Bisztrai Mária
A Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt.
A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben.
Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója.
A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését.
A könyv bemutatása
Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett.
Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot.
Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára.
Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált.
A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust.
Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság.
Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak.
1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva.
A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait.
A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész.
A könyvről
A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva
Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében.
A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött:
Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették)
Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból.
Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni.
Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait.
A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.”
Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz.
Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át.
A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon.
Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur.
A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán.
E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben.
Csomafáy Ferenc

erdon.ro

Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (I.)
– Azt hallottam, hogy Piros Dénes világpolgár és ha „fellapozzuk”, egy valódi enciklopédia tárul elénk.
– Túlságosan jól emlékszem sok mindenre, ami 1930 óta történt. Érdekes dolgokról tudok mesélni.
– Aradi?
– Tősgyökeres. Apám is, nagyapám is az volt.
– Úgy látom, külsőleg jó formában van.
– Januárban leszek 86 éves. A nagyobbik lányom 47.
– Járt hozzám fizikaórákra.
– Elvégezte Temesváron az orvosit. Most fogorvos Heilbronnban. A kisebbik lányom textilmérnök, de most egy projektmanager állásban dolgozik Esslingen mellett a B.O.S. cégnél, amelynek itt, Aradon is van leányvállalata.
– Kérem, meséljen egy kicsit iskolás éveiről. Hova járt elemibe?
– A Kultúrpalota alagsorában volt egy remek román elemi iskola. Oda jártam. És jól megtanultam románul. Apám, szegény, szörnyen beszélte a nyelvet, annak ellenére, hogy Váradon román tisztiiskolát végzett. Megmondtam neki: „Apuka, te nem tudsz jól románul, én meg akarok tanulni.” Abba az elemibe sok magyar és zsidó gyerek is járt.
– A negyedik elemi után hogyan folytatta az iskolát?
– Átmentem a Katolikus Gimnáziumba, magyar iskolába. Akkor még Fischer Aladár volt az igazgató. Szenzációs ember! Gyönyörűen tanította nekünk a latint. A ’43–44-es tanév elején halálos betegen átment Pestre, és ott halt meg. Berthe Nándor lett az új igazgató. 1940–48 között jártam a Katolikus Gimnáziumba, abba a kis iskolába, amelyet 1923-ban építettek az aradi magyarok. Mert az egykori Királyi Főgimnáziumból elkergették őket. Az első gimnáziumban és az utolsóban tanultunk ott. Első év után szétszórták a tanulókat. A másodikat a minorita kultúrház melletti kis teremben végeztük. ’41-ben a Katolikus Gimnázium épületébe, egyedül a város iskolái közül, betelepítettek egy német katonai kórházat – háború volt. Aztán a Flórián utcába kerültünk, harmadikban és negyedikben. ’44 őszén bejöttek az oroszok, előtte a magyarok – tíz napra. Megszűnt az iskola felső tagozata. A tanév csak januárban kezdődött. A Moise Nicoarăba jöttem, ahol a kisérettségin jól kiszelektálták a magyar osztályokat: 45-ből nyolcunkat vették fel oda. ’45-ben és ’46-ban újra a Flórián utcába helyeztek. Azért oda, mert szovjet katonai kórházat létesítettek a Gimnáziumban. Akkorra már lett felső tagozat. És együtt jártunk a lányokkal.
– Addig csak fiúiskola volt?
– Igen. És aztán ’47-ben elmentek az oroszok, felépültek a sebesültek. Összeálltak a szülők, és a Magyar Népi Szövetség támogatásával rendbe hozták az iskolát. Az utolsó gimnáziumi évet ismét a K.G. épületében jártuk. A ’47–48-as tanév volt életem egyik csúcspontja. Akkor éreztem először, hogy érdemes élni. Csomó sikerélmény a sportban, ragyogó, nyílt érettségi Nagyváradon a premontrei gimnáziumban – Ficzay jött velünk, Réhon ott ült mögöttem... ’48-ban fejeztük be a gimnáziumot. Június 11-én következett az államosítás. Előtte két nappal, a tanévzárón én tartottam a búcsúbeszédet. Szabadon. Olyan szépen mondtam el, hogy osztályfőnökünk, az „öreg” Schweitzer is megkönnyezte.
Milyen sportsikerei voltak?
– Három ifjúsági országos bajnokság teniszben, ’46–48 között. Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben. Veretlenül.
– Milyen színekben szerepelt?
