A legjobb háromszéki hittanosok
Április 28–30. között Csíkszereda adott otthont az Országos Magyar Római Katolikus Hittanversenynek, melynek a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium volt a házigazdája. A Tanúim lesztek tantárgyverseny ünnepélyes megnyitóját péntek délelőtt tartották a Márton Áron Főgimnázium dísztermében, ahol Tamás József püspök celebrált szentmisét. Elmélkedésében rámutatott arra, hogy a szépen megélt keresztény élet a legszebb tanúságtétel.
Horváth István kanonok, főegyházmegyei főtanfelügyelő örömének adott hangot, hogy az idei évtől a vetélkedő minisztériumi elismerésben részesült, ugyanakkor a Gyulafehérvári Főegyházmegye mellett a Szatmári Egyházmegye is képviseltette magát e rangos megmérettetésen. Csíkszeredáról és a csíki oktatás múltjáról Darvas-Kozma József esperes-plébános nyújtott rövid történelmi áttekintőt a fiataloknak. A vetélkedő fontosságát hangsúlyozta beszédében Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelő, köszönetét fejezve ki Bogos Mária szaktanfelügyelőnek és a házigazda iskola vezetőségének. A továbbiakban Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke és Holló László, a versenybizottság vezetője látta el tanácsokkal a versenyzőket. Az eredményhirdetést és a díjkiosztót szombaton tartották a katolikus gimnázium dísztermében. Háromszék képviselői négy dobogós helyezést – egy első és három második díj – értek el, hármat a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium szerzett meg.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erről jut eszembe
Atlantisz harangoz a mélyben? Erdély talán? "Elmerült székely faluk hangja szól"? Az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastély hétvégén avatott bözödújfalusi emlékkiállításán óhatatlanul megcsendülnek az emberben Reményik Sándor látomásos verssorai. De a jelképes költemény ismerete nélkül is garantált a megrendülés. Nem csak azokat érinti meg az emeleten nyílt tárlat, akik közvetlenül vagy közvetve lettek az elárasztott falu tragédiájának részesei. Az emlékszoba több eszközzel is áttör a közömbösség falán. A különleges látvány és hanghatás hamar leköti a látogató figyelmét, s a rendhagyó összbenyomást maga is fokozhatja, ha az elpusztított történelmi település egykori katolikus templomának harangját is megszólaltatja. A harangot abejárattal szemben falhoz rögzített hat magas faoszlopra szerelték. A gerendákba, a béke és egyetértés szimbólumaként, a faluban és környékén harmóniában élt hat felekezet hagyományos köszönését vésték. Mindaz, ami az állandó kiállításon található, Bözödújfaluhoz köthető, onnan kimenekített tárgyi, szellemi, képi emlék. Térkép, fotók, dokumentumok, régi bútordarabok, szerszámok, népművészeti cikkek tanúsítják, milyen életrevaló közösség munkálkodott több évszázadon át ezen a szép helyen, amelyet 450 évvel ezelőtt említettek először az okiratok. De a termet középen egy hatalmas makett uralja. A hajdanvolt székely szombatosok fontos központjaként számon tartott falu és természeti környezetének hű mása ez a hófehér gipsz dombormű. Egy a négyszázhoz léptékű, 3,5 m hosszú, 1,6 m széles a relief. A közel három évtizede elsüllyesztett település minden épülete, építménye megtalálható rajta ugyanott, ahol valamikor állt. A falu, a környék kicsinyített mása fölött másfél méternyire fenyegetőn ott függ a víz, a gyűjtőtó sötét felülete, amelynek síkját megannyi bemélyedésként a lenti házak negatívja töri meg. Az önmagában is lenyűgöző látványt ötletes fény- és hangjáték egészíti ki. Az emlékszoba kivitelezésével megbízott projektmenedzser, Orbán László, a csíkszeredai Erdélyi Utakon Egyesület elnöke elmondta, kilenc hónapi munka eredménye az, amit az érdeklődők itt láthatnak. Ha akarjuk, ebben is találhatunk szimbólumot. A látványtervező György Zoltán műépítész is csíki, a szobrász, Berze Imre székelyudvarhelyi, a bútorzat pedig a sepsiszentgyörgyi Szőcs József elképzelését tükrözi. A dicséret viszont még hatványozottabban illeti azokat a helyieket, akik a mind szebbé és vonzóbbá váló műemlék épületet kultúrával, tudással, a helyi tradíciókba ágyazódó újító szellemmel igyekeznek megtölteni. A pincétől a padlásig restaurált Rhédey- kastély egyre inkább betöltheti hivatását. Jó, hogy Bözödújfalu ügyét is felkarolták, a köztudatot ilyen vonatkozásban is ébren kell tartani. Immár nem csak a kopjafafalu szolgál mementóul a Küsmöd-patakából felduzzasztott tó felett. A közeli kisváros is felmutatja, mennyire szívügye közösségi értékeink, az elődök tisztelete. Mindezt végiggondolva, sajnos nekem más is eszembe jutott: vajon a világ végezetéig így lesz, hogy a mi számottevő megemlékezéseink mindig valamilyen veszteséghez kapcsolódnak?!
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Börtöntörténetek (Egy megfigyelt család) (6.)
A börtöntörténeteknek ma már könyvtárnyi irodalma van. Bárki számára hozzáférhetők. Ne ijedjen meg, tisztelt olvasó, nincs szándékomban a magamét megírni és sok, már olvasott eseményt megismételni, hiszen ottani éltünk elég sivár volt. Reggel felkelni, a dézsa ürüléket kihordani, sovány reggeli, munka (12 óra), vékony ebéd, újra cella, lefekvés tízkor, másnap elölről...
Mégis néhány, számomra fontosabb momentumot megemlítenék, mielőtt elhagyom eme szomorú színhelyet. Megérkezésünkkor a parancsnok – időközben üvöltőre hangosítva saját indulatát – kifejtette, hogy nem üdülésre érkeztünk mi, gazemberek, innen élve senki sem szabadul! Hasonló fenyegetésekhez már edzettek voltunk, ezzel nem félemlített meg. Engem sokkal inkább érdekelt Szakács bácsi közlése (a magyar négy év alatt Székelyudvarhely behívott országgyűlési képviselője volt), aki felmutatott az első emelet egyik cellájára, megjegyezve: 1947-ben édesapáddal ebben a cellában voltunk. Leadtuk a civil ruháinkat, de nekünk már csak nyári vászonruha jutott, a kemény januári télben dideregtünk benne. Aztán beosztottak a bútorgyárba, eleinte napi 12 óra munkára. Én a fényezőbe, Bordás Attila mellé kerültem, és tőle tanultam meg – mivel már régebben ott volt – a fényezés tudományát. Szerencsénk volt a szerencsétlenségben, hogy mi 1960. januárjában kerültünk Szamosújvárra, amikor már enyhültek az 1958-as lázadást megtorló verések és más szadista büntetések. Aztán 1963-ban elkezdődött az intenzív átnevelés. Történelmi előadásokat hallgattunk, faliújságcikkeket írattak azokkal, akik hajlandók voltak a bűnbánatra. Később, 1964 elején, vasárnap délelőtt gyűlésbe vittek, s akiket sikerült meggyőzni, önkritikát gyakoroltak és fogadalmat tettek a helyes viszonyulásra a szocializmus építésében. Mivel én sem Ady László (volt Mureşan), sem Orbán László meggyőző beszédére sem vállaltam az önkritikát, mint negatív példát citáltak a nép elé. Többen hevesen támadtak ellenséges magatartásom miatt (ekkor ismertem fel buzgó társaim között az évtizedek óta ott élő, már kissé zavarodott Kurkó Gyárfást és az ismert szocdem Lakatos Istvánt). Később, mivel egy negyvenes létszámú szoba felelőseként nem fogadtam el a „csak románul beszélni” parancsot, feljelentettek, kiemeltek és átvittek a hármas épület egyik boltozatos cellájába. 1964 nyarán mégis engedélyeztek egy beszélgetést édesanyámmal, akit Domokos politikai tiszt arra kért, hogy győzzön meg engem a „helyes” viselkedésről. Édesanyám szóba sem hozta. Ma is büszke vagyok szüleimre, akik számára nem létezett megalkuvás a fontos életelvekben. Tudtuk, hogy bizonyos mértékig alkalmazkodni kell, hiszen életünk múlott ezen, de soha nem ment messzebb akár a ma is vállalhatónál. Édesapánkkal kiszabadulásunk utáni napokban örökítettük meg a három börtönviselt családtagot .
Kint volt az egész család a kolozsvári állomáson 1964 augusztus 3-án, érkezésemkor. Csaba öcsém is már otthon volt. Rá néhány napra volt a tízéves egyetemi találkozónk. Édesapám igyekezett lebeszélni, hogy elmenjek. Nem lehet tudni, miként viszonyulnak majd volt évfolyamtársaim a börtönt járthoz. Jól tettem, hogy nem hallgattam rá. Mindenki figyelmes, kedves és érdeklődő volt. Nem csalódtam.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rendhagyó sajtótájékoztató
Rejtélyes viszonyok Mikházán
Csütörtök délben rendhagyó sajtótájékoztatót tartott Szélyes Ferenc színművész Mikházán, annak kapcsán, hogy július22-én, pénteken 20 órától bemutatják Eric-Emmanuel Schmitt Rejtélyes viszonyok című darabját. A helyszín is különleges volt, hiszen saját mikházi portáján fogadta az újságírókat.
Szélyes Ferenc elmondta: a darabot 14 évvel ezelőtt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház produkciójaként már játszották mostani szereplőtársával, Nagy Istvánnal. A rendező akkor Cristian Ioan, a Nemzeti akkori igazgatója volt. A vezetőcserét követően levették műsorról a kétszemélyes drámát, annak ellenére, hogy jó előadás készült belőle. "Abban egyeztünk meg Nagy István kollégámmal, hogy mivel akkor nem játszottuk ki a darabot, valamikor újra színre visszük. Hosszú előkészület után végül úgy döntöttünk, hogy a Csűrszínházi Egyesület saját produkciójaként az idén újra színpadra állítjuk" – mondta Szélyes Ferenc.
Valójában családi produkciónak is mondható, hiszen a darabot Nagy István fordította, ő alakítja Abel Znorkót, míg a rendező Szélyes Ferenc, aki Erik Larsent játssza. Díszlet- és jelmeztervező Szélyes Andrea. "Szerepet kap" benne Bálint Károly Marosvásárhelyi szobrászművész alkotása is, amely nemcsak a plakáton, hanem a darabban is megjelenik. A turnészervezést az Artecotur Egyesület vállalta fel.
A csűrszínházi bemutatót követően 23-án, szintén 20 órától lesz még egy előadás, utána a nyárádszeredai napokon láthatja újra a közönség, majd ősztől a Jazz & Blues klubban adják elő rendszeresen. Van egy turnéztatható díszletváltozat is, s mivel kétszereplős, remélik, hogy több erdélyi településen is megfordulnak majd. Ha meghívást kap a Csűrszínházi Egyesület, akkor külföldre vagy a nyugati szórványba is ellátogathatnak vele.
Nagy István elfoglaltsága miatt nem vehetett részt a sajtótájékoztatón, ezért utólag osztotta meg velünk gondolatait a darabról. Kifejtette: 14 éve, május 13-án mutatták be a Nemzeti Színház Kistermében a Rejtélyes viszonyokat, Szélyes Ferenc 50. születésnapjára. Akkor már ment ez az előadás a román tagozaton Ritiu Ioan és Dan Radulescu szereplésével, egy nagyon puritán – jégvilágot idéző – díszletben. Az előadás rendezője, Cristian Ioan, akkori vezérigazgató felvetette, hogy megcsinálná a magyar tagozaton is, ugyanazzal a díszlettel és koncepcióval. Elkezdték próbálni a darabot – Makk Károly fordításában –, és a rendező csakhamar rájött, hogy az elképzeléseihez nem idomul, sőt, sok helyütt eltér a román fordítástól. Így leállt egy időre a munka. Nagy István újrafordította a szöveget, felhasználva Paola Bentz-Faucci román átültetését. Az előkészítő munka, az újrakezdett próba folyamata több saját ötletet is felszínre hozott, amelyeket a rendező elfogadott, beépített, majd kedvet kapván, elvetette az előző koncepciót, és a román előadástól teljesen különböző produkció jött létre. "Nagyon kellemes emlékek fűznek hármunkat az akkori közös alkotó munkához" – mondta Nagy István, majd arra a kérdésre, hogy most miért az új köntös, az új díszlet és miért új koncepcióban állítják ismét színpadra a darabot, kifejtette: "talán éppen az eltelt 14 év miatt. Én akkor 43 évesen egy olyan 50-en túli alakot próbáltam megformálni, amelyik már tetemes élettapasztalatot halmozott fel, és akinek emberi és szakmai státusa meghatározó. Mostanra, azt hiszem, a magam kora, élettapasztalata, emberi és talán szakmai státusom is közelebb áll a megoldandó feladathoz. A régi előadásból a tisztázott viszonyrendszert használtuk fel, és néhány akkori saját játékos ötletet. A mostani előadás új térben, új koncepcióval készült. A produkció létrejöttét támogatta többek között Kiss Péter vállalkozó, Orbán László, az Osli stúdió tulajdonosa, a Népújság és súgóként Súgó Erzsébet.
Néhány szó a szerzőről és a darabról. Eric-Emmanuel Schmitt francia-belga dramaturg, író, filmrendező 1960. március 28-án született. Lyonban végezte középiskolai tanulmányait, majd 1980-1985 között Párizsban filozófiában szerzett egyetemi diplomát. Három évig a cherborgi Chambéry egyetem tanára volt. Elzásziként szülei hatására ateista, aztán agnosztikus volt, majd évek múltán tért keresztény hitre. 2002-től Belgiumban él, 2008-tól belga állampolgár. Drámaírással kezdte, majd később novellákat is írt. A Rejtélyes viszonyokat 1996-ban írta. Azonnal siker lett, forgatókönyv és film is készült ennek alapján. A kétszemélyes darabban két eltérő életfilozófiájú és életpályájú férfi története bontakozik ki.
Schmittet a Francia Akadémia a színházművészetért járó aranydíjjal tüntette ki 2001-ben. Darabjait több mint 50 országban játsszák és 40 nyelvre fordították le. A szakértők Samuel Beckett, Jean Anouilh és Paul Claudel mellé sorakoztatják fel a szerzőt, aki novellákat és rövid tudományos- fantasztikus történeteket is írt. 2010-ben Goncourt- díjat kapott az Emlékkoncert egy angyalért című novellájáért. 2016-ben a Goncourt- bizottság egyöntetűen tagjai közé választotta, Edmonde Charles-Roux helyét vette át. 33 éve a belga királyi francia nyelvű irodalmi akadémia tagja, székét korábban Sidonie-Gabrielle Colette és Jean Cocteau foglalták el.
A Rejtélyes viszonyok című darabban Abel Znorko Nobel-díjas író visszavonultan él Norvégiához közel, egy szigeten. Tíz éve nem fogad a takarítónőjén és az alkalmanként a házhoz rendelt prostituáltakon kívül semmiféle látogatót. Aztán egyszer egy idegen érkezik, akiről a későbbiekben furcsa dolgok derülnek ki. Így hívja beszélgetésre hosszú évek hallgatása után egy jellegtelen kisváros jellegtelen lapjának riporterét. A szokványos kérdésekkel és közhelyes okoskodásokkal induló interjú során azonban egyre különösebb titkok derülnek ki egy cseppet sem hétköznapi szerelmi kapcsolatról, egy rejtélyes harmadik személyről, akinek említése miatt mindketten levetkőzik évtizedek óta alakított pózaikat, megismerik egymás életfilozófiáját, belátják, hogy ez csődhelyzetbe juttatta őket, ennek köszönhetően őszintén kitárulkoznak egymás előtt. A Rejtélyes viszonyok francia ősbemutatójának főszere-pét Alain Delon játszotta. 2002-ben a norvég Kjetil Bang-Hansen, majd 2005- ben Volker Schlöndorff készített tévéfilmet a darab nyomán.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Nem fogott ki rajtuk az eső
Jó szervezés, gondoskodás hozta a sikert
Amint arról előzetesen hírt adtunk, péntektől vasárnapig XII. alkalommal szervezeték meg a Nagyzerindi és Feketegyarmati Falunapokat. A rendezvénysorozatot pénteken 21 órától, Feketegyarmaton szabadtéri retróbulival tervezték, ahol egy helybeli DJ közreműködésével, az 1970–90 közötti slágerek megszólaltatását tervezték. Az időjárás azonban közbeszólt, péntek estétől szombat reggelig esett az eső, ezért a rendezvényen kevesen vettek részt. Az eső megzavarta a szokásos, szombat reggeli zenés ébresztőt is, amelyen a nagyzerindi fúvószenekar szokott közreműködni. A Feketegyarmatra szombaton 10 órától tervezett bográcsfőző versenyen, ugyancsak az eső miatt, nem jelent meg minden bejelentkezett csapat, de az ugyancsak Feketegyarmatra 11 órától tervezett óvodások és iskolások szabadtéri műsorát sem lehetett megszervezni a szitáló eső miatt. A bográcsfőző verseny 6 csapat részvételével mégis elindult, köztük egy újkígyósi csapattal, Szebellédi Zoltán polgármester vezetésével. 15 órakor kezdődött a bográcsosoknak az elbírálása: győzött a simonyifalvi csapat, amelyet az újkígyósi követett, harmadik díjat nyert az egyik zerindi csapat.
Szombaton délután a falunapok rendezvénye átköltözött a községközpontba, ahol 19 órától a helybeli fúvószenekar adott térzenét, majd a nagyszalontai zumbacsapat szórakoztatta a közönséget. Ezt követően a Gyarmat Band egyórás felvezetőt tartott a 3+2 Együttes koncertjére, amelyen sokan részt vettek. Az éjféli tűzijátékot követő, levezető zenére egyesek táncoltak, mások beszélgettek éjjel 2 óráig.
