Pápai Judit ismerteti A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos-és gyógyszerészképzés 50 éve. Adatok, emlékezések /Teleki László Alapítvány, Budapest, Magyarságkutatás könyvtára sorozat XIII. kötete/ című munkát, melyet Barabás Béla, Péter Mihály és Péter H. Mária szerkesztett. Az előzményekről dr. Puskás György számol be a kötetben, aki maga is tevékeny részt vállalt az egyetem megmaradásában, s aki az egyetem prorektora 1956-1967 között, 1967-1976 között pedig rektora. Az egyetem utolsó magyar rektora László János volt, aki 1976-tól 1984-ig állt az egyetem élén. Rangos volt az egyetem kiadványa, az 1955-ben indult Orvosi Szemle, amely negyedévenként jelent meg, 1976-ban megszűnt az önálló magyar folyóirat, ettől kezdve Revista Medicala címen évente kétszer jelent meg román és magyar nyelven. 1990 óta a címlapon megjelenik a magyar elnevezés is. 1990 után nem javult a magyar oktatás helyzete, 1994-ben az egyetem 241 oktatójából mindössze 71 magyar, a hallgatóknak pedig csak 23 %-a magyar. /Pápai Judit: Lét vagy nemlét határán. = A Hét (Bukarest), szept. 20./

Az Arad és Hunyad megyei SZDP–RMDSZ protokollum részleteit ismertette a lap Arad megyében a Szabadság-szoborról: tanulmányozni fogják, melyik a legalkalmasabb hely a szoborcsoport újrafelállítására. A felállítás engedélyének függvényében meghatározzák a restaurálás és újrafelállítás időszakait. Az Arad megyei történelmi emlékművek visszanyerése terén megállapodtak Nepomuki Szent János szobrának restaurálásáról és újrafelállításáról, továbbá az aradi vár civil jellegű átalakításáról. Az utcanév-változtatások javaslatai: Andrényi utca, Neuman-testvérek utca, Salacz Gyula utca, Barabás Béla utca, Kuncz Aladár utca, Heim Domokos tér, József Attila utca. Egykori kimagasló személyiségek sírhelyeinek megőrzése és védelme. Alsótemető: Barabás Béla (Románia képviselőházának és szenátusának tagja, a Kölcsey Egyesület vezetője), Varjassy Árpád (vezér-tanfelügyelő, a Kölcsey Egyesület elnöke 1893–1915 között), Varjassy Árpád (a Kölcsey Egyesület elnöke 1881–1886 között), Csécsi Imre (református lelkész, költő), Parecz István (A Kölcsy Egyesület alapító tagja), Parecz Béla (Románia képviselőházának tagja), Institoris Kálmán (Arad polgármestere 1901–1906 között), Lőcs Rezső (Arad polgármestere 1917–1919 között), Cserepy Árpád (ezredes, a Kölcsey Egyesület vezetője), Dr. Szele Károly (zeneszerző, zongorista, a Kölcsey Egyesület alelnöke), Mezey Zsigmond (zenekritikus, történész), Sulik Kálmán (újságíró, szerkesztő), Lászlóffy-Wencel Bódog (színigazgató), Szöllőssy István (tanár, a Kölcsey Egyesület titkára), Frint Lajos (evangélikus püspök), Szántay Lajos (műépítész, a kultúrpalota és az evangélikus templom tervezője), Hajós Imre (festőművész, tanár), Simay István, Hönig Frigyes (gyáros, több aradi gyár megalapítója). Felsőtemető: Pataky Sándor (festőművész, tanár). Fehér megyében egyelőre csak megállapodás született, a konkrétumok még váratnak magukra. - Hunyad megyében a megyei RMDSZ operatív tanácsa kinevezte a megyei RMDSZ–SZDP protokollumba foglalt célkitűzések felelőseit, akiknek a megszabott határidők lejártáig mindent el kell követniük annak érdekében, hogy az egyezménynek konkrét eredményei is legyenek. Az RMDSZ számára a legfontosabb pont a magyar tannyelvű állami közoktatás fenntartásának és fejlesztésének kormánypárti támogatása volt. Az egyezmény magyar tannyelvű osztályok működését garantálja a petrozsényi 4-es és 5-ös számú általános iskolákban, Petrillán, Vulkánban, Lupényban, Urikányban, Déván, Vajdahunyadon, Szászvároson és Pusztakalánban. Az RMDSZ-nek sikerült kieszközölnie, hogy az egészen szórvány településeken a minimális létszám alatti osztályok is működhessenek. A lupényi római katolikus egyházat megillető ingatlan, amely ma a Nyugdíjasok Házaként működik, ennek tulajdonjogi viszonyát a második negyedév folyamán kell tisztázni. Az aláírók sürgetik a vajdahunyadi vár restaurálását és a zejkányi emlékmű helyreállítását. /Mit tartalmaz az SZDP–RMDSZ protokollum régiónkban? = Nyugati Jelen (Arad), máj. 6./

"Aradon aug. 1-jén, a tanács ülésén egyes aradi utcák nevének a megváltoztatásáról döntöttek. A 17 javaslat között van: Salacz Gyula utca, továbbá Barabás Béla, Kuncz Aladár, Andrényi Károly és a Neuman testvérek is kapnak egy-egy utcát - ha a prefektúra nem óvja meg a városi tanácsi döntést. /(Kiss): Utcát kap Aradon Salacz Gyula, Barabás Béla és Kuncz Aladár. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 2./"

"Aradon a Jelen Ház nagytermében bemutatták be a Nevezetes aradiak című füzetet, Ujj János, a Csiky Gergely Iskola történelemtanára és XII. osztályos diákja, Bányai Melinda összeállítását. Négy aradi személyiség - Salacz Gyula, Barabás Béla, Simay István és Gaál László - életútját ismerteti a kiadvány. Ujj János elmondta: a füzetből akár még könyv is lehet, hiszen Arad és vidéke igen sok fontos személyiség szülőhelye volt. /Könyv is lehet belőle. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 3./"

"Dec. 9-én Kolozsváron találkoztak a magyarországi Teleki László Alapítvány képviselői a műemlékvédelmi támogatások erdélyi haszonélvezőivel. Eljött dr. Diószegi László, a Teleki László Alapítvány ügyvezető igazgatója, Sebestyén József, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma műemléki szakosztályának főtanácsosa és Barabás Béla az alapítvány munkatársa. A magyar kormány a Teleki László Alapítványon keresztül 1999 óta évente támogatja a határon túli műemlékek állagmegóvását, felújítását. Az évi 90 millió forintból a műemlékek restaurálására szánt támogatások mellett az épületek állapotát feltáró kutatási programokat is segítik. Diószegi László elismerte, hogy az évi 90 millió forint csak gesztus értékűnek tekinthető, ehhez a helyi közösségeknek is hozzá kell járulniuk, mind anyagilag, mind munkával. Idén mintegy tizenöt épület felújítására juttatnak pénzt. Ezek között szerepel a hadadi református templom, a miklósvári Kálnoky-kastély, az alvinci református templom, a csíkrákosi római katolikus templom, a csíksomlyói Salvator kápolna és a marosillyei Bethlen-kastély. A bonchidai Bánffy-kastély felújítását azonban nem tudták támogatni, mivel itt nagyon sok pénzre lenne szükség. Emellett a Bánffy-kastély esetében a tulajdonjogi viszonyok sem tisztázottak. /Pap Melinda: Erdélyi műemlékeket támogatnak. Megbeszélés a református püspökségen. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 10./"

Erdélyben a magyar szobrok és emlékhelyek rongálása, meggyalázása nem csak mostanában jellemző cselekedet. Erről tanúskodnak azok a cikkek, tudósítások, melyek a Brassói Lapok hasábjain jelentek meg 1925 és 1934 között. Ebből idézett az Erdélyi Napló. Az aradi Szabadság téren 1925-ben lebontották a tizenhárom aradi vértanú szobrát. Akkor Barabás Béla dr., volt országgyűlési képviselő kijelentette: A magyar kormány sajnos elhanyagolta ezt a kérdést, vagyis nem nézte azzal a kötelességtudattal, melyet ez az ügy megérdemelt volna, és az emlékművet a tűzoltólaktanya udvarán felépítendő deszkaketrecben helyezik el. (1925. júl. 5.) Románia csak ellenértékért hajlandó átadni Magyarországnak a ledöntött erdélyi szobrokat. A román hatóságok, mint ismeretes, egy csomó emlékművet lebontottak: Aradon így a tizenhárom vértanú szobrát, a segesvári Petőfi-szobrot és egyéb emlékművek közül a millenniumi oszlopot is. Eddig a román kormány a békeszerződés értelmében átadta Magyarországnak az eltávolított emlékműveket. Most azonban elhatározta, hogy ezeket a szobrokat csak akkor adják ki, ha cserébe kiszolgáltatja Romániának az ott őrzött román vonatkozású műkincseket. Homan Bálint, a Nemzeti Múzeum igazgatója kijelentette, hogy a budapesti Nemzeti Múzeumban egyetlen román vonatkozású ereklye vagy műkincs sincsen, így a Nemzeti Múzeum semmit sem tud kiszolgáltatni. Ezért a magyar kormány erélyesen visszautasít minden román követelést. (1926. jan. 13.) Eltűnnek a magyar szobrok és emlékművek. Egy rövid kimutatás a pusztításokról. 1. Aradon: a Kossuth Lajos-szobor mellékalakjait hat tüzérkocsihoz kötve rántották le, majd az egész szobrot összetörték. Ugyancsak itt megcsonkították Csiki Gergely szobrát, Zala György remeke, a Vértanú-szobor pedig a városi lovarda raktárában található. 2. Nagyszalontán: Kossuth Lajos életnagyságú szobrának nyakához kötelet erősítettek és lovakkal lerántották. 3. Nagyváradon: Szigligeti Ede és Szent László szobrait rejtekhelyre szállították. 4. Zsombolyán: Kossuth Lajos szobrát dinamittal felrobbantották. 5. Nagyszentmiklóson: Révai Miklós mellszobrát leszerelték s helyére Eminescu költő szobrát helyezték el. 6. Karánsebesen: Erzsébet királyné szobrát megcsonkították. A következő helységekben is tűnnek el a szobrok: Kolozsváron, ahol az Erzsébet-szobor fejét leütötték, Marosvásárhelyen a szobor fejét egy nyirkos pincében helyezték el, Temesváron a hadapródiskola udvaráról vitték el a szobrot, eltávolították még Ferencz József szobrát is. 7. Buziásfürdőn: A Trefort-szobor tűnt el. 8. Déván: A vértanúhalált halt első unitárius püspöknek, Dávid Ferencnek szobrát ledöntötték és darabokra törték. 9. Szinérváralján: Kossuth Lajos szobrát megcsonkították. 10. Boksabányán: A honvédemléket megrongálták, a főalakok fejét letörték. 11. Nagykárolyban: A hat méter magas Kossuth-szobrot pusztították el. Hurkot kötöttek nyakába és lovakkal lerántották. 12. Szatmáron: Elpusztították a 22 láb magas Kölcsey-szobrot és a humanista Kiss Gedeon szobrát. 13. Kolozsváron: A fából faragott Kárpátok őrét a katonák széjjeldarabolták. Egyedül Mátyás király szobrának kegyelmeztek meg azzal, hogy Mátyás román származású volt, aki csak kalandos diplomáciával akadályozta meg, hogy Erdélyt Romániához csatolják. 14. Nagyenyeden: A labancok ellen harcoló tíz nagyenyedi diák emlékoszlopát megcsonkították. 15. Marosvásárhelyen: Kossuth Lajos, Bem apó, II. Rákóczi Ferenc és a Szabadság-szobrot ledöntötték. A kultúrpalota remek mozaikjait, magyar tárgyuk miatt, kikaparták. A 48-as hazafiak emlékét megcsonkították. 16. Nyárádszeredán: A Bocskai-szobrot döntötték le. 17. A fehéregyházi csatatér honvédemlékét megcsonkították, mely alatt Petőfi Sándorral együtt 150 honvéd alussza örök álmát. 18. Sepsiszentgyörgyön: A honvédemlékeket lebontották, Gábor Áron szobrát megcsonkították. 19. Nagyszebenben: A Bem-szobrot eltávolították, a Petőfi-reliefet megrongálták. 20. Baróton: A szabadságharc emlékoszlopát megcsonkították. 21. Madéfalván: A székely emlékoszlopot megcsonkították. 22. Székelyudvarhelyen: A Vasszékely-szobrot elpusztították. És így lehetne tovább folytatni a rombolásokat. (1930. aug. 15.) Szilágysomlyón a Hősök emlékoszlopáról lerombolták a turulmadarat. A szilágysomlyói hősök emlékművén egy turulmadár van. Ezt a szobordíszt február 23-án éjszaka ismeretlen tettesek a szoborral lerombolták. Reggelre a megcsonkított szobron ott lengett a román lobogó. (1933. júl. 28.) Nagykárolyban ismeretlen tettesek lefűrészelték a nagykárolyi Kölcsey-szobor fejét. (1934. szept. 1.) Désen a lebontott Turul-emlékmű helyén a város szobrot akar emelni Mihali Tivadarnak. (1934. aug. 8.). /Szakács János: Az erdélyi szobrok sorsa. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 24./

Az Aradi Alma Mater Alapítvány december 12-én Aradon belvárosi református imateremben tudományos ülést tartott Barabás Béla, az aradi magyarság országgyűlési képviselője születésének 150. évfordulója tiszteletére. Dr. Marjanucz László tanszékvezető egyetemi docens Magyarország helye a dualizmus rendszerében címmel tartott előadást, dr. Zakar Péter főiskolai tanár Barabás Béla politikai pályáját vázolta fel érzékletesen, Pelyach István tudományos munkatárs Az aradi Szabadság-szobor és kultusza címmel értekezett. Az Alma Mater Alapítvány a Communitas Alapítvány támogatásával megjelentette Barabás Béla Emlékirataim című munkájának második, javított kiadását. /(Kiss): Barabás Bélára emlékeztünk. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 14./

Az általános érdektelenség közepette komoly sikernek számít, ha egy meghirdetett magyar rendezvényre megtelik a terem. Január 21-én Aradon az Alma Mater Alapítvány közgyűlésén alig maradt üres szék. Dr. Pálfi Sándor kuratóriumi elnök üdvözlő szavait követően Bognár Levente aradi alpolgármester az Alapítvány 15 évvel ezelőtti létrehozásáról és az anyanyelvű oktatás feltételeinek javításáért folytatott küzdelemről beszélt. A Szövétnek aradi kulturális szemle szerkesztésének, kiadásának az elmúlt évről szóló beszámolóját Ilona János főszerkesztő ismertette. Mivel az elmúlt évben csak a Communitas Alapítvány támogatta anyagilag a kiadványt, továbbra is szükség volt a Nyugaton élő aradiak – Erdélyi Ildikó, a Kölni Alma Mater elnöke, dr. Wieser Györgyi, a Wieser Tibor Alap létrehozója és mások támogatására. A Wieser Tibor Alap elmúlt évi tevékenységéről Hadnagy Éva vetített képekkel illusztrálva beszámolt, felsorolva mindazokat a tantárgy-, irodalmi és szavalóversenyeket, amelyeket az Alap jutalmazott, különös hangsúlyt adva az immár hagyományos Wieser Tibor Kupa atlétikaverseny tavalyi rendezvényének. Dr. Wieser Györgyi a szórványoktatásra, a bentlakás hagyományos Mikulás-esti rendezvényére, jutalomkirándulások megszervezéséhez az elmúlt évben 4334 euróval járult hozzá. Dr. Pálfi Sándor kuratóriumi elnök ismertette az alapítvány munkáját. Az általuk alkalmazott pedagógus fizetését a kölni Kövér testvérpár fedezte. Tavaly a Connecticut-i Magyar Kultúregyesület jóvoltából 10, az Illyés Közalapítvány segítségével 40, a Budapesten működő Alma Mater jóvoltából további 10 rászorult, illetve arra érdemes diák kapott támogatást. Ugyancsak tavaly négy tiszteletbeli keresztszülő jóvoltából négy diák fejenként 250 euró támogatásban részesült. Az alapítvány fedezte az Intrijó diákújság kiadását, továbbá a gólyabál ajándékainak beszerzését. A Szövétnek folyóirat mellett az alapítvány Ujj János Aradi irodalmi lapok című összefoglalóját is kiadta. Ugyanabban az időszakban Gutai István, majd Lezsák Sándor képviselő tartott előadást. /Balta János: Alma Mater közgyűlés Aradon. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 23./ Az idei év tervi között szerepel a már beindított támogatási és közművelődési programok folytatása, Barabás Béla Emlékirataim című könyvének újrakiadása, illetve az Arad megyei magyar oktatási stratégia kidolgozása. Az esten fiatal pedagógusok mutatkoztak be. Benczyk Andrea a Csikyben tanult, a BBTE-en matematika-informatika tanári oklevelet szerzett. Tanévkezdéstől mindkét tantárgyat a Csikyben tanítja. Évekig részesült az alapítvány és társszervezetei támogatásában, amit ezúttal is megköszönt. Horváth Andrea szintén csikys diák volt, most magyar nyelv és irodalom szakos ugyanott. Néprajzkutatásokat végzett a moldvai csángók körében, továbbá szülőfaluja, Nagyiratos környékén. Molnár Zsuzsa Temesváron végezte a pedagógiát, jelenleg a nagyiratosi óvodában készíti fel az anyanyelvű oktatás utánpótlását. Sándor Erika Szentleányfalván tanított, jelenleg Nagyvarjason oktatja az összevont magyar elemit. Znorovszky Andrea Aradon végzett, a Csikyben román nyelvet és irodalmat tanít. A jelenlévők egyperces felállással adóztak a néhai kuratóriumi tag, a fél éve elhunyt Pálfi Mária emlékének. Tisztújítás volt, megválasztották az új kuratóriumot, elnöke dr. Pálfi Sándor, alelnöke Czinczér Ágnes lett. A felszólalók szóvá téve az oktatási stratégia hiányát. Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes vállalást tett: önként jelentkező szakemberekkel közreműködik az Arad megyei magyar nyelvű oktatás stratégiájának a kidolgozásában. Felhívása visszhang nélkül maradt. /Balta János: Alma Mater-közgyűlés Aradon (II.). = Nyugati Jelen (Arad), jan. 23./