– Az ITA volt a csapatom. A Szövetség rá akart beszélni, hogy maradjak Bukarestben. Akkor alakultak a katonaklubok, a Dinamo, a Steaua... Mondtam, én inkább tanulnék. Ha aláírtam volna a szerződést, nem mehettem volna egyetemre. Kaptam volna a vállamra két csillagot – lökték ki a régi tiszteket, kellettek az újak.
– Akkor hazajött.
– Maradtam még pár napot Bukarestben. Szállodában laktam, sétáltam sokat, rengeteg ismerősöm volt, szép lányok... Aztán véletlenül kifogtam egy román–magyar nemzetközi tenisztornát. A magyar válogatott játékosa, Asbóth József volt akkor Európa legjobb teniszezője. Párizsból jött, ahol megnyert egy fontos versenyt. Minden időmet velük töltöttem, tolmácsoltam, nagy élményeket szereztem.
– Egy tizennyolc éves fiatalembernek ezzel kezdődött a felnőttkora.
– Pár nap múlva jött Bukarestbe a magyar labdarúgó válogatott: Puskás, Kocsis, Kubala. A Lóránt és a Tóth III. itt játszottak Aradon, az ITÁ-ban. Őket ismertem itthonról. Pecsovszky Csalával pedig pertuban voltam; ő azonban a román válogatottban játszott. Felkerestem őket az Athenée Palace Szállodában: épp ők hárman, az aradiak beszélgettek egymással. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást.
– Most már csak következett az egyetem. Hol?
– Kolozsváron, a Bolyain.
– Kémiát tanult.
– Igen. De megmondhatom, hogy tulajdonképpen pályatévesztett voltam. Nagyon jól tanultam, minden érdekelt. A sport is. Szerettem a történelmet, a földrajzot is... Apámék orvost akartak volna faragni belőlem. De viszolyogtam a vértől, a betegektől... Olyan szakra akartam menni, ahol sokat kell tanulni, mint a kémia, a fizika. Akkoriban az orvosira a gyengébbek mentek, akik jól tudtak magolni... A kémia „úri” szak, azt mondták. Igazából soha sem tudtam megszeretni.
Szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám a textilgyár központi lerakatában dolgozott, a kis Neuman-palotában, ahol régen a Porțelanul üzlet volt. Ott halmozták fel az árut, és oda jöttek a kereskedők vásárolni. Apám vezette a lerakat teljes tevékenységét. Nem is dolgozott sohase máshol, csak Neuman bárónál... Jómódúak voltunk, sosem voltak anyagi gondjaink. A harmincas évek végén nyitott apám édesanyámnak egy nagyon szép cukrászdát, a korzón. Egy olasztól vettük át. Anyám nővére cukrász volt. Apám hozatott Olaszországból egy presszógépet. Óriási szenzáció volt. Aradon senki sem tudta akkoriban, mi az a presszókávé, addig csak frank kávét ittak az emberek. Az alapanyagot is Olaszországból hozták. A mi cukrászdánk vezette be tulajdonképpen Aradon a valódi presszókávét... Öt évig volt miénk a cukrászda.
– Miért kellett lemondaniuk róla?
– ’40-ben szűnt meg. Akkor már problémák voltak Erdélyben. Észak-Erdély átadása, a Vasgárda megjelenése Aradon… Rengeteg tüntetés volt, törtek-zúztak, a korzón minden üzlet rollóját sokszor le kellett húzni. Mind kisebbségi tulajdonosok voltak, zsidók és magyarok… Egy délelőtt bejött a cukrászdába egy regáti származású tiszt. Anyám és a felszolgáló lány, akik a cukrászdában voltak, nem tudtak románul. Óriási botrány… Felfordította az asztalokat, hívta a szigurancát, az akkori szekuritátét, átjöttek a nyomozók… Anyám rögtön küldött az apámért. Nyomban megjelent. Telefonált a bárónak, ő is közbelépett. De azt mondta apám: „Itt nem lesz semmiféle botrány, leállítunk mindent”. Azonnal elment egy német cukrászhoz, a Klemenshez, akinek egy kis üzlete volt, és mindenképpen be akart kerülni a központba… Délután aláírták a szerződést. Átadtunk mindent.
– Klemens bácsi készítette az esküvői tortánkat. Mint nyugdíjas, bedolgozott akkoriban az Astoriába.
– Másnap új, német cégtáblát tettek ki. És a német repülőtisztek, akik akkoriban már Jugoszlávia ellen készültek, és itt voltak az aradi repülőtéren itták a presszókávét és ették az oroszkrémtortát, a cukrászda specialitását.
