" Adrian Nastase miniszterelnök Tusnádfürdőn júl. 28-án kijelentette, hogy a romániai magyarság sorsáért egyedül a román kormány felel. Nemzetközi fórumokra is csak az emberi jogok durva megsértése esetén tartoznék a kérdés. Ez az elmélet nem új. Ceuasecu fogalmazta meg, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak szószólója és védelmezője - egyedül a Román Kommunista Párt. Minden külföldi beleszólás csak "durva beavatkozás" lehet - az ország belügyeibe. Fodor Sándort meglepte, hogy Németh Zsolt államtitkár üdvözli a tényt, hogy a román fél kimondta: az erdélyi magyarság sorsáért egyedül a román állam felel, sőt államtitkár úr még hozzá is tette: "Ha csak ennyi haszna lenne a vitának, hogy ez kimondatott, már akkor is megérte volna." Fodor Sándor szerint ez Balogh Edgáros optimizmus. A román fél által kifejtett gondolat másik része az, hogy a nemzetiségi kérdés kezelése minden ország szigorúan vett "belügye". /Fodor Sándor: Kezdődik...? = Szabadság (Kolozsvár), aug. 1./"

"Kolozsváron a Lázár utca 30 szám alatt 1999. óta Szabédi László Emlékház működik, ahol több erdélyi magyar író könyvtári hagyatékát őrzik. Az emlékházban őrzik a Szabédi kézirat- és könyvtári hagyatékon kívül Balogh Edgár, Méliusz József és Kacsó Sándor hagyatékát is, számítógépes rendszerbe szedve. A cél az, hogy a romániai magyar irodalom személyiségeinek a hagyatékát tárolják az emlékházban, olyanszerűnek, mint a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum. A könyvtár létezése megkönnyíti a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőinek munkáját, délutánonként ugyanis itt gyűlhetnek össze, hiszen nagyon sok kézikönyv, lexikon és folyóirat áll rendelkezésükre egy helyen. Fellelhető a Kriterion irattára, a régi Kriterion-kéziratok, van Gaál Gábor kézirat-hagyaték, az egyetemi jegyzetei, és a Kriterion-levelezés. /(köllő): Írói hagyaték. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 17./"

Kolozsvárra a szovjet csapatok 1944. október 11-én hajnalban vonultak be, gyakorlatilag harcok nélkül. Megkezdték a zsákmányolást. Óra, töltőtoll, fényképezőgép, feltört üzletek apró árui mind-mind zsákmánynak számítottak. A fosztogatásban leginkább a kolozsvári lumpenek s a környékbeli falvak lakói jeleskedtek. Szovjet járőrök próbálták akadályozni a fosztogatást, de nem sok eredménnyel. A román hadsereg egységei 12-én vagy 13-án érkeztek meg. Veress Pál mesélte Nagy Istvánnak, hogy valamilyen rejtélyes lista alapján román–szovjet járőrök magyar értelmiségieket tartóztattak le, jogászokat, újságírókat, tanárokat, köztük kommunistákat is. Elhurcolták többek között a Református Kollégium több tanárát is. Egeresen román csendőrök és Maniu-gárdisták megkínozták és kivégezték azt a 12 bányászt és erőművi munkást, akik fegyverrel akadályozták meg, hogy a németek az egeresi villamosművet felrobbantsák. A Monostori úton magyarfenesi Maniu-gárdisták lemészárolták az Óvári családot, amely 44 nyarán részt vett az ellenállási mozgalomban. A gyilkosságot tehát nem szovjet katonák követték el. Következett aztán Szárazajta, Csíkszentdomokos, Belényes és más gyilkosságok, amelyekről Balogh Edgár, Demeter János, Kovács András visszaemlékezéseikben már hírt adtak. Ekkor, valamikor október közepén jelent meg Malinovszkij marsallnak, az Erdélybe bevonult II. ukrán front parancsnokának a rendelete, amelynek értelmében a román adminisztrációnak, a rendfenntartó erőknek, a gárdáknak és a hadseregnek 24 óra alatt el kellett hagynia Észak-Erdély területét, s azon csak a frontra menő alakulatok haladhattak át. – Nagy István megbízta fiát, ezt az emlékezést író Nagy Károlyt, hogy gyűjtsön anyagot önéletrajzi regénye 5. kötetéhez. Nagy Károly 1969 őszén Moszkvába utazott tudományos dokumentáció céljából. Borisz Polevoj 1967-ben egy íróküldöttséggel Kolozsváron járt, és elmondta, hogy 1944 őszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban. Nagy István kérte fiát, Hogy beszéljen Polevojjal, hogy megtudjanak részleteket a civil férfilakosság ’44-es elhurcolásáról. Nagy Károly beszélt is Polevojjal. Azt válaszolta, hogy a hadijog értelmében munkára vitték őket, hogy újjáépítsék azt, amit a tengelyhatalmak leromboltak. Polevoj kérte, keresse fel újra, addig előszedi az 1944-es feljegyzéseit. Polevoj a következőket mesélte el: A román hadsereg vezérkari főnöksége úgy tájékoztatta a szovjet hadsereg vezérkarát, hogy a magyar hadsereg helyben mozgósítással sok férfit hagyott hátra Észak-Erdélyben és Kárpátalján azzal a megbízatással, hogy a front átvonulása után folytassanak diverziós és partizán tevékenységet, akadályozva ezzel a szovjet hadsereg előnyomulását. Ugyanakkor átadták nekik a legveszélyesebb fasiszta elemek névsorát is. Ezért a bevonulás után városon a szovjet hadsereg járőrei, falun pedig a román csendőrség megkezdte a férfi lakosság összeszedését. Később fény derült arra, hogy a románoktól kapott lista nem a legveszélyesebb fasiszták nevét és a címét tartalmazta, hanem többségükben haladó szellemű magyar értelmiségiekét, sőt kommunistákét is. Ugyanebben az időben tájékoztatták a szovjet szerveket a román csendőrök kegyetlenségeiről, sőt nagyszámú gyilkosságról is. Ekkor a szovjet vezetés leállította a férfiak összeszedését, s Malinovszkij marsall parancsára a román hatóságoknak, a rendfenntartó erőknek és a Maniu-gárdáknak el kellett hagyniuk Észak-Erdély területét. Az elfogottak közül azokat, akik még a II. ukrán front hadműveleti területén voltak, szabadon bocsátották, de akiket már elszállítottak, azokon nem tudtak segíteni. Visszatekintve ezekre a szomorú eseményekre, nyilvánvaló, hogy a szovjet katonai hatóságok egy súlyos és aljas provokáció alapján jártak el. Ezt tudta meg Borisz Polevojtól. /Nagy Károly: Felszabadulás!? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 8., A kulisszák mögött. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 9./

Máj. 31-én és jún. 1-jén tartották a Szabédi-napokat nevű rendezvénysorozatot, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Korunk Stúdió, valamint az Anyanyelvi Konferencia közös szervezésében. A Házsongárdi temetőben a koszorúzásnál Fodor Sándor mondott beszédet. Kolozsváron, a Tranzit Házban a jelenlévők megtekinthették a Felmentő levél című dokumentumfilmet. A film forgatókönyvét Csiki László írta, Kántor Lajos Erdélyi sorskerék című kötete alapján, a költő szerepében pedig Bíró József színművészt láthattuk. A Szabédiről szóló film után levetítették a Video-Pontes Filmstúdió Wass Albertről szóló dokumentumfilmjét is. Jún. 1-jén megkoszorúzták a Szabédi Emlékházat. Az emlékház az EMKE tulajdonában van, és a Szabédi László kéziratos hagyaték mellett itt őrzik a Méliusz József, Balogh Edgár, és részben a Kacsó Sándor írói hagyatékát is, számítógépes rendszerbe szedve. Kötő József, az EMKE elnöke, hangsúlyozta: napjaink kisebbségi önépítésének egyik legfontosabb problémája az intézményépítés. Az emlékházban levő közgyűjtemény évenként gazdagodik, és "erre nagy hangsúlyt kell fektetni, hiszen a múltunkat eltüntették a levéltárakban, a jelenünket nem gyűjtik, és ezáltal elvesztődik a jövőnk is", mondotta Kötő József. Kántor Lajos szerint ha arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy ki képviseli méltóképpen a magyarságot, akkor a Szabédi-féle tanulságok, törekvések — negatív és pozitív értelmükben is — értékben a legfontosabbak. /Köllő Katalin: Véget értek a Szabédi-napok. Eszmeiségét minden időben a magyarság sorsához kötötte... = Szabadság (Kolozsvár), jún. 3./

