Ember és Föld
Az album, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány tavaly év végén megjelent tetszetős kiadványa a címbe emelt két fogalmat elsősorban a székelyvarsági tanyavilág szépségeivel és lakóinak mindennapjaival konkretizálja. 2016 augusztusában tizenhárom nemzetközileg is ismert fotóművész vett részt a marosvásárhelyi Bálint Zsigmond és a torontói Kralovánszky Balázs vezette fotótáborban, amelyet a Zsindelyes-tanya látott vendégül Székelyvarságon. Tevékeny jelenlétüket számos felvétel tanúsítja, ezek közül válogattak be jó néhányat a kötetbe, amelynek látványvilágát, szellemi töltetét Böjte Csaba ferences szerzetes gondolatai gazdagítják. Az Ember és Föld című könyvet tegnap este a Budapesti Unitárius Egyházközség dísztermében mutatták be ünnepélyes keretek között. Az alkotótáborozók fotóiból kiállítást is nyitottak. Az est, amelynek Böjte Csaba, Kászoni József unitárius püspöki helynök, dr. Zsigmond Barna Pál volt csíkszeredai főkonzul, dr. Bitay Márton államtitkár és a fotósok részéről Bálint Zsigmond volt a vendége, jótékonysági rendezvényként szólította meg a közönséget. Az összegyűlő támogatásokat arra fordítják, hogy Székelyvarságon felújítsanak egy régi csűrt, és közösségi élettérré alakítva, alkotótáborok fogadására, alkotások bemutatására, táncházak, hagyományőrző foglalkozások vendégül látására tegyék alkalmassá. Népújság (Marosvásárhely)

Marx József 25 éve távozott
Iskolateremtő fotóművész – ezzel a minősítéssel ajándékozták meg hívei, tanítványai Marosvásárhelyen, Erdélyben – Romániában, ahol kiállítások százain vett részt aktivitásának fél évszázadnyi szakaszában. A művészbarát közösség hálás és nagylelkű. Marx József 103 éve született, 25 éve távozott. Emlékét a nevét viselő fotóklubokban tevékenykedő, időközben mesterekké izmosodó tanítványok és azok újabb tanítványai ápolják.
Közel harminc évig dolgoztunk egymás mellett a képes lap szerkesztőségének kiutalt dohos pincében, a korszerűtlen technikával ellátott fotólaboratóriumban. Volt rá időnk, hogy kölcsönösen beszámoljunk fotográfusi élményeinkről. De csak ritkán éltünk ezzel a lehetőséggel. Marx Jóska nem fukarkodott az idejével, ha bármilyen technikai kérdéssel zaklattam – és tettem ezt gyakran, mert mindvégig ügyetlenül laboráltam. Ennél azonban izgalmasabb, további életpályámra nézve meghatározó jelentőségű volt, amikor kéretlenül is kifürkészte egy-egy érdekesebbnek ígérkező felvételből a kiemelésre (kinagyításra) érdemes részletet. Akár a többi, soktucatnyi marosvásárhelyi fiatal fotóst, engem is ő biztatott: már az expozíció, a képalkotást megelőző pillanatokban (órákban, napokban) azzal az igénnyel vegyük kézbe a kamerát, hogy a születendő fotográfia kiállításon tolmácsolja majd szerzője érzelmeit, gondolatait. Kollégái, tanítványai bemutatásra alkalmasnak ítélt képeinek jobban örvendett, mint a sajátjainak. Utóbbiakról nagyjából tudta, hol és hogyan fogják fogadni, de az első sikereit megélő tanítvány örömében fele-fele arányban osztozott.
Nem szóltam még a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség különböző (AFIAP, EFIAP, HON. EFIAP) címeinek odaítéléséről. Elsőként kapta meg a rangos kitüntetéseket. Követték évek múltán legjobb tanítványai.
A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben a Kriterion Kiadó távlati terveiben szerepelt az erdélyi fotográfia történetét, ennek keretében kiemelkedő alkotóit is bemutató monográfiasorozat kiadása. A bevezető tanulmányokat tartalmazó két kötet (Orbán Balázs: Székelyföld képekben; Teleki Samu Afrikában) megjelentetése nyomán további három szerkesztéséről tárgyaltunk: Százéves fotóriport Erdélyről; Józsa Béla betiltott szociofotó-kiállítása; Marx József-monográfia. Botár Emma, a Kriterion szerkesztője külön levélben jelezte: elgondolásuk szerint a Marx Józsefet bemutató kötet lehetne az első. Párhuzamosan foglalkoztam a jelzett témákhoz kapcsolódó anyag gyűjtésével. Tapasztalnom kellett, hogy a hozzánk olyan közel álló Jóska bácsiról is oly keveset tudunk. Nem az ő hibája, hogy gazdag tapasztalatait, fotográfusként megélt történeteit már korábban nem rögzítette írásban, vagy legalább mélyinterjúk formájában. Működésének idején Erdélyországban még nem mutatkozott érdeklődés a fotóművészek emlékezései iránt, ami például Budapesten már napirenden szerepelt.
