok fontos hálóban megjelennek, a sejthálótól a társadalmi hálóig, az internetig.…Ezek a nagy csomópontok megváltoztatják a rendszer viselkedését.
Visszatérve Erdősre és Rényire: a módszerek, amelyeket kidolgoztak, a mai napig érvényesek, a modell viszont, nem írja le a valódi hálókat. Ez az, amit mi ’99-ben újragondoltunk, és találtunk egy olyant, amelyik sokkal közelebb áll strukturálisan a valódi hálókhoz: az úgynevezett skálafüggetlen modellt.
Nem omlik össze az internethálózat
– Maradva az internetnél: a könyveiben arról ír, hogy a csomópontok tartják össze a hálózatokat, tehát ha elég számú csomópontot vennénk ki, akkor az részhálókra esne szét. Az interneten van néhány mamutcég, amelyik uralja az internetes világot, mint például a Google, a Facebook. Mi történne, ha egy jól szervezett támadás során megpróbálnák ezeket kiiktatni a hálózatból?
– Az internet egy infrastrukturális hálózat, amelyben a csomópontok routerek, vagy számítógépek, amelyek egymással össze vannak kapcsolva. Több ezer router tartozik a Google-höz, de mi általánosan nem routerek hálózataként, hanem mint keresőprogramra tekintünk a Google-re. Az internettel szembeni támadás nem egy Google elleni támadás, hanem igazából egy routerek elleni támadás lenne. Az a tény, hogy az internetet néhány nagyon sok huzallal rendelkező csomópont tartja össze, arra utal, hogy támadható a rendszer. A jó hír az, hogy a véletlenszerű hibákkal szemben jól védekezik ez a hálózat. Ezt bizonyítja, hogy ha néhány hálózatra kapcsolt számítógép vagy router meghibásodik, az internet még nem omlik össze. A rossz hír, hogy ha koncentrált támadást indítanának a nagy csomópontokkal szemben, akkor ez egy kaszkádszerű lerobbanást hozna létre.
Kérdés viszont, hogy miért nem látjuk ezt. Ennek több oka van. Az egyik az, hogy a cégek védik ezeket a routereket. Az egyik legnagyobb ilyen csomópont Chicagóban van. Ez egy földalatti intézmény, hadseregszerű védelemmel, a fizikai védelmen túl pedig elektronikai védelemmel is rendelkezik, hogy ne lehessen digitálisan megtámadni. A másik érv pszichológiai: azoknak, akik ezt létre tudnák hozni, nem éri meg egy olyan brutális támadást előidézni, ami során az internet összeomlik, ugyanis akkor az eszköztáruk, ahol további dolgokat tudnának létrehozni, megszűnne. Ha valakik támadást akarnak indítani, akkor az elsősorban nem eszközmegszüntetésre irányul, hanem azokat az intézményeket támadják meg, amelyekről úgy gondolják, hogy kárt okoznak egy bizonyos rendszerben. Így pl. megtámadják a CIA-t, az FBI-t, a Fehér házat, és így tovább.
Nem izolál az internet
– Említette, hogy a hálózatok nagyon hasonló szerkezetet mutatnak, így a társadalmi háló is. Egyre elterjedtebbek az új közösségi hálók, mint pl. a Facebook, a Twitter, így a hálózatkutatók olyan adatbázishoz férhetnek hozzá, mint eddig még soha. A virtuális térben megmarad ez a struktúra? Nem áll fenn annak a veszélye, hogy a valóságos kapcsolatok áttevődnek a virtuális térre, így az emberek egyre inkább izolálódnak? Tehát ha minél több időt töltünk Facebookon, a valós kapcsolathálónk egyre inkább szétbomlik?
– Az első kérdés, hogy megmarad-e a struktúra: a válasz az, hogy igen. Végeztünk kutatásokat a Facebookon, a Twitteren, és sok más szociális hálón, beleértve a korai Iwiwet is. Azt látjuk, hogy ugyanazok a struktúrák ismétlődnek meg, mint a valódi társadalmi hálóban: a skálafüggetlen háló jelenik meg az internetes közösségekben is. Ezek a közösségi hálók letérképezik a valóságot, nem találják ki újra azt.
Kezdetben voltak remények arra, hogy a közösségi hálók úgy fognak működni, hogy újabb barátságokat hoznak létre. Ma már tudjuk, hogy nem erről van szó. Egyszerűen a létező ismerőseinket képezzük rá az online felületre. A másik kérdés, hogy történik-e izoláció? Én nem hiszek ebben. A kutatások nem arra utalnak, hogy ez valóban izolálttá tenne bennünket. Valóban egyre több időt töltenek az emberek közösségi hálókon, de ugyanakkor egyre kevesebbet tévéznek. Úgy gondolom, hogy ezeknek összetartó szerepük van, ugyanis azt a lehetőséget adják meg, hogy a barátainkkal kapcsolatban tudjunk állni, akkor is, amikor fizikailag nem vagyunk a környezetükben. Az úgynevezett gyenge kapcsolatokat is fenn tudják tartani. Pl. 15-20 éve nem látott gyerekkori barátokkal könnyen fel lehet venni a kapcsolatot és nagyon könnyen követni is lehet egymást.
Szerintem a média hajlamos arra, hogy mindig a negatív dolgokra fektesse a hangsúlyt. Ha van egy kicsi cikk valamelyik harmadrendű újságban, amelyik arról ír, hogy az internet valamilyen módon elidegenít, akkor ez szalagcímes hírré válik egycsapásra. Alapjában véve ez badarság. A legtöbb finomkutatás arra utal, hogy az internetnek nagyon erős pozitív szerepe van a társadalmi közösségek kialakulásában.
Kapcsoljuk le az internetet, mert nem jó nekünk? Ha az eszköz megszületett, akkor inkább próbáljuk meg a lehetőséget intelligensen használni arra, hogy pozitív hatásokat érjünk el a társadalomban. Én mindig is internet-optimista voltam és vagyok. Hajlamosak vagyunk eltúlozni az internet negatív szerepét. Ez nem azt jelenti, hogy nincs negatív szerepe, de a pozitív szerepek messze túlmutatnak a negatívokon.
Ez a típusú gondolkodás hasonló az átlagszülők tipikus félelméhez (akár Amerikában, akár Erdélyben), miszerint a gyereküket el fogják lopni. Amerikában készítettek egy felmérést, ami szerint statisztikailag kb. 850 évig kéne várni arra, hogy valaki ellopja az utcasarokra kitett gyereket.
Rosszul mérjük fel a félelmek valódi alapját. Ha a gyerekemnek valaha valami baja lesz, akkor az a legnagyobb valószínűséggel az én, vagy a feleségem figyelmetlenségének lesz az eredménye. Ugyanez van az internettel is: ezek az apró félelmek felerősödnek a sajtón keresztül az egyén pszichológiájában, ami nem reális.
– A hálózatkutatás eredményeiből mit lehetne alkalmazni a sajtóban?
– Máris alkalmazzák. Az újságíró szerepe az, hogy eldöntse, mi a hír, de ahhoz hogy eldönthesse, hozzá kell jusson a hírekhez. A Facebook olyan eszköz, ami rengeteg információt szolgáltat, továbbá az online médiából is tájékozódhat az újságíró. Próbáljuk csak meg összehasonlítani a hírforrást most, és harminc évvel ezelőtt. Manapság hírekben, információkban úszunk. Korábban az újságírónak az volt a dolga, hogy megpróbálta kipiszkálni az információt. Manapság az újságíró szerepe az, hogy szelektáljon, hogy eldöntse, mi az, ami hír értékkel bír a közössége számára, és mi nem. Megváltozott az újságírás. Ez a hálózatoknak köszönhető, az online világnak, internetnek, Facebooknak, Google-nek. Emiatt egyre kevesebb újságíróra van szükség. A legtöbb újságíró manapság blogol. Ez azért van, mert az azonnali reakciót várja el tőlük a szakma és a médiafogyasztó társadalom.
Innovatívabbak, akik legalább fél évet töltenek külföldön
– Mit javasol azoknak a jó képességű erdélyi fiataloknak, akik most indulnak a pályájukra?
– A kérdés az, hogy mit akarnak csinálni. Ha kutatók akarnak lenni, akkor el kell gondolkodniuk azon, hogy milyen szinten szeretnék ezt csinálni, és hol adódik erre leginkább lehetőség. Érdekes példa, hogy az elmúlt században Németország tudományos teljesítmény szempontjából nagyon előrehaladt, sikeres tudományos országgá vált, míg Ausztria lemaradt. Mi a különbség a kettő között? Hogy lehet az, hogy két, ugyanazt a nyelvet beszélő országban az egyik a tudományos világban előretőr, míg a másik lemarad? Annak ellenére, hogy Ausztriának óriási volt a tudományos teljesítménye az előző századfordulón: minden nagy tudós megfordult Bécsben. A válasz az, hogy Németország nem csak a belső termelésre hagyatkozott, hanem felismerte annak a fontosságát, hogy a professzorok külföldön is megmérettessenek. Ez csak akkor működik hatékonyan, hogyha az ország ugyanakkor befogadó országgá is válik: megfelelő állást ajánl azoknak, akik visszajönnek. Ausztria nem csinálta ezt. Ott az egyetemeken belül felfele „buktatták” az embereket, nem volt külső megmérettetés.
Visszatérve a mai fiatalokra: fel kell készülni arra, hogy manapság a tudomány, de bármilyen szakma globális. Ezért globálisan kell versenyezni. Ezt csak úgy lehet elérni, ha ismerjük a versenytársakat. Ehhez el kell menni külföldre, tapasztalatra kell szert tenni, és vissza kell jönni.
Az elmúlt évben számos kutatás jelent meg a találékonyság, az innováció területén. Mindegyik innovációs teszt arra utal, hogy azok az egyének, akik legalább egy fél évet éltek az anyaországukon kívüli országban, sokkal innovatívabbak. Ha egy ilyen tesztet elvégez egy amerikai, aki csak Amerikában élt, gyengébben fog teljesíteni, mint egy olyan amerikai, aki eljött egy évet Európába, aztán visszament a saját országába. Ezek kimondottan logikai, innovációs tesztek, tehát nem azt kérdezik, hogy mi Franciaország fővárosa.
Valószínű, arról van szó, hogy ha egy más közösségben élünk, kutatunk, dolgozunk, akkor ez lényegében rákényszerít arra, hogy ugyanazokat a problémákat más szemszögből nézzük. Ez tulajdonképpen az innováció. Nagyon fontos, hogy a fiatalok kóstoljanak bele más kultúrákba. Turistaként elmenni nem elég, benne kell élni egy ideig az idegen kultúrában.
Amint már jeleztem, ha kutatásról van szó, akkor a kutatási világ globális. Szinte nulla az esélye annak, hogy egy bizonyos témában a szakembert helyben kapjuk meg. A szakember a világ valamelyik másik részén lesz, akihez el kell menni, tanulni kell tőle, és vissza kell hozni ezt a tudást. Ha valaki kutatói pályára lép, fel kell készülnie arra, hogy bizonyos időt külföldön kell töltenie. Ugyanakkor a helyi intézményeknek fel kell készülniük arra, hogy visszacsábítsák ezeket a fiatalokat.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár),

Böjte Csaba és Kányádi Sándor a két legnépszerűbb erdélyi magyar
Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője, és Kányádi Sándor költő nyerte holtversenyben a Transindex portál által szervezett Box populi – arcok harca című versenyt, amely az olvasók bevonásával kereste a választ arra a kérdésre, ki a legnépszerűbb erdélyi magyar.
Balázsi Pál Előd, a Transindex főszerkesztője az MTI-nek elmondta, a versennyel tulajdonképpen ahhoz az erdélyi sajtóban gyakran felvetett kérdéshez szerettek volna kapcsolódni, hogy léteznek-e erdélyi magyar sztárok. Magyarázatként hozzátette, a „sztárcsinálás” elsősorban a kereskedelmi televíziók terepe, az erdélyi magyarság pedig nem rendelkezik ilyen televízióval. „A verseny során megpróbáltunk megmutatni olyan romániai magyar személyiségeket, akikre büszkék lehetünk, akiket a magyar közösség egy bizonyos szegmense sztárként kezel” – magyarázta a főszerkesztő.
A Transindex július elején egy 65 nevet tartalmazó listával indította el a versenyt, a lista azonban az olvasók javaslatai alapján 93-asra bővült. A selejtezőkör után 16 személyiség maradt versenyben. Őket a kapott lájkok száma alapján párosították össze a sportból ismert szabályok szerint. A főszerkesztő szerint a jelöltek a verseny ideje alatt több mint 25 ezer lájkot kaptak.
A legnépszerűbb nyolc sztár között még ott volt Dancs Annamari popénekes, az X faktor vetélkedőben ismertté vált Antal Timi és Baricz Gergő, valamint a számos filmszerepet is alakító Bogdán Zsolt színművész. A legnépszerűbb négy személyiség közt a nyertesek mellett ott találjuk Barabási Albert László matematikust és Kádár Annamária pszichológust.
Szabadság (Kolozsvár)

Barabási: mindenki lehet a hálózat közepe
Melyik magyar írónktól származik az a gondolat, hogy kicsi a világ? Mennyi a Bacon-számod? Hogy lehet a Google-nek nagy a fitness-e? Miért nincs mindenkinek nagyjából egyenlő számú ismerőse? A hálózatok tudományának erdélyi származású tudósa, Barabási Albert-László kolozsvári előadásán minderre választ kapott a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Auditorium Maximumát megtöltő közönség.
Barabási Albert-László, a Northeastern Egyetem, a Harvard és a CEU professzora volt az, aki felismerte, hogy a komplex rendszerek megértése a hálózatok megértésén keresztül történhet meg – mondta el felvezetőjében Néda Zoltán, a kolozsvári BBTE fizikatanára, hozzátéve: ma már nyilvánvaló, hogy minden komplex rendszer egy hálózatra épül. Ha megértjük a hálózatokat, akkor biológiai, társadalmi, gazdasági rendszereket tudunk tanulmányozni. Barabási László végigküzdötte magát az összes területen tevékenykedő tudósokkal folytatott vitán, és végül sikerült meggyőznie a tudóstársadalmat arról, hogy ez az új kutatási terület óriási lehetőségeket rejt magában.
Barabásit kitörő taps fogadta a zsúfolásig telt Auditorium Maximumban, ahol a fizika nemzetközileg elismert professzora, a Nobel-díj esélyese azzal kezdte előadását, hogy „meleg van itt” – és azzal a földre dobta a zakóját.
Előadásában az élet különböző területein kialakult hálózatok (például a Facebook létezése óta jól feltérképezhető társadalmi hálózatok és a sejten belüli fehérjék hálózata) közötti meglepő hasonlóságra hívta fel a figyelmet.
A társadalom, a kultúra, az információ fejlődése – semmi nem érthető meg, ha nem értjük azokat a hálózatokat, amelyekre mindez épül. A hálózati gondolkodás ugyanakkor nem tudósoktól származik – állítja Barabási –, hanem egy „kedves kis novellára” vezethető vissza, mégpedig a Karinthy Frigyesére, aki először foglalkozott a kis világ elméletével. Eszerint a Föld minden lakója maximum öt ismerősnyi távolságra van a glóbusz bármilyen más lakójától.
Tessék egy akármilyen meghatározható egyént kijelölni a Föld másfél milliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek – ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, csupa közvetlen – ismeretség – alapon, mint ahogy mondani szokták: „Kérlek, te ismered X. Y.-t, szólj neki, hogy szóljon Z. V.-nek, aki neki ismerőse...” – írta Karinthy 1929-ben a Láncszemek című novellájában.
Úgy látszik, a magyar elmék valami miatt hajlamosak a hálózati gondolkodásra, az elmélet tudományos megalapozói ugyanis szintén nemzetünk fiai voltak: Rényi Alfréd és Erdős Pál, akik 1960-től kezdve több tanulmányt közöltek ebben a témában, ők alkották meg a véletlen hálók elméletét is, és ők jöttek rá arra, hogy a hálózat megjelenése egy fázisátalakuláson keresztül történik.
A társadalom viszont – annak ellenére, amit első ránézésre képzelnénk róla – nem egy véletlen hálózat. Ha véletlen hálózat lenne, akkor nem léteznének nagyon ismert, népszerű tagjai és olyan tagjai sem, akiket csak kevés ember ismer. „A véletlen hálózat demokratikus” – fogalmazta meg Barabási. Az emberi társadalom viszont nem ilyen: vannak sztárok, befolyásos emberek, milliárdosok, akiket százezrek ismernek, és vannak magányos, elfeledett emberek is.
A társadalomhoz hasonlóan az élet más területein létező hálózatok sem véletlenek. Törvényszerűségek szabályozzák kialakulásukat és működésüket. Nagy csomópontok alakulnak ki bennük, amelyek „szeretnek” más nagy csomópontokhoz kapcsolódni – körülbelül úgy, ahogy a gazdag emberek könnyen még gazdagabbak lesznek kapcsolataik, más gazdag emberekkel való interakcióik révén, a szegények pedig próbálnak a gazdagok csomópontjához kapcsolódni vagy legalább közel kerülni hozzájuk. A világhálón például 10¹² számú oldal van, de a legnagyobb csomópontok (mint amilyen Facebook, a Google stb.) tartják össze a rendszert. Ezeket skálafüggetlen hálózatoknak nevezzük és jellemzően rendkívül életképesek (Barabási terminusával: robosztusak), növekednek, képesek kijavítani a hibákat, pótolni a kieső kötéseket, kapcsolatokat – mindaddig, amíg célzott támadás nem indul a fő gócpontok ellen. A fizikus animációval ábrázolta, miként teremti újra magát egy skálafüggetlen hálózat (ez ugyanúgy lehet egy sejt, a társadalom vagy az internet), amelynek számos kis eleme kiesik, és miként esik darabjaira, ha célzottan a fő csomópontokat „lőjük ki” belőlük.
A nagyvállalatok esetében nem mindig a felső vezetés tagjai jelentik a csomópontokat. Barabási felvázolt egy konkrét esetet, amikor egy cég vezetősége képtelen volt megmagyarázni, miért nem működik a kommunikáció köztük és az alkalmazottak között. Az alkalmazottak meginterjúvolása nyomán felrajzolt hálózati térkép kimutatta, hogy az egyik fő csomópont egy olyan beosztott, aki munkaköre és személyisége folytán minden egyes alkalmazottal állandóan kommunikál – kivéve a vezetőséget. Ha egy munkaközösség vezetői megtalálják az ilyen „csomópontot”, azt nem kirúgni kell, hanem bevonni a kommunikációba, hisz ő garantáltan meg fogja valósítani a közvetítést a vezérkar és a beosztottak között – tanácsolta a hálózatok tudósa.
De mitől lesz a hálózat egyik eleme csomópont, amihez aztán egyre több és több más elem kapcsolódik, míg mások a perifériára szorulnak? Hogy tudott betörni a Google és a Facebook a már évtizedek óta működő világhálóra és rövid idő alatt maga köré csoportosítani más oldalak százmillióit?
Barabási „fitness”-nek nevezi ezt a képességet. „A fitness az a tulajdonság, amitől egy ember esetében például el akarod kérni a telefonszámát és a jövőben is szeretnél vele találkozni” – magyarázta. Egyszóval: vonzerő. A hálózatok tehát attól nem demokratikusak, nem véletlenszerűek, hogy egyes elemeinek nagy a fitnesse, más elemeinek kicsi.
Az Egyesült Államokban a kilencvenes években kezdődött el egy játék, amelyben a Kevin Bacon-számot számolják ki. A játékban azt nézik meg, hogy az adott személy játszott-e közös filmben Bacon-nel, ha igen, akkor Bacon-száma 1. Ha nem szerepeltek ugyan egy filmben, de a vizsgált személy olyan színésszel forgatott közös filmet, aki már játszott Kevin Bacon-nel, akkor Bacon-száma 2 lesz. Ilyen módon Tom Cruise 1, Marylin Monroe 2, Charlie Chaplin pedig 3 lépésre van Kevin Bacontól, ami azért meglepő, mert ez utóbbiak esetében nem kortárs színészekről van szó. Maga Barabási Albert-László Bacon-száma 1, ugyanis együtt szerepel az amerikai színésszel egy hálózatelméletről szóló dokumentumfilmben.
Ennek a játéknak is magyar származású az „őse”: évtizedekkel korábban ugyanis már a matematikusok körében divat volt az Erdős-játék, ami abból állt, hogy ha valaki írt Erdős Pállal közösen egy cikket, akkor annak az Erdős-száma 1 volt. Ha olyan személlyel publikált közösen cikket, akinek az Erdős-száma 1 volt, akkor ennek a személynek az Erdős-száma 2 lett stb. „Nagy bánatom, hogy míg a Bacon- számom 1, addig az Erdős-számom csak 3” – jegyezte meg a fizikus.
Most már Erdős-Bacon szám is létezik, ami valakinek az Erdős-száma összeadva a Bacon-számával – ez azt adja meg, hogy az illető mennyire mozog otthonosan a médiában és a tudományban egyszerre.
Miért pont Kevin Bacon? Igazából nincs válasz. „Lényegében ezt a játékot bárkivel lehetne játszani. A hálózat lényege, hogy mindenki mindenkihez közel van. Sok szempontból mindenki lehet a hálózat közepe” – zárta előadását a világhírű fizikus.
T. Koós Imola
Maszol.ro

