"Nagyszalontán Sinka István Kossuth-díjas költő (1897-1969) szülőházán eddig tábla állott. Idén márciusban korábbi tulajdonosa eladásra szánta az ingatlant, a város magyarsága pedig elhatározta: megmenti a portát az utókornak és emlékszobát, tájházat rendez be. Tavasszal a nagyváradi Mecénás Alapítvány vette meg a 150 millióért kínált ingatlan, majd korlátlan használatba adta a nagyszalontai RMDSZ-nek, amely a porta felújítását kezdeményezte. Balogh Árpád a Sinka István Művelődési Egyesület létrehozásán fáradozó bizottság tagja közölte: a Sinka emlékegyesület vállalná föl az ingatlan felújítását és az emlékház berendezését. Eddig 50 millió lejnyi felajánlás érkezett, főként helyi vállalkozóktól. Makovecz Imre ígért segítséget a vert falú, száz évvel ezelőtti apró parasztház, a Sinka-porta korhű felújítására. /Felújítják a Sinka-házat Nagyszalontán. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 8."

EMNP-tervek: tehénfejés helyett haladást
Folytatta a december 9-i parlamenti választásokra állított itteni jelöltjeinek bemutatását az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezete.
Fejőstehénként kezelnek több ágazatot is Romániában ahelyett, hogy tervszerűen, logikusan használnák a forrásokat – ezen is változtatna az EMNP, ha bejut a parlamentbe. Többek között ezt mondták kedden azok a honatyajelöltek, akik a bemutatkozó sajtótájékoztatók záró eseményén voltak jelen.
Török Sándor szenátorjelölt a Várad déli részét, valamint Szalonta, Tárkány, Várasfenes térségét is magában foglaló szavazókörzetben indul. Az 56 éves politikus energetikus mérnök alapképzettségű, az EMNT megyei elnöke, a Lorántffy központ vezetője. Kiemelte: szenátorként célja lenne bevinni a köztudatba Románia új területi felosztásának szükségességét. „A világ államainak 60 százaléka föderáció. Ennek jó oka van, így ugyanis minden jobban működik, még anyagilag is. Minden olcsóbb, a megtermelt pénz helyben marad, a korrupció is csökken. Ha ezt Románia is meglépte volna 23 éve, már jelentősen előrébb tartanánk. Sokszor az az érzésünk, Erdélyt nem is akarják fejleszteni, csak fejőstehénnek jó, s ezt meg kell változtatni” – mondta. Hangsúlyozta még: fontosnak tartja az idősek méltó ellátásának kiépítését.
Egyéb tervek
A 46 éves Tóth Zoltán jogász és külker-végzettségű, Szalontán, valamint a környékbeli 12 községben és 31 faluban kijelölt 6-os körzet képviselőjelöltje. Ő is a föderalizáció fontosságát hangsúlyozta, kiemelve, hogy Erdély gazdagabb, mint Románia többi része, mégis innen viszik el a pénzt oda. Hozzátette még: „A legnagyobb magyar pártot nem is érdekli valójában az autonómia, sőt engedtek a magyar ügyekből mindig, hogy kormányzati pozíciókat kapjanak”.
Dr. Balogh Árpád orvos, a 7-es számú körzet képviselőjelöltje az egészségügy szétziláltságát szeretné megszüntetni honatyaként. Az 56 éves jelölt célja törvényjavaslatokkal javítani a rendszeren, kiiktatni belőle a politikát, lebontani a bürokráciát, és helyi szintekre levinni sok döntést. Kifogásolta, hogy az Egészségbiztosítási Pénztár önállóságát soha nem tartják tiszteletben, folyamatosan dézsmálják az ott összegyűlő, 5-6 milliárdnyi befizetéseket. Hangsúlyozta: fontos lenne az egészségügyi alapcsomagot is precízen meghatározni, s a tájékoztatást mindenkinek kiküldeni, évente.
Moldován Lajos 47 éves, teológus végzettségű, az Ady Endre Líceum tanára. Élesd, Belényes, Vaskohsziklás zónájában indul szenátorjelöltként. Ő azt emelte ki, az orvosi ellátást minden faluba be kellene vinni, uniós források bevonásával kiépíteni a víz- és csatornarendszert vidéken, felújítani az úthálózatot. Ideje lenne megoldani az évtizedek óta húzódó, és korrupciótól terhes földügyeket is. Emellett szorgalmazza, hogy a vidék számára hozzanak létre magyar líceumot Belényesben – lehetőleg államit, de ha nem megy, akkor egyházit.
Szeghalmi Örs

erdon.ro

Egyház és politika: nyílt levél Csűry István püspök úrhoz
Tisztelt Püspök úr! Örömmel értesültünk arról, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, egyfajta „transzszilvanizmus” jegyében, „egy általános erdélyi szellemi és politikai út kijelölésén” fáradozik.
A mai értékvesztett világban szükség is van iránymutatásra. Ha szabad így fogalmazni, ehhez Egyházkerületünknek történelmi joga is van, hiszen 2003-ban, az Ön tevőleges hozzájárulásával, rendkívüli közgyűlés keretében álltunk ki a legszentebb transzszilvanista eszme, az önrendelkezés ügye mellett. Ugyanebben az időben azonban, néhány száz méterrel odébb, a hivatalos RMDSZ-érdekképviselet éppen a szocialista internacionálé jegyében tapsolt az autonómiát megtagadó magyar és román utódkommunistáknak…
Az 1989 óta formálódó, sajátos romániai „demokráciában” sokat megéltünk már. Ezek után azt hittük, hogy minket már túl nagy meglepetés nem érhet, hogy a jelenlegi román balliberális kétharmad szánalmas televíziós szappanoperájánál immár nincsen lejjebb. Tévedtünk. Az Ön által jegyzett körlevélben szereplő, meghívott politikai aktorok névsora láttán nem jutunk szóhoz. Úgy hisszük, az egész világon példa nélkül való, hogy egy egyházkerület gyakorlatilag egy – ilyen – politikai párt platformjává alakuljon át, ráadásul önkéntesen.