Remekbe sikerült felvétele a két világháború közti húsz esztendő erdélyi irodalmi életének nagy játékosait, Kós Károlyt és Kemény Jánost örökíti meg ritka találkozásuk perceiben. Miről beszélgettek a Varjú-, illetve a vécsi vár irodalomalkotó és -szervező tulajdonosai? Szóba került a fotográfia és a műemlékvédelem, vagy az írótalálkozók és a fényképészek együttműködése? Harminc évig fotózta az erdélyi magyar színházak bemutatóit,
olykor művészeinek magánéleti eseményeit is. Hogyan rendezte át a fénykép követelte formában egyik-másik jelenetet? Engem, aki a realitásokat is jellemző adomakincs fogyasztója vagyok, igencsak érdekelne, ténylegesen megtörtént-e ama szóbeliség útján terjedő történet, miszerint Marx Jóska némi borravaló ellenében rávette egy tehervonat mozdonyvezetőjét: állítsa le nyílt pályán egy-két percre a szerelvényt, hogy az állványra szerelt tüköraknás gépével a különlegesen szép tájról, a naplementét megelőző fényviszonyok mellett sorozatfelvételt készítsen, színszűrők közbeiktatásával. Hétköznapi, mosolyra késztető kaland – abban az időben álmatlan éjszakákat eredményező botrány. Emlékezetem szerint 1962-ben, talán ’63-ban. Vagy más: az Új Élet hasábjain érzékeltetni kell a kollektivizálás, a falu szocialista átszervezésének diadalát. Címlapon kell ezt megoldani. Polgár Pista kollégám feladata, hogy kijelölje a közeli Szentanna köztiszteletnek örvendő családját, akit majd Marx József örökít meg a csatlakozás aláírásának pillanatában. Megtárgyalták a település pártalapszervezetének titkárával, az agrármérnökkel, kijelölték az erre politikailag is megfelelő gazdát. Innét már Marx vette át az irányítást. Terített asztal köré telepítette a népes famíliát, ünneplő ruha, népviselet, virágok az asztalon, óvodáskorú dédunoka figyeli, hogyan írja alá a belépési nyilatkozatot a család tiszteletre méltó nesztora. A kép megfelel az elvárásoknak – a gond ott kezdődik, hogy napok múltán kiderül: a dédnagytata már szemüveggel sem tud olvasni. A falu népe röhög, az írja alá a belépési nyilatkozatot, akit vaksággal vert meg a Fennvaló. A hatalomnak nincs humorérzéke, a pártbizottság intézkedő elvtársa követeli az éberséghiányban szenvedő szerkesztők példás megbüntetését. Sütő Andrásnak kellett többszörösen interveniálnia – a pohár vízben kavart viharon túljutottunk. Ma már talán az egyedüli vagyok, aki emlékezik erre és több hasonló történetre.
Nem tudom, vajon másoknak is elmondta-e, a háború idején, Ukrajnában, ahol tiszti rangban az adminisztrációval foglalkozott, rendszeresen fényképezett. Visszavonulás idején mintegy kétezer negatívját egy vízhatlan dobozba helyezte. Hosszú évekkel később, amikor a szovjet hadifogságból szabadult, nem volt lehetősége felkutatni az anyagot. Nem tudni, milyen érzéssel fogadnánk, ha most a véletlen játéka folytán előkerülne. Néhány felvételéről részletesen beszámolt. Meglehet, mára már mást olvasnánk ki belőlük, mint amit szerzőjük az exponálás idején gondolt. Hasonló történet: Roman Vishniac világhírű művészfotós 16.000 felvételt készített Közép-Európa országaiban a harmincas években. A háború kitörésekor Amerikába menekült, de közben 2.000 felvételét Dél-Franciaországban elásta. Rokona találta meg az anyagot. Az ebből összeállított kiállítást meghordozták a világ legjelentősebb kiállítótermeiben.
A Marx Jóskát bemutató monográfiát végül is nem készítettem el. A nyolcvanas évek közepétől nagymértékben romlottak a körülmények, súlyosbodott a látható és láthatatlan cenzúra. Az áttelepülés gondjaival küszködtem. Jánosházy György írta meg a monográfiát a diktatúrát követő szabadabb években.
Az olvasó elnézését kérem az anekdotázásért. A fotóriporteri szakma mint önálló, időnként művészi kvalitásokat megközelítő foglalkozás Erdélyben a múlt század ötvenes éveiben született meg: képes lapok (a kolozsvári Dolgozó Nő, Marosvásárhelyen a Művészet, illetve az Új Élet) szerkesztőségei, múzeumok félnormával foglalkoztatott munkatársai gyakorolták. Közöttük talán Marx Jóska volt az első, aki már korábban országszerte elismert művészként szerzett magának nevet, és „ereszkedett le” a pártpropaganda napi munkáját szolgáló fotóiparosok” szintjére. Ugyanakkor vele és általa nőtte ki magát az a nemzedék, amely (részben) a művészi színvonalhoz való közelítéssel szerzett magának rangot és tekintélyt a köztudatban.
Jóska a „gyöngyös bokréta”, a szép kép, a csillogó ellenfény korszak művészeinek igézetében alkotott. Akkor is, amikor egy konfekcióüzem lélekgyilkos futószalagja, vagy a tordai cementgyárak sötéten füstölgő kéményei tövében fókuszálta gépét a kijelölt témára. Az már az ő szellemiségéből következett, hogy az erdélyi magyar színházak produkcióit a nemzetközi szalonokban való kiállítások színvonalához igazodó fotókban, vagy a hajdani várak romos falait olyan képekben örökítette meg, hogy azok a művészettörténeti riportokat készítő Szépréti Lilla kötetének egyenértékű illusztrációi lehettek.
Az élet szépsége, annak örömei volt az ő igazi, belülről táplált élményanyaga. Minden bizonnyal találni akár több egyéni kiállításra alkalmas szociofotót, társadalmi kritikát tükröző felvételt gazdag filmotékájában. De nem ezeket kereste. Mindig szemem előtt lebeg az a „konfliktusos” felvétele, amely egy meglehetősen pufók kamaszt örökít meg, amint iskolatáskáját a fején egyensúlyozva, óvatosan lépdel egy vasúti sínen. Ha cipője csak néhány centit félrecsúszik, bizony le fog lépni a sínről, kockáztatva a hibátlanul megtett néhány tízméternyi sikerélményét. Nem beszélve arról, hogy a fejéről le fog pottyanni a nehéz táska. Amiben azonban nem találtatott törékeny üveganyag. Vagy: két kamasz, akik romos várkapu árnyékában, tilos biztonságában meghúzódva rágyújtanak egy cigire. A kép kedvéért, no meg Ada Kaleh (azóta elárasztott) szigetének romantikáját megörökítendő sorozatért utazott le az ország déli határára… Nem sorolom: pontos statisztikák árulkodnak a nemzetközi szalonokban több mint ezer kiállított képéről, az alkotásait értékelő díjak százairól, a romániai fotóművész-szövetség tiszteletbeli elnöki tisztségéről. De, gondolom, mások is megírták, én a laboratóriumban elhangzott beszélgetéseinket idézve jelzem: nem lehet túlértékelni azt a társadalompolitikai hatást, amivel a pártcenzúra által korlátok közé szorított amatőr fotóművészek alkotókedvét életben tudta tartani, ösztönözni, sőt fokozni. Évtizedekig tartó kulimunka volt ez. Csak ő tudta, mennyi utánajárás, kedveskedés, ingyenes családfotózás, ki tudja, még mi más szükségeltetett ahhoz, hogy öt földrész kiállítótermeibe eljussanak a Maros menti amatőr társadalom legjobb felvételei. A maga oldalára állítania a cenzúra jogkörével felruházott vámtisztet, a pártbizottság, a néptanács kulturális osztályán fontoskodó aktivistát. Tette ezt mosolyogva, panaszkodás nélkül, ismétlem: évtizedeken keresztül.
