Ma hetven éve bombázták Kolozsvárt
1944. június 2. reggel kilenckor Kolozsvárt felbőgtek a légi veszélyt jelző szirénák. Tíz perccel később megjelentek az amerikai repülőgépek, és hullni kezdtek a bombák. A szövetségesek – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió – átfogó hadászati tervet dolgoztak ki a közép-európai vasútvonalak bombázására, amelynek az volt a célja, hogy a normandiai partraszállás megkezdésekor megakadályozzák a német csapatok egy részének a keleti harctérről az Atlanti-falhoz való gyors átszállítását.
A vasútállomás, a vasútvonal és közvetlen környékén kívül azonban a bombák hatalmas pusztítást végeztek a hadászati tervbe semmiképp sem illő Kőváry-telep, Kerekdomb, Horthy (Horea), Szent István (Decebal), Árpád út (Traian) stb. és környéke lakóházaiban, a Református, az Ortopéd, a Katonakórház, a kisebb-nagyobb üzemek, műhelyek épületeiben. Nyomukban halottak, sebesültek, eltűntek százai maradtak.
Asztalos Lajos- Papp Annamária
Az alábbiakban részletet közlünk 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása című, megjelenés előtt álló kötetünkből.
Előszó helyett
1944. június 2. fölöttébb gyászos nap Kolozsvár történetében. Annak ellenére, hogy a jóformán az egész világot sújtó második világégés szempontjából elhanyagolható csekélység volt mindaz, ami akkor itt történt, nekünk, kolozsváriaknak fájdalmas, komor eseményként maradt meg emlékezetünkben. A többi, 1944. évi pusztulással, pusztítással együtt.
A zsidók május végi, június eleji embertelen, tragikus elhurcolása végzetes, pótolhatatlan emberi veszteséget, a június 2-i bombázás kiheverhetetlen emberi és súlyos, évtizedekre kiható anyagi veszteséget okozott a városnak. Az 1944. márciusában kezdődő német megszállás, a szeptemberi és októberi események – a harctér közeledése, a magyar közigazgatás, a magyar és a német csapatok kivonulása, a harctér átvonulása a városon, a szovjet csapatok bevonulása utáni újabb megszállás –, majd az ezt követő, évtizedekig tartó kommunista parancsuralmi rendszer emberi és anyagi szempontból egyaránt további súlyos csapást mértek a városra és ennek lakosságára.
Hét évtized telt el 1944. június másodikától. A háború után született nemzedékek a szemtanúktól, túlélőktől hallottak erről a napról. Az idő múlásával azonban az akkor történtek emléke mindinkább elhalványul, a kortársak, túlélők száma fogyatkozik. Az emlékezők, akik 1944-ben, néhány kivétellel húsz, sőt tíz év alattiak voltak, ma idős emberek. A náluk idősebbekhez hasonlóan, nemsokára ők is magukkal viszik mindazt, amit akkor átéltek, s amire emlékeznek. Ezért úgy véltük, itt az ideje, hogy mindebből, amit csak lehet, mentsünk meg, elsősorban a jelen, nemkülönben utókor számára is.
1990 előtt, a bukott rendszerben a kolozsváriak által akkor megélt, mindössze ötven percig tartó, de méreteiben világvége-szerű pusztításról és következményeiről csak családi, baráti körben lehetett beszélni, beszélgetni, emlékezni, közölni azonban semmit. Azóta 1995-ben Szakács János, 2003-ban Asztalos Lajos, 2004-ben Murádin János Kristóf, Papp Annamária és mások, 2006-ban Bogdán Kálmán, valamint 2012-ben és 2013-ban Asztalos Lajos tollából, számos felvétel kíséretében több írás, emlékezés is megjelent a kolozsvári Szabadság című napilapban. Ez adta az ötletet, hogy a véres esemény hetvenedik évfordulója alkalmával az újságban közöltek – írások, emlékezések, korabeli felvételek –, újabbakkal kiegészítve, az emlékek felfrissítésére, tartósítására, az olvasók, az érdeklődők számára kötetben lássanak napvilágot.