Az eső a vasárnapi programot is akadályozta, ugyanis a 10.30 órakor kezdődött istentisztelet után kétséges volt a műfüves pályára tervezett, kispályás futballbajnokság elindítása. Végül 14 órakor 6 csapat részvételével a mérkőzéssorozat elindult, I. helyen végzett a nagyszalontai Aranycsapat, II. lett az erdőhegyi SAPA cég csapata, míg a bronzérmet a nagyzerindi Brazil csapat érdemelte ki.
Népviseletek parádéja, néptáncgála
A Nagyzerind központjában 16.30 órára, fúvószenére tervezett népviseletek parádéját viszont már nem zavarta az eső. Az óvodában beöltözött fiatalok a szabadtéri színpad előterében csapatonként körtáncot jártak, amihez a zenét nt. Dénes József lelkipásztor vezetésével a helybeli, tíztagú zenekar szolgáltatta.
Az egybegyűlteket a szabadtéri színpadról Pap Alma műsorvezető köszöntötte, majd bekonferálta az első fellépőt, a hazai Ibolya néptánccsoport nagycsapatát, amelynek 8 párja békési táncokat adott elő vastaps közepette, ifj. Szilágyi András koreográfiájára, Kis Csilla vezetésével. Utánuk az Ibolya haladó csoportjának 8 párja szigetközi táncokat járt a már említett koreográfus és vezető segédletével. A továbbiakban az újkígyósi citerazenekar népdalcsokorral kedveskedett, majd az ágyai Kistőzike gyermekcsapatának 8 párja népi játékokat adott elő Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára, Erdős Márta vezetésével. A jelen volt sok ágyai szülővel és hozzátartozóval megtűzdelt közönség nagy tapssal jutalmazta a produkciót.
Utánuk a biharmicskei Gömböc néptánccsoport következett, Demeter Krisztina népdalokat énekelt, majd aMezőségi táncrend nagyapám albumábólcímű táncos produkciót mutatták be, Nyerges László koreográfiájára, Hogyai Edit vezetésével.
A zimándújfalui Kankalin néptánccsoport szatmári táncai következtek Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára, Ménesi Melinda vezetésével.
Utánuk a Bihar megyei Belényesi-medence szórványmagyarságának a képviseletében a Rozmaring néptánccsoport Fekete-Körös völgyi népdalokat, illetve néptáncokat adott elő. Felkészítőjük Benedek Edit, harmonikán kísérte őket Bálint Endre. Utánuk újra a zimándújfalui Kankalin tánccsoport 4 párjának a vajdaszentiványi táncát tapsolta meg a közönség.
A majláthfalvi Százszorszép néptánccsoport következett, amely éppen vasárnap ünnepelte fennállásának a VII. évfordulóját. Dél-Alföldi és mezőségi táncokat adtak elő Orbán László és Bagi Ferenc koreográfiájára, Halál Endre vezetésével.
Köszöntők
Előadásuk után a műsorvezető színpadra kérte Simándi Sándor polgármestert, aki Constantin Traian Igaş szenátor és Traian Miclea keményfoki polgármester társaságában érkezett. Miután mindkettőt bemutatta magyarul, átadta a szót Traian Igaş szenátornak, aki románul gratulált a XII. Falunap sikeréhez, kifejtve: gyakran jár a községben, hiszen 12 éves barátság köti a polgármesterhez, akivel együttműködve, azt támogatva, az elmúlt időszakban komoly fejlesztéseket sikerült végrehajtani. Az utcák 90%-a aszfaltozott, aminek a sikere elsősorban a polgármesternek, a vele együttműködött megyei tanácsnak, illetve Románia kormányának köszönhető. Éppen ezért, a Bihar megyei Avram Iancu (Keményfok) polgármestere azért van itt, hogy tapasztalatokat lessen el Simándi Sándortól. Köszöntőjét abban a reményben zárta, hogy további összefogással, hamarosan megnyithatják a teljesen megépült átjáróutat Magyarország felé. Köszöntőjét követően a keményfoki polgármester annak a reményének adott hangot, hogy a Nagyzerinden szerzett tapasztalatokat a települése javára fordíthatja.
Színes program, csattanóval
A néptáncgála folytatásában a kisiratosi Kisgyöngyvirág néptánccsoport kalocsai táncot adott elő Verbóczki Kinga vezetésével, majd újra a Százszorszép következett, ezúttal marosszéki tánccal. Utánuk az ágyai Tőzike néptánccsoport, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára, Erdős Márta vezetésével palóc, majd Dél-Alföldi táncokkal mulattatta a résztvevőket. Majd újra a simonyifalvi Leveles következett vajdaszentiványi és szatmári táncokkal ifj Szilágyi András és Farkas Tamás koreográfiájára, Péter Anikó és Bablina Norbert vezetésével.
A nagyzerindi citerazenekar 3 tagja által játszott népdalokat és katonadalokat követően a nagyzerindi ibolyások közül előbb a kicsik 22 fős csapata lépett a színpadra, ahol ifj. Szilágyi András koreográfiájára, Kiss Csilla vezetésével ugrós táncokat adtak elő, a közönség ünneplése közepette. Utánuk a haladók 20 fős csapata rábaközi táncot adott elő nagy sikerrel. Ezt követően a menyecskék 10 fős csapata balkáni ritmusú táncot mutatott be vastaps közepette.
A néptáncgála zárótánca, egyben csattanója következett Férfi-rendcímmel, amelyben a 10 pár között ifj. Szilágyi András koreográfus is fellépett, a fiúkkal bemutatott magas színvonalú, csoportos legényesben, megcsillogtatva a férfi virtus legszebb erényeit. Előadásuk végén a közönség felállva ünnepelt. Mindnyájan fellélegezhettünk, mert egész délután kellemetlen hideget leheltek az átvonuló esőfelhők, amelyek néha permeteztek is egy keveset, de semmi nem zavarta meg az előadást. Az említett néptánccsoportok tagjaival együtt, több mint 60 helybeli is fellépett, akiknek a nevében az előadás végén a műsorvezető egy-egy csokor virág kíséretében mondott köszönetet az elmúlt 5 évben nyújtott támogatásért Simándi Sándor polgármesternek, ifj. Szilágyi András koreográfusnak, Kiss Csilla csoportvezetőnek, illetve Komlósi Róbert alpolgármesternek. A megajándékozottak nevében az alpolgármester mondott köszönetet a gyermekek és fiatalok kitartásáért, az anyanyelvű kultúra megőrzése, továbbadása terén bizonyított állhatatosságért. A község vezetősége, illetve a vendégeivel elfoglalt Simándi Sándor polgármester nevében is további támogatásról biztosította a nagyzerindi néptáncművelés minden résztvevőjét.
A XII. Nagyzerindi és Feketegyarmati Falunapok vasárnap éjjel, a Gyarmat Band által szolgáltatott zenére utcabállal zárult. Sikerét a gondoskodásnak, a szervezők aprólékos figyelmességének, illetve a szervezésben, az ellátásban önként közreműködőknek lehet köszönni, hiszen, a kellemetlen időjárás ellenére is, mindenki elégedetten távozott. A kultúrotthonban a fellépőket, a meghívottakat egyaránt vendégül látták a Szilágyi Erzsébet, Dávid Rozália, Simándi Róza és Sándor Julianna által főzött, igen ízletes becsináltlevessel, pörkölttel, töltött káposztával és egyebekkel.
A Nagyzerindi Önkormányzat által támogatott rendezvény szervezői ezúton is köszönetet mondanak mindazoknak, akik a munkájukkal, a vendégek ellátásában öregbítették a községbeli vendéglátás jó hírét, nagyban hozzájárulva az idei falunapok sikeréhez.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

XV. Kisiratosi Falunapok
Régóta nem volt ilyen sikeres rendezvény
Amint azt előre jeleztük, a XV. Kisiratosi Falunapok pénteki programja a szokáshoz híven, ezúttal is könyvbemutatóval kezdődött, melynek során a kultúrotthon kistermében 18 órától két kiadvány került bemutatásra. A szépszámú egybegyűltet a prezídiumból Csányi Kálmán pusztaszabolcsi polgármester, az odavaló Czöndör Mihályné, Sarusi Mihály közíró és Szabó János író társaságában Korondi Erika polgármester köszöntötte. Örömének adott hangot, amiért a hagyományokhoz híven, a kisiratosi gyökerű Sarusi Mihály egy újabb kötettel ajándékozza meg olvasóit. Ugyanakkor elégedettséggel vegyes büszkeséggel beszélt a Pusztaszabolcs Önkormányzatának a támogatásával, a szakembereik közreműködésével készült Kisiratos kincsei címmel megjelent kötetről, amely a település értéktára. A továbbiakban felkérte Szabó János írót Sarusi Mihály Álompuszta című munkájának az értékelésére.
Álompuszta, Kisiratos kincsei
Szabó János előrebocsátotta: mivel már többször járt Kisiratoson, illetve betekintett a Kisiratosi Értéktárba, maga is kissé helybélinek érzi magát. A továbbiakban Sarusi Mihály Álompuszta (Színjáték két fölvonásban) című munkájáról kifejtette: ebbe egy háromfelvonásos dráma van belesűrítve. Témáját az 1950-es évek magyar életéből meríti, amelyben a polgár rájön arra a fontos dologra, hogy az irodalmat, a művészetet, de leginkább a színházművészetet a történelemhamisítás eszközévé tették. Ezt a kisiratosiak számára sem kell bővebben magyarázni, hiszen az idősebbek visszaemlékezhetnek az akkori idők mindenféle engedélyhez kötött, fokozott ellenőrzéssel nyomon követett, sorállással működött társadalmi életére, ami már magában is feszültségeket rejt. A címet – Álompuszta – egy létező magyarországi település, Állampuszta – büntetés-végrehajtási intézet helyszíne – adta. Ismertette a keresztnevekre, rokon megnevezésekre, foglalkozásnevekre, illetve rangjelzésnevekre hallgató szereplőket, akik az akkori társadalom jellegzetes figurái. A továbbiakban a szerzővel, Sarusi Mihállyal felváltva olvasott fel részleteket a párbeszédeken alapuló színműből, amelyet nemcsak szórakoztató, hanem igen tanulságos olvasmányként ajánlott hallgatósága figyelmébe Szabó János író. Sarusi Mihály a mű megírásának a motivációiról beszélt, ugyanis már az 1980-as években érezte: meg kell írnia a kisgazdák, a kulákok, a kertészek, sőt a nagygazdák, egyetlen gyűjtőszóval a parasztság drámáját. A felmenői között ugyanis majdnem mindenki földművelő volt. A velük az 1950-es években elkövetett parasztgazdaságok szétverésének a történetét, az 1956-es felemelkedésnek a lehetőségét a Kazal című dokumentumregényében írta meg. Az Új Magyarország napilap részletekben közölte. A szerkesztőkkel folytatott beszélgetéseken vetődött fel: mi lenne, ha a témát drámában is megírná? Nos, egy meghívásos, országos pályázati felhívásra megírta, csakhogy abban elvárás volt a kolbász témának a feldolgozása is. Azt úgy oldotta meg, hogy a mesebeli kolbászból font kerítést a gumibot támasztja meg. A közölt történetek valahol megestek, az akkori élet minden területéről meríti témakörét, szeretettel ajánlja a kisiratosi olvasóknak is.
Korondi Erika polgármester miután megköszönte a szerzőnek és Szabó Jánosnak az érdekfeszítő könyvbemutatót, annak a reményének adott hangot, hogy Sarusi Mihály még számos könyvét mutatja be Kisiratoson.
A továbbiakban a Pusztaszabolcs–Kisiratos közötti testvérkapcsolatok kiemelkedő eseményét, a pályázati támogatással, pusztaszabolcsi közreműködéssel elkészült Kisiratosi Értéktár fontosságát ecsetelte. A kiadványban Almási Gábor, Almási Vince, Németh Emese, Pataki Lehel Zsolt, Sarusi Mihály, Vajda Noémi, Vágner Szabó János és a jómaga írásai jelentek meg, sok fotóval. A szerkesztési, nyomtatási munkálatok olyan rövid idő alatt történtek meg, hogy maga sem hitte a Kisiratosi Falunapra történő elkészülését. A Kisiratos kincseicímű kiadvány előkészítő munkálatairól, a kisiratosi értékek számbavételéről, feldolgozásáról Czöndör Mihályné, a mű szerkesztője beszélt. Tekintve, hogy Czöndör Mihálynéval a kiadványról külön is elbeszélgettünk, a témára a közeljövőben visszatérünk. Csányi Kálmán pusztaszabolcsi polgármester ismertette a kiadvány elkészültének a feltételeit: 2012-ben az Országgyűlés a magyar nemzet egységétől vezérelve, törvénybe foglalta a magyar értékek összegyűjtését, megőrzését, általa összetartozásunk, nemzeti tudatunk erősödését. 2015-ben a külhoni települések is lehetőséget kaptak, hogy anyaországi partnertelepülésükkel együttműködve elkészítsék értéktárukat. A Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság támogatásával készült, Pusztaszabolcs Város Önkormányzatának külhoni, Kisiratosi Értéktár Projektjének nyertes HUNG-2015 pályázata. Fontosnak tartotta, hogy az együttműködés során pusztaszabolcsiak és kisiratosiak sokat tanultak egymástól értékeik felismerésében, azoknak megbecsülésében. Azokat egy kapcsos könyvbe gyűjtötték, hogy bármikor be lehessen kapcsolni újabb lapokat, amelyekből, ha összegyűlik még egy kiadványra való, újból könyv alakban jelentessék meg, hogy minél több emberhez eljuthasson. Ennek a pályázatnak a legnagyobb eredménye, hogy felismerjük, számba vegyük, jobban megbecsüljük a saját értékeinket. A Kisiratosi Értékbizottság elnöke, Almási Vince volt polgármester arról a lehetőségről beszélt, hogy a pályázat jóvoltából Kisiratos 200 kiadványt kapott, amelyeket igényre a lakosság között osztanak ki. Arad megye más települései, a Kisiratosi Értékbizottsággal együttműködve, anyaországi kormányzati támogatással elkészíthetik a maguk értéktárát, ami később bekerülhet az Erdélyi Értéktárba.
A könyvbemutatók Sarusi Mihály kötetének a dedikálásával, kellemes beszélgetéssel zárultak.
A pénteki program további részében, a kultúrotthon nagytermében Korondi Józsa Henrietta konferálásával előbb György Botond, majd András Előd humoristák szórakoztatták a nagyszámú közönséget. A humorest után a Rózsa Presszó udvarán késő éjszakáig tartott a retróbuli, amelyen sokan mulattak.
Szombati programok
Délután egy órakor indult a bográcsfőző verseny, majd valamivel 17 óra előtt a Kisiratos központjában lévő orvosi rendelőtől zenekísérettel indult a népviseletbe öltözött néptánccsoportok színes menete, amit a helybeli Kisgyöngyvirág vezetett. A központi útkereszteződésben, ugyancsak zeneszóra, körtáncot jártak, majd bevonultak a szabadtéri színpadhoz, amelynek a nézőterén egyre nőtt a tömeg.
Köszöntők
Korondi Józsa Henrietta műsorvezető köszöntötte a közönséget, majd a színpadra kérte Korondi Józsa Erika polgármestert és Péró Tamás RMDSZ-Arad megyei ügyvezető elnököt, megyei tanácsost. A polgármester szeretettel köszöntötte a helybeli és környékbeli nézőket, a fellépőket, kiemelten köszöntötte az anyaországi, illetve a megyebeli polgármestereket, alpolgármestereket és küldöttségük tagjait. Név szerint megemlítette a pusztaszabolcsi, a lőkösházi, a kevermesi és az Úri-beli küldöttségeket. Ezt követően a falunap értelmét ismertette, amit Szent Anna napjához kötöttek. 15 évvel ezelőtt dr. Almási Béla és Almási Vince kezdeményezte az I. Falunapot, amit azóta minden évben megszerveztek. Azok az itthoni és az elszármazott kisiratosiak újratalálkozásának az örömünnepeivé váltak. Majd ismertette az előző nap bemutatott két kiadvány címét és fontosságát. Szintén fontos, hogy a közösség tagjai higgyenek az összefogás erejében. Tudniuk kell, hogy mindazt, amit a faluért tesznek, azt a családokért, a gyermekeikért is teszik. A kultúra, a zene, a tánc, a hagyományok őrzése olyan lelki többletet ad, ami feltölt, elengedhetetlen a dolgos hétköznapokban. A falunapok rendezvénye kiváló alkalom a meglévő hazai és nemzetközi kapcsolatoknak az ápolására, a bővítésére. Szóljon ez a nap a vidámságról, emlékezzenek a résztvevők, hogy Kisiratos napján jól érezte magát a település apraja-nagyja, de a vendégeik is.
Miután megköszönte az önkéntes segítők, a szervezők munkáját, minden résztvevőnek jó szórakozást kívánt, majd átadta a szót Péró Tamásnak.
Az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke köszöntőjét követően 3 gondolatának kívánt hangot adni: mindig szívesen érkezik a vendégszerető Kisiratosra, ahol köszönet jár a lakosságnak, amelynek nagy többsége a tulipánra voksolt az elmúlt önkormányzati választáson. 2016 választási év, vagyis önkormányzati mögöttünk, parlamenti választások előttünk, amelyeken a cél visszaszerezni az Arad megyei magyarság törvényhozási képviseletét. Arra kisiratosi is pályázik, ezért kéri a helybeliek támogatását. Ha sokan segítenek a falunap megszervezésében, bizonyára mindnyájan jól érzik magukat, ezért nekik is, a vendégeknek jó szórakozást, kellemes együttlétet kívánt.
Népzene- és néptáncgála
A műsorvezető a házigazdák nevében a kisiratosi Napraforgó citerazenekart szólította, amelynek tagjai Juhász Kálmán vezetésével először szerepeltek közönség előtt, gyermekdalokat adtak elő vastaps közepette. Utánuk a majláthfalvi Százszorszép néptánccsoport dél-alföldi és marosszéki táncokat adott elő Orbán László koreográfiájára, szokásukhoz híven, látványosan kiforgatva a lányokat. Ezt követően a nagyzerindi Ibolya tánccsoport igen fegyelmezett szilágysági és békési szlovák táncai következtek ifj. Szilágyi András koreográfiájára, Kiss Csilla vezetésével. Utánuk a kisiratosi Kisgyöngyvirág kalocsai táncai arattak kitörő sikert Verbóczky Kinga vezetésével.
