Virágvasárnap mérföldkő az együttműködésben?
Gyulai civilszervezetek humánus gesztusa Pécskán
Március 24-én délelőtt magyar civilszervezetek országhatáron átnyúló, ígéretes együttműködésének az első lépése történt meg Pécskán.
A gyulai Kert- és Tanyatulajdonosok Egyesületének elnöke, Nyíri Mihály, valamint titkára, Aranyos István egy bérelt autómentő járművel, önkéntességi alapon a helyszínre szállították azt a fóliasátor-vázat, amit a pécskai sérült fiatalember, Rabi Norbert édesanyja, Hajas Erzsébet a családfenntartás biztosítása érdekében vásárolt meg egy gyulai kertésztől. A gyulai Egyesület tagjai ugyanis vitéz Balogh Lajosnak, Gyula Város Képviselő Testülete tagjának közbenjárására felkutatták a minőségileg és vételárban is megfelelő sátorvázat, ugyancsak önkéntességi alapon szétszerelték, illetve ma reggel felpakolták az autómentőre. Nyíri Mihálynak nem titkolt szándéka a segítségnyújtáson túl együttműködésre hajlamos magyar civilszervezetet is találni az országhatáron túl, mert a trianoni határ nem szabhat gátat az egységes nemzeti kultúrában élő magyarok egymáshoz való közeledésében. A Pécskán ugyancsak jelenvolt vitéz Balogh Lajos, a gyulai Kisgazda Polgári Egyesület elnöke, gyulai képviselő vette fel a kapcsolatot a sátorváz igénylésével kapcsolatban, amiről a sajtóból értesült. Miután Nyíri Mihály és társai szétszerelték, kettévágták, majd páronként összekötözték a 40, egyenként 12 méter fesztávolságú vázelemet, Balogh Lajos megszervezte, vasárnap levezényelte a szállítást is. Az általa vezetett Egyesület felvállalja a sátorváz pécskai összeszerelését. Miután a pécskai udvarba behordták a nagy mennyiségű sátorváz-alkatrészt, a szállítók és közreműködök tiszteletére a házigazda által adott villásreggelin a Hajas Erzsébet vezette pécskai Humanitas Egyesület, illetve a két gyulai civilszervezett között kínálkozó együttműködési lehetőségeket, akár határon átívelő EU projekt elkészítésének a lehetőségeit is megvitatták. A házigazda ugyanakkor sajnálatának adott hangot, amiért a helybeli Egyesület egyik alapító tagja, fő támogatója, Antal Péter polgármester bukaresti útja miatt nem lehetett jelen a hármas civilszervezet-találkozón. A sátorváz-szállítás kedvezményezettje ezúton is megköszöni a gyulai civilszervezeti vezetők segítőkészségét, emberbaráti magatartását, abban a reményben, hogy a magyar civilszervezetek határon átnyúló együttműködésében mérföldkövet jelent a virágvasárnapi találkozó.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban
Néhány órával a magyar forradalom kitörése után Erdélyben megalakultak az első rendszerellenes szervezetek. A magyar nemzet soha nem tapasztalt egységbe kovácsolódott. Az új ember formálásáról szóló teóriák a magyar forradalom hatására percek alatt összeomlottak. Ki kell mondanunk végre: 1956-ban a legyőzhetetlennek hitt szovjet birodalom nemcsak a magyar forradalomtól kapott halálos sebet, az erdélyi, székelyföldi, bánsági, partiumi, szilágysági, máramarosi magyar szervezkedésektől, szervezkedési kísérletektől is végzetesnek bizonyuló tőrdöfést kapott!
1956. október 24-én a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium (Líceum – ahogyan hivatalosan nevezték) X. B osztályában történelemóra volt. Az osztály – az egyetemi hallgatók százezres nagyságrendű budapesti tüntetésének, felvonulásának, a Debrecenben, Budapesten a rádiónál lezajlott fegyveres összetűzések ismeretében – felfokozott izgalomban, némán, csöndben és felállva üdvözölte a tanterembe belépő tanárt, András Gusztávot. „Ma nem ebből a könyvből tanulunk – tette le a Románia történelme tankönyvet a tanár úr –, ma a szomszédban testvéreink vérrel írják a történelmet, rájuk emlékezünk!” – jegyezte meg ugyancsak felfokozott hangulatban a história bűvkörében élő tanár. 1956. október 24-e és november 4-e között Erdély, Székelyföld, a Partium, a Bánság, a történelmi Máramaros nagy múltú vagy éppen frissen alakult magyar gimnáziumaiban hasonló egyperces néma felállásokra, az elesettekre való megemlékezésre került sor.
A nagyváradi diákmegmozdulás
A magyar forradalom hatására 1956 őszén alakult meg Nagyváradon az országos hírnevű Klasszikus Magyar Líceum diákjaiból, szakiskolásokból a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete azzal a céllal: „ha Nagyváradon is hasonló forradalom lesz, mint Budapesten, akkor készen álljanak, segítsék a forradalmat, a forradalmárokat”. Mindössze két felnőtt vett részt a szervezetben, a Klasszikus Magyar Vegyes Líceum két nagyszerű, országos hírnevű magyartanára, a huszonöt év börtönbüntetésre ítélt Kun József, illetve a húsz év börtönbüntetésre ítélt, jogászból lett magyar–francia szakos tanár, dr. András Ágoston – Öcsi bácsi –, nem voltak tagok, a diákjaik magyar szellemben való neveléséért ítélték el őket! A szervezet létrehozásának másik célja: minden eszközzel megakadályozni, hogy a nagyváradi vasútállomáson keresztül magyar forradalmárokat, foglyokat szállítsanak a Szovjetunióba. (A híresztelés nem volt alaptalan: visszaemlékezések igazolják, hogy a Szovjetunióba deportált foglyok a marhavagonok résein papírdarabkákra írt segélykérő üzeneteket küldtek a partiumiaknak, hogy azokat továbbítsák Magyarországra!)
A román kommunista hatalom igazi célja a koncepciós per megrendezésével csak a több tízezer oldalnyi perirat, megfigyelési és követési dossziék áttanulmányozása után deríthető ki: a Bolyai Tudományegyetem ellen indított perhez hasonlóan a romániai magyarság emblematikus intézményeinek ellehetetlenítése, fokozatos felszámolása, összevonása román középiskolákkal, tagozattá züllesztésük!