"Czine Mihály 1999-ben elhunyt, már nem vehette kezébe a 70. születésnapjára készült tisztelgő kötetet (In honorem Czine Mihály, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999, szerk.: Görömbei András és Kenyeres Zoltán), hatalmas űrt hagyott maga után, a magyar irodalom határok nélküli terein. Nem örülhetett A kálvinizmus vonzásában című könyve megjelenésének sem, ugyancsak 1999-ben, amit a Kálvin János Kiadó juttatott el az olvasók asztalára, valamint a Kós Károly levelezése Czine Mihállyal című válogatásnak /Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága - Anyanyelvi Konferencia, 2000/, és nem lehetett része abban a kései elégtételben sem, hogy több mint három évtizeddel előbb megírt műve, A magyar irodalom a huszadik században című könyve 2001-ben végre napvilágot látott a Kortárs Kiadónál, egykori hűséges tanítványa és eszmetársa, N. Pál József szöveggondozásában. Végh Károly nemrég adta ki a Czine Mihály-monográfiát /Pro Literatura Alapítvány, Budapest, 2002/. Czine Mihály egyetemi tanárként, irodalomtörténészként, kritikusként, különféle összejövetelek, találkozók hatásos előadójaként egyaránt elsőrendű feladatának tekintette a felvilágosító szolgálatot. Mélyen elkötelezett népi-nemzeti gyökerű tájékozódásában Ady és Móricz, Illyés Gyula és Németh László, Kós Károly és Tamási Áron volt az iránytű, a sorskérdések hivatott értelmezője. Kós Károllyal folytatott levelezése páratlan értékű dokumentáció a közelmúlt irodalmi viszonyait illetően. Czine Mihálynak Veress Péterről, Szabó Pálról, Sinkáról, Áprilyről, Reményikről, Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról, Horváth Istvánról, Balogh Edgárról, Kacsó Sándorról, Bözödiről, Sütő Andrásról, Dobos Lászlóról, Farkas Árpádról volt mindig tartalmas mondandója. Az MSZMP Központi Bizottsága 1958-ban elítélő állásfoglalást tett közzé a népi mozgalomról; a "kispolgári, harmadikutas nacionalizmus" vádját hangsúlyozva súlyos bírálattal illette Németh Lászlót, Illyést, Tamásit is. A Király Istvánék által megfogalmazott tézisekről vitát rendeztek a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében, ahol jelen voltak ezúttal a korabeli kommunista hatalom ideológiai vezérei is, élükön Aczél Györggyel. Egyedül Czine Mihály fejtette ki ellenvéleményét. Az ellenvéleményének kifejtésén túl pedig nyíltan megkérdőjelezte a Nagy Imréék kivégzésének szükségességét. Ilyen nyílt kijelentést az akkori idők "elvtársai" mindig retorzióval büntettek. Czinénél ez nem jelentett börtönt, de tudományos, szakmai pályájának megtörését igen. 1958 után súlyos támadások érték, méltatlan mellőzések akadályozták Czine Mihály irodalomtörténészi, tanári pályájának alakulását. A huszadik századi magyar irodalom történetét tárgyaló munkáját a hatvanas évek végén készítette el Czine, azonban csak jóval később (1976-ban) s csak szerb-horvát nyelven láthatott napvilágot Újvidéken - jócskán megcsonkítva. Czine életművében kiemelkedő fejezet a határokon kívül élő magyarok iránti figyelme. Felejthetetlen vándorutakat tett az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai tájakon, baráti találkozásai voltak Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Pozsonyban, Újvidéken, Kassán élő pályatársakkal. 1972 októberében Czine az Írószövetség választmányi gyűlésén szenvedélyes hangon emelt szót az erdélyi magyar irodalom sokasodó gondjairól, a könyvkiadás területén mutatkozó hiányosságokról. Nem sokkal ezek után pedig Ilku Pál, az akkori művelődésügyi miniszter levélben kért tőle magyarázatot az elhangzottakkal kapcsolatban. Czine 56 (!) oldalas levélben válaszolt az aggodalmaskodó miniszternek. Ez a levél mindezideig nem került nyilvánosságra; könyvében Végh Károly azonban idézett belőle. Czinét dékáni "fejmosásban" részesítették, a Rádióban szerepléseit letiltották (nem beszélhetett Sütő Andrásról sem), a Kossuth Klubban törölték a Tamási-estet, ahol ő tartott volna bevezetőt /Nagy Pál: Irodalmunk igehirdetője: Czine Mihály. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 20./"

"Elhunyt Balogh Ferenc (Kolozsvár, 1941. márc. 9. - Kolozsvár, 2002. okt. ), akinek a közügyek intézése életeleme volt, ami, talán családi örökség /apja Balogh Edgár volt/. 1989 után, felhagyva tervezőmérnöki állásával, belevetette magát a közösségi munkába. A rendszerváltás első hónapjaiban elvállalta Kolozsvár alpolgármesteri tisztségét, közben civil szervezetet alapított, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságot, az erdélyi magyar műemlékekre gondolva. 1993-tól az RMDSZ új önkormányzati struktúrájában is munkát vállalt, közben négy évig Kolozs megye tanácsosaként, később pedig az Unitárius Egyház főgondnokaként szolgálta magyar közösségét. Vezetőségi tagja lett az EMKE-nek, tagja volt az EME-nek, s amikor megalakult az Illyés Közalapítvány romániai alkuratóriuma, akkor évekig titkára volt a Közművelődési Szaktestületnek. Aktív szerepet vállalt abban a munkaközösségben is, amely előkészítette a dokumentációt, hogy Kolozsvár központját a világörökség részévé nyilváníthassák. Balogh Ferencet elvitte a gyilkos kór. /Dáné Tibor Kálmán: Balogh Ferenc (1941-2002). = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./ Balogh Ferenc megjelent munkája: Debreczeni László (Monográfia, 1983)."

"Húsz esztendeje, 43 évesen lett öngyilkos Bölöni Sándor, a nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának irodalmi titkára. Egyszemélyben volt újságíró, műfordító, irodalom- és művelődésszervező, egyszemélyes intézmény, akire két évtizeddel halála után azt mondják: nélküle más lett volna, nélküle szegényebb lett volna Nagyvárad magyarságának szellemi élete azokban a nehéz években. Bölöni Sándort zaklatták, feljelentették mint újságírót, mint az irodalmi Kerekasztal intézményesítőjét, mint irodalmi titkárt. Egyszer csak azt mondta: "Elég volt!" Nagyon is úgy, mint a barátai: Szilágyi Domokos, Szőcs Kálmán, Nagy Kálmán... Halálának hírére Balogh Edgár a következőket vetette papírra: "Vannak sarkcsillag emberek, akikhez igazodni lehet, akik meghatározzák környezetünket. Választott emberek ezek, akikre szükség van, mert lényegük szerint egy-egy sorsképlet kulcsai. Nagyváradra gondolva, a Holnapok városára, új viszonyok között, új összefüggésrendszerek szövevényében Bölöni Sándor volt a kiválasztott, minden dolgaink intézője, sorsoldó és sorsot sodró, beteljesült holnapok után a holnaputánok kicirkalmazója. Elment, s mert a fejlődés logikáját képviselte, nem űrt hagyott maga után, hanem kereteket és tartalmakat, folytonosságra ingerelve..." Most, halálának 20. évfordulóján, nov. 1-jén Bölöni Sándor sírjánál megemlékezés lesz. /Nagy Béla: Bölöni Sándor emlékezete. = Bihari Napló (Nagyvárad), nov. 1./"

"A súlyos betegségben szenvedő Balogh Ferenc 63 évesen elhunyt. Az aradiak, a művelődési élet szervezői önzetlen barátot vesztettek. Mert 89 előtt és után, Kolozsvárott, Aradon vagy Budapesten találkozva első kérdése a Nepomuki Szent János szobor volt, majd a Szabadság-szobor, melynek restaurálási terv készítésében aktív szervezői munkát vállalt. Balogh Ferenc ott bábáskodott minden kulturális mozzanat mellett. Szerepe volt az EMKE újraindításában, részt vett az RMDSZ művelődési és egyházügyi vezetésében is. Édesapja, Balogh Edgár szellemét érvényesítette a XX. század végi Erdélyben. /Az EMKE Aradi Szervezete nevében Matekovits Mária, elnök: Szobrainkért a Legfelsőbbnél. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 4./"