Mint az utóbbi években rendszeresen, Pusztaszabolcs Város Önkormányzatának a jóvoltából idén is kiosztották a művelődési életben is tevékenykedő, legjobb tanulónak járó Arany László-díjat, amit a színpadon Csányi Kálmán polgármester ezúttal Pelle Patrik VIII. osztályos tanulónak adott át. Értékelőjében a polgármester a 2003-ban alapított díjról elmondta: a partnertelepülés végzős diákjának a jó tanulmányi eredményei mellett kiemelkedő közösségi munkát is végeznie kell. A díjra minden évben jelölteket kérnek, akik közül maguk választják ki a díjazottat. Idén az önkormányzat választása Patrikra esett, aki az emléklap mellett 100 ezer forintot is kapott, amit arra költ, amire akar. Miután sikeres továbbtanulást kívánt Patriknak, akit meghívott Pusztaszabolcsra, mindenkinek további jó szórakozást kívánt.
A néptáncműsor folytatásában a simonyifalvi Leveles, Farkas Tamás koreográfiájára szatmári, majd magyarpalatkai táncokat adott elő vastaps közepette.
A következő szünetben ugyancsak a színpadon átadták a bográcsfőző verseny díjait. Haraszti Imre, Úri község polgármestere, a zsűri elnöke a kollégáival, Marikával és Ottóval értékelték a csapatok által főzött pörkölteket. Szerintük a 7 csapatból a legjobb a Sóvári csapat főztje volt. Mivel a zsűri véleménye igen megoszlott, két csapatnak is II. díjat adtak. Ezek a kisiratosi AMISZ, illetve a Nagycsapat. III. díjra értékelték a Norbert nevű csapat pörköltjét, IV. a Laen nevű csapat lett.
Ezt követően a kisiratosi Dragon Klub karatebemutatója következett, ahol a legkisebbektől a felnőttekig minden fiatal megcsillogtatta cselgáncstudását, a szülők és a hozzátartozók nagy örömére.
Utánuk a kisperegi Napraforgó tánccsoport Molnár Csaba betanításával előadott marosszéki forgatós táncának tapsolt a közönség. Ezt követően a Páter Godó Mihály Általános Iskola VII. osztályának a modern tánca hozta lázba a nézőket. A pécskai Búzavirág tánccsoport Engi Márta vezetésével igen tetszetős Küküllő menti táncokkal aratott nagy sikert.
A népzene- és néptáncgálát a kisiratosi Kikelet citerazenekar zárta, amelynek tagjai Juhász Kálmán betanításával és vezetésével dunántúli, majd vajdasági dalokat játszottak, nagy sikerrel.
Operett, koncertek
A szombati programban stílusváltást jelentett a nagyváradi MM Pódiumszínház két tagjának az egyórás műsora, amelyen ismert operettslágereket adtak elő, vastaps közepette.
Valamivel 21 óra után kezdődött Delhusa Gjon közel kétórás koncertje, amelyen saját, illetve más szerzők régi és újabb slágereit szólaltatta meg, amelyekre csoportokban táncolt az egész teret megtöltő közönség. 23 órakor kezdődött a Kerozin együttes koncertje, amely ha lehet, még fokozta a hangulatot. Utána közel 25 fiatal égő fáklyákkal felvonult a színpadra, ahol elénekelték nemzeti imánkat, majd az éjfélkor megtartott parádés tűzijáték következett. Éjfél után a fiatalok számára a helybeli strandon szerveztek diszkót, míg az idősebbek a Rózsa Presszó udvarán mulattak élő zenére hajnali 4 óráig.
A XV. Kisiratosi Napok sikerének az érzékeltetésére csak annyit: amikor este későn hazaindultam, a községközpont minden mellékutcája, de a főutca is végig olyannyira meg volt telve parkoló autókkal, hogy újabbak már aligha találhattak helyet.
A rendezvény sikeréért köszönet jár minden támogatónak, de mindazoknak is, akik az önkéntes munkájukkal járultak hozzá a vendéglátás, illetve a szervezés zökkenőmentes működéséhez!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

A Majláthfalvi Napok idei sikere
Öregbítették a jó vendéglátás hírnevét
Arad– Amint azt előzetesen közöltük, vasárnap, illetve hétfőn szervezeték meg a hagyományos Majláthfalvi Napok rendezvénysorozatot. A program vasárnap 10 órakor a helybeli katolikus templomban megtartott szentmisével indult. A településre érkezőt már Monostoron kellemes meglepetés fogadta, ugyanis a hosszú évekig kátyús majláthfalvi bekötőút helyén, kiváló minőségű aszfaltburkolattal ellátott úton közlekedhetett. 16 órától a helybeli iskola udvarán adott térzenét az ezúttal nt. Dénes József református lelkipásztor nélkül érkezett nagyzerindi fúvószenekar. Valamivel 16.30 óra után Matekovits Mihály rendező és a két csinos bemondó – jövőbeli műsorvezető – Kiss Zsuzsa egyetemista és Molnár Eszter középiskolás diák felvezetésével, a majláthfalvi lobogó alatt vonuló Százszorszép néptánccsoporttal az élen, zenekísérettel indult a színes népviseletbe öltözött menet az iskolából, a kultúrotthon udvarán lévő szabadtéri színpadhoz. Útközben megtapsolták a magyar, román, illetve bolgár népviseletben pompázó fiatalokat, akik nagy taps közepette vonultak a szabadtéri színpadig, majd visszakanyarodva az épülethez, vártak a fellépésre.
Az összejövetel szellemisége még sokáig a régi mArad
A szabadtéri színpadról Matekovits Mihály rendező köszöntötte az egybegyűlteket, majd Kiss Zsuzsa tartott rövid visszatekintőt a különböző elnevezések alatt, de több mint 4 évtizedre visszatekintő majláthfalvi rendezvénysorozatra, ahol a műsorvezetők és a bemondók is változtak, de az összejövetel szellemisége, az elszármazottak hazalátogatása, a baráti kapcsolatoknak fehér asztal melletti ápolása, remények szerint még sokáig a régi mArad. Molnár Eszter folytatta, miszerint idén, a szervezőktől független okok miatt, ismét Majláti Vasárnapnak nevezhetik a rendezvényt, amely azonban szorosan kötődik a másnapi templombúcsúhoz. Ezt követően köszöntötte a nagyzerindi fúvószenekart, amely immár hagyományosan hozzá tartozik a Majláthfalvi Napokhoz. Matekovits Mihály név szerint köszöntötte a megjelent elöljárókat: Joan Sorin Negrei vingai, illetve majláthfalvi polgármestert, Andresz József újdonsült alpolgármestert, a falunapok szokásos házigazdáját, Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, megyei tanácsost és Péró Tamás ügyvezető elnököt, megyei tanácsost. Miután minden jelenlévőt köszöntött, bemutatta két fiatal kolléganőjét, Molnár Esztert és Kiss Zsuzsát. Utóbbi viszont bemutatta a rendező, tiszteletbeli majláthfalvit, Matekovits Mihályt, majd a rendezvény megnyitására felkérte Ioan Sorin Negrei polgármestert.
A község első embere miután minden jelen lévőt köszöntött, a színpadra kérte Andresz József községi alpolgármestert, majláthfalvi lakost. Vele kapcsolatban reményének adott hangot, hogy hatékony, szavatartó csapatot fognak alkotni a község lakosságának a szolgálatában. Miután köszönetet mondott az újabb 4 évre megszavazott bizalomért, mindenkinek jó szórakozást kívánt. Miután Andresz József is mindenkinek kiváló szórakozást kívánt, a műsorvezetők Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt kérték a színpadra. Faragó Péter üdvözlő szavait követően köszönetet mondott a majláthfalviaknak, akik ismét az RMDSZ jelöltjeire szavazva, azokat döntéshozó helyzetbe hozták, hogy segíthessenek a magyarlakta települések, köztük Majláthfalva fejlődésénél is. Miután a következő megmérettetésre, a télen esedékes parlamenti választások jelentőségére is felhívta a figyelmet, mindnyájuknak kiváló szórakozást, kellemes együttlétet kívánt.
Csúcsra járatott hangulat
A fiatal műsorvezetők elsőként a házigazda, Százszorszép néptánccsoportot kérték a színpadra. Orbán László koreográfiájára a 7 pár lendületes délalföldi táncokat mutatott be, vastaps közepette. Utánuk a több évtizedes hagyományra visszatekintő majláthfalvi rendezvények legrégebbi és leggyakoribb fellépőjét, a pécskai Búzavirág Néptáncegyüttest kérték a színpadra, ahol Ruzsánszky László és Sisa Richárd koreográfiájára, Engi Márta vezetésével Küküllő menti táncokat adtak elő nagy sikerrel. Ezt követően a vingai Liliacul néptánccsoport Ghiţă Mihoi vezetésével bánsági román táncokat adott elő.
Utánuk az ágyai Tőzike néptánccsoportot kérték a színpadra, ahol Haász Endre és Nagy Rozália koreográfiájára, Erdős Márta vezetésével a 7 pár, a lányokat látványosan feldobva palóc, majd délalföldi táncokat adott elő nagy sikerrel. A továbbiakban a 10 éve alakult zimándújfalui Kankalin néptánccsoport Haász Endre és Nagy Rozália koreográfiájára, Ménesi Melinda vezetésével szatmári, rábaközi, majd vajdaszentiványi táncokat mutatott be, vastaps közepette. A kisiratosi Kisgyöngyvirág Mészár Klementina koreográfiájára, Werbóczy Kinga vezetésével előadott kalocsai tánca előtt köszöntötték a jelen lévő Korondi Erika jelenlegi, valamint a majláthfalvi származású feleségével érkezett Almási Vince, leköszönt kisiratosi polgármestereket. Utánuk újra a hazai Százszorszép lépett fel, Bagi Ferenc és Orbán László koreográfiájára előadott mezőségi és széki táncaikkal csúcsra járatták a hangulatot. Ezt követően a vingai, 15 éves Bolgărce néptánccsoport, Adrian Cosilcov vezetésével gyors ritmusú balkáni táncokkal kedveskedett. A zimándújfalui Kankalin néptánccsoport vajdaszentiványi táncai előtt köszöntötték a velük érkezett Kocsis József volt alpolgármestert, valamint a jelen lévő Papp Attila nagyiratosi polgármestert.
A kisperegi Napraforgó néptánccsoportnak Molnár Csaba által betanított széki forgatós tánca előtt köszöntötték a velük érkezett Kovács Imre polgármestert és Orth Norbert alpolgármestert.
Ezt követően Matekovits Mihály a színpadra kérte Sipos György nagygazdát, volt megyei tanácsost, akit a fúvószenekar indulója köszöntött a színpadon. Miután megköszönte az ünnepélyes fogadtatást, kifejtette: sok éve szervezik Majláthfalván a falunapokat, s a rendszerváltás után is talán éppen ők elevenítették fel elsőként a hagyományt. Ez mindig sok munkát igényelt, igényel. A sikerhez a legfontosabb a közösségi összefogás, vagyis, hogy összedolgozzanak. Megragadva az alkalmat, köszönetet mondott a majláthfalvi gazdáknak, akik minden körülmények között összefogtak, segítettek. Ugyanakkor köszönetet mondott a szponzoroknak, amelyeknek egy része a falunapok hirdetőtábláján is szerepelt, de rajtuk kívül még sokan támogatták a rendezvényt. Legfontosabb azonban a gazdák közös munkája, ami összetartja a közösséget, aminek maguk is cselekvő tagjai. Kiemelten megköszönte az újdonsült alpolgármesternek, Andresz Józsefnek a szervezőmunkáját. Ugyanakkor köszönetet mondott a vendégeknek is, akik a jelenlétükkel megtisztelték a rendezvényt, majd mindenkinek további jó szórakozást kívánt. A néptáncgála végét, egyben csattanóját is jelentette a házigazda Százszorszép tánccsoport záró, marosszéki forgatós tánca, amelyen ezúttal is, talán még a hagyományosnál is szebben, látványosabban kiforgatták a fiúk a lányokat. Zárótáncukat hosszan tartó tapssal, újrázással ünnepelte a nagyszámú közönség.
Mielőtt a két fiatal hölgy ismertette volna a további programot, Matekovits Mihály abban a reményben köszönte meg a munkájukat, hogy a következő 40 évben műsorvezetőként fognak közreműködni a Majláthfalvi Napokon, ahol maga rendezőként, ameddig az egészsége megengedi, szívesen besegít.
Közös vacsora, mulatás, köszönet
A meghívottak és a vendégek tiszteletére, az iskolaudvaron lévő sportteremben tálalták fel a vacsorát, amely közben, illetve után a nagyzerindi fúvószenekar közreműködésével nótáztak, baráti hangulatban együtt voltak.
Közben a szabadtéri színpadon 21 óra tájban elkezdődött a bál, a Roller zenekar húzta a talpalávalót hajnali 3 óráig. A mulatságot 22 órától a magyarországi sztárvendégek, Sós Fecó és Hencsy koncertje szakította meg, ahol csúcsra járt a hangulat.
A Majláthfalvi Napok idei rendezvénye a vasárnap 10 órakor kezdődött templombúcsúi ünnepélyes szentmisével zárult.
Az idei rendezvény sikeréért köszönet jár az Arad Megyei Kulturális Központnak, a Vingai Polgármesteri Hivatalnak, a Majláthfalvi Gazdáknak, a Majláthfalvi RMDSZ-nek, a Pro Majlát Egyesületnek, illetve mindazoknak a falubalieknek a támogatásáért, akik a szervezőmunkájukkal vagy a vendégek ellátásában kifejtett önzetlen segítségükkel hozzá járultak a majláthfalvi vendéglátás hírnevének az öregbítéséhez.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Kézdiszentkereszten készült a Csíkszeredai emlékmű
Darvas-Kozma József, a Csíkszeredai Szent Kereszt egyházközség plébánosa, címzetes esperese kezdeményezésére négy és fél méter magas világháborús emlékművet, obeliszket állítottak a közelmúltban a Millennium-templom és a Szent Kereszt-plébániatemplom között. Csíkszereda új emlékművét az októberi templombúcsú előtt leplezik le. Az obeliszken az Emlékezzetek és harcoljatok azért, amiért életünket áldoztuk! idézet és 104 világháborús hős neve olvasható, ezeket Darvas-Kozma József plébános gyűjtötte össze. Azt kevesen tudják, hogy Bagos Ernő Csíkszeredai építész tervei alapján az emlékmű Kézdiszentkereszten készült Pap Emil kőfaragó műhelyében a Laub-bányából kifejtett sárgás színű homokkőből.
A kézdiszentkereszti Pap család több nemzedék óta foglalkozik kőfaragással. A Medgyesen született Pap Károly Olaszországban tanulta a mesterséget, ezért ma is többen Kézdiszentkereszten taliánként emlegetik a kőfaragó Pap családot. Pap Károly és testvére, Viktor Kézdiszentléleken telepedett le, onnan költöztek Kézdiszentkeresztre az 1900-as évek elején. Pap Károly a Kézdivásárhelyi Vigadó építésében is részt vett. Pap Károlynak huszonegy gyermeke született, de csak tizennégyen érték meg a felnőttkort. Egyik fiának, Pap Dezsőnek kilenc utódja született, egyikük Pap Sándor. A Csíkszeredai obeliszk készítője Pap Károly dédunokája, Sándor fia, a negyvenéves Emil, aki beleszületett a kőfaragásba, kicsi korában már elkezdte a mesterség elsajátítását, hetedikes korában édesapja már kisebb feladatokat is rábízott. A Pap dinasztia munkái fellelhetők a környék összes temetőjében, de kőkerítéseket és emlékműveket is készítettek.
Pap Emil elmondta: Darvas-Kozma József plébános kereste meg az obeliszk tervezőjével, és kérték fel, hogy vállalja el egy első és második világháborús emlékmű elkészítését. Kezdetben idegenkedett az ötlettől, mert a munka határidőhöz volt kötve, de a második találkozás után igent mondott, azóta is élete nagy kihívásának tekinti. A legnagyobb kőtömb, a legalsó, egy tonnás, a többi darabonként 500 kilós, a teljes obeliszk összsúlya közel hét tonna. Elkészítése több hónapot vett igénybe, a több mint kétezer betű és évszám kézzel történő bevésése jó két hétig tartott. Az írásban László Attila és László István segítette. A kézdiszentkereszti kő a mester véleménye szerint időtálló, hiszen a Laub-bányából kifejtett és a Laub testvérek által készített első világháborús emlékművek is abból készültek és egytől-egyik épek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötvenhatos szabadságvágy Erdélyben
Az 1956-os magyarországi forradalom Erdélyben nem vezetett felkeléshez vagy utcai harcokhoz. Az 1962-ig tartó megtorlási hullám keretében viszont több ezer embert hurcoltak meg, de egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy hány halálos ítélet született. A magyar forradalom 60. évfordulóján Erdély-szerte a korabeli eseményekre és az áldozatokra emlékeznek.
Több történész is azon a véleményen van, hogy 1956 őszén Erdélyben azért fulladtak kudarcba a mozgolódások és a forradalmi kezdeményezések, mivel az akkori kommunista hatalom az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tette megszervezésüket. Október 24-25-én Kolozsváron a Szekuritáté feszültséget szított a magyar és a román diákság között, ugyanakkor „a román lakosság körében is sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként történő megbélyegzése” – vélekedik Stefano Bottoni történész. A megmozdulások szerinte egyedül Temesváron csaphattak volna át forradalomba, ám „ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen álló szovjet laktanyába.”
