"Június 20-án leplezték le Szászrégenben az id. Jorga Ferenc készítette Petőfi-szobrot, a római katolikus templom kertjében. Ebből az alkalomból Múltunkról címmel kis füzetet jelentetett meg Pakó Benedek plébános, az Illyés Közalapítvány támogatásával. A Múltunkról (Impress Kiadó, Marosvásárhely, 1999) mindössze ötszáz példányban látott napvilágot, Csernátoni József szerkesztő előszava szerint a füzet egy emlékkönyv-sorozat első darabja kíván lenni. E vidék történelmi múltját feltáró dokumentumokat akarnak kiadni. Pakó Benedek Előszó helyett ezt írta: "A történelmi hazugságokat le kell leplezni, hogy azokkal tovább ne manipulálhassanak sötét erők. Az igazságot kell kimondani! Minden közösségnek magának kell elvégeznie múltfeltáró belső önvizsgálódását, hogy megszabaduljon a történelmi hazugságok bűntudatgerjesztő, bénító nemzettudatától, de az önámító, önhibát tagadó múltszemlélet csapdájától is, hogy igazabb, szabadabb, szeretetre alapozó, testvériségre épülő, jobb jövőt építsen." Címek a kötetből: Szászrégen és vidéke az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején. A polgárháború. Háromszék önvédelmi harca. Bem tábornok erdélyi hadjáratai. Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Jozéfa bárónő emlékirata 1848-49-es élményeiről. Bod Sándor feljegyzései az 1848-49-es vajdaszentiványi és környékbeli eseményekről. A régeniek részvétele az 1848-49-es szabadságharcban. Emlékezzünk kegyelettel az 1848-49-es szabadságharcban meghurcolt, üldözött és börtönbe zárt szászrégeni katolikus plébánosokra! (Györfi Lajos, Vass Ferenc, Reimisch Lajos, P. Bartos Anaklét rövid életadatai). - Lehet, hogy ezzel a kiadvánnyal indul a Felső-Marosmente magyar szellemiségének kibontakozása? /B.D [Bölöni Domokos]: Szászrégeni emlékkönyv. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 23./"

Nem gondoskodnak a kastélyról, de visszaadni sem akarják
Az állam már nem használja, csak fizet a mezőzáhi Ugron-kastély őrzéséért, de még így sem hajlandó visszajuttatni az 1909 és 1911 között épült ingatlant a tulajdonosainak. A megyei önkormányzat illetékesei egy procedurális mulasztásra hivatkozva tagadják meg a középkor francia kastélyaira emlékeztető impozáns épület restitúcióját.
Az Ugron család és ügyvédje, Sărăcuţiu Edit abban reménykednek, hogy előbb-utóbb, – Romániában, vagy szükség esetén Strasbourgban – csak érvényesül a tulajdonjog tiszteletben tartása. E közben a román többségű mezőségi falu lakói is remélik, hogy a hajdanán a település ékességének számító kastély elkezdi vonzani a látogatókat. Addig is a naptári számok misztikumát rejtő épület a maga négy tornyával, tizenkét bejáratával, négy teraszával, ötvenkét helyiségével és 365 ablakával egy alapos restaurálásra szorul.