"Tibori Szabó Zoltán képzőművész-monográfiájáról /Ferenczy Júlia, Minerva Művelődési Egyesület, Kolozsvár, 2000. és Balázs Péter, Komp-press, Kolozsvár, 2002./ írt a legnagyobb elismeréssel Szabó Csaba. Tibori Szabó Zoltán egyúttal korképet is adott. A Ferenczy Júlia-monográfiát évtizedes kutatómunka előzte meg. A Balázs Péter-monográfia sem mentes az empatikus megközelítésektől. A szerző az erdélyi közelmúlt történéseit boncolgatja, ezt mutatták korábbi munkái /Teleki Béla erdélyisége -1993, Élet és halál mezsgyéjén - 2001/ is. Tibori számára a Trianon utáni erdélyi sors egy nagy folyó, amelyben a megmaradottak csónakélethez vannak kötve; a sorsszabadság szegényes: kievezni jobbra, kievezni balra, majd visszaülni - vagy egyszerűen már startból bevonni az evezőket. Nem tudna például teljes képet alkotnia az olvasó Balázs Péterről, ha nem ismerné meg a művész reakcióit a kor által kreált igencsak prózai helyzetekben. "Balogh Edgár szinte utasításként rám parancsolt, hogy a jövőben legyek elővigyázatosabb, mert ha egy váratlan ellenőrzés során megtalálják nálam a kilopott iratot, fejbe lőnek érte...". A csónaksors szétszórta a 20. század erdélyi magyar utasait, és a jobb és bal partnak ma is megvannak a szekértábor-maradványai. /Szabó Csaba: Csónaknyira a harmadik parttól. Tibori Szabó Zoltán tényregény-vázlatai. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 6./"

"Közel kerek évtizeddel a III. kötet után nemrég megjelent a Romániai magyar irodalmi lexikon IV. kötete is: az N-R betűs címszavak 787 könyvoldalnyi gyűjteménye. (Kiadta az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Kriterion). Már 1981-ben, az első kötet előszavában megfogalmazta Balogh Edgár, ennek a nagyszabású vállalkozásnak mindenes irányítója, hogy ez a lexikon "a romániai magyar nemzetiség írásbeliségének címszavait foglalja magába". Balogh Edgárék a romániai magyar "írásbeliség" egészére gondoltak 1968-ban, amikor hozzákezdtek a munkához. Menet közben alapvetően megváltozott a szerkesztőbizottság, a szakszerkesztők, a helyi szerkesztők népes csapatának személyi összetétele. A IV. kötet munkálatai idején a 82 munkatárs közül 22 hunyt el. Nincs a világon olyan tökéletes lexikon, melyből valami vagy valaki ki ne maradt volna. Szükséges, hogy a már formálódó V. kötet után kiegészítésként számba vegyék az erdélyi magyar irodalom teljes értékállományát. /Nagy Pál: A negyedik. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 22./ "

"Balogh Edgár a hatvanas évek végén hozzáfogott a romániai magyar irodalmi lexikon elkészítéséhez, előbb természetesen kiépítette munkatársi gárdáját, szerkesztőségét. A hatalmas, munkát Balogh Edgár vállalta, mint ahogy vállalta Dávid Gyula is, a lexikon negyedik kötetének főszerkesztője. Dávid Gyula Marosvásárhelyen, február 24-én a Diakóniai Házban elmesélte a lexikon eddig megjelent négy kötete kiadásának zaklatott történetét. A lexikon első kötete 1981-ben, a második kötet 1983-ban jelent meg. A második kötetnél a cenzúra Kós Károlyt kitiltotta az irodalomtörténetből. 1994-ben kijött a lexikon harmadik kötete. A szerkesztők úgy gondolták, nem csak irodalmi szócikkeket vesznek fel a lexikonba, hanem a romániai magyar művelődéstörténet, orvostörténet és egyéb ágazatok is helyet kapnak a kötetekben. A negyedik kötetben benne van a romániai magyar egyházi irodalom is. Az ötödik kötet anyaga is kiadásra készen áll, a nyolcvanas, kilencvenes években felbukkant, az előbbi kötetekből kimaradt szerzőkről szóló szócikkek is helyet kapnak benne. Szó van pótkötetről is. /Lokodi Imre: A romániai magyar Noé bárkájában. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 26./"

"Húsz éve halt meg Kurkó Gyárfás erdélyi magyar író, újságíró, politikus /Csíkszentdomokos, 1909. dec. 2. - Brassó, 1983. máj. 21./ Szászrégenben lett lakatosinas, majd 1927-ben Brassóban telepedett le, ahol később lakatos- és asztalosműhelyt nyitott. Műveltségét autodidakta módon szerezte meg. Bekapcsolódott az erdélyi politikai mozgalmakba, 1934-ben részt vett a Magyar Dolgozók Szövetségének (MADOSZ) alapításában, a szervezet Brassó megyei, majd országos elnöke lett. 1937-ben jelöltette magát a parlamenti választásokon, de választási visszaélések miatt nem nyert mandátumot. A politikai pártok 1938-as feloszlatása után a MADOSZ az ő vezetésével illegálisan folytatta tevékenységét, 1940-ben népi találkozót szervezett Brassóban. Ezután az Antonescu-diktatúra Caracalba internálta, majd a második bécsi döntés (1940 augusztus 30.) után Magyarországra toloncolták. A magyar hatóságok azonban nem fogadták be, Brassóba visszakerülve egy ideig a fellegvárban tartották fogva. A háborús munkaszolgálattól csak súlyos gyomorműtéte miatt menekült meg. 1944. október 16-án az újra megalakuló MADOSZ, majd az örökébe lépő Magyar Népi Szövetség (MNSZ) elnöke lett. 1946-ban parlamenti képviselővé választották. Az egypártrendszer kialakulásának idején kezdődött el a politikai életből való kiszorítása: 1947-ben a temesvári pártkongresszuson a szélsőbal frakció nyomására leváltották. Ekkor kezdett neki - Gaál Gábor biztatására - önéletrajzi regényének. Az 1944-1947 közti időszak publicisztikája virágkora: írásai az általa alapított brassói Népi Egységben (melynek két évig főszerkesztője is volt), valamint Balogh Edgár kolozsvári Világosságában jelentek meg. Lapjában, cikkeiben igyekezett megvédeni a magyarságot a román nacionalizmus támadásaitól, a kollektív bűnösség vádjával szemben. Szót emelt az anyanyelvi oktatásért, a magyar művelődési intézményekért. Nem értett egyet a magyar szövetkezetek államosításával, ezért azzal vádolták, hogy az erdélyi magyarságot "elvtelen magyar egységben" tömöríti az MNSZ köré. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és Márton Áronnal, Venczel Józseffel, Lakatos Istvánnal együtt elítélték. A börtönévek egy részét a dicsőszentmártoni elmegyógyintézetben töltötte. 1964-es szabadulása után szellemileg megrokkanva tért vissza Brassóba, ahol 1974-ig, nyugdíjazásáig egy textilgyárban dolgozott. 1968-ban a Román Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta. Híres önéletrajzi regénye a Nehéz kenyér, ez a szociológiai értékű alkotás először 1949-ben jelent meg, majd 1970-ben a bukaresti Kriterionnál. Szülőfaluja, Csíkszentdomokos parasztságának nehéz életét, munkáját, a székely fortélyosságot és ügyességet nagy nyelvi erővel, az erdélyi irodalmi hagyományokhoz méltóan ábrázolta. Szabadulása után Kurkó tovább írta élete történetét, ebből csak egy töredék jelent meg a Korunkban, Inasévek 1933 címmel. Publicisztikájából 1987-ben jelent meg egy válogatás Magyarországon. /Fábri Ferenc (MTI-Sajtóadatbank): A mozgalmi élet, a publicisztika és az irodalom keresztútjánál. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 7./"