Igencsak sajnálatos, hogy a Romániában tapasztalható visszarendeződés mintájára a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetősége is a fájdalmas emlékű kommunizmusbéli gyakorlathoz tér vissza. Egyházunk ilyen mértékű pártosodására legutóbb 1989 előtt volt példa. Akkor a kollaboráns Papp László püspök a Román Kommunista Pártot és a hírhedt Szekuritátét szolgálta ki szervilis módon. De íme, változott körülmények között, megint itt tartunk: az egyházi törvényekkel ellentétes módon, Varga Attila RMDSZ-es vezető személyében, beejtőernyőzött pártkatonát választottak meg egyházkerületi főgondnoknak. Az Egyházunkat korrupt módon megrövidítő politikusok (lásd Ady-központ) „korreferálnak” az egyházkerület püspökének előterjesztéséről. Az egyházi oktatás ellen valóságos hadjáratot folytatott politikust tesznek oda az ingatlan-visszaszolgáltatásról, ezenképpen az államosított iskoláink helyzetéről előadni. Olyan politikusok díszelegnek a meghívottak között, akik a megelőző időben a magyarországi balliberális erők összes hírhedt figuráját tárt karokkal fogadták vendégül…
Ön a körlevelében az USL pártszövetség nagyarányú győzelmét „kettős teherként” jellemzi. Ennek kapcsán azonban elfelejti megemlíteni azt, a tavalyi parlamenti választások előtt megkötött titkos „paktumot”, amelyet – a történelmi hűség kedvéért muszáj így írnunk – az Ön Pártja az erdélyi magyarság háta mögött ütött nyélbe…
Tisztelt Püspök úr! A nyilvánvaló politikai visszarendeződés jegyeit hordozó tanácskozás vonatkozásában Ön a „transzszilván” hagyományokat emlegeti. Meggyőződésünk azonban, hogy mindennek semmi köze a mi hagyományainkhoz. A nemzetre időről időre rárontó politikusokkal való „kokettálás” – hogy Markó Bélát idézzük a Mesterházy Attila szocialista pártelnökkel történt összeborulása estéjéről – nem az erdélyi-partiumi magyarság útja. És végképp nem a „transzszilvanizmus” nemes hagyománya!
Főtiszteletű Püspök úr! Mindezek ismeretében és tudatában, Ön ténylegesen azt képzeli, hogy helyes irányban keresi a kiutat?
2013. április 17.
Maradunk tisztelettel,
Bordás István presbiter, Nagyvárad
Katona József egyháztag, Gencs
Tőtős Zsuzsa egyháztag, Nagyvárad
Id. Dr. Balogh Árpád egyháztag, Nagyvárad
Pataki István költő, egyháztag, Bihar
erdon.ro.

Egyház és politika: nyílt levél Csűry István püspök úrhoz
Tisztelt Püspök úr! Örömmel értesültünk arról, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, egyfajta „transzszilvanizmus” jegyében, „egy általános erdélyi szellemi és politikai út kijelölésén” fáradozik.
A mai értékvesztett világban szükség is van iránymutatásra. Ha szabad így fogalmazni, ehhez Egyházkerületünknek történelmi joga is van, hiszen 2003-ban, az Ön tevőleges hozzájárulásával, rendkívüli közgyűlés keretében álltunk ki a legszentebb transzszilvanista eszme, az önrendelkezés ügye mellett. Ugyanebben az időben azonban, néhány száz méterrel odébb, a hivatalos RMDSZ-érdekképviselet éppen a szocialista internacionálé jegyében tapsolt az autonómiát megtagadó magyar és román utódkommunistáknak…
Az 1989 óta formálódó, sajátos romániai „demokráciában” sokat megéltünk már. Ezek után azt hittük, hogy minket már túl nagy meglepetés nem érhet, hogy a jelenlegi román balliberális kétharmad szánalmas televíziós szappanoperájánál immár nincsen lejjebb. Tévedtünk. Az Ön által jegyzett körlevélben szereplő, meghívott politikai aktorok névsora láttán nem jutunk szóhoz. Úgy hisszük, az egész világon példa nélkül való, hogy egy egyházkerület gyakorlatilag egy – ilyen – politikai párt platformjává alakuljon át, ráadásul önkéntesen.
Igencsak sajnálatos, hogy a Romániában tapasztalható visszarendeződés mintájára a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetősége is a fájdalmas emlékű kommunizmusbéli gyakorlathoz tér vissza. Egyházunk ilyen mértékű pártosodására legutóbb 1989 előtt volt példa. Akkor a kollaboráns Papp László püspök a Román Kommunista Pártot és a hírhedt Szekuritátét szolgálta ki szervilis módon. De íme, változott körülmények között, megint itt tartunk: az egyházi törvényekkel ellentétes módon, Varga Attila RMDSZ-es vezető személyében, beejtőernyőzött pártkatonát választottak meg egyházkerületi főgondnoknak. Az Egyházunkat korrupt módon megrövidítő politikusok (lásd Ady-központ) „korreferálnak” az egyházkerület püspökének előterjesztéséről. Az egyházi oktatás ellen valóságos hadjáratot folytatott politikust tesznek oda az ingatlan-visszaszolgáltatásról, ezenképpen az államosított iskoláink helyzetéről előadni. Olyan politikusok díszelegnek a meghívottak között, akik a megelőző időben a magyarországi balliberális erők összes hírhedt figuráját tárt karokkal fogadták vendégül…
Ön a körlevelében az USL pártszövetség nagyarányú győzelmét „kettős teherként” jellemzi. Ennek kapcsán azonban elfelejti megemlíteni azt, a tavalyi parlamenti választások előtt megkötött titkos „paktumot”, amelyet – a történelmi hűség kedvéért muszáj így írnunk – az Ön Pártja az erdélyi magyarság háta mögött ütött nyélbe…
Tisztelt Püspök úr! A nyilvánvaló politikai visszarendeződés jegyeit hordozó tanácskozás vonatkozásában Ön a „transzszilván” hagyományokat emlegeti. Meggyőződésünk azonban, hogy mindennek semmi köze a mi hagyományainkhoz. A nemzetre időről időre rárontó politikusokkal való „kokettálás” – hogy Markó Bélát idézzük a Mesterházy Attila szocialista pártelnökkel történt összeborulása estéjéről – nem az erdélyi-partiumi magyarság útja. És végképp nem a „transzszilvanizmus” nemes hagyománya!
Főtiszteletű Püspök úr! Mindezek ismeretében és tudatában, Ön ténylegesen azt képzeli, hogy helyes irányban keresi a kiutat?
2013. április 17.
Maradunk tisztelettel,
Bordás István presbiter, Nagyvárad
Katona József egyháztag, Gencs
Tőtős Zsuzsa egyháztag, Nagyvárad
Id. Dr. Balogh Árpád egyháztag, Nagyvárad
Pataki István költő, egyháztag, Bihar.
Erdon.ro.

Referendum Váradon: a bojkott a megoldás…
Tanácstalan a váradi magyarok többsége, hogy mit tegyen a május 10-i népszavazás kapcsán. Az EMNP most elmagyarázta: minden szempontból a legjobb nem is nemmel szavazni, hanem el sem menni vasárnap. Nekünk ugyanis nem lenne jó az érvényes referendum.