Jancsó Elemér (1905–1971) Magyarországra menekített hagyatékának csak egy része jutott el az Országos Széchényi Könyvtárba – állítja az elhunyt egyetemi tanár és szenvedélyes műgyűjtő fia, Jancsó Miklós kolozsvári színművész. Jancsó Miklós az 1980-as évek közepén határozta el, hogy Magyarországra menekíti édesapja, Jancsó Elemér irodalom- és színháztörténész, kritikus, a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) bölcsészkarának volt professzora hagyatékának legféltettebb részét. Erre azért volt szükség, mert apja halála után, az akkori lakástörvény értelmében kénytelenek voltak kisebb lakásba költözni, ahol nem fért el a hagyaték. Néhány kevésbé fontos könyvet a BBTE diákjainak adtak el, néhány irodalomtörténeti sorozatot az egyetem bölcsészkarának adományoztak, a gyűjtemény színháztörténeti részét pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak ajándékozták. A nemzeti kultúra védelmét szolgáló törvény értelmében valamennyi kéziratról, régi könyvről és dokumentumról jelentést kellett írni az akkori kommunista hatóságoknak. „Attól tartottam, hogy a hatóság emberei meglátogatnak, és elveszik apám hagyatékát” – idézte fel Jancsó Miklós azt az időszakot, amikor az említett törvényre hivatkozva a Szekuritáté elvitte – és máig sem juttatta vissza – például a magyar egyházak 1900-as évek előtti összes születési, keresztelési és halotti anyakönyveit, illetve jegyzőkönyveit. Egyebek mellett becsomagolták Jancsó Elemér 1796 darabból álló, több mint 380 közéleti és irodalmi személyiséggel váltott levelezését. A Magyarországra menekített gyűjteménynek része volt Aranka Györgynek 1768 és 1817 közötti, több mint kétezer darabból álló levelezése és egyéb iratai is. A hagyatékhoz tartozott az a 19. századi könyv-, folyóirat- és újsággyűjtemény is, amelynek töredékes jegyzéke kilenc gépelt oldal. A Jancsó család az 1980-as évek közepén megismerkedett, és összebarátkozott Barabás Béla történésszel, a Magyarságkutató Intézet akkori munkatársával, akiben megbíztak. Jancsó Miklós megbízta Barabás Bélát: gondoskodjék a kéziratok, levelek, könyvek, lapgyűjtemények elhelyezéséről, illetve eladásáról. Barabás Béla közölte, hogy az OSZK 460 ezer forintot ajánlott fel a teljes anyagért. Az 1990-es évek elején szóban, majd 1998 után levelek révén Jancsó Miklós szóvá tette: tisztázni kellene a hagyaték sorsát. „Barabás Béla azonban hol hallgatott, hol összevissza hazudozott, és máig sem tett eleget a kérésemnek” – fogalmazott Jancsó Miklóst. A Krónika érdeklődésére Barabás Béla kifejtette: „Tisztességesen elszámoltam, a kellemetlenségen kívül semmilyen más hasznom nem származott ebből az egész ügyből.” Hozzátette: „mindent, ami átjött a határon, átadtam a megfelelő helyeken”. Jancsó Elemér levelezése, az Aranka-levelezés, a Kuncz-, illetve a Bárd-hagyatéktöredék, valamint a sajtógyűjteményből tizenhárom cím bekerült az OSZK-ba, ezt a kézirattár munkatársa, Nemeskéry Erika, valamint a gyarapítási osztály akkori vezetője, Tóth Józsefné is megerősítette. Jancsó Miklós pontos elszámolást kér Barabástól. /Benkő Levente: Szétszóródott könyvritkaságok. = Krónika (Kolozsvár), dec. 29./

Budapesten árverezi el a Jancsó Elemér-téka egy részét az irodalomtörténész fia, Jancsó Miklós kolozsvári színművész. A budapesti Studio Antikvárium árverés alá bocsátja Jancsó Elemér irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, szerkesztő és gyűjtő hagyatékának egy részét. „A budapesti könyvkereskedés által áruba bocsátott könyveket magam vittem ki, én adom el őket” – szögezte le Jancsó Miklós. Jancsó Miklós éveken át hiába kereste-kutatta édesapja hagyatékának közel húsz éve Magyarországra küldött részét, mivel szerinte budapesti megbízottja, Barabás Béla történész nem adott pontos választ arra, hogy a rábízott könyvritkaságokat miért nem juttatta el az Országos Széchényi Könyvtárba. Barabás akkor a Krónikának azt mondta: tisztességesen elszámolt. Jancsó Miklós elmondta, nehéz szívvel válik meg ezektől a könyvektől is, de nincs más választásuk, mert maholnap ki kell költözniük az államtól megvásárolt lakásukból. /Benkő Levente: Könyvet lakásért. = Krónika (Kolozsvár), nov. 7./

A Bolyai Tudományegyetem aulájában ötven évvel ezelőtt, 1958. január 14-én megrendezett fiatal szerzők estjére emlékeznek január 31-én a Kolozsvár Társaság székhelyén (Főtér 22.). A Forrás forrásánál címmel László Ferenc zenetörténész tart előadást, bevezetőt mond Kántor Lajos. Az egykori ifjú szerzők közül Jancsik Pál és Lászlóffy Csaba olvas fel verseiből, a zenészeket, előadóművészeket Barabás Kásler Magda és Barabás Béla képviseli. Az est második részében a mai huszonéves pályakezdőket, László Szabolcsot, Papp-Zakor Ilkát, Váradi Nagy Pált és Visky Zsoltot mutatja be Balázs Imre József. /Fiatal szerzők estje 1958–2008. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 31./

Több mint két és fél évtizedes kutatómunka eredményeként ősszel megjelenik Ujj János legújabb könyve, amely az aradi temetők történetét foglalja össze, és egyben a bennük nyugvó jeles aradi magyar személyiségek sírjainak gyűjteménye. Előző munkája: Emlékhelyek és emlékművek Arad megyében. Ujj János elmondta, hogy az aradi Alsótemetőben a magyar hősök sírját, százvalahány sírt felszámoltak. Az 1980-as években buldózerrel kiforgatták a csontokat. 1999-ben a váradi Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság kiadott egy könyvet, a Partiumi temetőket, amelyben Pávay Gyula tanulmányt tett közzé az Aradi Panteon címmel, a Felsőtemető sírjaira hívta fel a figyelmet. Ujj János döbbenten látta, hogy annyi idő alatt, amíg megírta, az alatt is tűntek el a sírok közül. Könyvének mottójában szerepel Reményik Sándor két sora: „Itt áll a temető tanúnak / Fejfáin magyar még a szó”. Eltűnnek a sírok, felszámolják őket. Eldugják a sírokat, aztán amikor eladják a helyeket, a sírkövekről a régi feliratokat lecsiszoltatják. Salacz Gyula 1875 és 1901 között volt Arad polgármestere, már nem tudják, hol a sírja. Elsősorban Salacz idejében alakult ki a modern városkép. Az úgynevezett törzskönyvek eltűntek a temetőkből. Amikor Bognár Levente jelenlegi alpolgármestert kinevezték alprefektusnak, elmentek a Felsőtemetőbe, Az akkori gondnokkal megjelöltek 26 sírt. Négy hónap múlva az egyik megjelölt sírra rátemettek. Sokan már nem tudják, hogy 1948-ig Aradon magyar színház létezett. Valamennyi jeles színész sírja eltűnt. 2008-ban is eltűnt két jelentős sír. Szőllőssy István harmincvalahány éven keresztül volt a Kölcsey Egyesület titkára, jeles aradi pedagógus. Egyetlen sikeres mentőakció volt: az 1990-ben alakult Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság Barabás Péternek – a legnagyobb aradi magyarnak tartott, a magyar, majd román országgyűlési képviselőnek tizenhétszer megválasztott Barabás Béla apjának – az emlékművét megtalálta kidobva, és felállíttatta a fia síremléke mellé. /Pataky Lehel Zsolt: Megjelenés előtt Ujj János Aradi temetők című könyve. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 4./

Az Aradi Ereklyemúzeum története
Arad nemcsak az aradi, hanem a világon bárhol élő magyarok számára az 1848–49-es vértanúk városa. 
A vár mellett golyó által vagy akasztással 1849. október 6-án kivégzett, a forradalomban és szabadságharcban részt vett, a hazáért a legnagyobb áldozatot is vállaló főtisztek kultuszának kialakulása már nem sokkal haláluk után megkezdődött. Az 1867-es kiegyezést megelőző kemény elnyomás éveiben a vértanúkra emlékezés különleges formákat is ölthetett, mint például a hölgyek kilenc betűvel (P.V.D.T.N.A.K.L.S.) díszített karperece. A felirat németül így hangzott:
Pannonia Vergiss Deine Toten Nie Als Kläger Leben Sie!, magyarul:
Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!
A karpereceket viselők a 13 vértanú – Pöltenberg, Vécsey, Damjanich és Dessewffy, Török, Nagysándor, Aulich, Kiss és Knezich; Lahner, Lázár és Leiningen, Schweidel – nevének kezdőbetűit viselték.
Aztán elérkezett az ideje annak is, hogy az aradi vesztőhelyen előbb csak egy követ helyezzenek el, majd obeliszket emeljenek a vértanúk emlékére (1881), 1890-ben a Szabadság-szobrot is felállították.
Addigra már érlelődött a forradalomnak és a vértanúknak szentelt ereklyemúzeum gondolata is. Ennek történetéről kedden délután tartott előadást az aradi múzeum raktárában lévő ereklyék felleltározását, tudományos feldolgozását, digitalizálását végző magyar–román történészcsapat tagjaként résztvevő dr. habil. Zakar Péter egyetemi tanár. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Alábbi cikkünk az (időben 1920-ig terjedő) előadás alapján készült.
Az aradi ereklyemúzeum létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott a helyi Kölcsey Egyesület, amely 1881 áprilisában alakult, fő céljául a nemzeti közműveltség és a magyar nyelv terjesztését tűzve ki. A Tabajdi Károly főispán vezette ülésen 167 rendes és harminc-egynéhány pártoló tag vett részt. 1882 januárjában az első előadáson elhangzott beszámoló Aradon olyan kulturális tevékenységekről számolt be, mint köztéri szobrok felállítása, zenei szakosztály működtetése, néprajzi és régészeti gyűjtemény létrehozása, városi könyvtár megalapítása, ásatás, történelmi emlékhelyek gondozásba vétele.
Kutatások arra engednek következtetni, hogy az ereklyemúzeum létrehozásának gondolatát Márki Sándor, a neves történész 1886. dec. 30-án elhangzott előadásában vetette fel. A következő évben már számba is vettek néhány tárgyat: egy zászlót, két szuronyt, Kiss Ernő fehér mellényét, Kossuth bankókat. 1890. november 20-án Dömötör László, a Kölcsey Egyesület titkára már konkrét javaslatot tett az ereklyemúzeum alapítására. A kor híres festőművésze, Zichy Mihály két, az aradi vértanúkkal kapcsolatos festményéről lenyomatok készültek (ezek sokfelé ma is láthatók), amelyek pénzforrást jelentettek az egyesület számára. Megalakult a Szabadságharci múzeum bizottsága, elnöke Varjassy Árpád lett, tagjai közt voltak Bohus László, Barabás Béla, Boros Vida, Dömötör László, Lukácsy Miklós és más, köztiszteletben álló személyiségek.
A gyűjtőmunka jól haladt, és 1892. október hatodikán ideiglenesen, majd a következő évben, március 15-én hivatalosan is megnyitották a színházi bérház második emeletén, négy szobában elhelyezett ereklyék kiállítását. A tárgyak közt Vécsey, Kiss Ernő tábornokok és Lázár Vilmos ezredes néhány személyes tárgya, fegyverek, a rabságuk idején a honvédtisztek által készített emléktárgyak, külön szobában proklamációk és kéziratok stb. A gyűjtés folytatódott; mint Zakar Péter elmondta, megszólalt a külföldön élő Kossuth Lajos is, aki kiállt amellett, hogy egy ilyen emlékmúzeum csak Budapesten lehet, ám akkorra már a verseny eldőlt Arad javára. A múzeum számára mindenhonnan, Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról, a Partiumból, Bánságból, Bácskából stb. érkeztek a forradalommal, a vértanúkkal kapcsolatos emlékek.
A millenniumi ünnepségek évében húszezer (!) látogatója volt az addigra már szűkössé vált emlékmúzeumnak. A város 1898-ban határozatot hozott az ereklyemúzeumnak is helyet adó palota felépítésére a líceum szomszédságában, a korcsolyatérül használt helyen. Az ügy azonban 1909-ig elhúzódott, s akkor is csak Barabás Béla közbenjárására született meg a felső jóváhagyás. Holott már 1901-ben a kiírt tervpályázatra 27 pályamunka futott be. Minthogy egyik se nyerte el maradéktalanul a bírálók tetszését, az aradi Szántay Lajost bízték meg, hogy az öt legjobb pályamunka legérdekesebb és legcélszerűbb elemeinek felhasználásával készítsen új tervet.
A Kultúrpalota ünnepélyes felavatására 1913. október 25–26-án került sor, az első napon nagyszabású hangversennyel. Másnap beszédet mondott Varjassy Lajos polgármester, Jankovich Béla kultuszminiszter, Rákosi Jenő, Herczeg Ferenc.
Problémaként merült fel az összegyűlt anyag tulajdonjogának kérdése. A Kölcsey Egyesület végül átadta a városnak a gyűjteményt, de az megmaradt továbbra is az egyesület gondozásában. A történelmi és a város múltját is bemutató kiállítást, képtárat és iskolai múzeumot is befogadó új intézmény első igazgatója Varjassy Árpád tanfelügyelő lett.
Az ereklyemúzeumot hétfői, szerdai, pénteki napokon látogathatta a nagyközönség 40 krajcárért, vasárnap ingyenesen is.
1915-ben felmérték, hogy addig rendezett 3804 tárgy értéke 461 950 korona, a 237, szépművészeti részlegen található tárgyaké pedig 265 ezer korona volt. Az akkor létező ereklyék a Militaria kategóriában fegyverek, egyenruhák, zászlók, katonai felszerelés, továbbá fotó-, irat- és nyomtatványanyagok (11 ezer lapnyi nyomtatvány, mintegy 1500 fotó, több, 1848–49-ben készült daguerrotípia). A valamikori, ma már idős látogatók még emlékeznek arra, hogy láthatták a tábornokok több személyes tárgyát, Damjanich mankóját (törött lábbal, szekérrel vitték kivégzésre is), Kiss Ernő Újszövetségét, Vécsey katonai és polgári kitüntetését, Kossuth két levelét, az Arad megmentőjének nevezett Asztalos Sándor őrnagy portréját stb.
Zakar Péter beszámolt arról, hogy az ereklyemúzeummal foglalkozó közös román–magyar történész bizottság a közelebbi jövőben három, kétnyelvű kötetet jelentet meg munkájának eredményeiről. Az első egy múzeumtörténeti kiadvány az ereklyegyűjtemény létrejöttéről, a második, jóval vaskosabb kötet katalógus a gyűjteményről, végül a harmadik válogatás az iratokból. A munkákat jövő esztendő őszére le kell zárni.
Megtudhattuk az előadásból azt is, hogy a tárgyak egy része feltétlenül sürgős restaurálást igényel.
Az ereklyemúzeum újabb kori történetéről nem beszélt az előadó. A mai fiatalok aligha tudhatják, hogy 1974-ben gyakorlatilag felszámolták az múzeumnak a magyar szabadságharccal kapcsolatos, már addig is fokozatosan „karcsúsított” kiállítását, amelynek bizonyos fokú visszaállítására az 1990-es évek elején került sor. A nemsokára megjelenő könyvek fognak némi betekintést nyújtani a múzeum által őrzött gazdag állományba.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