"A rettegett Securitate feljegyzéseket készített Gáll Ernőről, naplójának most megjelent posztumusz első kötetének budapesti bemutatásakor ebből idézett Pomogáts Béla irodalomtörténész: "Gáll Ernő, született 1917. április 4-én Nagyváradon, Jenő és Helén fia, magyar-zsidó nemzetiségű, román állampolgár, jogot végzett, a Korunk folyóirat főszerkesztője, a Társadalomtudományi és Politikai Akadémia tagja, az RKP (Román Kommunista Párt) tagja, kolozsvári lakos. Beszélgetéseiben, amelyeket Balogh Edgár nyugdíjas publicistával (...), Teleki Béla volt gróffal, Kányádi Sándor költővel, valamint más személyekkel folytatott, azt sugalmazza, hogy szükség volna bizonyos lépésekre az együttélő magyar nemzetiség megmentése érdekében, azzal indokolva, hogy az egy erőszakos románosítási és elnemzetietlenítési folyamatnak volna alávetve. Úgy véli, hogy az együttélő nemzetiségeknek ki kellene használniok bizonyos politikai konjunktúrát, amely különböző időkben adódik annak érdekében, hogy fel lehessen vetni a nemzeti jellegű sérelmeket. Különböző alkalmak során Gáll Ernő rágalmazza pártunk bel- és nemzetközi politikájának bizonyos vonatkozásait, és erre ösztönöz más, hozzá hasonló megnyilvánulású személyeket." Gáll Ernő volt a Korunk folyóirat főszerkesztője 1957 és 1984 között. 1977-től jóformán haláláig vezette naplóját. /Baracs Dénes: A kisebbségi lét, mint mentőöv: Gáll Ernő naplója. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 26./"

"Kedvenc szerzője-írója Beke György, vallja Ferenczy L. Tibor. "Ő a székelység Egon Erwin Kische, a Kárpát-medence szórványmagyarságának, Erdély és Moldva csángóságának, történelmének, múltjának és jelenének legaktívabb búvárlója, kutatója, képviselője. Szomorú, de igaz történelmet lehet tanulni könyveiből, önazonosság-tudatot minden írásából." Beke segített eloszlatni a Petru Grozához fűződő mítoszt. A 2002/4-es sz. Hitelben megjelent Groza faluja című irodalmi riportjában írt Grozáról. A Ceausescu-diktatúra idején a Groza-kormány idejének állapotai, amelyek azért elég sanyarúak voltak, kezdtek idealizálódni. Ferenczy L. Tibor felidézte, hogy Kolozsvárott Balogh Edgárral is vitatkozott Grozáról. Balogh Edgár szerint az akkori állapotokkal szembe kellett állítani egy más valóságot, amelyik kedvezőbb volt a magyarok számára, és ez Groza-korszak. "Részünkről ez önvédelem", tette hozzá Balogh Edgár. Azonban Groza olyan kormány élén állt, mely intézkedett, hogy elvegyék a magyar egyházak és felekezeti iskolák vagyonát, miáltal létalapjaiktól fosztották meg a magyar oktatást és közvetve a művelődést, tudományt, szellemi életet... Államosították a magyarság szövetkezeti vagyonát. Egyedül Márton Áron püspök emelte fel a szavát Groza kormányának azon intézkedése ellen, mely az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Intézet néven a magyarság teljes vagyoni kirablását volt hivatott végrehajtani. Ezzel szemben a Magyar Népi Szövetség vezetői Groza-kultuszt alakítottak ki a magyarság körében. Beke kifejtette, hogy Groza megjátszotta a magyarbarát színész szerepét. A kaméleoni arcát az MNSZ akkori baloldali vezetői vagy nem ismerték fel, vagy nem akarták észrevenni. /Ferenczy L. Tibor: Ledöntettek mítosznak szobrai. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 29./"

"Néhány hónapja jelent meg Gáll Ernő (1949-től 1989-ig a Babes-Bolyai Egyetem professzora, 1957-84 között a Korunk főszerkesztője) titkos naplójának első kötete az 1979- 1990 közötti évekből /Polis Kiadó, Kolozsvár/, következik majd a második kötet az 1990-2000 közti eseményekről. Gáll Ernő /sz. Nagyvárad, 1917/ az egyetemet a magyar időkben végezte be filozófia szakon, a hírhedt numerus clausus dacára. 1944-ben Buchenwaldba deportálták. 1945-49 között a kolozsvári Igazság főszerkesztője volt; 1949-től a Bolyai (majd Babes-Bolyai) marxizmus-leninizmus katedrájának professzora. 1957-től az újraindította Korunk folyóirat főszerkesztője volt 1984-es nyugdíjazásáig. 1989 után is aktív közéleti férfi, sokat közöl, szerepelt 2000-ben bekövetkezett haláláig. A napló írásának kezdése egybeesik a "hivatalos" cenzúra megszüntetésével; ezt egy súlyosabb, képmutatóbb, fenyegetőző irányítás váltotta fel, a Központi Bizottság "magyar bizottsága" részéről, akik az ún. magyar vezetőket sakkfiguraként tologatták. Ezek közül a naplóban igen elítélően Koppándi, Pezderka, Szász Béla, Vincze, Szilágyi Dezső elvtársak neve szerepel. A naplóban a legmeglepőbb az a kommunizmussal szembeni, szokatlanul élesen kritikus és önkritikus hang. Ilyen az egyenlőségjel, amely a szerző szerint a kommunizmus és fasizmus közt létezik (a holokauszt és Gulág összehasonlíthatósága). Ilyen Izrael állam szellemiségének (bigott, primitív) elítélése. Sokkoló azok (köztük önmaga) elítélése, akik még a háború előtt léptek be a sztálini kommunista pártba, noha (az újságokból stb.) ismerték a szovjetunióbeli rémségeket; bevallása szerint ezen híreket betegesen elhessegették maguktól. "Mennyire tekinthető erkölcsi értéknek a bátorság, helytállás, a szenvedések hősies elviselése - egész a mártíromságig -, ha ez utópisztikus, téves politikát szolgált?" - kérdi önmagától is, lefokozva a nem valló Józsa Béla mártír voltát - betyárbecsületté. Az illegális pártról: "Megdöbbentő a zsidók, értelmiségiek részaránya (66 százalék) a mozgalomban, kiknek a pártja a kommunista párt, mely társadalmi csoportnak a rendszere?" Talán saját magára és mai többi "damaszkuszi utasunkra" gondolva: "Ha abszolút elutasítjuk a marxizmus korszerűsítését, miért honorálni egy marxista állandó önrevízióját?" Mindig is divat volt, hogy egy-egy folyóirat főszerkesztője a humánértelmiség vezetője szerepében tetszelegjen. Az Utunk főszerkesztőjének, az uralkodói-inkvizítori megnyilvánulású Gaál Gábornak voltak ilyen allűrjei. A napló idején négy lap főszerkesztője küzdött e főkolomposi pozícióért: Gáll Ernő (Korunk), Létay Lajos (Utunk), Huszár Sándor (A Hét), Hajdu Győző (Igaz Szó), egymással sokszor feszült viszonyban. Szellemi vezetői ambíciói következtében G. E. igen sok "értelmiségivel" tartott kapcsolatot, munkáit dedikálta nekik, könyveiket ismertette: a naplóban ezek neve száz felett van. Különös társaság: céljuk az állandó önmutogatás, "közlés", ha van érdekes téma, ha nincs. Gáll nem kivétel, pályatársaival hol összevész, hol kibékül. Naplójában nem fukarkodik ilyenkor a jelzőkkel, mint például: Bretter Zoltán pökhendi, Balogh Edgár demagóg, naiv, képmutató, irreális, Benkő Samu sértődős, gőgös, arisztokratikus, Herédi Gusztáv bárdolatlan, felületes, Kántor Lajos szürke, fumigáló, Jordáky Lajos becsvágyó, gyűlölködő, Létay Lajos pitiáner, surmó, Méliusz József paranoiás, dühöngő, rigolyás, Panek Zoltán pimasz, patologikus, Huszár Sándor aljas, pimasz fickó, hiú, Sütő András fölényeskedő, lefitymáló, nem él a közéletben, Tóth Sándor intoleráns, Heller Ágnes és Tamás Gáspár Miklós tenyérbe mászó, pökhendi stb. Akad, akiket csak dicsér (például az Ilie Verdetnek súgó Gálfalvi Zsoltot, Lászlóffy Aladárt, Szász Jánost, sőt az ifjú Salat Leventét stb.). Két legkiválóbb költőnk (Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos) jellemzésétől tartózkodott. Egyértelműen gonosz G. E. szerint Rácz Győző, utóbb a Korunk főszerkesztő-helyettese. G. E. sajnálatraméltó megnyilvánulása, mikor 1989 őszén (a magyarországi, bulgáriai stb. rendszerbukások hatására) így írt: "Magyarországon a baloldal diszkreditálva, elanyátlanodva, magatehetetlenül számolja fel önmagát, mindez az én további ellehetetlenedésemet jelenti, csak az itthoni peremélet marad számomra - pillanatnyi távlat nélkül". Korainak bizonyult a magyar kommunisták siratása, csak átmeneti volt "elanyátlanodásuk"... Az 1989. decemberi fordulatkor felismerte. lehetséges a kommunizmus túlélése, elég, ha Ceausescut áldozzák fel. Barátaival részt vett a mai RMDSZ megalakítására szólító felhívás (Hívó szó) megfogalmazásában-aláírásában. E kiáltványban Gáll és társai elítélik Ceausescut és klikkjét, de a kommunizmust nem. Az embernek az az érzése támad Gáll Ernő naplóját olvasva, jegyezet meg Nagy László, hogy a Ceausescu-rezsim politikai rendőrsége, a Securitate hülye volt, mert a politikai és kulturális kulcspozíciókban (az örökös bűnbakká tett Hajdu Győzőt kivéve) mind ellenállók ültek, és nemcsak a folyóiratok szerkesztőségeiben, de minden intézménynél (például: rádió - Csép Sándor, televízió - Bodor Pál, Kriterion Kiadó - Domokos Géza), ahol még magyar főnökök egyáltalán megmaradhattak. /Nagy László, Kolozsvár: Gáll Ernő meglepő naplója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 21., újraközölte: Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./"