Erdélyi Lajos
*
Emlékezzünk!
Negyedszázada, 1992. április 30-án hunyt el Marx József fotóművész.
A marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában, a kor igényeihez alkalmazkodva, az ő kezdeményezésére kezdi meg működését 1953-ban a később Marosvásárhelyi Fotóklubként ismertté vált fotókör. Jóska bácsi (mi így szólítottuk) ekkor már komoly fotós tapasztalattal rendelkezik. Tizenhét éves korában szüleitől kapta első fényképezőgépét, kerékpáron és gyalog bejárta Nagyenyed környékét, fényképezte a tájat, az embereket. A fényképezés varázsa annyira megérinti, hogy szenvedélyévé válik, és meghatározza életpályáját. 1933-tól már rendszeres résztvevője a hazai és nemzetközi kiállításoknak, majd a háborút követően új lendülettel fényképez, lelkesít, és javaslatára a marosvásárhelyi üzemekben, intézményekben gomba módra alakulnak a fotókörök. Amikor az Új Élet képes folyóirat útjára indul, Sütő András főszerkesztő őt kéri fel, vállalja el a fotóriporteri teendőket. Itt dolgozik nyugdíjazásáig. Ez idő alatt fotóművészeti munkássága is kiteljesedik. Fényképeit kiállítják öt világrész majd minden országában, számtalan díjban, elismerésben részesül, dicsőséget szerezve városunknak, valamint az egyetemes magyar fotográfiának.
Mint fotóriporter bejárja Erdély falvait, városait. Jól megszerkesztett művészi képriportjaival bemutatja a kor embereit, azok mindennapjait. Közben keresi a találkozást a fényképezés kedvelőivel, beszél a kép szépségéről, a kidolgozás varázsáról. Jóska bácsi közéleti tevékenységének köszönhető, hogy az erdélyi városokban – Nagyvárad, Brassó, Nagykároly, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely – és más településeken fotókörök és fotóklubok alakulnak, melyek napjainkban is működnek. Követői szeretettel emlékeznek rá.
Mi, a Marosvásárhelyi Fotóklub mindenkori tagjai nagyon sokat köszönhetünk néhai mesterünknek. A fiatalok és kezdők biztatása, az őszinte beszélgetések a művészetről, a fényképezés szépségéről erős közösséget formált, mely tisztelettel tekint a több mint hat évtizedes múltra. Így vált egyértelművé, hogy a 60. évforduló alkalmával, 2013-ban a klub felvette alapítójának nevét, majd ezt követően Marx József Fotóklub néven működik. Szellemiségét tiszteljük, emlékét megőrizzük a következő nemzedékek számára.
A Marx József fotóklub nevében
Bálint Zsigmond / Népújság (Marosvásárhely)

Jubilált a makfalvi alkotótábor
Vasárnap díjak átadásával és az idei alkotások megtekintésével zárult a huszonötödik alkalommal megrendezett Nagy Pál-alkotótábor Makfalván.
Az ünnepség istentisztelettel kezdődött a református templomban, igét hirdetett Szilágyi Tamás székelyabodi lelkész, Bányai Borbála, Bányai Orsolya (Makfalva) és Lengyel Károly (Szászrégen) pedig zenés összeállítással lépett fel. Ezt követően a kultúrotthonban folytatódott a rendezvény, ahol a résztvevők megtekinthették az idei táborban készült munkákat. Péterfi Levente helyi pedagógus, Vass Imre polgármester és Nagy Miklós Kund művészeti író méltató beszéde után Kusztos Endre-hűségdíjat adtak át azoknak a művészeknek, akik a leghosszabb ideje részt- vevői a tábornak: Kedei Zoltán, Bálint Zsigmond, Nagy Dalma (Marosvásárhely), Sz. Kovács Géza (Segesvár). Az idei alkotótáborban dolgozó 17 művész munkáját oklevéllel, emlékplakettel, emlékkönyvecskével díjazták, de a szellemi támogatók és szervezők is díjat vehettek át: Nagy Kemény Géza (Nagy Pál fia), Tar Mihály alpolgármester, Szilágyi Tamás lelkész, Tőkés Brigitta, a Wesselényi Művelődési Egylet elnöke, Péterfi Levente alelnök, Fülöp Irén tiszteletbeli tag, Vass Imre polgármester, Bányai Borbála, Bányai Orsolya, Lengyel Károly. Nagy Miklós Kundot a tábor szellemi támogatásáért és Kusztos Endre emlékére egy Kusztos-képpel jutalmazták meg. A kerek évfordulóra a szervezők egy kis emlékkönyvecskét is megjelentettek. A 25. alkalommal megrendezésre került képzőművészeti tábor története ennél sokkal hosszabb időre nyúlik vissza. Fülöp Dénes történelem-magyar szakos tanár kezdeményezésére már az 1960-as évektől képzőművészeti tárlatok nyíltak, amelyeket az Irodalmi Színpad tevékenységei egészítettek ki, és lassan megteremtették egy évről évre megszervezendő alkotótábor igényét. Az első tábornyitásra 1979. június 16-án került volna sor, de ezt csírájában fojtotta el a Makfalvára igyekvő Nagy Pál, Kemény Zsuzsa és D. Varga Katalin tragikus halála. Az 1980-as évek diktatúrájában már nem lehetett tábort szervezni, végül 1992-ben sikerült ott folytatni, ahol megálmodták azt még az 1970-es évek végén, Makfalván. 1992-től kisebb-nagyobb megszakításokkal működik a tábor. Ennek a kezdeményezésnek 1996-os haláláig szíve- lelke Fülöp Dénes volt, majd halálát követően felesége, Fülöp Irén tanárnő lépett a helyébe és vitte tovább a lángot. 