A Brassó megyei RMDSZ elnöksége szept. 1-jei ülésén tárgyalta az Alsócsernátonba összehívott Székelyföldi Fórumon való részvételt. Megoszlottak a vélemények, többen azon voltak, hogy részt kell venni a fórumon, mások ellenezték. Madaras Lázár megyei tanácselnök-helyettes esetleg megfigyelőként venne részt a találkozón, mondván, Katona Ádám és társai szervezte rendezvény nem lehet szervezeti fórum. Végül megszületett a többségi döntés: megfigyelői státussal vesz részt a megyei RMDSZ képviseletében Bálint László református pap és Markó Gábor politikai alelnök. /Markó Gábor: Nem oda... Csernáton. = Brassói Lapok (Brassó), szept. 11./

" Máj. 5-én tartotta tisztújító ülését a Brassó Megyei Küldöttek Tanácsa. Az elnöki tisztségre a jelenlévők Bálint László református lelkészt választották, az alelnök Magdó János, a titkári tisztséget pedig Schwetter Rezső Tölti be. Az ügyvezető elnökség tagjai a következők: Szakál András (ügyvezető elnök), Markó Gábor (politikai és önkormányzati alelnök), Zsigmond Dezső (szervezési alelnök), Nádudvary György (szociális alelnök), Bíró Sándor (gazdasági alelnök), Sipos Dénes (mezőgazdasági alelnök), Lakatos Lóránd (ifjúsági alelnök), Házy Bakó Eszter (művelődési alelnök) és Fülöp Károly (oktatási alelnök). /RMDSZ Tájékoztató, máj. 7. - 1963. sz./"

"Nov. 24-én nyílt meg Székelyudvarhely Bálint László fényképész Élő város című fotókiállítása. A gyűjtemény Székelyudvarhelyt bemutató képeket tartalmaz. Bálint László fényképész /sz. Székelyudvarhely, 1962/ az Orbán Balázs Fotóklub tagja. A kiállítást Zepeczaner Jenő, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum és Képtár igazgatója nyitotta meg. /F. B. Z.: A fényképész remete. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), dec. 4./ "

"Nov. 2-én megemlékezés keretében az 1944/45-ben a 2-es számú fogolytáborba hurcoltak és ott elhunytak emléke előtt Földváron. Bálint László brassói református lelkész emlékeztetett: a hírhedt haláltáborba hurcoltak elsöprő többsége észak-erdélyi magyar polgári személy volt, akikre a kollektív bűnösség pecsétjét sütötte rá az 1944 őszén berendezkedő új hatalom. "Nem szabad felednünk Szárazajtát, Földvárt, Lügetet, Foksányt, Tigyinát és a többi székelymagyar, múlt századi Golgotánkat" - fogalmazott a lelkipásztor. A koszorúzás után Hídvégre, a református parókiára mentek az emlékezők, ahol szeretetvendégség keretében könyv- és filmbemutató volt. Ungvári Barna András helybéli református lelkész ismertette Boros Ernő Mindennap eljött a halál című könyvét, amelyben a szerző a Szatmár megyéből Földvárra hurcolt magyar és sváb polgári személyek, illetve az elhunytak hozzátartozóinak visszaemlékezéseit közölte. Végezetül a gyülekezet megtekintette Somogyi Csaba, Bartók Emese és Benkő Levente közös alkotását, a Megbocsátás című filmet, amelyben székelyföldi túlélők és tanúk szólalnak meg. /(ajtai): Megtartó emlékezés. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./ "

"Márc. 22-én újból bizalmat szavaztak az RMDSZ Brassó megyei elnökének Kovács Attilának a tisztújító küldöttgyűlésen. "Nagyon fontos célkitűzésünk volt a belső egység helyreállítása, a belső szabályok betartása, a béke és a csend megteremtése az RMDSZ szervezetben. " - mutatott rá elnöki beszámolójában Kovács Attila. A szervezet elnökének programjában szerepel egy önálló magyar nyelvű iskola megteremtése, a földek és erdők visszaszerzése, a vidéki szervezetek megerősítése, a helyi önkormányzatok anyagi támogatása, a civil szférával és az egyházakkal építő jellegű kapcsolat kialakítása. A közvetett választáson résztvevő 344 küldött Szakál Andrást, Bálint Lászlót és Magdó Leventét választotta az SZKT tagjává. /Belső választások - 2003. = RMDSZ Tájékoztató, márc. 24., 2422. sz./"