Rossz a magyarságnak ez az egész, ezért a megoldás csakis az, hogy senki ne menjen el a május 10-i népszavazásra, amelyen Szentmárton és Nagyvárad összeolvadásáról lehet voksolni. A számunkra kedvezőtlen kezdeményezés ugyanis akkor bukhat el, ha nem lesz meg a megfelelő arány, azaz a szavazáson megjelenők száma nem éri el a leszállított küszöbértéket, vagyis a 30%-ot. Ezt az Erdélyi Magyar Néppárt helyi vezetője, Csomortányi István hangsúlyozta, amikor hétfőn Váradon sajtótájékoztatót tartott a kérdésről. Jelezte: az sem megoldás, ha elmegyünk és nemmel voksolunk, mivel a részvételünkkel így is hozzájárulunk az érvényességi küszöb esetleges eléréséréshez – ezért tehát az a megfelelő eljárás, ha távol maradunk az urnáktól vasárnap. Össze is foglalta, hogy mi minden miatt.
Miért nem jó?
Elöljáróban elmondta: „Elég nagy a tanácstalanság a magyarság körében e referendum kapcsán. Ezért mi vagyunk az első és eddig egyetlen magyar szervezet, amelyik nyíltan elmondja, mi itt a helyzet ezzel”. Nos, szerinte az, hogy a közösségünket is veszélyeztetné a két település összeolvadása. Most ugyanis Váradon 24,5% a magyarság aránya, ha viszont Szentmártont is bekebelezné a város, egyből 22-re esne vissza. A számarányunk amúgy is lassan csökkenőben van, hiba lenne ezzel még gyorsítani is. Törvény szerint ugyanis egyes jogok csak akkor járnak nekünk, ha 20% fölötti a létszámunk. Úgy véli, a következő, 2021-ben esedékes népszámláláskor megeshet, hogy már 20% alá esik ez, és ezzel a jogérvényesítés lehetősége is elvész.
Csomortányi István szerint a referendumot azért találták ki, hogy mesterségesen duzzasszák fel a város lakosságát. Most ugyanis 196.000 lakosa van Váradnak, márpedig a vonatkozó törvény kategorizálja a városokat, népesség szerint és csak a 200.000 fölötti lakosságúak lehetnek régióközpontok. A jogszabályban nevesítve is van az ország 11 ilyen városa, ám az elmúlt évek során „kihullott” onnan Bákó, Braila és Várad, a következő pedig Ploiesti lehet. A joggyakorlat szerint tehát Várad is elvesztette a jogát, hogy régióközpont lehessen, ennek a visszafordításáért akarják most a fúziót, idecsapva, és Várad lakónegyedévé nyilvánítva a 10.000 lakosú román többségű települést, Szentmártont. Pedig ha a váradi magyarsággal rendesen bánnának, most nem tartanánk itt – véli a politikus.
Püspöki, a példa
Elmondta: „Váradon az elmúlt 25 évben is a városvezetés mindig barátságtalan volt a magyar lakossággal, időnként pedig egyenesen ellenséges. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1992-től máig összesen 30.000 magyar kivándorolt innen. Most pedig, lám, hiányoznak a városnak, gond a lakosságcsökkenés.” Figyelmeztetett. „E referendum sorsa Szentmártonon múlik. Meg is ígérnek nekik most mindent, és az idő bizonyítani fogja, hogy mindent fedezetlenül. Példa erre Biharpüspöki is, ami 1956 óta Várad része, de szinte semmi előnye sincs ebből azóta sem”. Csomortányi István ennek kapcsán bejelentette: hivatalosan kérni is fogják a váradi vezetést, hogy akkor alkalmazza csak Püspöki esetében is ugyanazokat az ígéreteket, amiket most Szentmártonnak tesz. Azaz például csökkentsék az ingatlanadót, aszfaltozzák le a régebbi részeket, legyen a városnak Püspökiben is kirendelt irodája, stb. Továbbá – mivel Szentmárton esetében az a terv, hogy maga a település Várad egyik negyede lenne, ha keresztülviszik ezt a referendumot, de a hozzá tartozó falvak Várad fennhatósága alatt ugyan, de önállóak maradnának – az EMNP állásfoglalást kér a prefektusról, hogy lehetne Várad fennhatósága alatt önálló státust visszaadni Püspökinek. Összegzésében kiemelte: „május 10-én tehát ne menjünk el szavazni – ez az érdekünk is,d e ezzel üzenhetünk is a városvezetésnek, hogy a magyar közösséget nem tanácsos semmibe venni.”
Új városi elnök
A tájékoztatón egyébként bemutatkozott az EMNP új nagyváradi városi elnöke is. Nemrég ugyanis lejárt az eddigi vezető, Kristófi Kristóf kétéves mandátuma, és a nemrégiben megfejtett tisztújításon Moldován Lajos Gellértet választották meg a helyébe. Utóbbi két fiúgyermek apja, teológiát és pedagógiát végtett, felszentelt pap, és az Ady középiskolában tanít. 2012-ben volt már az EMNP szenátorjelöltje, Dél-Biharban, eddig pedig elnökségi tagként tevékenykedett. Elmondta: váradi pártelnökként legfontosabb feladatának most a körzetesítést tekinti, körülbelül 15 körzetet akarnak létrehozni a városban, ugyanakkor új tagok felvétele is a céljai között van. A váradi EMNP-szervezet alelnöke különben Kristófi Kristóf, vezetőségi tagjai pedig Nagy Zoltán, dr. Balogh Árpád és Pólik Levente.
Szeghalmi Örs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Fő cél: a magyarok elvándorlásának megállítása
Az egyetlen olyan nem parlamenti erő az Erdélyi Magyar Néppárt, amely polgármesterjelöltet is indít a megyeszékhelyen is, és teljes listát is tudott állítani települési és megyei szinten is – tudatták tegnap. A jelöltjeikkel kapcsolatos fő részleteket ismertette két vezető jelöltjük.
Adatokkal és nevekkel állt a nyilvánosság elé tegnap az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), arról, kiket és hol indítanak a június 5-i önkormányzati választáson Bihar megyében.Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke és Csomortányi István a párt Bihar megyei szervezetének elnöke ismertette a részleteket. Az EMNP nagyváradi polgármesterjelöltje Zatykó Gyula, aki elmondta: fő célja a magyarok elvándorlásának megállítása, oly módon, hogy megérje itt maradni, és erre megoldásaik is vannak. „Ha sikerül a tisztségekbe kerülnünk, elkezdjük a változtatást” – mondta. A váradi városi tanácsosi jelöltlistájuk első 10 helyére különféle témakörök szakértőit tették, akik tapasztaltak, de még nem idősek. A jelölteket jövő héten kezdik el külön tájékoztatókon bemutatni.