A magyar forradalom első hírei a rádión keresztül jutottak el az erdélyi lakossághoz. Az erdélyi magyarok többsége a Kossuth-rádióból értesült a budapesti történésekről, és az első tiltakozó megmozdulásokra a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán került sor. Október 24-én a Bolyai Egyetem diákjai – Várhegyi István, Koczka György, Kelemen Kálmán, Nagy Benedek és Páskándi Géza – Mátyás király szülőházában szerveztek gyűlést, és egy új diákszervezet programtervezetét fogalmazták meg (Várhegyit később 7, Páskándit 6, Nagy Benedeket 5, Koczkát és Kelement 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották).
Erdély egyik legnagyobb 1956-os koncepciós pergyártásának esett áldozatul Szoboszlay Aladár temesvári római katolikus lelkész. Szoboszlay és társai már 1955-ben elkezdtek szervezkedni egy konföderáció megvalósítására. Szoboszlaynak a Confederatio című művében kifejtett elképzelése szerint egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció jött volna létre. A mozgalom számára egy aradi román ügyvéd, Alexandru Fîntînaru segítségével toboroztak tagokat, és azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egyidőben Romániában is népfelkelést robbantanak ki. A Szekuritáté viszonylag hamar tudomást szerzett az eseményekről, és közel 200 embert – magyarokat, románokat egyaránt – letartóztatott. A szabóból lett hadbíró, Macskássy Pál őrnagy elnökletével került sor a hírhedt Szoboszlay-perre. A vádlottak közül tizenegyet golyó általi halálra, többeket pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. A 11 halálraítéltből tízet 1958. szeptember 1-jén végeztek ki, köztük Szoboszlay Aladárt is.
Az 1956-os forradalom erdélyi történéseinek egyik legelhivatottabb kutatója néhai Gagyi Balla István nyugdíjas kolozsvári történelemtanár volt. Az ő közléseiből is tudjuk, hogy nem csak Kolozsváron és Temesváron szervezkedett 1956 őszén az erdélyi magyarság, és a megtorlások sehol sem maradtak el. Brassóban megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete: Orbán László társaival együtt gyűjtötte az erdélyi magyarok panaszait, hogy azokat eljuttassa az ENSZ-hez. Ügyükben 77 főt állítottak bíróság elé, míg a csíkszeredai líceum tizenegy tanárát és diákját tiltott iratok terjesztése miatt vontak felelősségre. A galócásiak bűnperében 12 huszonéves fiatalt ítéltek el 5-től 12 évig terjedő börtönre. Gyulakuta hét vádlottjára 7 és 20 év közötti kényszermunkát sózott rá a kommunista bíróság. A forradalom hatására Nagyváradon diákok alapították meg a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Összeesküvés vádjával két tanárt 18 évi, három diákot 25 évi kényszermunkára ítéltek. Szászrégeni diákok ügyét fegyveres szervezkedésnek minősítette a bíróság, és 1960-ban a 24 vádlott súlyos börtönbüntetéseket kapott. Szilágysomlyón öt főt ítéltek el. (Az erdélyi törvényszékek által kihirdetett ítéletekről szóló adatokat Gagyi a Magyar Fórum 1995. októberi számában közölte).
A résztvevő szemével
A magyar forradalom 55. évfordulóján a tavaly elhunyt Koczka György dramaturg, újságíró, az események közvetlen résztvevője temesvári otthonában idézte fel az Erdélyi Naplónak az 56-os eseményeket, és az azt követő megpróbáltatásokat. Az interjú néhány részletét elevenítjük fel: „1956 nyarán volt valami a levegőben: mi szorgalmasan olvastuk a magyarországi lapokat, akkoriban ugyanis minden magyarországi lapot meg lehetett vásárolni Erdélyben, az Élet és Irodalomtól az Élet és Tudományig, úgyhogy pontosan követhettük, mint válik egyre feszültebbé a légkör, mint követelnek egyre több demokráciát és egyre több szabadságot… Mindenütt – értem ezen a környező »népi demokráciákat« – történtek változások, csak nálunk, Romániában nem történt semmi... Mi a Bolyai Egyetemen a változás jeleként értékeltük, hogy meg akarják alakítani a diákszövetséget. Azt hittük, rájöttek odafenn, hogy az Ifjúmunkás Szövetség (a Kommunista Ifjak Szövetségének elődje) sóhivatallá vált, és hogy fel kell pörgetni a diákok szervezeti életét, mégpedig úgy, hogy azt kevésbé határozza meg a steril politikai aktivitás. Ezért alig vártuk a filológia karon október 24-re kiírt diákszövetségi választásokat. Közben október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. A kolozsvári pártvezetés elaludta a dolgot és már nem volt ideje lefújni a filológia kar diákszövetségének a megalakulását. Az alakuló gyűlésre az előző napi budapesti események hatása alatt készültünk. Még nem tudtuk, hogy forradalom az, amiről hallottunk a rádióban. Akkoriban minden erdélyi magyar a budapesti rádiót hallgatta, így mi is innen értesültünk arról, hogy a diákok kivonultak az utcára. Egyetemi reformot követeltek, de nagyon gyorsan szabadságot, függetlenséget és az orosz csapatok kivonását is, amire először sortűz volt a válasz. De a sortüzet nem követte csend. Így aztán október 24-én délután szinte forradalmi volt a hangulat a kolozsvári egyetemen is. Lehet! – mondogattuk egymásnak. A diákszövetség vezetőségébe ezúttal nem úgy folyt a választás, ahogyan megszokhattuk, a jelölteket nem egyeztették az egyetemi pártvezetéssel. Ezt biztató jelnek vettük, ám azt hamar észre kellett vennünk, hogy megpróbálnak sumákolni. Akit a gyűlés levezetésére kiküldtek, feltételként szabta, hogy az egyetemi diáktanács elnöke csak olyan lehet, aki az egyetemi Ifjúmunkás Szövetség vezetőségének a tagja. Így akarták a diákszövetségi tevékenységet az ifjúsági pártszervezet kalapja alá vonni. Mi bíztunk abban, hogy ezt sikerül kijátszanunk, arra gondolva, hogy a diákszövetség amolyan szakszervezet lesz, amelynek minden diák tagja, és amelyet a párt a benne résztvevő párttagokon keresztül befolyásol majd, nem pedig közvetlen módon. Így tanultuk ezt politikai órákon a szakszervezetekről és hittük, hogy ez így is van. Vagy inkább azt reméltük, hogy ez így is lehet. Mint később kiderült, mindez hiú ábrándnak bizonyult.
Nem szabad a kommunista szakszervezet
A per során – amelyben lázítással vádoltak bennünket – vádpontként szerepelt, hogy ki akartuk vonni magunkat a párt irányítása alól. Ami tulajdonképpen igaz is volt. A vizsgálati fogság során kellett megtanulnunk, hogy a kommunizmusban az ember szép lehet, de okos nem. Okos csak a hithű kommunista lehetett, aki vakon követte a pártot. A megválasztott vezetőségnek 16 diák volt a tagja, ez a vezetőség pedig egyetemi reformokat akart. Ezek kidolgozására tizenhatan túl sokan voltunk, és akkor egy hattagú bizottságot neveztek ki, amely kidolgozza a megfelelő javaslatokat nemcsak az egyetemi oktatás reformjára, hanem a diákszövetség statútumára vonatkozóan is: erre a vezetőség megválasztásakor kaptunk mandátumot. A párt kissé elébe vágott a dolgoknak, az alakuló diákszövetségnek nem volt szervezeti szabályzata, ehhez kapcsolódó javaslatok kidolgozására szólítottak fel az alakuló gyűlésen, és mi ezt komolyan vettük. A javaslatokat egyik idősebb kollégánk, a történelem szakos Várhegyi István foglalta írásba és fogalmazta meg, nagy része az ő munkája volt. A többieknél idősebb, tapasztaltabb és hozzáértőbb volt, azon kívül némi nimbusz vette körül, mert 1956-ban vették vissza az egyetemre, amelyről annak előtte eltanácsolták. Felesége, gyermeke volt már. Ő egész szakszerűen fogalmazta meg az elképzeléseket és követeléseket. Nagy szerencsénkre tevékenységünk nem minősült titkos szervezkedésnek, minthogy engedélyezett közgyűlésen választottak meg. De bocsánat akkor sem volt…
Napról napra, óráról órára követtük a budapesti eseményeket. Tizenhárman laktuk a bentlakás egyik hálóját, pénzt gyűjtöttünk, és vettünk egy rádiót, amely éjjel-nappal be volt kapcsolva, és amelyen a Szabad Európát is hallgattuk. Ez a rádiós dolog egy jól megrendezett provokációnak bizonyult…A börtönben sok olyannal találkoztam, akinek egyetlen vétke az volt, hogy a Szabad Európát hallgatta. A Szabad Európából, de a Kossuth Rádióból is értesültünk arról, hogy november negyedikén megindultak a szovjet tankok. A diákszövetségi beadvány kidolgozása és megvitatása mellett azonban sok minden más is történt. Végigéltük a huszadik század legreménytelenebb, de legnagyszerűbb pillanatait, megízleltük a szabadság ízét, elvesztettük a józan ítélőképességünket. Szembeszegültünk a »csehigyulákkal« – így neveztük azokat a tanárainkat, akik megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ellenforradalom zajlik Magyarországon. Veszélyben a szocializmus – mondták nekünk –, de addigra mi már nem aggódtunk a szocializmusért. Ugyanolyan gyors politikai változáson estünk át, mint a kommunista Nagy Imre, az egykori csekista, aki október 23. után magáévá tudta tenni egy demokratikus, polgári Magyarország követeléseit, a szabad választásoktól a többpártrendszerig, a magyar függetlenség ügyét a Varsói Szerződés felbontásától a szovjet csapatok visszarendelésének követeléséig. Ezekről folytak lázas beszélgetések órák és szemináriumok helyett. Halottak Napján kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, gyertyákat gyújtottunk az írók sírjainál – azoknál, amelyeknek a gondozását felvállaltuk –, gyászoltuk a budapesti utcákon elesett szabadságharcosokat. Nem tudtuk, hogy rövidesen gyászba borul az egész Magyarország, és bőven lesz sírásra való ok Erdélyországban is…
1956. november 17-én egyik Anna nevű kolléganőnk névnapját ünnepeltük. Hajnal felé, 18-án, mentünk haza az egykori Király utcában levő diákotthonba. Reggel kilenc óra tájban felráztak, hogy keresnek a rendőrségről. Két jól megtermett civil állt a szobánkban: azt mondták, hajnaltájt hazafelé tartva zajongtunk az utcán, emiatt feljelentés érkezett csendháborításért, fáradjunk be a rendőrségre tisztázni a dolgot. A dolgon nem sok tisztázni való volt, holtbiztosan nem zavartuk a késő őszi kolozsvári utca csendjét azon az éjszakán, de olyan időket éltünk, amikor ilyen esetekben nem sokat kérdezősködött az ember. A két tagbaszakadt civilen amúgy is látszott, hogy gyorsabban jár az öklük, mint az eszük. Felöltöztünk, elsétáltunk a nem nagyon messze levő rendőrségre, ahonnan aztán kettőnket, engem és Kelemen Kálmán nevű kollégámat autóba ültettek és elvittek a Szekuritátéra. Ott közölték velünk, hogy letartóztatnak lázításért és azonnal le is vittek az alagsorba, elvették a nadrágszíjunkat, a cipőfűzőnket, az iratainkat és bezártak egy cellába. Másnap elkezdődtek a vallatások.”
1956-os tevékenysége miatt Koczka Györgyöt, a Bolyai Egyetem egykori irodalom szakos hallgatóját, három év börtönre és két év kényszerlakhelyen letöltendő büntetésre ítélte a kommunista hatalom.
A forradalom 60. évfordulójának erdélyi eseményei, rendezvényei
Mintegy 40 programpont szerepel a Magyar Szabadság Éve kolozsvári rendezvényei között, melyekre október 12. és november 21. között kerül sor a Kincses Kolozsvár Egyesület koordinálásával. Többek között a forradalommal összefüggő filmek vetítése, beszélgetések, megemlékezések, konferenciák, előadások, hangversenyek szerepelnek a programok között. A rendezvénysorozat nyitányaként 2016. október 12-én 1956-A szabadságért és függetlenségért címmel tablókiállítás nyílt Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében. Az esemény végén a kiállítás résztvevői gyertyagyújtással és egyperces néma tisztelgéssel emlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira, azokra, akiket bebörtönöztek, meghurcoltak, és azokra is, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 60. évfordulóján, Nagyváradon a Magyar Polgári Egyesület október 21. és október 23. között folyamatos (éjjel-nappal), 56 órán át tartó megemlékezést szervez. A megemlékezés ideje alatt a forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó filmeket vetítenek, eredeti rádiófelvételeket hallgathatnak az érdeklődők, illetve felolvasásokon vehetnek részt. Az 1956-os magyarországi forradalom történéseiről és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetéről készült kiállítás október 21-én, déli 12 órakor nyílik meg. A rendezvény támogatója az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság.
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Árapatak kettős ünnepe
Istentiszteleten emlékeztek a reformáció 499. évfordulójára a dombon álló református templomban vasárnap délután, majd népes tömeg jelenlétében tartották meg a kultúrotthonban a megyei tanács, a háromszéki RMDSZ és a Kovászna Megyei Művelődési Központ által ez évben is útjára indított Székföldi Napokat.
Igét hirdetett tiszteletes Egyed-Kolumbán László kilyéni református lelkipásztor, aki Mikeás próféta sorai alapján fejtette ki az igei üzenetet a lassan szórvánnyá fogyó helybeli gyülekezetnek. Lám, napjainkban is szükség van egyfajta reformációkra – hangsúlyozta –, nemcsak az emberek lelkében, hanem a mindennapi életben is, mert Istent nem lehet külsőségekkel elárasztani, s a belső reformálás szellemében el kell szállnia az önző énnek az emberi lelkekből, s helyette be kell költöznie az összetartásnak, a barátságnak és az emberi szeretetnek. A reformációt akkortól számítják, amikor Luther Márton, a szász választófejedelemség bibliamagyarázó professzora, német ágostonrendi szerzetes 1517. október 31-én kifüggesztette a wittenbergi vártemplom kapujára 95 pontba foglalt téziseit. Nézetei hosszas harcok árán utat törtek, és az általa vezetett új irányzat lett az evangélikus, míg a nála is radikálisabb Kálvin János genfi reformátor vezette irányzat a református vallás alapja. Az igehirdető lelkipásztort és Fülöp-Gál Lászlót, a helybeli gyülekezet lelkészét Iuliu Fărcaș nyugalmazott árapataki görögkeleti lelkész is köszöntötte. Az ünnepi úrvacsoraosztást követően a hívek a helybeli kultúrotthonba vonultak, és közösen tekintették meg a Székföldi Magyar Nap gazdag műsorát, amelyet Kiss Csilla műsortervező állított össze.
A rendezvényt Kovács László, a község polgármestere és helyi támogatója nyitotta meg. A vegyes lakosságú településen külön erkölcsi szabályai vannak a nemzetiségek együttélésének, amit ezután is be kell tartania minden etnikumnak s nekünk is ahhoz, hogy megtarthassuk magyarságunkat, s magyarként álljunk helyt a mindennapi kihívások és közösségépítés művelésében. A magyar napi rendezvény vendégeként szólt a helyiekhez Sütő Mária Rita, a Kovászna megyei RMDSZ szenátorjelöltje, aki rövid beszédében kiemelte a nemzeti identitás megtartásának és a szórványban való megőrzésének fontosságát. Az ünnepet az árapataki vallásórás gyerekek énekes-mesés műsorszáma nyitotta meg, amelyet a lelkészi család tanított be. Vastapsot kapott a Veres István fiatal karnagy vezette, alig egy éve megalakult sepsibükszádi Vallató tanuló- és ifjúsági fúvószenekar, amely remekelt gazdag műsorával, a fülnek kellemes hangzású indulókat, kórusműveket mutattak be. A programot a Százlábú Néptáncegyüttes folytatta gazdag verses-énekes és táncos műsorával, moldvai román, magyar és szászcsávási cigány táncokat vitt a községközpont színpadára. Az együttes ez év október elején ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját – emlékeztetett Virág Endre, a csapat jelen lévő szervező-koreográfusa. Énekek hangzottak el a helyi Langer Szerénke, Berecz Andrea, Dénes Imola tanulók részéről, magyar népdalokat énekelt a hétéves Csenteri Sára, Reményik Sándor Mindhalálig című versét az árapataki Bakó Pálné mondta el. A közönség soraiban ott ült a szomszédos erősdiek egy csoportja is, erősítve immáron azt a hagyományt, hogy „a székföldi magyar napok rendezvényein mind ott legyünk, és együtt fogadjuk magunkénak”. Fülöp-Gál László árapataki lelkipásztor, a rendezvény társszervezője mondott köszönetet a vendégművészeknek, és mindenkit a terített asztal mellé hívott.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötvenhat Erdélyben: „Szabadságra vágytam”
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (az éjszaka leple alatt utaztak Brassóból Segesvárra) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. A legnagyobb titokban szervezték meg a Petőfi elestének emléket állító hely megkoszorúzását, bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. Egy év múlva már mindegyikük letartóztatva, rácsok mögött várta a tárgyalást. A monstre perre 1959-ben kerül sor, 77 embert ítélnek el összesen 940 év börtönbüntetésre. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének a titkára, Lay Imre mesél az EMISZ-ről, a kirakatperről, és börtönéveiről. Az Ötvenhat Erdélyben sorozatunk befejező része.
Brassóban születtem…
Munkáscsaládból származom, őseim az 1700-as években vándoroltak Bajoroszágból Erdélybe. Előbb Temesvár környékén telepedtek le, majd átköltöztek Brassóba. Keresztapámnak kötélverő műhelye volt a Hosszú utcában. Csak ő tudta azokat a vastag köteleket verni, amelyeket a bányákban használtak. Anyai nagyapám, Muerth Péter pék volt. A Rézműves utcában működött a péksége. Elmagyarosodott svábok voltak mind egy szálig, keresztapám börtönben is ült magyarsága miatt az első világháború után, nagybátyámat megválasztották a Magyar Népi Szövetség helyi vezetőjévé a negyvenes években, szüleim Kurkó Gyárfásnak, a Szövetség elnökének közeli jó barátai voltak, és részt vállaltak minden magyar rendezvény megszervezésében, legyen az irodalmi est, teadélután vagy nótaműsor. Pedig a két világháború között ez nem volt könnyű, ugyanis a Romániának hagyott Dél Erdélyben élő magyarokat állandóan atrocitások érték, meghurcolták őket, sokan el is menekültek Brassóból. Az én szüleim nem menekültek el, mert édesapám jól fizetett, nélkülözhetetlen karbantartó munkás volt a Nivea gyárban.