A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceum – kiváló tanárai révén, akik a második világégés, szovjet hadifogság után is ugyanott folytatták a világmegváltást, ahol abbahagyták! – minden diszciplinában nagyon alapos felkészülést biztosított a diákoknak, jelentős részük egyetemeken folytatta a tanulmányait. Egyértelmű konkurenciát jelentett az akkori Románia legnevesebb gimnáziuma számára. Az 1956-os magyar forradalom, annak leverése, az erdélyi magyar szervezkedések, kísérletek kiváló ürügyet biztosítottak a nacionalista kurzusra áttért legfelsőbb román párt- és államvezetés számára az önálló magyar intézményhálózat felszámolására. A retorziót elindító, mindvégig irányító legfelsőbb párt- és államvezetés, a titkosszolgálatok vallatói sem gondolták, gondolhatták komolyan, hogy 1956 őszén, a magyar forradalom idején, a tizenegy-tizenkét tagot számláló, tizenhárom-tizennégy éves gyerekekből álló Szabadságra Vágyó Magyar Ifjak Szervezete igazi veszélyt jelent a szocialista Románia biztonságára!
Az eddigi kutatás alapján is egyértelműen kijelenthető: a négy elemit végzett, 1923. május 11-én Körösfőn született Török Gergely – alias „Laci bácsi” –, Domokos Miklós nagybátyja, élesdi lakos, aki általános honvédelmi (AVSAP) ismereteket oktatott, tehát kezdetleges fegyverek fölött is rendelkezett, a Securitate amolyan „trójai falova” volt. Török Gergely 1956. október 25-én – a „véres csütörtökön”, amikor máig tisztázatlan körülmények között Budapesten a Kossuth téren az ávósok és a szovjet hadsereg összehangolt sortüze során a békésen tüntető tömegbe lőttek, s mintegy ezer ártatlan magyar esett a megtorlás áldozatául – Élesdről Nagyváradra utazott, felkereste unokaöccsét, Domokos Miklóst, s a magyarországi forradalmi harcok ismertetése után kijelentette: a diákok se tétlenkedjenek, hozzanak létre szervezetet, készítsenek röpcédulákat, azokat terjesszék, követeljék tanáraiktól az orosz nyelv kötelező tanításának megszüntetését. Török Gergely azt ígérte a gimnazistáknak: dinamitot és gyújtózsinórt szerez, hogy felrobbantsák azokat a vasúti hidakat, amelyeken keresztül a Szovjetunióba hurcolják az elfogott magyar forradalmárokat. Fegyverek beszerzését is meglebegtette. Domokos Miklós ekkor jelentette ki: „Magyarországon forradalom van, és mi itt állunk, és nem csinálunk semmit!” Rocska Gyula, a későbbi elsőrendű vádlott – akinek többkötetes hálózati dossziéja, az állambiztonsági szervekkel való együttműködést bizonyító hiteles dokumentumai vannak a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában – 1956. november 11-én kijelentette: Élesden ismeri Sipko Istvánt, akinek az édesapja a kavicsbányánál dolgozik, látott nála három méter gyújtózsinórt és öt darab dinamitot, amelyeket orvhalászat céljából lopott el, azokat elkéri, hogy felrobbantsák a vasúti hidakat, amelyeken elfogott magyar forradalmárokat hurcolnak a Szovjetunióba.
Az SZVISZ – ahogyan a partiumi és erdélyi magyarság kollektív emlékezetében a szervezet neve rögződött – konkrét tettei: a bevezetőben említett történelemóra után, 1956. október 24-én Rocska Gyula, Takács Ferenc és a kollégiumban lakó diákok az Eminescu utca 11. szám alatt lévő bentlakásban meghallgatták a budapesti Szabad Magyar Rádió adását. Amikor a bemondó azt közölte, a forradalmárok elfoglalták a rádiót, a Duna-parton is harcok dúlnak, a nevelő kivitte a készüléket a hálóból, és többé nem adta vissza. 1956. október 25-én délután öt órakor a 4. számúnak átkeresztelt Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium diákjai Nagyváradon a Párizs-patakot elvezető föld alatti csatornában találkoztak: Domokos Miklós, Takács Ferenc IX., Balogh Lajos, Karcis Lajos és Jancsó Csaba VIII. osztályos tanulók. Domokos Miklós bejelentette: létrehozzák a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét, amelynek célja a magyarországihoz hasonló forradalom kirobbantása. 1956. október 25-én este csatlakozott a szervezethez Rocska Gyula, Létay Zoltán, Krepelka Barna, Fekete Imre, néhány nappal később Nagy Csaba VIII. osztályos tanuló. 1956. október 28-án, vasárnap újabb diákok csatlakoztak a szervezkedéshez: Sass Béla – az 1958. december 2-án Szamosújváron kivégzett Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész IX. osztályos fia –, Sótanyi József, Sárközy Endre – dr. Sárközy Endre tasnádszántói református lelkész fia –, Udvari András. Takács Ferenc László javaslatára a frissen alakult szervezet vezetője a jelenleg Sztánán nyugdíjas közgazdászként élő Domokos Miklós lett. (Takács Ferenc László tanár a magyar–román kapcsolatok szakértője, az 1990 utáni Határon Túli Magyarok Hivatalának kiváló munkatársa, számos irodalmi kötet recenzense, a Vasgárda történetét, ma is töretlenül ható szellemiségét bemutató, az Erdélyi Szövetség kiadásában 2011-ben megjelent nélkülözhetetlen kézikönyv, A Mihály Arkangyal Légió szerzője. Ő fordította magyar nyelvre Matatias Carp Bukarestben kiadott, a Securitate által a világ összes nagy könyvtárából kilopott, Romániában megsemmisített Fekete könyvét, a romániai zsidók 1940–1944 közötti szenvedései című négykötetes, a romániai politikai és közéletben nagy vihart kavart művét.)
Sárközy Endre, a tíz év börtönbüntetésre ítélt műegyetemi hallgató, a jelenleg Budapesten élő, nyugdíjas számítástechnikai szakember, tanár az SZVISZ egyik fontos akciójára így emlékezett: „1956 november elején éjszaka kiszöktünk a kollégiumból Domokos Miklós felhívására, és felírtuk az egyik kis utcában, a Hegel utcában a falra: Le a párttal! (Csak egy párt létezett: a Román Munkáspárt). Másnap reggel már le volt meszelve. A felirat fényképét viszontláttam 1960 őszén, a letartóztatásom (1960. november 8., este tíz órát követően) után.”