„Tiszta” Romániát! – 10.
Megtorlás Ippen
Egy karhatalmi alakulat 1940. szeptember 13-án este érkezik Szilágyippre. Feladata a civil lakosság fegyvereinek összegyűjtése. Az ideges, a rémhírekkel is tetézett hangulatban a házkutatások során a karhatalmi század egy golyószórót, 16 puskát és 2 pisztolyt talál, miközben 18 nem helybeli „fegyveres vasgárdista-gyanús” személyt is őrizetbe vesz. Miután azok szökni próbálnak, a lövöldözésben 16-an életüket vesztik, ketten elmenekülnek.
A katonai egység vezetője – egy Szabó nevű szadista beállítottságú főhadnagy – megtorlást rendel el a honvédeket ért korábbi orvtámadások miatt is. A megtorlásban nemre, korra való tekintet nélkül végeztet ki mindenkit, akiről azt állítják, hogy együttműködött a Vasgárdával.
Az Ippen történt megtorlás idején, szeptember 14-én, Somlyócsehiben, amikor a lakosság fegyvereinek begyűjtésére kerül sor, egy Veress Gábor nevű vasgárdista az elrejtett fegyverének átadása helyett mellbe vágja Jámbor András hadapródot, és megpróbálja elvenni az őrmester fegyverét. Másnap délelőtt az út melletti erdőből, az Ipp irányából Márkaszék felé tartó honvéd szakaszra vasgárdisták tüzelnek. Déli 12 órakor a márkaszéki iskolába beszállásolt honvédeket a közeli kukoricásból újabb sortűz éri. Ugyanezen a napon az Alsó- és Felsőkaznacs környéki fegyveres bandák ellen küldött Bedő Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt álló karhatalmi csoport nagyszámú vasgárdistát fog el. Miután azok is szökést kísérelnek meg, rájuk lőnek, az áldozatok száma 55 főre rúg.
Az Ippen történtekről szóló harcjelentés szerint – szeptember 14-én éjjel 3 óra táján – az iskolában elszállásolt karhatalmi egységet golyószóró-, puska- és pisztolytűz éri. Az ellenség üldözése során 152-en halálos lövést kaptak. A jelentés nem fedi a teljes igazságot, mert a megtorlás már este 11 órakor megkezdődik. A Pavel Prodea pópa által később összeállított táblázat szerint az áldozatok száma 145. Egy 1988-as kiadvány 159, Beke György 157, Barabás Béla 40 áldozatot említ.
Az ellentmondó adatok ellenére állítható, hogy az atrocitások kiváltó oka a vasgárdista elemek provokációja. Egyértelmű, hogy az Ippen történteket nem szabad teljes egészében a magyar katonákra hárítani. Még akkor sem, ha az eseményeket a korábbi román és magyar szakirodalom jó része így állítja be. Az eseményeket szélesebb összefüggésben kell vizsgálni, és a történtekért a legnagyobb felelősség azokat terheli, akik fegyverrel támadnak egy teljes hadrendben vonuló hadseregre. Mindezt akkor, amikor tudják, hogy a román–magyar katonai bizottsági megállapodás és a nemzetközi megegyezések szerint is fegyveres támadás esetén a magyar csapatok élhetnek a megtorlás eszközével. Mindezek mellett felelősség terheli Szabó főhadnagyot (is), aki túlértékeli a katonaságot ért támadásokat, túlzott mértékű megtorlásra ad parancsot. A felső hadvezetés Szabót hadbíróság elé állíttatja, a büntetés alól csak úgy szabadul, hogy önként frontszolgálatra jelentkezik, ahol a saját katonái végeznek vele. A katonák a szabályzat alapján kötelesek engedelmeskedni a tiszti parancsnak, ezért a felelősségük kisebb. Az előzmények és a kialakult helyzet ismeretében azt látjuk, hogy a honvédek ingerültek és dühösek voltak az orvtámadások és a bajtársaik oktalan halála miatt. A megtorlásra Ippen kerül sor, mert a honvédség bevonulása előtti napokban az ott élő románok egy csoportja magyarokat gyilkol. Egy Urpea nevű görögkeleti pópa a magyarok ellen uszít, és ennek hatására agyonverik Kisfalussy Józsefet, és agyonlövik Máté Imrénét. A megalázott, a kiszolgáltatott magyarok természetes reakciója, hogy a történteket jelentik a bevonuló magyar karhatalmi alakulatnak.
Az ördögkúti orvtámadás és megtorlás
A korabeli haditudósítások arról számolnak be, hogy a Zilahról kiinduló magyar katonai egységekre több alkalommal tüzelnek. Dezséri János vezérkari százados szerint, miután 1940. szeptember 9-én a honvédek megszállják Bánffyhunyadot és környékét, a Zilahról előnyomuló magyar katonai egységeket rajtaütésszerűen támadják, a Meszes-hegységben rejtőzködő román szabad csapatok puskatüzet zúdítanak rájuk. A magyar alakulat előőrse aknára bukkan. A fegyveres támadás után a magyar csapat harci alakzatban, tűzharcban szétszórja a merénylőket.
Amikor a 22. határvadász-zászlóalj Ördögkút községbe ér, a falu görögkeleti templomának tornyából géppuskatüzet kap. A váratlan támadásnak több súlyos sebesültje lesz. De nemcsak a toronyból, a falu szélső házaiból is lőnek. Dezséri erről így ír: „az ottani lakosság újból merényletet követett el csapataink ellen, és azokat mindenünnen puska- és géppuskatűzzel fogadta. A további előnyomulást itt is tűzharc árán kellett kikényszeríteni, melynek során a felbőszült csapatok a merényletet megtorolták”. A 4/III. zászlóalj őrvezetője, Polgár János visszaemlékezésben leírja, hogy a menetoszlop biztonságáért felderítő előőrsöt szerveznek, melyet megerősítenek egy géppuskás rajjal. A hegyi úton haladnak, amikor rájuk lőnek. „Géppuskát lóról! – hangzott a parancs azonnal, és kijelölték a tüzelőállást, cél a templom tornya, annak ablaka. Elkezdtem lőni, és a gyalogosok pedig mentek le egyenesen a templom irányába, mert onnan jöttek a lövések.”
Vértes Béla főhadnagy a 11/1. puskásszázad parancsnoka is hallja a lövéseket, de ekkorra az általa vezényelt alakulat már áthaladt a falun. Vértes a 22. határvadász-zászlóalj kerékpáros századának parancsnokától, Lakatos Géza főhadnagytól megdöbbenve tudja meg, hogy a „négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték”. A hirtelen kialakult helyzetben a katonai alakulat ellentámadásba lendül. A zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes rohamot vezényel a támadás irányába. Sajnos, a honvédek a kitört hisztéria és pánik közepette a házak közt tartózkodókra is tüzelnek, így a lövöldözésnek több civil áldozata is lesz. 1946 márciusában a kolozsvári Népbíróság Ákosy alezredest 76 ördögkúti román lemészárlására kiadott parancs címen helyezi vád alá. Aurică Simion a Dictatul de la Viena című könyvében a halottak számát 80 főre teszi, míg a felgyújtott házakét 72-re. Van olyan adat is, amely szerint, amikor a honvédek elfogják a templom tornyából lövöldöző orvtámadókat, azok elmondták: azért lőttek a magyar katonai alakulatra, mert a faluból kivonuló román csapatok tisztjei erre biztatták őket. A történet hitelesnek tűnik, mert géppuska véletlenül nem kerül civil kézbe.
A legnagyobb román ellenállásra Ippen és környékén kerül sor, melynek 24 magyar katona áldozata is van. Róluk a legtöbb kiadvány elfeledkezik. A román orvtámadások során 4 utászt és 2 tüzért is meggyilkolnak, ezért feltételezhető, hogy a román szabadcsapatok nem szemből, hanem oldalról, illetve hátból támadnak.
A megtorlásról több, egymástól eltérő leírás és adat áll rendelkezésünkre. Van olyan kiadvány, amely szándékosan csúsztat, így a propaganda és uszító céllal kiadott Teroarea horthysto-fascistă în nord-vestul României című kiadvány, amely nyilvánvaló túlzással 263 halottat és sérültet emleget. A román tisztek szeptember 11-i jelentése szerint Ördögkúton a helyi lakosság szeptember 9-én géppuskatüzet nyitott a honvédekre, a templom tornyából gránátot dobtak rájuk, az orvtámadásokban tíz magyar katona vesztette életét. A megtorlás során a magyar katonák felgyújtották a fél falut, és húsz embert kivégeztek. A román tisztek adatai távol állnak az említett kiadványétól. Mivel a beszámolót közvetlenül az események után, a magyarbarátsággal egyáltalán nem gyanúsítható román katonák állítják össze, az adatok közelebb állnak a valósághoz.
Kiömlött a csordultig telt keserű pohár
Észak-Erdély birtokbavétele többnyire nyugodt körülmények közt zajlott, ez még akkor is állítható, ha a magyar békés bevonulást orvtámadások, kisebb incidensek zavarták. Ha a vasgárdista rémhírterjesztésre és partizán orvtámadásra nem kerül sor, akkor megvalósul Észak-Erdély békés átvétele. A két túlméretezetté vált megtorlást és néhány kisebb katonai incidenst leszámítva, a honvédség fegyelmezetten éri el a régi magyar határt. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a vegyes lakosságú települések egy részén sor kerül a helyi magyarok bizonyos csoportjainak bosszúállására.
A magyarság többsége az önbíráskodást nem helyesli, de 22 évi megaláztatás, kiszolgáltatottság miatt, ahogy Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1. magyar hadsereg vezénylő tábornoka írja, a csordultig telt keserű pohár 1940. szeptember elején kiömlött. A magyargyűlölő román nacionalista uralom végrehajtóinak – a gyűlölt román jegyzőknek, tanítóknak, csendőröknek, bíróknak – több településen beverik az ablakait. Az incidensekre a hatalomátadás és -átvétel idején kerül sor, amikor már nem működik a román közigazgatás, de a magyar még nem rendezkedett be. Ahol lehetőség adódik, ott a honvédség megakadályozza a korábbi sérelmek megtorlását. Így például a háromszéki Bölönbe bevonuló honvéd csapattest parancsnoka szeptember 13-án este kijelenti, hogy a katonai igazgatás beindítása pillanatától – szeptember 14-én reggel 8 órától –, ha a faluban bármilyen törvénytelenség történik, azt nemzetiségre való különbség nélkül ki fogja nyomoztatni. Az önbíráskodás Bölönben kisebb bosszúval zárul, az éjszaka folyamán megpofoznak néhány magyargyűlölő elöljárót, és a faluháza pincéjébe zárják őket. Egy másik településen, a Szilágycseh melletti Oláhhorváton, amikor a felhergelt magyarok a korábban őket sanyargató szélsőséges románok meglincselésére készülnek, érkezik a 33. határvadász-zászlóalj. Ennek parancsnoka, Éltető Gábor főhadnagy határozott, józanságra utaló szavakkal győzi meg őket az önbíráskodás helytelenségéről. A második bécsi döntéssel egy magyar többségű és történelmileg (is) magyar terület kerül vissza Magyarországhoz. A 22 éves román uralom után természetes a felszabadulás érzése. Természetes, hogy az erdélyi magyarok nemzetiszín zászlókkal, diadalkapukkal, virágesővel fogadják a honvédeket, és bennük felszabadítókat látnak. Természetes az is, hogy amit a magyarság örömként él meg, azt a románság hazája elvesztéseként érzékeli.
Nem tagadható, hogy az orvlövészek provokációi miatt több magyar honvéd áldozza életét Észak-Erdély felszabadításáért, de az sem, hogy a felelősségre vonások alkalmával több ártatlan civil román is életét veszti. Ezen már változtatni nem lehet, de tanulságot le lehet vonni. Ez nem jelenti, hogy a román, illetve a magyar nép bűnös lenne. A felelősség a mindenkori elkövetőket terheli. Sajnos, az ippi és az ördögkúti katonai megtorlások később hivatkozási alapként szolgálnak a háború végi – Erdély-szerte dühöngő – magyarellenes atrocitásokra. Ennek áldozatai lesznek azok az ippi magyar emberek is, akik a magyar hadsereg bevonulása idején falujukban – a közrend fenntartására, fegyvertelenül – őrséget teljesítenek. A 12 ippi elítélt olyan súlyos büntetést kap, hogy azt csak ketten élik túl.
(folyatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