Ezúton köszönjük mindazok közreműködését, akik ma is fájdalmas emlékük fölelevenítésével, képekkel, adatokkal járultak hozzá kötetünk megjelenéséhez. Ugyanakkor köszönetet mondunk azoknak az újságíróknak és történészeknek, akik biztattak, akik munkánkat segítették, támogatták.
Szükségesnek tartottuk, hogy elöljáróban röviden ismertessük a második világháborúnak a kolozsvári bombázást megelőző, de hozzávezető, vele összefüggő eseményeit. Ezután közöljük a túlélők emlékezését, a szüleiktől, rokonaiktól számtalanszor hallott, a családjuk körében fönnmaradt emlékeket.
Az emlékezők által egyes szám első személyben elmondottakat idézőjelbe tettük. Előtte néhány sorban közöljük nevüket, 1944-ben betöltött életévüket. Amennyiben tudomásunk van róla, néhány szót írunk a családjukról. Ezután akkori lakhelyük, lakcímük következik.
Az összegyűlt anyagot a polgármesteri hivatal jelentésével, a korabeli sajtóban megjelent hírekkel, beszámolókkal, felhívásokkal, az áldozatok – elhunytak, sebesültek – névsorával egészítettük ki. Itt jegyezzük meg, hogy az az idő tájt Kolozsvárt megjelenő Tribuna Ardealului csupán a román sebesültek és halottak névsorát közölte. Ugyanakkor az akkori utcanevek közül ebben a lapban csak egyetlen egy jelent meg, a Kalandos. A Horthy út nevét, a jelek szerint, az újság nem volt hajlandó közölni, így következetesen strada principală‚ ’fő utca’ lett belőle.
Kolozsvár 1941. évi belsőségi térképének részletein – amennyire az emlékezésekből kiderül –, a bombák becsapódásának helyét igyekszünk bemutatni.
Kötetünkben a ma is használt magyar utcanevek mellett, a korabelieket is közöljük. Minthogy ezeket, sajnos, ma már nem mindenki ismeri, nem hagytuk ki a jelenlegieket sem. Ez utóbbiakat az emlékezők által mondottakban szögletes, a szöveg többi részében kerek zárójelbe tettük.
A rövidítések feloldását a kötet végéhez csatoltuk.
A tettesek látogatása
Néhány évvel a háború, a bombázás után, 1945-ben vagy 1946-ban, netán 1947-ben, de mindenképp még a kommunista hatalomátvétel előtt, amikor ilyesmi egyáltalán szóba jöhetett, a város bombázásában részt vett néhány amerikai repülős látogatott Kolozsvárra. Valószínűleg látni akarták, mi lett az általuk végrehajtott szőnyegbombázás eredménye.
Visszatértek, mint bűntettük színhelyére a tettesek.
Csodálkoztak, hogy a pusztulás nyomai még mindig sértetlenek, hogy helyreállításnak nyoma sincs.
Megkérdezték tőlük, a látottak, az áldozatokról hallottak alapján van-e lelkiismeret-furdalásuk. De nem volt. Feleletükből egyértelműen kiderült. Azt mondták, a feladatukat végezték. Mint a vadász, aki kitartóan, addig követi a vadat, mígnem leteríti [Airizer Zoltán közlése].
Pata utca és környéke
Karácsonyiné Bencze Erzsébet 1944-ben tizenöt éves volt. A Pata utca (Titulescu) 48. szám alatt laktak.
„1944. június 2-án öcsémmel és két unokatestvéremmel kint voltunk az udvaron, amikor megszóltak a szirénák. Mivel máskor is volt riadó, nem futottunk be rögtön az óvóhelyre.