A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc 1956. november 4-i leverése után a nagyváradi diákok tovább reménykedtek. Mindezt éltette a Márciusban Újrakezdjük – MÚK – jelszó. 1957 nyarán kilépett a szervezetből az egyik alapító tag, Sótanyi József, de az SZVISZ tovább folytatta tevékenységét. 1957 végén Sárközy Endrét megválasztották pénztárosnak a kollégium udvarán. Jelen volt Domokos Miklós, Bartos János, Rocska Gyula, Szilágyi József, Udvari András. Összesen tizenhárom lej tagdíjat fizettek be a jelenlévők. Egyes visszaemlékezések szerint 1957 decemberében, mások szerint 1958 elején Domokos Miklós feloszlatta az SZVISZ-t, mert valaki figyelmeztette: a Securitate biztosan tud a szervezetről. 1958 szeptemberében azonban újra elkezdte a szervezkedést, és 1960 októberéig, a letartóztatási hullám kezdetéig folytatta. Corpus delictiként a nagyváradi Újlaki István Csaba 1956 és a sepsiszentgyörgyi Váncsa Árpád MÚK (Márciusban Újrakezdjük) című versét mellékelték. Váncsa Árpádot a 451. számú, 1961. december 15-én kihirdetett ítélet az SZVISZ ideológusának nevezi, aki verseivel uszított a lázadásra. Újlaki Csaba István – akinek jelenleg is meghatározó szerepe van a magyar cserkészmozgalomban – 1956. november 8-án rögzítette papírra az 1956 című versét, amelyért kilenc év börtönbüntetésre ítélték:
(…) „Sztálin nagy ércszobrát ledöntötték végre, Meghalt rég a vezér, pusztuljon a képe! Oroszt magyar diák ne tanuljon többé, Cirill betűs könyvem, légy te is a földé! Petőfi szobráról diákok szavalnak, Forradalmi verseit a rég elhunyt nagynak. Valóra váljon hát minden remény, álom, Forradalom, tőled a győzelmet várom.” Váncsa Árpád 1957 márciusában írta meg MÚK című versét, amelyért hat év börtönbüntetésre ítélték: „Hát nem kezdték, nem kezdhették újra, sem márciusban, sem azután! Tombol a bárgyú bosszú s a félelem. Az remeg az áradó Dunán. Tavaszköszöntő hurrá-énekek recsegnek föntről nagy hangosan. Ordítják a plakátok álnokul: Örüljünk, hogy újra béke van. Mert béke, az van most Budapesten. S hogy legyen, fegyőr s puskatus ügyel. A Duna-parton tankok vonulnak, Hangjukra romos ház omlik. Mégis tavasz van, s tavaszok jönnek, Nem fogy el soha tiszta nedvük. Borzongva, félve, de friss erővel Egy márciusban újrakezdjük.” A mintegy ötszáz letartóztatott közül ötvenkilenc személyt ítéltek el összesen 540 évre.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Laza, nyári társalgás Cziszter Kálmánnal
„A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok” (I.)
– A „laza, könnyed csevegés, társalgás”, amit előrevetítettél mára, minden szempontból jó, főleg egy 75-höz közelítő alaknak, mint én.
– Azt hittem, még nem érted el a 70-et.
– 1943 januárjában születtem.
– Mérföldkő az életedben, hogy 24 év után abbahagytad tanácsosi tevékenységedet.
– Pontosabban, mint tanácsos elfogadtattam a kollégáimmal, hogy minden tisztségben van bizonyos tisztes határ, amit átlépve már kötelező az utánunk jövő nemzedéket elindítani.
– Aradiak vagyunk jó pár éve, mégis, sajnos, elég kevés közelebbit tudok rólad… Arra jól emlékszem, hogy közvetlenül az úgynevezett forradalom után engem is lehívtatok az alagsorba, a sajtóklubba egy találkozóra, ahol azt javasoltad, hogy válasszanak be engem is az RMDSZ Aradi vezetőségébe. Nem tudtam elvállalni, mert akkoriban rendkívüli módon lekötött a tanítás.
– Az első hetekben Bognár Leventét is invitáltam, ő ezt eleinte azzal hárította el, hogy inkább szakszervezeti úton szeretne aktiválni.
– Hol születtél?
– Aradon.
– Óvoda?
– Az óvodát a Zárdában jártam, Bosnyák Erzsi, később Steinhübelné, azaz Böbe óvó néni felügyelete mellett. A nővérem a Zárdába járt, negyedikes volt akkor. Amikor véget ért az óvodai program, átvittek a nővérem osztályába, s beültettek az utolsó padba. Sokat szipákoltam emiatt, de végül a nővérem mindig hazavitt Mosóczra. Guttmann Pirike, Bognár Levente akkor még hajadon édesanyja volt a tanító nénije.
– Következett az elemi, illetve az általános iskola.
– Öt percre laktam a Gizella utcai iskolától. Ha otthon felejtettem az uzsonnámat, szünetben hazaszaladhattam érte… Akkoriban kétpárhuzamos magyar osztály működött ott. Kitűnőtanítóim voltak: Győri Irénke, Kovács Mihályné, későbbi matematikatanárom, Kovács Miska felesége, Gémes Géza két éven keresztül.
– Kedvenc tanáraid az általános iskolában?
– Osztályfőnököm Csóthy János volt, majd Farkas Ágoston („Guszti”). Kovách Géza („Gazsi”) is tanított, mint újdonsült mosóczi-lakos.
– Következett a középiskola.
– ’56 nyarán komoly felkészítőn vettünk részt Ficzay Dénes vezetésével. Sok mindent tanultunk tőle. Sikerült közel kerülnöm mindahhoz, amit Ficzay képviselt… A felvételi vizsga sikerült, bár Schön igazgató megrovásban részesített, mert valamit elhibáztam a matekdolgozatomban. A Gimnáziumban kitűnő kezekbe kerültem: Miska bácsi négy éven át volt az osztályfőnököm. Tanított még a „nagyok” közül Fábián, Kovách Géza… Merem állítani, hogy remek iskolám volt.
– Melyik egyetemre felvételiztél?
– Temesvárra, az építőmérnöki karra iratkoztam. És kérvényeztem, hogy magyarul vizsgázhassak. Fizikából Peter Lamoth feleltetett. Megkérdezte, ki tanította a fizikára líceumban? Megmondtam, hogy Fábián György. Erre azt válaszolta a professzor: felelhet bármilyen nyelven, maga biztosan tudja a fizikát…
– Hogyan teltek egyetemi éveid?
– A Temesvári építőmérnöki karnak az volt az aranykora.
– Milyen szakra jártál?
– Civil, azaz polgári, ipari, mezőgazdasági építőmérnökire.