Behálózta előadásával a hallgatóságot
Barabási az NSA-ról: „Mi úgy sejtjük, elég naivan csinálják”
A csilláron is lógtak volna szerda este a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Auditorium Maximum zsúfolásig telt termében Barabási Albert-László világhírű hálózatkutató előadását megtekinteni óhajtók – ha lenne a teremnek csillára. Az erdélyi születésű Barabási Behálózva – a hálózatok tudománya címmel tartotta meg előadását a Kolozsvári Akadémiai Bizottság által szervezett Értékek Akadémiája sorozat keretén belül.
A Concordia Vonósnégyes Haydn muzsikájával hangolta rá a többnyire egyetemistákból és kolozsvári értelmiségiekből álló hallgatóságot az érdekfeszítő előadásra. A Northeastern Egyetem, a Harvard és a CEU professzorát, Barabási Albert-Lászlót Néda Zoltán, a BBTE fizikaprofesszora konferálta fel. A többnyire Amerikában élő professzor otthonosan lépett az emelvényre és könnyed mozdulattal a zakóját a földre vetve, lazaságával oldotta témájának súlyosságát: a komplex rendszerek hálózatokon keresztüli megértésének tudományára irányította a hallgatóság figyelmét. Barabási nevéhez köti a tudományos világ a hálózatok új tudományának megszületését. Az egyik legidézettebb cikkévé az 1999-ben a Nature-ben publikált tanulmánya vált, amit a skálafüggetlen hálózatokról szóló diskurzus alapkövének tekintenek. Munkássága néhány év alatt megváltoztatta a tudományos világ paradigmáit, a fizikától az orvostudományig, a társadalomtudományoktól a sejtbiológiáig arra jutottak a szakemberek, hogy a komplex rendszerek többsége leírható hálózatként. A hálózatok legfontosabb jellemzője, hogy olyan csomópontokból állanak, amelyek bizonyos szabályok szerint kapcsolódnak egymáshoz. Barabási az előadás során többnyire Behálózva című tudománynépszerűsítő bestsellerének alapgondolatait foglalta össze.
Bár korábban úgy gondolták – Erdős Pál és Rényi Alfréd matematikusok munkásságának köszönhetően –, hogy a hálózatokon belül a kapcsolatok véletlenszerűen jönnek létre, Barabási és munkatársai számtalan példán keresztül bebizonyították, hogy valójában a komplex hálózatok nem „demokratikusak”, hanem létezik bennük néhány olyan csomópont, amelyik nagyon sok kapcsolattal rendelkezik, így bizonyos szinten ezek tartják össze a hálózatot. Ilyen csomópontok például a weboldalak között a Facebook vagy a Google, vagy az emberek között a sztárok.
Barabási szemléletes videókkal és frappáns példákon keresztül mutatta be a hálózatok legfőbb tulajdonságait, majd áttért azok kontrollálhatóságára. A fogalom elmondása szerint problémát jelenthet, ugyanis sokakban elsőre a társadalmi kontrollálhatóság gondolata merül fel. Egy egyszerű példával szemléltette a hálózatok kontrollálhatóságának lényegét: egy autó több ezer alkatrészből áll, amelyek meghatározott rend szerint kapcsolódnak egymáshoz, azonban a sofőrnek csupán néhány alkatrészt – kormányt, gázpedált, féket, kuplungot – kell irányítania ahhoz, hogy az autó kezelhetővé váljon.
Az előadást követően egy kérdés arra vonatkozott, hogy a hadiipar és a kémszolgálatok miként hasznosítják a hálózatkutatás eredményeit. Barabási válaszában elmondta, hogy az eredményeik egyik legnagyobb felhasználója az NSA (National Security Agency – Nemzetbiztonsági Hivatal, USA), azonban hozzátette, hogy úgy sejtik, ezt elég naivan teszik. Hangsúlyozta, hogy nem áll szándékukban segíteni nekik.
Három évvel korábban, első kolozsvári előadásán az emberi viselkedés kiszámíthatóságával kapcsolatos kutatási eredményeket mutatta be, azonban az ilyen kutatásaikat a nyáron felszámolták: addig nem foglalkoznak ezzel a témával, amíg nincs erről társadalmi, tudományos párbeszéd.
Szabadság (Kolozsvár)

Gál László és Balázsi-Pál Előd
FRISSEN NÉZNI RÁ A PROBLÉMÁKRA
Barabási Albert-László: a hálózatok a kulcsa a magyarság megmaradásának
„Az az értékrend, ami a hálózattudományon keresztül megteremtődik, számomra fontosabb annál, minthogy harminc vagy negyven év múlva lesz-e Nobel-díj” – mondta el a hálózatkutató.
Még zajlott a Box Populi, amikor interjút kértünk a versenyben elődöntőig jutó Barabási Albert-László hálózatkutatótól. Akkor sajnos nem tudtunk beszélgetni, de a szerdai kolozsvári előadása előtt sikerült ezt bepótolnunk. Természetesen a versennyel kezdtünk, de a hálózatkutatásról és az NSA-botrányról is kérdeztük. Meglepett a népszerűséged a Box Populiban?
– Nem gondolkodtam rajta. Igazából csak Sándor bácsit (Kányádi Sándor – szerk.) szerettem volna megfelelő helyen látni. Én azért nem vagyok annyira jelen az erdélyi médiában, hogy egy ilyen versenyben tényleg jól teljesítsek. Ennek az egésznek az értékteremtő része volt számomra a legmurisabb.
Egyébként Magyarországon is van egy hasonló mozgalom, amelyben néhány barátom azt próbálja megszervezni, hogy hősöket ismerjünk fel. Kimondottan azt szeretnék, hogy a társadalomban lévő hősöket megtaláljuk, és felmutassuk a társadalom számára. Szerintem ez Erdélyben még fontosabb. Ilyen szempontból inkább kuriózumként tekintettem a versenyre.
Tisztában vagy azzal, hogy Erdélyben mennyire ismernek az emberek?
– Az ismertség mindig nagyon relatív. És ez nemcsak Erdélyben, hanem világszerte megfigyelhető. A Behálózva 20 nyelven elérhető. Olaszországban például azt hallottam róla, hogy nem lehetsz értelmiségi, ha nincs a polcodon ez a könyv. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy bizonyára van egy réteg, aki ismeri a munkásságomat, de ez egyáltalán nem tömegjelenség. Ilyen szempontból két lehetőséget látok: a versenyetek vagy ezt a réteget célozta be, vagy Erdélyen belül valamivel tágabb ez a réteg. Nyilvánvaló, hogy mindenki olyan könyvet szeretne írni, amelyik valamilyen módon bestseller lesz. Én úgy látom, hogy a Behálózva és a Villanások értelmiségi bestsellerek, és nem tömegbestsellerek. De egyáltalán nem tudtam felmérni azt, hogy egy ilyen versenyből miként jövök ki. Azt szoktam mondani, hogy akinek el kell olvasnia ezeket a könyveket, az mind elolvasta.
Az előbb említetted, hogy 20 nyelven jelent meg a Behálózva c. könyved. Mind különböző borítókkal. Melyik a kedvenced?
– Pillanatnyilag az, amelyik az újabb magyar kiadáson van, és amelyiket az amerikai paperback (puha kötésű) verzióra készítettek. Mert egyszerű, de jól megragadja a kapcsolt csomópontok fogalmát. Olyan tiszta borító. Persze közel áll a szívemhez az erdélyi borítás is, de az üzenetében és a koncepciójában a mostani magyar verzió a legtisztább.
Mennyire fontos számodra, hogy az erdélyiek ismerjék a munkásságodat?
– Minden egyénnek – függetlenül attól, hogy hol termel – megvan a piaca. Az én elsődleges piacom a kutatói társadalom. Viszont abban a pillanatban, amikor hajlandó voltam ebből kilépni, és írtam egy ismeretterjesztő könyvet, akkor nyilvánvalóan volt egy olyan igény bennem, hogy ezeket az eredményeket máshova is eljuttassam. Ez az igény onnan jött, hogy a hálózatelmélet elindulásakor éreztük, hogy van ennek egy univerzális üzenete, és fontos lenne, hogy ez kirobbanjon a szakcikkek közegéből, ahol ezeket publikálni szoktuk. Letagadhatatlan, hogy egy ismeretterjesztő könyv felvállalásával elismerem, hogy számomra is fontos volt, hogy ez eljusson a közönséghez. Viszont tény az is, hogy ezek a könyvek angolul íródtak. Bár szívügyem, hogy valamilyen módon ez a munka elérhető legyen Erdélyben, akit érdekel, az hozzájusson, de az elsődleges piac számomra mégis a világpiac.
Ha jól tudom, jelenleg felváltva éltek a családoddal Budapesten és Bostonban. Amellett, hogy a Harvard Egyetemen és a Northeastern Egyetemen is tanítasz, most már a budapesti Közép-Európai Egyetemen is tartasz órát. Fontos neked, hogy hazaköltözzél? Hogy itthon is taníts? Van olyan terved, hogy visszajössz? – Valóban igaz, hogy Budapesten is élünk. Ez nagyjából azt jelenti, hogy egy hónapot Budapesten, egy hónapot pedig Bostonban vagyunk. Miért van ez? Részben azért, mert a felségemmel kisgyerekeink vannak, és szeretnénk, ha magyar környezetben nevelkednének, ha legalább a korai éveikben magukba szívhatnák a kultúrát és a nyelvet. Másrészt pedig én szeretek itt élni.
Viszont azt is el kell ismernem, hogy a bostonihoz mérhető intellektuális környezet nincs még egy a világon. Nem arról van szó, hogy a magyarországi vagy erdélyi körülmények nem jók. Nemcsak itt nincsen, hanem sehol máshol sincs a Harvardon kívül. És nagyon nehéz ezt szakmailag feladni. Ezért lett ez a kétéltű életmód. Nem szeretném feladni azt a környezetet, különösen nem szeretném feladni a hozzáférést azokhoz a fiatalokhoz, akikkel együtt dolgozom. Végülis manapság az én munkám kollaboratív munka. Sok kutatóval dolgozom együtt, többnyire friss PhD-vel rendelkező diákokkal. Ha egy nagyon ambiciózus, tényleg jó német vagy kínai diák valahol megszerzi a PhD-jét, és ebben a szakmában tovább akar lépni, akkor neki a következő lépcsőfok a Harvard vagy Boston. Nem arról van szó, hogy nem jönnének el hozzám a diákok, ha Budapesten vagy máshol lennék, de nyilvánvalóan sokkal nagyobb a piac, amiből válogathatunk. Az emberek minősége pedig kulcskérdés a továbblépésben. Ez az, ami engem még Bostonban tart, és valószínűleg hosszú távon is ott fog tartani.
Ami az életminőséget vagy életérzést illeti, mind én, mind a családom úgy gondoljuk, hogy Budapesten szeretnénk élni.
Több interjúban és cikkben is felvetették már veled kapcsolatban a Nobel-díj lehetőségét. Gyakorlatilag egy olyan új tudományág létrejötténél voltál jelen, amely meghatározó lehet az elkövetkező időkben. Viszont az is tény, hogy pl. egy újságírónak is eladhatóbb a tudós, ha a nevével kapcsolatban megemlítheti a Nobelt. Mennyire tartod reálisnak ezeket a spekulációkat?
– (nevet) Én ezt másképp fogom fel. Valóban egy új tudományágról van szó, de ez nem illik bele a mai Nobel-díj kategóriákba. Fizika lenne? Én fizikus vagyok, a hálózattudomány pedig sok eszközében fizika. Ezen kívül szerintem a fizikán belül sok újítást hozott, de nem mindenki ért velem egyet abban, hogy fizika lenne. Esetleg biológia vagy orvostudomány lenne? Valóban, a csoportom egy része biológiával foglalkozik, az orvostudományi tanszéken is tanítok a Harvardon, de azért nem vagyok sem orvos, sem biológus. Én inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy fontos a Nobel-díj? Válaszként pedig egy egyszerű példát mondok. Néhány évvel ezelőtt voltam a Karolinska Intézetben, és végigsétáltam azon a termen, ahol a díjról döntenek. Előtte pedig az összes Nobel-díjasnak ki van téve a fotója. Nap mint nap dolgozom orvosokkal, és nem vagyok teljesen laikus, ami az orvostudományt illeti – nem vagyok ugyan orvos, de már rengeteg publikáltam ebben a témában. Viszont a képeket nézve Szent-Györgyi Alberten, illetve James Watsonon és Francis Cricken (1962-ben kaptak orvosi Nobel-díjat a DNS kettős-spirál szerkezetének meghatározásáért – szerk.) kívül senkit sem ismertem. Na, akkor most mi az, hogy Nobel-díj? Azoknak a Nobel-díjasoknak nem sikerült elérni azt, hogy tényleg egy tartós ismertségre tegyenek szert, viszont ott van például Neumann János, akinek ez sikerült. Mindenki a számítógép atyjának tartja, mindenki ismeri a világon, és ő mégsem kapott soha Nobel-díjat. Kétségtelen, hogy látom a Nobel-díj szimbolikus erejét, de amit én csinálok, az nem áll be egyik kategóriába sem. Szerintem itt egy új tudomány született meg, amely fantasztikusan megváltoztatta a komplex rendszerekről gondolt világképünket. És ahogyan a század halad, egyre fontosabb lesz, mert egyre jobban felismerjük, hogy igazából egy hálózat-világban élünk. Az az értékrend, ami a hálózattudományon keresztül megteremtődik, számomra fontosabb annál, minthogy tíz, húsz, harminc vagy negyven év múlva – hiszen általában a 70-es és 80-as éveikben járók kapják a Nobel-díjat – lesz-e ebből Nobel-díj vagy sem.
Van egy kutatási területed, amelyben nagyon elmélyültél. Mennyire tudsz ettől elvonatkoztatni? Például amikor megismersz egy új embert, gondolsz arra, hogy vajon a kapcsolati hálózatod mennyire bővül ki általa? – (nevet) Én a hálózattudományon keresztül értettem meg és kezdtem értékelni a hálózat hatalmát. Mint a legtöbb matematikus vagy fizikus, elég introvertált személy voltam, akinek komoly erőfeszítésbe került, hogy valakivel elmenjen, és elkezdjen vele beszélgetni. Ez egészen egyetemi tanári koromig igaz volt. Egyetemi tanárként kezdtem először aktívan cselekedni annak érdekében, hogy túllépjek ezeken a gátlásokon.
A hálózatelméletnek abban volt szerepe, hogy megmutatta nekem, igenis van értelme a hálózatépítésnek. Bár az építés nem jó szó, mert azt megtanultam, hogy hálózatot nem lehet építeni, csak azok az igazi sikeres hálózatok, amelyek önmaguktól akarnak építkezni. Ha én téged meg kell győzzelek, és kell pénzeljelek, hogy benne legyél a hálózatban, az nagyon-nagyon költséges feladat. Az a hálózat sikeres, amelyikbe te önkéntesen lépsz be. Például a világháló. Hány oldalt hoznak létre önkéntesen, anélkül, hogy bárki fizetne érte? Sőt, még fizetnek is érte, hogy csinálhassák valamilyen módon. Ezek a sikeres hálók, ezen belül pedig vannak törvényszerűségek, hogy miként lehet hozzáférni és kihasználni ezeket.
A hálózatelmélet megmutatta, hogy van értelme eljönni Kolozsvárra. Nekem ez azért nem „elvesztegetett idő”, mert – bár ezalatt otthon is lehettem volna – azáltal, hogy itt vagyok, sok szinten bővül a hálózatom. Nagyon sok háló épül azáltal, hogy itt vagyok. Nem feltétlenül ezért jöttem, de ha már itt vagyok, akkor benne van a gondolkodásomban, hogy van értelme. Volt értelme elmenni a régi barátaimmal találkozni a Bulgakovba, és van értelme előadást tartani. Ezek a hálózatok a kulcsai a mai társadalomnak. Lényegében a magyarság megmaradásának is ezek a kulcsai. Ha a hálózat szétbomlik a magyarságon belül, akkor a demográfiai probléma lesz a legkisebb, mert lényegében nem lesz, ami összetartson bennünket.
A hálózatkutatás melyik területén látod a legnagyobb fejlődési potenciált?
– Ez idővel nagyon változik. Attól függ, hogy hol jelennek meg új adatok. Mi a kutatásainkat a világhálóval és a közösségi oldalakkal kezdtük, mert ott voltak az adatok. A közösségi oldal manapság már nagyon berobbant, most már mindenki azzal foglalkozik, és a világhálót is rengetegen kutatják. Viszont az internet, mint háló, nagyjából már lecsengett, mert mindent tudunk róla.
De megjelent néhány újabb terület, amelyek most kezdenek igazán dübörögni. A mérnöktudományon belül például most hoztak létre egy hálózatelméleti szakújságot. Ezen a területen tényleg van lehetőség benne, és ezt a közösség most ismeri fel. Az elején a sejtbiológiában voltak az érdekes kérdések, most már inkább az orvostudományban vannak. A Harvardon például most hoztuk létre az új Network Medicine divíziót, amiben már 200 kutató van benne. És ezt nem sejtbiológusok, hanem orvosok hozták létre. A kettő egyébként teljesen más állatfajta: az egyik alapkutatással foglalkozik, míg a másik gyógyítással. Az orvos sokkal pragmatikusabb egyén, aki azt mondja, csak akkor fontos számára valami, ha meg tud gyógyítani általa. Öt-tíz év múlva szerintem az agy fog berobbanni a hálózatkutatásba. Most még nincsenek adatok az agy hálózatának felépítéséről, nem tudjuk, hogyan néz ki. Viszont a tavaly két program is beindult, az egyik az Európai Unióban, a másik pedig az Egyesült Államokban. Ezekben pedig egy-egy milliárdot szánnak erre a problémára. Ennek következtében az eszközök kezdenek kiépülni, és általa lesznek térképek. Ha pedig lesznek térképek, akkor hirtelen nagy terület lesz a hálózattudományban. Egyébként az agy hálóinak a feltárásával a kolozsvári származású Toroczkai Zoltán foglalkozik Amerikában.
Tehát nem arról van szó, hogy mi a legizgalmasabb kérdés, hanem milyen kérdést lehet érdemileg és szakmailag megválaszolni most a létező adatokkal. Ez pedig olyan, mint egy guruló hólabda: ahogy az egyik szétesik, indul a másik. Azért esik szét, mert az eszköztárával mindent megválaszoltunk, amit tudunk arról a kérdéskörről.
Több publikációd jelent már meg a Nature és a Science tudományos szakfolyóiratokban, a Harvard Egyetemen tanítasz. Szakmailag neked még van feljebb? Érzed, hogy vannak még lehetőségek előtted?
– Azért van, mert az ember életének és kutatói pályájának különböző szakaszai vannak, amelyekben különböző eszköztárakhoz tud hozzáférni, és nagyon más szinten tud problémákat megközelíteni. Fiatalon az eszköztár elég szűkös, ezért csak olyan dolgokkal tudunk foglalkozni, ami a szűk szakmára limitált. Ebből jött ki számomra a hálózatelmélet. De most egy egész csapat van a kezem alatt, ezért egyszerre több témát is tudunk görgetni, és potenciálisan nagyon izgalmas dolgokkal foglalkozhatunk. De a szakmai életemben is meg lehet nézni, hogy minden 4-5 évben van egy drasztikus váltás a témámban. Korábban az emberi mozgást vizsgáltuk. Az 5-6 éves téma volt, amiből született egy könyv és öt-hat nagyon jelentős Nature és Science cikk. De ezen a nyáron lezártuk a témát. A csoportból mindenki elment, aki ezzel foglalkozott. Én őszintén hiszek abban, hogy ha túl sokat tudunk egy témáról, akkor az inventivitás megszűnik. Egyszerűen beragadunk abba a tudásba, és nem tudunk frissen ránézni az adott problémára. Ez pedig lényegében gátolja a fejlődést. Ezért át kell mozdulni egy más területre, ahol eléggé laikusak vagyunk és bátrak. Ez a bátorság pedig nagyon fontos.
Oltvai Zoltán kollégámmal közösen jelentettem meg a Nature-ben az első két cikkemet sejtbiológiáról. Mind a kettőben azt bizonyítottuk, hogy a sejten belüli hálózatok skálafüggetlenek, az egyik a sejtfehérje hálóról szólt, a másik pedig az anyagcserehálóról. Miután megjelentettem két biológiai cikket, úgy gondoltam, én is elkezdek egy kicsi biológiát tanulni. Elkezdtem olvasni egy nagy biológia tankönyvet, és rájöttem, hogy ez milyen bonyolult probléma. Sőt, annyira az, hogy ha korábban én mindezt tudtam volna ezekről a rendszerekről, amelyekről a cikkeket írtuk, akkor valószínűleg nem mertem volna így megírni azokat. Mert teljesen ignoráltunk egy óriási tudáshalmazt. Igazunk volt abban, amit csináltunk, de a részleteket mind ignoráltuk. Ez egy jó példája annak, hogy a tudáshalmaz mennyire vissza tud bennünket húzni. Mert azt mondjuk, hogy ezt nem lehet ilyen egyszerűen csinálni, mert ennél sokkal bonyolultabb. Viszont lehetne egyszerűbben csinálni, csak nincs bátorságunk hozzá.
Egy nagyon konkrét példát is mondok. Ezt a felfedezést, hogy a sejt fehérje- és anyagcserehálója skálafüggetlen, egy német származású biológus szintén felfedezte. Tőlünk függetlenül dolgozott, a mi korábbi kutatásunkat használva. Ő is beküldte ugyanahhoz az újsághoz, mint mi, de ő túl sokat tudott a témáról, ezért nem mert olyan állításokat tenni, mint amilyeneket mit tettünk, és nem merte az egész adathalmazt felhasználni, amit mi felhasználtunk, mert tudta, hogy többségük az első adathalmazból van deriválva, és úgy érezte, ez nem új információ bizonyítékként. Az ő cikke elhalt az újságnál, mert azok a kutatók, akik elolvasták, úgy vélték, hogy nem adott elég bizonyítékot. Mi nem tudtunk arról, hogy az a sok bizonyíték mind a korábbi adatokból van deriválva, így mindent belecsomagoltunk. A miénket elfogadták, az övét viszont nem. Így neki csak másfél évvel később sikerült a teljes anyagot publikálnia, és lényegében az elsőbbségét teljesen elvesztette. Én mindig próbálok hivatkozni rá, mert tudom, hogy teljesen függetlenül felfedezte azt, amit mi is, de a közösséget már nem érdekli.
Mennyire tartasz attól, hogy esetleg veszélyes lehet az, amivel foglalkozol, hogy olyan felhasználási módjai lehetnek, amelyekkel te nem értesz egyet?
– Nemrég írtam egy tanulmányt a Politico számára arról, hogy ez mennyire veszélyes lehet. Tulajdonképpen arról van szó, hogy olyan mértékben és olyan titkossággal építődtek be ezek az eredmények az NSA eszköztárába, hogy nem épült ki soha társadalmi konszenzus a használatukról. Ehhez az atombomba egy hasonló példa. Akkor is teljes titkossággal és óriási sebességgel épült be a teljes tudásmennyiség a hadiparba. És akkor a kutatóközösség megállt, és azt mondta: álljunk meg, és nézzük meg,