Alig két kilométer választ el a pazar kastélyával, egyedülálló sztyeppei bazsarózsa-rezervátumával és hatalmas halastavával jobb helyen turistaparadicsomnak beillő Mezőzáhtól, amikor a Nagysármást Marosludassal összekötő, toldott-foldott megyei út mentén egy kidőlt kilométerkő jelzi a község közelségét. Aztán a falu bejáratánál már a valamikor piros-sárga-kékre festett, mára jócskán megkopott oszlopra kiaggatott tábla jelzi, hogy jó helyen járunk. A központban egyetlen, az Ugron-kastélyra utaló turistajelt sem találunk, de a kocsmából kilézengők mutogatásai könnyen rávezetnek az erdő övezte, Burszána nevű domboldalra vezető, szőnyegbombázás utáni állapotokat idéző keskeny útra. A szebb napokat megért kastélykert elhagyatott főbejárata lakattal és tiltó táblával fogad: sem bemenni, de még csak fényképezni vagy filmezni sem szabad. A kerítésen való átjutásra egy kamaszkori mozdulatra van szükség. Odabenti magányában már-már az az érzése támad a látogatónak, hogy egy elvarázsolt kastély udvarára pottyant, ahol minden élőlény kihalt, csak a bokrok és futók nőnek kényük-kedvük szerint, de aztán az épület túlsó oldalára kerülve, két, láncra kötött vakkantó eb és egy szemmel láthatóan megzavart őr visszaszólítják a való világba. A valamikor több mint háromszáz árva és elhagyatott sorsú gyereknek otthont adó épület egy éve teljesen kiürült. Utoljára mindössze 56 rászoruló élt az ódon falak között; a gyerekek többségét a tavaly ilyenkor Mezőrücsre vagy Erdőszentgyörgyre, családi típusú házakba helyeztek át, akit meg lehetett, hazaküldtek az évekig szinte semmi érdeklődést nem mutató szülőkhöz.
A váltásban dolgozó négy őr egyike, Alexandru Mureşan akkor válik barátságosabbá, amikor felmutatjuk „a megyétől kapott papirost”, amiben a hatvanöt évvel ezelőtti államosítás haszonélvezői beleegyeznek tulajdonuk meglátogatásába. A hátsó homlokzaton lévő márványtábla szövege (ÉPÍTETTE / ÁBRÁNFALVI UGRON ISTVÁN / AUSTRIA MAGYARORSZÁG / R. K. KÖVETE ÉS M. H. MINISZTERE / CS. ÉS KIR. KAMARÁS / SÓGORÁNAK / LOSONCZI BÁRÓ BÁNFFY JÁNOS NAK / RAJZAI UTÁN / MDCDXI.) még a száz évvel ezelőtti eredeti állapotokról tanúskodik, a benti, voroneţi kékre festett falak és az egyik moldvai kolostor hatalmas, berámázott képe viszont egyből elárulja, hogy itt valamikor tulajdonoscsere történt. A kastély építtetője, báró Ugron István, a dualista korszak moszkvai nagykövete nem érte meg birtoka államosítását, nem sokkal a kommunisták kisemmiző 1948-as akciója előtt, 86 évesen elhunyt. A nagyon öregek még emlékeznek arra, amint a nagy gonddal és művészi érzékkel összeválogatott berendezési tárgyak legjavát éppen az azok megőrzésére és leltári átadására hivatott személyek hordták szét. A kastélyban 1954-ig gabonagyűjtő központ, majd öt éven keresztül iskola, 1959 és ’62 között gazdasági líceum működött. Ötven évvel ezelőtt, 1963-ban gyerekotthont létesítettek, amit a tavaly nyáron számoltak fel.
Meggyalázott családi kápolna, elmenekített sírkövek
Bár Lakó Jenő helyi református lelkész szerint a záhi kis, alig több mint kétszáz lelket számláló magyarság nem érzi magáénak az épített örökséget, az emberek ilyen vagy olyan módon mégiscsak kötődnek a kastélyhoz. „Mindaddig amíg a román állam tulajdonában van, és a jelek szerint nem is szándékszik megválni tőle, a helyi közösség nincs ahogy a magáénak érezze a kastélyt” – magyarázza a fiatal lelkész. Pedig szinte nincs olyan tősgyökeres záhi, akinek nagyszülei vagy dédszülei ne vették volna ki részüket az épület felhúzásában vagy működtetésében. Ioan Porim, a 68 éves nyugalmazott történelem szakos tanár nagyapja például téglát hordott a gróf birtokára.
„A nagy sürgölődésben el is törte az öreg a lábát, de hát ilyen egy építkezés, időnként az ember, ha nem figyel oda, megsérülhet” – idézi fel a nagyapja által hallottakat Porim, aki szerint a helyiek, nemzetiségüktől függetlenül, tisztelték Ugron Istvánt. A férfi azt is nagyon jól tudja, hogy a nemes család kápolnáját előbb a ’70-es, majd a ’80-as években nem a cigányok dúlták fel, mint ahogy egyesek ma beállítják a sírgyalázást. „A románok tették tönkre, azt is lehet tudni, hogy kik. A koponyákkal fociztak a réten és ezzel még dicsekedtek is” – mondja Porim.