Én 38-ban születtem, iskoláimat a katolikus zárdában kezdtem, az ötödiket már a tizenötös elemiben jártam, utána kerültem át az elektrotechnikai szakközépiskolába, vissza a zárda épületébe. Az iskolát aztán két év múlva megszüntették, nem tudtam befejezni szakképesítésemet. Ahhoz, hogy tízedik osztályba mehessek, egy elméleti líceumba, különbözeti vizsgát kellett volna tennem, de én ezt a vizsgát elkirándultam. Eléggé könnyelmű voltam abban az időben, és nem vonzott a tanulás, visszamentem tehát nyolcadik osztályosnak az esti tagozatra. Persze, akkor én már rég vasesztergályos voltam az Autómotorban, annyit kerestem, mint édesapám. Én is, öcsém is, már tíz-tizenkét éves korunk óta dolgoztunk apánk mellett. Vagy a Nivea gyárba mentünk be segíteni neki, vagy a magánúton vállalt munkáinál segédkeztünk. Hozzá voltunk szokva ehhez az élethez, inkább, mint a tanuláshoz.
Budapesti kirándulás 56 nyarán
56 nyarán Budapestre mentünk el dolgozni apánkkal. Nagybátyánk ugyanis 1944-ben kiment Magyarországra. Ingben és gatyában ment el, de tíz év múlva már három-négy háza is volt a fővárosban. Építkezési, tatarozási munkákat vállalt, és azon a nyáron mi is neki dolgoztunk. A háború nyomai még látszódtak Budapesten, de egészében véve, impozáns, európai nagyváros volt. Már akkor nagyon meglepett a két ország közti különbség. A készülődő forradalomból semmit nem vettem észre. De nem is erre figyeltem, hanem a technika újdonságait csodáltam. Akkor jelentek meg például a farmotoros Ikarus autóbuszok. Mátyásföldön laktunk, hamar megbarátkoztunk az ottani srácokkal, együtt jártunk a mátyásföldi Ikarus gyár klubjába, ahol filmeket néztünk. Munka után moziba jártunk, voltunk a Vidámparkban, a Városligetben, a Palatinus-strandon. Mi semmiféle feszültséget nem éreztünk. Csak azt láttuk, hogy Budapesten sokkal jobban élnek az emberek, mint nálunk. Aztán hazajöttünk, és néhány hét múlva hallottuk, hogy baj van, kitört a forradalom…
Hát azt sem tudtuk, hogy ez mit jelent. Az iskolatársaknak, Orbán Lacinak, Mátyás Ernőnek s a többieknek is elmeséltük, hogy mit láttunk Magyarországon az Ikarus autóbuszoktól a Vidámparkig… Amikor aztán jött a hír, hogy Budapesten kitört a forradalom, szinte tőlünk várták az információt, magyarázatot, hogy hát tulajdonképpen mi történt…
November 4-én döntöttük el, hogy megalakítjuk az EMISZ-t
A gyárban is egész nap erről beszéltünk. Este pedig az iskolában. Rögtön arra gondoltunk, hogy valamit nekünk is tenni kellene. Először az jutott eszünkbe, hogy átszökünk a határon és beállunk harcolni a szovjet hadsereg ellen, segítünk a magyar testvéreinknek, a forradalomnak. Aztán ezt a gondolatot hamar elvetettük, mert amikor jöttünk hazafelé Magyarországról, láttuk, hogy mit jelent a határzóna a magas őrtornyokkal, fegyveres, kutyás őrökkel. Minek nekivágni, ha amúgy sem tudjuk megvalósítani azt, amiért elindultunk. Így kezdett el körvonalazódni az az ötlet, hogy inkább idehaza próbáljunk meg tenni valamit.
Persze állandóan figyeltük az eseményeket. Akkoriban nem sok rádió volt Brassóban, legfeljebb minden harmadik utcában egy-kettő. Nekünk például nem volt, mert a háború alatt az egész városban összeszedték a készülékeket, s amikor visszaadták, a miénk ki volt belezve, használhatatlan volt… A mi utcánkban csak egy embernek, a mészárosnak volt rádiója, hozzá jártunk át, hogy a Kossuth Rádiót hallgassuk. November negyedikén hallottuk, hogy a szovjetek annak ellenére, hogy megígérték, hogy kivonulnak, hajnalban megtámadták Budapestet, lövik az utcákat, mindent, az embereket is. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megalakítjuk saját szervezetünket, az EMISZ-t. Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége. Ez volt a neve a szervezetünknek.
Balogh Sipos Mihály, Mátyás Ernő, Orbán Laci, öcsém, Lay Gyurka és én összegyűltünk, és először is elhatároztuk, hogy többé nem tanulunk oroszul. Az első oroszóráról szándékosan hiányoztunk, vagyis ellógtunk. Azután felelősségre vontak, hogy hol voltunk. Megmondtuk, hogy a Budapesten történtek miatt, s azért, mert ezek a barbár szovjetek mire képesek, tiltakozásképpen nem szándékozunk többé orosz nyelvet tanulni. Kivonultunk az osztályteremből.
Ópra Benedek tanár úr
A közben gyarapodó társaság elhatározta, hogy legbizalmasabb tanárát is beavatja titkaiba és tanácsot kér. Ópra Benedek a brassói akkori 5-ös számú, ma Áprily Lajos Líceum magyar–francia irodalom és nyelvszakos tanára volt. A kedvenc pedagógusunknak az volt a szokása, hogy a magyar füzetnek egy külön lapjára felíratta velünk a magyar nemzet jelentősebb történelmi eseményeit és azok időpontját, például a honfoglalást, a mohácsi vészt, Hunyadi János nándorfehérvári győzelmét. Aztán, ha a diák mégsem tudta a napi leckét, de a történelmi eseményekre vonatkozó legfőbb adatokat elmondta, megvolt az átmenőjegye. Nekem például olyannyira gyatra volt a helyesírásom, hogy amiatt simán meg is bukhattam volna.
De ha tudtam az Ópra Benedek tanár úr által kérdezett eseményeket, akkor átmentem. Ilyen volt ő. Nos, négyen vagy öten felkerestük otthonában, s előadtuk neki a mi problémáinkat. Elmondtuk, hogy egy szabályos szervezetet szeretnénk alapítani, de nem kommunistát, hanem magyart. A tanár úr nagyon meglepődött. Azt mondta, hogy az EMISZ-be mindenekelőtt munkásifjak kellenek, olyanok, akik gyárakban dolgoznak, s hogy azért kell rájuk alapozni, mert fel kell ébredniük, fel kell figyelniük arra, ami velük, körülöttük történik. Mármint arra, hogy a hatalmon levők miket művelnek az ő nevükben. Elhatároztuk, hogy felkeressük az inasiskolásokat. Akkor lett EMISZ-tag Aczél Feri, Vinczi János, Erzse Imre és még sokan mások. Nagyon lelkesek voltunk. Egy idő után az iskolában már nem lehetett találkozni. Brassóban a Vasút utca és a Gácsmajor utca sarkán van egy kis park. Ott találkoztunk. Jöttek a Steagul roşu (Vörös zászló, a brassói teherautógyár kommunista rendszerbeli neve – szerk.) gyárból és szakiskolából a fiatalok, s ott, abban a kis parkban tartottuk a gyűléseket. Azt a helyet mi azóta is EMISZ parknak nevezzük. Még EMISZ Himnuszt is komponáltunk!
A szöveget én írtam, a dallamot Nyitrainé Deák Berta lelkésznő, Nyitrai Mózes karácsonyfalvi unitárius lelkész felesége komponálta. A Nyitrai házaspár 1957-ben a karácsonyfalvi unitárius egyházközség lelkésze volt, Orbán Laci ismerte jól őket. A Himnuszunk akkor keletkezett, amikor szerkesztettük az EMISZ szervezeti szabályzatát. Nem mondom, egészen jól összejöttek a rímek, de volt, s a mai napig is megvan a borzasztó nagy hibám: katasztrofális a magyar helyesírásom… Egy szó mint száz, megírtam a verset, Orbán Laci pedig átfestette pirosra. Ugye amikor piros ceruzával kijavította, az egész vers piros volt. Ettől függetlenül, engem választottak EMISZ titkárnak. Mert nagyon élvezték, hogy én pillanatok alatt megírtam a Himnuszt. Persze, én szabadkoztam, mondtam Lacinak, hogy - Én nem tudok titkár lenni, mert nézd meg, milyen helytelenül írok. Te leszel a tanár, fogod a piros ceruzát, s kijavítod, de akkor tiszta piros lesz, mint a kommunisták kiáltványai… - Nem baj, mondta Laci, menet közben kell minden EMISZ tagnak tanult, okos, értelmes emberré válnia. A szöveg megvolt tehát, zene is kellett volna hozzá. Egyszer azt mondta Laci, hogy Homoródkarácsonyfalván elromlott az orgona, mennék el, javítanám meg. El is mentem biciklivel. Laci már ott volt, s bemutatott Bertus néninek. Megjavítottam az orgonát, nyomban ki is próbálták, s nagyon élvezték, hogy működik. Laci szólt Bertus néninek, hogy - Imrének van egy verse, meg szeretnénk zenésíteni, hogy ez legyen az EMISZ Himnusz. Bertus néni megnézte, többször átolvasta, neki is tetszett, s az orgonán elkezdett játszani. - Hagyjátok itt a verset, s mire Laci még egyszer erre jár, a dallam is kész lesz, búcsúzott tőlünk a tiszteletes asszony. Úgyhogy amikor Laci a következő alkalommal kiment Karácsonyfalvára, hozta a dallamot és elénekelte. Hamar megtanultam. Persze, ez a dallam nincs lejegyezve sehova. Csak így terjedt szájról szájra. Jó volna, ha valaki megtanulná tőlem, mielőtt elmegyek.
Ezután esküszöveget fogalmaztunk meg, és az Orbánék kertjében az EMISZ-tagok letették az esküt. Később megválasztottuk a vezetőséget. Orbán László lett az elnök, Sándor Balázs, Vinczi János és Ambrus János az elnökhelyettesek, én a titkár és öcsém, Lay György a pénztáros. A vezetőségválasztás 1957 februárjában történt az Unitárius Egyház tanácstermében. Olyan szervezetet akartunk létrehozni, amelyik senki ellen nem fordul, hanem úgynevezett érdekvédelmi tömörülésként fogalmazza meg önmagát. Tulajdonképpen az erdélyi magyar ifjak érdekszervezetét láttuk benne, azt a tömörülést, amelyik valóban az erdélyi magyar ifjúság, nem pedig a kommunisták érdekeit képviseli, szolgálja. A vidékről a brassói iskolákba érkező diákok, fiatalok pontosan ismerték a falujukban, városukban és azok környékén végbemenő történéseket, visszaéléseket. Rengeteg panaszról számoltak be. Elmondták, hogy a kollektivizálás során mik mentek végbe, hogy a kommunista vezetők milyen önkényesek voltak. Mi ezeket a panaszokat feljegyeztük, s úgy döntöttünk, hogy miután pontos felmérést készítünk, eljuttatjuk azt a nemzetközi fórumokhoz.
Koszorúzás a fehéregyházi emlékműnél
Elmentünk Fehéregyházára 1957-ben, március 15-én, hogy megünnepeljük a 48-as forradalom évfordulóját, és Petőfi Sándor eltűnésének helyén, ahol a turulmadaras emlékmű áll, énekeltünk, verset mondtunk. Mi éjszaka utaztunk vonattal, hajnalban érkeztünk oda, ott fagyoskodtunk. Elég hideg volt, mások azután érkeztek, és akkor ott különböző verseket szavaltunk el. Orbán Laci rövid szónoklatot tartott március 15-e jelentőségéről és összehasonlította 1956. október 23-mal. Ez történt tulajdonképpen, másfél óra alatt lezajlott az egész. Dugott kokárdája mindenkinek volt, az mindig nálunk volt. Nekem például letartóztatásomkor is ott lapult a személyi igazolványomban. Hogy ne találják meg nálam, egy óvatlan pillanatban lenyeltem. Miközben szavaltunk, énekeltünk láttuk, hogy ott valami civilek megállnak, jönnek-mennek, néznek, de hát azokat helybelieknek ítéltem. Elhangzott vagy nyolc Petőfi-vers, én mondtam azt, hogy Európa csendes, újra csendes.
És akkor aztán hazajöttünk. Nemcsak a vádirat, hanem még a védőügyvédünk is elszörnyedve hangoztatta, hogy az ifjak Petőfi Sándornak a rosszabbik oldalát érzékelték, a mételyt, a mérget, valami ilyesmit mondott ott. Mi persze nagyon büszkék voltunk, hogy elmentünk, s ott fagyoskodtunk, és ezt az ünnepélyt megtartottuk. A múzeumot is meglátogattuk, ott volt egy kicsi emlékfüzetecske, s oda a nevünket tökéletesen beírtuk, úgyhogy könnyű volt minket megtalálni… Ki gondolta, hogy saját magunkat eláruljuk… Aztán lementünk Segesvárra, egy vendéglőben még pálinkáztunk, söröztünk, de nem sokat, s magyar nótákat énekeltünk. Egy év múlva, 58-ban is lementünk Orbán Lacival és egyik teológus barátjával, hogy ellenőrizzük, helyezett-e valaki virágot, koszorút az emlékműre. Akkor már volt. Jártak mások is ott. De 57-ben mi voltunk az egyedüliek, akik meg mertük kockáztatni azt, hogy hazafias verseket szavaljunk a Petőfi emlékműnél.
Telt-múlt az idő, a szervezet szépen fejlődött, már nagyon sok tagunk volt, sokan voltak olyanok is, akik csak hallottak a szervezetről, ismerték egyik-másik EMISZ tagot, de még nem álltak be. Nem is tudom, hogy gondoltuk, hogy a Szeku ezt nem veszi észre. És, ahogy ez történni szokott, nem egy nagy ügy miatt buktunk le. Pedig 57-ben két tagunk, Vinczi János és Erzse Imre megpróbáltak átszökni Szerbiába, és elfogták őket. A fiúk indulás előtt megtanulták azt a panaszlistát, amelyet az EMISZ összeállított, és az volt a szándékuk, hogy ha sikerül a szökés, akkor majd a nyugati újságíróknak, magyar emigránsoknak mondják el, hogy élünk mi Romániában, és hogy íme, itt van az EMISZ, amely próbálja felvenni a harcot a kommunistákkal. Elkapták őket, visszatoloncolták, és elítélték tiltott határátlépésért. De vallatás közben egyikük sem mondott semmit sem a szervezetről, sem a panaszlistáról. Értünk egy év múlva jöttek, 1958-ban.
Orbán Laci, az elnökünk egy levelet írt Haralyi Pál római katolikus plébánosnak, amelyben arra kérte, hogy engedje meg az EMISZ tagoknak, hogy használják időnként a plébánia gyülekezeti termét különböző megbeszélésekre. A levelet nekem kellett volna elvinnem, de én odaadtam egy templomba sűrűbben járó lánynak, Bajzárt Marikának. Máig tisztázatlan körülmények között ez a levél a szekusok kezébe került. Innen indult aztán minden baj.
„Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza”
Az első komoly kihallgatáson kérdezte tőlem az őrnagy, hogy ki adta nekem a levelet. – Egy idegen, a parkban, válaszoltam. Zöld kalapja volt, nagy bajusza… és még folytattam volna a mesét, de a tiszt odatolta elém Orbán Laci személyi igazolványának a másolatát, és rám reccsent: - Taci, nu minți. El ți-a dat scrisoarea albastră. (Még a színe is fel volt jegyezve).
Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza. Nem így történt. Nyolc hónap kihallgatás után 20 év kényszermunkára ítéltek. Az én esetemben a letartóztatás 1958. augusztus 15-én történt. Édesapámmal dolgoztam együtt a Mihai Viteazul utca végében, egy emeletes házat meszeltünk ki. Édesapám déltájban hazaküldött, hogy őröljek meg valami krómfestéket, és vigyek neki ebédet. Siettem, el se köszöntem tőle, hiszen fél óra-óra és ismét találkozunk. Akkor láttam élve utoljára. Mikor hazaérkeztem a börtönből, azzal fogadott sírva, zokogva édesanyám, hogy – Apádat tegnap temettük. Éppen javában őröltem tehát otthon a festéket, amikor jött két civil ember, és megkértek, hogy menjek velük, mert az Automotor gyárban, ahol én is dolgoztam, valami baleset történt, azt vizsgálják ki.
Bekísértek, én azt hittem a rendőrségen vagyok, és amikor az egyik szobában hellyel kínáltak, el akartam húzni a széket a helyéről, hogy ráüljek, akkor láttam, hogy nem mozdul, oda van csavarozva a padlóhoz. Sose láttam ilyesmit addig, nagyon csodálkoztam, és nem értettem, hogy miért van odafogva. Fogalmam sem volt, hogy a szekus kihallgató szobák mindegyikében ugyanígy van, nehogy fegyverként használják a rabok a széket vallatóik ellen. S akkor jöttek a kérdések: szülők, iskola, barátok, munkahely, minden. Végül rákérdezett a kék borítékra. Nem akartam bevallani semmit. Eltelt egy nap, kettő, három, enni nem adtak csak egy-egy darab kenyeret és vizet, éjszaka is többször jöttek értem, tették fel a pléhszemüveget, és vittek. Kezdtem nagyon lerongyolódni. Akkor aztán egyszer csak elémtolta a vallatótiszt Orbán Lacinak a személyi igazolványát, majd átvitt egy másik szobába, ahol egy asztalon ki volt terítve minden EMISZ iratunk és ereklyénk. Ott volt a könyv a tagok névsorával, és ott volt a két nemzetiszínű szalag is, amit Nyitrainé tiszteletes asszony adományozott az EMISZ-nek. Az egyiken azt írta, hogy „A Szabadság kiragad a halálból” a másikon pedig, hogy „A haza minden előtt”. Akkor már tudtam, hogy nincs miért tagadni tovább. –Recunoști aceste obiecte? –Da, le recunosc, mondtam és a tisztnek a szemébe néztem. Már repült is a pofon. –Mă, nenorocitule, m-ai mințit zile întregi. Tapsolt, jött az őr. –Ia, fă-i puțină răcoare la măgarul ăsta pentru că minte ca un drac.