– Mi késztetett arra, hogy építőmérnöki egyetemet végezz el?
– Ezt tulajdonképpen annak köszönhetem, hogy itt, Aradon nem vettek be a KISZ-be. Egy jóakaróm kijelentette, hogy én, mint osztályellenség, egykori „kizsákmányoló” család leszármazottja, be akarok furakodni soraikba. Emiatt leszavaztak. Atomfizikus vagy történész szerettem volna lenni, de ahhoz, hogy jelentkezhessek ezekre a szakokra, szükséges volt a KISZ-szervezet ajánlása. Így aztán mAradt az építőmérnöki.
– Hova helyeztek az államvizsga után?
– Az évek során elért eredményeim alapján az ötös élmezőnyben („Top 5”) végeztem. Ennek köszönhetően a Bánság Megyei Tervezőintézethez kaptam kinevezést.
– Nagy dolog volt ez akkoriban.
– Ennek az intézetnek volt egy Aradi fiókja, sikerült átjönnöm ide. Sok kiváló építész dolgozott itt: Ujj Jenő, Kígyósi Pál, Angel István, Neulender József stb. Magyar, német, zsidó, román vegyes társaság – remek hangulatban dolgoztunk itt együtt.
„Elszomorít, hogy egyre kevesebben vagyunk”
– Hogyan kerültél kapcsolatba a politikával?
– Anélkül, hogy tagja lettem volna a KISZ-nek, 42 éves koromban arra kényszerültem, hogy felvételemet kérjem a Román Kommunista Pártba. Ugyanis akkor, ’85-ben már négy éve vezettem az Aradi Szabadegyetemen egy magyar nyelvű tanfolyamot. A téma: kulturális, műszaki, tudományos előadások. Ezen a Korunk szerkesztőitől, a Kolozsvári történészektől és filozófusoktól kezdverészt vett az erdélyi magyar tudományos élet sok jeles képviselője. Előadást tartott Imreh István, Gaál Ernő. Toró Tibor atomfizikus professzor minden évben eljött az évadnyitóra, és bemutatta a legújabb Nobel-díjasokat. A meghívásokat magam intéztem. Segítségemre volt a Kolozsvári szerkesztők közül a megboldogult Csép Sándor, Veres Zoltán, mindaddig, míg nem települt Svédországba s nem utolsósorban Aradi (Schreiner) Jóska… 150 előadást ért meg ez a tanfolyam – ’81-től ’89-ig. Egy adott pillanatban a hivatalunk pártszervezetének a titkára a megyei titkárral egyetértésben megkérdezte: hogyan vezethetek én egy magyar tanfolyamot tudományos témákról, a tudományos szocializmus eszközeit felhasználva, ha nem vagyok tagja a pártnak? Akkor kénytelen voltam elfogadni a párttagságot. S volt egy második érvem is: be akartam iratkozni a doktorátusra, és kihoztak egy rendeletet Bukarestben, miszerint a jelentkezéshez kérték a pártszervezet ajánlását… Egyébként „csendes tag” voltam.
– Sikerült a vizsgád?
– Az 1985-ös Bukaresti felvételim nem sikerült, de 1990 őszén Temesváron bejutottam a doktorátusra. (Ekkor a felvételinek már nem voltak politikai feltételei.) A Temesvári Építéstudományi Kutatóintézet doktori iskolájában húszan voltunk öt helyre. És sikerült.
– Végül megszerezted a doktori címet?
– Mivel beléptem a politikába, elkapott a gépszíj, s nem jutott időm tanulmányokat, dolgozatokat, szakcikkeket írni. Le is szidott jól a tudományos vezetőm, amikor kiderült, hogy lemondok erről a lehetőségről… Azt mondhatnám, hogy kisebbségi közösségszervezéssel foglalkoztam ’81-től ’89-ig, s aztán jött az úgynevezett forradalom.
– Első perctől benne voltál az Arad Megyei RMDSZ vezetőségében?
– Gazdasági alelnök voltam, társa a néhai Tokay Györgynek, aki politikai alelnök lett, Hosszú Zoltánt választottuk elnöknek. Rövid időn belül, májusban parlamenti választások következtek, és Hosszú Zoltánt rekord-, 30 000-nél több szavazattal szenátorrá választották. Miután ő a fővárosba költözött, én ügyvezető elnök lettem, és rá egy évre megválasztottak a megyei szervezet elnökének. Tíz évig töltöttem be ezt a funkciót. De hangsúlyozni szeretném, hogy én ezt sosem tekintettem politizálásnak, hanem közösségi szolgálatnak. A közösségszervezésről elmondhatjuk, hogy a manapság számtalan faluünnepség, egyéb kulturális események, rendezvények sorozata, amely zajlik a megyében, tulajdonképpen akkor, a kezdetekkor indult el, és nőtte ki magát. Ma vannak intézmény szerepet betöltő folyóirataink, napilapunk, kulturális és szakmai egyesületeink. Érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ szorosan együttműködik az egyházzal, különböző civilszervezetekkel. Ez nagyon nagy dolog! Ami elszomorít, az, hogy egyre kevesebben vagyunk, az iskola padjait egyre nehezebben tudjuk feltölteni…
– Hány évig voltál tanácsos?
– Tizenkét évig megyei és szintén tizenkét évig városi tanácsos voltam. Mindig fontosnak tartottam, hogy ott legyünk a tanácsban, hogy ne dönthessenek távollétünkben.
– Rengeteget tettél az Aradi és az Arad megyei magyarságért, kultúránkért. Hogy érzed, megbecsülik munkádat az emberek?
– Legnagyobb gondunk a kommunikáció. Kezdetben ennek a szintje sokkal kezdetlegesebb volt, mint manapság, amikor az internet, a Facebook behálózza életünket. Hiába volt akkoriban több mint 30 000 szavazónk és közel 70 000 magyar a megyében, a kezdeti időszakban, amikor gyerekcipőben jártunk, nem sikerült elég közel hozni a közösségi ügyekhez a magyar lakosság jelentős részét. A későbbiekben is csak alkalmilag tudtuk megszólítani az embereket, például egy-egy választást megelőzően.
– Mi a véleményed arról, hogy az egyre kisebb számú Aradi magyarokat, enyhén szólva, nem túlságosan érdeklik a magyar kulturális események?
– A lemorzsolódásnak nem csak migrációs és biológiai okai vannak. Az Aradi magyarság nem úgy él, mint egy 1000-1500 lélekszámú falu lakosai, hanem elszórva a tömbházakban. Jól tudjuk a rendezvényeinkről, hogy Aradon a kulturálisan aktív közösség pár százra tehető.