Nem csak a hamvak, maga a kápolna is a rendszerváltást követő magyarellenes hangulat áldozatává vált. Ma már mindössze egyetlen fala áll, de környéke sokkal inkább szemétdombra, mint kegyhelyre utal. Az, hogy az Ugronok sírkövei nem jutottak a kápolna sorsára, csak a gyülekezeti tagoknak köszönhető, akik a református templom kertjébe menekítették. A Marosi Református Egyházmegye esperese, Lőrincz János most is hátborzongva idézi fel azt az 1990 eleji lincshangulatot, amely a faluban uralkodott. A záhi gyülekezet akkori lelkésze és családja hetekig nem mert a parókián aludni, és a településre is csak egy becsületes román ember hívására tért vissza. Ioan Pop és családja voltak azok, akik befogadták és oltalmazásuk alá vették Lőrinczéket. „Már a marosvásárhelyi véres események előtt kénytelenek voltunk elmenekülni a faluból, majd egy derék román családhoz visszatérni. A magyarellenes diverzió része volt az is, hogy mindeközben a hatóságok a parókián házkutatást tartottak, fegyvert keresve” – meséli a huszonhárom évvel ezelőtti mezőzáhi lelkész. Lőrincz János ’90 májusától már Marosvásárhelyen szolgált, de utódjának, Décse Ferencnek máig is ismeretlen tettesek betörték az ablakát. „Nem tudom, hogy mivel érdemeltük ezt ki, hisz a forradalom után tetemes mennyiségű külföldi segélyt osztottunk ki magyaroknak, románoknak egyaránt. A forradalomig pedig a román emberek talán még inkább tiszteltek, mint a híveim” – mondja. Az átélt borzalmak dacára az esperesi székbe került lelkész a mai napig is szoros kapcsolatot ápol egykori gyülekezetével és azzal a faluval, ahol pályafutását kezdte.
A kastélyból és legendájából is virágozhatna a falu
Az Ugron-kastély és tulajdonosa története is Lőrincz Jánosnak köszönhetően került be az egyház historia domusába. A pedagógus Ioan Porim is jó történelemtanárhoz illően, kívülről fújja az Ugron István körül keringő, immár évszázados legendát. A báró, aki az Osztrák-Magyar Monarchia moszkvai nagyköveteként egy orosz hercegkisasszonyba lett szerelmes, amikor azt feleségül akarta venni, pompás, de egyben különleges fogadtatásban is akarta részesíteni. Ezért engedélyt kért a császártól, hogy aranypénzekkel teríthesse be az utat a záhi vonatállomástól a dombtetőn lévő kastélyig. A császár beleegyezett az őrült tervbe, egyetlen kikötése az volt, hogy az aranypénzeket élükre állítsák, hogy senki ne léphessen a király arcképére. Bármennyire is gazdag ember volt a báró, nem tudta megvalósítani tervét. Nemsokára, az orosz forradalom következtében, 1918-ban a cár családját, így Ugron nagy szerelmét is kivégezték, így teljesen remény nélkül maradt a báró. Szomorúan és visszavonultan élte élete hátralévő részét, s a halál is magányosságban, egy kolozsvári aggmenházban érte 1948-ban.