"1989 után tovább dicsérgettek egyes illegalista kommunistákat, ezért 1993-tól Nagy László kénytelen volt ezt-azt egyoldalúan cáfolni Luca László, Balogh Edgár, Méliusz József, Gaál Gábor és Gáll Ernő esetében. Fey László vádolta Nagy Lászlót, hogy véleménye túl határozott. Ez igaz, ismerte be, hisz ezt kizárólag az illegális kommunisták írásaira, emlékirataira alapozta (Nagy István, Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Robotos Imre, Méliusz József stb.), Gaál Gábor esetén Tóth Sándor könyveire is. Nagy László mentségére elmondta, hogy audienciát kért a fenti illegalistákkal kapcsolatban (levél útján) pl. Balogh Edgártól (majd fiától), Gáll Ernőtől, Dávid Gyulától, Lászlóffy Aladártól, Bodó Barnától, Bodor Páltól stb., sőt Muzsnay Magdától is. Ki udvarias, ki udvariatlan levélben utasította el. /Nagy László: Egyoldalúság. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 7./"

"Ötvenöt évvel ezelőtt 1948. dec. 11-én kezdetét vette a sétatéri színházban a kolozsvári magyar Népopera intézmény megnyitó díszelőadását megelőző ünnepség. Az ünnepi estén jelen volt dr. Groza Péter miniszterelnök, valamint kormányának pénzügyminisztere Luka László is, Miron Constantinescu társaságában. A Népopera célkitűzéseiről Eisikovits Miksa - az opera igazgatója, zeneakadémiai tanár - mondott megnyitó beszédet, őt követte Balogh Edgár nemzetgyűlési képviselő beszéde. A Népopera Eisikovits Miksa egyéni ambíciójának köszönheti létrejöttét. Az alapítási szándékot Balogh Edgár hozta Groza Péter tudomására. Az első bemutató Kodály Zoltán daljátéka, a Háry János volt, Rónai Antal karmester vezényelt. 1948. dec. 17-től a Népopera törvénymódosítással Kolozsvári Állami Magyar Opera néven önálló intézményként folytatta tevékenységét. A 2002-2003-as évadtól hivatalos elnevezése Kolozsvári Magyar Opera. /Turánitz J. Lajos: A Kolozsvári Magyar Opera születésnapjára. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 11./"

Felnőtt egy nemzedék, amely aligha tud valamit Nagy Istvánról. Sokak számára egyszerűen egy író, mások magyar Makszim Gorkijnak, ismét mások a letűnt rendszer kiszolgálójának, haszonélvezőjének tartják. Mi hát az igazság? – tette fel a kérdést Nagy Károly, az író fia. Termékeny alkotó volt, több mint 30 kötete (regények, novellák, gyűjtemények, színdarabok, szociográfiák) látott napvilágot, publicisztikai írásait pedig még senki sem vette számba. Talán az egyetlen olyan kelet-európai író, akit mind a három rendszer cenzúrázott, s időnként üldözött. A királyi Romániában a sziguranca a szó szoros értelmében, majdnem agyonverte első kisregényéért, a bécsi döntés után a szamosfalvi börtönbe került. Nagy István a szocialistának induló társadalmi rendszer fegyelmezett katonája volt. Ahogy szaporodtak az aggasztó jelek, úgy vált a magatartása mindinkább kritikussá. Először 1952 januárjában került szembe a hivatalos pártvonallal. Arra próbálták rávenni, hogy mint a Bolyai Tudományegyetem akkori rektora, kezdeményezze a Bolyai és a Babes egyetemek egyesítését. Ezt elutasította, ezért úgynevezett "jobboldali elhajlás" címén leleplezték, mint jobboldali nacionalistát, s leváltották rektori tisztségéről (amelyet csak pártutasításra vállalt). Egy hónapig kényszerlakhelyen volt Bukarestben, s azzal vádolták, hogy Balogh Edgárral, Jordáky Lajossal s Teleki Béla gróffal együtt összeesküvést szőtt Észak-Erdély elszakítására. Szabadlábra helyezték, de titokban kizárták a pártból. Nagy István élete végéig megőrizte marxista meggyőződését. A hetvenes évekre már szilárd meggyőződése volt, hogy Kelet-Európában lényegileg letértek a marxi útról. /Nagy Károly: Ki is volt Nagy István? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 18./

Markó Béla Egy magyar–magyar egyetértés esélyeiről című politikai esszéje (Heti Válasz, jan. 16, Élet és Irodalom, 2004. 3. sz.) abba az erdélyi – Magyarországon már nem élő – hagyományba illik bele, amely Kemény Zsigmondtól Bánffy Miklósig vagy akár Balogh Edgárig egyetlen személyiségben ötvözött tartósan írói és politikusi pályaíveket, kezdte Bakk Miklós Markó vitairatára való reagálását. Markó esszéje inkább puszta politikai eszköz. Az egyik cél: kivetíteni az év végi választás esetleges kudarcát, ez nem az RMDSZ-t, hanem a magyarországi politikai közszereplőket, a „megosztottság” exportőreit terheli. A másik: annak elrejtése, hogy az RMDSZ egyre inkább baloldalra sodródik. Az RMDSZ rendelkezik a legfontosabb erőforrásokkal (Illyés Közalapítvány, magyar kormánytámogatás, a román kormány kisebbségek számára biztosított támogatási keretei), ezzel előbb kisajátították, majd késleltették a társadalom önszerveződését. Ez találkozott a román politikai elit törekvésével, hogy legalább „ellenőrzése alatt” tartsa ennek következményeit, a nemzet- és biztonságpolitikai – fejleményeket. Az RMDSZ zárójelbe tette a legfontosabb célt, az autonómiát. „A Markó-esszé tulajdonképpen bomlástermék: az 1990-es érzületi egység időn túli védelmében született.” – olvasható Bakk Miklós tanulmányában. Azt is jelezte, hogy Markó erdélyi ellenzéke képtelen alternatív látásmódot megjeleníteni. /Bakk Miklós: Egy konszenzus bomlásterméke. = Krónika (Kolozsvár), márc. 5./ (Egyidejűleg közölte: Heti Válasz (Budapest), márc. 5.)