A megyében
Csomortányi István, a párt Bihar megyei szervezetének elnöke egyben a megyei tanácsosi jelöltlistájuk vezetője is. Ő elmondta: a megyében 26 településen indít saját jelölteket az EMNP. Polgármesterjelöltjük és helyi tanácsosi listájuk is lesz Várad mellett Érmihályfalván, Székelyhídon, Nagyszalontán. Margittán csak helyi tanácsosi listát állítottak, ugyanis az ottani független magyar jelöltet támogatják a polgármesterségért folyó versenyben. További 15 polgármesterjelöltjük és összesen 330 helyi tanácsosi jelöltjük lesz a megye településein.
Megegyezés – másképp
„Négy helyen az RMDSZ annyira megfélemlítette a jelöltjeinket, hogy bár készen álltak a megmérettetésre, végül nem mernek indulni – itt Alsólugasról, Vedresábrányról, Telegdről és Keményfokról van szó” – fogalmazott Csomortányi István, hozzátéve: „De ott is támogatnak minket, csak a konfrontációt nem merték vállalni. Összességében pedig a támogató aláírások nagyon könnyen összegyűltek mindenütt, mert a lakosságnak elege van a korrupcióból, és végre valós érdekvédelmet szeretne”.
Mint ismeretes, az RMDSZ a saját megyei listáján felajánlotta a nem biztosan bejutó 8. helyet „egy másik magyar szervezetnek”, és ezt végül az MPP jelöltjével töltötte be. Az EMNP-s Csomortányi erről azt mondta, őket meg sem keresték. Hozzátette: „Ez is mutatja, hogy csak sima kampánymanőver volt a felajánlás, és csak a sajtóban tették meg, valójában nem. Aztán előszedték a naftalinból a hozzájuk közel álló MPP-t, és látszatból az ő egyik emberét is betették a listájukra. Komolytalan volt ez az egész, és csak látszat az összefogás”.
Ezzel szemben olyan példákat mondott, ahol helyi szinten az EMNP és az RMDSZ együtt fog működni. „Párbeszédet kezdtünk viszont mi mindenkivel, akivel lehetett. Az RMDSZ megyei vezetőivel lehetetlen. És például Váradon is kétszer is megkerestük írásban Huszár Istvánt, de nem is reagált. Viszont vannak helyi, települési vezetők, akikkel lehet tárgyalni. Így az ő polgármesterjelöltjüket támogatjuk majd Diószegen, Szentjobbon, Tamásiban és Várasfenesen. Saját helyi tanácsosi jelöltlistát viszont Diószeg kivételével e helyeken is állítunk. Íme tehát, ez a valódi összefogás útja, mi azon vagyunk” – mondta.
A megyei tanácsosi jelöltlistájukról elmondta: az első helyekre ott is szakembereket tett az EMNP, mérnök, építész, informatikus, egyetemi tanár is van ott, az átlagéletkor pedig 35 év.
A választóknak mindenütt azt üzenik: sokkal jobb eredményre számítanak, mint az előző választásokon, mert az elmúlt négy évben megismerhették az EMNP-t a polgárok. Négy céljuk van e voksoláson: minél több polgármestert tisztségbe juttatni, legalább 2-3 képviselőt a Megyei Tanácsba juttatni, Váradon legalább 2 helyi tanácsosi tisztséget elnyerni, és tovább növelni a többi településen a helyi tanácsosaik számát.
Jelöltek
Az EMNP megyei tanácsi jelöltlistájának első tíz helye, sorrendben: Csomortányi István Csaba, Nagy József Barna, dr. Szilágyi Ferenc, Kálmán Balázs, Varga Csaba, Pólik János Levente, Zatykó Gyula, Baricz-Nánási Ferenc, Balogh János, Rhédey Emília.
A nagyváradi lista: Zatykó Gyula, Moldován Lajos Gellért, Nagy Zoltán, Török Sándor, Balogh Árpád György, Holló-Csejtei László Barna, Varga Csaba, Tőtős Ilona, Bősze László Antal, Szabó Judit.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

„Meg kell oldani a valós problémákat”
Az Erdélyi Magyar Néppárt váradi szervezetének önkormányzati képviselőjelöltjei mutatkoztak be május 4-én, szerdán. Elképzeléseikről és céljaikról beszéltek.
Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt váradi szervezetének polgármesterjelöltje, illetve a tanácsosi lista nyolc tagja mutatkozott be. Mindannyian elképzeléseiket, céljaikat ismertették. Zatykó Gyula elmondta, hogy tapasztalt, jól képzett szakemberekből álló 34 tagú tanácsosjelölti listát nyújtottak be. Az elkövetkezendő négy évben problémák egész sorát szeretnék megoldani. Ezek közül kiemelte a távfűtést, a munkahelyek és az elvándorlás problémáját, a magyar identitás megőrzését veszélyeztető tényezőket, a város határában található vörösiszaptározók problémáját. „Az lenne a jó, ha nem lenne ilyen hosszú a problémák listája. Ha egy erős frakciót tudunk létrehozni a városi tanácsban, akkor ezeknek a problémáknak a megoldásán fogunk fáradozni. A mi csapatunk nem azért tolakodott a tanácsosi listára, hogy a megélhetését gyarapítsa, hanem hogy megoldja azokat a valós problémákat, amelyekkel a váradi átlagpolgár nap mint nap szembesül” – mondta el Zatykó Gyula.
Jelöltek
A tanácsosjelöltek közül Szabó Judit vegyészmérnök beszédében kiemelte: fontosnak tartja a város ésszerű infrastruktúrájának kialakítását és a közszolgáltatások javítását, mindezeket érdek nélkül a váradi közösségért kell megvalósítani. Tőtös Zsuzsa nyugdíjas vállalkozó egy élhető várost szeretne. Mint elmondta „harcolni fogok a városért, amit örökségül hagyunk gyermekeinknek”. Kálmán Balázs informatikus tiszta és átlátható önkormányzati képviseletet szeretne, a közpénzek átlátható felhasználását, az intézményesített korrupció és kenőpénz felszámolását. Csomortányi István kifejtette, hogy „az elmúlt négy, nyolc vagy akár tizenhat évben azok, akiknek képviselniük kellett volna a váradi magyarokat, folyamatosan mellébeszéltek, hazudoztak és a közösségi érdekek helyett a magánérdekeiket helyezték előtérbe. Nagyon fontos, hogy a valódi problémákkal foglalkozzunk, és ne seperjük azokat a szőnyeg alá. Egy olyan városban élünk, amelyben 25 év alatt 30 ezerrel lett kevesebb a magyar lakos, amelyben nagy a korrupció, magyar iskolákat számolnak fel, nincs valódi hivatalos magyar nyelvhasználat, és fiataljaink döntő része rögtön az érettségi után kénytelen elhagyni a várost”.