– És nagy részük az idősebb nemzedéket képviseli.
– Nem tudjuk a fiatalokat megfelelően motiválni, hogy nagyobb számban vegyenek részt a magyar kulturális életben.
– Azért vannak pozitív előjelű kivételek.
– A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok.
„Ideköt a szülői ház, az alma materek sora”
– Milyen fontosabb elismerésekben részesültél?
– 1994-ben Pro Urbe Díjat kaptam Budapesten a két ország közötti közeledés érdekében tett lépéseim elismeréseként. Akkoriban, mint megyei tanácsos, szoros kapcsolatokat építettünk ki Békés és Csongrád megyékkel. Utána alakult meg a Duna–Körös–Maros–Tisza eurorégió. A két magyarországi megye önkormányzatának javaslatára adta át a díjat Boross Péter, Göncz Árpád jelenlétében, a Belügyminisztérium dísztermében.
– Erre büszke lehetsz. Meg mi is…
– Talán ennél is fontosabbnak tartom azt, hogy 2002-ben az elsők között megkaptam az RMDSZ Ezüstfenyő-díját. Ez egy szép térbeli bronzplakett a következő szöveggel: „A szülőföld visszaszerzéséért”. Elérzékenyülök, ha visszaemlékezem, hogy Tempfli József püspökkel együtt részesültem ebben az elismerésben.
– Mi az, ami legjobban köt szülővárosodhoz, Aradhoz?
– Ideköt a szülői ház, az alma materek sora, tulajdonképpen minden emlékem ehhez a városhoz köt, hisz időm 95%-át itt töltöttem. Szinte mindegyik utcában van egy olyan épület, amelyhez kapcsolódom egy-egy tervvel, legyen az átalakítás vagy hozzáépítés. Tehát a munkám eredménye is itt van. No meg a barátaim! Ha valaki felajánlaná, hogy átköltözzek, például, Gyulára, egy gyönyörű házba, egy hét után biztosan visszajönnék. Annak ellenére, hogy alelnöke vagyok az Arad–Gyula Baráti Társaság nevű civilszervezetnek, és az egyik nagyapám gyulai születésű volt.
– Mondanál pár szót a Cziszter családról?
– A Cziszter ritka név. Tudomásom szerint az enyém az egyetlen Cziszter család a környéken. Lényegében kisjenői gyökerű. Ott volt nagyapám asztalosmester. Kilenc gyermeke volt. Felesége Aulich Berta, akinek az apja unokatestvére volt Aulich Lajos Aradi vértanúnak. A sok gyerekből négy fiú tanulta ki az asztalos mesterséget. Egyikük kereskedő lett, de időskorára ő is beállt asztalosnak. Dédapám is asztalos volt. Szóval asztalos dinasztiából származom. Az Aradiak apámat, Cziszter Kálmánt és nagybátyámat, Cziszter Józsefet ismerhették. Sok helyen még megtalálhatók a hársfából készült redőnyök, amelyeken fémlemez s rajta a felirat: „Cziszter Coloman” vagy „Cziszter Iosif”.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad), 2016. júl. 19.
Laza, nyári társalgás Cziszter Kálmánnal
„A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok” (II.)
– Meghatározó volt életedre a családi környezet?
– Egy életre kiható tényező volt az, hogy otthon a szüleim érdeklődésének köszönhetően a könyvszekrényben ott volt egy Jókai-sorozat, egy Mikszáth-sorozat, egy Victor Hugo-sorozat, id. Dumas, a Tolnai világlexikon… Ez lehetővé tette, hogy megismerjem a magyarság történelmét. Sokat köszönhetek az otthoni kispolgári környezetnek. Anyámat érdekelték jobban a művészetek, ő ugyanis divattervezőként kezdte egy nagy Aradi divatcégnél, amelyik a királyi udvarnak is dolgozott. Később ő is nyitott egy varrodát. Apám, a legnagyobb fiú a családból, hat osztályt végzett. ’18-ban, tizenkét éves korában oda kellett állnia apjához a gyalupad mellé. Hamarosan elküldték Marosvásárhelyre egy kiváló műbútorasztaloshoz, ahol közel egy évet dolgozott, és tanulta a mesterséget. Ott szabadult fel. Huszonnyolc évesen, apja támogatásával, a Mosóczy-telepen felépítette azt az asztalosműhelyt, amely azután még közel nyolc évtizedig működött. Mára, sajnos, megszűnt létezni. Visszatérve kérdésedre, családi környezetem a kezdeti eszméléstől a mai napig meghatározó számomra. Családom – feleségem, gyermekeim – támogatásának köszönhetem mindazt, amit sikerült elérnem.
– Emlékszem, egyszer egy magyar bálban nyertem tombolán egy fenyőfa kisasztalt két hokedlivel, amelyek a mosóczi műhelyben készültek.
– Ide tartozik egy keserű emlékem: ’52-ben egy este megüzenték apámnak, hogy ha másnap nem lép be a kisipari szövetkezetbe, akkor egy napra rá elviszik a Duna-csatorna építőtelepére. Ezt a megyei pártfőnök, Balogh Lajos üzente, aki egykor asztalossegédje volt. „Kálmán bácsi, be kell iratkozni!” Úgyhogy elkerülte a Duna-csatornát, de a műhelye a kisipari szövetkezet használatába került… Nagy nehezen, perek sorozata útján, a ’90-es évek végén tudtuk visszaszerezni a műhelyt. Akkor a feleségem irányításával beindult ott az asztalosipari tevékenység. Tíz-tizenkét évig működött.
– Gyerekek?
– Három gyerek. Sorrendben: Kálmán fiam matematikusként dolgozik Budapesten az Akadémia Matematikai Kutatóintézetében, de egyetemi oktató is. Ő az, aki megszerezte a családban a doktorátust. Van egy kis, Kálmán nevű unokám. Lányom bölcsészetet végzett, jelenleg francia és angol nyelvet oktat különböző helyeken, még a külügyminisztériumban is. Szintén Magyarországon él, és készül a családalapításra. Kisebbik fiam 36 éves, ő itt él velünk. Jogot végzett, meg informatikát, meg épületrestaurálást. Több mint 20 éve ő a munkatársam a magáncégemnél. Nagy örömömre hamarosan leteszi az államvizsgáját mérnöki szakon is. Ő lesz az utódom a szakmában.
– Mivel foglalkozik a céged?