25 magyar év értékelése Pécskán
Klebelsberg-nap, az emlékezés jegyében
Szombaton a pécskai 2-es Számú Általános Iskola dísztermében került sor a Klebelsberg-nap idei rendezvényére. A szervező, a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület nevében az elnök, Nagy István köszöntötte a mintegy 40 résztvevőt, majd ismertette a 25 magyar év 1989 decembere után Pécskán, Arad megyében és Romániában című visszatekintő programját, amely értékeli az elmúlt 25 év történéseit az RMDSZ pécskai és Arad megyei elnökei, illetve az Arad és Temes megyei parlamenti képviselői, szenátora bukaresti törvényhozásban végzett munkáját.
A kezdetektől napjainkig
Tekintve, hogy Nagy István részt vett a pécskai szervezetnek 1989. december 28-i megalapításában, amikor is a 160 személy részvételével a szervezet elnöki tisztségébe választották, a kezdetről beszélt: újra beindították a 2 éve megszűnt Búzavirág néptánccsoportot, az 1990-ben megszervezett parlamenti választásokon az RMDSZ listája 2500 szavazatot kapott. Az 1992-es helyhatósági választásokon a 19 tagú tanácsban az RMDSZ 7 mandátumot szerzett. Beindították a Pécskai Újságot, ami 10 év alatt 74 számban jelent meg. 1997-ben a községben még több magyar élt, mint román. A közművelődési munkát nagyban segítette az 1991-ben a településre került ft. Heinrich József katolikus plébános, aki a községi tanács és a hívek segítségével körbekerítette a templomot. Mivel az elkerített rész magánterületnek számított, 2000-ben leleplezhették gr. Klebelsberg Kunó mellszobrát, a templom falán több, kiemelkedő pécskai személyiség emléktábláját, és az I. világháborús emlékművet is leleplezhették.
Tőle az RMDSZ elnöki tisztséget Csepella János vette át, mivel azonban ő nem volt jelen, az utána következett Kocsik Imre számolt be a pécskai közművelődési élet támogatásáról, az utóbbi években alaposan megcsappant RMDSZ-es városi tanácsosok – jelenleg maga és ifj. Zágoni Szabó András – által kifejtett munkáról, közösségépítésről.
Bölöni György jelenlegi péskai RMDSZ-elnök, megyei tanácsos a fordulat utáni lelkesedésről beszélt, amikor a pécskai szervezetben ő gazdasági alelnök lett, noha nem voltak gazdasági tapasztalatai. Nem csak neki, de az akkori községi tanácsosoknak is újszerű dolgokkal kellett foglalkozniuk. Arra jól emlékszik, hogy az 1990-es márciusi, marosvásárhelyi események után nemcsak a magyarságnak a szabadsághoz való hozzáállásában, hanem a többségi nemzetnek a magyarsághoz való viszonyában is gyökeres változás történt. 1994-től Tokay György képviselői irodájában dolgozott, ahol betekinthetett a politikába, de a pécskai közéletben is megpróbált állandóan jelen lenni, ahol ft. Heinrich József plébános és dr. Pálfi Sándor körzeti orvos sokat tettek ez ügyben. A pécskai magyarságnak a rendszerváltás óta van megyei tanácsosa, előbb ft. Heinrich József, utána Csepella János, manapság maga tölti be a tisztséget. Pécskán mindig az RMDSZ, az egyház és a civilszervezetek mozgatták a közművelődési életet. Idén 41 magyar rendezvény szerepel a város programjában, amelyeket a helyi tanács és a polgármesteri hivatal rendszeresen támogat.
Megyei elnökök visszaemlékezései
A programvezető Nagy István a pécskai tisztségviselők után felkérte a megyei rangú RMDSZ-elnököket a visszaemlékezésre.
Hosszú Zoltán ügyvéd jól emlékszik az 1989-es aradi eseményekre, amikor is tudtak a temesvári megmozdulásokról, vérontásról. Ennek hatására december 21-én nagy tömeg gyűlt össze az aradi városháza előtt, ahol beszédeket mondtak, de éjszakára az emberek hazamentek, csak mintegy 100-an maradtak a helyszínen – félő volt, hogy letartóztatják őket. Nem történt meg. Másnap még nagyobb tömeg gyűlt össze tiltakozni, ugyanakkor elterjedt a hír, hogy az Óraműszer-gyárból tiltakozó menet indult el, amihez a Szerszámgépgyár és a Vagongyár munkásai is csatlakoztak. A városháza elé érve terjedt el a hír, hogy a Ceauşescu-házaspár elmenekült, megalakult a Nemzeti Megmentési Front. Hosszú Zoltán felkereste Matekovits Mihályt, majd a volt kultúrafelelős Kocsik Józsefet, akivel Kovách Géza társaságában elmentek Ujj Jánoshoz, szervezkedni. Másnap, temesvári mintára, megalakították az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának a Bizottságát, aminek 10 pontba foglalták a követeléseit. A már Jelen nevű napilapban lehozták a felhívást, miszerint a szerkesztőség 8. szobájában várják a magyarok csatlakozási szándékát. Amikor megtudták, hogy Bukarestben alakul a Rámánia Magyar Demokrata Szövetség, annak december 26-án megalakították az Aradi Szervezetét. Az alakuló ülésen megválasztották az ideiglenes intéző bizottságot: Hosszu Zoltán elnök, Cziszter Kálmán és Tokay György alelnökök, Ujj János titkár, míg tagként Balta János, Bütte Mária, Kocsik József, Matekovits Mihály, Mester József, Nagy Sándor, Oroszhegyi Károly és Pávai Gyula képezték a vezetőséget. Az eredeti 10 pontot 12-re bővítették, amelyekből néhány még manapság sem teljesült. Később, szenátorként nem igazán tudta ellátni a megyei elnöki teendőket, ezért 1991-től Cziszter Kálmánnal társelnökként, utána Cziszter egyedül vezette a szervezetet.
Cziszter Kálmán szerint, még nem volt alkalom a megyei szervezet 25 éves munkáját kiértékelni, de reméli, hogy az évfordulóra össze fog állni. Sajnálatos, amiért a Temesvári Kiáltvány szelleme nem érvényesült, vagyis az egykori pártaktivistáktól, besúgóktól nem vonták meg a közszereplés jogát. Cziszter Kálmán nagy szeretettel gondol vissza Pápai Sándor jogászra, aki alapos tapasztalatával nagyon sokat segített a demokratikus berendezkedés első éveiben. Komoly sikernek tartja a 12 pontban is szerepelt, Szabadság-szobornak az elnöksége idején történt várfogságból való kiszabadítását, illetve, hogy 1996 óta Aradnak, Bognár Levente személyében folyamatosan van magyar alpolgármestere.
Király András ott volt az 1989-es eseményeken, de valahogy nem került előtérbe, a szervezet választási kampányait vezette. 2001-ben felkérték a megyei szervezet vezetésére, amiben kiemelkedő időszak volt a 2001–2004. között az SZDP-vel kötött egyezségnek a hozadéka: 2004 áprilisában a Szabadság-szobornak az újraállítása; sikerült aszfaltburkolatot húzni a Pécska–Kispereg közötti útra, de a Státus Iroda beindítása is nagy lendületet adott a magyarsággal való kapcsolattartásnak. Bognár Levente alprefektussága idején beindult a vidékjárás. 2004. csúcsév, hiszen a megyei szervezetnek alprfektusa, megyei tanácsi alelnöke, illetve aradi alpolgármestere is volt. Markó Béla és Takács Csaba kidolgozták a szervezeti működés kereteit, a HEKT (Helyi Elnönök Konzultatív Tanácsa) mellett létrehozták a Kulturális Autonómia Tanácsot is, amivel a civilszervezeteket próbálták megcélozni. Ami a szervezeten belüli platformokat illeti, az egy tábor, több zászló elvet vallja.
Király Andrástól Bognár levente vette át a megyei elnöki tisztséget. Elöljáróban köszönetet mondott Nagy Istvánnak a fórum megszervezéséért. A szervezetben 1992-től vállalt feladatot, előbb alprefektus, 2000-től Arad alpolgármestereként szolgálja az itt élő közel 16 ezer fős, míg RMDSZ megyei elnökként a megye, mintegy 37 ezer fős magyarságát. Nem csak a városi, de a megyei tanácsban a koalíciós partnerek támogatásával rendszeresen megpróbálják előteremteni a magyarlakta települések fejlődése, az anyanyelvű oktatási intézmények korszerűsítése céljaira, illetve a közművelődési rendezvényekhez szükséges támogatásokat.
Hogyan látszott a törvényhozásból?
A Megyei elnökök visszaemlékezései után Nagy István köszönetet mondott a hozzászólásokért, sajnálattal jegyezte meg, hogy a beszámolók alatt egy ideig a nézők között látta Antal Péter polgármestert is, akinek személyesen akarta megköszönni Pécska Város Tanácsának és Polgármesteri Hivatalának a rendezvény anyagi támogatását, de a 2-es Számú Általános Iskola vezetőségének is megköszönte a vendéglátást, illetve az étterem használatát. A kávészünetet követően a parlamenti képviselők visszaemlékezéseit hallhattuk, amelyeket Nagy István a betegsége miatt távol maradó Tokay Györggyel készült beszélgetés filmjével óhajtott kezdeni, ami azonban technikai okok miatt nem sikerült. Ezért Hosszu Zoltán emlékezett vissza hatéves szenátori mandátumának az eseményeire. Első alkalommal 36 ezer szavazatot kapott, ami azonban az 1992-es választásokra alaposan csökkent, de a visszaosztásból újra bejutott. Barabás Béla után Arad megye első magyar szenátora volt. Kiemelte az új Alkotmány elkészítésének a munkálatait, amikor több társával sérelmezte az egységes nemzetállam megnevezést előíró I. cikkelyt. Munkája során számos kivizsgáló bizottságnak volt a tagja, így az 1989-es vérontásokat, de a kétszeri bányászjárást kivizsgáló bizottságoknak is. Ami az elsőt illeti, kiderült, hogy a rendszerváltás tulajdonképpen államcsíny volt, amit a II. garnitúrás kommunista vezetők hajtottak végre a hatalom ellen, míg a bányászjárásokat Iliescu és csapata szervezték.
Ezt követően, Nagy István felolvasta a dr. Bárányi Ferenc Temes megyei parlamenti képviselő által írt, az 1990–2000. közötti időszakot felölelő, alapos beszámolót. Ebben kiemelkedő szerep volt, amikor 1995-ben frakcióvezetőként, 7 törvénytervezet nyújtott be, amelyekből 3-at elfogadtak, 1998-ban pedig egészségügyi miniszterként próbálta megreformálni az ország egészségügyét. 1992-től a Máltai Segélyszolgálat országos elnökségi tagja, író, fontos közéleti személyiség, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tagja.
Király András nehéz feladat előtt állt, amikor a tízéves mandátuma idején komoly elismerést kivívott Tokay Györgynek a nyomdokaiba kívánt lépni. 2004-től az oktatási, sport és tudományos bizottságban dolgozott, majd koalícióra léptek a Tăriceanu-kormánnyal. Ennek a jóvoltából aszfaltos út kerülhetett a nagyvarjai, a szentpáli és a bélzerindi bekötő utakra, de beindult a sportcsarnok-építő program is, ezért Kisiratoson, Nagyiratoson, Majláthfalván, de Pécskán is kis méretű, míg Simonyifalván olimpiai mérető sportcsarnok épülhetett, de az aradi képviselői iroda is jól működött. 2006-tól kormányválság volt, de az SZDP külső támogatásával, 21%-os parlamenti háttérrel is kormányozni tudtak. Parlamenti munkája alatt 26 plénumbeli felszólalást tett, de elérte az anyanyelvű iskolákba ingázó diákoknak a költségtérítését, illetve az ott oktató tanítóknak plusz 4 órás többletfizetést.
Faragó Péter bevallotta: a 2008-ban bevezetett új választási törvény kiszámíthatatlanságának a következtében jutott a képviselőházba. A gazdasági világválságról tudomást venni nem akaró kormány 2009-ben szembesült a szomorú valósággal, ezért a 2010-ben meghozott megszigorítások nem csak a kormány, de az RMDSZ nimbuszának is ártottak. A 2011-ben elfogadott oktatási törvény megfelelő keretet biztosít az anyanyelvű oktatásnak is. Ugyanakkor Cseke Attila egészségügyi miniszterként lerakta az egészségügy reformjának az alapjait. A 2011-ben leköszönt Markó Béla szövetségi elnök helyét Kelemen Hunor vette át. A 2012. parlamenti választások alkalmával az Arad megyében begyűlt jóval több szavazat dacára, a szerencse a temesvári jelöltnek kedvezett, Arad megye parlamenti képviselet nélkül maradt.
Interetnikus pártban a perspektíva? 
Bakk Miklós politológus, a BBTE előadótanára igen érdekes megközelítésben elemezte ki az RMDSZ 25 éves politizálását. A különböző lehetőségek latba vetésével eljutott az erdélyi interetnikus párt létrehozásában rejlő lehetőségekig, amihez több, jelen lévő politikus is hozzászólt, kételyeinek adott hangot. Moldován János nyugalmazott biológiatanár kétszer is kifejtette bölcsességen alapuló, talpraesett véleményét, külső szemlélőként véleményt mondott Toldi János, az ülésen részt vevő makói küldöttség vezetője is.
Miután Nagy István minden résztvevőnek átadta az V. Klebelsberg-füzetet, ami a tavalyi eseményt tartalmazza, kivonultak a templomkertbe, ahol az RMDSZ helybeli és megyei szervezetei, a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület, valamint Makó Város Önkormányzata részéről koszorúkat helyeztek el gr. Klebelsberg Kunó mellszobránál.
A rendezvény a szervezők által adott közös ebéddel, kellemes együttléttel zárult. Nagy kár, hogy a tartalmas rendezvény nem csábított sokkal nagyobb számú érdeklődőt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Ónos esőben követelték az 1918-as ígéretek betartását
A hideg, valamint a sűrű ónos eső ellenére is megközelítőleg ezer fős tömeg részvételével zajlott a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett demonstráció szombaton Sepsiszentgyörgy központjában. Az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban tett ígéretek betartását és a magyarság jogainak alkotmányos elismerését követelő petíciót a kormányhivatal épületében Marius Popica prefektus távolmaradása mellett iktatták.
A sepsiszentgyörgyi Szabadság térre szervezett esemény a magyar himnusz eléneklésével indult és zárult, a jelenlévőket mintegy száz rendfenntartó követte figyelemmel. Rendbontás, ellentüntetői zavargás nem történt. A tömegből többen „Kollektív jogokat!”, „Szabad Erdély, autonóm Székelyföld” feliratú, magyar, román és angol nyelvű táblákat, molinókat feszítettek ki és emeltek a magasba.
A téren egy emberek fölé magasodó emelvényről szólt a jelenlévőkhöz Kádár Gyula történész és Biró Zsolt, az MPP elnöke.
December 1. eredménye: a jogfosztottság
Kádár Gyula rövid történelmi áttekintésében elmagyarázta, nem csupán Erdély Romániához való csatolását, hanem a régió autonómiájának jogát is belefoglalták az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba. Hozzátette, azóta sem tartották be a kormányok ígéretüket, erőszakos asszimilációra kényszerítve az erdélyi magyarságot. Továbbra is mindkét nemzet érdeke a változtatás, a kiáltvány mindennek jogforrása lehetne. Ennek ugyanis egyik cikkelye kimondja a helyi, a kulturális és a területi autonómiához való jogot – hangsúlyozta.
A történész a december elsejei ünnepségre is kitért. Mint fogalmazott, az erdélyi magyarságnak már elege van abból, hogy ezen a napon a románság megalázza őket. Tűrhetetlen, hogy december elsején ünneplés címén nacionalista, idegen alakulatok, zöld inges, vaskeresztes, gárdista felfogású csoportok lepik el a székelyföldi városokat.
Mindennek okát a Ceaușescu-rendszer „elrománosítási” elveiben látja, hiszen, mint magyarázta, amennyiben nem így lenne, találtak volna olyan ünnepet, amely mindkét nemzet számára megfelelő lenne. Kifejtette, nem a Romániához való csatolás miatt jelent problémát az ünnep dátuma, hanem azért, mert későbbi eredménye a jogfosztottság lett. A történész éppen ezért olyan napot javasol ezen ünnep megtartására, amely építi, és nem pedig rombolja az együttélés szellemét. Rámutatott, nem lett volna nehéz ezt eddig sem megtalálni, hiszen a két nép sokáig békességben élt. Hozzátette, december elseje csak akkor elfogadható, ha a román állam betartja a kiáltványba foglaltakat, és nem a beolvasztásra törekszik.
Székelyföldre hívják Johannist
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke elárulta, hogy az MPP polgármestereivel, illetve önkormányzati képviselőivel jelképes ülést tartottak a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében szombat délelőtt, ahol elfogadták a petíciót. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere által küldött táviratra utalva Bíró rámutatott, az erdélyi magyarság nincs egyedül kéréseivel, hiszen a diplomata kitért arra: Romániának demokráciára, jogállamiságra és békés együttélésre van szüksége.
Az MPP elnöke ezt követően felolvasta a petíciót román és magyar nyelven. Klaus Johannisnak, Románia újonnan megválasztott államelnökének is nyílt levelet fogalmaztak meg – ezt ismertetve Biró Zsolt elmondta, a székely nép nem akar többet, mint amit az Európai Unióban a német közösségek: autonómiát, békét, nyugalmat és jólétet. A levélben ugyanakkor arra is kérik az államelnököt, hogy fontolja meg az MPP alkotmánymódosító javaslatait, valamint felkérték, látogasson el Székelyföldre, ezzel is segítve a különböző etnikai csoportok együttélését. Gondolatait Biró a jelenlevőkhöz fordulva egy felkéréssel zárta: „találkozzunk március 10-én, a marosvásárhelyi tüntetésen”.
A történelmi egyházak részéről Bazsó Dombi Attila görög katolikus pap, illetve Barabás Béla református lelkipásztor mondtak áldást, majd az MPP elnöke a Kovászna megyei kormányhivatal regisztrációs irodájába vitte és iktatta a petíciót – amelyet Marius Popica hiányában a prefektusi hivatal ügyeletes tisztségviselője vett át.
Helyszíni tudósításunkat ITT olvashatja. A Magyar Polgári Párt petíciója, illetve a Klaus Johannisnak címzett levél:
Románia Kormánya, Victor Ponta miniszterelnök figyelmébe!
A Magyar Polgári Párt nevében azon meggyőződésünknek adunk hangot, hogy Románia, mint nemzetállam csakis az együttélő nemzeti közösségek teljes és tényleges jogegyenlőségének biztosítása révén töltheti be hivatását, válhat ténylegesen demokratikus állammá. Ennek érdekében kérjük az 1918. december elsejei gyulafehérvári nyilatkozatban megfogalmazott ígéretek alaptörvényben történő rögzítését. Öt pontba összefoglalva fogalmazzuk meg alkotmánymódosító javaslatunkat a következők szerint:
1. Románia szuverén és oszthatatlan nemzetállama a románoknak és az együttélő őshonos nemzeti közösségeknek.
2. A romániai őshonos nemzeti közösségek államalkotói tényezői a román államnak.
3. Az 1918. december 1-ei gyulafehérvári nyilatkozat a Romániában fennálló  nemzeti egyenlőség és nemzeti szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapja.
4. Őshonos nemzeti közösségekként elismerendők a Romániában élő azon közösségek, amelyek legalább száz esztendő óta együtt élnek a román néppel(A modern román állam létrejöttekor már itt éltek).
5. A romániai őshonos nemzeti közösségek jogait sarkalatos törvény szavatolja, az érintett nemzeti közösség erre irányuló legitim módon kifejezett akarata szerint és annak mértékéig, a gyulafehérvári nyilatkozat szellemisége alapján és a vonatkozó európai szabályok és gyakorlatok szerint,  Románia területi sérthetetlenségének  tiszteletben tartásával.
Tisztelt Miniszterelnök Úr, bízunk benne, hogy méltányolja közösségünk legmesszemenőbben demokratikus és jogkövető magatartását, amivel 96 esztendeje, illetve az 1989-es demokratikus fordulatot követő negyed évszázad alatt, mindig is a jog és a demokrácia eszközével, a nemzetközi jogi szabályozásokra és példákra, illetve említett öt pontban a román közösség ígéreteire hivatkozva kértük és kérjük természetes jogainkat.
Egy demokráciában a közösség jogait betartják, kéréseit meghallgatják, így kell ennek lenni Romániában is!
Klaus Werner Johannis úrnak, Románia megválasztott elnökének
Tisztelt Elnök úr!
Székelyföldről fordulunk Önhöz, onnan, ahol a választópolgárok 8O százaléka arra szavazott, hogy Ön Románia elnöke legyen. Székelyföldnek nagyon elege lett abból a nemzeti megalázásból és posztkommunista gazdasági kizsákmányolásból, amelyben-Romániában részesül 1918 illetve 1990 óta.
Azért szavaztak Önre, mert abban bíznak, hogy az Ön vezetésével Románia betartja az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat történelmi ígéretet, abban bíznak, hogy az Ön vezetése alatt Romániában egyenlő méltósággal élhető élet jár a magyarság számára is.
Noha mindenki elismeri, hogy a székelység különösen szorgalmas, dolgos és gondos nép, Székelyföld mégis Románia legszegényebb vidéke. Azért van ez így, mert a bukaresti politika hosszú idő óta gazdaságilag tudatosan elszigeteli, kizsákmányolja Székelyföldet es annak elsorvasztására törekszik.  
Nemzeti jelképeink használatában akadályoznak és megaláznak, egyházaink 25 esztendő alatt a posztkommunista román politikától harmadát sem kapták vissza annak a közösségi vagyonnak, amelyet annak idején a kommunista román politika néhány év alatt ellopott tőluk, amit meg nagy nehezen közösségeink mégis visszakaptak, azt napjainkban ismét el akarják lopni tőlük.
Székelyföld lakói azt kérik Öntől, azt várják Öntől, hogy vessen véget a tolvajlás, a hazugság és a nemzeti megalázás posztkommunista rendszerének Romániában. Mi, Székelyföld népe, a becslettel végzett munka, a tisztesség es a nemzeti tisztelet Romániájában akarunk élni.
Székelyföld számára nem akarunk sem többet, sem kevesebbet, mint ami az Európai Unióban, Dél Tirolban megadatott az ott élő német ajkú közösségnek: autonómiát, ami etnikai békét, nyugalmat és jólétet teremtett az olasz állam és az ott élő német ajkú közösség számára egyaránt. Ugyanezt akarjuk Romániának és Székelyföldnek.
Kérjük az Elnök urat, hogy Románia alkotmányának tervezett módosításnak keretében vegyék figyelembe módosító javaslatainkat.
Kérjük az Elnök urat, tisztelje meg látogatásával Székelyföldet és erősítse meg a reményt: románok, magyarok, németek, és minden nemzeti közösség tagjai közösen építhetünk egy igazabb Romániát.
Székelyhon.ro