Barabási Albert-László fizikus kapja idén a Kriterion-koszorút
A Kriterion Alapítvány kuratóriuma legutóbbi ülésén úgy döntött, hogy a 2013. évi Kriterion-koszorút Barabási Albert-László fizikusnak adja.
„A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány 2007-ben elhunyt alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére 1996-tól Kriterion-koszorúval jutalmazza azokat a személyiségeket, akik nem csupán az erdélyi magyarság tudástárát gazdagítják és alkotókészségét bizonyítják, hanem értékteremtésüknél fogva Európa és a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget” – olvashatjuk a szervezet kuratóriumának közleményében.
Mint megjegyzik, a kitüntetést jelentős életművel vagy kimagasló alkotásokkal rendelkező történészeknek, nyelvészeknek, irodalomkritikusoknak, színházi rendezőknek, a művészeti életet szervező képzőművészeknek, társadalom- és természettudósoknak ítélték oda.
„Csíkszeredai középiskolai, majd bukaresti és budapesti egyetemi tanulmányok után Barabási Albert-László a komplex hálózatok elméletének területén elért eredményeivel szerzett magának világszerte ismert és elismert tudományos rangot. Magyar matematikusok eredményeit is felhasználó kutatásai lehetővé teszik, hogy közös matematikai modellekkel ne csupán vizsgálni lehessen a legkülönbözőbb tevékenységi területeket, hanem igen fontos, jövőt alapozó döntések is megszülethessenek. Barabási Albert-Lászlót szoros kapcsolatok fűzik a szülőföldjéhez, gyakran látogat haza. A díjat utólagos egyeztetések nyomán egy ilyen alkalommal adja át az alapítvány” – olvasható a Kriterion Alapítvány közleményében.
Krónika (Kolozsvár)

Nyitott előadásokkal kezdődik a BNYA
Hétfőn nyitják meg Csíkszeredában az idei Bolyai Nyári Akadémia (BNYA) főhetének rendezvénysorozatát.
A romániai magyar pedagógusok továbbképzését szolgáló rendezvényt 1993 óra szervezi meg a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Miután a héten már elkezdődött néhány program, a továbbképzések zöme jövő héten zajlik Csíkszeredában, Szovátán, Székelyudvarhelyen, Torockón, Kolozsváron és Nagyváradon.
A több száz pedagógus számára szervezett előadások idén a Differenciált oktatás, felzárkóztatás és tehetségápolás a közoktatásban téma köré csoportosulnak. Az akadémia ünnepélyes megnyitóját hétfőn reggel 10 órakor tartják Csíkszeredában, az Apáczai Csere János Pedagógusházban. Ezt követően, 11,30 órától zajlik a rendezvény két nyitóelőadása, melyek idén minden érdeklődő számára nyitottak. Hoffman Rózsa magyarországi egyetemi docens, oktatáspolitikus Pedagógusszerepek és -lehetőségek a gyorsan változó világban címmel tart előadást, Barabási Albert László csíkszeredai származású fizikus, hálózatkutató pedig Behálózva - a hálózatok csodálatos világa a sejtektől a világhálóig című értekezésére várja az érdeklődőket.
R. Kiss Edit, Székelyhon.ro

Gazdag kulturális kínálat, így koncertek, táncház, borkóstoló, könyvbemutatók és kézműves tevékenységek is várják a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen és Diáktábor résztvevőit - közölte az MTI-vel Popa Ilona, a Tusványos programfelelőse.
A kedden kezdődő rendezvény egyik legkiemelkedőbb kulturális programja a Fölszállott a páva című verseny gálaműsora, amelyre szombaton koradélután kerül sor. Popa Ilona elmondta, hogy a kulturális programkínálatban egyebek mellett fontos helyet kap a táncház, amelyet többek között Pál István Szalonna és bandája biztosít.
A szabadidős tevékenységek közül fontos helyet kapnak az esti koncertek. Többek között fellép a Tankcsapda, az Edda, a Quimby, Rúzsa Magdi, Baricz Gergő, az Intim Torna Illegál, a Vad Fruttik, a Role, a Heaven Street Seven és a Pannonia AllstarsSkaOrchestra. A programfelelős elmondta, hogy a Kisszínpadon fiatal erdélyi együtteseknek is fellépési lehetőséget biztosítanak.
Napközben animációs filmeket vetítenek a Nagy-Moholy Művészeti Egyetem diákjainak munkáiból, de rajz- és játékfilmek is várják a kikapcsolódni vágyókat. Különböző sátrakban kézműves tevékenységeket lehet folytatni, lesz vallásos tematikájú sátor, de a kismamáknak szóló programokról is gondoskodtak a szervezők.
Lesznek úgynevezett életút beszélgetések, amelynek egyik meghívottja Barabási Albert-László fizikus, a bostoni Northeastern University kutatója. Egyebek mellett kerekasztal-beszélgetést tartanak a kolozsvári magyar diákok fogyasztói tudatosságáról, a táborban bemutatják a Nőileg című erdélyi női magazint, valamint a Székelyföld című kulturális folyóirat 200. számát.
Tusványos - Koncertek, táncház, borkóstoló, könyvbemutatók és kézműves tevékenységek is várják az érdelődőket
Bukarest, 2014. július 21., hétfő (MTI)

Barabási: sikeremhez szükség volt Csíkszeredára is
A Kritérium Alapítvány díját, a Kritérium-koszorút 2013-ban Barabási Albert László fizikusnak, a Villanások című könyv szerzőjének ítélték oda, aki a díjat most vette át Csíkszeredában.
Oláh-Gál Elvira ez alkalommal beszélgetett a világhírű fizikussal, a Bostoni North East és a Hardvar Egyetem professzorával.
Barabási Albert László előbb a kutatásainak az orvostudomány terén való alkalmazásairól beszélt, elmondva, hogy az ők munkájukra alapozva a Hardvaron alakult egy részleg, a hálózat-orvostudomány közel 200 kutatóval.
Az adatgyűjtésekről Barabásinak az a véleménye, hogy az összegyűjtött adataink 90 százalékát jó irányba, például az emberi biztonság érdekében használják fel, 10 százaléka pedig hírszerzés. Éppen ezért, a kutatásaik erre irányuló részét az NSA és a Snowden ügyek után lezárták – jelentette ki Barabási Albert László.
Barabási Albert László azt mondta, hogy életét három fontos támpont határozza meg: az iskola, a család, és a közösség. Hozzátette: számára a szeretet a legfontosabb, amellyel az ő munkásságát követik, amellyel körülveszik őt, ahányszor hazajön.
Kossuth Rádió, Erdély.ma

Ablak a világra
Sokféleképpen értékelhető a szombaton befejeződött 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor, ám egyértelmű, hogy a maga módján egyedülálló rendezvény ablakot is jelent a világra. Nemcsak azért kitekintési lehetőség, mert számos rangos meghívott fordult meg az immár inkább Tusványos néven ismert, nemzetpolitikai szempontból is jelentős helyszínen, hanem azért is, mert koncertek, szokványos nyári mulatságok és sörsátrak mellett főként az előadók által megfogalmazott gondolatok jelentik e tábor sajátosságát.
Nemcsak politikai, társadalmi kérdéseket feszegetnek, hanem oktatási, kulturális gondokat is. És szerencsére ez a paletta igen színes, diákok, fiatalok számára vonzó a népszerű magyar zenészekkel való találkozás lehetősége, miként ritka pillanat Buzánszky Jenő, a legendás Aranycsapat egyetlen élő játékosának jelenléte is. Igazából a lehetőség fontos: különféle műhelyek révén az érdekeltek bepillanthatnak a világ egy-egy kis szeletébe, s hogy az ismertetett nézeteket elfogadják-e vagy sem, más kérdés. Tusványos gondolkodni, mérlegelni is tanít. Miként minden esztendőben, a nemzet sorsára figyelők most is követhették Orbán Viktor előadását, ez nemcsak székelyföldi szempontból, hanem Kárpát-medencei tekintetben is kiemelt jelentőségű politikai momentum. Világunk kiszámíthatatlanságát elemezve a magyar miniszterelnök „félelem, begubózás és visszahúzódás helyett bátorságot, előretekintő gondolkodást, ésszerű, de bátor cselekvést” javasolt a Kárpát-medence magyar közösségének és a szétszóródottaknak, mert mivel bármi megtörténhet, lehet, hogy „eljön a mi időnk”. E magatartásforma megfontolandó, noha sokan nem értenek egyet a kormányfő világképével, illetve vannak, akik kevésnek találják Erdélyre vonatkozó szavait. Ám a tusványosi „történetek” szerencsére nem csak politikáról szólnak: aki Barabási Albert László csíkszeredai származású világhírű fizikus élettörténetét hallhatta, szembesülhetett azzal, hogy székelyföldiek előtt is kinyílhat a világ, a tudás, a siker nem csak a nyugatiak privilégiuma. És ezt bizony sokszor kell ismételni, az amerikai egyetemeken oktató Barabási előadását diákok, tanárok százai követhetnék, élettörténete tananyag is lehetne. E szabadegyetem mögött immár egy negyedszázad húzódik. Felnőtt, érett tehát. Tusványos örök – hirdetik az alapítók, s jó lenne, ha igazuk lehetne. Ám ehhez az is szükséges, hogy Tusványos markáns vitafórummá alakuljon, érvek és ellenérvek ütközzenek, mert talán mégsem utópia arra gondolni, hogy e bizonytalan világ jobbá tehető értelmes viták, gondolatok által.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csillagásznak készült, tanárként vált elismertté Nagy Antal
A csíkszeredai gimnázium egyik közismert tanáraként Nagy Antal generációkkal igyekezett megszerettetni a fizikát. Legismertebb tanítványa, Barabási Albert László mondta róla, fölösleges boncolgatni, hogy egy csillagász veszett el benne vagy egy neves részecskefizikus. Ha a tudomány veszített is ezzel, a csíkszeredai oktatás hatalmasat nyert.
Csíkszeredában született 1941-ben. Édesapja, Nagy Rezső a gimnázium igen kedvelt és szeretett testnevelő tanára volt, aki megteremtette itt a modern testnevelés-oktatást. Emlékét az évente megrendezett, róla elnevezett kosárlabda-emléktorna is őrzi.
„A legenda szerint ott születtem az iskolában, mert édesapám ott volt tanár. De ez nem pont így van, féléves voltam, amikor beköltöztünk az iskola épületébe, édesapámat kinevezték bentlakási felügyelőnek a tanári állása mellett, és akkor a fiatal házas tanároknak ott lakást biztosítottak. Ott laktunk édesapám haláláig, 1949-ig” – emlékezik Nagy Antal.
Így szinte születésétől együtt élt az iskolával. Jó tanulóként, kitüntetéssel végezte a gimnáziumot, alig tizenhat évesen érettségizett, mert az akkori, szovjet mintán alapuló rendszerben tíz osztályt jártak a diákok. Ez hátránynak számított, szerinte sem szellemileg, sem fizikailag nem voltak megérve arra, hogy egyetemisták legyenek tizenhét évesen.
Gépészmérnöknek is készült
Kezdetben gépészmérnök szeretett volna lenni, de azt mondja, nem bánja, hogy nem így történt. „Mondják a tudománytörténészek, hogy a zsenik korán jártak egyetemre, de mi nem voltunk zsenik, kényszerből mentünk, mert ez volt a rendszer. A Bolyai Egyetemen kezdtem, a matematika-fizika szakon, aztán az első évben megtörtént az egyesítés a Babeşsel, ott folytattuk matematika-mechanika tagozaton. Szeretném hangsúlyozni: minket elég jól megtanítottak tanítani, ami most nincs. Külön módszertani kurzusaink voltak matematikából és fizikából is, egy évet csak látogattuk az órákat, aztán bedobtak a mély vízbe, egy hónapig ránk bízták egy osztály oktatását, ha hibáztunk, megmondták, ha valamit jól végeztünk, azt is. Megismertük, mit kell tenni egy osztályban, amikor az ember bemegy harminc gyermek elé” – mesélte.
Egyetemi katedra és csillagvizsgáló helyett a csíkszeredai gimnázium
Az egyetemen már kiszemelték a felsőoktatás számára, a brassói egyetem oktatójának szánták, ő viszont a kolozsvári csillagvizsgálóhoz készült, mivel gyermekkori szenvedélye volt a csillagászat. Végül egyik sem következett be, az államvizsga során szerzett súlyos tüdőgyulladás és a kórházi kezelés miatt kimaradt a végzősök kihelyezéséből, végül saját kérésére helyezték a csíkszeredai gimnáziumhoz. “Ennek én nagyon örvendtem, mert itt éltem az életem nagy részét. Amikor idekerültem, 1963-ban itt egy csapat kezdett kialakulni, velem egyidős, vagy néhány évvel idősebb kollégák voltak, ők is sokat segítettek, órákra is behívtak. Kezdetben csak matematikát tanítottam, aztán fokozatosan megszerettem a fizika tanítását. 1968-ban, a megyésítéskor beszerveztek taknfelügyelőnek, '75-ben ismét tanítást vállaltam a gimnáziumban, ahol '78-ban érdekes körülmények között megtettek aligazgatónak. Az akkori nagy demokratikus iskolai vezetőválasztás szerint tartottak egy jelölőgyűlést, ahol részben bemutatták, részben sugalmazták, hogy a közösség kiket válasszon jelölteknek. Az egyik kolléga elmondta, az aligazgatójelöltek közül az egyiket nem ismerik, helyette javasolnak engem. Úgy hozta a sors, hogy pótjelöltként megválasztottak, és egészen 1986-ig végeztem ezt a munkát. Igyekeztem a lehető legjobban csinálni, elég szigorú voltam, de emberséges is, nem volt senkivel összetűzésem, úgy érzem, a köz megelégedésére végeztem a munkámat. Ha valakit akkor megsértettem, utólag is elnézését kérem” – foglalta össze az idős pedagógus.
Kovács Attila, Székelyhon.ro