– Mérnöki konzultanciával. Idetartoznak elsősorban a mérnöki, statikai szakvélemények, statikai tervellenőrzés, épületek energetikai vizsgálata, egyszóval mérnöki szolgáltatások.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, amelyek nyomot hagytak szívedben? Szép gyermekkorod volt?
– Nagyon szép. Szüleimnek, nővéremnek köszönhetően… MAradandó emlékem 1954-ből, amikor a svájci foci-vb-n döntőt játszottak a magyarok a németekkel. A Kultúrpalotában az Aradi magyar iskolák év végi ünnepélyét tartották. Tizenegy éves gyerekként többnyire nem a teremben, hanem a Maros-parton tartózkodtam, ahol harsogott a „difuzor”: magyarul közvetítették a magyar–német meccset. Amelynek, tudjuk, számunkra szomorú eredménye lett.
„Ambícióm, hogy megtanuljak angolul”
– Lokálpatriótának tartod magad?
– A gyökereim itt vannak. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Akinek szülei, nagyszülei itt éltek, aki itt dolgozott le egy életet, annak természetszerűen adatik meg, hogy közösségének, településének sorsa foglalkoztassa. Azt hiszem, ezt hívják lokálpatriotizmusnak.
– Vannak-e példaképeid?
– Igen, vannak. A politikában Domokos Géza. Ha visszamennénk a történelemben, akkor Deák Ferenc.
– Igazi barátaid vannak-e?
– Ez fájó kérdés, mert a mai elidegenedett világban az, aki kellő társadalmi érzékenységgel éli az életét, rendkívül fontosnak tartja a barátokat és újabb barátok szerzését. Én beértem a hagyományos környezetemmel: az egykori iskolatársakkal, akikkel évente összejövünk. A legszorosabb a kapcsolatom Molnár Csabával, akivel az egyetemen is megosztottam egy évig az albérleti szobámat.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről? Például, a migránsáradatról? Hogyan kellene megoldani?
– Szerintem a migránsválságot ott, a helyszínen, azaz a kiinduló országokban kellene kezelni: Szíriában, Irakban, Afganisztánban, sőt Líbiában, vagy a környező, befogadó országokban, Törökországban, Jordániában. Hiszem, hogy a világ közvéleménye ki fogja kényszeríteni a helyes megoldást.
– Megvalósulatlan álmaid?
– Vannak. Iskolában sosem tanultam angol nyelvet. Ambícióm, hogy megtanuljak angolul. Már el is végeztem egy tanfolyamot itt, Aradon. Most bekapcsolódtam egy digitális, online kurzusba.
– Terveid?
– Miután betöltöm a 80. évemet, leülök és megírom az emlékirataimat. Addig dolgozni akarok.
– Értek-e kudarcok életed során?
– Természetesen, voltak. De minden kudarc alkalmával elmondtam magamnak, hogy ez csak egy elvesztett csata. Az egyetemen az első évben kaptam helyet a kollégiumban, de hamar „kiderítették”, hogy osztályidegen vagyok. Két kollégámmal együtt albérletbe kényszerültünk. A kis szoba falára papírlapot ragasztottam egy Hemingway-idézettel: „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha”. Más: annak idején rendkívül nehezen haladtunk a Szabadság-szobor felállításának ügyében, de a végén mindig beértek azok a feltételek, amelyek a sikerhez vezettek.
– Mondanál erről valami konkrétumot?
– A szobor visszaállítását engedélyező kormányrendelet előírta, hogy a már megépített szobortalapzatot el kell forgatni 45 fokkal. Szerencsénkre ismertem azt a Iordăchescu nevű mérnökembert, aki templomokat meg lakóházakat is költöztetett az évtizedek során. Vállalta a feladatot. Kidolgozott egy módszert, amellyel sikerült elfordítani a kb. 350 tonna tömegű posztamentumot. Három hét alatt kellett megoldanunk ezt a kemény mérnöki feladatot. Mindenképpen megemlítem itt a néhai Sándor István műépítész és Bálint György mérnök érdemeit is.
– Templomjáró vagy?
– Bevallom, gyakran a West TV közvetítésében követem a misét, amelyet Király Árpád főesperes úr celebrál a ségai római katolikus templomban. Különben az összes fontos ünnepen ott vagyok személyesen is. A hitre szüksége van mind a politikusnak, mind a magánembernek. Hinnünk kell abban, hogy Isten segítségével előbb-utóbb elérhetjük céljainkat. Egyetemista koromban minden vasárnap elmentem a templomba. Templom után séta a haverokkal, egy kávé, egy kiskonyak és megvettük az Utunkat…
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Leginkább internetezem: követem a híreket, levelezem, főleg olvasom a beérkező leveleimet. Nagyon aktív levelező partnereim vannak. De szívesen olvasok jó könyveket is.
– A zenét szereted?
– Gyerekkoromban zongoráztam, hegedültem, benne voltam az iskola zenekarában. A Temesvári Opera színpadára is eljutottunk.
– Szoktál-e tévét nézni?
– Kedvelem a hírműsorokat és a jó akciófilmeket.
– Hogyan élsz mostanában?
– Néhány hete, mint tanácsos, nem veszek részt a bizottsági üléseken, ez igencsak új helyzet. Úgy érzem, hogy megfelelő alkalmakkor tanácsokat kell adnom az újraválasztott alpolgármesternek és tanácsos utódomnak. Remélem, ezentúl több alkalmam lesz beleszólni a városi épített örökség sorsába. Amíg városi tanácsos voltam, nem vállalhattam el megbízatásokat a városi tanács részéről. Már vannak különféle szakmai felkéréseim tervellenőrzésekre. El kell mondanom itt, hogy talán egyik legszebb munkám, amely rendkívül sokrétű koncepciós és dokumentációs tapasztalatszerzést is hozott, az a radnai kolostornak és templomnak a restaurálási és megerősítési, konszolidációs tervének ellenőrzése, szakvéleményezése, a kivitelezés műszaki asszisztenciája volt.
– Mi az, amit másképpen tennél, ha most kezdenéd pályádat?
– Gondolkodtam már azon, mi lett volna, ha atomfizikus leszek. Most már nem bánom, hogy nem jött össze. Olyan keveset tudtunk az ötvenes-hatvanas években az atomfizikáról… A jelenlegi munkám sokkal több lehetőséget biztosít a kreativitásra.
– Van még valamilyen funkciód az RMDSZ-ben?
– Keresni fogom a lehetőséget arra, hogy – ha szükség van rá – jelenléttel, tanáccsal, munkával segítsem a kollégákat. Folytatódik viszont, megszakítás nélkül tevékenységem a Szabadság-szobor Egyesület vezetőségében. Nagyon komoly terveink vannak.