1999-ben, halálának 20. évfordulója tiszteletére az alkotótábor felvette Nagy Pál nevét. Az idei, jubileumi tábor megszervezéséért minden- képp köszönet jár Tőkés Brigitta tanárnőnek, a Wesselényi Művelődési Egylet elnökének, aki a Bethlen Gábor Alapnál pályázott sikeresen, Tar Mihály alpolgármesternek a szervezési munkáért, valamint a makfalvi önkormányzatnak és Vass Imre polgármesternek a szellemi és anyagi segítségért. Kérdésünkre Vass Imre elmondta: az önkormányzat fontosnak tartja a tábor évenkénti megszervezését és fenntartását, hisz ma is a falu szellemi felemelkedését segíti, és öregbíti Makfalva hírnevét. Az önkormányzat mindig partnere volt ennek a kezdeményezésnek, a rendszerváltás előtt Kálmán Imre és Szőcs Pál néptanácselnökök, 1990 után Zsigmond Kálmán, Kutasi Zoltán, Zsigmond Vencel és Márton Zoltán polgármesterek. Fülöp Irén úgy véli, 1990 után tapasztalatok és anyagiak hiányában merész vállalkozásnak bizonyult az alkotótábor évenkénti megszervezése, mégis sikerült. A lakosság figyelmének, az értelmiségiek odaadásának, az elöljárók támogatásának megszületett a gyümölcse: ma már van Pincegaléria, Kusztos Endrének, Sándor Jánosnak és Suba Lászlónak állandó tárlata, ez utóbbi szobrai díszítik a köztereket is. A makfalvi és erdélyi magyarság erős és mélyreható gyökereket eresztett, hogy itthon maradhasson. Ebben a gyökér- és nemzettudat- formálásban, a szellemi örökség ápolásában és gyarapításában igazi társak voltak a művészek, akik megláttatták velük a szépet, a becsülendőt, az értéket. „Így erősödött bennünk a hit, az életigenlés, a szülőföld szeretete. Általuk elmélyült lelkünkben az itthon vagyok, az együvé tartozás semmihez sem hasonlít- ható, közösségmegtartó érzése” – fogalmazott a nyugalmazott pedagógus.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

Kiállítással zárult a Molnár Dénes Alkotótábor
Az idei székely-mezőségi alkotótáborok sorát a múlt héten zajló mezőpaniti Molnár Dénes Alkotótábor zárta. A tábort tizenkettedik alkalommal szervezték meg, miután az utóbbi négy évben objektív okok miatt szüneteltették. A Maros-mezőségi Művésztelep elnökével, Czirjék Lajossal beszélgettünk, aki ifj. Molnár Dénessel a tábor kezdeményezőjének emlékére vállalta fel e tábor irányítását.
– Nem tudok a Kárpát-medencében öt olyan szomszédos települést, ahol alkotótáborokat szerveznek. Örvendetes, hogy a Székely-Mezőség öt faluja (Mezőmadaras, Mezőbergenye, Mezőbánd, Mezőpanit és Csittszentiván) ilyen lehetőséget nyújt a művészeknek. Az első tábort Molnár Dénes képzőművész irányításával 1999-ben szervezték. Ennek mintájára merítettük az ötletet, hogy a többi faluban is elindítsuk a táborokat. Aztán létrehoztuk a Maros-mezőségi Művésztelepet, ami egy ernyőszervezet tulajdonképpen, de minden tábornak megvan a felelőse, szervezője. Mindenik önálló módon szerveződik. Tudni kell, hogy Molnár Dénes mellett Bandi Dezső bácsi is Mezőpanitban szervezte a faragóköröket. Sajnos, mindketten távoztak közülünk. A mezőbándi az Egerházi Képíró János nevével fémjelzett tábor, idén visszafogottabb volt, akárcsak a tavalyi bergenyei, amit annak idején Ősz Zoltán tanár kezdeményezett és szervezett éveken át. A mezőpaniti táborban – ami négy évig szünetelt – idén 16 művész vett részt, hárman helyi alkotók, egy hollandiai és egy magyarországi. A résztvevők: Balló Andrea Szegedről, Bálint Zsigmond, Molnár Krisztina és Nagy Dalma Marosvásárhelyről, Borbély Attila, Molnár Károly és Sikó Rozália Mezőpanitből, Forró Ágnes Kolozsvárról, Miholcsa József Sárpatakról, Molnár D. Dénes Erdőcsinádról, Nagy Annamária Aranyosgyéresről, Orbán Endre Csíkszeredából, Sz. Kovács Géza Segesvárról, Varga Gerry Hollandiából, Zsigmond Márton Csíkszeredából és jómagam. A legtöbb művész festő, grafikus, textiles, de van köztük szobrász, faragó, illetve fotós. A művészek egy részét a természet, a táj, a falusi porták ragadják meg, míg mások elvontabb alkotásokat készítenek. Bálint Zsigmond fotóin évről évre a falusi embereket, a hagyományos falusi környezetet, házakat, kapukat örökíti meg, ami dokumentum jelleggel bír – fogalmazott Czirjék Lajos.
– A tábor presztízsét a művészek adják meg. Ha jó mag alkotja a művészgárdát, akkor nagyobb a vonz-erő. Másrészt a paniti embereket szeretnénk közelebb hozni az alkotótáborhoz, mert némi idegenkedést tapasztalunk. Úgy gondolom, hogy sikerül kialakítani jó emberi kapcsolatokat, amiben részt vállalt a jelenlegi polgármester is – fogalmazott ifj. Molnár Dénes.
A tábor a vasárnapi istentisztelet után nyíló kiállítással zárult. A támogatók a Mezőpaniti Polgármesteri Hivatal, a református egyházközség, a Bethlen Gábor Alap és az Optica-Optofarm voltak.