Hirtelen megjelent egy repülőgép, amelyik téglalapot rajzolt az égre. Röviddel utána kis csillogó gépek tűntek fel, ragyogtak az égen. Lementünk a pincébe. Egy adott pillanatban nagy süvítést hallottunk, süvítés, bumm, süvítés, bumm… Soha nem lehet elfelejteni ezt a hangot. A környéken több helyre esett bomba: a katona- és az ortopéd kórházra, az Alkony [M. Veliciu] és a Pata utca közötti, velük párhuzamos Szántó utcába [Plugarilor, Dostoievski], a Pata utcába és a Györgyfalvi út [Brâncuşi] elejére.
Mikor lefújták a riadót, az utcán nagy jövés-menés támadt. Két embert láttunk a túlsó járdán meghalni, mert a leszakadt villanyvezeték megrázta őket. Egy ember megkért minket, szóljunk azoknak, akik arra járnak, ne lépjenek a drótokra, mert áram van bennük.
A bombázás alatt édesapám a vízműveknél tartózkodott, ahova állandóan jelentések érkeztek. Így tudomást szerzett arról, hogy a mi környékünkre is bomba esett. Nagyon megijedt, hogy meghaltunk. Mikor hazajött, és látta, hogy épek vagyunk, sírva ölelt magához. Tőle tudtuk meg, hogy a Kőváry-telepi Raktár utcát [Magaziei] is több találat érte. Itt lakott édesanyám egyik barátnője és egy ismerőse. Elindultunk, hogy keressük meg őket.
Hogy mi volt az Állomás téren, azt nem lehet kifejezni. Öcsém szorította édesanyám kezét, s megrémült a látványtól. Amikor észrevett egy fejet, vállal és ökölbe szorított kézzel, mind azt hajtogatta: »nem nézek oda, nem nézek oda!« Szegény, napokig nem tudott aludni ettől a szörnyűségtől. Sajnos, akiket látni akartunk, meghaltak. Szekernyés néni és a férje, valamint az Oláh család, egy asszony a négy gyermekével.
Sok minden romokban hevert, és nagy kráterek tátongtak az utcákon. Mozgósították a tizenhat-tizenhét éves leventéket, hogy segítsenek eltakarítani a romokat, s a holttesteket szállítsák a temetőbe.
Nagy félelem uralkodott el az embereken, hogy mikor kezdődik újra a bombázás. Este édesanyám mindegyikünk ágya mellé széket tett, hogy arra helyezzük a ruhánkat, ha éjszaka menekülni kell, minden kéznél legyen. Azt mondta, hogy felmegyünk az Alkony utcába [Amurg, M. Veliciu] és a Bajza utcán [A. Densuşianu] kimegyünk a mezőre. Ugyanis a pince nem volt biztonságos, és ha a ház ránk dől, nem tudunk kiszabadulni a romok alól. Ezért keresztapám az udvaron ásott egy nagy gödröt, amelyre gerendákat rakott, hogyha nappal légiriadó van, oda bújjunk el.
Későbbi férjem, Karácsonyi Béla főgyógyszerész, a bombázás idején katona volt. Az ő Horthy út 62. szám alattio szülőháza is telitalálatot kapott. Lefényképezte az épületet, hogy maradjon emléke róla. A ház különleges látványt nyújtott, az egyik falon sértetlenül megmaradt egy festmény. A földből kiállt egy drót, és amikor ki akarták húzni, belülről, a pincéből visszahúzták. Ebből arra következtettek, hogy az épület pincéjében emberek vannak, és jelt adnak. Mindenki arról beszélt a városban, hogy még mindig visszahúzzák a drótot… A férjem mindegyre visszament a helyszínre, hogy lássa, mi történik. Sajnos, nem tudták őket kimenteni a romok alól, mert bármelyik pillanatban ledőlhetett volna a maradék épület. Ezért aki a pincében rekedt, mind meghalt.