Bethlen Kata falujában
Oltfej ikerfalujának, Étfalvazoltánnak múltját megirigyelhetné sok más település. Veretes helytörténete telis-tele jeles eseményekkel. Két műemlék jellegű temploma, erdőségei, termékeny talaja van, és ha netalán aszály lépne fel, a két település között folyik el az Olt, s „nem jöhet olyan szárazság, hogy abból ne tudjon inni a jószág”. Jeles családjai szép és nemes emlékeket hagytak a maiakra, s a múltnak képe, ha voltak is itt szomorúbb események, leszépült – a falu mai élete azonban válságos.
Jó minőségű, szép kivitelezésű községtérképet adott ki a gidófalvi községvezetés, amelyen sok értékes helynév szerepel. A mappa hátoldalán rövid kétnyelvű településbemutatókat olvashatunk. Étfalvazoltánról Lemhényi Katalin tanítónő adja tudtunkra, hogy Étfalva neve Benkő József szerint Ethe nevű székely őstől származik, Kállay Ferenc szerint pedig Ethele hun királytól. Zoltán neve Erdőelvi Zoltántól, az első erdélyi vajdától eredne. A két falu közigazgatási szempontból 1899-ben egyesült. Terv aszfaltozásra
A Gidófalva központú község önkormányzata nem feledkezett meg a faluról, innen indul a község ivóvízhálózata, korszerű vízház szűri meg a folyó vizét, amelyből az ikerfalu is részesül, s rácsatlakoztatták a szennyvízhálózatot is a központi tisztítóállomásra. Mondhatnánk, közel áll a falu ahhoz, hogy teljes infrastruktúrával rendelkezzék. A lakosság mentalitásának kellene változnia, s főként gazdasági erejének növekednie ahhoz, hogy gyökeret verhessen itt is a pénzt hozó faluturizmus. Korszerű kultúrotthont építtetett ide Berde József polgármester, s modern hidat az Olt folyón. Mindezt ő közölte, de hangsúlyozta: minden további elképzelés csak az anyagiak függvényében kivitelezhető, mert bármennyire fontos a székely kaláka, nagyobb munkálatokban erre alapozni bizonytalan. – Mindenképpen folytatni akarjuk a helybeli tekepálya építését, mert arra van igény a faluban, de fontosabb lenne az Étfalva község déli bejáratánál megkezdett aszfaltburkolat, amely az Olton és Zoltán falun keresztül megteremtené az összeköttetést a Csík felé tartó nemzetközi út és a községközpont között. Ideje volna felszámolni a mindenkori por- és a sártengert a falu között, hogy megváltozzék a településkép. Ehhez uniós pályázat, komoly összeg kellene. A tervezetem nagyjából készen, ha lesz lehetőség, lépni tudok – mondta a polgármester. Az ikerfaluban változások is történtek: háborús emlék áll az étfalvi templom előtt, megújult a zoltáni barokk Czirjék-kapu, kopjafa őrzi Váradi József és az 1854-es forradalmi mozgalom emlékét. Megszűnt az óvoda, veszélyben az iskola
Étfalva ősi óvodája megszűnt, két óvodás és Barabás Csilla óvónő, helybeli tiszteletes asszony az iskolásbusszal Gidófalvára, illetve Angyalosra ingázik. Kilenc alsótagozatos tanuló jár az étfalvazoltáni Bethlen Kata-iskolába, akik esetleg a jövő tanévre is maradnak – tájékoztatott Lemhényi Katalin tanítónő –, de azután annyira lecsökken a gyereklétszám, hogy fennmaradásra semmilyen remény. – Sajnos, egyre gyakoribb jelenség, hogy szűnnek meg falusi iskoláink. Étfalvazoltánban a tanítók és a lelkészek harcoltak, hogy iskolát hozhassanak létre, amelyek most gyermekhiány miatt bezárnak. Nagyon sajnálom – mondta a tanítónő –, mert történelmi emlékmű az iskola épülete, a hagyomány szerint Árva Bethlen Kata tulajdona volt, akinek a nevét 1992-ben vette fel az iskola. – Megszűnik-e az étfalvazoltáni iskola? – kérdeztük Zsigmond Zoltánt, a Czetz János központi iskola igazgatóját.
– Minden bizonnyal meg. Én ezt már a tavaly megmondtam, de mindenki reménykedett – felelte. – Az iskolabusszal meg tudjuk oldani a gondokat fennakadás nélkül, az oktatási-tanítási folyamat nem szenved majd kárt.
– Mi lesz a műemlék jellegű iskola- és az óvoda épületével? – kérdeztük Berde Józsefet. – Nem mondunk le az iskola épületéről, hiszen az évek során mi javítgattuk. Osztálytermet alakítottunk ki, de kellene oda beépített illemhely is, hiszen meglesz annak a jövőbeni funkciója. Meg kell értenie a lakosságnak, hogy addig, amíg 500 ezer lej adóból és 300 ezer büntetésből eredő kinnlevőségünk van, addig nem lehet további fejlesztésről tárgyalni egy faluközösségben. Az óvoda épületére számot tartana az ottani közbirtokosság.
Mi lenne erdőbirtok nélkül?
Erősen le kezdett épülni ez a falu – panaszkodtak a helybeliek. Volt itt a kezdet kezdetén vágóhíd, húsfeldolgozó, nagyobb állatállomány, sütötték a jó házikenyereket, volt német segítség, hoztak mezőgépeket. Ez már mind a múlté. Működik szerencsére a helybeli tejfeldolgozó, ott készül a Robi sajt, néhány gazdának van tehenészete, s akinek nincs pénze, nagy kínnal művelteti földjeit. Szerencsénk van még az erdőbirtokkal. A közbirtokosságtól még kapunk fát. Ide jutott a hajdanában gazdag falu: a kollektívidőket ki sem tudtuk heverni, de arra, hogy ez az uniós világ is ennyire nehéz, nem gondoltunk volna. Nincsen a népnek kitartása. Rossz a közhangulat. – Mekkora a birtoka az erdő-közbirtokosságnak? – kérdeztük Bakk Vilmos elnököt. – Van 349 hektár erdő és 97,2 hektár legelő – felelte –, ami felnyúlik a Bodok-patakába is. Elmondhatom, hogy jó az erdőnk, működünk, de nem könnyű rendezni sorsát. Most kellett megújítanunk az üzemtervet. Most adtunk el 622 köbméter tűzrevaló lábán álló fát, s abból van valamennyi pénzecskénk. Egy kálnoki cég termeli ki. Százhatvankét tagunk van, számuk szaporodik, s a vagyon aprózódik, mert a közvetlen örökösök kihalnak. Legutóbb mindenki kapott egy hektár erdő után 1,5 folyóméter tűzifát. Mi ingyen adjuk a fát, de a tulajdonosnak saját pénzén haza kell szállíttatnia.
– Mit hoz a birtokosságnak legelőterületük?
– Ha mindenki odaállna, és becsületesen elvégezné annak takarítását, hozna is. Sajnos, ez a jó régi szokás ki kezdett maradni. Határozat szerint minden állattulajdonosnak részt kéne vennie, de nem mindenki jött rendesen, csak egy része, szabad idejének függvényében. A vonczi és a csomozi legelőn, mert az ágakat mind beleraktuk a gödrökbe-árkokba, vízmosásokba, a kifizetési ügynökség a tavalyra mind elvágta a támogatásunkat, ők ugyanis csak a zöld felületekre fizetnek, a gödrök-árkok fekete felszínnek számítanak. Szerintük el kellett volna szállítanunk az ágakat-bokrokat, de azok helye úgyis csak árok maradt volna, mert például a zoltáni puszták mind tele vannak vízmosásokkal. Erre idén is számíthatunk, mert a szóban forgó területek nem zöldülnek be. A szabályok szerint a legelőkön levő terebélyes nagy fák alatti területet, ahol nem nő legelésre alkalmas fű, szintén leszámítják az összterületből. Márciusban vagy áprilisban lesz közgyűlésünk, amikor megkapjuk a papírokat a baconi magánerdészettől, s akkor beszámolunk a tagság előtt. Erdészünk, a bodoki Székely János is mindenről tud. Közel állok ahhoz, hogy felmondjak – fejezte be Bakk Vilmos. – Ezt a munkát tovább vinni csak közös erővel, a vezetőség hozzáállásával lehet. Őseink az erdőket megszerezték, mi csak megörököltük, de meg kell őriznünk utódaink számára. Sűrűsödő egyházi gondok
– Félszáznyi olyan egyháztagja van az eklézsiának, akik közel 15 000 lej egyházfenntartási járulékkal tartoznak – tudtuk meg Barabás Béla református lelkipásztortól, aki 31 esztendeje szolgál a gyülekezetben. – Ezzel az összeggel egyenlíteni lehetne az eklézsia mintegy 16 500 lej kinnlévőségét. Negatív a falu demográfiai mutatója: egy gyereket sem kereszteltem, három temetés volt. A lelkész azt javasolta a presbitériumnak, hogy a félszáznyi nem fizető egyháztagot törüljék az egyházközség tagjainak sorából.
A hívek szerint az egyházfenntartási járulék feletti másfajta jövedelmet, termőföldek, egyházi erdők hozadékát, adományokat stb. az egyre romló két templom javítására kell fordítani; az étfalvi harangtorony javítása azonnali feladat lenne.
A lelkész elmondta: ilyen célra semmit nem tudtak összegyűjteni, mert ebből fizették az adókat-illetékeket, s népes családjának, a harangozónak túl kellett és kell élnie az éveket. Ahhoz, hogy a hívek fenn tudják tartani az eladósodott eklézsiát, havi 10 lejes, azaz évi 120 lejes kepére lenne szükség. Sajnos, a lepergett három évtized alatt gáncsoskodás vert gyökeret az egyházközségben, ami ma is tart, s az effajta viszonyulás miatt bomlott meg a németországi testvéregyházukkal, majd a pulai baráti csoporttal addig gyümölcsöző kapcsolat is. A helyzet a lelkész szerint tarthatatlan. – Mi volt az évi beszámoló gyűlés eredménye? – kérdeztük Péter Pál újraválasztott számadó gondnokot. – Csak a hivatalosan meghatározott évi 75 lejes kepével értett egyet a számában megcsappant presbitérium. Sorra kerültek a legégetőbb gondok: az adósság törlesztése, az egyházi javak maradéktalan visszaszolgáltatásának dolga. Nem értettünk egyet a félszáznyi egyháztag kirekesztésével anélkül, hogy velük szóba állhatnánk. Vállaltuk, hogy eljárjuk az adósokat május 30-ig. Azt javasoltuk, hogy állítson be a lelkész egy pénztárnokot, javítsa meg személyes kapcsolatait a községi önkormányzattal, hogy lehessen párbeszédet folytatni mind a fennálló peres ügyekkel, mind egy ravatalozó építésével kapcsolatosan. Összhang nélkül nincsen jó viszony és megfelelő templomlátogatás sem – fejtette ki a presbitérium véleményét Péter Pál.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kopjafa Árva Bethlen Kata emlékére (Étfalván őrzik a hagyományt)
Addig kell az embernek maradandót alkotnia, amíg él – hangsúlyozta Lemhényi Katalin, az étfalvi Árva Bethlen Kata Elemi Iskola vezetője tegnap a névadó emlékére állított kopjafa avatóján. Az iskola udvarán összegyűlt ünneplők körében Zsigmond Zoltán, a gidófalvi Czetz János Általános Iskola igazgatója azt mondta: nem a jövőt kell búsulni, hanem a jelenben tenni – utalva arra, hogy egyesek megkérdőjelezték, amikor a kilenc gyermekkel működő helyi iskola a végnapjait éli, ideje van-e kopjafaállításnak.
Az étfalvi iskola tavaly ilyenkor indította útjára a Falvaink nevezetességei programot, a tegnapi Árva Bethlen Kata-nap ennek folytatása. Szóhagyomány szerint a XVIII. századi erdélyi nagyasszony a jelenlegi iskola épületében rendezte be nyári kastélyát, ennek emlékét őrzik a helyiek. A harmadik osztályos kisdiákok röviden ismertették Árva Bethlen Kata életútját, majd verssel és énekkel zárták műsorukat. Zsigmond Zoltán, a kopjafa faragója kiemelte: fontos, hogy hagyjunk magunk után maradandó jelt, és gitárkísérettel előadta a baróti Transylmania zenekar Apám, mondd el a hegyek nevét kezdetű dalát. Az énekek sorát gidófalvi diákok folytatták Oláh-Badi András tanító vezetésével. Árva Bethlen Kata az őt ért sok csapás ellenére megőrizte hitét, és azt is fontosnak tartotta, hogy a gyülekezeteket hitben megerősítse, tanította a gyermekeket, tevékenykedett a nőszövetségekben – emelte ki Barabás Béla étfalvi református lelkipásztor, aki János apostol Jelenéseinek Könyve 3. része  8. versét idézve figyelmeztetett, meg kell tartanunk az Úr beszédét, mert az emlékezés, a hagyományőrzés önmagában nem tartja meg közösségeinket.
A kopjafát Máthé Irén nyugalmazott tanítónő és Szakács Benjamin köztiszteletnek örvendő helyi lakos leplezte le, áldás után az ünneplők koszorúztak, majd az iskola épületében Zsigmond Emese, a málnási Tőkés József Általános Iskola történelem–földrajz szakos tanára bemutatta Társadalmi életrítusok a XVII. századi Erdélyben című előadását.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gondolatok a MOGYE történelmi pillanatairól
Örvendek, hogy a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi ülésén május 29-én részt vehettem. Ez az évforduló azért is nevezetes számomra, mert 69 évvel ezelőtt léptem át először egyetemünk küszöbét. Beiratkoztam az első évre.
A leckekönyvem (index) második oldalán ezt hivatalosan is közölték velem. Idézem a szöveget: "Fazakas Béla a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre rendes hallgatónak felvétetett és számára jelen leckekönyv kiadatott a 810-es anyakönyvi szám alatt 1946/1947 tanévben". Aláírás: dr. Feszt György professzor-dékán. A második hivatalos bejegyzést a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet rektori hivatala fogalmazta meg, és a rektori tisztséget ellátó dr. Csőgör Lajos prof. írta alá 1948. 11. 19-én. Ez a bejegyzés hivatkozik az oktatás reformjáról szóló 145/1948. számú dekrétumra, valamint a 263, 327/948. számú közoktatási minisztériumi rendeletre, amelyek alapján létrejött Marosvásárhelyen a magyar oktatási nyelvű Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet.
Ez a leckekönyv történelmi események dokumentuma. Egyetemünk kezdeti történetének beszédes bizonyítéka. Amit a könyvecske lapjai eltakarnak, az egy ádáz küzdelem, amit a tanárok és diákok vívtak naponta a magyar orvos-, gyógyszerészképzés kezdeti nehézségeinek felszámolásáért. Nehéz volt az indulás. Mostoha körülmények között teltek napjaink. Hozzászoktunk a nélkülözéshez, hiszen a második világháború megtanított, hogy kényeskedni nem szabad. Én kétévi amerikai fogságból érkeztem Marosvásárhelyre, és örvendtem a szabadságnak. A kezdetben hiányos oktatási feltételek évről évre javultak. Tanárok, diákok lelkesedése, küzdeni akarása tette széppé környezetünket.
Mindig tisztelettel emlékeztünk és emlékezünk elődeinkre. Csodáltuk dr. Csőgör Lajos professzor, első rektorunk szervezőkészségét és az általa meghívott magyarországi professzorok szellemi erőfeszítéseit és helytállásukat. Nem szabad elfelednünk nevüket, hiszen ők voltak azok, akik a tanítás oltárán naponta áldoztak, egyetemünk hírnevét megalapozták. A mi magatartásunkban tovább élnek nagyjaink, hiszen tőlük tanultunk, és mi, idősebbek, közvetlen kapcsolatban álltunk velük. Kiemelném dr. Putnoky Gyula professzor nevét, akitől nemcsak tudást kaptam, hanem a tudományos munkában való helytállás örömét is. Emlékeznünk kell azokra a magyar rektorokra is, akik a kommunista fennhatóságok szolgálatában álltak, de szerepet játszottak a diákok és a tanárok sorsának alakulásában. Szerepvállalásuk korlátok közé szorult, de világosan látták azokat a feladatokat, amelyek megoldásra vártak. Dr. László János professzor, egyetemünk utolsó magyar rektora 1976–1984 között vezette egyetemünket. 1984-től a magyar tanárok mindössze prorektori tisztséget tölthettek be. Én 1990–1994 között vállaltam a prorektori feladatot. A magyar oktatók és diákok elvárásai magától értetődők voltak. A problámáikat kívánták megoldani szószólóikon keresztül. A problémák megoldását a szenátusban levő román tanárok és diákok többségi létszáma gyakran akadályozta.
A szavazásnál természetesen a többség döntött. Így a felvetett téma orvoslása a román szenátusi tagok döntésétől függött, és nem a prorektor kérésétől.
1989 után méltányos küzdőtéren akartuk kivívni, hogy a magyar diák magyar nyelven hallgathassa mind az előadásokat, mind a gyakorlatokat, és az egyetem vezető testületében érvényesüljön a paritás elve. A cél érdekében helyi és központi szervekkel több alkalommal tárgyaltunk küldöttségünk révén: dr. Bocskai István prof., dr. Jung János prof. és dr. Fazakas Béla professzor. Tárgyaltunk a bukaresti Oktatásügyi Minisztérium és a Nemzetiségi Minisztérium képviselőivel, eredménytelenül. Ezen akcióinkat diákjaink ülősztrájkkal támogatták, amin mi, tanárok is részt vettünk. Sikertelen kísérlet volt.
2011-ben úgy tűnt, megvalósul az önálló magyar tagozat létrehozása. Nem így történt. A kezdeti lendület ma is megvan, és működnie kell. A cél ma is a magyar orvos- és gyógyszerészképzés tökéletesítése, önállósítása.
Sajnos, ugyanúgy, mint 1990-ben, a központi szervek és az egyetem többségében román szenátusa megakadályozta célunk elérését, törvényes paragrafusok alátámasztásával, nem riadva vissza a történelmi valóság elferdítésétől sem. Ezért fontosak azok a jubileumi könyvek, amelyek a valóságot tükrözik, és hűen adják vissza a marosvásárhelyi egyetem történetét: A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerképzés 50 éve, szerkesztette Barabás Béla, Péter Mihály és Péter H. Mária; 60 éves a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem; A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerképzés 70 éve, megjelent 2015- ben, az EME kiadásában.
89 éves vagyok. Több mint fél évszázadra, 55 évre terjedő tanítói és tudományos munkámmal hűségesen szolgáltam az orvosképzés érdekeit. Tanítottam lelkesedéssel, szorgalommal és kitartással, hiszen szívem minden dobbanása együtt rezdült az egyetemi élet eseményeivel. A tanári pálya komoly szolgálat. A tanár mindig a tanítás és a nevelés szolgálatában áll. Csak az vállalhatja, aki kész ezen szolgálatra. Sokfélék vagyunk, de mindannyiunknak hinnünk kell a jobbá és többé tevésben. Ez a hit forrasztja eggyé a tanárok sokszínűségét. Az előbb említett 55 év alatt generációk sorát búcsúztattuk. A búcsúzásnál a végzős diákokat helytállásra, továbbtanulásra ösztönöztük. A nálunk végzett orvosok és gyógyszerészek megállták a helyüket belföldön és külföldön egyaránt. Egyetemünk hírnevét gazdagították. Ez tanári munkánk mércéje, jellemzése.
Ha újrakezdeném, nem tennék másképpen. Képességeim szerint tanítanék és kiállnék a magyar orvos- és gyógyszerészképzés tökéletesítéséért, vállvetve mindazokkal, akik ma ezt teszik. Bízom abban, hogy utódaink küzdelme az önálló magyar tagozat kialakításáért nem hiábavaló, és meg fogják találni azt az utat, amelyen elődeik törekvését győzelemre vihetik, és a magyar orvos- és gyógyszerészképzés javát fogják szolgálni a jövőben.
Dr. Fazakas Béla nyugalmazott professzor
Népújság (Marosvásárhely)