– Elárulnál erről valamit?
– Már a tavasz folyamán Király András megszervezte egy kötet megjelenését az Aradi Magyar Napok alkalmával, amely a XIX. század második felének Aradi magyar történelmét mutatja be.
– Van-e valami más közéleti tevékenységed az „étlapon”?
– Az Arad–Gyula Baráti Társaság szervezésében indítani szeretnénk egy nyelvtanfolyamot magyarul tanulni kívánó Aradiak részére… Örülök, hogy sikerült összehoznunk a Gyulai Bălcescu Líceum, illetve a Csiky Gergely Főgimnázium diákjait és tanárait.
– Milyen a viszonyod szakmailag, politikailag a román kollégákkal?
– Nagyon jó. Ez is empátia kérdése.
– Elégedettnek érzed magad közéleti pályafutásoddal?
– Úgy érzem, hogy az elmúlt 35 évben minden tőlem telhetőt megtettem a magyar közösség érdekében. És úgy érzem, hogy van még bennem elég energia, hogy a következő években is, erőmhöz mérten, besegítsek a fiatalabbaknak… Hiszek abban, hogy a világon minden tökéletesíthető, a hibák korrigálhatóak, és ha a jó szándékoknak van bizonyos konvergenciája, akkor meglesznek a várt eredmények is.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 36. (részletek)
A Ceauşescu-kor és az utána következő első évek legerősebb magyar személyisége a mintegy négy évtizedig Bukarestben tevékenykedő Domokos Géza. Akárcsak Huszárnak, neki is „egészséges” származása volt. Édesapja vasúti munkás, aki miután elbocsátották, Bukarestbe jött munkát keresni; felesége szakácsnő lett egy miniszter házában, neki a gazda több tucat kutyáját kellett gondoznia. Néhány év után elköltöztek a fővárosból, a rohamosan fejlődő Azugán találtak munkát. Itt járta ki Domokos Géza az elemi iskolát román nyelven, majd a sepsiszentgyörgyi református kollégiumban folytatta tanulmányait. Moszkvai, a Maxim Gorkij Irodalmi Intézetnél eltöltött diákévei után Bukarestben telepedett le, és az Előrénél, majd a Pionírnál és az Ifjúmunkásnál dolgozott. Ekkorra már megjelent két riportkötete, amelyekre egyáltalán nem volt büszke, és rájött, hogy az újságírás nagyon veszélyes és kompromisszumokkal teli mesterség. 1961-től könyvszerkesztésre váltott az Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályán; nagyon jól együtt tudott dolgozni a kiadó igazgatójával, Ion Bănuţă költővel és Mihai Şora íróval.
1969-ben, amikor a párt a romániai kiadók átszervezéséről döntött, Domokos Géza már az RKP KB póttagja volt, ami stabil politikai pozíciót jelentett. A Kriterion nem az első romániai kiadó, ahol magyar könyvek is megjelentek, de az első, amely független, és amely kisebbségeknek szánt könyveket adhatott ki. Magyar könyveket továbbra is publikáltak bukaresti vagy vidéki kiadók. A frissen megalakult kiadónak nemcsak a magyar irodalmat, hanem a többi romániai nemzetiség – németek, szlovákok, ukránok, törökök, tatárok, zsidók – irodalmát is közölnie kellett. A könyvek jelentős részét külföldön, elsősorban az Egyesült Államokban adták el, a kiadó tehát valutát hozott az országnak. Domokos Géza nem csak irodalmat adott közre, sikerült történelmi, néprajzi, nyelvészeti, művészeti stb. könyveket is kiadnia. Nagyon sok román fordítás is készült. Hamarosan valóságos kulturális mozgalom jött létre, főleg Erdélyben, de egy ideig Bukarestben is író-olvasó találkozókon népszerűsítették az új könyveket. A kiadó szerkesztősége kezdetben 52 főből állt, ez 1989-re 33-ra apadt. 1987-ben a kiadó már csak 136 címet tudott megjelentetni. Domokos Géza elismerte, hogy többször is kompromisszumra kényszerült. Két lehetőség volt – mondta –, vagy megpróbáltál tenni valamit a nemzeti kultúráért, a túlélésért, vagy nem csináltál semmit. Amíg úgy vélte, van még halvány esély a cselekvésre, kötelességének érezte meg is tenni azt. Láncra kötött kutyáéhoz hasonlította helyzetét. 2004-ben megjelent emlékirataiban ezt írta: ,,a hamu alatti parázs őrzése az én dolgom, a reménység ébren tartása”.
Legkeservesebb küzdelmeit a cenzúrával vívta, és nemegyszer engedni kényszerült. Hogy egy könyv hamarabb átmenjen a cenzúra megaláztatásain, Domokos Gézának gondja volt arra, hogy a könyvről szóló beszámolót mindig, ha emberileg nem is, de politikailag megbízható személlyel írassa meg. Néhányan a cenzorok közül művelt és olvasott emberek voltak, nem voltak büszkék munkájukra, de állásukkal játszottak, ezért mindig éberen figyeltek. Amíg Domokos Géza is magas politikai tisztségeket töltött be, szava sokat nyomott a latban egy-egy könyv elbírálásakor. Nagyon jól ismerte az összes pártdokumentumot, Ceauşescu felszólalásait, és ügyesen fel is használta ezeket egy-egy problémás, a románokat zavaró könyv védelmében. Például a hatalom nem értett egyet azzal, hogy a kiadó a magyar múltat felkarolja, de Domokos Géza azonnal Ceauşescu-idézettel válaszolt: a párt főtitkára kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a nép megismerje saját történelmét, hogy kiktől származik, kik a hősei stb. Nem olvasta sehol sem, érvelt tovább, hogy Nicolae Ceauşescu csak a románokról beszélt volna, mi, magyarok is az országhoz tartozunk. A cenzor legtöbbször elfogadta a magyarázatot, habár tudta, hogy a magyarok történelméről szóló könyvek erősítik a nemzeti öntudatot, és lassítják román nemzeti-kommunista hatalom egyik fő politikai célkitűzését, az asszimilációt.