„Persze, tudom, hogy ez nem feltétlenül igaz szóról szóra, inkább csak legenda. De akkor is a mi legendák, a mezőzáhiak legendája, és attól szép!” – állítja büszkén a tanár. Az idős pedagógus szerint, ha az illetékesek okosan gondolkodnának, a falu képes lenne megélni történelmi örökségéből, flórájából és faunájából. A kastély mellett – egy kis jó reklámmal – az Európában egyedülállónak számító sztyeppei bazsarózsa-rezervátum vonzhatna még több látogatót, mint ahogy a határban lévő hatalmas halastó is több horgásznak biztosíthatna kikapcsolódási lehetőséget, ha tulajdonosai nem csak a díj bezsebeléséről, hanem a halállomány pótlásáról is gondoskodnának. Hasonlóan vélekedik Octavian Călugăr is, aki 2005 óta teljesen önkéntes alapon gondozza a rezervátum három és fél hektáros területét. Mint mondja, már csak azért is jó volna helyreállítani a kastélyt, mert a százéves épület a környék egyetlen műépítészeti látványosságának számít. „Az nem megoldás, hogy a megyei önkormányzat négy őrt is fizet, de nem tesz semmit annak érdekében, hogy a kastély visszakapja régi pompáját: se nem adja vissza a tulaj leszármazottjainak, se nem tatarozza. Ha nem történik semmi, a penész megeszi a falakat, de az is lehet, hogy még azelőtt az egész épület leérkezik a völgybe” – próbálja megkongatni a vészharangot a település egykori polgármestere, jelenlegi helyi önkormányzati képviselője.
Se restitúció, se restaurálás?
Ha nem lennének az őrök, a kerítés, a megfigyelő kamerák és a kutyák, az épület állaga még ennél is rosszabb lenne. „Mindent ellopnának, ajtót, ablakot, cserepet, mindent” – mondja az őr, Alexandru Mureşan miközben a szüntelenül ugató kutyákat próbálja csitítani. A kastély udvarán futkosó ebek nagyon elszaporodtak, de nem is baj, véli az őr, mert így legalább a tolvajok is elbátortalanodnak. A négylábúak etetésükről ő és kollégái gondoskodnak, mint ahogy az épületen megjelenő kisebb hibák kijavításáról is. „Ezt-azt mi is meg tudunk oldani, de nézzen oda fel – mutat a tetőre –, látja, hova csúsztak a kupás cserepek? Oda már egyikünk sem mer felmászni”.
Lokodi Edit Emőke, a Maros megyei önkormányzat alelnöke elismeri, hogy a tanácsnak kellene lépnie, de pénzhiány miatt az épületőrzésnél többre nem futja. Az ingatlan műemlék jellege csak bonyolítja az ügyet, hisz bármilyen kis beavatkozáshoz minisztériumi engedély szükségeltetik. Lokodi szerint a kastélyban egy önmagát fenntartani képes öregotthont lehetne működtetni, ugyanis a Mezőségen egyetlen ilyen jellegű szociális létesítmény sincs. Hasonló véleményen van Schmidt Lóránd is, a megyei szociális gondozási és gyermekjogvédelmi hatóság igazgatója, aki úgy tudja, az Ugron családnak már semmi esélye nincs a kastély visszaszerzésére.
A család ügyvédje, Sărăcuţiu Edit viszont másként látja a helyzetet: azt tapasztalja, hogy az épület körüli jogi vita igencsak bonyolult, de mint mondja, egyáltalán nem reménytelen. Már a telekkönyvbe iktatott bejegyzés is furcsán hangzik, miszerint az ingatlant ideiglenesen államosították a báró fogadott fiától és egyetlen örökösétől, az akkor még kiskorú Ugron Bánffy Istvántól. „Rég a pályán vagyok, de ilyen jogi kifejezést még nem hallottam. Hogy lehet valamit ideiglenesen államosítani?” – csodálkozik el a marosvásárhelyi ügyvédnő, aki 2001 óta képviseli különböző jogi ügyekben a családot. Sărăcuţiu Edit elismeri, hogy Ugronék lekéstek a kastély 2001/10-es törvény alapján való visszaigényléséről, de ez még nem lenne ok a tulajdonjog megtagadására, az ugyanis soha nem évül el. Ezért polgári per útján szándékoznak visszaszerezni jussukat. „Mind a mezőzáhi községháza, mind a megyei önkormányzat ott akadályoz, ahol csak tud. Bármilyen, számunkra fontos okiratot kérünk, csak nagy késéssel szoktak válaszolni. Arról nem is beszélve, hogy a kastély körüli, visszaszerzett területekre a birtoklevelet még 2005 óta nem adták ki” – panaszolja az ügyvédnő, hozzáfűzvén, hogy még szerencse, hogy a családtagok nem csak jogtisztelők, de rendkívül türelmesek is.