Magyarországiakat is vár a csíkszeredai Sapientia
Milyen szakmát válasszunk, hogy évek múlva ne azon gondolkozzunk, miből fizessük ki a gázszámlánkat? Érdemes-e második, harmadik diplomát szerezni? A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Karának dékánjával, Dr. Kósa Istvánnal beszélgettünk a szeptember 4. és 11. közötti pótfelvételi előtt.
Milyenek voltak az egyetemi évei? Befért egy kis lazaság is az órák és a vizsgák közé?
Sokat tanultam, sokféle szakon, így bőven kijutott az egyetemi évekből. Kolozsváron kezdtem állatorvosin, filozófia szakon végeztem, Debrecenben doktoráltam ugyancsak filozófiából, végül Bukarestben szereztem mesteri oklevelet szociológiából. Laktam albérletben, kollégiumban, átlagosan évi egy-két költözéssel, ahogy akkoriban szokás volt. Habár sokáig kerestem a helyem és a hozzám illő szakmát kolozsvári éveim alatt, alapvetően a napi rendszerességű, módszeres tanulást jellemzett. A társasági életből pedig én is kivettem a részem, akárcsak a korombeliek: táncházba, koncertekre és bulizni jártam. Néha az is megesett, hogy vizsgaidőszakban többször eljutottam koncertre, mint oktatási periódusban ...
Miben látja a legnagyobb különbséget a mai és a korábbi egyetemi élet között?
Már lassan közhelynek számít, de ha szóba jött, mondom, mert minden egyetemről, minden kollégától ezt hallom: régebben több társasági rendezvényen, eseményen vettek részt az egyetemisták, mint manapság. Ma sokkal inkább a közösségi média strukturálja a fiatalok szabadidejét, mint a szemtől-szembeni együttlétet követelő, közös programok.
Régen is voltak menő szakok? Van-e átalakulás ezen a téren?
Soha nem látott mértékű átalakulás megy végbe az utóbbi több mint másfél évtizedben, elsősorban az informatikai tudásnak, illetve az internet megjelenésének, fejlődésének köszönhetően. Ami a szakok, illetve a szakmák jövőjét illeti, két fontos különbséget kell tennünk. Hol kell „menőnek” lennie egy szaknak, illetve szakmának? Belföldön vagy a gazdasági téren élen járó kapitalista országokban? Aztán ugyanezt a kérdést feltehetjük az idő vonatkozásában is: most, vagy 5-10, netán 20 év múlva? E kritériumokat szem előtt tartva óriási ellentmondásokat fedezhetünk fel például a médiában megjelenő információk között.
Mit jósolnak a nagyvállalatok?
Itt van például az IBM: azt állítja, naponta hozzávetőleg 2,5 exabit új adat termelődik a világon. A hatalmas adathalmaz feldolgozását nyilvánvalóan szoftverek végzik, de a vállalatoknak egyre nagyobb szükségük lesz olyan szakemberekre, akik az adatokat kezelni, elemezni tudják. Elsősorban közgazdászokat és szociológusokat várnak erre a pályára. És ez világszerte három millió szabad állást jelent már a jövő évtől! Ezzel szemben a Realitate.net az egyik július eleji számában azzal riogatja az érettségizőket, hogy kerüljék a szociológia szakot, s a kilencedik helyre teszi a legkisebb eséllyel munkahelyre pályázók listáján. Hogy is van ez akkor? Milliószámra kellenének a szakosodott közgazdászok meg szociológusok, de elriasztják a fiatalokat erről a pályáról.
Ön szerint mi a jövő szuperbiztos szakmája? Milyen végzettségű az, aki a diplomáját kézhez véve jól fizető, megfelelő egzisztenciát biztosító álláshoz jut?
Például a biomérnök. Ezt a mikrobiológia, a biokémia, az informatika és a genetika határterületén tevékenykedő szakembert a mechatronikai mérnök és az androgóguson kívül a jövő szakembereként tartják számon a fejlett piacgazdaságokban! Nyilván azt egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy egy jól fizető biomérnöki állás betöltésére nem elég egy éppen átmenő osztályzatot igazoló diploma. A legjobbak közé kell tartozni, hogy sikerrel pályázzon valaki, mindazonáltal ez azt jelentheti, hogy talán éppen egy székelyföldi falvacskából távmunkát végezve jut busásan fizetett álláshoz egy mérnök.
Van-e manapság elegendő távmunka lehetőség? Hol fog dolgozni egy biomérnök vagy egy - a világviszonylatban leggyorsabban fejlődő szakmák ranglistáján 22. helyezett - környezetmérnök egy olyan adottságú térségben, mint a Székelyföld?
Nos, ha nincs a háttérben egy kutatóintézet, mint a csíkszeredai helyszínen a biomérnökök esetében, akkor el lehet menni külföldre továbbképzésre, szakosodásra, irigylésre méltó pénzt lehet keresni a szakmában, majd itthon - a korszerű tudás birtokában - kell befektetni azt.
Sokan úgy állnak hozzá az egyetemi tanulmányokhoz, hogy éppen megszerzik a papírt, ami igazolja, koptatták a padot egy felsőoktatási intézményben...
Ez nem elég. Nem a papír a lényeg, hanem a tudás. A jövő nekünk kedvezhet, ha felismerjük a világszintű, korszerű tudás fontosságát, szert tudunk tenni rá, s lakhelyünktől függetlenné tudjuk tenni a szolgáltatásunkat, munkánkat. E tudás megszerzésére pedig az új Erasmus-ösztöndíjprogram is hihetetlen lehetőségeket teremt az ország legtöbb egyetemén, nálunk is. Én ebben látom tulajdonképpen Székelyföld jövőjét: a világszerte elismert korszerű tudás birtokában klaszterekbe tömörülve termelni és szolgáltatni a világpiacra. Ez pedig sok esetben a térség gazdasági helyzetétől függetlenül, távmunkaként is végezhető.
A Sapientia csíkszeredai kampusza miben erős?
A közvetlen tanár-diák viszonyt, illetve a kiscsoportos foglalkozásokat említeném mindenekelőtt. Ezek tetten érhetőek például abban, hogy együtt asztaliteniszezik az oktató a hallgatóval a Nagy Aula előtt, de abban is, hogy az izmosodó, erősödő tehetséggondozási programjaink jelentős eredményeket hoztak az utóbbi két évben. Azt gondolom, hogy a hat első, két második, illetve két harmadik díj az idei Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián - a helyszínen működő 13 képzési programhoz viszonyítva - elsősorban az imént említett sajátosságoknak köszönhető.
A kiváló képességű, kiemelkedő tanulmányi eredményeket elérő hallgatóknak milyen lehetőségeik vannak a fejlődésre?
Elitképző szakkollégiumaink tagjainak ingyenes bentlakást biztosítunk, de számukra más előnyökkel is jár ez a státus: versenyekre utaznak, versenyeket szerveznek, szakkollis táborokban vesznek részt. Erasmus keretében külföldi egyetemeken tanulhatnak egy vagy két szemesztert, vagy szakmai gyakorlatot végezhetnek. Iyen ösztöndíjak elnyerésére éppen a kisebb hallgatói létszám miatt nagyobb az esélyük, és könnyebben bekapcsolódhatnak az oktatók által folyatott különböző kutatásokba.
Egy kicsi egyetemmel szemben sok az előítélet, vagy kevés az emberek információja az ott folyó oktatásról, munkáról...
Ezzel mi is szembesülünk, miközben például a mérnöki laboratórium-rendszerünk felszereltség tekintetében országelsők között van, egyetemek között pedig feltehetően a legjobb. Erről sajnos nagyon kevesen tudnak. Pedig Románia minden zugából idejönnek a kutatók elvégezni egy-egy kísérletet. Vagy idáig sehol nem hallottam olyan bő kínálatról a sportolási lehetőségek terén, mint nálunk Csíkszeredában. Hallgatóink egész képzésük idején választhatnak például a lovaglás, az aerobic, a dzsúdó, a fitnesz, a kosárlabda, a néptánc szakágak, de akár a nemrég megnyílt uszoda programjai közül.
A csíkiak, Hargita megyeiek előszeretettel küldik a gyermekeiket a város egyetemére?
Változó. Van, aki jó lehetőségnek tartja, hogy maga mellett tudhatja még a kamasz gyermekét pár évig, de találkozunk olyannal is, hogy a szülő Székelyföldről elküldi egyetemre messzi városba a nebulót, majd panaszkodik, hogy nem bírja fizetni a taníttatását. Miközben nálunk ugyanazok az akkreditált szakok vannak, ráadásul magyarul, és a bentlakásunk nagy kapacitású, nem kell egy drága nagyváros drága albérletével terhelni a családi kasszát.
Tudjuk, hogy a nagy nevek vonzzák a hallgatókat. Csíkszeredában fontosnak tartják-e, hogy ismert arcokat hozzanak oktatni?
Barabási Albert-László, Amerikában élő, világhírű professzor a második félévtől kezdődően előadássorozatot tart nálunk a csíkszeredai kampuszon. A múlt tanévben előadóink között üdvözölhettük a szintén világhírű magyar pszichológust, Csíkszentmihályi Mihályt, vagy például a népszerű televíziós riportereket Vujity Tvrtkot és Frei Tamást.
Milyen új szakok indultak, indulnak?
Tavaly nagy dolog történt az egyetem fejlődésében, mesterszakokkal rukkoltunk elő (Kommunikáció és közkapcsolatok, Fenntartható biotechnológiák, Fordító és tolmács), 2014 őszétől pedig a Génsebészet, valamint a Humánerőforrás (HR) szakokkal bővül az alapképzésünk.
Milyen az érdeklődés a mesterszakok iránt?
Mesteri programjainkat kivétel nélkül közösen indítottuk valamelyik rangos magyarországi egyetemmel. Vannak „divatszakjaink”, mint például a Kommunikáció és közkapcsolatok, amire túljelentkezés jellemző, viszont a mérnöki képzésekre rendszerint kevesebben jönnek - de ez országszerte jellemző tudtommal. Miközben ezeken a szakokon az oktatás színvonala nagyon magas.
Szeptember 4. és 11. között pótfelvételit tartanak. Kiket várnak leginkább a csíkszeredai karokra?
Mind Erdélyből, mind Magyarországról is szívesen látunk hallgatókat. Talán pontosabb a megfogalmazás, ha azt mondom: magyarországi és az anyaország határain kívül élő, magyarul tudó fiatalokra számítunk. A szórványbeli, szociálisan hátrányos helyzetű, tehetséges diákok támogatására pedig létrehoztuk a Domokos Pál Péter Ösztöndíjprogramot.
Ön szerint Kelet-Európában még mindig megbámulják azt, aki a harmincadik évén túl egyetemista lesz, vagy már változott a helyzet? Máshol elfogadottabb az élethosszig tanulás? A második, harmadik diploma?
Néhány évvel ezelőttig nem szívesen szóltam arról, hogy többször szakmát váltottam. Akkoriban, a ’90-es évek elején-közepén rendhagyónak számított, ha valaki természetesnek tekintette az élethosszig tanulást. Ma azonban kezd magától értetődővé válni - igaz, azt tapasztalom, Székelyföldön jóval lassabban megy végbe ez a folyamat, mint az ország gazdaságilag fejlettebb régióiban, ám lassan már itt sem furcsa a gyakori szakmaváltás, illetve az átképzés, és ide is begyűrűzik a Nyugaton már több évtizedes múltra visszatekintő attitűd. Érthető, hiszen a ma legjobban fizetett, legsikeresebb szakmák jelentős része nem is létezett 20-25 évvel ezelőtt! Talán sokkoló hallani, de a szociológusok szerint a fejlett piacgazdaságokban a munkavállalóknak átlagosan nyolc évente át kell képezniük magukat ahhoz, hogy a munkaerő-piacon elfogadható helyet foglalhassanak el. Ez a jövő. Az élethosszig tanulás. Tehát akármilyen életkorban érdemes beülni az egyetemi padokba!
Sipos Betti, maszol.ro

Készül a sejttérkép
– beszélgetés dr. Barabási Albert Lászlóval
Egyáltalán nem volna meglepő, ha a közeljövőben dr. Barabási Albert László Nobel-díjat kapna – csak az nem világos, hogy fizikából-e vagy orvostudományból. Az általa létrehozott és az Egyesült Államok Tudományos Akadémiája által bejegyzett új tudományág, a hálózatok tudománya egyre nagyobb teret nyer. Addig is, amíg Nobel-díjra jelölnék, elmondhatjuk, földink neve felkerült az idei Prima Primissima-díj jelöltjei közé a Magyar tudomány kategóriában. A bostoni Northeastern Egyetem Komplex Hálózati Kutatóközpontjának vezetőjével Tusnádfürdőn beszélgettünk.
– Székely Hírmondó? Hát akkor talán kezdjük azzal, hogy én Oroszfaluban jártam iskolába – indítja a beszélgetést dr. Barabási Albert László. – Igaz, rövid ideig, mert egy adott ponton úgy döntött a család, hogy légúti problémákkal küszködöm (efelől erős kétségeim vannak utólag, de most már mindegy), és ezt javítandó, második osztályos koromban elküldtek egy fél évre anyai nagyanyámhoz Oroszfaluba. A nővérem hatéves koráig ott élt. Édesanyám is odajárt, anno, őt még az Imecs házaspár tanította. Amúgy Karcfalván születtem, de valójában Balánbányán laktunk, Csíkszeredában végeztem a középiskolát, Bukarestben, majd Budapesten a fizikát, Bostonban doktoráltam, s most a Northeastern és a Harvard Egyetemeken tanítok, ahol olyan kiváló tanítványaim voltak, mint Antal Réka Kolozsvárról vagy éppen Ravasz Erzsébet Sepsiszentgyörgyről, aki amúgy azóta maga is a Harvardon tanít, vagy Dezső Zoltán Csíkszeredából.
– Mit jelent az, hogy skálafüggetlen hálózat, és hol vannak ilyenek?
– Mindenütt. Skálafüggetlen hálózat az internet, a szociális hálók, az emberi társadalom, a komplex áramkörök, de a terroristák vagy az emberi test sejtjei is skálafüggetlen hálózatot alkotnak. Közös jellemzőjük, hogy „nem demokratikusak”: vannak nagyon „behuzalozott” csomópontok (a társadalomban például a közismert sztárok, politikusok), és vannak olyanok, amelyekhez csak néhány huzal fut – ezek száma egy nagyon szoros törvényszerűséget, ún. hatványfüggvényt követ. Véletlen hatásokra nagyon robusztusak, ugyanakkor, ha „feltérképezzük” őket, ismerjük, hogy hol vannak a nagyon erős csomópontjaik, akkor ezek semlegesítésével összedől a hálózat. Például a betegség, az egy „kártékony sejthálózat”. Pontos térképpel megsemmisíthetők lennének a fontos csomópontjai, azaz meggyógyulna a szervezet. A Harvard Egyetemen létrehoztak két évvel ezelőtt egy Hálózati Orvostudományi Intézetet, ahol több mint kétszáz kutató dolgozik. Cél az emberi test sejthálózatának feltérképezése. Sziszifuszi munka, de az emberi testnek véges számú sejtje van, előbb-utóbb meglesz a térkép. Most húsz százaléknál tartunk, és már ezzel a részismerettel is hatalmasat ugorhat az orvostudomány. Becslésem szerint a teljes térkép harminc év alatt készülhet el, de egy nyolcvan százalékos beazonosítást már tíz éven belül elérünk. Ez, elvben, nagyon sok betegség gyógyítását lehetővé teszi majd.
A dr. Barabási Albert Lászlóval készült teljes beszélgetést a 2015-ös Székely Kalendáriumban olvashatják majd.
Erdély András, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csíkiak a Prima Primissima díjazottjai között
Tizenkettedik alkalommal vehették át a Prima Primissima díjakat a magyar szellemi élet, a művészet, a tudomány és a sport jeles képviselői a budapesti Művészetek Palotájában megtartott pénteki gálaesten. Két díjazott Székelyföldön született.
A magyar tudomány kategóriában Barabási Albert László Csíkkarcfalván született fizikus, a hálózatelmélet kidolgozója nyerte el a nagydíjat, a magyar népművészet és közművelődés kategóriában pedig Sárosi Bálint népzenekutató, aki Csíkrákoson látta meg a napvilágot.
A magyar irodalom kategóriában Turczi István költőnek, írónak, a magyar népművészet és közművelődés kategóriában Sárosi Bálint népzenekutatónak, a magyar zeneművészet kategóriában pedig Sztevanovity Dusán dalszövegírónak, zenésznek ítélték oda a díjat. A képzőművészet kategóriában Konok Tamás festő- és szobrászművész, a magyar oktatás és köznevelés kategóriában a Fővárosi Állat- és Növénykert, a magyar sport kategóriában Polgár Judit sakkozó lett Prima Primissima díjas. A magyar építészet kategóriában Pálfy Sándor építész, a magyar tudomány kategóriában Barabási Albert László fizikus, a magyar sajtó kategóriában az On the Spot (Cseke Eszter és S. Takács András dokumentumfilm sorozata), a magyar színház- és filmművészet kategóriában pedig Csomós Mari színművész kapta az elismerést. A közönségdíjat a Jászság Népi Együttes kapta.
Gundel Takács Gábor és Novodomszky Éva, a gála házigazdái emlékeztettek, a közönség által kiválasztott közönségdíjas továbbra is az alapító Demjén Sándor felajánlásából részesül jutalomban. Demján Sándortól az elmúlt évtől Csányi Sándor, az OTP Bank elnök-vezérigazgatója vette át a kuratórium elnökségét, magas láza miatt azonban idén nem tudott személyesen részt venni a díjátadón. Helyette Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke mondott köszöntőt, amelyben hangsúlyozta: „ünnepről” jött, és „egy nagy ünnepre” érkezett. Beszámolója szerint az 1989 februárjában megalakult Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója ugyanis Barcelonában a 25 évvel ezelőtti eseményekre emlékező rendezvényen képviselhette Magyarországot, és idézhette meg a magyar nemzet akkori vezetőinek lépéseit, akik 25 évvel ezelőtt „bátor, előremutató, életet jelentő” döntéseket hoztak – közölte.
Kozma Imre atya a díjátadóra utalva hangsúlyozta: „a mai este nagy lehetőség, hiszen csillagok gyűlnek, és fényt árasztanak nekünk mindannyiunk örömére”, így sikerülhet legyőzni a pesszimizmus, a gyűlölködés, az igazságtalanság jelentette sötétséget.
Barabási Albert László fizikus, mérnök 1967-ben Csíkkarcfalván született, egyetemi tanulmányait 1986–1989 között a Bukaresti Egyetem fizika és mérnöki szakán kezdte, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1991-ben fizikából végzett mesterképzést, fraktálelméletből diplomázott. Tudományos fokozatot 1994-ben a Bostoni Egyetemen szerzett. Ezután az IBM alkalmazta, itt került közelebbi kapcsolatba a később szakterületévé vált hálózatelmélettel. A csíki származású világhírű tudós az Indiana állambeli Notre Dame Egyetem professzora volt 2007-ig. Jelenleg Bostonban dolgozik a Northeastern Egyetemen és a Harvardon. 2007 óta a Northeastern Egyetem Komplex Hálózati Kutatóközpontjának (Center for Complex Network Research) vezetője. 2003 óta az Amerikai Fizikai Társaság, 2004 óta a Magyar Tudományos Akadémia, 2007 óta pedig az Academia Europaea tagja. Behálózva című könyvét 13 nyelvre fordították le, és több országban felkerült a bestseller listára.
Az 1925-ben Csíkrákoson született Sárosi Bálint Széchenyi-díjas népzenekutató, a zenetudományok akadémiai doktora sokoldalúan művelt tudós, ugyanakkor a gyakorlatban is otthonos: valamennyi népi hangszer ismerője, tudója, előadója. Az első volt, aki Magyarországon tudományos elmélyedéssel tanulmányozta a teljes magyar írástalan hagyományos zenét, beleértve az úgynevezett cigányzenét és a cigányzenészek szerepét is, és foglalta össze több kötetben az elért tudományos eredményeket. Emellett az Innsbrucki, illetve a Göttingeni Egyetem vendégprofesszora is volt. Több kitüntetést kapott, többek között a Munka Érdemrend Aranyfokozatát, a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét és Elnöki Aranyérmet.
A Prima-díjasok 5 millió forint, a Prima Primissimák 15 millió forint jutalomban részesülnek, a közönségdíj értéke szintén 15 millió forint.
Székelyhon.ro