MEZEY SAROLTA / Népújság (Marosvásárhely)

Emberszerető optimizmus
Bálint Zsigmond 80
Fotókiállítások megnyitóján közhelyszámba menő fordulatként mindig elhangzik, hogy a képek önmagukért beszélnek. Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotóművész esetében sutának tűnik ez az állítás. Az ő felvételei valójában napjaink fotográfiája cáfolatának is tekinthetőek. Miközben minden tájékoztatási eszközön – a maroknyi kütyüktől az óriáskivetítőkig – a borzalom és szörnyűség kimerevített pillanatai ömlenek felénk, ő a tragédiában is megtalálja a bizakodás fűszálait. Mert az élet kiserken még az elárasztott Bözödújfalu iszaptengerében is. Aki ezt meglátja és megörökíti, annak nem csak jó szeme kell legyen, hanem a szívével kell látnia. Türelemmel, vissza-visszatérő kutakodással kivárni az exponálógomb ideális kioldási pillanatát. Mostani felpörgött világunkban majd’ minden képvadász gyorstüzelő masinával lesipuskás módon lövi sorozatait. Bálint Zsigmond beépül. Neki nemcsak a kaput tárják ki, a szemérmes falusiak az öreg ház hálószobájába is betessékelik. Befogadják maguk közé. Sok esetben már családtagnak tekintik. Visszajáró rokonnak, aki őszinte érdeklődéssel hallgatja sorsuk meséjét. A leképező masina ilyenkor lép működésbe. Léleknyitogató sikerének titkát fiatalabb klubtársaira is próbálja áttestálni. Azt, hogy ő minden esetben küld egy felvételt azoknak, akiket megörökített. A Bernády Házban kiállított képeken több esetben is látható, amint az évtizedekkel azelőtt készített fényképet milyen nagy becsben őrzik és mutogatják alanyai. Akinek volt szerencséje Bálint Zsigmondot elkísérni egy ilyen fotóstúrára, az életre szóló élménnyel lett gazdagabb. Engem több mint három évtizeddel ezelőtt vitt magával egy széki esküvőre, ahova akkor vidékünkről kevesen jutottak el. Az örömszülők meghívottja volt, mert azelőtt pár évvel fotózott náluk. Olyan bizalommal, szeretettel fogadták, hogy az esemény minden mozzanatában részt vehetett. Még a menyasszonyöltöztetés ceremóniáján is. Mi tagadás, irigyeltem szerencséjét.
Bálint Zsigmonddal nehéz lépést tartani. Nemcsak azért, mert fiatalokat meghazudtoló vitalitással bír, hanem a vidéki mindennapokat képileg leíró következetes megszállottságáért is. Egyfelől az Orbán Balázs fotóihoz hasonlatos historizálásért, másfelől pedig a megnyugvást sugárzó sorsábrázolásért.
A kiállítás megtekintése visszaadhatja az emberbe vetett hitünket. Karácsonyi Zsigmond / Népújság (Marosvásárhely)

Bálint Zsigmond emberközelben
Igen, ez az emberközelség egyik fő jellemzője a 80 éves marosvásárhelyi fotóművésznek, Bálint Zsigmondnak. Ez a címe – Emberközelben – a Bernády Házban nyílt nagy sikerű jubileumi tárlatának és a Communitas Alapítvány támogatásával, a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozásában kiadott szép albumnak is. A kiállítás igen elismerő közönség- és sajtóvisszhangnak örvend, az ünnepelt könyve fotósként is jól ismert kollégája, Ádám Gyula gondos, ötletes műszaki „tálalásában” került az olvasók elé, egyelőre elég kis példányszámban. Rövidesen több is lesz belőle. A Bernády Galériában látható fotókról már többen írtak, lapunkban is jelent meg róluk méltatás. Ma a háromnyelvű, elegáns könyv előszavából közlünk részleteket. Az írás szerzője a Bálint Zsigmond munkásságát évtizedek óta nyomon követő Nagy Miklós Kund.
„A kötet olyan képeket kínál a könyvbarátoknak, amelyek 2011 és 2017 között készültek. Nagyközségek, kis települések, a nagyvilág nyüzsgésétől távol eső, eldugott helyek, tanyák, erdők, mezők, szántóföldek, legelők lakói, éltetői, kisközösségei, családok és magukra maradottak, idősek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok sorsa sejlik fel előttünk a kiadvány lapjain. Izgalmas, szép, drámai embermesék szólalnak meg bennünk, ha a fotókat szemlélve szabadjára engedjük a fantáziánkat. Hogy mondta József Attila Thomas Mann-nak? »mesélj arról, mi a szép, mi a baj,/ emelvén szívünk a gyásztól a vágyig». Olyan dolgokról regél, tudósít tehát, amik a Gyimesekben, a Csíki- vagy a Gyergyói-medencében, a Maros, a Nyárád, a Küküllők, a Homoród mentén, a Székely Mezőségen, Barcaságon, Kalotaszegen is évszázadok óta jelenvalók, ma is azok és remélhetőleg még sokáig ezután is nyomon követhetők. Az utóbbi hét esztendőben Bálint Zsigmond harminc táborban rögzítette a számára fontos látnivalót. Borospatakán, Makfalván, Zsobokon évente megfordult, a Hargita megyeiek szervezte fotótáborokban is vendégeskedett, Homoródalmáson, Homoródszentmártonban, Homoródkeményfalván, Gyergyóremetén, Csíkkarcfalván, Csíkszentgyörgyön, Székelyvarságon, Kőrispatakon. A Maros megyei Mezőbergenyét, a Brassó megyei Tatrangot is bejárta, körbegyalogolta kamerájával. Minden települést nem is tudunk felsorolni, az albumba válogatott fotók 38 helységben készültek. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a képanyagból meggyőzően kiviláglik: a fotós programszerűen, tudatosan kötelezte el magát e terület mellett. Dokumentálni is akar. A mai magyar fotográfia egyik legjelentősebb alakja, a Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter, a falusi lét, a népszokások autentikus ábrázolója szerint »a képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt«. És tovább: »Idő és fényképezés elválaszthatatlanok. Az exponálás egy pillanatot búcsúztat. A jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz«. Igen, kétségtelen, hogy ez így van. Bálint Zsigmond is tisztában van vele. De azzal is, hogy a pillanatot, a cselekvést megragadva, felmutatva, talán sikerül marasztalnia is azt, ami fontos, ami hasznos. Sok egyéni sorsot, magatartást, alapállást láttat meg, könyvéből azonban közösségi létállapot és közérzet, közös emberi vonások is kirajzolódnak. Azonos helytállás, egyazon méltóság, amit népünk generációkon keresztül adott tovább nekünk, jelenkoriaknak a múltból, s amit talán mi is hagyatékul hagyhatunk az utánunk jövőknek. A megmaradásnak ez is egyfajta záloga.