Következett az egyetem.
– Történt egy kisiklás. A fejembe mégis Bukarest ütött szeget. Sportsikereim nyomán oda vágytam. És túl szépek voltak a bukaresti lányok... A textilmérnökire mentem. Ötszázan voltunk ötven helyre. Szeptember helyett novemberben volt a felvételi. Akkor volt a tanügyi reform. Átmenő jegyet értem el, de a vonal alatt. Átmentem Kolozsvárra. Ott már csak a fizika–matematikán maradt hely. Azt mondtam, minthogy matematikatanárnak tanuljak, akkor inkább pap leszek. A matematikának nem voltam barátja. Visszajöttem Aradra, a textilgyárba, gyakornokként. Közben teniszeztem is. ’49-ben aztán felvételiztem Kolozsváron a kémiára.
– A tenisszel foglalkozott ezután is?
– Nyaranta hazajöttem, edzésekre jártam. Az ITA nevét megváltoztatták: Flamura Roșie (Vörös Zászló) lett. Azután 1958-ban a klub megkapta az UTA nevet.
– Visszavágyott Aradra?
– Akkoriban ebben a városban fantasztikusan jó volt a hangulat.
– Miért volt jobb, vagy miért volt rosszabb abban az időben Aradon élni, mint máshol?
– Már a háborús években, ’40–44 között sem volt kibírhatatlan itt élni. Volt ’44 júliusában egy angol bombázás, szeptemberben „beugrottak” tíz napra a magyar csapatok, az oroszok már Lippán voltak. Aztán bejöttek az oroszok. És kész! Jött ’45, ’46. Hihetetlen, micsoda hangulat volt itt, Aradon. Mindenki helyben maradt. Románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek… Olyan volt, mint a ’30-as évek Aradja. A háború után Európa fő gondja az élelmezés lett. Angliában meg a franciáknál jegyrendszert vezettek be – a győztes hatalmak is bajban voltak. Aradon remekül éltünk. A strand tele. Este kimentünk a korzóra – hétvégeken 1500-2000 ember sétált. Ott mindenki mindenkit ismert. Olyan volt, mint egy nagy család. Kerthelységek, zenekarok, kellemes légkör... Magyarországról sokan átjöttek ide – enni. Hatalmas piac volt. A Szabadság téren ott volt a Czmór hentes, az üzlet tele hússal, Újaradról a svábasszonyok hozták a sok zöldséget... Csodás volt az akkori Arad!
– Magyarországi rokonaink sokszor mesélik, hogy szüleik Aradra jártak át élelmiszerekért...
– Akkor, ’45 tavaszán jutott eszébe Neuman bárónak, hogy alakítson egy focicsapatot, az ITÁ-t. Hozott jó játékosokat Váradról, Kolozsvárról, felépíttette az új stadiont, Szömörkényi Rudolf tervei alapján. A báró Manchesterben végezte a textilmérnökit és Arsenal-drukker volt. Ez a kis stadion hasonlított a londoni Arsenal-stadionra. Akkoriban Romániában vidéken egyetlen beton-stadion sem volt, minden tribün fából készült. A gyepszőnyeget angol fűmaggal alakították ki. A közönség tódult a meccsekre. Nők is kijöttek, elegáns társaság gyűlt össze. Minden mérkőzés rendkívüli társadalmi eseménynek számított. Mintha koncertre mentünk volna. Remek hangulat. Egyik siker a másik után. Az első bajnoki győzelem, a második… Megnyerték a Kupát… És akkor ’48-ban beütött az államosítás. A báró máról-holnapra eltűnt. De ’48 nyarát még itt töltötte. Engem személyesen ismert a teniszpályáról. Sokszor megsimogatta a fejem, és mondta: „Csak így tovább, kis Piros, reklámozzad csak a gyárat!”
– Beszélt magyarul a báró?
– Csak magyarul! Nagy magyar volt. Imádta az operettet, a magyar irodalmat. Tudott angolul, franciául, de gyengén beszélt románul.
– Mi történt Neuman báróval az államosítás után?
– Amikor jöttem haza a váradi érettségimről, kérdeztem apukámat: „Hol a báró?” „Ne beszélj róla!”, mondta az apám. „Nem szabad erről beszélni, Dini.” Bujdosnia kellett. Ki kellett költöznie a Széchényi (mai Horia) utcából. Augusztusban aztán, egy éjszaka, egy pécskai parasztcsalád kiszöktette az országból. Átkerült Magyarországra, feleségül vett egy magyar nőt, a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokáját, Kandó Kittyt. Negyvenéves korában, Bécsben tartották az esküvőt.