Sok bomba nem robbant fel. Állítólag két életfogytiglanra ítélt rabolt megtanítottak arra, hogyan kell hatástalanítani a bombákat. Azt mondták nekik, ha sikeresen teljesítik a feladatot, akkor szabadok lesznek. Ezek mind olyan emlékek, amelyeket soha nem lehet elfelejteni.”
Kerekdombi bombabiztos óvóhely
Bain Tibor 1944-ben ötéves volt. A Széchenyi tér 29. szám alatt laktak. Jól emlékszik a Kerekdomb alatti bombabiztos óvóhelyre.
„Szólt a rádió, »Légi veszély, Bácska–Baja–Pécs–Arad…«, majd a szirénák, végül »Légi veszély elmúlt…« Négy-ötéves gyermek nem nagyon tudja felfogni, mi a légi veszély, sőt a bombázást sem, de valószínűleg a felnőttek viselkedése okozta bennem azt a szörnyű, szorongó érzést, amely általában hasmenésbe torkollott. Szüleim már tudták, hogy mikor megszólalnak a szirénák, és a pincébe szaladunk, bilit is kell vinni. Szégyelltem, de ha muszáj, hát muszáj.
A bombázásokat részben a Kerekdomb alatti bunkerben vészeltem át, másrészt a Széchenyi téri lakásunk légópincéjében.
Itt kapott el az a bombázás, amely a Levente laktanyát is érte. Ez volt a hozzám legközelebbi robbanás. A pincénk légvonalban mintegy száz méterre volt a robbanás helyétől. A plafonján égő viharlámpa összetört, mert a légnyomás felcsapta a plafonra, engem pedig kilökött édesanyám öléből, egy ember pedig, aki éppen a pince felé sietett, a zárt ajtón át esett be.
Mikor Kolozsvárt mondta be a rádió, már a fejünkön is voltak. Másnap megnéztük a Postakert utcában [Cuza Voda] tátongó bombatölcsért, és a lerombolt Leventeotthont. 1947-ig a Széchenyi térről a Postakert utcán jártam a Református Kollégiumba, ezért tudom, hogy a tölcsér sokáig megmaradt. Sokat hógolyóztam benne.
A nagy bombázás után, hazamenet – mivel nagyszüleim a Nádas-patak mellett, a Buzogány utcában [Simion Balint] laktak –, nagybátyámmal felszaladtunk a vasút fölötti, félig lebombázott híd sarkára. Onnan látni lehetett a mészárlást, amit a bombázás végzett. Azt a katonavonatot bombázták szét, amelyik éppen az állomásban állt. Délelőtt volt, és szerencsétlenségére, éppen akkor érkezett a budapesti gyors is. A riadóra mindkét vonat gyorsan kimenekült az állomásból, de a katonavonatot még Bács előtt megsemmisítették, persze a környékbeli házakat is.
Mikor a városban voltunk, valamelyik légópincébe szaladtunk, melyek messziről látszottak, nagy nyilak mutatták a pincék helyét. Mikor a Kerekdombon voltunk, akkor a környékkel együtt a domb alatti három bunker valamelyikébe menekültünk. Ezek a legbiztosabbak voltak. Kiszámították, hogy ha a legnagyobb repülőbomba egyenesen a tetejére hull, senkinek semmi baja nem lesz. A bunker fölött legalább ötven méter vastag finom homok volt. Három bejárata nyílt, kettő a negyed, egy pedig a közeli Papfalva felé.
A három járat valahol a domb közepe táján találkozott. Teljes hossza vagy háromszáz méter lehetett. A szellőzést a három ki- vagy bejárat huzata biztosította, mert a bombamentes bejáratot a légósok csak a legutolsó pillanatban zárták le vaspántos ajtókkal. Jó vastag, vasúti talpfából voltak a támfalak, és vastag deszkából a bélelés. A MÁV [Magyar Államvasutak] munkásai készítették, a vasúti munkások és családjaik számára.