Székedi Ferenc: Egy évkönyv margójára
Arra kérem az olvasókat, ne hívják be a Google-t, tegyenek félre bármilyen világhálós eszközt, és vásároljanak erre az egyszerű kérdésre: kicsoda Kristály Sándor? Ha nem tudják, nincs semmi szégyen. A kiváló erdélyi matematikusokat nem kötelező ismerni. Az 1975-ben született, három doktori címet is szerzett csíkszentdomokosi Kristály Sándor pedig olyan egyetemi tanár, aki a világ majd minden nagy egyetemi központjában tartott előadásokat, és többek között olyan általános mértani modellel foglalkozik amelynek az euklideszi, a Bolyai- és a Riemann geometria is csupán sajátos esete. Kristály Sándor ugyabban a csíkszeredai Márton Áron gimnáziumban végzett, mint a hálózatkutató Barabási Albert László, és ha valaki többet akar megtudni róla, akkor még mindig ne lépjen fel az internetre, hanem vegye kezébe az említett iskola most megjelent évkönyvét az elmúlt tanévről; abban talál egy olyan olvasmányos interjút, amelyből azt is megtudhatja, mi a baj mifelénk a matekoktatással, és mit kellene tenni, hogy a diák az okos kütyük birtokában se feledjen el gondolkodni. Többek között azt, hogy – legyen kreatív. És erről szól az évkönyvnek egy egész, kiválóan felépített fejezete. Bevezetőben pszichológus vonja meg remekül felépített és közérthető tanulmányban a gondolkodás, az intelligencia és a kreativitás kereteit, majd tanárok írnak arról, hogyan csapódhat le mindez az iskolában. Kulcskérdés, ha úgy tetszik, az oktatás létkérdése ez a huszonegyedik században, amikor a lexikális ismeretátadásról át kellene térni valami másra és ez az átállás mifelénk olyan nehezen megy. A Nobel-díjas spanyol Ramon y Cajal neurobiológiai iskolát teremtett, az Oxfordi Neurobiológiai Intézet pályázatot hirdetett középiskolások számára, és a csíkszeredai Márton Áronból három pályázatot is elfogadtak, az egyik pedig második díjas lett. De ugyanez a középiskola szervezte meg tavaly a XXIII. Nemzetközi Magyar Matematika Versenyt , a résztvevők nagy elégtételére. Történelmi kutatásoktól kezdve a TIFF-en való diákrészvételekig rengeteg témát és címet tudnék felhozni ebből a háromszázötven oldalas évkönyből, amely logikus felépítésénél, minden vonatkozásra ráfigyelő szerkesztésénél fogva jóval több mint egy belső kiadvány: igazi könyv. Érdemes lenne szétküldeni más, hazai középiskoláknak is, ugyanakkor remélem, hogy eljut minél több szülőhöz, felnőtthöz, ha úgy tetszik, hogy lapozgatva-olvasgatva rájöjjenek arra, hogy napjaink fiataljai sem állandóan mobiltelefonokat nyomogató diákok, hanem részt vesznek az iskolán belüli és az iskolán kívüli életben, és nem is akárhogyan: megtalálják a helyüket a modernitásban ugyanúgy, mint a hagyományápolásban, igazolva, hogy az egyik nem zárja ki a másikat. Egy ilyen, mindenre kitekintő, a tanárok és diák közreműködésével készült évkönyv kéziratát nem egyszerű összehozni és megszerkeszteni. Rengeteg munka áll mögötte, mint ahogyan rengeteg munka áll azoknak az erdélyi magyar középiskoláknak a tevékenysége mögött, ahol sokszáz diáknak és szép számú pedagógusnak kell a munkáját irányítani. Márpedig ennek a sokrétű tevékenységnek a kibontakoztatásához igen nagy szükség volt az aligazgatói munkakörökre, amelyeket több román és egész sor magyar iskolában felszámoltak. És tették mindezt a legkisebb ellenállás nélkül. A román líceumok működése legyen a román pedagógusok gondja, de az a tény, hogy a magyar iskolákban – ahol a kisebbségi oktatás közösségépítő jellegéből kifolyólag jóval több a munka – mindezt senki nem tette szóvá keményebben, az ugyancsak szegénységi bizonyítvány. Hol voltak a szakszervezetek, hogy kiharcolják, legalább év közben ne módosítsanak a munkakörökön, hanem majd a nyári szünidőben beszéljék át a változásokat? Miként hallották hangjukat a szakmai szervezetek? És miért nem lépett fel a politikai érdekképviselet, hogy rámutasson: igenis, a kisebbségi oktatásban a feladatok nagyságára tekintettel levő pozítiv diszkriminációs politikai döntésre van szükség ahhoz, hogy ezek az aligazgatói állások megmaradjanak? Jó lett volna ez akár bemelegítésnek ahhoz az erőpróbához is, amelyet meg kell majd vívni, hogy csekély létszámú magyar iskolákat ne szüntessenek meg, vagy olyan megoldásokat keressenek, amelyek jók a diákoknak és a kisebb településeknek is. Ismerem a minisztérium több évvel ezelőtt meghozott rendeletének azokat a kitételeit, amelyek – amennyiben nincs huszonöt osztály és a diáklétszámra rá sem hederítenek – egy adott osztályszám alatti magyar iskolában csak akkor teszik lehetővé az aligazgatói állást, ha román osztály is működik. Íme a feladat: ezt a fél mondatot a rendeletből szépen ki kell iktatni. Konkrét, gyakorlati és a kisebbségi oktatás többlet terheivel jól magyarázható cél! Mint ahogyan a költségcsökkentésre való hivatkozáson is könnyű túllépni, amennyiben helyi, önkormányzati erőforrások pótlólagos igénybevételére gondolunk. Többek között azért is, hogy a jövőben is hasonló, gazdag tevékenységet összefoglaló évkönyvek jelenhessenek meg. –
maszol.ro

Erdélyi tehetségnap másodszorra
Az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács és a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium által a házigazda bentlakásának dísztermében megtartott rendezvényen több mint harminc fiatal mutathatta meg kimagasló képességeit Erdély minden szegletéből.
Az erdélyi tehetségápolást egyre több tényező nehezíti, hiszen a tehetséges fiatalokon kívül mind a tanároknak, mind a közösségnek, a döntéshozóknak is áldozatot kellene hozniuk azért, hogy személyre szabott támogatást biztosítsanak nekik – foglalták össze szombaton Székelyudvarhelyen, az Erdélyben immár másodszor megtartott tehetségnapon.
Dalokat, táncokat, meséket, verseket és érdekes tudományos előadásokat láthattak a részvevők a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakásának Nyírő József-dísztermében: ebben az évben itt gyűltek össze a fiatal tehetségek Erdély minden tájáról, az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács (ETT) meghívására. A rendezvényen Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója, Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere, Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, Varga László, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium igazgatója, Hargita megye tanfelügyelősége képviseletében Dáné Szilárd magyar szakos tanfelügyelő, illetve András Szilárd, az ETT elnöke szólt a jelenlévőkhöz.
Beszédeikben rávilágítottak arra, hogy a közoktatás jelenlegi irányelvei (például a vizsgacentrikusság) nem tesznek jót az iskolai tehetséggondozásnak, hiszen a tehetség kibontakoztatásához szükséges fejlesztés egy adott szint fölött csakis személyre szabottan működhet. A ráfigyelés helyett azonban inkább megfigyelik a diákokat, tanárokat, s elhatalmasodik a bizalmatlanság az oktatási rendszerben, miközben az állam egyre költséghatékonyabb megoldásokra törekszik – fejtette ki Varga László.
Mint elhangzott, a tehetség kibontakozását más, emberi tényezők is nehezíthetik – a tanárok motiválatlansága a felkészítéssel járó pluszmunka iránt, a rengeteg előírás, ami körülményessé teszi az iskolán kívüli tevékenységek megszervezését, a tehetséges gyerekek eltérő viszonyulása saját képességeikhez stb. Ezt ellensúlyozandó jött létre 2010-ben az ETT, amelynek célja nem csak támogatni, de tehetséggondozási hálóban is összehozni a kiemelkedő képességű diákokat – mondák el, hozzátéve, elvük, hogy mindenki tehetséges valamiben. A rendezvény fővédnöke, Barabási Albert László hálózatkutató nem lehetett jelen, de a szervezők tolmácsolták üzenetét a fiataloknak.
Székelyudvarhelyen kívül Csíkszeredából, Kovásznáról és a nagyobb erdélyi városokból, még Temesvárról is érkeztek ambiciózus fiatalok, hogy a legkülönfélébb témákban és műfajokban bemutatkozzanak. Mosolyt csalt az arcokra a kovásznai Molnár Gergely, aki Orbán János Dénes Misimackó című humoros írásából adott elő egy részletet, eredeti székely akcentussal, nagyon kifejezően. Székelyudvarhely diákjai több témakörben is színpadra álltak: a jelenlévők többet megtudhattak a környéken fellelhető, mindmáig hasznosítatlan alternatív fűtőanyagokról és üzemanyagról, a Vargyas-szoros élővilágáról és annak védelméről, láthatták a diákok által készített kreatív játékprogramokat és programozott Lego-robotot. A gálaműsort a gimi Gereben Néptáncegyüttese szolgáltatta, de Hermann Gusztáv Mihály történész jóvoltából városnéző körsétán is részt vehettek a vendégek.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Barabási Albert-László is hozzászólt a Ráduly-ügyhöz: "az elit igába hajtásáról szól?"
Bejegyzést tett közzé Barabási Albert-László kutató a Ráduly/Szőke-üggyel kapcsolatban a személyes Facebook-oldalán. "Két nappal lemondása előtt meglátogattam Robit (Ráduly Róbert) és Domit (Szőke Domokos). (...) Meg vagyok győződve arról, hogy legrosszabb esetben egy nagy apparátus működésében természetesen megjelenő tévedésekről van szó. A vádak, meg ha igazak is, szó szerint nevetségesek — valódi korrupcióról szó sincs egyikben sem" - írja Barabási, aki Ráduly lemondó levelét is csatolta a bejegyzéshez (nagy felbontásban itt megtekinthető).
"Egy normális társadalomban levonnánk a tanulságot és menne tovább az élet. Románia viszont most nem egy normális ország, hanem egy olyan állam, ahol a korrupció mélyen gyökerezik. Félő, hogy Robi és Domi az áldozata lesz annak a jogos elvárásnak, hogy ezt az állapotot valóban meg kell szüntetni" - írja még.
"Vagyis miről szól a csíkszeredai vezetés ügye — valóban a korrupció elleni harcról, vagy pedig a kisebbségi vezetők megfenyítéséről? Az elit igába hajtásáról?" - zárul a bejegyzés. (hírszerk.)
Transindex.ro