Az aradi tizenhármak: út és emlékezet
Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján érdemes kicsit áttekinteni a szabadságharc bukásához vezető utat, a vértanúk kultuszának eredetét és fejlődését – ebben volt segítségünkre Hermann Róbert és Medgyesy-Schmikli Norbert, a Károli Gáspár és a Pázmány Péter egyetemek történészei.
Az osztrák–magyar háború 1848. szeptemberi kitörésekor a magyar hadseregben komoly tapasztalattal csak azok az alakulatok rendelkeztek, amelyek a császári és királyi hadseregből kerültek át – szögezte le rögtön Hermann Róbert hadtörténész. A Károli Gáspár Református Egyetem történettudományi intézetének vezetője szerint tehát az ellenség eleve nemcsak számbeli, hanem minőségi fölényben is volt a csapatainkkal szemben. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az önálló magyar haderő, a honvédség szervezése csak 1848 májusában kezdődött meg, a tömeghadsereg létrehozása pedig 1848. szeptember–október folyamán.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar hadsereg alakulatainak kétharmada fiatalabb volt egyévesnél. Ami pedig a felszerelést illeti, miután az országnak 1848 előtt nem volt hadiipara (ipara is alig), a fegyverzetet kezdetben a hazai császári raktárakból, illetve külföldi szállításokból fedezték. Ezek a lehetőségek azonban 1848 őszétől jelentősen beszűkültek, illetve megszűntek. Így maradt a hazai gyártás, amit sikerült ugyan megszervezni, de ez nem változtatott azon, hogy a honvédsereg mindvégig komoly fegyverzeti és felszerelési hiányokkal küzdött – magyarázta a hadtörténész.
Hermann Róbert azonban figyelmeztetett: a körülmények ellenére számos alakulat kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az 1848 május–júniusában felállított első tíz honvédzászlóalj közül figyelemre méltó például a szegedi 3. és a kassai 9. (az úgynevezett vörössipkás) zászlóalj, a tüzérségünkről pedig sokat elárul, hogy az osztrák és az orosz fél is azt hitte: a magyaroknak francia tüzéreik vannak.
A katonák és tisztjeik motivációja eltérő volt. Az első tizenkét honvédzászlóalj, az 1848. augusztus–szeptember folyamán szervezett önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljak, a további önkéntes és szabadcsapatok esetében az önkéntesség elkötelezettséget feltételez. Ugyanez mondható el az intézetvezető szerint az 1848 őszén, illetve 1849 nyarán hazaszökő, külföldön állomásozó huszáralakulatok tagjairól is. Ám az 1848 őszétől „kötelezően” kiállított honvédalakulatokról ezt nem állíthatjuk ilyen határozottan.
– A tisztikar körében is sokfélék voltak a motivációk. A tényleges és nyugalmazott császári tisztek részint nemzeti elkötelezettségből, részint egzisztenciális okokból jelentkeztek nagy számban a honvédseregbe, ahová eggyel magasabb rangban vették át őket. Ugyanakkor azok, akik nem azonosultak az üggyel, 1848 őszétől több ütemben elhagyták a honvédsereget. Az első ilyen válság 1848 októberében zajlott le, amikor V. Ferdinánd király törvénytelennek minősítette a magyar országgyűlés tevékenységét. A következő hullám az október 30-i kudarcba fulladt schwechati csata után következett be, ezt követte az V. Ferdinánd lemondását, majd a főváros elfoglalását, végül pedig a függetlenség és a trónfosztás kimondását követő válság – részletezte Hermann Róbert. A hadtörténész hozzátette:
– Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a hadi események, azaz az önvédelmi harc kilátásainak változásai sokkal komolyabb hatással jártak, mint egyes politikai jellegű sorsfordulók. Jellemző, hogy a trónfosztást követően alig egy tucat magasabb beosztású tiszt vonult vissza, s általában ki sem léptek a honvédseregből, hanem betegszabadságra mentek, vagy békealkalmazást kértek.
A Károli intézetvezetője a sorsfordító orosz beavatkozásról fontosnak tartotta kiemelni, hogy – ellentétben a ma is dívó közvélekedéssel – nem a függetlenség és a trónfosztás kimondása okozta, hanem a tavaszi hadjárat magyar sikerei miatt került rá sor.
– Az osztrák fővezérség már 1849. március végén egyre többször utalt erre a lehetőségre, mint amellyel megoldható a „magyar kérdés”, a hivatalos osztrák segítségkérés pedig másfél héttel korábban elment Szentpétervárra, mint ahogy a függetlenség és a trónfosztás kimondásának híre megérkezett Bécsbe – mutatott rá a szakértő.
Miklós cár hadba szállásával az összeomlás elkerülhetetlenné vált. A hadtörténész rámutatott: maga az orosz haderő önmagában vagy harminc-negyvenezer fővel volt nagyobb, mint a honvédsereg, s akkor a két fél közötti minőségi különbségekről még nem is beszéltünk. A békekötésre ráadásul az osztrák fél 1848 októbere utáni teljes elutasító magatartása miatt már nem volt esély – Bécs elszánta magát a független Magyarország felszámolására.
– A megtorlás az osztrák kormányzat kezdeti elképzelései szerint elsősorban a magyar politikusokat sújtotta volna; az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Szemere-kormány tagjait, a megyékbe és kerületekbe kiküldött kormánybiztosokat, a parlamenti képviselőket. Az, hogy a legsúlyosabb ítélet ne őket, hanem a honvédsereg azon tisztjeit érje, akik a császári-királyi hadsereg aktív vagy nyugalmazott tisztikarából kerültek át a honvédsereg felső katonai vezetésébe, alapvetően az új uralkodó, I. Ferenc József döntése volt. Az ok egyszerű: nem elsősorban a politikusoknak, hanem ezeknek a katonáknak köszönhető az a haderő, amely 1849 tavaszán a határokig kergette az osztrák sereget. Ezt a szégyent nem lehetett megbocsátani és megtorlás nélkül hagyni – magyarázta Hermann Róbert. A történésztől azt is megtudtuk, hogy a megtorlás már 1849 januárjában megkezdődött, amikor Budán kivégeztek egy Witalis Söll nevű honvéd őrnagyot, a tiroli vadászcsapat parancsnokát. 1849 márciusában az olasz önkéntesekből álló Frangepán-csapat főhadnagyát, Giovanni Baldini vasúti főmérnököt lőtték agyon azért, mert a császári hadsereg olasz nemzetiségű katonáit rávette az átállásra. S a sor hosszan folytatható 1849. október 20-ig. Akkor Pesten Mieczyslaw Woroniecki és Peter Giron honvéd alezredesek, illetve Karol d’Abancourt de Franqueville honvéd százados került a hóhér kezére. Az ő kivégzésük legfontosabb oka az volt, hogy így demonstrálják a világnak: a magyar szabadságharcban a „külföldi söpredék” is komoly, meghatározó szerepet játszott.
– Ami pedig Aradot illeti, azt egyértelműen szimbólumnak szánták. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan komoly erődítmény, amit a honvédsereg 1848–1849 folyamán elfoglalt a császári-királyi haderőtől. S az erőd bevételének fő felelőse, Vécsey Károly vezérőrnagy nem véletlenül volt utolsó a kivégzettek sorában, hiszen az ő vétkét tartották a legsúlyosabbnak – fejtette ki Hermann Róbert.
Végül a tizenhárom vértanúról szólva a Károli tanára közölte:
– Az utókor hajlamos őket mind-mind hibátlan jellemű és katonai teljesítményű személyiségnek tekinteni. És valóban voltak közöttük egészen zseniális katonák, mint a Kossuth által semper victrixnek (örökké győztes) nevezett Damjanich János, a tavaszi hadjárat második felében a főváros előterében a császári-királyi fősereget hetekre lekötő Aulich Lajos. Voltak közöttük olyanok, akik mindig megbízhatóan teljesítettek, mint Vécsey Károly, aki elfoglalta Aradot, s majdnem elfoglalta Temesvárt is; Lahner György, a honvédsereg fegyverzeti és lőszerellátásának megszervezője és irányítója; a Komárom erődjét 1849 telén és tavaszán megőrző Török Ignác; a legreménytelenebb körülmények közepette is tejes erőbedobással harcoló Dessewffy Arisztid, Leiningen-Westerburg Károly és Poeltenberg Ernő – sorolta a hadtörténész.
De Hermann Róbert azt is megjegyezte, néhányukról kiderült, hogy kitűnő ezred-, dandár- vagy hadosztályparancsnokok, ám egy hadtest élén, önálló vezénylőként már nem állják meg a helyüket. Ilyen volt Knezic Károly, Nagysándor József, Kiss Ernő. A kivégzettek között volt továbbá Schweidel József, aki betegsége miatt 1848. december vége után nem teljesített fegyveres szolgálatot, illetve Lázár Vilmos, aki félig-meddig véletlenül került be az aradi perbe, hiszen a IX–X. hadtest egyes maradványai az ő vezényletével tették le a fegyvert; de korábban hadosztály-parancsnokinál magasabb beosztásban nem szolgált, abban viszont kiválóan helytállt.
Az aradiak emlékezetéről Medgyesy-Schmikli Norbert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára beszélt lapunknak.
– A golyó által kivégzett Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József; továbbá a kötél általi halállal elköltözött Poeltenberg Ernő lovag, Török Ignác, Lahner György, Knezic Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, valamint Vécsey Károly gróf haláluk pillanatában a magyar szabadságharc mártírjaivá váltak. Tiszteletük első megnyilvánulásaként az aradiak aznap este a vesztőhelyen, a vár tövében és a Maros partján gyertyát gyújtottak, és közösen imádkoztak a kivégzettekért, s két napra gyászba borult a város, bezártak a boltok is – idézte fel az eseményeket a Pázmány tanára.
A történész szavaiból kiderült, hogy az elnyomás éveiben nyilvános megemlékezésre nem volt mód, még a tábornokok nevét sem szabadott kiejteni az utcán. A szájhagyomány útján terjedő történetek, az aradi tizenháromnak tulajdonított fohászok és utolsó szavaik révén viszont emlékük nem halványult el. Liszt Ferenc nekik ajánlotta „Funérailles – octobre 1849” című megrendítő zongoraművét. Népdalokat is költöttek az áldozatokról. Ezek közül a „Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara…” kezdetű, 56 sorból álló költemény ismertségét tekintve is kitűnik a sorból. Figyelemre méltó az is, hogy az 1850-es évektől megjelentek a Batthyány Lajos vonásait idéző Szent István-ábrázolások, 1860 után pedig néhol az idős Széchenyi István arca köszönt vissza az államalapítót mintázó alkotásokról. Az első aradi „emlékmű” Barabás Péterhez, egy későbbi országgyűlési képviselő, Barabás Béla édesapjához kötődik, akinek önéletírása szerint: „Volt az apám udvarában egy kiszáradt eperfa. Éppen 13 főága volt. Ez a kiszáradt eperfa volt az első emlék, amellyel az aradi vár mellett elterülő zsigmondházi mezőn a vértanuk kivégeztetési helye megjelöltetett.” Az eperfa ágaira írták fel a kivégzettek nevét, és mellé egy keresztet is állítottak. A fa helyén 1871-ben az Aradi Honvédegylet emlékkövet helyezett el, majd 1881-ben obeliszket állítottak ott fel. A legméltóbb emlékmű a város központjában álló Szabadság-szobor 1890-ből – ez Huszár Adolf és Zala György (a budapesti Hősök tere egyik szobrásza) munkája. Trianon után ezt a román állam elbontatta, s csak 2004-ben került vissza a helyére. Thorma János Aradi vértanúk – Október hatodika című gyönyörű festménye (1893–1896) mindmáig egyik ikonja lett a megemlékezéseknek. Az aradi vértanúk tisztelete a századfordulón már nem ütközött komolyabb akadályokba – tudtuk meg Medgyesy S. Norberttől.
– Október 6. központi helyet foglalt el a közgondolkodásban, olyannyira, hogy 1956-ban a forradalom 16 pontja közül az egyik nemzeti gyásznappá és tanítási szünetté nyilvánítását követelte – mutatott rá Medgyesy S. Norbert. Elmondta például, hogy Aradon valójában nem tizenhárom, hanem tizenhat honvédtiszt lelte halálát. A kivégzettek között volt még Ormay Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, Kazinczy Lajos ezredes (Kazinczy Ferenc legidősebb fia), valamint Lenkey János tábornok is.
Említésre méltó továbbá, hogy Batthyány Lajos miniszterelnököt annak ellenére ítélték halálra és végezték ki ugyancsak október 6-án Pesten, hogy 1848 nyarától kezdve mindvégig a békés megoldás lehetőségét kereste a bécsi udvarral, amíg 1849. január 8-án Pesten el nem fogták az osztrákok.
Nagy Áron
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