Az az igazság, hogy akkkor már gyomoridegem volt, és reszkettem az ijedtségtől, a félelemtől. Az őr feltette a szemüveget, és levezetett a pincébe. Néhányszor szándékosan nekicsapott a falnak, a pléhszemüveg feltörte az orromat, folyt a vérem. Amikor beértünk a cellába, le akartam ülni a székre. - Nu, nu. Ai stat destul. Scoate scaunul. Nyújtottam ki a széket: - Ce-i mă, nenorocitule, vrei să mă lovești? Az volt az első komoly verés, amit kaptam. Amikor végzett az ütésekkel, rúgásokkal, rám szólt: -Ridică-te. Cu fața la perete. Nu mișca. Mâinile la ceafă. Álltam, arccal a falnak. Nem tudtam, mit akar. Hirtelen, mintha áramütés ért volna. A sajgó, vérző sebeimre rázúdított egy vödör jéghideg vizet. Aztán még egyet. Ez volt az a bizonyos „răcoare”, amit a vallatótiszt előírt.
Másnap egy másik cellába vittek át, ahol egy idős, ősz hajú úriember külsejű rab üldögélt, könyvei is voltak, érdekes módon, és az őr is nagy tisztelettel beszélt vele. Hirtelen azt hittem, hogy kommunista agitátorral állok szemben, és most következik az úgynevezett átnevelés, de tévedtem. Miután az őr távozott, a cellatársam bemutatkozott, és megtudtam, hogy Möckel Konraddal, a Fekete templom evangélikus lelkészével állok szemben. Ő aztán felvilágosított, hogy mire számíthatok. Jóindulatúan viszonyult hozzám, mert látta, hogy egy zöldfülű fiatalember vagyok, akinek nincs tapasztalata a Szekuritátéval. – Semmi jót ne várj tőlük, biztos nem fognak hazaengedni, mondta, legkevesebb 15 év börtönre ítélnek, ha kiderült, hogy egy szervezet tagja voltál. Aztán elmesélte, hogy valószínű ő még ennél is többet fog kapni, és hogy az ő csoportjában is vannak fiatalok. Semmi mást nem akartak, csak jogokat kiharcolni a német kisebbség számára. Ismerős volt, amit mondott. Néhány szóban én is meséltem neki az Erdélyi Magyar Ifjakról. Megtanított a Miatyánkra németül, aztán már az alapszókinccsel kezdtünk bíbelődni, mert sokat tartottak Brassóban a Szekuritátén. Végül mégiscsak felvittek Vásárhelyre.
A vásárhelyi szekuritátén
Autón vittek, mindenkinek be volt kötve a szeme. Nem volt szabad megmozdulni, nem volt szabad beszélni. Bármilyen bajunk van, nyújtsuk a kezünket, mondták, mert odamegy az őr, és akkor a fülébe kell súgni, hogy mit akarunk, hogy a többiek ne hallják. Egyetlen egyszer állították meg az autót, és amikor leszállhattunk vizelni, akkor kikötötték a szemünket. Láttam, hogy még két teherautó van a konvojban, az egyik szintén tele rabokkal, a másikban pedig fegyveres katonák követnek minket. A tisztek egy Pobedából felügyelték, hogy mi történik.
Vásárhelyen, a Borsos Tamás utcában, elölről kezdődtek a vallatások, mindenképpen egy sokkal nagyobb szervezetet akartak kreálni belőlünk, mint amekkorák voltunk. A mi családunkból nemcsak engem tartóztattak le, hanem öcsémet is néhány nappal később, sőt unokafivéremet is, Lay Günthert, akit, mivel szász volt, kineveztek külföldi kapcsolattartónak. Arról faggattak állandóan, hogy milyen országokban, kikkel és hogyan, milyen módon álltunk kapcsolatban. Lehetetlen kérdésekre, persze a válasz is hasonló volt, és akkor következtek a verések. Én nyápic, vézna gyermek voltam. Akkora pofonokat kaptam, hogy sokszor alig tudtam lábra állni utánuk. Amikor nem akartam aláírni az általuk megírt jegyzőkönyvet, akkor megrudaltak. Szerencsére gumikutyát nem kaptam… Attól irtóztam. Az egy gumilabda, a fejedre húzzák, nem látsz, úgy hagynak vagy tíz percet, egy kicsit szorít, de aztán kezdesz üvölteni… Még betesznek egy csap alá, s egy-egy vízcsepp a fejedre: csepp… csepp… addig, amíg beléőrülsz. Ebből nem kaptam, szerencsére, de egyébből… a köröm-, illetve a kézbeszorítástól az ajtó sarkába s ilyen-olyan ütésekből, jobbról-balról, pofonokból, azokból kaptam eleget. Mit akartunk csinálni, miért akartuk a nemzetbiztonságot aláásni, miért szervezkedtünk, mi bajunk van a kommunista rendszerrel, mit akartunk felrobbantani? Ezek körül forgott a kérdés. Avval indult a kihallgatás, hogy fel akartuk robbantani a Steagult. Mondtam, hogy nekünk semmi közünk ehhez, mindez nem felel meg a valóságnak. Mert mi nem ezt akartuk, mi szabadságot akartunk. Ezt mondtam nekik: a kommunizmusból akartunk kimenni, nekünk nem hiányzik, mert ez a rendszer nekünk nem megfelelő. S olyankor kaptam egy-egy „leckét”, egy-egy verést.
Az ítélet: „Uneltire contra ordinei sociale”
A kihallgató tisztek szórakoztak rajtam. - Mit akartatok ti?, hogy akartátok?, kérdezték, s akkor pofon vágtak. Utána még az EMISZ himnuszt is el kellett szépen énekeljem, s miután jól megdögönyöztek, akkor még egyszer kiadták a parancsot, hogy hangosabban fújjam el a nótát. Nagyon nehéz volt, mert ilyenkor az embernek a gyomra is görcsbe rándul, éppen csak énekelhetnékje nincs. Nehezen ment, de azért mindig elénekeltem, haragudtam rájuk nagyon, de azért fújtam. Általában vasárnap nem volt ankét, de bejöttek, Bartos, Bihari, Sîngeorzan, Suciu s ezek összegyűltek, s akkor azzal szórakoztak, hogy elővettek engemet. Hogy énekeljem az EMISZ Himnuszt a szekus uraknak… Azok pedig mondták: Nézz oda, hogy a hülye kölykök mivel foglalkoztak… A jegyzőkönyvekben aztán olyanokat írtak, hogy égnek állt az ember haja. Például azt, hogy gyárakat akartunk felrobbantani, kutakat akartunk megmérgezni, meg ehhez hasonlókat. Holott ilyesmiről egyáltalán nem volt szó. Ezek a vádak már akármelyik terrorista szervezet becsületére válnának. Azért kaptuk a legtöbb verést, legalábbis mi, akik egyáltalán feleltünk az EMISZ-ért, mert mindenféleképpen azt akarták, hogy a 154-es cikkelybe soroljanak minket, amelynek alapján akár ki is végezhettek volna néhányunkat. A 154-es arról szólt, hogy: „Acţiuni teroriste”. Tehát terrorista akciók. Hazaárulás és minden egyéb benne volt. Végül aztán a 209. cikkelynél maradtunk: „Uneltire contra ordinei sociale”. A társadalmi rend elleni szervezkedés, összeesküvés.
„Organizaţie subversivă contrarevoluţionară naţionalist şovină maghiară”. Vagyis hogy az EMISZ aknamunkát végző, felforgató, ellenforradalmár magyar nacionalista-sovén szervezet. Én már tudtam Brassóból, Möckel Konradtól, hogy mennyi jár érte. Először nem engem, hanem Csiki Sanyi cellatársamat vitték aláírni, és jött vissza boldogan, hogy 15-25 hónapot kaphatunk, s megyünk haza. Mondom Sanyinak - Te nem jól láttad, Sanyi, ne haragudjál. Én biztos vagyok benne, hogy nem 15 hónapról, hanem 15 évről van szó. Sanyinak úgy felment a cukra, hogy én őt mindig idegesítem, kétszer is pofon vágott emiatt. A tárgyalás március 19-én volt. Csiki Sanyi tizenöt évet kapott. Én húszat.
Petras, a vásárhelyi börtönőröm nem „szeretett” engem. Izgága voltam, feleselő, nem hallgattam, nem nyughattam, pedig már reszketett az inam annyira le voltam rongyolódva. Amikor aztán meghallottam, hogy húsz évig ez lesz, akkor nyughattam volna, de már késő volt. Kiszemelt az őröm, és Szamosújvárra is megjegyzett emberként érkeztem. Mielőtt elindultunk volna, kétszer tett izolátorba, és nem tudom hányszor vert meg. Búcsúként, amikor Szamosújvárra „készítettek elő”, elővett egy régi 12 kilós lábbilincset lánccal, az újak, amiket abban az időben gyártottak csak kilenc kilósok voltak, és azt saját kezűleg tette a lábamra. Így löktek be a gyűjtőcellába, ahol a rabok indulás előtt várakoztak, és amikor beléptem, egy ismerős arcot pillantottam meg, Ópra Benedek volt, a tanárunk. Megálltam az ajtóban, úgy szégyelltem magam, életem legnehezebb pillanata volt ez, amikor szembesültem azzal, hogy ez az értelmes, bátor és értékes ember, akinek ráadásul családja is van, miattunk van megláncolva. Nem mertem megközelíteni. Közben láttam, hogy Benci bácsi átöleli a fiúkat, beszélget velük. Engem is észrevett, odahívott, én pedig botorkálva, a bilinccsel a lábamon, a szégyentől és súlytól meggörnyedve álltam elé. Megölelt, bátorított: - Nem haragszom rátok, fiúk, mondta. Ő szegény szabadulása után tíz-tizenkét évre meghalt. Mai napig kimegyek szülőfalujába, Kézdiszárazpatakra, ha hívnak, mert ott is van kopjafánk, és Ópra Benedekről nevezték el a helyi iskolát.
A sárga krematórium
Egy nap és egy éjszaka utaztunk a vonattal, amíg elértünk Szamosújvárra. Günther piros ingéből szálakat húztunk ki, s felvarrtuk egy rongyra, hogy mindnyájunkat elvittek Szamosújvárra. Apahidán kidobtuk a rácsok között a vonat ablakán, valami román vasutas megkapta és eljuttatta édesanyáméknak. Ezt az üzenetet sokáig dugdostam otthon a zongorában, de aztán nyoma veszett.
A szamosújvári börtön udvarán Istrate, a híres rabverő fogadott minket. Rögtön észrevette, hogy én különleges rab vagyok, mert nagyobb a bilincsem. Rám szólt, hogy azonosítsam magam: hogy hívnak, hány éves vagyok, milyen büntetést kaptam. – Lay Emeric, douăzeci de ani și douăzeci de ani de muncă silnică. Jót nevetett, viccesnek találta, hogy ugyanannyit kell leülnöm, amennyit leéltem addig. - Na, ai găsit și tu praful de aur, mondta. Én pedig, nem tudom miért nem hagytam annyiban, gyorsan visszavágtam: - Mai știi, nu se știe niciodată. Ennyi kellett Istratenak. Csupa vér volt az ábrázatom, amikor bekísértek az udvarról.
Betettek minket a karanténba. 150 embert egy nem túlságosan tágas helyiségbe. Ez állítólag azért volt, hogy megfigyelés alatt tartsanak, nincs-e valami fertőző betegségünk. Ha addig nem is volt, az ottani körülmények között bárki megbetegedhetett volna. Négyemeletes ágyakon aludtunk, mindenféle matrac, lepedő nélkül, csak a sima sodronyokon. Az ablak alatt volt kilenc gibla, fahordó, amelybe a rabok szükségleteiket végezték, s az volt a legborzasztóbb, hogy a rácsok között beáramló levegő megtöltötte a cellát az elviselhetetlen bűzzel. 14 napig kellett volna tartsanak minket a karanténban, azonban csak másfél hónap múlva helyeztek át másik cellába.
A 33-ban együtt voltam Varró Jánossal, Orbán Lacival, Mátyás Ernővel, Sándor Balázzsal, Nagy Janival. Varró János (a 3-ik Bolyai perben elítélt tanársegéd - szerk.) nagy szeretettel fogadott minket, mosolyogva, és aztán ilyen is maradt a kapcsolatunk. Tanított minket, foglalkozott velünk, oktatott, bátorított, hogy ne szomorodjunk el. Ő már a második évét töltötte. Verseket tanultunk, János a történelem érdekes mozzanatairól beszélt. Ott tanultuk meg a morze ábécét, és kommunikáltunk egymás között celláról cellára. Például egy olyan kérdésre, hogy a testvéremet, Lay Gheorghét keresem, három-négy nap múlva jött válasz, de jött! Persze, ha elkaptak egy-egy hetet ült az ember az izolatorban kenyéren és vízen.
Persze, az őreink mindent elkövettek, hogy megkeserítsék az életünket. Beüvöltöttek a cellába, hogy -Sub pat, fuga marș. Nem fértünk be mind, hiszen három-négy emeletes ágyakról volt szó, úgyhogy, aki kint maradt, azt verték gumibottal. Mi igyekeztünk odafigyelni egymásra, hogy ne mindig ugyanaz az ember rekedjen kint, és ugyanaz kapja a verést. Máskor bezártak a zuhanyozó alá, és engedték ránk, hol a forró, szinte fövő vizet, hol a jéghideget, ők ültek kint, és röhögtek, hallgatták, hogy mi hogy üvöltünk.
Sárga krematóriumnak neveztük egymás között a börtön épületét, azért mert olyan is volt, mint egy hatalmas emberégető kemence. Nagyon sokan meghaltak ott. A mi időnkben Szamosújváron körülbelül kétszáz őr volt. Amikor nagy kutatásokat rendeztek vagy riadót fújtak, berendelték őket, de mielőtt hasra feküdtünk, kinéztünk az ablakon. Fekete volt a hely tőlük. Na, abból a kétszázból tizenkettő-tizennégy vérengző gazember volt. Ettől a tizennégytől jobban félt a többi száznyolcvan őr, mint mi. Mert nekünk már nem volt mit kockáztatni. Fiatalok voltunk, fütyültünk az egészre, noha borzasztó körülmények között éltünk.
Naponta tíz vagy tizenöt percnyi kötelező séta volt. Bottal hajtottak le sétálni. Az öregebbek s a betegebbek nem tudtak óvakodni, védekezni a botozás ellen. Fent maradtak a cellában. Az őrök felmentek a cellába, s hajtották le, majd az udvarról fel az embereket. Amikor összetereltek, akkor jól megbotoztak minket. A nagy verőfiúk a Şomlea testvérek voltak, aztán Marian, Todea, Istrate főhadnagy. Istrate szörnyű alak volt, úgy csépelte az embereket, hogy a rendőrmundérja teljesen átázott az izzadtságtól. Ha sétálni vittek, vagy ha nem volt csend a cellában, nyitották ki az ajtót, s agyba-főbe vertek. Elkiáltották, hogy: Culcat! S akkor ahogy lefeküdtünk, a csizmákkal végigmentek rajtunk s vissza. Ha csak egy neszt hallottak… mindenért verték az embert…
A börtönben nagyon emberi kapcsolat alakult ki közöttünk és a románok között. Én úgy éreztem, hogy 1956 miatt minket, magyarokat szeretettel és szimpátiával vettek körül, s ez nekem jólesett. Körülbelül ezerkétszázan dolgoztunk a szamosújvári bútorgyárban, ebből alig hetvenen–nyolcvanan voltunk magyarok. Ötvenhat miatt nagyon sok román is börtönbe került, hiszen ők is ugyanúgy a kommunizmus ellen szervezkedtek, mint mi. A szamosújvári börtönben ismerkedtem meg a Boicu testvérekkel, Vladdal és Nicolaéval, aztán ott volt még egy Hamza nevű fiú. Állandóan pozitív példaként emlegették, hogy nézzétek, a magyarok mit mertek vállalni. Egy román nyelvű vers is szájról szájra járt akkoriban Szamosújváron. Egy részletére is emlékszem, így hangzik: „Domnule Gheorghiu-Dej,/Vino la noi, dacă ai prilej./Vino la noi să vezi poporul,/cum te aşteaptă cu toporul./În Ungaria cum se spune,/s-a întâmplat chiar o minune.” Azaz: Gheorghiu-Dej úr, gyere hozzánk alkalom adtán, hogy lásd a néped, amint vár téged a fejszével. Magyarországon, ahogy mondják, valóban csoda történt.
De nemcsak ilyen román versikéket tanultunk, hanem megtanultuk Páskándi versét is, a Betyárnótát, amit ott írt Szamosújváron. „Olyan nagyon nem is bánom./Egy ideig lesz lakásom,/nem fogja a házbért kérni/elsején majd Irén néni,/s végre elmondhatom bátran,/hogy nem élek szabadságban.” Sok mindent tanultam meg ott. Amennyire nem szerettem a tanulást, amíg szabad voltam, ott csak úgy szívtam magamba a tudományt az okosabbnál okosabb emberektől. Én ott végeztem el az egyetemet.
Epilógus
1964. június 30-án utolsókként szabadultunk.
Péntek volt, amikor hazaértünk. Édesanyám gyászruhában fogadott. Egy nappal korábban temette el édesapánkat.