Románia-ellenes uszítás a bukaresti Ady Endre magyar líceumban címmel írta feljelentését Hajdú Győző eszményképének, Adrian Paunescunak Flacara című hetilapjában. Megírta, hogy egyes vezetők elmarasztalták az iskola néptáncegyüttesét, amiért december 1-jén a Hajdú Győző vezette Impreuna – Együtt Kulturális és Baráti Társaság ünnepségén színpadra lépett. A fenyegetés miatt a líceum együttese nem vállalta, hogy a következő ünnepségükön is szerepeljen. Hajdú Győző szerint: „Amennyiben ezek a vezetők az RMDSZ tagjai, úgy magától értetődő, hogy Románia-ellenes uszítás miatt azonnal ki kell zárni őket az RMDSZ-ből és közéleti tisztségeikből." Barabás István újságíró párhuzamot vont: az RMDSZ vezetőségének Nagyváradról minduntalan püspöki átokban van része azért, mert nemzetáruló, utódkommunista módon lepaktált a román hatalommal. Hajdú Győző Bukarestből buzgón segédkezik a püspök diszkreditáló törekvéseinek, de ő épp ellenkezőleg, azért mert az RMDSZ vezetősége úgymond Románia ellen uszítja a magyar közvéleményt. Barabás megjegyezte: itt nem a vád a fontos, hanem a cél, ennek követésében „Hajdú Győző és Tőkés László épp ennyire egy test, egy lélek.” Hajdú Győző cikke mellett Raul Sorban A magyar kérdés című nagy ívű cikksorozatának besúgói listáján található Demeter Béla, Mikó Imre, Balogh Edgár, Kós Károly, akik egyidejűleg horthysták és kommunisták. /Barabás István: Hajdú Győző hadat üzen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 15./

Raoul Sorban közeledik a századik életévéhez, de tolla termékeny. Invazie de stafii (Kísértetek inváziója) cím alatt megjelent önéletírás első kötete 600 oldalas. Barabás István újságíró emlékezett: A Hét bukaresti szerkesztőségében 1983 novembere végén különszámot készítettek elő Kós Károly születésének 100. évfordulójára. Már összeállt az anyag, amikor telefon jött a pártvezetőség propaganda titkárságától: Kós Károlynak mostantól kezdve még a nevét sem szabad leírni! A romániai sajtóban 1989. dec. 22-ig érvényben volt az embargó. Raoul Sorban ugyanis beadványt intézett a Központi Bizottsághoz: Kós Károly a Horthy-megszállás alatt ellenségesen viszonyult románokhoz és zsidókhoz. A feljelentés még nem került elő, de valóságalapját igazolta Raoul Sorbannak a Cronica Romana hasábjain 2003. márc. 4–5-én megjelent visszaemlékezése. Ebben ismételten kirohant Kós Károly ellen. Sorban könyvéhez a bálványozott eszmetárs, Adrian Paunescu szenátor írt lelkendező előszót. A feljelentésekben megőszült aggastyán a Romániai Magyar Lexikont vette inkvizíciós vizsgálat alá. Most Balogh Edgáron, Demeter Bélán, Mikó Imrén és az Utunk szerkesztőségén verte el a port. Mikó Imrét náci ideológusként mutatta be. Tudor Bugnariu kolozsvári tanszékvezető professzor özvegye megtudta: a férjéről rendszeresen besúgói jelentéseket küldözgető, Dragomir fedőnevű ügynök Raoul Sorban volt. Sorban azért gyűlölte Bugnariu professzort, mert a professzor elmondta: Sorban kedvenc meséjének, miszerint 1944-ben kolozsvári zsidók százait mentette meg, semmilyen valóságalapja nincs. /Barabás István: Kísértetparádé. Raoul Sorban beszélget a halottakkal. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 18./

Kiss András /sz. Facsád, 1922. okt. 5./ nyugalmazott főlevéltáros jogot végzett, tanársegéd lett a magánjogi tanszéken, majd 1949 júliusában Balogh Edgár kineveztette őt az Állami Levéltárba segédkönyvtárosnak. Rengeteg anyag állt a rendelkezésükre, és minden további nélkül lehetett kutatni. 1951 nyarán kerültek át a levéltárak a Belügyminisztériumhoz, szovjet mintára. Kiss András úgy látja hogy rengeteg feltárnivaló van még. A legnagyobb gondot a forráskritikában látja. Össze kell vetni a forrásokat és az állításokat, és akkor kiderül például az, hogy a második világháború végső szakaszában mit tettek az úgynevezett felszabadítók. Évtizedeken keresztül tanították, hogy az illegalitás idején a kommunisták mennyit szenvedtek. Közben például Karánsebesen az internált kommunisták úgy éltek, mint a szállodában. Ehhez képest mi mindent éltek át az internált magyarok. – Fontos, hogy nevezzenek ki fiatal magyar szakembereket könyvtárakba, levéltárakba. Mindenhova kell a magyar szakember. – Tapasztalatai szerint a művészettörténész-hallgatók nagyon komoly kutatók, mert tanáruk, Kovács András nagyon a kezében tartja őket. Kiss András, az Erdélyi Múzeum-Egyesület volt főtitkára 1949–1983-ig, nyugdíjazásáig a kolozsvári Állami Levéltár főlevéltárosa volt. Köteteiből: Varga Katalin pere (1979), fordította, és előszóval ellátta a Dino Compagni krónikája korának eseményeiről c. kötetet (1983), Források és értelmezések (1994), több kötet (Román–magyar jogi szótár, Erdélyi magyar szótörténeti tár VIII., Bibliografia arhivisticii romanesti stb.) társszerzője. /Benkő Levente: A levéltárnak nyilvánosnak kell lennie. = Krónika (Kolozsvár), szept. 24./

Csép Sándor elvégezte Kolozsváron a Református Teológiát, de nem lett lelkész. Ezután a Babes–Bolyai Tudományegyetemen a filozófia szakot is elvégezte. A Kolozsvári Rádiónál volt hely, felvették, mesélte életét. Az írott sajtóban korábban nem tudott elhelyezkedni. Ahol meglátták az önéletrajzát /apja lelkész volt/, megijedtek. Gáll Ernő, Balogh Edgár ajánlóleveleivel jelentkezett, de hiába, minden laptól elküldtek. Amikor megindult a televízió magyar nyelvű adása, Bodor Pál hívta Csép Sándort, nagy nehezen sikerült is áthelyeztetnie, s ott volt 1983-ig. Akkor minden további nélkül kirúgták, sehol sem tudott a sajtóban elhelyezkedni. Ebben az időben nagy sikerrel játszották egy színdarabját /Mi, Bethlen Gábor/. A negyvenedik előadás után egyszerűen betiltották. Volt egy filmje, az Egyetlenem, a kalotaszegi szomorú népesedési folyamatokról, az elnéptelenedésről. Ezt nacionalistának, nemzetsiratónak bélyegezték. Közismert volt jó kapcsolata Tőkés Lászlóval. Feltételezhető, hogy ezek hatására döntöttek az eltávolítása mellett. Két év munkanélküliség után kapott terjesztői állást a Korunknál, Gáll Ernő jóvoltából. Az 1989 végi fordulat után Csép visszakerült a Kolozsvári Rádióhoz, illetve létrehozták a Kolozsvári Regionális Televíziót. A diktatúra idején a sajtóban kialakult egy olyan madárnyelv – a mostani fiatal generáció lehet már ezt nem ismeri – az újságírók és az olvasóközönség, illetve a rádió- és tévériporterek meg a hallgatók, nézők között. A sorok között, a kimondott mondatok mögött lehetett érezni. Csodálatosan működött, nagyon sokszor, sőt általában sikerült átverni a cenzorokat. – 1989 után megszervezték az újságíróképzést a Babes–Bolyai Tudományegyetemen. Nagyváradon létrehozták az Ady Endre Sajtókollégiumot, ez több mint tíz esztendeje működik. Körülbelül 400-an végeztek a tíz év alatt. Az Áldás, népesség mozgalom zászlóbontó konferenciája tavaly októberben volt Nagyváradon. Kárpát-medencei méretekre kívánják kiterjeszteni a mozgalmat. Csép Sándor szerint ha a lelkészektől a közgazdászokig, a területfejlesztőkig és az ipartelepítőkig mindenkit bevonnak, az egyházakat, a politikumot és a társadalmi szférát is, akkor megállítható a drámai népességfogyás. Reméli, tíz esztendőn belül már statisztikailag is mérhető eredményeket fognak elérni. Terveik szerint annak a családnak, ahol megjön a harmadik gyerek, jelentős támogatást nyújtanának. /Fábián Tibor: Az Egyetlenemtől az Áldás, népességig. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 12./