Problémák megoldása
Moldován Lajos, az EMNP váradi elnöke a civil szervezetekkel, egyházakkal való erősebb kapcsolattartás fontosságát emelte ki, valamint a helyi közszállítási gondok megoldását. Dr. Balogh Árpád háziorvos többek között a városban fellelhető egészségre káros tényezők megszüntetését szorgalmazza, valamint a fiatal szakorvosok támogatását. Holló-Csejtei Barna képzőművész a letűnőfélben levő népi mesterségek megmentését találja fontosnak, valamint ezen mesterségek átadását a fiatalabb generációnak. Nagy Zoltán tanár az oktatási rendszerben fennálló problémákra hívta fel a figyelmet. Mint elmondta, minden évben a gyerekek és fiatalok az elkapkodott, át nem gondolt tanügyi változtatásokkal találják szembe magukat, a tanítók és tanárok a túlzott bürokráciába belefáradnak, a város kerületeiben sok helyen a magyar tagozatokat megszüntették vagy összevonták – tette hozzá.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

Elballagtak a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Líceum és a Nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégium végzősei
„Feltámadott iskolák” ünnepe
Fehér megye mindkét magyar nyelvű középfokú iskolájában a régi hagyományok szellemében ballagtak a végzős diákok. Nagy eseménye volt ez a két iskola közösségének. A Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceumban egyetlen osztály húsz diákja ballagott, míg a Bethlen-kollégiumban három osztály 63 diákja. Mindkét iskolára érvényes, amit egy anyaországi „keresztszülő” mondott a Bethlen-kollégiumi ballagáson: „mintha egy feltámadott kollégiumba érkeztem volna.” Ugyanis mindkét iskolára jellemző a feltámadás, a küzdelem létükért, és ehhez hozzájárulnak az ünnepek is. Lehet e nagyobb ünnep, mint a végzős tanulók ballagása? Mindkét ballagás felemelő volt szülőnek, diáknak, tanárnak és minden iskolabarát érdeklődőnek.
Gyulafehérváron a Teológiai Líceum (Kisszeminárium) végzősei egy fejlődő iskolában váltak éretté. A búcsú tulajdonképpen már csütörtökön, június 2-án megkezdődött, amikor a 20 végzős diák és a teljes tantestület egy igen kellemes, tanulságos délutánon vettek részt Jakubinyi György érsek társaságában. Az együttlét közös fényképezéssel kezdődött, majd szentmise következett az iskolai kápolnában, végül közös vacsora. A szombati ballagáson, június 4-én már a távoli Székelyföldről származó szülők is részt vettek, akik körülvették a kis ünneplő diáksereget. A nagyszerű osztályfőnöki óra után (Csomós László osztályfőnök és egyben prefektus) a szép idő is kedvezett a hagyományos udvari ünnepségnek. Gál László igazgató a felelősen gondolkodó emberről beszélt, és az életút megkerülhetetlen három lépcsőfokáról: az első a gyanútlan vágyak és élet-illúziók világa – ahogy Mikszáth írja: „rózsákkal párnázott pihenőszék” –, amit könnyen követ a keserűség, a hiábavalóság. A második lépcsőfok annak felfedezése, hogy mindennek megvan a maga ideje, az álmoknak és a felébredéseknek is. A harmadik életút a rátalálás az „istengyermekségre”, amikor megtanulják méltányolni a mások erőfeszítéseit is. Balogh Árpád Ferenc búcsúztató véndiák idézete így hangzott: „És íme, az én ifjúságom már meghalt, és én élek”.
Szabadság (Kolozsvár)

Ellopott piski történelem
Hosszas, ellentmondásokban és fordulatokban dúskáló pereskedés és egy jogerőre emelkedett igazságtalan ítélet után az Ocskay családnak végérvényesen le kellett mondania az ősi jussról. Európa harmadik legértékesebb arborétuma, a piski dendrológiai park az állam tulajdonában maradt. A román hatóságoknak az erdélyi magyar nemesekhez és a demokratikus rendszerekben szentnek tekintett tulajdonjoghoz való viszonyulása mit sem változott. A piski kastély és a hetvenhektáros park a Romsilva keretében működő kutatóállomás tulajdonában marad. Riportunkban a családi kálváriát jártuk körül.
Nincs visszaút. Az utolsó szalmaszál is – amibe az Ocskay család belekapaszkodott – elszakadt: a család végső búcsút inthet a piski arborétumnak és a rajta álló kastélynak. Az Ocskayak negyed évszázadon keresztül reménykedtek. Amit az embertelen kommunizmus egyetlen éjszaka alatt elvett, az azt követő eredeti demokrácia huszonöt év alatt sem adta vissza. Sőt, 2013 végén jogerős ítélet született, miszerint az arborétum soha többé nem lehet a családé. Az örökösök esetleg csak kártérítésen álmodozhatnak – talán újabb huszonöt esztendeig.
Belefáradtak a pereskedésbe
„Úgy döntöttünk, nem megyünk Strasbourgba, és nem pereskedünk tovább. Ennyi elég volt” – mondja megkeseredetten Balogh Árpád, Ocskay László veje. A 2001. október 30-án letett visszaigénylés óta a Budapesten élő ügyvéd maga látta el a család jogi képviseletét. A 2003-ban a bukaresti törvényszéken elkezdett perben nem kevesebb, mint tizenegy ítélet született. Miután „elhagyta” az alapfokot, az ügy a fővárosi táblabíróság és a legfelsőbb bíróság között „ingázott”. A Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék ötször küldte vissza a táblabíróságra. Az idők során hol az egyik, hol a másik fél fele billent a mérleg.
Ahányszor a helyzet megkívánta, Balogh Árpád mindig autóba vágta magát vagy vonatra ült, és Pestről Bukarestbe utazott. Mint mondja, minden egyes tárgyaláson megjelent: azon is, amelyen félnapos várakozás után hetvenkettediknek került sorra, azon is, amely az ellenfél halasztási kérésére három percnél többet nem tartott. „Amikor a pesti ügyvédkollégáknak meséltem, hogy aznap a bírónő csaknem hetvenkét ügyet tárgyalt, azt hitték, ugratom őket. Elképzelhetetlen, hogy mennyi energiát és pénzt beleöltünk. Ahhoz hogy a végén egy papírral maradjunk, amely szerint valamikor bizonyos összeget fogunk kapni. Pedig a másik fél is elismerte, hogy az Ocskayak tulajdonát képezte a kastély és a park, de arra hivatkozott, hogy nem mondhat le róla, hisz rezervátum, ahol kutatás folyik. Ha Mihály királynak a román állam felajánlotta a jóval nagyobb és pompásabb szinajai Peleş-kastélyt, egy Ocskay miért nem kaphatta volna vissza a piski kastélyát? Hol van itt az igazság?” – szomorodik el a vej.