Ugron Béla Magyarországon élő örökös, aki mint állítja, utólag került képbe, tudatában van annak, hogy édesanyja, Ugron Istvánné Bánffy Mária későn adta le a visszaigénylési kérést, azonban a határidő be nem tartását nem tekinti a kastélyról való lemondásnak. Mint mondja, egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy utcára tegye az árvákat, és most is azon gondolkozik, hogy milyen közösségi célra fordítsa a kiürített ingatlant. „Az Ugron család bármit is kapott vissza a Székelyföldön, nem herdálta el és nem is tartotta meg kizárólagosan csak magának, hanem a 2005-ben létrehozott alapítványán keresztül közösségi célokra fordította. Ehhez tartanánk magunkat a mezőzáhi kastély esetében is” – szögezi le. Ugron Béla szerint ezzel a helyiek többsége is tisztában van, hisz ottjártakor, annak ellenére, hogy ő már nem Mezőházon született, mindenki örömmel és reményteljesen fogadta.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

"Arra várnak, hogy meghaljunk"
Az állam javára döntött a bíróság a grófi erdők ügyében
Tegnap a Maros Megyei Prefektúra közleményben értesítette a közvéleményt, hogy a Maros megyei tulajdonjog-visszaszolgáltató bizottság október 9-én a brailai törvényszéken visszavonhatatlanul megnyerte a pert a gróf Bethlen Anna által képviselőt Gödemesterháza Erdőuradalmi Rt.- vel szemben, így állami tulajdonban, a Romsilva Rt. közigazgatásában marad a Felső-Maros mentén – Déda, Ratosnya, Palotailva és Gödemesterháza területén levő – 25.377 ha erdő. Bethlen Anna Bánffy Dániel örököseként kérte vissza a tulajdonjogot, részvényesek voltak még Bánffy László, id. és ifj. Bánffy János.
Az üggyel sokáig Rózsa József ügyvéd foglalkozott, aki alapfokon igazolta, hogy az örökösöknek joguk van az említett erdőterületekre, mi több, a Maros megyei igazságügyi fórumokon elérték azt is, hogy kimérjék és gyakorlatba ültessék a tulajdon-visszaszol-gáltatást. A kataszteri adatok szerint a parcellákat az erdészeknek kellett volna kimérniük. Tudomásunkra jutott, hogy a ratosnyai polgármesteri hivatalban a tulajdonba helyezési jegyzőkönyvet alá is írták azon bizottsági tagok, akik valóban jogosnak tartották a visszaszolgáltatást, az erdőkerület képviselőinek kivételével. Majd nem sokkal ezután a Romsilva – a perre hivatkozva – hivatali visszaéléssel feljelentette a Korrupcióellenes ügyészségen (DNA) az aláírókat, akik ellen kivizsgálás indult. Közben leállították a folyamatot. Ennek az akciónak az eredménye az október 9-i határozat.
A per folytatásáról nem nyilatkozott az ügyvéd, mert amióta Marius Pascan szenátor, volt prefektus politikai színezetű beavatkozása miatt áthelyezték más megyebeli igazságügyi szervek hatáskörébe, a jogi képviselőetet egy bukaresti irodára bízták. Az ügyvéd elmondta, amennyiben a jogsértett romániai állampolgárok úgy érzik, hogy a hazai igazságszolgáltató szervek kedvezőtlen döntést hoztak, jogorvoslatért az Európai Emberjogi Bizottsághoz (CEDO) fordulhatnak, amely sok esetben évek után ugyan, de "kiigazíthatja" a korábbi határozatot. Hogy lépnek-e ebbe az irányba, az ügyvéd nem tudta megmondani, valószínű, hogy még mérlegelik ezt a lehetőséget.
Gróf Bethlen Anna lapunknak azt mondta: "arra várnak ezek, hogy haljunk meg, aztán az idő megold majd mindent", majd hozzátette, nem hagyják magukat, mert tudja, hogy igazuk van.