Augusztus 13-án ünnepelte 77 születésnapját Dávid Gyula irodalomtörténész, a Polis Kiadó elnöke. Dávid Gyula könyvkiadót vezet, köteteket szerkeszt, eközben saját munkáira már alig jut ideje. Kolozsváron végezte az egyetemet, bejutott a Móricz Zsigmond Kollégiumba. Ebben az időben készültek az új középiskolai tankönyvek, őt bevonták a kollektívába. Az Irodalmi Könyvkiadó 1950 végén elkezdett kiépülni Kolozsváron Földes László vezetésével, odahívták és 1951 februárjától kezdve a kiadónak ő lett a szerkesztője. 1953-ban aspirantúrára felvételizett ösztöndíjas helyre. Dávid Gyulát hét év börtönbüntetésre ítélték, azt le is ülte. A börtön után a román irodalommal foglalkozhatott. Az irodalmi kapcsolatokat kutatta, így született meg a Találkozások című kötete. Közben megírta Jókai Mórnak az erdélyi tárgyú műveiről szóló monográfia-jellegű kötetét, 1972-ben pedig megjelent a Mikó Imrével közösen írt, híressé vált Petőfi Erdélyben című könyve. Ezután következett Tolnai Lajos Marosvásárhelyen című tanulmánya. Időközben Balogh Edgártól megörökölte a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztését, ennek a harmadik kötetét már ő szerkesztette. Azóta megjelent a negyedik, és most már majdnem készen van az ötödik. Dávid Gyula tavaly elkezdte módszeresen gyűjteni a volt politikai elítéltek életrajzi adatait. Nagyon sokan vannak, akikről mindenki elfelejtkezik. Szeretne munkatársaival összeállítani egy kötetet, amely a Romániában elítélt, politikailag üldözött magyarok életrajzi adattára lenne. – A Polis Kiadó új sorozata a Prospero könyvek, az erdélyi magyar színészet nagyjairól szólnak. Lohinszky Loránddal készült az első könyv, utána jött Orosz Lujzáé. Készen van az Elekes Emmával készült beszélgetés. László Gerő nem érte meg, de az ő kötete is készen van, és már szerkesztésre vár a Vitályos Ildikóval készült interjú kézirata. A másik sorozat, szintén Demény Péter ötlete nyomán, a Kettős tükörben címet viseli. Olyan írói monográfiák vannak a sorozatban, amelyekben a szerző olyanformán írja meg egy-egy írónak az életét és az írói pályáját, hogy abban egy kicsit a saját élete is benne van. Megjelent már Gellért Sándor Kölcsey-könyve, Németh László Széchenyije, a harmadik pedig Szilágyi Domokos Kortársunk Arany János című munkája volt. Idén folytatódott Féja Géza Móricz Zsigmondjával, Schöpflin Aladár Adyjával, Németh Andornak 1944-ben írott és megjelent könyve József Attiláról. A legutolsó Lászlóffy Aladár Szabó Lőrinc költői helyzetei című könyve. /Köllő Katalin: Megpróbáltunk előre menekülni. Születésnapi beszélgetés Dávid Gyulával. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 10./

Hosszú évtizedeken át mind Magyarországon, mind Romániában bátorság kellett a Magyar Népi Szövetség történetének feszegetéséhez. Töttössy Magdolna kutatásainak doktori tézisének ez volt a témája, s dolgozatát 1986-ban sikeresen megvédte. Töttössy Magdolna úttörő munkájának – A Magyar Népi Szövetség története, 1944–1953 – a magyar történetírásban ezek az előzményei. Töttössy Magdolna könyvét széles levéltári munkára, a korabeli sajtóra, a visszaemlékezésekre és más igen fontos forrásra építette. Szembenálló érdekek gáncsolták az MNSZ működése idején keletkezett írásos emlékek és hagyatékok megőrzését, s még ma is homály fedi a megmaradt kútfők hollétét. Demény Lajos szemtanúja volt annak, hogy milyen hányatott sorsra jutott a Bányai László-hagyaték, hogy az özvegy milyen nehézségekkel találta magát szemben, amikor a hagyaték megmentésére törekedett. A Román Munkáspárt döntése alapján 1949. november 7-én letartóztatták az MNSZ kiemelkedő politikusait és szakembereit. A soha nyilvánosság elé nem tárt „hazaárulás” vádjával börtönbe került Kurkó Gyárfás, Antal Dániel, Balogh Edgár, dr. Csögör Lajos, Jordáky Lajos, Méliusz József. Ezzel a letartóztatások nem értek véget, dr. Demeter Jánost például 1950 áprilisában vették őrizetbe. A sors fintora, hogy a letartóztatási hullám utolérte Luca Lászlót is, aki pedig előretolt „élharcos” volt az MNSZ és a magyarság ellen folytatott könyörtelen felszámolásban. Őt 1952 februárjában vetették börtönbe, és hosszú rabság után a tömlöcben érte utol a halál. /Demény Lajos: A Magyar Népi Szövetség története. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 23./

Kolozsváron a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely október 5-én Nézzünk hát szembe! – De mivel? elnevezéssel szervezett vitadélutánt. Az erdélyi magyar társadalom vállalta az önmagával való szembenézést az első világháború után, a második után ellenben már alig. A hetvenes években Szentimrei Jenő, Nagy István, Kacsó Sándor, Balogh Edgár törte meg a jeget, ellenben az emlékiratirodalom többnyire a két világháború közötti helyzetet tárja fel, a második világháború végénél megtorpan. Kérdés, hogy a túlélésért, netán a magyarságért, a közösségért mennyi kompromisszumot lehet vállalni? Mikor tolódik el az arány az áldozat és a tulajdonképpeni eredmény között? Mennyiben lehet a közösség alibi minden cselekedetünkre? Erről folyt a vita Dávid Gyula vezetésével. /F. I.: Történelmi kényszerhelyzet? A hittől az eszmélésig. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 6./

Temesvár szellemi életének kimagasló eseménye volt a Bánsági Írók Lexikonának ünnepélyes bemutatója. Alexandru Ruja irodalomkritikus, a lexikon tervének előkészítője több mint két esztendeje dolgozott népes csapattal. Írók, irodalomtörténészek, egyetemi tanárok, diákok bevonásával készült el a terjedelmes, 933 oldalnyi szöveget tartalmazó kötet, mely a Nyugati Egyetem filológiai tanszéke és a németországi Institut für Donauschwabische Geschichte und Landeskunde Tübingen közös kiadásában jelent meg az Editura Universitatii de Vest könyvkiadónál. Az első, román nyelvű kiadásban e vidék szellemi hagyományainak megfelelően a román írók mellett helyet kaptak a magyar, német, szerb, szlovák írók is, akik az elmúlt több mint ötszáz esztendő során maradandót alkottak e tájon. Így gyűlt össze az a valóságos kincsestár: A frissen megjelent lexikon német kiadása is készül, Horst Fassel német író és irodalomtörténész gondozásában. A lexikonban 41 magyar író nevével találkozik az olvasó Temesvári Pelbárttól a kortárs alkotókig. A gazdag névsorból néhány név: Anavi Ádám, Balogh Edgár, Bárányi Ferenc, Bárányi László Ildikó, Bodor Pál, Böszörményi Zoltán, Csiky Gergely, Endre Károly, Franyó Zoltán, Gozsdu Elek, Herczeg Ferenc, Kaffka Margit, Kós Károly, Mandics György, Ormós Zsigmond, Révai Miklós, Szabolcska Mihály, Szász János, Szombati Szabó István… A névsort bővíthető lenne, mert nem teljes, de ilyen rangos bemutatásban még nem volt része a magyar szerzőknek. A szerkesztő bizottságban Szekernyés János mellett (aki a legtöbb szócikk szerzője), Balázs Imre József és Pongrácz P. Mária vett részt. /Pongrácz P. Mária: “Kincstári” lexicon. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 25./