Szóra bírták az erdélyi orvoslás és gyógyszerészet múltját
A Péter házaspár Marosvásárhely díszpolgárai
Aprólékos, minden részletre kiterjedő figyelemmel és türelemmel vallatják a múltat: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, az Erdélyi Múzeum- Egyesület történetét, az erdélyi gyógyszerészet, fogorvoslás gyökereit és fejlődését, az erdélyi gyógyítók életét és munkásságát. Kutatásaik helyszínei könyvtárak, levéltárak, múzeumok a határokon innen és túl, leszármazottak, magánszemélyek, s végszükség esetén akár a temetők is. Gyűjtenek, rendszereznek, lajstromokat készítenek, majd könyveket írnak, hogy egyetlen, még felderíthető információ se vesszen kárba. Teszik ezt olyan egyetértésben, energiával és szenvedéllyel, ami ritkán adatik meg egy házaspárnak. Munkájuk eredményeként szinte minden jelentős szakmai kitüntetést átvehettek az évek során. Dr. Péter Mihályt, a MOGYE nyugalmazott emeritus professzorát, az MTA külső tagját és feleségét, dr. Péter H. Mária nyugalmazott egyetemi adjunktust, gyógyszerészt az elmúlt héten városunk díszpolgáraivá avatták. Ennek tiszteletére közöljük a velük készültbeszélgetés szerkesztett változatát a Hány ember Ön, professzor úr? című kötetből (Studium Kiadó, 2013)
A vírus
– Először is azt kérdeztem a Péter házaspártól, hogy miként fertőződtek meg az orvos- és gyógyszerésztörténeti kutatás "vírusával"?
– Diákkoromban a történelem-földrajz tanári pálya vonzott – mondja Péter professzor, majd a választ felesége egészíti ki: a Gyógyszerészeti Kar dékáni tisztségét betöltő Rácz Gábor egyetemi tanár mellett a Farmakognózia Tanszéken dolgozott, amikor Spielmann József orvostörténész professzortól azt a felkérést kapták, hogy a készülő Romániai magyar irodalmi lexikon gyógyszerészeti szakirodalom szócikkét megírják. A feladatot teljesítették, majd Dávid Gyula kérésére a 42 éven át szerkesztett lexikon 47 (Péter H. Mária), illetve 31 (Péter Mihály) szócikkét állították össze. Az első felkérés volt tehát a "vírus", amely az erdélyi orvoslás és gyógyszerészet múltjának és jelenének a feltérképezésére, számbavételére sarkallta őket.
– Kevesen tudják, hogy Péter Mihály professzor második keresztneve a Heinrich. Életrajzi adatai alapján német az anyanyelve – tekintünk vissza regénybe illő életének kezdeteire.
– Édesapám 13 gyermekes csíkpálfalvi székely családból származott, édesanyám Nösner Elwine Katherine, az első Beszterce környéki (Nösnerland) szász telepesek leszármazottja, és 13. testvére születése után maradtak árván. Édesapám, aki Marosvásárhelyen végezte a jegyzői tanfolyamot, Abafájára került gyakornoknak, és Szászrégenben ismerte meg édesanyámat. A kisebbik bátyámmal (hat gyermekükből négyen nőttünk fel) én már Sóváradon születtem (1929-ben). Családunknak gyakran kellett költöznie, attól függően, hogy édesapámat hova helyezték. Az első két elemit Vajdaszentiványon végeztem, majd a szászrégeni német iskolába jártam négy éven át. Tanulmányaimat a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Fiú-főgimnáziumban folytattam, ahol a bátyám is tanult. 1948-ban, az utolsó évfolyamon érettségiztem.
– Hogyan lett a történelem-földrajz szakból orvosi egyetem?
– A bátyám már oda járt, s mivel csak egy télikabátunk volt, hogy felváltva viselhessük, kénytelen voltam én is az orvosi egyetemre iratkozni.
"Telefonkönyvet" érdekesen
– Miért választotta a mikrobiológiát?
– Az egyetemet 1954-ben érdemoklevéllel végeztem, ami azt jelentette, hogy hat hónapos körorvosi munka után visszatérhetek gyakornoknak. Kezdetben Bögözben voltam körorvos, majd Mezőcsávásra helyeztek át. Bár a fertőző betegségek klinikáját kértem, az egyetem rektorával megegyeztünk, hogy három évet a bakteriológián töltök, ami hasznos lesz a későbbi infektológusi munkámban. A három évből 43 lett. Közben megszerettem a tantárgyat. Valószínűleg azért, mert igazából nem akartam orvos lenni, s a tanításhoz nagyobb kedvet éreztem. Úgy gondolom, sikerült megtalálnom hallgatóimmal a hangnemet, s a bakteriológiát, amit telefonkönyvhöz hasonlítanak, úgy tudtam előadni, hogy a hallgatóság nem aludt el az órán. Az egyetemi hierarchia minden fokát megjártam, 1990-ben professzor, 1991-től tanszékvezető lettem. A Fogorvosi és az Általános Orvosi Karon tartottam az előadásokat és a gyakorlatot, 1962-től román nyelven is. 1962-ben mikrobiológus szakorvosi, 1965-ben főorvosi vizsgát tettem Bukarestben, 1971-ben Iasi-ban megszereztem az orvostudomány doktora fokozatot, s az évek során hazai és külföldi szakképzéseken vettem részt. 1999-ben, hetvenévesen mentem nyugdíjba.
– Említette, hogy a kutatás mindvégig különösen érdekelte. Mire irányult a tanszéken folyó kutatómunka?
– A bakteriológia, a vírustan és a mikológia több területét ölelte fel. Új módszert dolgoztam ki az urethritisek (húgycsőgyulladások) laboratóriumi kórjelzésére. Eredeti eljárást javasoltam a száj mikroflórája biocönózistípusokba való besorolására, kimutattam a veleszületett, illetve az immunspecifikus védelmi mechanizmusok szoros összefüggését a szájüreg mikroflórájával. Bizonyítottam, hogy egyes sarjadzó gombák és baktériumok kölcsönösen erősítik kórokozó képességüket. Foglalkoztam Maros megye felületi vizeinek mikrobás szennyeződésével és azok szennyező forrásaival, eredeti megfigyeléseket tettem egyes kórokozóknak a létfeltételeik alsó határán történő túlélésére nézve. Részt vettem a vírusos hepatitisek kóroktanának kutatásában. Munkatársként a Gyógyszerészeti Karon vizsgált több magasabb rendű növény kivonatának antimikrobiális hatását mutattuk ki. Hazai és külföldi kongresszuson ismertettem az eredményeket. A szakmai munkásságommal párhuzamosan céltudatosan foglalkoztam az erdélyi magyar orvos- és fogorvosképzés történetével, valamint az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvosi Szakosztályának százéves történetével.
– Érdeklődéssel olvastam a baktériumok és vírusok változatos világáról írt, az átlagolvasó számára is közérthető könyvet, és tudom, hogy régi iskolájáról sem feledkezett meg Péter Mihály professzor.
– A Kórokozó mikroorganizmusok című kötetet (Dacia Kiadó, 1988) László János professzor kollégámmal közösen írtuk, Páll Gézával A marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium emlékkönyve címen jelentettünk meg két kötetet (Lyra Kiadó, Mvhely, 2002-2003).
Tanítás, kutatás
– Beszélgetésünk során elhangzott, hogy feleségének a biztatására kapcsolódott be a Romániai magyar irodalmi lexikon szócikkeinek az összeállításába. Dr. Péter Horváth Mária nyugalmazott egyetemi adjunktustól a MOGYI Gyógyszerészeti Karáig vezető útról érdeklődöm.
– Temesváron születtem, a nagyváradi 2. Sz. Leánylíceumban (volt Orsolya-zárda) érettségiztem, a MOGYI Gyógyszerészeti Karán 1958-ban kaptam gyógyszerészi, 1973-ban gyógyszerészdoktori oklevelet és főgyógyszerészi címet. Egy éven át a nagyszalontai kórház gyógyszertárában dolgoztam, majd 1959-től foglaltam el a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar Farmakognózia Tanszékén levő üres állást. Bár 1986-ban már elkezdődött a kar felszámolása, adjunktusként a végzős évfolyamra járó magyar hallgatóknak 1988-ig még tartottam az előadásokat. 1990-ben újraindult a gyógyszerészképzés, de nem tértem vissza tanítani, nyugdíjazásomig a tanszék mellett létrehozott kutatócsoportot vezettem. A kutatómunkában a gyógynövények és illóolajos növények mikroszkópi, fitokémiai és antibiotikus hatásának a vizsgálatával foglalkoztam, valamint azok termesztési kísérleteiben is részt vettem. Jelentős eredmény volt a hivatalos levéldrogok mikroszkópiai azonosításának kidolgozása, amit már a VIII. Román gyógyszerkönyv is bevezetett. Több népgyógyászatban használatos növény addig "kísérletesen" ki nem mutatott antibiotikus hatását igazoltam.
1994-ben Nyárádszeredában beindult a budapesti Szent István, később Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának Határon Túli Levelező Tagozata, ahol kezdettől fogva oktattam. 2011-ben, az 50. tanítási évemben elismerő oklevéllel tüntettek ki.
A további könyvek csírája
– Időközben a lexikon szócikkein is tovább dolgoztak.
– Miután Dávid Gyula átvette a szerkesztését, megkeresett minket, és megbízott a további szócikkek megírásával. Mivel több adat gyűlt össze, mint amennyire szükségünk volt, az anyagot feldolgozva és kiegészítve megírtuk az Adatok a romániai magyar orvosok és gyógyszerészek munkásságáról című munkát szerzőtársainkkal (Bocskay István, Brassai Zoltán, Rácz Gábor egyetemi tanárokkal, Mózes Magda előadótanárral és Péter Zoltán orvossal) közösen, ami a Genersich Antal- emlékkönyvben látott napvilágot. Az emlékkönyvet a kiváló kórbonctanprofesszornak szentelték, aki Kolozsváron, majd Budapesten volt egyetemi tanár. Születésének 150. évfordulóján a Genersich Alapítvány és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya adta ki az emlékkönyvet 1994-ben. Az utódai által létesített alapítvány rangos kitüntetését, a Genersich Antal-díjat azóta kétszer vehettük át.
– A több mint százoldalas munkában már benne volt a további könyvek csírája. Mi volt a következő?
– 1995-ben jelent meg a fehér könyv, A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 50 éve, amelyet a Magyarságkutatás könyvtárában dolgozó Barabás Bélával közösen szerkesztettünk.
Olvasmányos gyógyszerészettörténet
– A koncentrikusan bővülő kör két önálló könyvvel folytatódott. 2002-ben jelent meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában Péter H. Mária gyógyszerészettörténeti munkájának – Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai – első, majd 2013-ban a második, bővített kiadása.
– Megkérem, foglalja össze, hogy milyen témákra tagolódik a vaskos kötet!
– Az első fejezet az erdélyi gyógyszertár- hálózat kialakulásáról szól, a tábori patikáktól a fejedelmi, egyházi patikákon át a városi gyógyszertárakig. A második fejezet az erdélyi gyógyszerészképzést térképezi fel az 1700-as évektől a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar 1948-2000 közötti történetén át, a doktori fokozat elnyerésének lehetőségeit számba véve. Az erdélyi gyógyszerészek két világháború közötti rendkívül gazdag egyesületi életéről, a szakma képviselői által kiadott folyóiratokról, szakirodalomról és szépirodalomról, a nők szakmai térhódításáról szól többek között a harmadik fejezet, a negyedik pedig erdélyi származású, illetve Erdélyben tevékenykedett neves patikáriusok és gyógyszerészdinasztiák életútját mutatja be. Tanulságos volt számomra, hogy a két világháború között mennyire aktív társadalmi életet éltek a gyógyszerészek, akiknek könyvek, folyóiratok, sőt naptárak kiadása mellett arra is volt gondjuk, hogy a gyógyszerészözvegyeken és - árvákon segítsenek.
– Visszaemlékszem elkeseredésére, amikor hűséges társát, a Tico autót kellett eladnia, hogy Az erdélyi fogorvoslás történetéből című könyvét támogatás hiányában a saját erejéből kiadja (2006, Mentor). Holott ezúttal is egy értékes és olvasmányos könyv született – fordulok újra Péter professzorhoz.
– Számba vettem a fogorvoslással kapcsolatos magyar nyelvű irodalom kezdeteit Erdélyben, az erdélyi származású neves fogorvosokat, a fogorvostudomány oktatását, a magyar nyelvű és magyar nyelven közlő szakfolyóiratokat Erdélyben 1919-40 között.
Receptek fogfájásra
– Ma már megmosolyogtató, hogy a régi orvosi könyvek, amelyeknek fogorvosi vonatkozásait aprólékosan feldolgozta, milyen recepteket ajánlanak a fogfájásra. Érdekes lenne idézni egy-két különleges "gyógymódot".
– "Holló gané, kigyóbőr fözete, földi giliszta hamúja jó a fogfájásra", vagy "hernyóférget ted az fájó fogra vagy orrvérzére: Tsalán levet Szamár ganéval elegyítsed öszve, szárazd meg, törd porrá s tedd mikor orrod vére indul".
– A két önálló kötet után egy újabb közös könyv következett. Mindketten aktívan részt vettek az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának az újraindításában, vezetésében és munkájában. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának százéves tevékenységét bemutató kötetüket 2006-ban az egyesület adta ki. Megint egy nagy pontosságot igénylő, sziszifuszi munkát vállaltak. Miért tanulságos ez a történet?
– 1906-ban alakult meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya, 1919-ben megszűnt, 1921-ben újraalakult, és a két világháború között folyamatosan működött 1940-ig, majd 41- től 48-ig, amikor beszüntették. Hosszú szünet után, a rendszerváltást követően alakult újra. 1906-1919 között az erdélyi magyar orvosok hetente tartottak tudományos összejöveteleket, a legeseménydúsabb azonban 1990 után volt a szakosztály munkája. A Függelék egy adattár, amely az 1906 és 2000 között megjelenő Értesítők tartalomjegyzékét foglalja magába, a dolgozatok címét, szerzőjét és azt, hogy melyik Értesítő hányadik oldalán olvashatók.
Az erdélyi tudományosság centenáriumára kiadott Hivatás és tudomány ( Kolozsvár, 2009) c. kötet számára megírták a Szepesszombati Genersich Antal (1842-1918) életművét bemutató fejezetet. A Feszt György professzor szerkesztette kötetben (Fejezetek az erdélyi magyar orvostudomány történetéből: kutatások 1945-1990 között), amelyik 2010-ben jelent meg, újabb két tanulmány olvasható a Péter szerzőpárostól.
Bernády György gyógyszerészeti tevékenységéről, valamint Csőgör Lajos életéről egy-egy tanulmányt írtak a marosvásárhelyi személyiségekről szóló Teremtő életek című könyvben (Mentor Kiadó, 2011).
Még felsorolni is hosszú a különböző szakfolyóiratokban megjelent cikkeket, tanulmányokat, így hát az elismerést jelentő okleveleket, bronzplaketteket, domborműveket vesszük számba, a Péter Mihály professzornak adományozott Munkaérdemrendtől, a külön-külön mindkettőjüknek átadott elegáns Arany János-emlékérmen át (2004, 2016) a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjéig (2009, 2014). A Magyar Orvostörténeti Társaság a Zsámboky-díjjal (2006) ismerte el munkájukat, az EME a Mikó Imre-díjjal (2009), s mindkettőjüket a Magyar Orvostörténeti Társaság is tiszteleti tagjává választotta az idén – soroltunk fel néhány elismerést a hosszú sorból. S ha valaki dicsekvésnek vélné, hogy mennyire büszkék ezekre az elismerésekre, tegyük hozzá, hogy annak a hihetetlen mennyiségű munkának, amit vállaltak és elvégeztek, a megjelent könyvek mellett ennyi a kézzelfogható hozadéka.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (I.)