– Utána Bécsben maradtak?
– Nem, mert a Kandóék is eljöttek Pestről, nekik sem tetszett a szocializmus. Kimentek Amerikába.
– Úgy tűnik, hogy Piros Dénes jobban érezte magát a régi Aradon, mint most...
– Amikor a tenisszel lementünk játszani Bukarestbe, aradiak, kolozsváriak, temesváriak, ránk erdélyiekre nagy tisztelettel, szeretettel tekintettek a bukarestiek. Jó ajánlólevél volt az, hogy erdélyi vagy. Az utcán lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
– Bukarestben felnéztek az erdélyiekre.
– Ugyanez történt aztán, amikor nyolc év múlva, ’56-ban, Budapestre mentem. Mindenkinek volt erdélyi rokona. Ellepték a magyar fővárost az erdélyi magyarok. A háború után nagyon sokan elmentek innen.
– Egyelőre térjünk vissza ’53-ra, amikor befejezte az egyetemet.
– Huszonhárom évesen visszakerültem Aradra, friss diplomával a zsebemben.
– Iskolába? Tanítani?
– Annak ellenére, hogy pedagógiai képzésem volt, nem az iskolába, hanem a gyárba mentem, különleges engedéllyel. És egy évet lenyomtam ott. Azonnal kineveztek a fehérítő részleg főnökévé, ahol 400 ember dolgozott. Sokat számított, hogy volt egyetemi diplomám. Utána elég zűrös volt az eljövetelem a gyárból. De el kellett jönnöm, mert nem jutott időm a teniszre.
– Hol folytatta?
– A textiliskolába kerültem, a tanügybe. És nem bántam meg. Szerettem a tanárkodást. A kémiát nem annyira.
– Meddig maradt a textiliskolában?
– Tizennégy évig. Odahoztam a feleségemet is. Aztán eszembe jutott a bárónak egy mondása: „Férj, feleség ne dolgozzon ugyanazon a munkahelyen!”... Átmentem a 2-es számú Ipari Iskolacsoportba.
– Akkor már Czeglédi József volt az igazgató?
– Nem. Ő a Vasile Roaită inasiskolát vezette.
– A 2-es iskolacsoportból ment nyugdíjba...
– Igen. De még közbejött egy négyéves marokkói kiruccanás, ’74–78 között.
– Előtte azonban ’56-ról meséljen valamit, kérem.
– 1945–1955 között, tíz évig nem lehetett kimenni az országból. Nekem minden rokonom Pesten volt. Trianon után költöztek át Aradról. ’56-ban, az első adódó alkalommal, átmentem Pestre. Egy hónapig lehetett maradni. Viszontláttam a nagynénimet, nagybácsimat, unokabátyámat... ’56 nyarán Pesten fantasztikus hangulat volt. A háború utáni aradira hasonlított. Kellemes nyár, mindenki szórakozott, éjszakai élet. Volt egy aradi származású jazz-zongorista barátom, Szegő Laci, aki a Rózsa Presszóban játszott, a József körúton. Éjjel 11-kor befejezte a munkát. Utána együtt jártuk egész éjjel a szórakozóhelyeket… Rengeteg ismerőse volt. Nekem is bemutatta őket. Sportolókat, újságírókat, énekeseket, színészeket… A fiatal Darvas Ivántól kezdve… És Pest készülődött a melbourni olimpiára. A magyar sport akkor elsők között volt a világon több sportágban. A margitszigeti uszodában nagy úszóverseny volt. Lenézek a tribünről, meglátom Halász Gézát, a Kolozsvári Magyar Színház bonvivánját, aki átkerült Magyarországra. Ő vitte át Kolozsvárról Bara Margitot. Jól ismertem Gézát. Kolozsváron, míg egyetemre jártam, ugyanaz a borbélyunk volt, mindig ott találkoztunk. Átöleltük egymást. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kiderült, hogy ő színészként nem tudott befutni Pesten. Bara Margit, az a gyönyörű nő, viszont befutott! Az író, Darvas József „segítette”. Géza, a jóképű, fiatal, tehetséges színész két év múlva öngyilkos lett.
– A forradalom idején már Aradon volt.