A cenzúra azonban könyörtelenül beavatkozott a problémás könyvek szövegébe. Ilyen esetekben kivágták azokat a részeket, amelyeket közölhetetlennek ítéltek, sok könyv tehát megcsonkítva jelent meg. Ez történt Koós Ferenc református lelkész írásával is. Habár kétségkívül a Kriterionnál is megjelent sok értéktelen, propaganda jellegű könyv, de ami mindennél fontosabb, kiadták a magyar és a világirodalom legfontosabb alkotásait. A Securitate dossziéi már 1973-ban feljegyezték Domokos Géza elégedetlenségét az írókra és kiadókra nehezedő folyamatos nyomás miatt, hogy „mindenféle, különböző című könyveket” adjanak ki, „amikről tudjuk, hogy nem lehet eladni”, és hogy állandóan hangoztatta, hogy „nehéz idők várnak ránk”. Domokos Gézának még a kiadó szekustisztjét is sikerült diplomatikusan leráznia. Ez rendszeresen meglátogatta, hogy „munkájukban segítse őket”, és hogy ne hibázzanak; látogatásait előre bejelentette, és a végén megírta a kötelező jelentést. Domokos Géza ahelyett, hogy besúgta volna kollégáit (ez több intézményvezetőnek egyik fő tevékenysége volt), mindig a nehézségekről panaszkodott, a papírhiányról, a nyomdagépek gyakori meghibásodásairól, és hogy ezek miatt nem képesek teljesíteni az előírt szerkesztőségi tervet, így csökkennek a fizetések és az íróknak kifizetett honoráriumok. Irányítása alatt tudta tartani, legalábbis részben, a szerkesztőség besúgóit is: ezek előzetes beleegyezésével tették meg jelentéseiket a Securitaténak, így ő még idejében tudott lépni.
Domokos Géza mindvégig a Securitate felügyelete alatt állt: munkahelyén és otthonában is poloskákat szereltek. Néhány, a Securitate fehér könyvében megjelent jelentés beszámol a párt politikájával szembeni magatartásáról és véleményéről, hogy „nacionalistának, veszélyesnek és kudarcra ítéltnek” tartotta azt; a „romániai magyarok ügye védelmezőjének” mondja magát, és azért vonult vissza a kiadóhoz, hogy „sok szöveg helyett” inkább „a magyar ügyet szolgálja” – írta az ügynök. A cenzorok mellett, akik nyíltan a kommunista hatalom eszközei voltak, a Securitate több besúgója is tevékenykedett. Néhányukat ismerték kollégáik, habár 1989 óta gyanús csend övezi felfedésük kérdését. Csiki László (1944–2008) egyik története világít rá, hogy milyen sokan lehettek besúgók. A bukaresti magyar szerkesztőségek találkozóján egyik kollégája megkérte: ,,én téged nagyon kedvellek, kérlek, amikor jelen vagyok, ne beszélj olyan dolgokról”, vagyis az a besúgó nem szerette volna őt feljelenteni, de nem tudhatta, nincs-e jelen egy másik besúgó, aki őt vádolhatta volna meg, hogy nem végzi kötelességét. Volt, aki megpróbált így élni, volt, aki kivándorolt, a legtöbben Magyarországra, többek közt Csiki is. Kezdetben kevesen telepedtek át Magyarországra, ahol együttéreztek velük, de le is nézték őket. Később már egyáltalán nem szerették őket, Csiki László malíciózus véleménye szerint azért, mert a kivándorlók túl sokba kerültek a magyar polgároknak. 1982 után a cenzúra bekeményített, egy időben azzal, hogy Ceaușescu hivatalosan bejelentette megszűntetését, de létrehozta a Szocialista Nevelés és Művelődés Tanácsának sajtóosztályát. A magyar cenzorok a Művelődési Tanács nemzetiségi osztályának alkalmazottai lettek. Sokkal pontosabban megszabták, mit szabad és mit nem, illetve hogy mit kötelező megírni. Sok kézirat évekig a szerkesztőségi fiókokban maradt, nem kapta meg a közlési jóváhagyást. Korábban akadt olyan cenzor, aki még mutatott valamennyi tiszteletet a szerkesztők és írók iránt, de amikor már politikailag is felelniük kellett döntéseikért, sokkal óvatosabbakká, egyesek egyenesen paranoiássá váltak. Kötelességük volt mindent elolvasni, amit magyar nyelven írtak az országban, és át kellett vizsgálniuk, hogy a magyarországi sajtóból mit lehet terjeszteni, a többit egy titkos alapnál tárolták. 1989 decembere után feloldották a titkosítást, de az akkori kiadványokon még ma is olvasható a D (dokumentációs alap) vagy S (titkos=secret alap) felirat. A cenzúra megszorításai ellenére a bukaresti sajtónál alkalmazott magyar értelmiségiek sokkal szabadabban dolgozhattak, mint vidéki társaik, akiknél mindennapos volt a Securitate zaklatása. A központi intézmények közelsége miatt sokkal könnyebben tudták nemcsak személyes gondjaikat orvosolni, hanem erdélyi kollégáikon is segíthettek; külföldi kiküldetésekhez is hozzájuthattak, ami kiváltságnak számított a kommunizmusban. A főváros kínálta színvonalas kulturális események: színielőadások, koncertek, képzőművészeti és múzeumi kiállítások is elérhetőek voltak számukra, eljuthattak külföldi előadók fellépéseire is.
Még egy jelentős előnyük volt a bukarestieknek: a magyar követség gyakran vendégül látta őket. Igaz, hogy a követség román alkalmazottjai mindenkit lefényképeztek, aki belépett az épületbe, de itt művészfilmeket vetítettek, értékes művelődési és tudományos kiadványokhoz, néha könyvekhez is hozzájuthattak. A nyolcvanas évek vége felé, a legnehezebb időkben még élelmiszert is lehetett vásárolni. Domokos Gézának különleges státusza volt: 1988-ban a magyar követségen ünnepelte meg születésnapját, ez alkalomból kitüntette őt a magyar kormány. A kiadónál is volt hivatalos ünnepség, a Művelődési Tanács képviselői köszöntötték fel; az Írószövetségnél is tartottak egy ünnepséget. A bukaresti újságírók, szerkesztők és írók mellett volt még egy fontos értelmiségi réteg: a képzőművészeké és grafikusoké, akik közül néhányan igazán tehetségesek voltak; róluk sajnos már alig esik szó. Megvolt minden magyar kiadványnak a saját grafikusa, egyikük Domokos Géza fia, de grafikus volt Balogh Lajos is, Balogh József testvére, aki Bukarestben született 1928-ban és a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézetben végzett. Rendkívül tehetséges szobrász volt Balogh Péter (1920–1994). Petőfi-mellszobrát nemrég állították fel a Petőfi Ház belső udvarán. A szobrászt a bukaresti Calvin-temetőben temették el, a kápolna mögött.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)