Mikor a Nádas mellett kapott el a sziréna, nagyszüleimmel jó nagyot szaladtunk odáig. Sokszor a légiriadó lefújása még az úton talált. Rengeteg ember fért erre az óvóhelyre, csak az volt a baja, hogy az elsők, akik odaérkeztek, nem mentek bennebb, mindenki a bejáratnál akart maradni, mert a villanyvilágítás csak rövid részéig tartott. Bennebb sötét volt, mert a gyertyákat kioltotta a huzat.” Szabadság (Kolozsvár)

Mócvidéki magyar örökség
A Kalotaszeg és a Mócvidék határán levő falvakban Máté István református szórványlelkésszel tett látogatásunk meggyőzött: a mócvidéki magyarság eltűnése összetett folyamat, amely ott is a végéhez közeledik, ahol ötven éve még a lakosság fele magyar volt. Közben olyan magyar emberekkel is találkoztam, akik szeretik a mócokat. A múlt begyógyíthatatlannak tűnő sebeire, úgy tűnik, gyógyírt talált a történelem.
Alsójára és Járavize Kalotaszeg délkeleti peremvidéke és egyben a Mócvidékről immár végérvényesen kiszoruló magyar nyelvterület határa is. Verespatakot leszámítva a többi mócvidéki városban – Topánfalván, Abrudbányán, Brádon, Aranyosbányán és Zalatnán – ma már mutatóban is alig akad magyar. Verespatak és Jára története annyiban közös, hogy jó száz évvel ezelőtt a magyarság részaránya az összlakosság fele volt, mára azonban az öt százalékot sem éri el. Az „eredendő bűn”, az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc idején elharapódzott mészárlás nemcsak a mócvidéki városokból űzte el a magyarságot, hanem a Mócvidék peremvidékéről is. Ilyen szempontból Alsójára szerencsés kivétel, hiszen a forradalom után itt még talpra tudott állni a magyarság: néhány jeles történelmi magyar családnak köszönhetően a román impériumváltás utáni évtizedekben is jelentős erőt képviselt.
Vigasztalásélmény
Miközben Máté István református szórványlelkésszel araszolgatunk úttalan utakon Járavize felé – ahol parányi gyülekezete várja alkalmi istentiszteletre –, kiderül: az Alsójárával szomszédos községközpont, Járavize négy-öt magyarja Alsójárába jár istentiszteletre. A festői környezetben meghúzódó, erdőkitermelésből élő, 650 lelkes községközpontban mindig is kevés magyar élt, a harmincas évekbeli 40 magyarhoz képest azonban a mostani hat idős ember annyira kevés, hogy a lelkigondozásukat vállaló három felekezet, az unitárius, a római-katolikus és a református egyház lelkészei jó ideje már nem járnak ki a faluba. Ha időnként mégis ellátogat hozzájuk egy-egy lelkész, az ökumenizmus szellemében mind a négy-öt ember összegyűl közös imára és istentiszteletre valamelyikük lakásán.
„Nem tematizálom a szórványhelyzetet, mert amúgy is nyilvánvaló. Igehirdetéseimben, lelkészi munkámban nem szoktam erről szót ejteni, hogy ne keserítsem őket még inkább. Úgy próbálok velük beszélni, mintha minden rendben volna, pedig hát lelkünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy itt már nincs folytatás” – magyarázza a Magyarlétáról beszolgáló lelkész. Szerinte azért is nehéz szórványlelkésznek lenni, mert nincs sikerélménye az embernek. Vigasztalásélményről lehet szó, amikor a hívekkel közösen tartják egymásban a lelket. Az állandó fogyással, az anyagi és lelki gondokkal való szembesülés visszahat a lelkészi munkára, Máté mégis úgy látja, hogy a nagy gyülekezetben való szolgálatához sokszor a szórványgyülekezetből gyűjti az erőt. „Egy aprócska gyülekezet, amely a vesztét érzi, minden egyházi alkalommal sokkal jobban él, mint a nagy gyülekezetek.”