Közöny
Erőst felvértezettek szellemi munícióval az intellektuális pályára készülő sepsiszentgyörgyi fiataljaink, diákjaink, ha úgy gondolják, számukra nem érdekes az ahajt Csíkszeredából dobbantó Barabási Albert László világhírű hálózatkutató portréja.
A Székely Nemzeti Múzeumban tartott, Két székely – egyik Barabási, másik az Énlakán bivalyt tenyésztő Kolumbán Gábor – című dokumentumfilm bemutatóján ifjú érdeklődő alig volt. A szervezők hasonló közönnyel szembesültek Csíkszeredában is, ahol különben egyetemi környezetben, a Sapientia előadótermében vetítették a filmet.
A tudományos munkájával szinte teljes mértékben Amerika rangos egyetemeihez és kutatóintézeteihez kötődő Barabási Albert László egyébként csak azért nem kap Nobel-díjat, mert egyrészt túl fiatal, másrészt, mert a hálózatok kutatása annyira új és önálló tudományág, hogy a díjról rendelkezők nem tudják besorolni a hagyományos szakterületekre, de közismerten kiváló előadó, aki érdekesen, érthetően és alázattal beszél eredményeiről. Példakép. Legalábbis azoknak, akiknek fontos a gondolat minősége. Egy, a jövőre és a képességek fejlesztésére összpontosító oktatási rendszerben a negyvennyolc esztendős Barabási életpályája akár önálló tananyagként is oktatható lehetne, hiszen diáknak, tanárnak egyaránt lenne, mit ellesnie tőle.
És íme, tálcán felkínálva érkezett a mi kis Szentgyörgyünkre a lehetőség, hogy bepillanthassunk szellemi műhelyébe. Hogy választ kapjunk arra a kérdésre, milyen ma a tudomány világa, hogyan lehet eredményesnek, sikeresnek lenni, miként lehet intellektuálisan építkezve Csíkkarcfalváról bostoni világhírű rákkutató intézetig jutni. Néhány olyan kérdés, amely foglalkoztathat néhány tucat ambiciózusnak tartott fiatalt. Legalábbis szerencsés lenne, ha foglalkoztatna. Diákjaink azonban valahol máshol voltak, érettségire készültek, esetleg kávéztak. Vagy nem hívták fel erre a figyelmüket. A filmről s a Barabási Albert Lászlóról szóló információ valahol elkallódott a diák–tanár–szülő háromszögben. Vagy nem volt benne a tantervben.
Ha komolyan gondoljuk, s nem csupán politikai nyilatkozat szintjén kezeljük, hogy Székelyföldön alapozni, építkezni kellene, nem engedhetjük meg magunknak a szerda estihez hasonló közönyt. Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Olasztelektől a New York-i egyetemig (Beszélgetés dr. Balázsi Gábor kutatófizikussal)
Mesemondó versenyen kezdte, matematikával folytatta, majd a fizika bűvöletében jutott el az érettségiig a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, ahonnan a kolozsvári egyetemen keresztül egyenesen vezetett az út a kutatás felé. Az Olaszteleken nevelkedett Balázsi Gábor jelenleg New Yorkban tanít és kutat a Stony Brook Tudományegyetem Laufer Fizikai és Kvantitatív Biológia Központjában. Múlt heti itthonléte egyik állomásaként Sepsiszentgyörgyön tartott előadást A rákbetegségek a szintetikus biológia tükrében címmel, mely alkalomból a neves kutatót a siker felé vezető útról és kutatómunkájáról kérdeztük.
Dr. Balázsi Gábor: – Olaszteleken születtem 1974-ben, ott nőttem fel, ott jártam az elemi iskolát, majd ötödikben Barótra kerültem, ingáztam Barót hegyén keresztül. Nyolcadik után a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban kezdtem a kilencedik osztályt román nyelven, mert szüleim úgy vélték, ez előnyömre válik. Amikor a rendszer megbukott, rögtön átiratkoztam magyar osztályba. Már ismertem az ottani diákokat, mert jártam velük matematikafelkészítőkre, pótórákra. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végeztem felsőfokú tanulmányaimat fizika szakon, a mesteri oklevelet is ott szereztem meg.
Lépésről lépésre
Eddig tart a rendkívülit nem rejtő történet, ami ezután következik, már nem szokványos. Szinte láncreakcióként indul el a fiatal fizikus kutatópályája, amint egyik kutatóműhelyben megismerik képességeit, segítik és egyengetik útját a következő állomásig. Folyton tanul, keresi a választ különböző tudományos kérdésekre, mígnem a fizikai jelenségek területe mellett a bonyolult biológiai rendszerek működésébe is belekóstol, a gének, a fehérjék, a sejtek világa szinte megfertőzi. Mindez lépésről lépésre történik budapesti, szegedi állomások után az Amerikai Egyesült Államokban. – A kutatás már Kolozsváron kezdett érdekelni, és amikor meglátogattam Hantz Péter barátomat Budapesten, aki Kolozsvárról ment az Eötvös Loránd Tudományegyetemre tanulni, bemutatott néhány tanárnak, ők kutatókkal ismertettek meg, és rövid időre a budapesti Központi Fizikai Kutatóintézetbe kerültem. Ott kézről kézre adtak, megismertem az ottani kutatókat. Akkoriban a véletlenszerű ingadozásokkal, a zajjal foglalkoztam, amit általában zavaró tényezőként könyvelnek el, engem az érdekelt, hogy lehet-e valami jóra használni. Szegeden volt egy kutatócsoport, ők éppen ezzel foglalkoztak, és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség révén részképzésre mentem Szegedre, ahol bekerültem csoportjukba. Mindenféle fizikailag mérhető jelenség ingadozásával foglalkoztam. Például az elektronikában mérik, hogy a félvezetőkben miként ingadozik egy középérték körül az áramerősség vagy a feszültség. Azt kerestem, hogyan lehetne ezt jó célra felhasználni. Az ingadozás általában gátolja az információátvitelt, de előfordulhat olyan is, amikor segíti. Például, ha egy receptornak van egy adott küszöbszintje, nem biztos, hogy az adott jel eléri azt, de ha ehhez a jelhez zajt adunk, az megemeli a jel érzékelhetőségét, és valószínűleg átlépi az említett küszöböt. Úgy hívják, sztohasztikus rezonancia, egy olyan jelenség, amelynél a legjobb az információátvitel ilyen esetben. Ennek új fajtáját találtuk ki dr. Kiss László professzor szegedi laboratóriumában, amikor nem az amplitúdóhoz adunk zajt, hanem a fázishoz.
– Milyen áttörés jelentette a következő lépést, amelynek első állomása Missouri állam volt az Amerikai Egyesült Államokban?
– Amikor az említett észrevétel megtörtént, írtunk egy dolgozatot, amely megjelent egy konferencia könyvében. Elmentem erre a konferenciára, és ott rengeteg kutatóval találkoztam, akik ezzel foglalkoztak, köztük olyanokkal is, akik tanulmányozzák a különböző ingadozásokat a biológiai rendszerben. Például az idegsejtek membránon keresztüli feszültsége állandóan ingadozik, és ez befolyásolja azt, hogy lesz-e akciós ponteciál, vagyis az idegsejt adott pillanatban közvetít-e információt vagy nem. Ezen a szegedi konferencián ismertem meg a phD-vezetőmet. Amikor megtudtam, hogy a véletlenszerű fluktuációkkal foglalkozik elektronikában és biológiában, úgy éreztem, vele szeretnék dolgozni, megpróbálnám a doktori vizsgát. Addig nem nagyon volt neki doktori hallgatója, de dr. Kiss László professzor, akinél Szegeden dolgoztam, addig biztatta, amíg elvállalt. Tehát Frank Mosshoz kerültem a Missouri állambeli egyetemre 1997-ben, ahol két év alatt újabb mesteri oklevelet szereztem.
Rendszerek vonzáskörében
A térbeli információterjedés útján indultam el, azt kutattam, hogy egy adott idegsejthálózatban, illetve az agykéregben miként segíthetik elő a véletlenszerű ingadozások az információáramlást. Egy hullámterjedést modelleztem fizikai módszerekkel, és ez volt az elméleti oldala a kutatásnak. Később kapcsolatba kerültem egy másik kutatóval, aki orvosként epilepsziás betegeket gyógyított. Kivette az epilepsziás sejteket, és azokból sejttenyészetet létesített, abban vizsgálta a kalcium ingadozását. Amikor kapcsolatba kerültem a témával, az a feladat merült fel, hogy megértsük, hogyan kommunikálnak az epilepsziás sejtek. Ez azért fontos, mert amikor epilepsziás roham van, akkor kalciumhullámok terjednek az epilepszia helyétől az agy más részeibe, ennek a folyamatnak a megismerése tehát segíthet a gyógyításban. Itt közvetlen kapcsolatba kerültem a biológiával, és olyan a természetem, hogy ha valamivel foglalkozom, akkor próbálom alaposan megérteni. Az foglalkoztatott, hogy melyek azok a kémiai tényezők, amelyek lehetővé teszik ezeket a kalciumingadozásokat.
Chicago, Boston, New York
A doktori cím megszerzése után Chicago következett, ahol Balázsi Gábor két magyar kutató, Oltvai Zoltán és a csíkkarcfalvi származású Barabási Albert László hálózatkutató munkájába nyert betekintést, a követező állomás Jim Collins laboratóriuma Bostonban, itt a szintetikus biológia területén folytatódott az erdővidéki fizikus munkássága. Az első tanári állást Houstonban kapta, ahol saját csoportot alapított a rákkutató intézetben...
– Akkor kerültem kapcsolatba a rákkal mint megoldatlan kérdéssel, rengeteget tanultam róla, egy idő után én is belefogtam a rákkutatásba. Nemrég kaptam állást New Yorkban a Stony Brook Tudományegyetemen, itt egy interdiszciplináris központban dolgozom, azt próbáljuk megérteni, hogyan lehet a fizika módszereit alkalmazni a biológiában.
Család, munka és szülőföld
Egy elkötelezett kutató családjának nem egyszerű az élete, legtöbbször nincs szombat és vasárnap, több az odafigyelés, hogy a férjnek, az apának mindene meglegyen a munkához. Balázsi Gábornak ez megadatik, amerikai származású magyar felesége és négyéves kislánya partner ebben.
– Fontossági sorrendet kell felállítani, és akkor az ember szem előtt tartja, hol van az otthona, hol van a családja. Néha a munka kerül az első helyre, ez elkerülhetetlen, de amikor nem, akkor az ember tudja, hogy a család a legfontosabb. A feleségem Amerikában született, de sokszor járt már Erdélyben, az ő segítségére is szükség volt.
– Kiket tart tanítóinak? Milyen szellemi, érzelmi batyuval indult itthonról?
– Rengeteget kaptam, kezdve a tanító nénimmel, aki mindent megtett, hogy a gyermekeket fejlessze. Rendkívül sokat köszönhetek a baróti, valamint a mikós tanároknak is, akiktől nagyon sokat kaptam. Meg szeretném említeni a doktori és posztdoktori témavezetőimet is. Itthonról semmilyen hátránnyal nem indultam, tudtam, hol a helyem. Amerikában sok a külföldről érkezett kutató, ez egy nemzetközi porond, ahol mindenkit a saját értékén mérnek. A munkám mellett elég hamar kerestem a magyarok társaságát, mert úgy éreztem, nem bírom anélkül. Nem úgy mentem el Erdővidékről, hogy ott maradjak, ezt így hozta a sors, de a visszatérés lehetőségét nem zárhatom ki. Magyarország sokat tesz azért, hogy visszavonzza a külföldön dolgozó magyar kutatókat, nem tudom, e tekintetben Romániában mi a helyzet, de ha az itteni fiatalok a segítségemet kérik, tudásom szerint válaszolok. Hiszem, hogy Olasztelekről vagy bárhonnan el lehet indulni és elérni sikereket, ha az ember tudja, mit akar, kitartóan tesz érte, és nem felejti el, hová tartozik.
Dr. Balázsi Gábor nem felejtette el az olaszteleki szülői házat, s bár 1997 óta él Amerikában, anyanyelve egy cseppet sem csorbult, de még erdővidéki hanglejtése sem. Ízig-vérig székely ember, aki tudásának köszönhetően messzire jutott, de soha nem annyira távolra, hogy hazatéréskor meg ne teljen tüdeje tiszta levegővel.
Rákkutatás a szintetikus biológia tükrében
A fehérjeszabályozás lehetőségeit és a sejtek közötti egyensúly fontosságát hangsúlyozta múlt keddi előadásában dr. Balázsi Gábor a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A rákkutatás a szintetikus biológia tükrében címmel bemutatott vetített képes ismertetőjének kicsengése: ha az emberi szervezetbe mesterséges biológiai rendszereket lehetne bevinni, kijavítható lenne egy sor veleszületett rendellenesség, gyógyítható lenne sokféle betegség. Az előadás első részében az olaszteleki származású, jelenleg New Yorkban tanító és kutató fizikus ismertette a gének, a fehérjék szerepét az emberi szervezetben és az egymást befolyásoló kölcsönhatásukat, ami meghatározó az egyénre vonatkozóan. A gének, mint a minden sejtben jelen lévő DNS-szakaszok, kódolják a fehérjéket, ezért ellenőrzésük által szabályozható lenne adott fehérjék mennyisége és sorrendje a fehérjeláncban, ennek a folyamatnak a befolyásolása az egyik fontos területe a Balázsi Gábor által is kutatott szintetikus biológiának. A fizikus ismertette az eddig elért eredményeket és a további kérdéseket ebben a témában, beszélt a biológiai rendszerek tervezési és építési szakaszairól, a szintetikus génkapcsolóról, a génoszcillátorról, a fényérzékeny baktériumtelepről, a negatív visszakapcsolással történő precíz génszabályozásról. Végül leszögezte: mindennek az a köze a súlyos betegségekhez, hogy lehetőség nyílhat mindeddig gyógyíthatatlan betegségek, mint például a rák kezelésére, amelyek okai a génhibák vagy a sejtek közötti egyensúly megbomlása. Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két székely: így kapcsolódnak a bivalyok a hálózatkutatáshoz
Nem volt meglepetésektől mentes a Két székely kettős portréfilm pénteki, a Sapientia EMTE tordai úti épületében megtartott kolozsvári bemutatója, ahol a vetítést követően Laczkó Vass Róbert beszélgetett Lukács Csaba és Marossy Géza rendezőpárossal. A közel egy órás film Barabási Albert-László világhírű hálózatkutató és Kolumbán Gábor énlakai bivalytenyésztő életútját villantja fel, akik egyaránt Székelyföldről indulva merőben eltérő utat jártak be. A közönségtalálkozót egy „meglepetésszékely” gazdagította jelenlétével: Toásó Előd, a következő portréfilm főszereplője, bolíviai megpróbáltatásairól mesélt.
A párhuzamos portréfilm első perceiben megtudjuk, hogy ha a hálózatkutatásnak lenne Nobel-díja, Barabási Albert-László saját bevallása szerint „garantáltan” megkapná, „nem lenne nagyképűség ezt állítani”. A karcfalvi születésű tudós hosszú utat járt be, amíg világhírnévre tett szert. Jelenleg a Boston–Budapest tengely mentén szervezi életét és tudományos munkásságát. A filmvetítést követő beszélgetésben Lukács Csaba, a film forgatókönyvírója elmondta, hogy „Barabási példája azt mutatja, hogy nem vagyunk kevesebbek [mint más nemzet polgárai]. Ha valamit nagyon komolyan csinálsz, van egy csipetnyi tehetséged hozzá, akkor a világ nyitott előtted.”
Szabadság (Kolozsvár)

2015-ös erdélyi magyar tabulexikon
...avagy azoknak a témáknak a listája, amelyeket illik, muszáj, fontos, kényelmes, kötelező, elvárt, előzékenység agyonhallgatni.
szerkesztette: Kertész Melinda
Megismételtük 11 évvel ezelőtti ankétunkat az erdélyi magyar társadalom szent tabutémáiról. Újságíró kollégák véleményét kértük ki arról, hogy szerintük melyek azok a témák, amelyekről nem illik, kínos, vagy egyenesen veszélyes beszélni, a sajtós munka során tematizálni, vagy a ne szólj szám, nem fáj fejem típusú magatartás felöltésével kockázatmentesen lehet élni a hétköznapokat. A megismételt felmérés eredménye nem mutat szignifikáns eltérést a bő egy évtizeddel korábban készült tabulistához képest, az erdélyi magyar társadalom majdhogynem gondolkodási struktúrákba beragadt közösségnek tűnhet. Legfennebb egy-egy téma évült el időközben, például kipukkadt az Európai Uniós csatlakozástól várt Kánaán lufija, vagy a sajtó mindenhatóságáról alkotott kép meghiúsult - ehhez többnyire a politikailag elkötelezett hírtelevíziók járultak hozzá - és az utóbbi időszak történései miatt a meleg-téma sem számít már kifejezetten tabunak.
Összesen 11 kolléga válaszolt a felkérésünkre, ábécésorrendben: Balázsi-Pál Előd, Dénes Ida, Farkas István, Gergely Zsuzsa, Kustán-Magyari Attila, Oborocea Mónika, Papp Attila Zsolt, Papp-Zakor András, Sarány István, Szabó Tünde és Szilágyi Szabolcs
Nyilván nem tekinthető reprezentatívnak a felmérés, de szociológiai szempontoknak is próbáltunk eleget tenni: mintegy 40 kollégát kérdeztünk meg (de csupán egynegyedük válaszolt), fele-fele arányban férfiakat és nőket, nagy- és kisvárosiakat, székelyföldieket, közép-erdélyieket és partiumiakat, különböző politikai beállítottságúakat, főszerkesztőket, szerkesztőket, riportereket. A beérkező válaszokat összegeztük, majd egy listát állítottunk össze, és pontoztuk azt is, hogy egy-egy téma milyen gyakorisággal bukkan fel.
Dobogós tabutémák
Az erdélyi magyar politikusok korrupciója – 6 említés
Az RMDSZ-féle Veled vagyunk, XY! jelenség – annak a látszatnak a keltése, hogy a magyar politikus csak becsületes lehet – 5 említés
Az egyházak, egyházi méltóságok megkérdőjelezhetetlen tekintélye – 5 említés
A magyar oktatásnak a román oktatáshoz képest is silány minősége, ami a szórványra kiemelten jellemző – 5 említés
Az erdélyi magyarok intoleranciája, a másság gyűlölete – 4 említés
Személyi kultusz, Szent Tehenek
Wass Albert, Nyírő József, Orbán Viktor, Markó Béla, Bayer Zsolt, Szász Jenő, Tőkés László, Böjte Csaba, Ráduly Róbert, Barabási Albert-László, minden pap és lelkész, történész, néprajzos, helytörténész és képzőművész.
Egyházhoz kapcsolható tabuk
1. Egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása - a sajtóban például még csak fel sem merül az kérdésként, hogy miért jobb a szentgyörgyieknek, ha a Székely Mikó épülete az önkormányzat tulajdonában marad. 2. Vallásoktatás – alapvető tartalmi kérdőjelek nem merülnek fel
3. Csíksomlyó vallási tartalomtól való kiüresedése
4. Antiszemita egyházi megnyilvánulások
Sajtóhoz kapcsolható tabuk
1. Sajtómunkások, mint pártkatonák: számos példa van arra, hogy olyan újságírók, akik évekig vállaltak politikai szereplők, illetve pártok számára PR-munkát, hirtelen visszatérnek a sajtóba, mintha mi sem történt volna.
2. A sajtótermékek jövedelemforrása, az újságírók morális és anyagi kiszolgáltatottsága
3. A politikusoknak az őket kritizáló sajtóval, újságírókkal szembeni agressziója, „Aki tükröt tart, az ellenünk van” attitűd
4. Skanzensajtó – nem nyúl a tabukhoz
Az erdélyi magyarság intoleranciája, mint tabutéma
1. Melegek - a tematizálása kapcsán az utóbbi napokban tört meg a jég,az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága döntésénekhatására, viszont a megfogalmazott számos vélemény nem a toleranciáról tanúskodott
2. Patriarchális berendezkedés és a nők ezzel együtt járó hátrányos helyzete a romániai magyar társadalomban – a nőnek a családi/magánszférához kötése a társadalmi valóság, a kétkeresős családmodell ellenére. A családdal, gyerekneveléssel járó feladatok a nő nyakába való zúdítása, és ezzel együtt a nő önfeláldozó magatartásának dicsőítése
3. Családon belüli erőszak magánügyként való kezelése, ami a közpolitikákban is megnyilvánul, például a családon belüli erőszak áldozatait szolgáló menedékhelyek, segítő programok hiányában 4. Idegengyűlölet, rasszizmus, a gyűlöletbeszéd Magyarországról való importálása
5. Roma-kérdés – bár nem mondható el, hogy nincs tematizálva, azonban a diskurzusban a romák vagy munkakerülő élősködők, vagy kizárólag a többségi rasszizmus áldozatai, aki nem ezen sémák mentén közelíti meg a problémát, azt valamelyik klub exkommunikálja
6. Segítségre szoruló magyarok – nem esik szó arról, hogy a fogyatékkal élők és a hajléktalanok körében a magyarok az etnikai arányukhoz képest felülreprezentáltak
7. Erdély, mint prosperáló régió, amely önerőből is fent tudja tartani magát, a Románia déli megyéi és Moldva hibáztatása, amiért "hátráltatják Erdélyt a fejlődésben"
Kultúra terén megnyilvánuló magatartások tabusítása
1. Kulturális posvány magasztalása: a sajtó kritikátlanul áll hozzá számos szervezet tevékenységéhez, nem kérdőjelezi meg aktivitásuk minőségét, érdemként tüntetve fel az egyszerű létezésüket. Szórványban jellemző.
2. Elit kizárólagos hozzáférése a kultúrához: minimális az átjárhatóság a tömegkultúra- és a magaskultúra-fogyasztás közt; alig akad olyan nívós kulturális esemény, amely azok számára is kapaszkodókat nyújt a megértésben, akik nem jártasak a magaskultúrában
3. Kulturális fölény fitogtatása: székely élelmesség, a bánsági fölény, általában az erdélyi magyarság kulturális felsőbbrendűsége
4. Román kultúra lenézése
5. Az erdélyi magyarok szakmai felkészültségének idealizálása
6. Hagyományok fetisizálása, értékük felül nem vizsgálása, az a meggyőződés, hogy az egyetlen érvényes út a megőrzésük
A távlati gondolkodás hiánya, mint tabutéma
1. Múltba fordulás, a jövőkép hiánya: nincs vagy sekélyes a közgondolkodás arról, hogy mihez kezdjünk magunkkal mint politikai-kulturális közösséggel
2. Autonómia – ennek mantrázása, panacea-szerű megoldásként való feltüntetése
3. Székelyföldi szegénység – hárítás, annak hajtogatása, hogy „Bukarest nem ad pénzt”
4. Fiatalok elvándorlása
5. Kisebbségi sorson való rágódás, kisebbségi komplexus
6. Trianon tabusítása – senki nem vizsgálja meg a monarchiabeli interetnikus viszonyokat
7. Virtuális magyar világ kialakulása, elszigetelődés a magyarországi és a romániai valóságtól
Politikusokat övező tabuk
1. Politikai klientúra magyar berkekben
2. Korrupt magyar politikusok ügyei tematizálásának hiánya: nem "kifizetődő" olyan ügyekről beszélni a nyilvánosság előtt, amelyekben az erdélyi magyarság vagy annak prominens képviselője nem áldozat, hanem elkövető, néma cinkos, vagy felelőtlenül közönyös 3. Elnézzük az erdélyi magyar politikusoknak a pökhendiségüket, az általuk képviselt közösség felé tanúsítandó alázat hiányát
4. Magyar elöljárók kommunizmusban való tevékenységét mély csend övezi
5. A Communitas Alapítvány tevékenységét homály fedi
6. Politikai elit felelőssége a marosvásárhelyi helyzet kialakulásában
7. Az erdélyi magyar politikusok vagyonosodása
8. A politikusok üzleti és sajtókapcsolatainak agyonhallgatása
Politikai, közszférai tabuk
1. Az etnikai párt, mint alapséma: nem merül fel a közbeszédben az a kérdés, hogy lesz-e ennek egyáltalán jövője?
2. A Fidesz nemzetpolitikájának a következményei
3. Az RMDSZ, amely feladta az emberjogi alapú diskurzust
4. Az etnikai jelző ráhúzása a teljes erdélyi magyar társadalomra: mindent nemzeti, soha sem osztályrétegződés szerint látunk
5. Patetikus diskurzusok: függetlenül attól, hogy politikai, kulturális vagy társadalmi diskurzusról van szó, információszegény, könnyfakasztó beszédek hangzanak el. A tények mellőzése elősegíti a félretájékoztatást, az önámítást.
6. A székelyföldi románok valós helyzete
Oktatás terén felmerülő tabuk
1. Magyar oktatás gyenge minősége, különösen szórványban
2. Tinédzserek szexualitása, az erről való őszinte beszélgetés, a szexuális nevelés az iskolákban a biológia órai tananyaggal kimerül.
3. Felsőoktatás, a képzések megszervezésének gyenge minősége, aminek egyenes következménye, hogy sok fiatal külföldre megy tanulni
4. A BBTE magyar tagozata és Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közötti viszály
Futottak még:
1. Az élettér fokozatos leépülése
2. A magyar nyelv mellőzése a kereskedelemben, rossz megoldások
3. Közéleti személyek magánélete – Tőkés válása téma, ezzel szemben Markó válása tabu volt
4. Háború kitörésének veszélye
Transindex.ro