"Ápr. 26-án tartotta az RMDSZ Brassó Megyei Szervezete az újraválasztott Megyei Képviselők Tanácsának (MKT) alakuló ülését. Megválasztották az MKT Állandó Bizottságát, megerősítették a megyei szervezet ügyvezető elnökségét. Az MKT elnöke Bálint László református lelkész maradt továbbra is, alelnöke Dobolyi István nyugalmazott tanár lett. Az új ügyvezető elnök ugyanaz, aki az elmúlt két évben is betöltötte ezt a munkakört, Szakál András. Szakál András elmondta, hogy Farkas Anna főtanfelügyelő-helyettese a tanügyben a legértékesebb emberük, hiszen a megyét illető minden oktatásügyi információ eljut hozzá. Ezért választották őt tanügyi alelnöknek. A művelődési alelnöki tisztségre Házy Bakó Esztert kérték fel, aki az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület vezetője is. Politikai alelnök Zakariás Károly, a városi tanács RMDSZ-frakcióvezetője lett. Ifjúsági alelnök Magdó Levente, a Brassói Magyar Diákszövetség elnöke, SZKT-tag, a nemrég megalakult Brassói Ifjúsági Tanácsban is szerepet vállalt. Létrehozták a szórvánnyal foglalkozó alelnökséget, melynek célja az olyan településeken, mint Szászhermány, Barcarozsnyó, Feketehalom, Kóbor, Nagymoha, fellendíteni a szervezetet, máshol pedig, mint Predeál, Szentpéter, létrehozni új helyi szervezeteket. /Tóásó Áron Zoltán: A brassói RMDSZ élén. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./"

Száz éve, 1905-ben temették el a Brassóban Koós Ferenc egykori bukaresti református lelkészt. Rá emlékezett 2005. december 10-én a Brassó-belvárosi Református Egyházközség. A református temetőben a hosszúfalusi diákok Bálint Ibolya tanárnő vezetésével megkoszorúzták a sírt, majd a belvárosi református templomban Kassay Géza lelkész szervezésében következett a megemlékező istentisztelet, melyet a Brassói Magyar Dalárda szereplése nyitott meg, Klára Mária karnagy vezetésével. Igét hirdetett Zsold Béla bukaresti lelkipásztor. Megemlékező beszédeket Koós Ferenc életéről és érdemeiről a következők tartottak: Bálint László esperes Brassó megyéből; Bántó István, a Bukaresti Művelődési Kör elnöke; Demény Lajos történész és Hochbauer Gyula tanár. Fellépett a Zajzoni Rab István Líceum furulyás csoportja és az Áprily Lajos Líceum /Brassó/ diákénekkara. Koós Ferenc 1828 körül született Magyarrégenben, ahol mellszobor hirdeti emlékét, a református templom kertjében. Közhuszárként részt vett az 1848-as szabadságharcban. A levert szabadságharc után Kossuth Lajos külföldre menekült híveiből emigrációs központok alakultak ki a nagyvilágban. Az egyik Bukarestben volt, ahol Koós Ferenc református lelkészként tevékenykedett. Lelkészi kinevezését Bukarestbe Bodola Sámuel püspöktől kapta, 1855-ben. Egy időben Koós Ferenc volt az egyetlen református lelkész Brassó és Konstantinápoly között. Ő hozta létre a bukaresti dalárdát, a magyarok olvasókörét és a Hunnia Magyar Kaszinót. Bukaresti tartózkodása alatt a havasalföldi szórványmagyarságot és a moldvai csángó-magyarságot is megkereste. Amikor 1869-ben osztrák nyomásra el kellett hagynia Bukarestet, Eötvös József miniszter Erdélybe nevezte ki tanfelügyelőnek, s a dévai tanítóképző igazgatójának, majd tanfelügyelő volt Máramarosszigeten, Besztercén, végül Brassóban. /Pitó Lajos, Brassó: Koós Ferencre emlékeztünk. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 13./