A családnak egyébként minden egyes Hunyad megyei birtokáért a bíróságon kellett megküzdenie a helyi hatalmasságokkal. Nyert is, veszített is pereket. A kedvező és jogerős ítéletek közül is akad olyan, amelynek tíz év után sem sikerült érvényt szerezni. A magyarázat a szokásos: vagy nincs az államnak pénze, vagy az önkormányzat nem rendelkezik elég földdel.
„Az arborétum ügye is olyan, mint a gyulafehérvári Batthyáneumé: az állam mindenfélét kitalál, csak ne kelljen visszaszolgáltatnia a felbecsülhetetlen örökséget” – von párhuzamot a két kincs körüli huzavona és megaláztatás közt a piski római katolikus közösség lelkésze, Tóth János. A Jani atyaként ismert pap szerint a román állam fejőstehénként kezeli az Ocskayak birtokát. „Vágják a fát, használják az üvegházát, a csemeteiskoláját, bitorolják a kastélyt, befektetni meg nem fektetnek egy árva vasat sem” – mondja.
A magyar nemesektől a román államig
Az Ocskay család piski arborétumaként ismert dendrológiai park első növényeit a Gyulai család telepítette a 18. században. Ekkor a Maros partján elterülő hetven hektárnyi részt már ősi szilfa- és tölgyfaerdő borította. A későbbiekben a birtok a Kuún grófok tulajdonába került. A tulajdonképpeni arborétum kialakítása viszont a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Fáy Béla nevéhez fűződik, aki feleségül vette a Kuún örököst, Irmát. Mivel kettejük házasságából nem született gyerek, a birtok Fáy sógorának, Máriássy Andornak a leszármazottaira szállt. Az egyik lány, Klementina Petronella, annak az Ocskay Istvánnak lett a felesége, aki az 1949-es államosításig nagy előszeretettel és rendkívüli hozzáértéssel fejlesztette a parkot. Az évszázadok során valamennyi tulajdonos hozzájárult a növényállomány gazdagításához, de a park az 1885-ben született Ocskay István ideje alatt élte fénykorát. A Kuún, a Fáy és az Ocskay család más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből hozattak érdekes fa- és cserjefajokat. A parkban számos olyan egzotikus fa, cserje és növény is meghonosodott, amelyről a szakemberek eredetileg azt hitték, nem élik túl a klímaváltozást. A magvak meghonosodásában fontos szerepet játszott az Ocskayak által létrehozott melegház.
Bár az államosítás óta a parkban mindmáig mostoha körülmények uralkodnak, az évszázados fákat az 1955-ben létrehozott Erdészeti Kutatóintézet és a park dendrológiai rezervátumi rangra emelt státusa mentette meg a láncfűrésztől. Bár sem a múlt, sem a jelenlegi rendszer nem kezelte elsődleges célként a tudományos kutatást, az itt dolgozó szakembereknek sikerült megfékezniük a pusztítást. Lehetőségeik szerint még a kommunizmus idején is számos füvészkerttel tartották a kapcsolatot, és a nemzetközi csereprogramok keretében igyekeztek más botanikus kertekből beszerezni újabb és újabb magvakat. Annak dacára, hogy az elmúlt fél évszázadban állaga sokat romlott, a piski park még így is Európa harmadik legértékesebb arborétumának számít, amely évente csaknem ötezer turistát vonz a Hunyad megyei kisvárosba. Több százan azért jönnek, hogy kimondottan Piskin termesztett dísznövényeket vásároljanak. Igencsak bő választék vár rájuk, hiszen a parkban mindmáig mintegy kétszázötven növényfaj található. „Nemcsak a kétszázötven fajt, de minden egyes fát és bokrot külön-külön is ismert Ocskay László” – állítja a Magyarországon élő veje, aki gyakran kísérte el apósát egy-egy nosztalgiaútra is az öregúr egykori birtokára.
Kazinczy után kutakodva
Az évszakhoz illő langyos, ám mégis oly csodás déli napsütésben színpompás arborétum fogad. Átlépjük a tágan nyitva álló kaput, de sem jegyárus nénivel, sem kapus bácsival nem találkozunk. Csupán a menyegzőjükre készülő fiatal párra figyelünk fel, akiknek szerelmét egy művészfotós próbálja átmenteni az örökkévalóságba. Sok szerencsét az életben! – kiáltjuk az évszázados fák alatt fényképeződőknek, mire a hátunk mögül valaki morcos szigorúsággal ránk mordul. „Maguk nem vettek jegyet!” – harsogja szemrehányóan a semmiből előbukkanó, igénytelen öltözetű férfi. De kitől is vettünk volna? És hol? Meg egyáltalán a dolgozni érkező újságíróktól is elkérik azt a pár garast? „Na jó, beszélek a főnökkel” – intéz el a park kisistenének tűnő férfi, majd sajtóigazolványainkkal biciklire pattan, és elteker. Már a sokadik vén platánon és borókabokron is túl vagyunk, amikor ismét megjelenik kerékpárjával, és diadalittasan közli, hogy „a főnök is azt üzeni: ha nincs Bukarestből külön engedélyük, jegyet kell váltaniuk”. Nem kell nagy matematikusnak lennie az embernek, hogy kiszámolja, mi kerül több pénzbe és időbe: kérvényt írni és küldeni a fővárosba, megvárni, amíg ott egy még nagyobb főnök vagy akár egy bizottság dönt és harminc napon belül esetleg válaszol, vagy megváltani az alig négylejes jegyet. Egyébként nincs min csodálkozni: amíg élt, az öreg Ocskay László mindig szívesen látott vendég volt a család parkjában, unokáit azonban már csak jeggyel engedik be az arborétum bokrok közül előbukkanó szemfüles őrei.
Prospektus, útbaigazítás, idegenvezetés…? – kérdezzük, majd a két keréken cirkáló őr csodálkozó tekintetéből megértjük a szótlan választ. Legalább azt árulja el, hol van a Kazinczy-emlékoszlop! – kérleljük. „Jaj, az nagyon messze van. Nem is biztos, hogy megtalálják” – ráz le, majd drótszamárra pattanva a fák közötti szélesebbik ösvényen eltűnik.