Kocsmából kivert bozgorozó
A házi istentisztelet után megismerkedem a móc tengerben élő néhány magyar emberrel. Kiderül, mindannyian Alsójárából kerültek ide. A Sándor és a Boros család férfitagjai kaptak itt munkát még a hatvanas években az erdőkitermelő vállalatnál, az átlagosnál jobb fizetés és egyéb kedvezmények miatt pedig itt ragadtak. Az őket követő pedagógusfeleségeknek sok választásuk nem volt, mindketten román iskolában tanítottak egész életükben.
Ritkán hallottam magyar embert ilyen szépen beszélni a mócokról, mint őket. Sándor Julianna tanítónő és Boros Ibolya romántanárnő szerint az elmúlt évtizedekben annyi szeretet kaptak ezektől az egyszerű emberektől, hogy az minden egyébért kárpótolta őket. Sándor Ferenc arról mesél, egyszer fordult elő, hogy egy falubelije részegen a kocsmában elkezdte bozgorozni, mire a többi móc az ő védelmében nekiesett a férfinak, s kitették a szűrét. Gyerekeik román iskolába jártak ugyan, de a szülők szerint a családban ma is a magyar az élő nyelv. Boros Ibolya öt unokája rendre érkezik nyári vakációra hozzájuk, az éppen itt tartózkodó kolozsvári kislány, Andi olyan szépen beszél magyarul, mint a nagyanyja. A három lányból az egyik románhoz, a másik szászhoz, a harmadik magyarhoz ment férjhez, a vegyes házasságokból származó gyerekek magyar tudására leginkább mégis a román tengerben élő nagyszülők vigyáznak. „Nincs hová mennünk. Egy időben eljátszottunk a gondolattal, hogy nyugdíjas éveinkre leköltöznénk Alsójárába, de már ott is kihaltak a barátok, ismerősök, rokonok. Hetvenévesen megmaradunk az utolsó magyar mohikánoknak Járavizén” – mondja a 48 éve itt élő Boros Ibolya.
Ortodoxszá lett magyarok
Az abszolút kisebbségi létbe belenyugodott parányi magyar közösséget hátrahagyva indulunk Alsójárába. A 13 faluból álló község központjáról Boldizsár Zeyk Imre tordaszentlászlói nyugalmazott tanár, helytörténész azt írja, hogy még a harmincas években is nagyjából ugyanannyi magyart élt itt, mint román, azaz 900 lélek. Kolozsvár és Torda után Alsójárában alakult meg az 1700-as években Erdély harmadik unitárius gyülekezete, a következő évszázadokban ez maradt a legerősebb helyi történelmi magyar egyház, utána következik a római katolikus és a számbelileg legkisebb református gyülekezet.
A két világháború közötti magyar életerő még a kommunizmus kezdeti évtizedeiben is megmaradt, a szomszédos macskási bányába a hetvenes évek végétől történt masszív moldvai betelepítés azonban teljesen átrendezte a lakosság számarányát. A nyolcvanas évek elején szűnt meg az I-IV. osztályos magyar oktatás, ez pedig megpecsételte az itteni magyarság jövőjét. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint mintegy 90 magyar ember él Alsójárában, az 1800 lelket számláló községközpont lakosságának mintegy 5 százaléka.