Ramnicu Valceán rendezték meg július 8-án az Első Regáti Szórványtalálkozót, amelyre több mint kétszáz magyar érkezett Craiováról, Targu-Jiuból, Ramnicu Valceáról, Orsováról, Ploiesti-ről, Motruról és Szörényvárról. A találkozón beszédet mondott Markó Béla RMDSZ-elnök, aki válaszolt a szórványban élő magyarok kérdéseire. Csorbai Lóránd református lelkész, a találkozó főszervezője, tíz hónapja a Ramnicu Valcea-i református közösség tiszteletese azt mondta, a lelkészek nagy része minél hamarabb szabadulni szeretne a regáti városból. „Sajnos a szórványmagyarság körében nagyon kevesen vannak, akik eljárnak templomba, és aktívan is részt vesznek a gyülekezeti életben.” – jelezte. Ramnicu Valceán az unitárius templom kicsinek bizonyult, emiatt a tágas baptista templomban gyűltek össze. A történet ezelőtt tíz évvel kezdődött, amikor egy Ramnicu Valcea-i magyar asszony kétségbeesett levele nyomán Vetési László református lelkipásztor magyarkeresőbe indult a regáti településekre. Első református istentiszteletét a város egyik kétszobás tömbházlakásában tartotta. „Nagyon sok minden változott, kevesebben vannak a városban, de többen vannak a templomban – hasonlítja össze a jelent a múlttal Vetési. – Bejárták az egész Havasalföldet, Szörényvártól Giurgiuig, magyarokat kerestek. Az EMKE hozott könyvtárat, és az RMDSZ helyi szervezete is megalakult. Vetési szerint a szórványban az egyházat tágabb értelemben kell venni, és tíz év alatt sikerült elérni azt, hogy Ramnicu Valceán vasárnaponként mindenki elmegy a maga templomába, aztán vallástól függetlenül eljön a magyar istentiszteletre is. – Ha én meghalok, kinek szóljon az asszony, hogy temessenek el? – kérdezi kétségbeesetten az orsovai Andrási Béla. – Meghalt egy református ember, Küküllővári Béla Orsován, és senki sem akarta eltemetni. Az orsovaiaknak végül mégis sikerült papot szerezniük, Makay Botond, a resicabányai református lelkész eltemette Küküllővári Bélát. A craiovai Kovács Péter József kezdeményezésére a prédikációk szövegét román nyelvre is lefordítják, hiszen a református istentiszteletre nemcsak magyar ajkú katolikusok, de románok is járnak. Serbanoaica Ilyés Klára, Targu Jiuból kitartóan harcol azért, hogy az ottani magyar közösségnek legyen honnan magyar szót tanulnia. Legfőbb célja jelenleg az, hogy – az RMDSZ segítségével – amolyan vasárnapi iskola formájában megszervezze a fakultatív magyar nyelvű oktatást. Önkéntest keres, aki megtanítaná az egykori bányászok Targu Jiuban maradt családjának gyerektagjait magyarul beszélni. Ehhez támogatást ígért Markó Béla RMDSZ-elnök. „A magyar közösségnek törvényes joga az is, hogy fakultatív rendszerben részesüljön magyar oktatásban” – tájékoztatta a szórványtalálkozó több mint kétszáz résztvevőjét Takács Csaba. Hozzátette, az RMDSZ vezetősége megvizsgálja, hogyan lehet egyvalakit foglalkoztatni, akár a Communitas Közalapítvány egy fiókjának kihelyezésével. Markó Béla arra tett ígéretet, hogy folytatják a szórványkollégium-programot, hogy minél rövidebb idő alatt megfelelő körülmények között lehessen biztosítani a szórványban élő összes magyar gyerek anyanyelvű oktatását. Nagy küzdelem folyik a megmaradásért Ploiesti-en is, az itteni magyar közösség egyik szóvivője a 68 éves Coman Vilhelmina. A ploiesti-i református templom felújításához kért támogatást, hiszen a két-három millió lej nyugdíjból élő hívek számára lehetetlen előteremteni az anyagi fedezetet. Bálint László brassói esperes lelkésztársaihoz hasonlóan azért küzd, hogy az anyagilag stabilabb körülmények között lévő gyülekezetek felvállalják a kis gyülekezeteket, a szórványban élőket. /Gujdár Gabriella, Tapasztó Ernő: Szórványsors vagy sorstalanság. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 10./