A fotós, aki időről időre visszajár bizonyos helyekre, sok érdekesség tanúja lehet. Azt is észlelheti, hogy valami, amit megörökített, hamar eltűnik a múlt ködében, de azt is, hogy másvalami évek teltével is tetten érhető. Netán átalakul, más formát ölt. Bálint Zsigmond a »tett« színhelyére visszatérők csapatát erősíti. Az emberekhez, témákhoz, jelenségekhez való viszonyulásából is markánsan kiviláglik a hűsége. Az albumba emelt felvételek ezt is szemléltetik. Van például Borospatakán egy keményen dolgozó többgenerációs család, még az első művésztelepi ottlétekor ismerkedett meg velük. A rá következő őszi összejöveteleken mindig hozzájuk vezetett az első útja. Első alkalommal a kenyérsütést fotózta náluk. Ezt a szertartást utóbb is minduntalan lefényképezte. Az elkészült fotókat is eljuttatta nekik. De mind többet meg is tudott róluk. A nagymamákról, szülőkről, gyermekekről. A fiatalok iskoláztatásáról, sorsuk alakulásáról. Szinte mintha családtag lenne, annyi mindenről értesült. Ők is úgy tekintenek rá, mint valaki kedves, közeli hozzátartozójukra. Ez a viszonyulás másfelé is megteremtette azt a bizalmat az »idegen«, a kívülről érkezett iránt, ami ahhoz szükséges, hogy alanyai kinyíljanak, teljes őszinteséggel álljanak, üljenek a kamera elé, elfelejtsék, hogy pózolniuk illik a fényképezőgép előtt. Ennek köszönhető, hogy felvételei többségén kicsik és nagyok önmagukat felvállalva, zavar nélkül, bátran néznek szembe a fotóssal, s szemükből, arcukról személyiségük méltósága sugárzik. Az otthonos közeg, a ház, a porta, a megművelt föld, a jól kúrált állatok, a becsületes munka tudata, a megszokott környezet biztonsága is benne lehet ebben, és mindaz, amit elődeik a régi időkből rájuk testáltak, az érzelmi töltet azonban már egyénenként változó. Abban viszont, hogy ezt se akarják eltitkolni, ismét felfedezhetjük a fotós érdemeit is.
Ha valaki nem ismerné az erdélyi magyar falut, ebből a fényképalbumból nagyon sok mindent megtudhat róla. A munkafolyamatokat az évszakok változásában, a dolgos hétköznapokat, férfi, nő szerepét a családban, a ház körül, a fontos és kevésbé nélkülözhetetlen dolgokat, tárgyakat, a kihalóban lévő mesterségeket, szokásokat, az élet fényeit és árnyékait, az életörömöket s az ünnepi alkalmakat, sok egyebet. A lelkieket is, a szeretet, a ragaszkodás megnyilatkozásait. A kötet legszebb képei talán éppen ezek: a kettős portrék, melyeken nagymama – unoka, anya – lánya, apa – lánya, dédnagyapa – dédunoka, férj – feleség párosa hirdeti szemérmesen az emberi érzelem melegét és annak felvállalását a kamera előtt. Annál szomorúbb, lehangolóbb a magány, amelynek képi kivetülése ugyancsak érzelmi hozzáállásra késztetheti a kötet lapozóit. Öregedik, néptelenedik a falu, mind több bennvaló marad üresen. A gyermekek, unokák elmentek, a nagyszülők, özvegyek egymagukban tengődnek. Kegyetlen állapot. Sok költő megverselte. A képek sugallta dráma ihletett lírai húrokat pendít. Hallgassunk csak bele Pilinszky Apokrifjába: »Ismeritek az évek vonulását,/ az évekét a gyűrött földeken?/ És értitek a múlandóság ráncát,/ ismeritek törődött kézfejem?/ És tudjátok nevét az árvaságnak?« A könyvben több kép is rímel ezekre a sorokra. A bánatot, a nosztalgiákat szerencsésen ellensúlyozzák a vitalitás, a vidámság, az életöröm jegyében született képek. Ahol gyerek van, ott ének, tánc, nevetés is jogot kér magának a faluban. Bálint Zsigmond erre is rátalált, ezt is kereste. Sőt a harsányabb humortól se riadt vissza. Ezt a tájainkon évtizedek óta felújított és általa is régóta nyomon követett farsangtemetés szolgáltatja. Alsósófalváról, Mezősámsondról, Kibédről tálalt hozzá pajkos jeleneteket.” Népújság (Marosvásárhely)

Havazás előtt Borospatakán
Az idén a szokásosnál egy héttel korábban nyitotta meg kapuit a művésztelep Borospatakán. Így a csíkszeredai Szász házaspár, István és Marika működtette népszerű skanzen alkotó vendégei még azelőtt hazautaztak, mielőtt a Gyimesekben lehullott volna az októberben szinte menetrendszerűen érkező első hó. Különleges látvány, amikor a völgy fölött a zöld meredeket befedi a fehér lepel, a festők, grafikusok, szobrászok, fotósok, díszítőművészek azonban nem hiányolták, a ragyogó ősz annyi egyéb ihlető élményt kínált, hogy azok közül is nehéz volt választani. Egy hét, tíz nap hamar eltelik, ezt a szobrászművészek tapasztalják meg a leginkább, mennyiségileg nem lehet akkora teljesítményt nyújtani, mint amennyit szeretnének. De aki nyomon követhette őket, láthatta, mindent megtettek, hogy az alkotói termés minél gazdagabb és a lehető legjobb legyen. Nem is lehetett hibát találni benne. Az október 3-i zárókiállításon a két méltatónak, Banner Zoltán művészettörténésznek és Nagy Miklós Kund művészeti írónak igazán bőven volt mit kiemelnie.
Harminc művész állított ki legalább két munkát, a tábor két művészeti irányítója, a kiállítást megrendező Gaál András és Márton Árpád ismét remekelt, amikor a képeket, szobrokat, textíliákat, tűzzománcokat, fotókat elhelyezte, hiszen ha közös volt is az ihletforrás, minden résztvevő más-más stílusban dolgozó, öntörvényű, erős művészegyéniség, nem egyszerű a műveiket úgy összehangolni, hogy azok ne egymást zavarva, hanem kisugárzásukat megőrizve fokozzák az összhatást, erősítsék a műegyüttes üzenetét. A művésztelepnek megvan a törzsgárdája, ők nagyon ritkán hiányoznak a névsorból, de a házigazdák nem feledkeznek meg a fiatalításról sem. Az idősebb mesterek mellett most is dolgozott Borospatakán néhány újabb fiatal, az egyensúly ilyen tekintetben se billent meg. De az életkornak mintha nem is lenne jelentősége, olyan lendülettel kapcsolódnak be a munkába a korosabbak is. A közösségi szellem kihangsúlyozottan van jelen a művésztelepen. A köztudott gyimesi tenni akarás az alkotótáborra is jellemző, a teremtés szelleme élénken érzékelhető a művésztelepen, és kilenc év teltével nyugodtan elmondható, hogy a skanzenben összpontosult szellemi, művészeti pezsgés jótékonyan terjed át az egész tájegységre.