– Szeptemberben visszajöttem, elkezdődött az iskola, és októberben kitört a forradalom. Akkor összeomlott minden. Eszembe jutott, hogy nyáron egyszer Pesten elmentem a Petőfi Kör gyűlésére. Ott mindenki mondta a magáét, tiltakoztak, követelték a reformokat, a politikai változást. Hogy ott miket mondtak a rendszer ellen!? Érezni lehetett a forradalom előszelét.
– Folytatódott itthon a tanári pálya és a sportkarrier.
– Sajnos ’57-ben Bukarestben egy versenyen összeszedtem egy sárgaságot. Egy hónapig kórházban feküdtem, aztán egy évet kihagytam. Hamarosan abbahagytam a versenyszerű teniszezést. Edzőm, Grünwald is meghalt 44 éves korában, fehérvérűségben.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Elhunyt a Kolozsvárt született Bara Margit színésznő
Életének 89. évében, hosszan tartó súlyos betegség után október 25-ére, keddre virradó hajnalban elhunyt a Kolozsvárt született Bara Margit Kossuth- és Balázs Béla-díjas színésznő, az 1950-1960-as évek egyik legnagyobb magyar filmcsillaga – erősítette meg a család a 24.hu értesülését az MTI-nek.
Bara Margit 1928-ban született Kolozsváron, ahol egy évet végzett el a Színművészeti Akadémián. 1945-55-ben a Kolozsvári Magyar Színházban játszott. 1955-ben települt át Magyarországra, 1957-ig a Petőfi Színház, majd a Nemzeti Színház művésznője lett. A csúcson volt, amikor 1964-ben belekeverték az úgynevezett Onódy-ügybe, ezt követően pályafutása harminchat évesen derékba tört. A színpadtól 1978-ban vonult végleg vissza.
Az Onódy-ügy egy alaptalan és rosszindulatú rágalomhadjárat volt, amelynek során azt pletykálták a művésznőről, hogy érintett az Éttermi és Büfé Vállalat csalással és sikkasztással gyanúsított igazgatója, Onódy Lajos elleni eljárásban. Ekkoriban olyasmiket híreszteltek, hogy az Onódy irányítása alatt álló mulatóhelyeken vad tivornyák, fékevesztett orgiák zajlottak magas beosztású funkcionáriusok és a legszebb magyar művésznők, köztük Bara Margit közreműködésével. Sosem sikerült kideríteni, ki és miért keverte bele éppen Bara Margitot a szégyenletes ügybe, melynek vádlottját a művésznő még csak nem is ismerte.
Bara Margit ismertebb filmjei közé tartozik a Szakadék (Bessenyei Ferenc és Sinkovits Imre partnereként), a Bakaruhában, a Szegény gazdagok, a Ház a sziklák alatt és a Csempészek. Művészetét 1967-ben Balázs Béla-díjjal, 2002-ben Kossuth-díjjal ismerték el. 2011-ben, a 42. Magyar Filmszemlén életműdíjjal tüntették ki a 2005 óta nagybeteg művésznőt, 2012-ben Budapest díszpolgára címet adományozták neki.
Bara Margit kétszer ment férjhez. Első férje, Halász Géza színész öngyilkos lett. Második férje a 2013-ban elhunyt Gyarmati Dezső vízilabdázó volt, akivel 1964-ben házasodott össze, négy évvel később kislányuk született, Terézia Eszter. Krónika (Kolozsvár)

„Kultúr”-emlékek
A könyveknek (és színdaraboknak is) megvan a maguk sorsa vagy utóélete. Emlékek a 700 éves Kincses Városból. Egy város, ahol két operaház és magyar ifjúsági könyvtár is volt a lázas 50-es években, ahol boldog gyermekkoromat tölthettem. (Ma már csak azzal dicsekedhetnék, hogy Mátyás király „falumbeli”.)