Negyven évvel ezelőtt, 1966. május 26-án Budapesten meghalt Tamási Áron. Sírja ma már idegenforgalmi látványosság Farkaslakán. Az írót, végakaratának megfelelően, szülőfalujában temették el, s hogy hazahozták, az dr. Bakk Sára nagy érdeme. A Bakk család az író barátja volt, e meghitt kapcsolat miatt Sára asszony az író utóéletének és életművének hűséges őrzője mindmáig. Annak idején a Securitate minden lépését figyelte: kivel beszél, kikkel tartja a kapcsolatot. Dr. Bakk Sára a magányos székely megmunkálását szorgalmazta először, azt el is készítette Szervátiusz Jenő. A Szervátiusz gyűjteményes kiállításon látható Kolozsváron a Szent Mihály-templom parókiáján. A Tamási Áron-emlékműhöz a követ 1971 májusában hozták a Hargita sándorfalvi részéből. Akkor nekiállt a két Szervátiusz, és elkészítette az emlékművet. Az avatás 1972. szeptember 24-én volt. Akkor nevezte Sütő András az emléket tonnás hegyibeszédnek. Tamási Áron halálának ötödik évfordulóján Balogh Edgár azt fejtegette előadásában, hogy a test után a szellemnek is haza kell térnie. Neki és Kacsó Sándornak nagy szerepe volt Tamási rehabilitálásában, műveinek kiadásában, újrakiadásában. A cserefa kopjafát a sírra pedig Székely Lajos faragta. A kopjafaállítás az író halála fordulóján, 1967. május 26-án volt. Azután 1977-ben jött a szomorú hír, hogy a Szervátiuszok művészetére Romániának nincs szüksége, ki kellett menjenek Magyarországra. /Oláh István: A csodakő hiteles története. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), máj. 26./

A Szabadság három májusi száma (12., 15., 16.) két, nemrég Bukarestben megjelent könyvet ismertetett dr. Petru Grozáról, amelyeknek célja az őt körülvevő „mítoszok” lebontása és rehabilitálása. Az ismertetésnek csak kb. ötöde foglalkozik Groza „hőskorával”, az ország sztalinista-posztsztalinista szakaszával, amikor (1945–52 közt) Groza felelős miniszterelnök volt, majd (1952–58 közt) az ország protokolláris államelnöke. Groza pártja, az 1933-ban alapított Ekésfront, még az utolsó polgári, 1938-as választásokon sem mert indulni, bár a Komintern-parancsra szerveződött „erősen baloldali” MADOSZ-szal (a Magyar Népi Szövetség elődjével) társult. A háború után Sztálin a szovjet hadsereg által „felszabadított” államokat bolsevizálni akarta, noha (az illegalitásból) ezen országokban csak jelentéktelen számú bolsevista élt. Ezért bizonyos fokozatosságot tartott szükségesnek. Előbb mindenütt egy ideiglenes kormányt hozott létre élén egy „baloldali” politikussal, ügyelve, hogy ezekben a kulcspozícióban lévő miniszterek kommunisták legyenek. E kormányok alatt erőltetett tagfelvétellel megerősítette a kommunista pártot, majd 1946-ban vagy 1947-ben jól megszervezett-meghamisított választásokat rendezett. Az ekkor alakult kormányokat már bolsevisták vezették: ők voltak többségben. Csehszlovákiában az 1945-ben alakult ideiglenes kormány elnöke még a jól ismert Benes Eduard volt (1935–38 közt már volt köztársasági elnök). Az első választások 1946-ban voltak, a kormányelnök a pártfőtitkár Gottwald lett, a többi már gyermekjáték. Lengyelországban az ideiglenes kormány elnöke a londoni emigráns kormány elnöke kellett hogy legyen, Mikolajczik-nek hívták. Az 1947-es „választás” után – a recept szerint – már kommunista többség „alakult ki”. Bulgáriában az ideiglenes kormány elnöke egy bizonyos Georgiev volt, de csak a választásig (1946) mikor is a miniszterelnök a híres-hírhedt Dimitrov lett, kommunista többséggel. Magyarországon 1945-ben megpróbált Sztálin – kommunista szempontból előkészítetlenül – választást rendezni. A Független Kisgazdapárt 55 %-ot kapott, a kormány elnöke 3 hónapig Toldy Zoltán volt, majd Nagy Ferenc, aki az 1947. augusztus 31-i „választás” után – mikor is kommunisták győztek – kiszökött Svájcba. 1949 májusában a biztonság kedvéért még egy választásra volt szükség, hogy a sztálini recept gördülékenyen működjön. Romániában 1944. augusztus 23. és 1945. március 6. közt még két „polgári” kormány volt hatalmon (Stanescu versus Radescu), ezután jött Groza Petre, ő olyan jól bevált, hogy az 1946-os, durván meghamisított választások után is miniszterelnök maradhatott, 1952-ig. Groza vállalta a báb szerepét, sőt – amikor már 1952-ben megunta őt a párt – vállalta a másik báb, a köztársasági elnök szerepét. Így minden, ami 1952-ig történt – nemzetközi jogi szempontból – Groza lelkiismeretét terheli. Néhány kommunista emlékirat-író beszámolt ezen időkről is. Gáll Ernő kivételével nem dicsérik, sőt Balogh Edgár keményen bírálta Grozát. Sokan ma is elfeledkeznek Groza hangzatos kijelentéseiről a Duna föderációról, a vámunióról, a határok légiesítéséről, de ezek csak a békeszerződés megkötéséig hangzottak el. /Nagy L. György: Vannak-e a kompromisszumnak erkölcsi határai? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 2./ A Szabadság május 12–15–16. számaiban Groza Péterről megjelenő cikkeket olvasva írt a lapba Kiss Erzsébet 78 éves nyugdíjas tanítónő, felidézve találkozását Groza Péterrel. Táncversenyen voltak a magyarfenesi lányokkal Kolozsváron. Groza Péter miniszterelnök meglátta a színes leánycsoportot (kalotaszegi népviseletben), és elhatározta fényképet készít a lányokkal. Elbeszélgetett a lányokkal, közvetlen volt. /Kiss Erzsébet: Találkozásom Groza Péterrel. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 2./

Júniusban lesz tíz éve, hogy elhunyt Balogh Edgár. Nagyon sokat írt: lapokba, folyóiratokba, különböző kötetekbe. Beszélt egyetemi katedrán, a Kolozsvári Rádió mikrofonja előtt. Írásainak egy részét a Korunk belső munkatársa (ma főszerkesztője), Kántor Lajos állította össze 1974-ben, és az megjelent a Kriterion kiadásában Mesterek és kortársak címmel. Tanulmányokat, jegyzeteket, emlékezéseket tartalmaz. A kötetet összeállító Kántor Lajos szerint: „Balogh Edgár majdani életrajzírója, aki egyúttal egész életművének felmérésére fog vállalkozni, zavarban lesz, legalábbis a tekintetben, hogy az ő felmérő munkája tulajdonképpen kinek és minek a hatáskörébe tartozik. Mást ne mondjunk, vitatkozhat rajta a politikatörténet, a szociológia, a történelemtudomány, az irodalomtörténet, a stilisztika, sőt az etnográfia is, s a komparatistáknak egy-egy tudományágon belül ugyancsak érdekes anyagot kínál ez a szabálytalan, mégis a korra és megszületésének helyére annyira jellemző, oly sokféle »konkordanciába« illeszkedő életmű.” Balogh Edgár Temesváron született, Pozsonyban végezte el középiskoláit, majd a prágai német egyetemre iratokozott be. Publicisztikai munkásságát a Prágai Magyar Hírlapban kezdte, és kommunistának vallotta magát. 1935-ben kiutasították Csehszlovákiából, és visszatért szülőföldjére. Előbb Kolozsváron, majd Brassóban telepedett le, és a Brassói Lapokba, meg a Korunkba írt. Mikó Imre, a kortárs írta: „Kevés embernek adatott meg, hogy neve már életében fogalommá váljék. Ilyen fogalom romániai magyar közéletünk rezervátumában a Balogh Edgár neve.” Munkáját népszolgálatnak nevezte. Neve bebörtönzése után vált fogalommá. Börtönbe került Kurkó Gyárfással, Jordáky Lajossal, Lakatos Istvánnal, Márton Áron püspökkel és másokkal együtt. /Kovács Ferenc: Balogh Edgár ma is velünk van! = Szabadság (Kolozsvár), jún. 24./