Azonkívül, hogy a döntés mögött gazdasági érdekek húzódnak, a pernek szimbolikus jelentősége is van, hiszen a Gödemesterháza Rt. tulajdonképpen azért alakult meg, hogy az 1918-as impériumváltást követően a tényleges román hatalom átvételéig olyan jogi-gazdasági szerveződés alakuljon, amely – habár az erdők bizonyítottan magántulajdonban voltak –, megerősítse ezt a részvénytársaság által is. Utána születtek meg az újonnan megalakult államban azok a törvények – 1921. július 30- án, majd az 1945 februári Ellenséges Javakat Kezelő és Felügyelő Pénztárra (CASBI) vonatkozó törvény – a háborús bűnösséggel vádolt magyar nemesi réteget sújtotta –, amelyek önkényesen kisajátították a nagybirtokokat, s amelyeket 1949. március 3-án sajátítottak ki végleg. Az erdő nem lehetett a román államé, mert amikor a szóban forgó nemesi családok tagjai, illetve felmenői a tulajdonjogot megszerezték, akkor még nem is létezett Románia a mai for-májában.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

Örökségünk marad-e a mezőzáhi Ugron-kastély?
Miközben Marosvásárhelyen emblematikus műemlék épületek megmentéséért folyik a harc, a megye távolabbi övezeteiben található, a magyar arisztokrácia által ránk hagyott gyönyörű épületek válnak az enyészet martalékává.
Nemrég az ősei erdővidéki birtokára visszatelepedett Kálnoky Tibor gróf egy interjúban azt állította, hogy az 1990-es évek utáni időszak többet ártott az erdélyi kastélyoknak, mint a kommunista éra, mert miután a kollektív gazdaságok, iskolák, állami intézmények kiköltöztek, a visszaszolgáltatás nem történt meg, s az épületek közprédává váltak. Téglát, cserepet, faanyagot, minden mozdíthatót elvittek, maradtak a csupasz és beázott falak, közel az összeomláshoz. Hasonló sors jut-e a mezőzáhi Ugron-kastélynak, vagy magyar vonatkozású építészeti örökségként, a mezőségi szórvány reprezentatív létesítményéről beszélhetünk róla az elkövetkező években?
Több évszázados múlt
Az Ugron család mezőzáhi ága Ugron Istvánra és nejére, báró Bánffy Annára vezethető vissza, ők telepedtek a 18. század második felében a feleség hozományát képező mezőzáhi birtokra. A birtok apáról fiúra szállt, az 1860-as évektől Ugron Sándor és felesége, malomvízi Kendeffy Rozália tulajdonát képezi. Négy gyermekük volt, Ugron Miklós volt a záhi uradalom várományosa, de korai halála miatt testvére, István örökölte, aki 32 éven át – Alexandriában, New Yorkban, Moszkvában, Varsóban, Bukarestben, Belgrádban – volt diplomata, éppen akkor Tbilisziben az Osztrák-Magyar Monarchia konzuljaként teljesített szolgálatot. Az első világháború után számos közéleti tisztséget is betöltött, az EME elnöke, az Erdélyi Református Egyházközség főgondnoka volt. A záhi birtok 1908. évi átvétele után Ugron István Varsóból irányította a kor legmodernebb igényeinek megfelelő új kastély építését.
A kastély hátsó homlokzatán olvasható: „ÉPÍTETTE / ÁBRÁNFALVI UGRON ISTVÁN / AUSTRIA MAGYARORSZÁG / R. K. KÖVETE ÉS M. H. MINISZTERE / CS. ÉS KIR. KAMARÁS / SÓGORÁNAK / LOSONCZI BÁRÓ BÁNFFY JÁNOSNAK / RAJZAI UTÁN / MDCDXI.” Az eredeti tervet Pákei Lajos kolozsvári építész dolgozta át. Az építkezés, melyet Koncz György kolozsvári építész vezetett, 160.000 koronát emésztett fel. Az épület 1912-re elkészült, de csak 1918-ra, Ugron István nyugdíjba vonulására rendezték be. Hét évre rá a kastélyt átengedte unokaöccsének, báró Bánffy Istvánnak és nejének, gróf Mikes Emmának. Báró Ugron István többet tartózkodott Kolozsváron, a kastélyban csak egypár szobát tartott fenn magának. Kolozsváron 1948-ban egy idősotthonban hunyt el. Birtokát államosították. És ekkor elkezdődött a kastély hányatott és pompájához méltatlan sorsa: 1954-ig gabonabegyűjtő központ, 1954–1959 között iskola, 1959–1962 között gazdasági líceum működött benne. Az épületben 1963-tól árvaház volt, amelyet három éve számoltak fel.