Hol él a százezer székelyföldi emigráns?
Facebook-adatokból mondta meg egy székely tudós, mely városokból a legnagyobb arányú az elvándorlás, de Csala Dénes azt is kimutatta, hogy szinte mindenütt találkozhat székelyekkel az ember. Na, ilyen dolgokra jó az adatújságírás: Csala Dénes adattudós (data scientist), a Székelydata nevű blog szerkesztője adatbányászattal vizsgálta meg, hová lett az a százezer székely, aki elhagyta szülőföldjét, hogy a jobb élet reményében munkát keressen külföldön. A Facebookon gyűjtött adatokat, azt vizsgálta, hogy milyen tartózkodási hely van beállítva azoknál, akiknek egy-egy székelyföldi település volt megadva szülőhelyként. Székelyföld tizenhat nagyobb városából (a romániai Hargita, Kovászna és Maros megye székhelyei és nagyobb települései) összesen 61 789 találata lett.
Ha a települések lakosságának arányában vizsgálták a már másutt élőket, azt találták, hogy bizonyos városoknak akár a negyede-ötöde is elszármazott szülőhelyéről. Balánbányán 31, Baróton 22, Székelykeresztúron 21 százalékos volt az elvándorlás. Az adatokat végül geokódolta a tudós, majd megalkotta a székelyföldi nagyvárosok emigránstérképét.
Az adatokból kiderül, hogy székelyek mindenütt vannak: Grönlandtól Tahitiig, Madagaszkártól Szibériáig. Igaz, Európán és Észak-Amerikán kívül már elég szétszórt a diaszpóra: „Ázsiában (Közel-Kelet nélkül) ~50, Dél-Amerikában kb. 30, Ausztráliában és Afrikában 10-10 találat volt. A Közel-Keleten összesen ~100 honfitárs él, ebből 30-30 Cipruson és Izraelben, valamint 16, illetve 17 Irakban és az Egyesült Arab Emírségekben” – áll a posztban.
Észak-Amerika már népesebb, több mint kétszáz fős székelységgel rendelkezik, főleg az USA keleti partján laknak, elvétve Kanadában és Mexikóban is felbukkannak. Érdekesség, hogy „a 16 székelyföldi város mindenike majdnem a lakosságával arányosan van jelen az amerikai kontinensen”.
Százezer emigráns
Európa a legnépszerűbb célpont – földrajzi és kulturális közelsége miatt ez nem meglepő. Az európai államok közül természetesen Magyarországon él a legtöbb olyan Facebook-felhasználó, aki Székelyföld nagyobb városaiban született (több mint kétezren), a további sorrend pedig Németország, Egyesült Királyság, Olaszország és Ausztria. Érdekesség, hogy az Olaszországba emigrált székelyek kétharmada maroshévízi és balánbányai – ezt az magyarázhatja, hogy az emberek inkább oda emigrálnak, ahol élnek ismerőseik, mint a teljes ismeretlenbe. Balánbánya egyébként is érdekes, innen emigráltak a legtöbb különböző településre a lakosok.Csala Dénes hozzáteszi: Magyarországon nagyon sok településen telepedtek le vagy dolgoznak a székely emigránsok, míg a többi országban többnyire egy-egy településre koncentrálódnak. „A volt szovjet blokk államaiba még Afrikánál is kevesebben költöznek, ám a Kanári-szigetekre annál többen” – írja Csala, aki egy statisztikai becslés révén azt is kimutatta: durván 97 ezer székely városi lakos lehet külföldön. Ám hozzátette: a Facebook-lekéréseken alapuló adatai azért lehetnek megtévesztőek, mert a „Facebook-felhasználók demográfiája majdnem teljesen biztosan nem adja vissza a valós székelyföldi demográfiát”.
A tudós is volt kivándorló
A csíkszeredai Márton Áron Líceum egykori diákja Abu-Dzabiban és az Egyesült Államokban is tanult, ide vissza is térne doktori tanulmányai után – ezt maga Csala Dénes mondta a Hargita Népének adott interjújában. Szerinte egyébként „elmenni nem könnyű, de sokkal nehezebb visszajönni”, mert ő például kitanulja a szakmát külföldön, de közben az otthon tanulók kiismerik magukat a bürokráciában és jobb lesz a kapcsolati hálójuk. Hozzátette: az övéhez hasonló kutatást végzett az elmúlt öt-tíz évben Néda Zoltán és Barabási Albert László is, akik hálózatalapú elemzést készítettek, de akkor még nem volt ennyire fejlett a média adatbányászata.
A Székelydatán azt is megemlítette, milyen kutatási lehetőségek rejlenek ebben a módszerben. „Adatfeldolgozás szempontjából ez valóságos aranybánya: egy jövőbeli bejegyzésben megvizsgáljuk, hogy milyen munkakörben dolgoznak külföldön (vagy éppen otthon) ezek az emberek és milyen oktatással a hátuk mögött, valamint, hogy ezek összefüggenek-e egymással” – írta Csala Dénes. mno.hu
Erdély.ma

Holnap kezdődik a XXIII. TDK
Több mint 300 dolgozatot mutatnak be
A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (MMDSZ) szervezésében április 6–9. között a Kultúrpalotában, illetve a Bernády Házban 23. alkalommal kerül sor a Tudományos Diákköri Konferenciára. A 321 beérkezett dolgozat egynegyede magyarországi hallgatóktól érkezett, a szervezők mintegy ezer diák részvételére számítanak. A meghívott előadók és az orvostanhallgatók prezentációit műhelymunkák (workshopok) egészítik ki.
Az MMDSZ elnöke, Ladányi Emmánuel valamint Bunta Bálint Levente, Tóth Andrea Noémi, Munzlinger Noémi és Virginás-Tar Ágnes főszervezők, Szabó Júlia sajtóreferens tegnap sajtótájékoztatón ismertették a Tudományos Diákköri Konferencia idei programsorozatát.
– A TDK helyi konferencia, egyedi lehetőség az erdélyi magyar diákok számára, hogy orvosi, gyógyszerészeti és fogorvosi dolgozataikat anyanyelven bemutathassák. Idén összesen 17 előadónk lesz, meghívtuk többek közt Barabási Albert László hálózati orvostudomány-kutatót, aki Bostonból érkezik, dr. Kovács György frankfurti ortopédust, előadást tart dr. Szabó Mónika, dr. Lőrinczi Lilla, dr. Soós Gyöngyvér, dr. Kerekes- Máthé Bernadette, dr. Joób Fancsaly Árpád, prof. dr. Czirják Sándor, dr. Bogdán Sándor, dr. Káposztás Zsolt, dr. Somodi Krisztián, dr. Garami Zsolt Houstonból, az Amerikai Magyar Orvosszövetség képviselője, prof. dr. Rigó János és más neves orvosok. A szakmai rendezvényre az Országos Tudományos Diákkori Tanács (OTDT) elnöke és két vezetője is eljön – mondta el lapunknak Ladányi Emmánuel.
Mint elhangzott, az elmúlt években általában 700- 800 résztvevője volt a TDK-nak, idén a nagy elismertségű szakemberek miatt a szervezők mintegy ezer résztvevőre számítanak. A diákoktól 321 magyar nyelvű dolgozat érkezett be, a tavalyival közel azonos számú, ezek megközelítőleg egynegyede a magyarországi egyetemi központokból és az EME Orvostudományi Értesítőben való publikálásuk után kerülnek bemutatásra a TDK-n. A szervezők szerint az érdeklődés és a szakmai színvonal évről évre növekszik.
A konferencián 11 workshop lesz, amelyekre máris túljelentkezés van. A gyakorlati jellegű műhelymunkákon a diákok műtéteken vehetnek részt vagy valamilyen szimulációs eszközön dolgozhatnak. Bunta Bálint Levente hangsúlyozta: a TDK-n való részvétel több okból is fontos a diákok számára, egyrészt az államvizsga- dolgozat minősítése szempontjából, másrészt viszont fontos, hogy a hallgatók kutatásokban vegyenek részt még az egyetemi évek alatt, és publikáljanak. A TDK-n magas pontszámot elérő diákok az OTDT-n is részt vehetnek, a kutatási eredményeiket, dolgozataikat az EME Orvostudományi Értesítőben közlő diákok ezt felhasználhatják különböző pályázatok elnyerésére, ösztöndíjak megszerzésére, hallgatói csereprogramokban való részvételhez, a legnagyobb pontszámot elérő diák pedig meghívást kap az USA-ban az Amerikai Magyar Orvosszövetség sarasotai éves találkozójára. És nem utolsósorban: a rendezvény kinőtte magát, neves külföldi oktatók, professzorok a TDK miatt látogatnak Marosvásárhelyre, ami a város hírnevének jót tesz. A szervezők szerint az elmúlt évek során olyan dolgozatok is születtek, amelyek nagyobb, akár nemzetközi kutatási projektek alapjául szolgáltak.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Barabási Albert-László Székelyföld jövőjéről
Éves jótékonysági bálját tartotta pénteken a székelyudvarhelyi Rotary Klub, a rendezvény fővédnöke pedig a világhíres, Csíkszeredából elszármazott fizikus, hálózatkutató Barabási Albert-László volt. A tudós villáminterjúban röviden, de annál velősebben fejtette ki véleményét Székelyföld jövőbeni esélyeit illetően.
A XV. Székelyudvarhelyi Rotary Jótékonysági Bál fókuszában az elitképzés támogatása állt, mivel a klub szerint a magyarság megtartása és Székelyföld fejlődése lehetetlen képzett és elkötelezett értelmiségiek nélkül. Nem véletlen hát, hogy az idei bálra a világszerte elismert székely tudósembert, Barabási Albert Lászlót kérték fel fővédnöknek.
– Ön a hálózatkutatás megkerülhetetlen alakja, munkássága interdiszciplináris, számos tudományterületen sikerült új kutatási irányokat meghatároznia. Eredményeit azonban nem Székelyföldön, hanem Magyarországon és az USA-ban érte el. Élete példaértékű lehet a székely fiataloknak, de ellentmond annak a törekvésnek, hogy tehetségeink itthon maradjanak.
– Nem lennék az és nem tudnám azokat a dolgokat, amiket ma, ha itthon maradok. A fizikában és a legtöbb tudományterületen, tetszik vagy sem, még mindig az USA a központ, azon belül is Boston, ahol én is doktoráltam és ahová később vissza is tértem tanítani, kutatni. Szerintem akkor is tudtam volna érvényesülni, akár itthon is, ha nem adódnak ezek a lehetőségek, de valószínűleg azok más területeken lettek volna. Nem azt látom elsődleges problémának, hogy a tehetséges fiatalok külföldön tanulnak, hanem azt, hogy az ott elsajátított tudást nem tudják, akarják hazahozni. Ebben pedig nagyon nagy felelőssége van az itteni környezet befogadókészségének.
– Ön szerint hogyan lehetne visszavonzani az értelmiségi fiatalokat?
– Az első és legfontosabb dolog, hogy valóban legyen egy olyan székely értelmiségi elit, amiről beszélhetünk. Ha ez megvan, akkor csak azokat kell hazahozni, akikre valóban szükség van itthon, például orvosok, mérnökök, agrárszakemberek. Ezenkívül nem minden tudományterület műveléséhez kell nagy apparátus, felszereltség, azaz nem mindegyiknek ugyanolyan a költsége. Az, hogy a szakembereket, tudósokat végleg vagy időszakosan sikerül-e visszahozni, már egy következő lépés, hiszen ahogy már említettem, nagyon fontos a megfelelően befogadó, integráló környezet és támogató közösség kialakítása is. Véleményem szerint a Sapientia egy nagyon jó és előremutató kezdeményezés, amely hosszabb távon vonzó alternatívája lehet majd a nyugati egyetemeknek. Számos példa mutatja, például Izlandon, Svédországban, hogy kis országokban is kialakulhatnak erős és nemzetközi szinten elismert tudományos műhelyek, amelyek képesek visszacsábítani tudósaikat.
– Mit tehet ezért a közösség, a tágabb környezet?
– Mindenkinek és legfőképpen a fiataloknak fel kell ismerniük, hogy tudásalapú társadalomban élünk. Megfelelő képességek és tudás híján itthon és külföldön is csak másodrangú állampolgárok lehetnek, ezért nagyon fontos a folyamatos tanulás és önképzés. Azt is látni kell, hogy a tudás megszerzésének ideje, bármilyen szakmáról, tudományterületről is legyen szó, kitolódott. A közösségnek abban van kulcsszerepe, hogy meglássa, a tudásba, oktatásba fektetni egy lassan beérő, de mindenképpen szükséges folyamat, kikerülhetetlen, ha a székelység fennmaradásáról van szó.
– Ha már a székelységet említi, az ön életét miként befolyásolta származása?
– Nekem a székelység egy belső és mindig jelen lévő élmény, hiszen gyakorlatilag mindig kisebbségként éltem, először itt, Románián belül, majd Magyarországon és az Egyesült Államokban is. Ugyanakkor ez számomra soha nem gát volt, hanem inspiráció és motiváció, hogy még többet érjek el. Egyébként is azt gondolom, és ezt szociális kutatások is alátámasztják, hogy az, aki már több országban is tartózkodott huzamosabb ideig, innovatívabb és kezdeményezőbb, mint aki mindig a szülőföldjén élt. Hiszen látja a kulturális különbségeket, azt, hogy azonos problémákat másképp is meg lehet oldani, nem csak a megszokott módon. Ezért sem gondolom, hogy gond lenne azzal, ha a fiatalok hosszabb-rövidebb időt külföldön töltenek tanulva, dolgozva, hiszen más szemléletet és lendületet hozhatnak majd haza, új értékeket teremtve Székelyföldön.
A XV. Székelyudvarhelyi Rotary Jótékonysági Bál bevételeit a klub teljes egészében az elitképzés támogatására fordítja. A belépők, tombolaszelvények értékesítése mellett helyi művészek és diákok alkotásai is árverésre kerültek. Az így befolyt összeggel a tantárgyolimpiákon, versenyeken részt vevő diákok és felkészítő tanáraik munkáját segítik majd.
Györgyei Szabó Magdolna
Székelyhon.ro