– Tudom, hogy nem Aradon születtél.
– Désen jöttem a világra. Akkor, 1944-ben Magyarországhoz tartozott. Születésem előtt apám elment a frontra, úgyhogy engem csak akkor látott, amikor visszatért. Bejöttek az oroszok. Nagymamám és anyám két évvel idősebb bátyámmal együtt elvittek Budapestre. Menekültünk. Következett Budapest ostroma. A bombázás idején lent a pincében kereszteltek meg.
– Hogyhogy nem mentetek onnan tovább?
– Ajánlották a németek, hogy menjünk. De nagyanyám, aki szász származású volt, kijelentette, hogy ő erdélyi, szereti Erdélyt, lesz, ami lesz, ő visszamegy oda. Úgy is történt.
– Megvárt a családi ház?
– Teljesen kirabolták. Átvonultak az oroszok, bejöttek a románok Észak-Erdélybe. El kellett mennünk a Szilágy megyei Hídalmásra. Ott befogadott minket édesanyámnak egy földbirtokos unokatestvére. Aztán jött az államosítás. Összeszedték, deportálták őket. Minket kirúgtak a kúriából.
– Ott kezdted tanulmányaidat?
– Hídalmáson kezdtem óvodába járni, és ott végeztem el az elemi iskolát is. Inkább román falu volt, kevés magyar és zsidó. De az értelmiségi réteg magyar volt meg zsidó. Az óvodát és az első négy osztályt magyarul végeztem. Ötödiktől átírattak a román tagozatra, mert magyar szekció nem volt.
– Édesapád mivel foglalkozott?
– Miután visszajött a frontról, jogászként kérte felvételét az ügyvédek közé – elutasították. Viszont felvették ügyésznek, és kihelyezték a Beszterce-Naszód megyei Bethlenbe. Oda jártam líceumba román tagozaton. A megyésítés során megszüntették a bethleni ügyészséget, és apámat elhelyezték Nagyenyedre.
–  Voltak az iskolában kedvenc tantárgyaid?
– Minden tantárgyat szerettem. Fiatalkoromban sok könyvet olvastam, és megszerettem a történelmet meg a földrajzot.
– Szeretted az iskolát? Szoros volt a kapcsolatotok?
– Nem túl szoros. Sokat sportoltam. Az iskola kézilabdacsapatával megnyertük a tartományi bajnokságot.
– Érettségi után mi lett veled?
– Gépészmérnökire akartam felvételizni. Abban az időben a vizsgán nagyon hátrányos helyzetben voltak azok, akik nem jogosultak ösztöndíjra; minden szakon kevés hely maradt részükre. Nem vettek fel. De szerencsére nem vittek el katonának, mert még nem töltöttem be a 18-at. Dolgoztam egy évet Nagyenyeden. Utána elmentem Kolozsvárra a testnevelési tanárképző főiskolára. És sikerült elvégeznem.
– Milyen sportban jeleskedtél?
– Minden sportot szerettem, de fő szakom a kézilabda volt. Játszottam is a főiskola csapatában.
– Hogyan kerültél Aradra?
– Kolozsváron megismerkedtem egy lánnyal, a mostani feleségemmel, aki Aradra csábított. A kihelyezés előtt összeházasodtunk, hátha előnyünk származik belőle. Tévedtünk. De végül mindketten a Világostól nem messze fekvő Szőllősre kerültünk.
– Feleséged is pedagógus volt?
– Igen, matematika szakos.
– Sokáig maradtatok ott?
– Lehúztunk jó pár évet. Ott születtek meg a gyerekeink is. Közben beiratkoztam a jogra, és elvégeztem a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen, levelezési szakon. Utána kértem felvételemet az ügyvédi kamarába. Vizsgázni küldtek Bukarestbe, és elnyertem az egyetlen meghirdetett helyet Aradon. Erre feleségem is kérte áthelyezését Aradra, és megkapta a gáji általános iskolában a számtantanári állást. Akkor beköltöztünk feleségem családjához, Pernyávába.
***
– Hogy éreztétek magatokat Szőllősön?
– Amíg végeztem a jogot, tanároskodtam Szőllősön. Kultúrigazgató is voltam. Versenyekre készültünk. Néptáncra tanítottam a fiatalokat. Futballcsapatot szerveztem, rendbe hoztam a futballpályát. Egyszer összeszámoltam: Szőllősön 17 tisztségem volt. A falusi párttitkár helyettese is lettem, meg tanácsi alelnök.
– Szóval zajlott az élet Szőllősön…  És Aradon?
– A diplomám megszerzése után elkezdtem ügyvédeskedni. Kevesen voltunk. Most dolgozik Aradon kb. 450 ügyvéd, akkor az egész megyében 65-en voltunk.
– Nem volt szükség több ügyvédre? Jobbak voltak az emberek? Vagy enyhébbek a törvények?
– Nem léteztek kereskedelmi társaságok. Voltak örökösödési, polgári perek – veszekedések, vagyonelosztás, válások – és büntetőperek. Egy ideig alelnöke is voltam a megyei ügyvédi kamarának. Aztán kitettek. Az elnök elárulta, elővették, hogy lehet a kamarának magyar alelnöke? Különben nem volt rossz a hangulat a kamarában. Megvoltak még a régi ügyvédek. Nagyon sokat meséltek. Elmondták, milyen volt Aradon a társasági élet a háború előtt. Szép emlékeket őriztek ezek az emberek.
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Avval kezdődött, hogy Szöllősön muszáj volt beiratkoznom a pártba. Emlékszem, hogy a falusi párttitkár, egy traktorista, nem szeretett sem fogalmazni, sem írni. Minden jegyzőkönyvet én írtam meg. Nyolcvan százalékukat hasból. Mert nem jöttek el az emberek a gyűlésekre. Kiáltottunk a kocsma felé siető férfiak után. Hiába… Ilyen volt Szőllősön a pártélet.
***
– Hogy élted meg az „úgynevezett” forradalmat?
– Hallottunk a temesvári eseményekről. December 20-án már megjelentek Aradon a diktatúraellenes falfirkák. Mentek az aktivisták, és törölték le a falakat. 21-én jött a hír, hogy elindultak a gyárakból a munkások. Tokay Györggyel beültünk Titu Gheorghiof kollégánk kocsijába, és kimentünk a térre. Már előtte láttuk a törvényszék balkonjáról, ahogy hozták a katonákat. Osztogattak nekik töltényeket és a főnökeik pálinkával itatták szegény fiúkat. Reszkettek a félelemtől azok a gyerekek. Biztosan újoncok voltak.
– Sokáig maradtál kint a téren?
– Hazamentem aludni egy kicsit. Másnap visszamentem, és tovább tüntettünk. Elterjedt a hír, hogy Ceaușescu megbukott, elszállt egy helikopterrel – bömbölte a rádió a híreket. A városházáról eltűntek az aktivisták, és bementek a forradalmárok. Én akkor telefonáltam Matekovits Mihálynak. Mondtam neki, össze kéne ülnünk, meg kéne alakítanunk az aradi magyarok szervezetét. Ő sok embert ismert, én kevesebbet. Összehívott párat. Másnap, 23-án elmentünk Ujj János lakására. Kovách Géza jött még el, Nagy Sándor ügyvéd kollégám és a kultúrfelelős, Kocsik József. Megfogalmaztunk egy 12 pontos kiáltványt. Elküldtük a sajtónak a hírt arról, hogy megalakítottuk az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának Bizottságát. Útközben a nyomda felé megállított egy magyarországi forgatócsoport. Elmondtam, hogy létrehoztuk szervezetünket, és felolvastam a 12 pontot. A riportot még aznap este leadták a magyar tévében. Hívtak telefonon ismerőseim Szatmárról meg Nagykárolyból, ahol látni lehetett a magyar tévé műsorait… Akkor még senki sem tudta, hogy szervezetünket RMDSZ-nek fogják nevezni.
– Szóval ti szórtátok el a magot, amiből kinőtt az RMDSZ.
– Felhívásunk megjelent a már Jelennek nevezett napilapunkban. És onnan tudtuk meg, hogy Bukarestben Domokos Géza vezetésével megalakult az Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Erre átneveztük szervezetünket az RMDSZ Arad Megyei Bizottságának. Közben elmentünk Cziszter Kálmánnal Valentin Voicilához, a Nemzeti Megmentési Front vezetőjéhez, hogy beszámoljunk új szerveződésünkről. Rögtön összehívtak egy gyűlést, és megválasztották Cziszter Kálmánt alelnöknek, engem pedig titkárnak. Ott töltöttem a karácsonyt és az új év első napjait is. Feleltem a jegyzőkönyvekért, az új pártok beiktatásáért. Nem kevesebb, mint 30 pártot jegyeztünk be néhány hét alatt. Közben jelentkeztek az aradi magyarok is. Nyolcezren lettünk. A segélyekkel is sokat foglalkoztunk. Hódmezővásárhelyen részt vettünk Voicilával Tóth Sándor temetésén.
– Jó véleményed volt Voiciláról?
– Járt Bukarestben, Iliescut is megismerte. Mesélte, mennyire jó ember… Aztán nagyon hamar kiábrándult belőle. Akkor, amikor bejelentette, hogy a Nemzeti Megmentési Front is részt vesz a választásokon.  Rájöttünk akkor, hogy vége a kezdetleges demokráciánknak. Azt ígérte, hogy a választások előtt feloszlik a Front. Iliescu azonban párttá változtatta – teljhatalmat szerzett, és meg akarta őrizni a hatalmát.
– Úgy tudom, te voltál az RMDSZ első Arad megyei elnöke.
– Igen, megválasztottak januárban. Voltunk vagy nyolcan a vezetőségben. Cziszter Kálmán lett az alelnök.
– Mit szólsz a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez?
– Akkor épp Bukarestben tartózkodtam. Domokos Géza összehívta a megyei vezetőket… Egyfolytában szóltak a telefonok, jelentették percről percre, hogy mi történik. Király Károly beszélt Iliescuval. Mondta, ki kell küldeni valakit, hogy ne legyen vérengzés. Végül mégiscsak lett…
– Áprilisban jöttek az első parlamenti választások.
– Készültünk. Engem szenátorjelöltnek választottak, Tokay György képviselőjelölt lett. Kampányoltunk, jártuk a falvakat, mindenhol megalakítottuk az RMDSZ helyi szervezeteit. Közben a Nemzeti Egység Tanácsának (CPUN) megyei titkára is voltam. Rengeteget dolgoztunk. Nagy fejetlenség volt. Ki kellett nevezni az új igazgatókat, mert a régieket elűzték. Sokat veszekedtek a segélyek elosztásán is… Áprilisban azután megválasztottak szenátornak, Tokay Györgyöt pedig parlamenti képviselőnek. Arad megyének nem volt magyar szenátora 1927 óta. Előttem Barabás Béla volt az utolsó.
– Mi volt sikered titka?
– Akkor sokan szavaztak az RMDSZ-re, és több magyar ment el szavazni, mint román. Így kerültem be az első fordulóban. Csak kétéves parlamenti ciklus volt, míg megalkottuk az új alkotmányt. A ’92-es újabb választáson megint sikerült szenátori tisztséget nyernem az RMDSZ részéről. Ez annak is köszönhető volt, hogy Voicilă függetlenként indult, nem kapta meg a szükséges 80 ezer szavazatot (csak 70 ezret), de elvitte a többi párttól a román szavazatokat.
– Most már négy évre választottak meg.
– 1996-ig voltam Bukarestben.
– Mi volt akkoriban egy szenátor dolga?
– Az első két évben meg kellett szerkesztenünk Románia új alkotmányát. Én nem voltam benne az alkotmánybizottságban, annak ellenére, hogy jogász voltam. A szenátus mandátumvalidáló és petíciós bizottságának elnöke lettem. A magyar szenátorok közül Hajdú Gábort delegáltuk. Jómagam a forradalmi eseményeket kivizsgáló bizottságba is bekerültem. Ennek először egy parasztpárti elnöke volt, majd két év után Sergiu Nicolaescu, színész-rendező került az élére.
– Mi volt a dolga ennek a bizottságnak?
– Kihallgattuk a forradalomban részt vevőket, illetve a politikusokat, a volt kommunista párt vezetőségét, egykori tábornokokat, központi bizottsági tagokat.
– Mi célból?
– Hogy megtudjuk, mi történt a forradalomban… Én különvéleményt írtam, mert nem voltam meggyőződve, hogy az az igazság, amit Sergiu Nicolaescu és tábornok társai be akartak sulykolni az emberekbe. Terroristák, külföldi beavatkozás…, ez mind hülyeség! Nem voltak terroristák! Volt egy rettenetes nagy diverzió, amelyet a szekuritáté rendezett. Fenntartottak egy olyan látszatot, mintha az ország bajban lenne. Az első fázisban a nép nyomására Iliescu megszüntette a szekuritátét. Erre a sok szekus elkezdett mozgolódni. Ők rendezték meg a márciusi marosvásárhelyi eseményeket. Hogy bizonyítsák a szekuritáté létének szükségességét. El akarták tussolni szerepüket a forradalomban, a katonákra akarták hárítani a felelősséget, a katonák pedig a volt szekusokra.
– A Ceaușescu házaspár kivégzésének körülményeit nem vizsgáltátok?
– Próbáltuk tisztázni, hogyan haltak meg, miért haltak meg, ki a felelős halálukért. Senki sem vállalta... Végeredményben Iliescu volt a felelős, mert ő utasította Gelu Voican Voiculescut, hogy nyírják ki őket.
– Érdekes információk ezek.
– A kihallgatások összes dokumentumát 50 évre titkosították. Mostanában tervezik a titkosítás feloldását, hogy újra vizsgálhassák a forradalmat. Nekem megvan a kivonatuk... Én írtam meg az aradi forradalmi eseményeket, jórészt a temesváriakat is. A konklúziókkal nem értettem egyet. Készítettem egy különvéleményt.
– Mesélnél valami konkrétumot evvel kapcsolatban?
– Például Tőkés László szerepét minimalizálni akarták, külföldi hatást, beavatkozást próbáltak bemagyarázni az embereknek.
– Próbáljuk összefoglalni, mit jelent szenátornak lenni? Tulajdonképpen, mi a dolga egy szenátornak?
– A szenátorok végeredményben törvényeket alkotnak. Ez a fő foglalkozásuk. Alkottunk is sokat. Részt kell venniük az üléseken, ahol megvitatják ezeket a törvényeket, utána megszavazzák őket. Ez előtt a törvényeknek át kell menniük a bizottságokon. Egy-egy szenátor több bizottságban is részt vehet. Aztán voltak a vizsgáló bizottságok. Mint például a bányászlátogatást vizsgálóbizottság. Abba is beválasztottak. Elvittek a Zsil völgyébe. Ott a bányászok levittek minket egy 700 méter mélyen levő aknába, hogy lássuk, milyen nehéz munkát végeznek ők.
– Kiderült, hogyan kerültek Bukarestbe? Ki irányította őket?
– Miron Cozma vezette őket, egy volt szekus, aki tulajdonképpen fedett ügynök volt.
– Maradt időd, hogy tarthasd a kapcsolatot a választóiddal?
– Péntek–szombat–vasárnap jártuk a megye falvait, részt vettünk gyűléseken.
– Volt lakásod Bukarestben?
– Szállodában laktunk. Bukarest legelegánsabb negyedében, egy egykori pártszállóban helyeztek el minket.
– Vendéglőben ettetek?
– Az ebédet a szenátus alagsorában levő vendéglőben kaptuk. Vacsorára összeültünk a szállodában, akik ott laktunk. Mindenki hozott hazulról. Például Kozsokár Gábor mindig hozott egy láda sört, én vittem egy-egy liter pálinkát. Verestóy nem lakott velünk, neki volt saját lakása. De ott volt még Szőcs Géza, Tóth tiszteletes úr Szilágy megyéből, Szabó Károly, a szatmári szenátor, Magyari Lajos, a költő... Vacsora közben megbeszéltük a napi eseményeket.
– Itthon kaptál irodát?
– Volt szenátori irodám, kaptam gépkocsit Bukarestből. Volt sofőröm, titkárnőm és egy irodavezetőm: Bognár Levente.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)