Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
FOLYTATÁS LAPUNK SZEPTEMBER 8-I SZÁMÁBÓL
Mindezekkel egyidőben Nagyenyeden immár a Himnuszt és a Szózatot tartalmazó énekeskönyvek után kutatnak és nyomoznak a hatóság emberei. Az ezzel kapcsolatos eseménysorozatról Kováts Pál ref. lelkész tesz panaszt az Esperesi Hivatalnál 1939. október 24-én, az alábbiak szerint:
„Folyó hó 21-én, szombaton délután 5 órakor a helyi rendőrség vezetője, Almaşan úr megjelent lelkészi hivatalomban, és a gyulafehérvári rendőrkvesztúra rendelkezésére hivatkozván kérte énekeskönyvünk átadását, melyben a magyar nemzeti Himnusz és a Szózat megtalálható. Kijelentettük, hogy ilyen énekeskönyv sem egyházközségünk, sem annak tisztviselői birtokában nincsen, annál is inkább, mivel énekeskönyvünk első kiadásának kivételével, a későbbi kiadásokból a magyar nemzeti Himnusz és a Szózat kihagyatott. Amennyiben az első kiadásból levő példány birtokunkban is van, abból a fent megnevezett énekeket miniszteri rendeletre eltávolítottuk. A rendőrfőnök úr kijelentette továbbá, hogy tudomása szerint híveink kezében is vannak ilyen énekeskönyvek, ezért a vasárnapi istentisztelet alkalmával rendőröket állít a templom elé, s magába a templomba is bemegy, hogy a hívektől az énekeskönyveket elkobozza, s ellenük a peres eljárást megindítsa. Tiltakozásunkra ezen szándékától eltért. Tudomására hoztuk, hogy egyházközségünk még 1923-ban a szószékről, többször hirdette, hogy a vonatkozó miniszteri rendelet értelmében híveink távolítsák el az énekeskönyvből a nemzeti Himnuszt és a Szózatot.
Majd kijelentette – folytatja a lelkipásztor –, hogy az énekeskönyvet el kell kobozza, mert »van benne egy Rákóczi Ferenc imája nevű ének és egy Imádság a hazáért című ima«. Kérésére átadtunk egy énekeskönyvet, melyben a magyarul jól beszélő rendőrfőnök úr maga olvasta át a Rákóczi Ferenc imáját és Imádság a hazáért című könyörgést, s kijelentette, hogy bár semmi államellenes tartalmat a maga részéről nem fedezett fel, felsőbb rendelkezés értelmében elkobozza az énekeskönyvet. Kérdést intézett, van-e még ilyen énekeskönyv a lelkészi hivatalban, mire mi a lelkészi irodában található két énekeskönyvet átadtuk, melyeket magával vitt. Rövid pár perc múlva visszatért Chira nevezetű detektívvel, és kérte, nyissuk meg előtte a templomot, hogy az ott található énekeskönyveket is elkobozza. Kérésének eleget tettünk. A templomban, a papi székben talált 1 drb. énekeskönyvet, elkobozta. Ígérte, hogy kérésünket továbbítva tárgyalást fog folytatni a gyulafehérvári kvesztúrával az eljárás megszüntetésére vonatkozóan. Többszöri érdeklődésünkre csak azt felelte, hogy választ ebben a kérdésben még nem tud adni. Amennyiben igen, rendelkezésünkre fog állani, azt azonban jelenteni fogom a Méltóságos Igazgatótanácsnak és a Nagytiszteletű Esperesi Hivatalnak.” S szintén elkobzásról számol be Z. Albu Dezső lelkész Aranyosgerendről, ahonnan arról értesít, hogy a községi bíró a hivatal régi magyar nyelvű pecsétnyomóit kobozta el, s csupán a használatban levő román nyelvű pecsétet hagyta a hivatalban.
Minden idők dokumentumaként maradt meg Balogh Jenő istvánházai ref. lelkész 1940. október 1-jén megfogalmazott sajátkezű tudósítása – mely most már nyomtatott formában is napvilágot lát –, s melyben a fent jelzett napon a visszavonuló román hadsereg „Divizia 17, Compania 6 Sanitară Alba Iulia” nevű alakulata feltörte az istvánházai Kemény-kúriát, és az egyházközség összes kegyszerét magával vitte, állítólag éppenséggel Krajovára. Az értékek a következők voltak:
1. 1 drb. 30 cm. átmérőjű, 1/2 dkgr. súlyú ezüsttányér aranyozással. A tányér szélén a következő felírással: „Báró Kemény Carolina ajándéka a czintosi ref. egyháznak 1911-ben. Add meg a mindennapi kenyerünket.”
2. 1 drb. 15 cm. átmérőjűezüsttányér aranyozással, a tányér szélén a köv. felírás: „Báró Kemény Carolina ajándéka a czintosi ref. egyháznak. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
3. 1 drb. 25 cm. magasságú ezüstkehely aranyozással. A következő felírással: Báró Kemény Carolina ajándéka a czintosi ref. egyháznak 1911-ben.”
4. 1 drb. 10 cm. magasságú metszett üvegpohár, a pohár száján 1 cm. széles ezüst pánton a következő felirat áll: „Gyárfás Domokosné, Báró Kemény Polixéna emlékére a czintosi nőknek. Gyárfás Malvin 1911-ben.”
5. 141 cm. hosszú, 137 cm. széles fehér lenvászonból készült úrasztali terítő. A terítő azsúrral beszegett széle mentén fehér pamuttal varrva egy csík húzódik (3 cm. széles) keresztszemes varrással, fekete pamuttal a köv. felirattal: „Jöjjetek énhozzám mindannyian, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megvigasztallak. Vegyétek föl az én imámat reátok és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok és találtok nyugodalmat a ti lelkeiteknek. Máthé XI. 28.29. 1911-ben varrta Báró Kemény Katalin, márkusfalvi Barabás Klára.”
6. 60 cm. hosszú 90 cm. széles fehér terítő, amely 9 drb. azsúrozott szélű vékonyabb lenvászon kocka, horgolt csipkével összefoglalva. Báró Kemény Katalin ajándéka.
7. 82 cm. hosszú 63 cm. széles drapp színű terítő, melyre krémszínű selyemmel szálhúzásos és lapos hímzésű minta van varrva. Br. Kemény Katalin ajándéka 1911.
8. Fehér, vékonyabb, azsúrozott szélű lenvászon terítő, 73 cm. hosszú, 69 cm. széles, amelyre világoskék selyemmel és aranyszállal lapos hímzésű mozgás motívum van hímezve, felirata lapos hímzéssel a köv. „1912 Inczédi-Joksmann Ödönné, báró Petricsevich Horváth Melvina. Megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz titeket.”
Vajon hová, mivé lettek e becses kegyszerek? Tud-e egyáltalán valaki hollétükről, sorsukról?
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),