Bunkónómia
Figyelve a 17 éves Imets Tamás történetét, aki Csíkszeredából fiatal feltalálóként tett szert olyan hírnévre, hogy még a Duna TV is érdemesnek tartja bemutatni (Térkép, szombaton 11.55 órától), lokálpatrióta énem megkaphatja a maga büszkeségadagját. Időről időre felbukkan ebben a városban is egy-egy briliáns elme – lásd például Barabási Albert László esetét, aki szintén a városból indulva vált világhírű tudóssá.
Ezek a történetek azonban ritkák, s nem meghatározóak. S ráadásul ezen elmék közül szinte senki nem itthon kamatoztatja tudását.
Mert a városra – és környékére – mégiscsak az a jellemző, hogy kiürül. A napokban Csíkszereda városfejlesztési stratégiájának újraalkotása révén ismét vizsgálat tárgyaivá váltak a demográfiai adatok. Ha a népességfogyást vesszük alapul, akkor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy véleményüket sokan már nem az sms-rovatban vagy internetes hozzászólásokban fejtik ki, hanem a lábukkal: elhúznak innen messze.
Én például azon generációhoz tartozom, amely értelmiségi tagjainak több mint felét, de az is lehet, hogy akár kétharmadát hiába keresném itthon. Középiskolai barátaim közül szinte senkit nem tudok elhívni egy (most már füstmentes) kocsmai beszélgetésre, az internet segítségével kommunikálunk néha egymással. Van, aki közülük ma már San Franciscóban, van, aki Tokióban él – mind egy-egy egyéni sikertörténet, de a közösség és persze az én számomra megannyi fájó veszteség.
Az országos, regionális kontextus persze meghatározó. Elgondolkodtató azonban látni azt a görbét, amelyben az 1992 és 2015 közötti Csíkszeredai demográfiai adatokat az országos és a Hargita megyei tendenciával hasonlítottuk össze. Ezen ugyanis világosan kirajzolódik, hogy Csíkszereda lakossága 1992 és 2007 között tulajdonképpen nem csökkent. Utána történt valami, ami beállította az országos trendbe a várost.
Nyilván a válasz adja magát: 2007-ben csatlakozott Románia az Európai Unióhoz. Ez azonban nem lehet az egyetlen magyarázat. A kilencvenes évek közepén ez a város az összes infrastrukturális hiányossága ellenére egy fiatal, pezsgő kisvárosnak tűnt a mostani, bár rendezettebb, de ennek ellenére irritált, mégis álmos, tehetetlen, a kilátástalanság jeleit viselő, szürke regionális centrumhoz képest.
Ez a megállapítás lehet szubjektív, de azok a tapasztalatok, amelyeket nap mint nap átél az ember ennek a városnak a flaszterét koptatva, nagyon is valósak. Ideges, magából kikelő autóssal találkozik az ember, aki legrosszabb Bukaresti módra képes leordítani az ember fejét csak azért, mert néhány másodperces várakozásra kényszerült; méltatlankodó, a nyilvános parkoló használatát kifogásoló szomszéddal futhatunk össze, aki inkább szól két rossz szót az emberhez, minthogy elismerje, hogy hibázott: ez egyetlen szerdai nap tapasztalata nálam.
Pécs nem a világ közepe, mégis a nyugalom, az előzékenység és a civilizáció szigetének tűnt napjaink Csíkszeredájához képest, amikor a napokban egy hetet ott töltöttem. Érdemes elgondolkodni: hogy mennyire élhető egy város, nem feltétlenül az aszfaltszőnyeg simaságától, a létező vagy hiányzó körforgalmaktól, a szökőkutak számától függ, hanem nagyban tőlünk, a lakóitól, attól, hogy mennyire vagyunk emberségesek egymással, mennyire figyelünk oda a másikra. Ezt az oldalát az élhetőségnek nehéz tanulmányokban tetten érni, de nap mint nap tapasztalhatjuk, ha az utcára merészkedünk. S nincsenek róla statisztikai adatok, de ott az emberben a szorongó érzés, ami aztán a lábbal való szavazásra sarkallhatja. Biztos, hogy mi ilyen Csíkszeredát szeretnénk?
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Születésnapi beszélgetés Nagy Antal tanárral
Szenvedélyem a tudomány népszerűsítése
Hetvenöt éves születésnapját ünnepelte június 22-én Nagy Antal, az egykori Csíkszeredai Matematika–Fizika, mai Márton Áron Gimnázium nyugalmazott fizikatanára, aki máig sem hagyott fel hivatásával, a tudomány népszerűsítésével. Ezúttal egy hosszabb beszélgetésből közlünk részleteket.
– 75 év. Sok ez vagy kevés?
– Attól függ, hogy miként vesszük. Kozmikus időszámításban, csillagászatban kevés, emberi életben sok. Sok minden történt ez alatt a 75 év alatt, jó is rossz is, minden…
– Melyik éveket nevezné meg, mint legszebbeket?
– Nagyon szépek voltak a diákévek, az itthoni – lévén Csíkszeredai születésű vagyok – és a Kolozsvári évek. Utána az volt a probléma, hogy sok olyan dologgal is kellett foglalkozzak, amit most visszatekintve a magam szempontjából fölöslegesnek tartottam. Voltam hét évig tanfelügyelő, nem nagyon tetszett az a munka. Amikor oda becsaltak, ’68-ban, a megyésítéskor, akkor azt hittem, hogy Isten tudja, milyen nagy dolgot lehet tenni mint tanfelügyelő. De odakerülve az ember rájött, hogy sokat nem tehet, megvannak a tanügynek a lassan őrlő kövei. 1975-ben visszamentem az iskolába. Három év után megválasztottak aligazgatónak. Az sem az volt, amit szerettem volna. Aztán 1986-tól kezdve dolgoztam teljes egészében tanárként, s azt végeztem, amit tényleg szerettem. Bár én a középiskola elvégzésekor nem tanárnak készültem, habár édesapám tanár volt, mert én akkor úgy képzeltem, hogy a mérnökség jobb. Végül nem bántam meg, mert nincs nekem annyi gyakorlati érzékem és olyan vénám, ami szükséges egy mérnöknek. Jobban megtaláltam a helyemet mint tanár. Ebbe közrejátszott a környezet is, mert a feleségem szintén tanár. Az iskolában is rendkívül jó kollégákkal dolgoztam együtt. Főleg az idősebbektől sokat tanultam. Akkor az volt a fokmérője a tanári munka sikerének, hogy ki hány gyereket tudott főiskolára, egyetemre küldeni, és ilyen szempontból is eredményes voltam. Nem bántam meg, hogy végül is így alakult.
– Miért éppen fizika?
– Ez a lényemmel összefügg, mindig is ez érdekelt. Gyermekkoromban is a természettudományoknak egyik szelete, a csillagászat kezdett nagyon érdekelni, és megint csak a körülményeknek nagyon rossz közrejátszásának az eredménye volt, hogy nem hivatásos csillagász lettem. Amikor végeztük az egyetemet, egy nagyon súlyos betegségen mentem keresztül. Több mint két hónapot kórházban voltam, mondhatni az orvosok lemondtak rólam. Nem tudtam elmenni a betegségem következtében a kihelyezésre, csak annyit tudtam megtenni, hogy a kar prodékánjának egy kérést adtam, hogy engem Csíkszeredába helyezzenek, de tulajdonképpen a Kolozsvári Csillagvizsgálónál szerettem volna elhelyezkedni. De mert én ezt kértem, ezért a bizottság nem azt adta, hanem azt, amit kértem. Lehet, ha később utánajártam volna, elmehettem volna, de közben megszerettem a tanári munkát is, meggyökeresedtem Csíkszeredában, ez így elmAradt. De azóta is különleges passziómmá vált, hogy a természettudományokat, s ezen belül a csillagászatot népszerűsítsem, előadásokat tartsak.
– Mit tartott szem előtt fizikatanárként?
– Arra törekedtem, hogy én is értsem meg és értessem is meg a gyerekekkel a fizikát. Általában a természettudományoktól viszolyognak a gyermekek, hogy nehéz, érthetetlen. Ez nem igaz. Ha próbáljuk a gyerekekkel a természeti jelenségek lényegét megértetni, s nem veszünk el a képletekben, akkor sikerülhet. Láttam egy 1926-os tankönyvet, amely képletek használata nélkül magyarázza meg a természeti jelenségeket. Én ilyen tankönyvet adnék most is, különösen az általános iskolások kezébe. Szerencsém volt azzal, hogy jó növendékeim voltak, akikkel meg tudtam találni a hangot, és különösen szerencsés voltam, hogy olyan növendékem volt, mint Barabási Albert-László. (…)
– Több kitüntetésben is részesült az évek folyamán…
– Valóban, különböző fórumokon értékelték a munkámat, azt, hogy próbáltam úgy tanítani meg nevelni is, hogy annak eredménye, látszata legyen. A legnagyobb, amit kaptam, az egy rendjel, a „Meritul pentru Învățământ” rendjelnek a lovagi fokozata. Magyarországról kaptam a Fényes Imre-díjat, a Gábor Dénes-díjat, itthoni az Ezüst Gyopár-díj, a Pro Urbe-díj, Hargita Megye Tanácsának az Életmű-díja… mindez elégtételt jelent.
– Úgy tudom, hogy szigorú tanár volt…
– Nem azt mondanám, hogy szigorú, hanem következetes. Nem voltak hullámzások, megvoltak az elveim, így a szigorúság abban mutatkozott meg, hogy egyenletesen ugyanazok voltak a követelmények. Például rögzítettem a diákokkal íratott ellenőrző dolgozatok rendszerét, még most is őrzöm a pontozásokat. Év végén pedig vizsgáztattam: volt egy nap, amikor mindenki kellett az egész évi anyagból feleljen. Az én szigorúságom az volt, hogy mindig minden ismeretet újra és újra kérdeztem. Hát persze ez nem mindenkinél ment, és úgy fogták fel a diákok, hogy túl szigorú vagyok.
– Ezt az egzaktságot, amely magához a fizika tudományához is illik, nem érezhették a diákok merevségnek? – Sohasem voltam olyan, hogy csak a népszerűség kedvéért engedjek a követelményekből. Lehet, hogy merevségnek tekintették, de utólag rájöttek, hogy nem volt rossz dolog, mert amit ők szigorúságnak tartottak, az kamatozódott, kénytelenek voltak tanulni és megtanulni a dolgokat. Kányádit parafrazálva, próbáltam megérteni és megértetni. Sohasem egy leckében gondolkoztam, nem az volt a cél, hogy óráról órára kikérdezzem a leckét. Nem az volt a cél, hogy óráról órára tanuljon, hanem hogy a tanulóban kialakuljon egy egységes kép, hogy mit kell fizikából tudni, s ehhez azt is kellett tudni, amit ezelőtt két hónappal tanultunk.
– Mai napig foglalkozik a tudomány népszerűsítésével…
– Igen, az utóbbi két évben a megyei könyvtárban előadássorozatot tartottam, amelyre nemcsak diákok jöttek, hanem felnőtt érdeklődők is. Még egy ciklust szeretném folytatni az előadásokat. Ennek most nem lesz meghatározott témája, hanem inkább érdekességek tudományos magyarázatát ismertetném: a betlehemi csillagról és hasonló jelenségekről beszélnék. Úgy látom, sok a hiányosság a tudományos ismeretterjesztés terén. Tavasszal volt például az erdélyi kiadók könyvmustrája. Nézegettem a sok szép könyvet, de egyetlenegyet sem találtam természettudománnyal kapcsolatban. (…) Egyébként Bay Zoltán jelmondatát magaménak érzem: Sic itur ad astra – Egészen a csillagokig. (Dante: Isteni színjáték).
– Milyen viszonyban van a számítógéppel?
– Én a számítógéppel sokáig semmiféle viszonyban nem voltam. A szükségességét belátom. Munkám során megtanultam türelemmel végezni a számításokat. Megírtam egy többkötetes fizika példatárat, és annak a mintegy 1600 példáját többször is megoldottam: egyszer, amikor megírtam a kéziratot kézzel, s aztán amikor átmásoltam – mert annyit azért megtanultam, hogy beépítettek a számítógépembe az iskola informatikusai egy matematikai nyelven író programot, a Mathtype-t, és azt használom – és még egyszer megoldottam az egész 1600 példát, amikor újranéztem. Volt egy szerződésem a Kolozsvári Ábel Kiadóval, de közben nyugdíjba ment az az illető, akivel egyeztettem. Most itt Csíkszeredában keresek kiadót a példatárra, és úgy tűnik, a Gutenberg kapható lesz rá…
– Milyen viszonyban van a Fennvalóval?
– A Fennvalóval, azt hiszem, jó viszonyban vagyok. Annak idején az egyetemen egy csomó politikai jellegű előadásunk volt: politikai gazdaságtan, tudományos szocializmus, filozófia, nyomták belénk a tudományos és történelmi materializmust, és nem mondom még azt sem, hogy kételkedő voltam, hanem inkább átbillentem a materializmusnak az oldalára. Például akkoriban Somlyón laktunk albérletben, és a háziasszonyunk, aki rendkívül vallásos volt, jó kapcsolatot tartott P. Daczó Árpáddal, Lukács atyával, aki akkor a somlyói rendházban élt. Én mindig szerettem volna, hogy a háziasszonyunk hozzon össze vele, hogy egy kicsit vitatkozzak vele a materializmusról és a vallásról. Nagyon fiatal tanár voltam, azt hittem, hogy amit nekünk tanítottak, az igaz kell hogy legyen, de fokozatosan rájöttem, hogy a fizika nem összeegyeztethetetlen a vallással, csak az embernek meg kell találnia a kapcsolatot a vallásosság és a fizikai szemléletmód között. Valamikor azt bizonygatták nekünk, hogy a vallás, az egyház mennyire tudományellenes volt, lásd Copernicus, Galilei, Giordano Bruno esetét, habár akkor is rájöhettem volna, hogy kizárólag a tudományos elveiért soha senkit ki nem végeztek. Sem Giordano Brunót, sem Galieit, és most próbálom az emberekben tudatosítani, hogy pl. Galiei saját magára hozta a bajt az ő lehetetlen természetével… Ma már tudom, hogy a valódi életnek két oldala van: vannak a fizikai világ ismeretei, és a fizikán túli, a metafizikai világnak a megállapításai. A kettő nem egymással ellentétben van, a kettő egymást kiegészíti. Mert már maguk a legnagyobb fizikusok is mondják, hogy a fizikával nem lehet bizonyítani, hogy van Isten, s azt sem lehet bebizonyítani, hogy nincs. A kettő külön dolog. Nem szembeállítani kell a kettőt, hanem egymás mellett elfogadni, hogy van egy olyan világ, amelyet az istenlét kormányoz, és van egy olyan világ, amit a természet kormányoz. A kettőt nem összekeverni és egymással szembeállítani, hanem elfogadni kell.
– Mivel tölti a napjait?
– Az említett tudománynépszerűsítésen kívül mindig szerettem a sporteseményeket követni, és a mai napig is szenvedélyes sportrajongó vagyok, ez az egyik. A másik a klasszikus zene iránti szeretetem. Nagy klasszikus zenei lemezgyűjteményem van, mostanában több időm van, rengeteg zenét hallgatok, nagyon szeretem. Emellett a feleségem, a gyerekek, az unokák foglalnak le, a hat unoka főleg nyaranta érkezik, van egy kicsi házunk Piricskén, sokat időzünk ott. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a feleségem és a családom nélkül nem lehettem volna az, aki lettem.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Bizalomkereső egyetemi tanévnyitó
Elkezdődött hétfőn az állami egyetemeken a 2016/2017-es új tanév: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen három nyelven tartották a tanévnyitót, közben Klaus Johannis az egyetemi év kezdetét Temesváron ünnepelte, Dacian Cioloş pedig Kolozsvárra látogatott el.
Három nyelven nyitották meg hétfőn a 2016/2017-es új tanévet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE), igaz nem az elhangzott beszédeket fordították idegen nyelvre, hanem a felszólalók közölték mondandójukat más-más nyelven.
Ugyan a MOGYE szenátusának döntése alapján már múlt héten, szeptember 28-án megkezdték a tanítást, a hivatalos – rövid, lényegre törő – tanévnyitóra viszont csak hétfő délelőtt került sor a Kultúrpalota nagytermében. Az eseményen előbb a Gaudeamus, majd a román himnusz csendült fel, ezután következtek a felszólalók. Leonard Azamfirei rektor románul szólt főként az elsőévesekhez, akiknek felhívta a figyelmét arra, hogy az új tanévtől a felsőoktatási intézmény többet követel a hallgatóktól, de többet is fog nyújtani nekik.
Alkalmazkodni kell a rendszerhez
Nagy Előd rektorhelyettes magyarul tartotta meg beszédét, amelyben kifejtette: a gólyák túl vannak az első megmérettetésen, hiszen bejutottak a MOGYE-re, de a neheze csak ezután következik, hiszen a fiataloknak gyors ütemben kell folyamatosan igazodniuk a változó egészségügyi rendszerhez. Nagy szerint a szakma elsajátításának kihívásaival mindenkinek egyedül kell megküzdenie, a tanulásban, a helytállásban ugyanis „senki más nem illetékes rajtuk kívül”, a felnőtté válás időszakában pedig nemcsak egyénileg változnak, hanem másokat is formálnak. A rektorhelyettes megígérte az elsőéveseknek, hogy a felsőoktatási intézmény oktatói legjobb tudásuk szerint segítik majd őket az ismeretek megszerzésében, a szakma elmélyítésében.
Angolul köszöntötte a külföldi hallgatókat Angela Borda rektorhelyettes, aki az oktatói közösség nevében partnerséget ajánlott és kért az összes diáktól, hogy közösen tehessék emlékezetessé az ott eltöltött éveket.
Lucian Goga Maros megyei prefektus arról beszélt, hogy a MOGYE immár védjeggyé vált, így nemcsak országos, de nemzetközi szinten is ismert és elismert. Az ünnepség végén a román és a magyar diákszervezet, valamint az angolul tanuló külföldi diákokat képviselő hallgatók köszöntötték társaikat, akiket elszántságra, kitartásra és összetartásra biztatták.
Hétfőn tartották a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) tanévnyitóját is: délelőtt a tagozatok közös rendezvényére került sor, majd 16 órakor kezdődött a magyar tagozat tanévnyitója, amelyen Néda Zoltán fizikus, a MTA külső tagja tartott előadást. A BBTE egyébként újdonsággal készül az új tanévre: december elejéig Mentor Klub címmel interaktív kommunikációs tréninget tartanak diákoknak.
Johannis: Temesvár kiváltságos helyzetben van
A 2021-es Európa Kulturális Fővárosa cím fontosságáról és a közszereplőket érintő plágiumbotrányokról is beszélt Klaus Johannis államfő a Temesvári Nyugati Tudományegyetem hétfői tanévnyitóján. Az államelnök egyrészt biztos benne, hogy a kulturális főváros projekt elsöprő sikerű lesz, szerinte ugyanakkor a megyei és helyi önkormányzatnak meg kell győznie a kormányt arról, hogy anyagilag és más formában is támogassák az akció kivitelezését.
„Ez az egyik legfontosabb dolog, ami történhet egy várossal – a projekt meg fogja változtatni Temesvárt. A megyeszékhely egyébként is kiváltságos helyzetben van, hiszen 1989-ben innen indult el a forradalom, 2021-ben pedig európai főváros lesz” – hangsúlyozta Johannis, aki egyébként Nagyszeben polgármestere volt, amikor a város elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet. Az államfő szerint nincs bevált recept a sikerre, minden településnek valami egyedit kell megalkotnia.
Cioloş: bízni kell a rendszerben
Dacian Cioloş miniszterelnök hétfőn a kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanévnyitójára látogatott el, ahol az orvostanhallgatókhoz szólva úgy fogalmazott: reméli, hogy amikor a fiatalok nekiállnak dolgozni, visszanyerik az egészségügyi rendszerbe vetett bizalmukat, illetve ugyanehhez hozzásegítik az ország lakosait is. „Mindehhez elsősorban őszinteségre, egyenességre és bátorságra van szükség, hogy a dolgokat merjük nevükön nevezni” – fogalmazott a miniszterelnök. Hozzátette: beszélni kell az egészségügyi rendszer problémáiról, de azt is el kell mondani, hogy mi az, ami jól működik.
Ingyenesen igényelhető az A kártya
Már igényelhetik a kincses városi egyetemisták a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) által kiadott A kártyát, amely az új tanévben is ingyenes, viszont új arculattal, más szín- és formavilággal rendelkezik. A kártyával a diákok ingyenes buszbérletet válthatnak ki, és a KMDSZ partnercégeinél is kedvezményben részesülnek, ugyanakkor külföldön is használható. A hallgatóknak előbb regisztrálniuk kell az Akartya.ro honlapon, ahol egy fényképet is fel kell tölteniük magukról. Ezt követően a KMDSZ-irodában fel kell mutatni a személyi igazolványt és az aktuális tanévre lepecsételt ellenőrzőt, a harmadik lépés pedig a 2017. szeptember 30-áig érvényes kártya átvétele.
Szülinapot ünnepelt a Sapientia
Noha a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán már szeptember közepén elkezdődött az új tanév, a magyar felsőoktatási intézmény is ünnepelt: hétfőn tartották az egyetem 15. születésnapját. A kétnapos rendezvénysorozat vasárnap kezdődött: a szervezők bográcsozásra, dokumentumfilm-vetítésre, a Házsongárdi temetőben vezetett sétára és koncertre várták az érdeklődőket, a hivatalos ünnepnapot pedig hétfőn tartották a Tordai úti főépületben, ahol felidézték, hogy az egyetemet 2001. október 3-án nyitották meg.
Dávid László rektor a kezdeti nehézségekről, az akkreditáció körüli bonyodalmakról, majd a sikeres jelenről beszélt. Dávid szerint a Sapientia ma már nemcsak a tudományos igényeket elégíti ki, hanem elismert márkává vált.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke Barabási Albert László fizikust, hálózatkutatót idézte, aki évekkel ezelőtt úgy fogalmazott: a Sapientia EMTE kiváló kezdeményezés, hosszú távon kihívója lehet a nemzetközi egyetemeknek. A püspök azt is elmondta: a magyar állam mintegy 33 milliárd forinttal támogatta az egyetemet megalakulása óta, ennek jelentős részét infrastruktúra-fejlesztésre költötték. Kató Béla hangsúlyozta: a felsőoktatási intézmény komoly múltra tekint vissza, hiszen több generáció elballagott innen.
Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja kifejtette: a Sapientia ereje abban rejlik, hogy teljesítményét nem másokhoz mérten, hanem saját mércéjük szerint értékeli. A jubiláló felsőoktatási intézményt a magyar kormány részéről Grezsa István kormánybiztos köszöntötte, majd átadták az egyetem elismeréseit: a Bocskai István-díjat Sándorné Dr. Kriszt Éva, a Budapesti Gazdasági Egyetem rektora és Rostoványi Zsolt, a Budapesti Corvinus Egyetem rektora vehette át, ugyanakkor a Sapientia nyugdíjba vonuló tanárainak is elismeréseket adtak át.
Gáspár Botond, Kiss Előd-Gergely, Kőrössy Andrea Krónika (Kolozsvár)|