A stílustörekvések, műfajok, témák sokaságából az idén talán a szakralitás került ki győztesen. A telepen épült kis kápolna mind szebb lesz általa. Bráda Tibor, Egri István pompás üvegfestményei, Kádár Tibor nagyszerű Stáció sorozata a kortárs művészet kis gyöngyszemévé alakítja a templomot. Szent István, Szent László, Szent András portréja, egyéb szakrális fogantatású alkotások mellett nyilván számos más jellegű munka hívta fel magára a figyelmet. A népélet, a vidék szépsége, megannyi helyi sajátosság ihlette a táborlakókat. Kitartás és erőpróba tekintetében a szobrász Ferencz Ernő vitte el a pálmát, egy hét alatt elkészült faragott fakompozíciója valóban csúcsteljesítmény. Szepessy Béla míves óriásmetszete, a Tükör által homályosan ugyancsak kiérdemelte az egyöntetű elismerést. Ezt hozta magával a nyíregyházi grafikus, a táborban ilyen grafikai megoldásokra egyelőre nincs lehetőség, a művész érdemei ettől nem csökkennek. Keményen, teljes odaadással, a legjobb színvonalukra hangolódva dolgoztak a művésztelep marosvásárhelyi vendégei, Bandi Kati, Csíky Szabó Ágnes, Hunyadi László és Bálint Zsigmond is. Mindannyian nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy erre az idei tárlatra is sokáig emlékezzen a közönség. Az elmélyült összbenyomást hatványozottan tetézte a záróeseményen a gyimesi férfikórus műsora. Rendkívüli élményt nyújtott. Egyben azt is előrevetítette, hogy máris lehet gondolkozni, mi lesz jövőre a tizedik, jubileumi táborozáson. Biztosak lehetünk, hogy Szászék, akik mindenre figyelve éltetik ezt az értékteremtő, fontos „intézményt”, idejében és teljes képességükkel felkészülnek rá. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely)

Gyarmathy János a kitüntetett
Ünnep Bernády szellemében
A városépítő polgármester nyughelyénél gyülekeztek szombat délelőtt a Bernády-örökség ápolói, éltetői. A marosvásárhelyi temetőben zajló emlékezés, koszorúzás a Bernády Napok hagyományos mozzanata, amelyet ezúttal is a rendezvénysorozat zárónapjára – a korábbi években péntekre – időzített a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriuma.
Borbély László kuratóriumi elnök az idei év különlegességére, a 25 éves alapítvány és a 20 éves rendezvénysorozat jubileumára emlékeztette a jelenlevőket.
– Ezen a helyen mindig elgondolkozom azon, mit jelent nekünk Bernády, és hogyan tudjuk ezt megjeleníteni. A Bernády Napok szervezésekor igyekszünk minden évben valami újat hozzátenni a Bernády-kultuszhoz, és mindig rájövök arra, hogy van még mit felmutatni – tette hozzá a kuratóriumi elnök, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy jövőben lesz Bernády György halálának 80. évfordulója, és mivel a hajdani polgármester Marosvásárhely hitéletében is fontos szerepet töltött be, egyházi főgondnok volt, 2018-ban az egyházzal közösen szeretne erről megemlékezni az alapítvány.
„Mintha az egész város...”
Bernády sírjának megkoszorúzása után az együttlét a városépítő szobránál folytatódott.
– Ha nem is vagyunk sokan, lélekben úgy vagyunk itt, mintha itt lenne az egész város – mondta a koszorúzás előtti percekben
Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának alelnöke. Borbély László az 1994-es szoboravatót idézte fel, amikor akkora volt a tömeg, hogy a Sáros utcáról nem lehetett látni a végét. A rendkívüli eseményt Bálint Zsigmond fotóművész úgy örökítette meg, hogy fényképén a tizenötödik sorban állók is felismerhetők, az alkotás jelenleg is megtekinthető a Bernády Házban – hallhattuk az alapítvány kuratóriumi elnökétől, aki szerint Bernády öröksége iránt az évek során sem lanyhult az érdeklődés, ezt jelzi az is, hogy 1995-től – amióta a nyilvántartást vezetik – a Bernády Ház 2642 rendezvénynek adott otthont, és azok nagy része a hajdani polgármester alakjához kapcsolódott.
– Bernádynak számomra ma is ugyanaz az üzenete, mint eddig bármikor: fogjunk össze mi, romániai magyarok, és tegyünk le valamit közösen az asztalra. Ha van ehhez hit és akarat, sok év múlva is fogunk itt találkozni – zárta beszédét Borbély László, végül azt is megjegyezte, nem baj, hogy a megemlékezés alatt a közelben éppen egy jegyespárnak muzsikáltak, ez is a város hangulatához tartozik, az viszont fontos, hogy a város igazi hangulatát ne hagyjuk megváltoztatni.
Az elkövetkező percekben a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi tagjai, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul, a megyei és városi RMDSZ képviselői, az RMDSZ marosvásárhelyi Nőszervezete, a MAG (Mai Generáció Ifjúsági Szervezet), illetve a Szovátai Bernády Közművelődési Egyesület illetékesei helyezték el koszorúikat a városépítő polgármester szobránál. Az ünnepi pillanat után rövid ideig még együtt maradtak az emlékezők. Bulyovszky Loránd, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi titkára ekkor idézte fel a szobor születésének jelképerejű körülményeit, azt, hogy Bocskay Vince alkotása sok maroknyi bronzból, a marosvásárhelyiek által felajánlott kilincsekből, lakatokból, kulcsokból öltött testet 23 évvel ezelőtt.
Alkotójához tért vissza az emlékplakett
Délután a zsúfolásig telt Kultúrpalotában folytatódott az ünnepség. Borbély László az elmúlt negyedszázad megvalósításait körvonalazta: 262 képzőművészeti tárlatot, 15 fotókiállítást szervezett a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány a Bernády Házban, amelynek gyűjteménye 250 képzőművészeti alkotással és 150 fotóval gazdagodott az évek során, 26 kiadványt publikáltak a 25 év alatt, és az elmúlt három évben több mint kilencezren látogatták meg a volt Baross utcai Házat. Az alapítvány kuratóriumi elnöke az elmúlt idők Bernády Napjaira is visszatekintett.