A központ három magyar temploma és a lerobbant egykori magyar kúriák azonban más múltról regélnek. Olyan múltról, amelyet a jelek szerint a község mai vezetése szeretne elfelejteni. A református gondnokné, Boros Ibolya szerint a magyar egyházak kérvényeit hosszú évek óta figyelemre sem méltatja a polgármesteri hivatal, pedig nem nagy összeget, 500, legfeljebb 1000 lejt szoktak évi rendszerességgel kérni. Ma már esély sincs arra, hogy magyar képviselő jusson be a helyi önkormányzatba. „Az igazi baj, hogy sok magyar nem vállalja a magyarságát. A fiatalabbak teljesen beolvadtak, vegyes házasságok nyomán átkeresztelkedtek ortodoxnak. Néhány magyart leszámítva teljesen feladtuk a gyökereinket” – panaszkodik. A 42 éves asszony egy vegyeskereskedésben elárusító a központban, s mint mondja, rendszeresen rászól azokra a magyarokra, akik már vele sem akarnak magyarul beszélni.
Hadak útján
Máté István arról beszél, hogy ünnepek idején a 26 tagú helyi református gyülekezetnek valamennyi tagja eljön istentiszteletre, sőt, a más vidékről hazatértekkel együtt még többen is. Aki magyarnak vallja magát, őrzi magyarságát, azokkal van baj, akik rég lemondtak gyökereikről. Pedig valamikor a falu románsága is folyékonyan beszélt magyarul, a vegyes lakosságú falvaknak ez a sajátossága Alsójárára is érvényes volt.
A hetvenes évek elejétől megüresedő papilakban még fiatalon, négy gyerekkel, özvegyen meghúzódó papfeleség, Boros Ilona maga is megjárta a hadak útját. Miután férje 43 évesen hunyt el egy mezőségi faluban, az egyházi felsővezetés jóváhagyásával költözhetett haza szülőfaluja üresen álló papilakába. Az addig több faluban óvónőként dolgozó Boros Ilona a szászfenesi csirkevágóhíd munkásaként nevelte gyerekeit. Mint mondja, azon szerencsés kivételek közé tartozik, akiknek gyerekei itthon vagy a környéken maradtak, és megőrizték magyarságukat. Az öröm így sem felhőtlen, mert egyik unokája házasság révén tért át az ortodox vallásra. Boros Ilona ezt idős fejjel is képtelen elfogadni.
1848 áldozatai
Kívülről szemlélem a történelmi magyar egyházak templomait. A református templomba ugyan bekísérne a felújítás alatt álló papilak lakója, Boros Ilona, de kiderül: a zár nagyon nehezen nyílik, ki kellene cserélni. A lelkész azon gondolkodik, hogy a tágas egyházi porta egyik terméből hozzon össze gyülekezeti házat, azt mégis lehetne télen fűteni, a maroknyi embernek ez jobban megfelelne, mint a sokkal nagyobb közösségre tervezett templom. A szomszédos unitárius templom cintermében még megpillanthatom azt a porló műemléket, amelyet az 1800-as évek végén emelt a helyi magyar közösség az 1848-as móc mészárlások emlékére. A későbbi román hatalom figyelmét valamiért elkerülte, így nem jutott a hasonló magyar műemlékek sorsára. Bordizsár Zeyk Imre adatai alapán az 1849. januári mészárlásnak 60 alsójárai magyar esett áldozatul. A helytörténész szerint Simion Balint verespataki ortodox lelkész „hada” kirabolta a falu magyar részét, a házakat földig égette, és akinek nem sikerült elmenekülnie, lemészárolták. A pusztítás hírére néhány nap múlva megérkező tordai magyar csapatok Balint hátramaradt embereit mészárolták le, és felégették a falu román részét. A szabadságharc utáni években egész Alsójárát újra kellett építeni.
A magyar és a román közösség egymás mellett élése mégis fátylat borított a múltra: a többi mócvidéki településektől eltérően – Alsójára magyar közössége zömében helyben maradt. A három magyar templom és a romokban heverő két főúri kastély – a Kemény bárók és a Teleki grófok öröksége – egy letűnt kor mementói, amelynek cserépdarabjait – akárcsak az egykoron híres alsójárai fazekasság örökségét – immár nincs, aki összerakja.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)