A vékony aranykeretes szemüveget viselő könyvtáros néni a Malinovszkij téren, a magas kőalapon álló kis tank szomszédságában előveszi kartotékomat és beküld a polcok közé: válassz magadnak egy új Verne Gyula-könyvet. Igen, mi Verne Gyula (és nem Jules Verne) piros könyvein és barna kenyéren nevelkedtünk, és az egykori Unitárius Kollégiumban, az „Unitereknél” váltunk emberré. Tudós nevelők tanítottak emberségre, s ha néha dr. Árkossy Sándor, dr. Mikó Imre, dr. Heinrich László, dr. Ősz Dénes vagy dr. Váczy Margit nevét emlegeti a hálátlan utókor, büszkén mondja a 60 éve érettségizett 14 diák a 33-ból: tanítványaik voltunk. Fejér Miklós, „az oszi” az irodalom szeretetét, a hűséget oltotta belénk. És mi a sorsa a jó nevelőknek? A könyveknek? Ugyanaz. Az egyik a Csatornánál csákányol, a másik laboráns lesz egy kolozsvári üzemnél, a másik kis faluba ingázik… És kedvenc olvasmányaim? A Táborozás a Balatonnál című a kályhában landol, címlapján kis hajót építenek a cserkészek és leventék, árbócán háromszínű kis lobogó, ez minden bűne; Ignácz Rózsa: Anyanyelve magyar című munkája is tűzhalált szenved, de R. Haliburton puhakötésben megjelent munkája, a Varázscsizmában a föld körül is máglyára kerül, az utolsó orosz cár családjának kiirtását is leírta. (Hogy egy elefánt hátán átkelt az Alpokon Hannibál nyomában, az még megbocsátható volt, de az a fejezet, ahol egy védtelen család három gyerekkel együtt, ítélet nélkül a bolsik áldozata lett, az már nem.) Veszélyes volt ’45 után ilyen könyveket otthon tartani…
És a Sétatér elején, a Szamos partján megbúvó magyar színház, mennyi emlék, mennyi élmény, ahol tanárainkkal is találkoztunk, és nekik is ünnep volt az előadás, legjobb ruhájukat vették fel… 1953… általános gyász a népi demokráciákban, a társulat végre megint műsorra tűzi az Úri murit, s amikor (talán Márton János?) Csörgheő Csuli szerepében, sírva bejelenti, hogy „Megdöglött a nagy kan”, csak a kisgyerekek mernek kacagni… 1957 vagy 1958 szeptemberében évfolyamtársam színházba invitál, házigazdájának bérlete van, és nem mennek az előadásra. Megyünk, az Optimista tragédia a cím. A nézőtéren „becsengetés után” csak az első két sor telik meg, a padsorok között bevonul egy forradalmár tengerészcsapat, zászlót lengetve, vezeti őket a bőrkabátos komisszárnő, a színpadon megfordulnak, felnéznek az üres páholyok és hátsó széksorok felé, és kiáltják: Hogy ez a sok-sok ember ilyen boldog, az mind a mi munkánk, harcunk eredménye… A szünetben kollégám „köhögni” kezd, és kivezetem, az első gesztenyefa alatti padon kinevetjük magunkat, és megállapítjuk, hogy a nézők azok voltak, akik nem mertek otthon maradni és mi ketten. (Ha jól emlékszem, akkor H. Bisztray Mária, Bara Margit, Flóra Jenő, László Gerő, s mintha Dorián Ilona alkották a csapatot, többek között ők sem lehettek mindig „némaleventék, tacskók vagy lirkirályok…”, Júliák vagy Rómeók.) A zenés színpadot párhuzamosan hódítottuk meg, s a kezdet nem is lehetett más, mint Dunajevszkij: Szabad szél c. műve, a Duli-duli-duli-t sokáig énekeltük, igaz, csak szünetben, és az Ezért aztán leginkább, iszunk egy kis pálinkát c. valódi tengerészdal is sokáig volt „műsoron” a kisdiák-kórusban. (Pár éve egy tévéműsor szerkesztője mesélte, hogy Budapest felszabaDULÁSA után nem sokkal Kodály Zoltán találkozott a szovjet őrnagyi ruhában feszítő Dunajevszkijjel, és csodálkozva kérdezte: Dajcs, maga mit keres itt? (A Wikipédia nem igazolja ezt az anekdotát.)
A komoly, nehéz zene első darabja részemre a Hunyadi László volt, s amikor az első felvonás végén férfikórus énekelte a Meghalt a cselszövő, nem dúl már rút viszály (Allegro non tanto), akkor a 3-as páholyból jól láttuk, sokan felkapták fejüket az ismerős dallamra (ami később Hunyadi-induló néven is forgott). Otthon tudtam meg, hogy a SZER hetente csúfolódó versikét énekelt erre a dallamra, hallgatása pedig a rádióhoz hajolva, bezárt ajtók-ablakok mellett történt. (Azt már más mesélte, hogy 90 legelején ennél a dalnál a tömeg felállva, tapsolva énekelt a színészekkel együtt: „Meghalt a cselszövő…”) A 60. érettségi találkozó után taxi visz a Házsongárdi temető felé. Mondom a gépkocsivezetőnek, hogy ’56-ban végeztem a Brassaiban. Ő is ott végzett, mondja, de ő ’56-ban született. Íme, még egy ’56-os Kolozsváron.