Én azóta is ellátom az EMISZ titkári feladatait. Tartom a kapcsolatot a bajtársakkal, és egy évben egyszer mindenkinek telefonálok, lássam él-e még. A 77 bebörtönzött EMISZ tagból 43 távozott el eddig. Írtam egy kis verset is az emlékükre: „Hullnak, hullnak, egyre hullnak/ Túlélői 56-nak/ S aki még él, minden névnél/ Összerezzen búsan, árván/ Mint egy sárga lomblevél,/Ha egy társa hull le némán.”
Mindig szerettem a verset. Úgy éreztem, hogy a rímek, ritmusok szebbé teszik az örömet, elviselhetőbbé a fájdalmat. Ezért írtam ezt is. Minden november negyedikén, az EMISZ alapításának évfordulóján, elmondom. Hátha hallják.
Víg Emese
maszol.ro

Eltávolodás a Neumann-univerzumban
A digitális technológia térhódításával, azáltal, hogy a Gutenberg-galaxistól egyre inkább eltávolodunk a Neumann-univerzum felé, maga a költészet is megváltozik – mutattak rá a Helikon folyóirat legutóbbi estjének meghívottai.
A kincses városbeli Gaudeamus könyvesboltban László Noémi költő, a folyóirat versrovatának szerkesztője három fiatal szerző legújabb műveit, a kolozsvári Horváth Benji: Az amnézia útja; valamint a budapesti Nagy Kata: Inkognitóablak és a szintén budapesti Tolvaj Zoltán: Fantomiker című verseskötetét mutatta be pénteken a gyér közönségnek.
A József Attila Kör (JAK) és a Prae.hu gondozásában megjelent kötetek közös vonása, hogy a veszteségről, annak feldolgozásáról szólnak, néha a szerzők szerint is túl személyesen. László Noémi első, az Arany-év kapcsán felmerült kérdésére, hogy a mai kor költőjére a romantikus vagy a klasszikus költőideál jellemzőbb, a szerzők inkább a kettő közötti folytonos egyensúlyozásra mutattak rá. Bár a budapesti Telep Csoport példája alapján a magyarországi költészetre inkább az eltávolodás a jellemző, egyesek tudatosan is törekednek arra, hogy ne mutassák meg túlságosan magukat, de a költőknél mindig is megfigyelhető bipolaritás továbbra is jelen van – hangzott el.
Tolvaj Zoltán szerint, aki 9 év után publikált ismét, „nála ez a kettősség elég káros tud lenni”. Mint elmondta, a JAK szerkesztői több mint 500 oldalas kéziratból rakták össze az alig százoldalas kötetet. A kemény szerkesztői munka az egyéves szünet után újabb kötettel jelentkező Horváth Benji esetében is megmutatkozott. „Úgy küldtem el a kéziratot, hogy már utáltam kicsit” – vallotta be a kolozsvári költő, aki szerint nyolc év szerkesztett formában már sokkal szimpatikusabb anyaga található meg a kötetben.
„Három hónappal a megjelenés előtt szinte minden verset újradolgoztam” – tette hozzá, költőtársaival együtt elismerve, azáltal, hogy papír helyett számítógépen íródik, és legtöbbször online jelenik meg először, maga a vers, a versírás is átalakul, egyre nehezebben nyeri el végleges formáját, hiszen a szerzőnek lehetősége van folyamatosan alakítani rajta. A virtuális világ más módon is beférkőzik a költészetbe, Horváth Benji például az első magyarországi YouTube-sztártól, Szalacsi Sándortól származó idézettel ütötte fel kötete harmadik ciklusát.
A kötetek kapcsán a modern világ egyre meghatározóbb „kellékeinek” minősülő tudatmódosító szerek is szóba kerültek, és felmerült a kérdés, lehet-e ma egyáltalán józanul írni. Tolvaj Zoltán úgy vélte, a mai nagyvárosi ember rohanó világában egyre inkább alkohol vagy más tudatmódosító szer révén valósul meg „az idő megragadása, jön létre a tér”.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Újságírókat díjaztak Csíkszeredában
A legjobbnak ítélt tavalyi munkák díjazására, szakmai tanácskozásra és kötetlen találkozóra, ünneplésre hívta idén is a székelyföldi újságírókat Hargita Megye Tanácsa és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). A Szabad Sajtó Napja elnevezésű rendezvényt csütörtökön tartották Csíkszeredában.
A rendezvény ünnepi részén, a gálán bemutatták a pályázatra beküldött, a MÚRE előzetes szakmai elbírálásán továbbjutott, és a közösségi oldalon létrehozott zárt szakmai csoportban legjobban kedvelt munkákat – tájékoztat közleményben a megyei önkormányzat sajtószolgálata. A MÚRE szakmai elbírálása és a gála résztvevőinek értékelése alapján idén a televíziós riport, portré kategóriában első díjat kaptak Magyari Tekla és Simó Csaba, az M1 tudósítói, második díjat Csúcs Mária és Csúcs Péter, az EPI INFÓ Stúdióból, harmadik díjat pedig az Olimpia Stúdió Filmegyesület. Írott kategóriában első lett Lázár Emese, a Hargita Népe újságírója, második díjat kapott Bögözi Attila, az Erdélyi Riport portál munkatársa, harmadik díjat pedig Bodolai Gyöngyi a Népújságtól. Rádiós kategóriában első helyezést ért el Oláh-Gál Elvira, a Kossuth Rádió tudósítója, második díjat kapott Bándi-Keszey Judit, harmadik díjat pedig Burszán Zsuzsanna, mindketten a VoxFm-ben bejátszott összeállításukért. Különdíjat kapott televíziós híradó kategóriában a gyergyószentmiklósi Fény Televízió, írott kategóriában Gina Ștefan, az Agerpres hírügynökség tudósítója és sajtófotó kategóriában László Róbert.
Székelyhon.ro

Dalos seregszemle Udvarhelyen
Énekelt imádság hangjai töltötték meg szombaton az udvarhelyi Rákóczi Sportcentrumot: a Székelyudvarhelyi Főesperesi Kerület tizenkilencedik egyházzenei kórustalálkozóján tizennyolc kórus mutatott be két-két, az alkalomra választott művet. A kántorok és karvezetők szakmai tanácskozással zárták a nagytalálkozót.
A rendszeres kóruspróbákra és egész évi liturgiai szolgálatukra tesz koronát az évenkénti kórusseregszemle. Aligha van olyan nagy templom a kerületben, ahol elférne a félezer dalos és a szépszámú érdeklődő. Ezért is volt jó helyszínválasztás a szervező székelyudvarhelyi–szombatfalvi Szent György Egyházközség részéről a sportcentrum. A házigazda kórust, a Psallite Vegyeskart nagyon sokan segítették önkéntes munkával: a sütemények elkészítésétől a vendéglátásig.
Az egyházi év folyamán inkább halljuk, mint látjuk a templomokban a kórusokat. A főesperesi kerületből néhány énekkarnak megadatik a templomon kívüli fellépés lehetősége, ám sokuk számára a húsvét utáni találkozó az egyetlen, amikor Istennek és egymásnak énekelhetnek – hallhattuk a kórustörténetekben. Így a kerület legnagyobb egyházzenei eseményét saját nagy ünnepként ülik meg.
A kórusseregszemle felemelő hangjai már a nyitó szentmise alatt is betöltötték énekelt imádsággal a profán teret. Együtt mutatták be a legszentebb áldozatot a fellépő kórusok lelkipásztorai, és a miseénekeket – a bencés gregorián dalokat – az alkalomra a karvezetőkből és kántorokból alakult szkóla vezette Simó Zsuzsa zenetanár-karnagy irányításával. Hozzájuk csatlakozott a félezer tagból „egyesült” nagykórus. Tamás Huba homoródkarácsonyfalvi plébános, a szentmise főcelebránsa örömének adott hangot, hogy újra együtt lehetnek mindazok, akik hangjukkal, énekükkel dicsérik Istent. Szívükben és lélekkel végzett szolgálatukban harmóniára lel és visszacseng a teremtés öröme. Ajkukon a legszebb énekek fakadnak fel: a szent liturgia dallamai.
Homíliájában László Attila, a Szent György Egyházközség plébánosa a találkozó résztvevőit mint együtt lévő „emmauszi tanítványokat” a húsvét üzenetének közös megélésre hívta: „Együtt vagyunk, hogy a feltámadás felett örvendőkkel közösségben legyünk. Ajándék az együttlétünk: annak megtapasztalása, hogy jó – egymást értve, együtt zengve – testvérekként ünnepelni.” Az élet feletti öröm állapotában „jó megtapasztalni itt, hogy Jézus ma is hív”. A liturgiát követően a kórusok két-két művel mutatkoztak be, majd átvették az emléklapot és a virágajándékot. Zárásképpen együtt énekelték el az ősi Mária-himnuszt, a Regina Coelit, majd a magyar himnusz. A dalos székely asztali áldás után a kórustagokat ebédre hívták és a résztvevő hallgatóságot is megvendégelték.
Fejlődés
A Romániai Magyar Dalosszövetség részéről Major László zenetanár vett részt a karvezetők tanácskozásán – tudtuk meg Simó Zsuzsa karnagytól. Bodurian János zeneszakos tanárral az általános észrevételek mellett, személyes kérésre, egyénileg is értékelték a karvezetőket, kórusokat. Nyilvánvaló és látványos a kórusok fejlődése – látszik a munka eredménye. Elhangzott, erős motivációt jelent a kórusok számára az egyházközségnek és papjának mint lelki vezetőnek a támogatása – legyen szó a templomi szolgálatról avagy vendégszereplésről. Kiemelték a pozitívumokat, és a javítani valókat is szóvá tették. Igény van a karvezetők közös képzésének megszervezése, hogy jobban segíthessék a kórusokat. A huszadik, jubileumi kórustalálkozó szervezését jövőre a székelyvarsági Szent Péter és Szent Pál apostolok védelmébe ajánlott egyházközség vállalta fel. Résztvevő énekkarok és karnagyok Szovátai kórust Kőszegi János, a nyikómalomfalvit Boldizsár Gáspár, a székelyszentléleki-bogárfalvi Ave Rosát Ambrus Ferenc, az udvarhelyi Kis Szent Teréz Plébánia Iubilate Deo Vegyeskarát Székely István, a parajdi kórust Mureşan Edit, a zeteváraljait Olti Attila, a lövéteit Tódor Lóránt, a székelyudvarhelyi Szent Miklós Plébánia Musica Sacra Kamarakórusát Rózsa Imre, a máréfalvi Con Spirito kórust Dávid Izabella, a béta-dobó-vágási kórust Jakab Szilveszter, a szentkeresztbányai Cantate Domino Vegyeskart Siklódi Sándor, a farkaslaki Zeng a magosság kórust Bakos Árpád, az oroszhegyi Mihály Deák Kórust Bíró Loránd, a korondit Katona Mózes, a zetelaki Boros Valér Kórust Jakócs Zoltán, a székelyvarságit Márkó Benedek, a szentegyházasfalvi Canticum Novum Kamarakórust Tamás István és a székelyudvarhelyi–szombatfalvi Szent György Plébánia Psallite Kamarakórusát Simó Zsuzsa vezényelte.
Molnár Melinda / Székelyhon.ro

Ellopták a székely zászlót Kilyénben
Egyértelmű provokáció
Ellopták a kétméteres székely lobogót a kilyéni református templom kertjéből. A Magyar Polgári Párt (MPP) képviselői egyértelmű provokációnak minősítik az esetet.
Nagy Gábor, az MPP sepsiszentgyörgyi elnöke úgy véli, biztosan nem a vihar okolható, hisz egy olyan szél, ami a sodort acéldrótot leszakíthatta volna, az vitte volna a templom tetejét is. – Egyértelműen provokációról van szó. Vélhetően valakinek nem tetszett, hogy egy forgalmas út mellett, éjszaka is szépen kivilágítva, egy nagyméretű székely zászlót lenget a szél – állítja.
A zászló ügyében, amely május 28-án 12 óra és 29-én 12 óra között tűnt el, Egyed Kolumbán László kilyéni református lelkész tett feljelentést. A rendőrség kiszállt helyszínelni. Abban bíznak, hogy esetleg a szemben lévő autókereskedő kameráinak felvételein lehetne látni az elkövetőt, aki nagy valószínűséggel az éj leple alatt követte el tettét.
– Ha egyet levesznek, tízet rakunk helyette – jelentette ki Nagy Gábor és elmondta: azonnal új zászlót adtak az egyháznak, ami pünkösdre a helyére kerül. Hozzátette: bárkinek ingyen adnak akármilyen méretű székely zászlót, ha vállalja, hogy kitűzi házára.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jó hangulatban zárult a marosszéki tábor
A szokásos számban, de több külföldivel
Vasárnap zárta kapuit a tizenkilencedik alkalommal megrendezett marosszéki népzene- és néptánctábor Jobbágytelkén. Idén is számos tánc, ének, hangszer várt a tanulni vágyókra, még több kézműves-foglalkozás, népi mesterség a gyerekekre. Esténként pedig fergeteges táncházba és folkkocsmába vártak mindenkit.
Nyár közepén szinte megkétszereződik a népesség Jobbágytelkén, népzenét és néptáncot kedvelő hazaiak és külföldiek lepik el az utcákat, vernek sátortábort a Nyíri utcában, de a tánctábor idején szinte minden helyi családhoz is jönnek vendégek, hazatérnek a rokonok, érkeznek a barátok, akik az oktatáson kevésbé vesznek részt, de esténként szívesen betérnek a kultúrotthonba megnézni egy táncot, esetleg részt venni a táncházban, elbeszélgetni ismerősökkel, falubeliekkel a kocsmában. A máskor csendesebb települést egy héten át ének- és zeneszó, jókedv és fergeteges tánc uralja, a napi munkában megfáradt helyieknek pedig választaniuk kell: esténként vagy a kultúrotthonban nézik végig, élik meg a jó hangulatot, vagy otthon párnára hajtva fejüket hallgatják elalvásig a zene taktusát, a tácos lábak dobbantását, a felszabadult éneklés ihaj-csuhaját. A szervező marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány két jelszóval hirdeti a tábort: „Ha pihenni jöttél, rossz helyre érkeztél” és „A pihenésre vágyók tartózkodjanak a táborban való részvételtől”.
Tanulni, szórakozni, tanulni
Egy héten át nyílt alkalmuk tanulni az ide érkezőknek. A kultúrotthonban és az iskolában László Csaba, László Ildikó, László Zsolt, Fazakas János, Molnár Rozália nyárádselyei és marossárpataki táncokat oktattak, és újdonságként idén a jobbágytelki táncokat helyi fiatalok – Orbán Csaba, Orbán Kálmán, Simó Rita, Bereczki Hajnal, Orbán Rita, Dániel Kinga, Bereczki Szilárd, Mosoni Csongor – tanították a kezdőknek és a haladóknak. A hangszeres oktatás is bővült az idén, a hegedű, brácsa, bőgő mellé a cimbalom is felsorakozott: a kezdőket Sinkó András, a haladókat a már 80 esztendős Csiszár Aladár által vezetett magyarpéterlaki cigány zenészek okították. Népdalokat ezúttal is Kásler Magda tanított az érdeklődőknek. Esténként a napi „táncmenü” egy többlettel bővült, „ínyencségként” mezőkölpényi táncokat is oktattak egy-egy órán át nemcsak haladóknak, hanem idéntől kezdőknek is, ugyanennyi időt szántak arra is, hogy a tanult vagy tanulandó táncrendet egy-egy pár bemutassa minden este. Majd kezdődhetett a fergeteges táncház, ahol a moldvaitól a nyárádmentin át a székiig, kalotaszegiig egyaránt ropni lehetett hajnalig, a folkkocsmában pedig nemcsak a sör, hanem a zenészek ereje és hangszereik húrjai is fogyatkozni kezdett hajnalra.
A tábor nemcsak a felnőtteknek szól, hanem a velük érkező gyerekeket is lefoglalják, a táncoktatás mellett megismerkedhetnek a falu számos jellegzetességével: a tóskerti vagy templom-közi csűrökben számos kézműves-foglalkozást tart számukra Szakács István és Szakács Júlia: sarlót, cséphadarót készítettek, ostort fontak, a három kismalac meséje példájára szalma-, fa- és kőházikókat építettek, agyagoztak, üveget díszítettek fonallal, különböző eljárásokkal festegettek, majd ellátogattak a kalapos és kovácsmesterek műhelyeibe, és kenyérsütést is tanultak. Délután a felnőtteknek is járt egy kis pihenő, de az sem tétlenkedésre, hanem beülhettek egy-egy előadásra: Kádár Elemér Marosszék táncairól, Csíki Emőke indiai barangolásairól, Györfi Zalán a mikházi ferences kolostorról mesélt nekik. Csütörtök este az Öves együttes tartott színpadi koncertet, szombaton délután pedig az esztenára kirándultak a táborozók, volt vetélkedő, tábortűz, hazatérve a gálaműsort a marossárpataki táncosok biztosították számukra, majd vasárnap kora reggelig még egy utolsó fergeteges táncháznak és mulatozásnak örülhettek mindannyian.
Sokan visszatérnek
Egy ilyen nyári táborban nagyon sokat lehet tanulni, de nyilván nemcsak tanulni érkeznek a résztvevők, hanem a vidékkel is ismerkednek, sokan elviszik csemetéiket kirándulni, ezért például a gyerekoktatáson részt vevők száma sem állandó – mondta el Fazakas János (Fazi), aki néhány évnyi szünetet leszámítva állandó oktató a táborban –, s hogy változatos legyen, idén nem jobbágytelki táncokat tanított a környékbeli és a táborbeli gyerekeknek, hanem gyermekjátékokat és csíki táncokat. Czerán Csaba szervező pedig azt emelte ki, hogy az előző évektől eltérően a mostani táborban a résztvevők meglepően nagyon pontosan és rendszeresen megjelennek az oktatáson, és ugyanezt elvárják társaiktól és az oktatóktól is. Puskás Attila szervező szerint idén is kétszáz körüli volt a táborozók száma, ami egy picivel kevesebb az elmúlt évekhez képest, de ők sosem a létszámot szándékoztak duzzasztani, inkább kicsi és hangulatos, mintsem nagy és élménytelen táborokra törekednek. Idén a résztvevők kevesebb mint fele hazai; legtöbben Magyarországról érkeztek, de egytizede nyugati vagy még távolabbi, hiszen jöttek résztvevők Németországból, Franciaországból, Finnországból, az Amerikai Egyesült Államokból, de a távoli Ausztráliából, Új-Zélandról és Hongkongból is. Ugyanakkor a Vajdaságból érkezők száma is megnőtt, hiszen eddig csak „Csalókáék” jártak ide, ők az első marosszéki táborokban voltak kitűnő hangulatzenészek, amikor a szerbiai háború idején Erdélyben dolgoztak. A tábor értéke a kultúra és a tanulás mellett a hangulatban rejlik, ennek köszönhetően járnak vissza évente az emberek, és jönnek újabbak is. Olyan nincs, aki mind a 19 táborban részt vett volna, hiszen néhány év után mást is kipróbálnak, de azért egy idő után szinte mindenki visszatér ide – részletezte a szervező.