És ezzel a hányatott sors újabb fejezete veszi kezdetét.
Romosodik az üres épület
A kastélyt nem szolgáltatták vissza az örökösöknek, a Maros Megyei Tanács tulajdonában, de a Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság kezelésében van. Az örökösök véglegesen elvesztették az ingatlanért folyó pert, mert a visszaszolgáltatási kérelmet a törvényes határidő után adták be. Schmidt Loránd, a szociális és gyermekvédelmi igazgatóság igazgatója elmondta, hogy 2012 nyarán költöztették ki az intézmény gondozásában levő gyermekeket, mert eleget kellett tenni a nagy létszámú árvaházak felszámolását célzó elképzelésnek.
Ehhez igazodva a gyermekeket kisebb létszámú családi típusú otthonokban helyezték el, s a kastély üresen maradt. Sorsa nem dőlt el, minimális állagmegőrző munkálatokat végeztek rajta, ajtókat, ablakokat cseréltek, csatornát javítottak. Valójában nem is végezhetnek nagyobb munkálatokat, hiszen I. kategóriájú műemlék épületről van szó. Miután megszületett a végleges bírósági döntés, tisztázódott a tulajdonjog, az igazgatóság rádöbbent, hogy a „nyakukon maradt” egy nagyon értékes, de több millió eurós befektetést igénylő romos épület, amelyet csak uniós projekt révén lehet felújítani, hiszen a helyi, megyei költségvetésből ilyen tételre nem lehet számítani. Az idei megyei költségvetésben viszont van elkülönített pénz arra, hogy az előkészítő terveket elvégezzék.
Az igazgató szerint már az is pozitívum, hogy megoldották a kastély őrzését, s ezzel megóvhatják a garázdálkodóktól. De ez az állapot sem tartható tovább.
Valóban, minket is csak a kapun belül engedett be az őr, az épületbe nem lehetett belépni. Minden termet bezártak és lepecsételtek.
Milyen rendeltetést talál a megyei tanács?
– Egyelőre tárgyalásokat folytatunk arról, hogy milyen rendeltetést találjunk a mezőzáhi kastélynak. Mivel a Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság nem használja az épületet, hiszen a struktúrája, beosztása, a termek mérete sem olyan, hogy megfeleljen például öregotthonnak, az lenne a javaslatom, hogy az épület kerüljön a Megyei Múzeumhoz, s valamilyen módon a múzeum használatában találjunk megfelelő rendeltetést neki. Sok mindent el lehet képzelni, viszont nem klasszikus értelemben vett múzeumi létesítményre gondolok, mert Mezőzáh a turisztikai „vér-keringésen” kívül esik. Bizonyos célcsoportoknak képzési vagy konferenciaközpontot lehetne kialakítani. Soós Zoltán, a Megyei Múzeum igazgatója elfogadhatónak tartja a javaslatot. Ki kell találni egy stratégiát, amely valamilyen módon a kulturális szférában történő hasznosítását szolgálná. A múzeumnak már van tapasztalata a műemlék épületek felújításában, néhányat már rendbe tettek – mondta Kelemen Márton, a Maros Megyei Tanács alelnöke.
A megyei tanácsnak mint tulajdonosnak mielőbb meg kell oldani a kastély ügyének rendezését, ellenkező esetben csak egy romhalmaz marad belőle. Kár lenne érte, hiszen egyike az utolsó történelmi erdélyi kastélyoknak. Ugron István jelentős, külföldi utazásai és kiszállásai során gazdagított műgyűjteménye, festményei, keleti iparművészeti tárgyai, fegyvergyűjteménye, továbbá a kastély egykori berendezése szétszóródott. Illetéktelenek tettek kezet rá. Az épület maradt csak, ami az egykori magyar arisztokrácia létét tanúsítja. Olyan örökség, amit nem szabad veszendőbe hagyni. Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)