Szathmáry János, Kolozsvár–Gyergyószentmiklós
Hargita Népe (Csíkszereda)

Jelenések könyve – Gy. Szabó Béla fába vésett látomásai egy albumban
Fametszet kiállítás júniusban a Refo500-on
Gy. Szabó Béla Jelenések könyve fametszet-sorozatát készülnek kiadni a Reformáció 500. évfordulója alkalmából, de nemcsak albumkiadást tervez a képzőművész hagyatékát gondozó Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, hanem az eredeti fametszet-lenyomatokat az Erdélyi Református Egyházkerületnek adományozná ez alkalomból. Az Apokalipszis című albumban található fametszeteket nem fűzve, hanem külön lapokként rendezik albumba a kötet gondozói. – Azért döntöttünk így, mert azt reméljük, hogy a lelkészek szívesen használják majd saját gyűjteményük kiegészítésére az album tartalmát – mesélte Ferenczy, aki a képzőművész egykori műtermében fogadott bennünket. Gy. Szabó Béla alkotásai – grafikák, pasztellek, olajfestmények – köszöntek vissza ránk a falakról, ecsetek, vésők sokasága, tanulmányrajzok gyűjteménye mind-mind a szenvedélyesen alkotó művész emlékét idézik egykori otthonában. Aki oda belép, önkéntelenül is úgy érzi, a városközpont egyik rejtett kincsesládájára bukkant.
– Júniusban rendkívüli közgyűlést szerveznek a Farkas utcai templomban, ezen a református és evangélikus lelkészeket együtt szentelik fel, amire még nem volt példa a történelem során. Ekkor a templom kerengőjében állítanák ki a Jelenések könyve sorozatot. Annak kevés esélyét látom, hogy addig az album is megjelenik, de legkésőbb a Kolozsvári Magyar Napokig kiadják a kötetet – részletezte a terveket Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, majd lankadatlan lelkesedéssel tárlatvezetésbe kezd az emlékszobában
Erdei tánc, háromezer óra
– Az első nagyméretű dúca a Fáramászó volt. Ez annak apropóján született, hogy egy 1932-ben szervezett kiállításán találkozott Kós Károllyal, aki azt kérdezte tőle: fiatalember, miért nem mászik fára? A fára mászást persze nem szó szerint értette, hanem arról faggatta, miért nem készít fametszeteket – mesélte Gy. Szabó Béla első nagyméretű fametszetének történetét Ferenczy. Számos közismert személyiség látta el kézjegyével a róla készült fametszeteket. Dedikált neki verset Kányádi Sándor, Dsida Jenő is, de őriznek dedikált portrémetszetet Kós Károlyról, Reményik Sándorról, Szabédi Lászlóról, Bara Margitról, Terényi Edéről, Szabó T. Attiláról, Nagy Istvánról.
– A fametszet dúcokat mindig körtefából készítette. A vésőit csináltatta, és egy-egy vésőt egy egész este fent, hogy a metszéshez megfelelő éle legyen. Nagyon jó szerszámokra volt szüksége, mert például az alkotásain megjelenő fénysugarakat nem vonalzóval, hanem szabad kézzel, egy határozott kézmozdulattal metszette ki – árult el részleteket az alkotómunka folyamatáról Ferenczy Miklós, és közben mosolyogva azt is elmesélte, hogy gyakran állt modellt Gy. Szabó Bélának figurális rajzokhoz. – Általában 40-50 lenyomat készült egy metszetről. De ott van például az Erdei tánc című fametszet, amelyből azért nincs sok, mert nagyméretű alkotás volt, és papírhiány akadályozta nagyszámú lenyomatának készítését. Később aztán ez a papírhiány is megoldódott, mert japán papírt szerzett be. Az erdei tánc témájának kidolgozásán összesen háromezer órát dolgozott. Az első metszetet megsemmisítette, aztán később újrametszette ugyanezt a témát és az első elképzelésnek csak bizonyos elemeire fektet hangsúlyt. Az első metszeten szereplő sok táncosból csak három táncospárt helyez előtérbe, és az alkotáson látható gyereknek is fontos szerepet tulajdonít, de az első változaton jól látható zenészek már háttérbe szorulnak a második verzión – mesélt az egyik különlegesebb nagyméretű fametszetről.
Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg
– Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg 1955-56-ban Nyárádszentbenedeken, ahol nagyapám lévita tanítóként dolgozott, és Gy. Szabó sokat járt oda dolgozni, rajzolni. Sok metszete készült a Nyárádmentén, vonzotta az ottani szép táj, érdekes emberi arcok – mesélt kérdésünkre a képzőművésszel való kapcsolatáról a hagyatékgondozó. – Később kisgyerekként Kolozsvárra kerültem, nagynéném Ferenczy Júlia festőművész három testvért nevelt, Imrét, aki hegedűművészként, Istvánt, aki csellistaként, tanárként tevékenykedik, és engem, aki nyomdokaiba léptem az elődeimnek olyan értelemben, hogy a felmenőim a 17. századig visszamenőleg papi, tanítói családból származtak. Júlia nénémnek köszönhetően, aki valamikor Fuhrmann Károly felesége volt, olyan környezetben nőttem fel a Farkas utcában, ahol ragyogó embereket ismertem meg. Többek között Kós Károlyt, Kelemen Lajost vagy Szabó T. Attilát. Magával ragadott ez a környezet, mert ugyan lelkész lettem, de a képzőművészethez mindig is kötődtem – mesélt a gyerekkori emlékeiről, amelyeknek egyik meghatározó szereplője volt Gy. Szabó Béla is.
– Talán ez az első alkalom, hogy elmesélem: gyerekként jól rajzoltam. Júlia néném biztatott, Gy. Szabó Béla pedig fel is ajánlotta, hogy oktat, de az ő tehetségük láttán visszakoztam. Ettől függetlenül mindig fogékony voltam a zene, a képzőművészetek iránt, és az életem szerves részeként tekintek ezekre a művészeti ágakra. Ez az oka annak is, hogy lelkészként több galériát is sikerült beindítani: az esperesi hivatalban működött Gy. Szabó Galériát, amely 130 kiállítás helyszíne volt; ottani lelkészségem idején felépült a Pata utcai gyülekezeti ház, amely Fehér galériaként ma is működik. Emellett a Gy. Szabó Béla hagyatékból halála után kétszáznál több képet kereteztünk be, amit 110 kiállításon mutattunk meg a nagyközönségnek – mesélt képzőművészeti missziójáról a lelkész.
A Jelenések könyve sorozatát már a 80-as években a Pata utcában és a Vártemplomban is kiállították. – Ezt a sorozatot jobbára gyülekezetekben mutatjuk be, mert tematikailag érdekes, de az üzenetéhez csak akkor kerülhet kicsit közelebb az alkotást szemlélő, ha tanulmányozza a Bibliát. Számos hazai és magyarországi gyülekezethez sikerült eljuttatni ezt az üzenetet az évek során, és 2008-ban, a Biblia évében a brüsszeli Európai Parlamentben is látható volt a 22 fametszet – mondta el a sorozatról.
– Azért fontos számomra Gy. Szabó és a hagyatéka, mert kisgyerekként, diákként, fiatal házasként mindig segített és támogatott. Mindig azt mondtam, hogy ha csak annyit kaptam volna tőle, akkor is igazán hálás lehetek, de ennél sokkal többet kaptam, hiszen neki köszönhetően nagyszerű embereket ismertem meg, ezáltal pedig lélekben gazdagodhattam. Ennek a hagyatéknak az őrzése számomra misszió, amely arra sarkall, hogy alkotásainak üzenetét, szépségét minél több emberrel megosszam – beszélt a kettejük közötti kapcsolat meghatározó jellegéről. – A legfrissebb élményem magyarlétai, ahol ugyan nem Gy. Szabó Béla képeit, hanem Olajos Istvánnak, egy 29 évesen elhunyt képzőművésznek az ő tulajdonában álló alkotásait állítottuk ki, aki egyike volt a Barabás Miklós Céh alapítóinak. Életében soha nem szerveztek neki tárlatot, halála után találtam rá a hagyatékban, egy külön albumban negyven munkájára, amit bekereteztem és paszpartukat készítettem hozzá. Így sikerül halála után több helyszínen is bemutatni az alkotásait. A létai gyülekezeti teremben négy egyszerű asszony csodálta éppen a képeket. Odaértemkor afelől érdeklődtek, hogy mennyi ideig maradhat ott a kiállítás, mert nagyon tetszettek nekik képek. Akkor is úgy értékeltem, hogy ha csak ennek a négy embernek sikerült örömet okozni a képek bemutatásával, már akkor is megérte megszervezni a kiállítást, oda is juttatni az alkotás örömének lenyomataiból – fogalmazott a „misszionárius”.iá
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)