Messze földről érkeztek
A hét forgatagában számos érdekes emberrel lehet itt találkozni, idén a távolabbról érkezőket kérdeztük meg. A finn és magyar szülőktől származó Heiler István harmadszor érkezett Jobbágytelkére, ahol nagyon jól érzi magát, nagyon jó a hangulat, az oktatók és az, hogy nincs zsúfoltság. Finnországban van egy kis magyar néptáncközösség, 2015-ben kezdett járni oda, s mivel kedvet kapott a táncoláshoz, azóta ide is eljön tanulni, szórakozni – mesélte. A kaliforniai John Rand (a „Doki”) viszont már hatodszor érkezett a magát „árnyéknak” nevező Debbyvel („Dokiné”). Ez már a huszonötödik alkalom, hogy erdélyi tánctáborban járnak, a zenéért és táncért jönnek ide, bár az étel is nagyon jó. Hazájukban sok magyar van, így járt magyar táncházban, és kétszer is szerveztek egyhetes tánctáborokat, ahová erdélyi és magyarországi táncoktatókat hívtak. Hasonló a Hongkongból érkező kínai John Yau esete is: először amerikai magyarokat hívtak Hongkongba táncot oktatni, később a marosvásárhelyi Fazakas János („Fazi”) és a budapesti Farkas Zoltán („Batyu”) is járt náluk, így került kapcsolatba és nagyon megszerette az erdélyi néptáncokat. Évente két néptánctáborba jön el a már nyugdíjas kínai férfi, járt már Válaszúton, Kalotaszentkirályon, Széken és Vajdaszentiványon, Jobbágytelkére viszont először érkezett. Az idénre három tánctábort tervezett be, így nem sok idő marad kipihenni a hét fáradalmait, hiszen várják az alsósófalvi és a kalotaszentkirályi néptánctáborokba is.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Esőfelhők dacára is sikerre vitték a programot
Háromnapos szórakozás, jókedv Simonyifalván
Péntektől vasárnapig szervezték meg a Simonyifalvi Napok idei rendezvénysorozatát. Pénteken 20 órától a kultúrotthonban szervezett nyugdíjas-találkozó több mint száz résztvevőjét a terített asztaloknál Haász Tibor polgármester és Teodor Parasca alpolgármester köszöntötte, a rendezvényen részt vettek az önkormányzati tisztségviselők, községi tanácsosok is. A nyugdíjasoknak a nagyváradi MM Pódiumszínház három tagja operett-slágerekkel, magyar nótákkal kedveskedett. Vacsora közben a feketegyarmati Gyarmat Band hallgatókat, vacsora után talpalávalót húzott számukra hajnali 2 óráig. A fiataloknak 22 órától szabadtéri diszkót szerveztek az iskolaudvaron.
Táborzáró-értékelő, koncert
A szombati program a kultúrotthonban 15.30 órától a nt. Deák Bálint evangélikus-lutheránus lelkipásztor által elmondott fohásszal indult, majd az apatelki gyermektáborban tanult legújabb zeneszámokat játszották el, énekelve a színpadon a gyermekek. Brittich Erzsébet képzőművész értékelte, mutatta be a táborozás idején a maga irányításával készült rajzokat, festményeket és agyagtárgyakat. A kultúrotthon falára akasztott rajzokat és festményeket a két és fél éves óvodásoktól a hetedikes iskolásokig minden táborlakó a saját ötlete szerint készítette. Rajzoltak, csendéleteket, akvarelleket készítettek, sőt néhányan akrill-festéssel, tollrajzzal is próbálkoztak. A képzőművész elismeréssel beszélt a gyermekek igyekezetéről, kiemelve a VI. osztályosok által festetett virág-csendéleteket, de az V. osztályosok gyümölcs-csendéletei is figyelemre méltók. A hetedikesek már portrékat is készítettek, a kiállított három munkában az arcnak a különböző vonásait ábrázolták. Az agyagozáshoz, vagyis a kerámiakészítéshez a gyermekek előbb lerajzolták, mit is akarnak megformázni. Egyébként az agyagozás során sok, igen érdekes munka készült, amelyeknek egy részét kifestették.
Tulajdonképpen minden gyermek dicséretet érdemelne az igyekezetéért, de ösztönzésképpen is dicséretet nyújtott át Borbély Alexandrának. Illyés Mártonnak, Sztanovcsák Rékának, Zalai Mártonnak, Szilágyi Elizának, Gazsó Hortenziának és Csák Péternek. III. díjat kapott Zalai László, II. díjat Bier Viktória, I. díjat vehetett át Sebők Alíz.
Az újabb gitározás és éneklés után nt. Deák Bálint lelkipásztor elismeréssel beszélt a gyermekek munkáiról, de a zenetanulásban érzékelhető fejlődésükről is, hiszen manapság Simonyifalván és környékén 40-50 gyermek gitározik. Abban a reményben zárta mondanivalóját, hogy a továbbiakban is meg tudják majd szervezni az egyhetes apatelki tábort, ahol a gyermekek a kikapcsolódás mellett képzőművészeti, de zenei képzésben is fejleszthetik tudásukat, tehetségüket. A július utolsó hetében megszervezett apatelki gyermektáborban a program reggelente áhítattal kezdődött délelőtt a 30 gyermek számára kézműves foglalkozás, vagyis rajzolás, festés és agyagozás zajlott Brittich Erzsébet képzőművész vezetésével. Délutánonként gitártanulás zajlott a haladók számára Deák Andrea tiszteletes asszony vezetésével, a kezdő gitárosokat jómaga tanította. Megköszönte a tábori munkában közreműködött felnőttek munkáját, a szülők támogatását, a táborzáró rendezvény közös imával zárult.
A Bethlen Gábor Alap támogatásával, a szülők hozzájárulásával zajlott táborozáson a gyermekeknek a lelkipásztor édesanyja és egy pankotai hívő asszony főzött. Mindnyájuknak köszönetet mondott, a gyermekeknek további áldásokban gazdag vakációt kívánt.
Színes néptáncgála
A szabadtéri színpadról 16.30 órakor az ezúttal is lezserül öltözött, vérbő humoráról ismert Szívós László köszöntötte a gyülekező gomolyfelhők dacára megjelent nézősereget, majd bekonferálta a néptáncgála első fellépőjét, a kisperegi Napraforgót. Annak 5 párja Molnár Csaba koreográfiájára, Pop Regina vezetésével kalocsai táncokat mutatott be vastaps közepette. Utánuk a majláthfalvi Százszorszép néptánccsoport Orbán László koreográfiájára, Halál Endre vezetésével tetszetős széki táncokkal örvendeztette meg a közönséget, az Erdőhegyi Általános Iskola néptánccsoportjának 8 párja Kiss Csilla vezetésével, Szilágyi András koreográfiájára ígéretesen adta elő a dél-alföldi táncát. A továbbiakban a házigazdák, a Leveles néptáncsoport 5 párja vastaps közepette ropta magyarpalatkai táncát. Utánuk az ágyai Tőzike néptánccsoport Erdős Márta vezetésével, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára lendületes kalocsai táncot adott elő, nagy sikerrel. Hasonló fogadtatást kapott a zimándújfalui Kankalin csoport vajdaszentiványi tánca, amit Ménesi Melinda vezetésével, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára adtak elő. Utánuk a simonyifalvi Leveles 6 párjának a szatmári táncát, majd a Péter Anikó által betanított, ugyancsak helybeli Levelecske 8 párjának a marosszéki táncát ünnepelte a közönség. A majláthfalvi Százszorszép szatmári, illetve az ágyai Tőzike lendületes palóc tánca után következett a néptáncgála csattanója, a helybeli Leveles által eredeti szerelésben előadott, látványos kalotaszegi tánca. Az amúgy is színes néptánc-műsor vidám hangulatához nagyban hozzájárult az ötletes, főként székely-vicceken alapuló tréfás beszólások sorozata Szívós László részéről, aki a szervezők nevében minden fellépő csoportnak részvételi oklevelet is adott.
Köszöntők, sztárvendégek
A néptáncműsor végén, az első sztárvendég fellépése előtt a színpadra kérték Haász Tibor polgármestert és vendégeit. A polgármester üdvözölte a közönséget, köszöntötte Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, parlamenti képviselőt; Andresz József vingai és majláthfalvi alpolgármestert; Petre Dumbravă tanácsost; Péter Dalmát, az iskola és a kultúrotthon igazgatóját, valamint Csernus Gábor gazdasági szervezőt. Köszönetet mondott mindazoknak, akik a nagy hőségben is részt vettek a szervezésben, illetve a falunapok sikeres lebonyolításában. Miután mindenkinek jó szórakozást kívánt, átadta a szót Faragó Péter parlamenti képviselőnek, aki nagy szeretettel és tisztelettel üdvözölte az egybegyűlteket, köszönetet mondott a meghívásért, örömének adott hangot, amiért idén is részt vehet a Simonyifalvi Napokon, amely évről évre a megye egyik legjobb magyar rendezvényének számít.
Végszavaiban gratulált a szervezőknek, akik több hetes munkával hozzájárultak az idei Simonyifalvi Napok hagyományos sikeréhez, majd minden jelen lévőnek jó szórakozást, kellemes kikapcsolódást kívánt.
A nap további részében Vastag Csaba angolul, illetve magyarul előadott világslágerekkel szórakoztatta a közönséget egy órán át. Utána a Thomassy Party Band együttes következett, amely közel négyórás, fergeteges táncritmust diktált éjfél utánig, majd kezdődött szabadtéri diszkó hajnali 5 óráig.
Vasárnapi levezető
Vasárnap a helybeli katolikus templomban 10 órakor kezdődött az ökumenikus istentisztelet, utána Haász Tibor polgármestert és Teodor Parasca alpolgármester megkoszorúzták a Simonyiak Házán lévő emléktáblát, illetve az udvaron lévő Elhurcoltak Emlékművét. Az emlékműnél beszédet mondott a simonyifalvi gyökerű Hévizi Róbert békésszentandrási önkormányzati képviselő.
17 órától 4 csapat részvételével szervezték meg a futball-villámtornát, amit Tőzmiske csapata nyert meg. Az iskolások tervezett délutáni programja a nagy eső miatt elmaradt, 22 órától azonban sor került a 3+2 Együttes élő koncertjére, amely után éjfélkor parádés tűzijátéknak örvendhettek a résztvevők, akik az újra elszabaduló eső miatt hazamentek.
A vasárnapi esők dacára a háromnapos rendezvény igen jó hangulatban zajlott le, sikeréért köszönet a támogatásért az Arad Megyei Tanács Kulturális Központjának, Tőzmiske Község Polgármesteri Hivatalának és Tanácsának, az RMDSZ Arad megyei szervezetének, a Schmiedfild Fereme vállalatnak, a Simonyi Imre Általános Iskolának, illetve mindazoknak, akik a munkájukkal járultak hozzá a rendezvény zökkenőmentes lebonyolításához, öregbítve a simonyifalvi vendéglátás hírnevét.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Ősbemutató a Kolozsvári Magyar Operában
A Kolozsvári Magyar Operában ősbemutatóra került sor. Október 12-én Novák Eszter rendezésében Selmeczi György Boldogasszony lovagja című vígoperáját mutatták be.
Külön nagyszerű élmény – mondta Szép Gyula, az intézmény igazgatója – hogy hozzánk közelálló barátunk, munkatársunk művét mutatjuk be, aki az elmúlt 27 évben meghatározta az opera életét, politikáját. Selmeczi György (1952, Kolozsvár) Erkel-díjas zeneszerző, zongoraművész, karmester, operarendező, érdemes művész. A Boldogasszony lovagja című vígopera a budapesti Művészetek Palotájával gyümölcsöző együttműködésnek az eredménye, amely anyagilag is támogatta a produkció létrehozását. A Kolozsvári Magyar Opera a Selmeczi-művel bekapcsolódik a Szent László emlékév programsorozatába. Az operaelőadás a Budapesti Őszi Fesztivál programjában is szerepel. A Művészetek Palotájában október 17-én tekinthette meg a nagyérdemű a Kolozsvári Magyar Opera előadását, Selmeczi György Boldogasszony lovagja című művét.
A hit – emberi létünk megtartó csodája
A Boldogasszony lovagja vígoperát Béres Attila rádiójátéka ihlette. Szövegét saját eredeti hangjátékából Béres Attila írta. Selmeczi Györgynek az első vígoperája. Gyermekkori élményt jelentett számára a Szent László-kultusz. „Úgy érzem, Szent László példájára ma is szükség van, mint ahogyan a lovagi ideálokra is… Foglalkoztatott ennek az európai rangú történelmi személyiségnek a jelenléte a hétköznapi tudatban, az emberi képzeletben. Mindenben arra törekedtem, hogy kicsit közel hozzam, játékossá tegyem a nagyközönség számára.” A zeneszerzőnek ez a harmadik műve, amelyet a Kolozsvári Magyar Opera bemutatott. A vígopera történetét kedveli a közönség. Nagyvárad melletti kis falu, Bátorfa lakói templomot építettek. A falu közössége László királyunknak akarja szentelni a templomot. Azonban László nem szent. Elmennek a nagyváradi püspökséghez, ahol a küldöttség a maga naiv módján előadja a kérésüket. 1191-ben járunk, a falu népe elhatározza, hogy bemutatja azokat a csodákat, amelyek bizonyítják László csodatevését, tehát szentté lehet avatni. A Selmeczi-mű a hitről szól. „Nincsen csoda hit nélkül, maga a hit, ami emberi létünk, viselkedésünk és viszonyulásunk megtartó csodája. Nélküle sivatagban vándorolnánk egy életen át.”
A kortárs zene is élvezhető
A darab rendezője Novák Eszter színházrendező, egyetemi tanár. A budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemen osztályvezető tanár. 2015-től a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Ede Társulatának művészeti vezetője. A vígoperával kapcsolatban fogalmazta meg: „A történet egyszerre szórakoztató, mulatságos és felemelő. A zene emberközpontú, örömet nyújt a kevésbé zeneszerető hallgatónak, de egyszersmind kulináris áthallásokra és a zenében rejlő humorra nyitott fülnek is.” Egyesek megijednek, mikor a „kortárs” kifejezést hallják, mert „kellemetlen” szóval társítják. Nem úgy van a Selmeczi-mű esetében – mondta a rendező. A zeneszerző hitvallása: az opera szerepe, hogy szórakoztassa az embereket. A nézők kedvelik a vígopera történetét, a zenéjét, amelyben komikus és emelkedett mozzanatok keverednek. „Újabb bizonyíték a nagyközönség számára, hogy a kortárs zene nem egyenlő az élvezhetetlennel.” A nézőknek nem kell attól tartani, hogy nem élvezik az előadást. Mint mondta, az előadás a hit erejéről szól. A csoda a lelkekben jön létre.
„A zene tele van sziporkázó ötletekkel”
Szabó Sipos Máté karmester dirigálja az előadást. Mint írja, régi barátság és munkakapcsolat fűzi Selmeczi Györgyhöz. A vígoperáját izgalmas darabnak tartja. A szöveget a zene alátámasztja. „Régen nem olvastam már ilyen megejtően bájos, egyszerre naiv és magasztos, komikus és megindító szövegkönyvet. A zene tele van sziporkázó ötletekkel, bátran karcos, egyéni, gazdag hangzásképpel, amely remekül erősíti a szöveg játékosságát és finoman árnyalt mélységét.” Szabó Sipos Máté a Debreceni Csokonai Színház opera tagozatának zenei vezetője, az Egri Szimfonikus Zenekar vezető karmestere, a Kodály Kórus Debrecen vezető karnagya.
Az előadás látványossága, a díszlet, a korhű jelmezek érdekessé, közönségvonzóvá teszik a produkciót. Az előadás díszlettervezője Ianis Vasilatos. Szerinte Selmeczi muzsikája játékos. „Arra törekszem, hogy az előadás díszlete tökéletesen szolgálja a zeneszerző zenéjében fellelhető dallamosságat. A zene ott kell legyen a díszletben is!” Ianis Vasilatos a két nagyváradi színház látványtervezője.
Az előadás alkotói
Rendező: Novák Eszter. Karmester: Szabó Sipos Máté. Szövegét írta: Béres Attila. Díszlettervező: Ianis Vasilatos. Jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos. Karigazgató: Kulcsár Szabolcs. Szereplők: Kovács István / Sándor Csaba, Laczkó Vass Róbert, Szilágyi János, Wittinger Gertrúd, Antal Lívia, Szabó Levente, Rétyi Zsombor, Peti Tamás Ottó. Az előadás vendégszereplői: Kovács István, Wittinger Gertrúd budapesti operaénekesek és Szabó Sipos Máté karmester.
A Kolozsvári Magyar Opera társulata októberben két bemutatóval – országos- és ősbemutatóval – várta a nagyérdeműt. „A sikeres ősbemutató a világ bármely operaháza számára jelentős, olykor egyenesen rendkívüli esemény” – fogalmazta meg Szép Gyula. A közönség érezte, hogy az opera „igazi csemegével” várta. Derűs vidám, zenei élményekkel gazdagodott. Hosszantartó vastapssal fejezte ki elismerését a rendkívüli előadásért. Csomafáy Ferenc / erdon.ro