Ha már az arborétum képtelen idegenvezetést biztosítani, a hetvenhektáros dendrológiai park látogatására a birtok utolsó tulajdonosának a fiát, az államosításkor éppen egyetemi éveit taposó néhai Ocskay Lászlót „hívjuk” segítségül. Nem szellem, hanem papírra vetett tájékoztatója formájában. „A piskitelepi városközpont felé haladva már a vasúti átjáróról látni lehet a fehérre meszelt régi kúriát. A 19. században épült. Északi oldalán egy Celtis australis (déli ostorfa) látható. A kerítéstől az épület felé Juniperus sabina (nehézszagú boróka) kúszik. Mindkét kapu közelében nagy Forsythia suspensa-bokrok (bókoló aranyfa) sorakoznak. Nagyok, hiszen már gyermekkoromban is alatta játszottunk. A kúria északi oldalától körülbelül harminc méternyire végződik a piskitelepi plató, onnan hirtelen, tizenöt méteres lejtőn ereszkedünk le a Maros árterére. Az arborétumot egy malomárok osztja ketté alsó és felső kertre. Ennek vize Bátiz falunál ágazik ki a Sztrigyből. A malomárok és a nagy tó között található a legnagyobb Magnolia acuminata (liliomfa): 1968-ban egy pusztító szélvihar teljesen összetörte a liliomfa koronáját, de azóta újat növesztett” – írja a parkról szóló ismertető bevezetőjében Ocskay László. Szintén neki köszönhetően tudjuk meg, hol állított emléket a hálás utókor a híres nyelvművelőnek. „A hídtól egyenes út vezet Kazinczy Ferenc kedvenc pihenőhelyéhez” – olvassuk. Ez rendben is volna, csakhogy már legalább három-négy hídon jöttünk át… És egyik sem vezetett azonos irányba. „Az erdős részek között tágas, levegős, füves tisztások következnek egymás után. Egy fenyőcsoport mögött egyszer csak feltűnik előttünk egy százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis (ez az egyetlen példány maradt meg). A tisztásokon túl tölgyek következnek, Bignonia, Crataegus (galagonya), megint Taxodium distichum (mocsári ciprus), Gingko biloba (páfrányfenyő), nyárfák, füzek, fenyők és paratölgyek. Északnak tartunk, kis kiemelkedőn kapaszkodunk fel, gyönyörű tisztás tárul ki előttünk. A tisztáson a tujacsoport mögül cseréptetős kis ház kandikál felénk. A másik oldalon nagy fák fala zárja el a kilátást: diófa, tulipánfák, fenyők. Itt megállunk, ugyanis megtaláltuk, amit kerestünk: a Kazinczy Ferenc-emlékoszlopot” – áll a leírásban, …mi meg továbbra is tanácstalanul, az erdő közepén. Az érsemjéni író ezelőtt kerek két évszázaddal járta be először a parkot. Előbb Marosnémeti és Dédács elöljáróival találkozott, majd későbbi apósa, gróf Török Lajos révén ismerkedett meg gróf Gyulay Ferenc feleségével, és így jutott el a dédácsi birtokra. Leveleiben megörökítette ott tartózkodásának élményeit: „Szebb napokat, ha ide nem számolom, amit a szerelem ada, sohasem éltem. A hideg Sztrigy (Sargetia) dél felé a havasokból siet a völgybe, s a grófné kertje alatt omlik eggyé az itt sebesen elfutó Marossal, az erdélyi vizek fejedelmével. Kijövök a szobából, s a grófnét fehér öltözetében, magányosan látom ülni a Maros szélén, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körükben újra láthassam magamat, s újra éljem életemnek eltűnt szép örömeit.” Ötven évvel az író és költő halála után, 1881-ben a birtok akkori tulajdonosa, Kuún Irma, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat küldöttségével együtt Kazinczy-ünnepélyt rendezett, melynek során a „szent öreg” által kedvelt szilfák árnyékában egy emlékoszlopot avattak. „KAZINCZY FERENCZ / KEDVENC HELYE / 1816” – vésték csupa nagybetűvel az obeliszkre, melynek tetejét kehely díszítette. Az, akinek sikerül az erdő zegzugaiban megtalálnia az emlékoszlopot, ne keresse az obeliszk ékességét, mert illetéktelen kezek rég eltüntették onnan.
Bár otthonról hozott útikalauzunkban a Géjza-forrás is szerepel, a fák közül elő-előbukkanó alkalmazottak csak unottan vonogatják a vállukat. „Ha inni akarnak, a kijárattól kétszáz méterre van egy élelmiszerbolt” – próbál segítségünkre lenni egy munkaruhába öltözött, ráérősen gereblyélő középkorú férfi. Már szinte két órája bóklászunk a csodálatos természetben, amikor egy forrásra bukkanunk; hogy ez a Géjza fejedelemről elnevezett kút volna vagy sem, nem tudjuk meg. Nemhogy a nevéről, a víz összetételéről sincs semmiféle tájékoztató a környéken.
Feladjuk a keresést, és visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: a bejárat melletti csodaszép, kastélynagyságú kúriaházhoz vagy kúrianagyságú kastélyhoz, ahova időközben újabb ifjú pár érkezett. A park város felőli részén álló klasszicista formájú kis építészeti ékszert valamikor az 1700-as évek környékén emelték. Akárcsak a parkot, a Gyulai és a Kuún család után 1918-ig Fáy Béla, majd az államosítás napjáig az Ocskayak birtokolták.
Akinek nincs lelke visszatérni
A Piskin született Mátyás Dalma gyerekkora óta jó barátságot ápolt Ocskayékkal; a park mellett nőtt fel, és annak minden egyes kis részét ismeri. Hatvanhat éve, amióta Ocskay Istvánt és családját a kommunisták kizsuppolták onnan, nem lépett be az arborétumba. Akkor az egész egy fél órába telt: 1949. március 2-án a Siguranţa emberei a birtok elhagyására szólították fel a családot. Ocskayéknak harminc perc állt rendelkezésükre összepakolni a legszükségesebb személyes dolgaikat. A teherautó Piskitől kétszáz kilométerre, a Marosvásárhelyen megállapított kényszerlakhelyükre szállította. Mivel az egyetemet végzett fiúkat, Lászlót később Nyárádmagyarósra helyezték körorvosnak, a Nagy Nemzetgyűlés 1954. október 23-án „nagylelkűen” engedélyezte a szülőknek, hogy kényszerlakhelyüket a bekecsalji faluba helyezzék át. Alig egy év múlva Ocskay István hetven esztendős korában „végső kényszerlakhelyre” került; felesége, Klementina Petronella tizenkét évvel élte túl. „Szeretnék visszamenni a parkba, de nem tudok. Talán még nem jött el az ideje, hogy betegyem oda a lábam. Nincs lelkem arra” – magyarázza a nyugdíjas nő, és jól látni a tekintetén, hogy valahol a fák és bokrok között kalandozik, miközben a múltat idézi. Ocskayék kisemmizése Mátyásékat is érintette. Dalma néni nagybátyja, Bíró István a család sofőrje és a park igazgatója volt egyben. „Államosításkor minket is kisemmiztek. Azt mondták, mi is olyanok vagyunk, mint a báró úrék. Pedig nem is voltak bárók, de urak, az igen!” – mondja. Az asszony nem tagadja, valóban jól éltek, de meg is dolgoztak érte. Megvolt a tűzifájuk, kukoricájuk, sójuk, petróleumuk, azaz mindenük, ami a két világháború közötti háztartásban értéknek számított.