– Mindig fontosnak éreztük megszólítani a fiatal nemzedéket. Fantasztikus volt látni, ahogy versenyeznek, esszéírásban, filmezésben mérik össze tehetségüket a diákok. Két éve sportvetélkedőket szervezünk nekik, és ezekre a versenyekre sok román iskolai osztály is benevez. Minden résztvevő Bernády-emlékéremmel tér haza, így a román gyermekek, fiatalok is találkoznak a hajdani polgármester nevével, örökségével.
Az idei rendezvénysorozatból Borbély László a slam poetryt is kiemelte, majd az egyik fiatal alkotásából idézve tette fel a költői kérdést hallgatóságának:
– Eleget tettünk annak, hogy ez a hely jó legyen nekünk?
Végezetül a kuratóriumi elnök köszönetet mondott a marosvásárhelyieknek az elmúlt 25 évért, a közönség támogatása, jelenléte nélkül ugyanis nem élte volna meg a negyedszázadot a városépítő nevét viselő rendezvénysorozat.
A gálaműsor kiemelkedő pillanata a Bernády-emlékplakett, Gyarmathy János szobrászművész bronzplasztikájának átadása volt, amelyet idén tizenkilencedik alkalommal ítélt oda az alapítvány kuratóriuma.
Az idei kitüntetett maga az emlékplakett alkotója volt. A szobrászművészt laudáló Nagy Miklós Kund beszéde elején Bernády György hitvallásnak is beillő szövegét idézte, amelyet a polgármester 1913-ban a Kultúrpalota felépülésekor tett közzé: „…Célomat elértem. A város közönsége egyetlen adófillérének igénybevétele nélkül (...) megépítettük Maros-Vásárhelyen a magyar közművelődés templomát, megteremtettük a legnemesebb értelemben vett népházat”. Ezt az „alkotó, teremtő vágyat, az emberség, az érték és szépség kiterjesztésének szándékát” vonatkoztatta a méltató Gyarmathy János életművére, a négy évtizede töretlenül felfelé ívelő alkotóművészetre és a művészpedagógusi tevékenységre egyaránt.
– Művészete önmagáért beszél, lélekbe hatolva szólítja meg a szemlélőt, bravúros formai megoldásokkal ejti ámulatba a nézőt. Bronz kisplasztikái egy olyan sajátos világot képviselnek, amelyet joggal tekinthetünk gyarmathys köznapi mitológiának, groteszk misztériumnak. Térszobrai olyan eszmét megtestesítő személyiségeket, jelképeket hoznak elénk, akik mindannyiunknak nagyon sokat jelentenek: Kós Károly, Bartók Béla, Petőfi Sándor, Aranka György, Szent László, Árpád nagyfejedelem... Több kis szobra németországi városokban, Iserlohnban, Halternben, Ratingenben teljesedhetett ki monumentális méretűvé – hallhattuk a méltatótól, aki a továbbiakban a szobrászművész egyetemi mesteréről, Korondi Jenőről is említést tett, majd megbecsült alkotóvá vált tanítványai közül is felsorolt párat, végül kitüntetéseiről szólt.
– A művészi munkáját díjazó elismerések mellett, amelyekből az elsőt még egyetemistaként 1980-ban érdemelte ki, majd két évtized teltével a Barabás Miklós Céh Nívódíját is magáénak tudhatja, pedagógusi tevékenységét is jelentős kitüntetések honorálják: az államelnöki érdemérem (1994), a kormányfőtől, majd az oktatási minisztériumtól kapott kiválósági oklevél 2004, 2005-ben.
Laudációját a kuratóriumi alelnök Ernst Gombrich huszadik századi művészettörténész gondolatával zárta, amelyet a kitüntetett is magáénak vall: „A művészettel kell élnünk ahhoz, hogy emberségesek legyünk”.
Gyarmathy János elárulta, furcsa helyzet, különös érzés számára, hogy ő vehette át azt az emlékplakettet, amelyet két évtizede készít. A kitüntetett örömét fejezte ki, amiért a marosvásárhelyiek szeretik a szobrait, majd azt is megjegyezte, külön öröm számára, hogy az a kis tér, ahol az általa alkotott Aranka György-szobor áll, a vásárhelyiek fontos gyülekezőhelyévé, a magyar dráma napjának ünnepi helyszínévé vált.
A továbbiakban a gála egy izgalmas pillanata, Sz. Kovács Géza segesvári művész festményének kisorsolása következett. Az alkotást a helyjegyet igénylők valamelyike vihette haza, a szerencse a marosvásárhelyi Csáki Jolánnak kedvezett.
Az estet Ránki Dezső, Klukon Edit és Ránki Fülöp világhírű művészek ünnepi zongorajátéka koronázta meg. Különleges koncertjével a művészcsalád Liszt Ferenc születésnapja és Kodály Zoltán halálának 50. évfordulója előtt tisztelgett. A rendkívüli zenei élményt vastapssal köszönték meg a marosvásárhelyiek. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)

Útra kelt az Emberközelben
A külföldi bemutatkozás lehetőségét az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány tette lehetővé. Ausztriai, németországi, svájci turnét szervez, amelynek segítségével közadakozásból támogatást kíván szerezni az Angyalok a Mezőségen elnevezésű karácsonyi ajándékosztó akciójához. Az alapítvány immár hetedszer lepi majd meg ajándékaival a rászoruló mezőségieket. A körút koncertturné, amelynek során a 30 éves Role együttes lép a bécsi (december 1.), stuttgarti (dec. 3.), ulmi (dec. 3.), genfi (dec. 8.), freiburgi (dec. 9.) és zürichi (dec. 10.) közönség elé. A jubiláló csíkszeredai formáció zenés adventi ráhangolója mellett mindenütt kiállítás keretében mutatják be Bálint Zsigmond AFIAF-fotóművész Emberközelben című albumát és azokat a képeket, amelyeket a 80 éves fotós nemrég zárult, nagy sikerű vásárhelyi kiállításáról válogattak. Népújság (Marosvásárhely)