Dalma néninek csupa jó szava van az Ocskay család minden egyes tagjáról. Mint meséli, mindannyian igazi úriemberként viselkedtek, és ezt a helyi és környékbeli románság is méltányolta. Nemcsak a piski lakosság, de a dédácsiak, bácsiak, rápoltiak is rendkívül tisztelték és szerették őket. Egyébként ez a tisztelet kölcsönös volt. „Az öreg Ocskay István, aki ha ismerőssel találkozott az utcán – legyen az a szolgája is –, kalapot emelt. Mindig is azt hangoztatta, hogy a fejfedőt nemcsak félig-meddig kell megemelni, hanem annyira, hogy a madár át tudjon szállni alatta” – meséli Dalma néni.
A nála fiatalabb Fábián Mária harminc éven keresztül az arborétumot fenntartó kísérleti állomás technikusaként dolgozott. Ez idő alatt hol a növénygyűjteményt gondozta, hol a csemetekertben tevékenykedett, de az is előfordult, hogy egyéb feladatot kapott. Mint mondja, a szocializmus ideje alatt mindenki állandó alkalmazottnak számított, de a korra jellemző káderrotáció elvét betartva sűrűn mozgatták a személyzetet. „Azért mondjon bárki bármit arról a rendszerről, egy biztos: az arborétum sokkal jobban nézett ki, mint most. Több pénz volt és több alkalmazott. Meg az itt dolgozókat valahogy jobban is érdekelte az egyedi létesítmény sorsa” – állítja. A nyugdíjba vonult hölgy szívesen emlékszik azokra az időkre, amikor a hazai és külföldi csoportok egymás nyomába taposva látogattak Piskire. A turistabuszok főként iskolásokat és nyugdíjasokat hoztak az arborétumba, de az évszázados fák között megfordultak a kor nagyjai is. Az idősek még most is emlegetik a közeli Bácsiban született, a háború utáni első miniszterelnök Petru Groza sűrű látogatásait, a még idősebbek a királyi család jövetelére is emlékezni vélnek. „Elég gyakran tért haza egykori birtokára az öreg Ocskay István fia, László is, aki ugyan keserűen vette tudomásul, hogy a rendszer megfosztotta mindenétől, otthonától, családi örökségétől és emberi méltóságától, mégis hálásnak bizonyult, látván, hogy sem a kastély, sem a dendrológiai park nem jutott más erdélyi birtokok szomorú sorsára” – idézi fel „a doktor úr” látogatásait és érzelmeit Fábián Mária. A nyugdíjba vonult technikus azt bánja, hogy ha az állam foggal-körömmel ragaszkodik egy olyan kincshez, ami nem illeti meg, miért nem vigyázza legalább úgy, mint ahogy tette ’89 előtt. „Az állatkertet rég felszámolták, az arborétum pedig egyre elhanyagoltabbnak tűnik” – nyugtázza szomorúan, mint olyan, akinek az évtizedek során a szívéhez nőtt az Európa egyik legszebb arborétumának számító rezervátum.
Az osztályharc nem hal meg, csak átalakul
A Kolozsváron élő Ocskay József – László 1958-ban született fia – valamikor a hetvenes évek elején járt először ősei államosított arborétumában. Tizenéves volt, de most is előtte van az a kép, amint a család egykori erdésze rózsával és könnyes szemmel köszönti nagymamáját, Ocskay, született Máriássy Klementina Petronellát. Mint ahogy Mátyás Dalma bátyjára, Bíró bácsira, a mindenes sofőrre is emlékszik. Hogyisne jutna eszébe, hisz a családba „nőtt” ezermester szinte minden egyes piski látogatásakor elkísérte gazdáját. Amikor arról kérdezem, miként viseli a ’89 előtti és utáni, az egykori magyar nemes családok vagyonához szintén hasonlóan viszonyuló hatalom arroganciáját, azt mondja, meg kell tanulni elfogadni az igazságtalanságot. Nemrég elhunyt háziorvos édesapja, a szabadidejében rímeket faragó Ocskay László egyik versrészletét idézi: „A vörös csillag furcsa, szomorú egyveleg, / Csillag, mint szent idegen/ Marad vörös festett idegen”.
Az Ocskayakat nem csak vagyonuk teljes elkobzásával és a társadalom perifériájára való kiszorításával büntette származásuk miatt a rendszer. Azt a megaláztatást is át kellett élniük, hogy a kor legnagyobb példányszámú pártlapjában, a Scînteia 1949. március 7-i számában banditáknak nevezték őket. A hatalomváltás és az eltelt mintegy hetven esztendő mit sem változtatott a román hatóságok hivatalos álláspontján. A kastély épületébe betelepedett kutatóállomás látogatóknak szánt információs pannóin hiába is keressük az Ocskayak nevét és a birtok valós múltjáról szóló adatokat. A megsárgult, megkopott jegyzékeken sok mindenről lehet olvasni, ám a lényegről nem. Egyetlen kurta és furcsa mondat utal arra, hogy az Ocskay-birtok nem volt mindig a román államé. „Az államosításig (1948) magántulajdont képezett” – olvasható a szófukar mondat az egyébként rendkívül hosszas és aprólékos leírásban.
Ez nem fájt Ocskay Lászlónak? – kérdezem a vejét, mint aki nem ismerné a logikus választ. Aztán mégis valami mást hallok, mint amire számítanék… „Apósom nem afféle ember volt, a neveltetése miatt sok mindent nem tett szóvá, amiért más talán kikelt volna a képéből. Ő örült, hogy sem a kastélyt, sem a parkot azok bitorlói nem tették teljesen tönkre. Pedig aztán azokon a pannókon tényleg még a kertészről is több információ jelenik meg, mint az arborétum néhai létesítőiről” – mondja Balogh Árpád.
Ha már nem kapták vissza ősi jussukat, az örökségüktől megfosztott leszármazottak mégis jobb sorsot tudnának elképzelni a parknak és legfőképpen a kastélynak. Szerintük az épületben múzeumot és kultúrközpontot kellene inkább működtetni kiállítótermek berendezésével, szimfonikus kamarakoncertek szervezésével. Mindehhez viszont nem olyan vezetőkre lenne szükség, akik az elavultnak vélt, felbecsülhetetlen értékű intarziás parkettet modern laminált padlóra cserélik. Habár, ha jól belegondolunk, ez is egy módja a történelem átírásának.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)