Hetedik alkalommal tartottak megemlékezést a barcaföldvári fogolytábor magyar áldozatainak emlékmű-együttesénél november 4-én, a nemzeti gyásznapon. A cudar időjárás, hóvihar ellenére is összegyűltek a Hídvég és Földvár közötti emlékhelyen, ahol 1944-45 között több mint hatezer ember raboskodott, s szemtanúk vallomása szerint közülük mintegy ezren odavesztek. Az emlékmű talapzatánál tíz koszorút helyeztek el, elsőként a bukaresti magyar nagykövetség képviselői. Nagy János hídvégi református lelkész köszöntőjét követően elődje, Ungvári Barna András uzoni lelkipásztor, az emlékmű és a megemlékezések ötletgazdája, a rendezvény főszónoka tematikus beszédei sorát ezúttal a fogoly orvosokra való emlékezéssel folytatta. Pap Béla és Víg Gábor egykoron a nehéz körülmények között is igyekezett enyhíteni fogolytársai szenvedésén. Bálint László református lelkész a Pél­dabeszédek könyvéből idézett: ,,az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek”. Az ’56-os magyarországi forradalom jubileumán az igéből párhuzamot vont az anyaországi eseményekkel, továbbá egy rokona, egykori földvári fogoly, a feldobolyi Bács Lajos visszaemlékezéseiből elevenített fel részleteket. /Szekeres Attila: A bűn gyalázata (Megemlékezés Földváron). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 6./

Kilencedik alkalommal tartottak megemlékezést november 4-én a barcaföldvári fogolytábor magyar áldozatainak emlékmű együttesénél. A Hídvég és Földvár közötti emlékhelyen, ahol 1944―45 között több mint hatezer ember raboskodott, s közülük ezren odavesztek, mintegy hatvanan gyűltek össze. Nagy János hídvégi református lelkész házigazdai minőségben köszöntötte az egybegyűlteket. A főszónok, Ungvári Barna András uzoni lelkész, az emlékhely megteremtője jelezte, idéntől a fogolytábor túlélőiről emlékezik meg. Ezúttal a Csíkszerdában élő Ivás Istvánról beszélt, aki Az utolsó székely határőrök című könyvében leírta a haláltábor borzalmait. Bálint László brassó-gyárvárosi református lelkipásztor, címzetes esperes a feldobolyi Bacsó Lajos visszaemlékezéseiből idézett. Akkoriban a foglyoknak felajánlották, ha áttérnek román vallásra, hazaengedik őket, de ők azt válaszolták: magyarok vagyunk, magyarnak születtünk, s azok is maradunk. A bukaresti magyar nagykövetség nevében Alföldi László, majd RMDSZ-szervezetek, egyházak és volt politikai foglyok szövetségeinek képviselői koszorúztak. /Szekeres Attila: Magyarnak születtünk, s azok is maradunk! (megemlékezés Földváron). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./

Az erdélyi ügy 1956-ban
A valóság az, és ez a legfájdalmasabb, hogy hovatovább, egyre kevesebbet tudnak az újabb nemzedékek '56-ról, s el is ferdítik, ahogy tanítják. Ez óriási nagy baj.
A másik pedig: mind a napi politika, mind a társadalmi élet és az egész betájoltsága mintha elfeledkezett volna '56-ról. Vannak ünnepségek, koszorúzás, elhangzanak a nagy beszédek, de hol beszélhetünk magyar egységről, hol beszélhetünk szabadságról, semlegességről meg a többiekről? Szabad sajtóról? Úgymond nincsen hivatalosan cenzúra, de annál hitványabb a helyzet, mert érdekcsoportosulások vannak, amelyek kézben tartják az egész sajtót meg a kulturális és gazdasági életet. És ami van, felelősségem tudatában mondom, én ezt meg is írtam, meg is jelent több helyen, és a Hány... magyarok című könyvemben is megjelent, egy új rabszolgarendszert honosítanak meg a globalizáció szalonképes égisze alatt. Itt erről van szó. '56 eszmeisége az ösztönökben, az emberekben él. Ha szó szerint nem is tudják megfogalmazni, de bennük van. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy)
Itt, Erdélyben még kevesebbet beszélünk 1956-ról. Hiszen itt, Erdélyben, nem is lehetett '56. Vagy legalábbis nem olyan értelemben, mint Magyarországon. De hogy is lett volna? Az erdélyi magyarságnak kétszeresen meg kellett gondolnia, ha tenni akart valamit önmagáért. Hiszen itt még a létünk, az, hogy egyáltalán vagyunk, valahol bűn, vagy ha nem is mindig és minden szempontból az, de akkor is kell tudnunk: mi itt csak megtűrtek vagyunk. Összefogni, a nagy közös akaratot megfogalmazni itt szinte lehetetlen volt, és ma is az. Mert rögtön jön valaki, jönnek erők, akik félreterelik, ha bármit teszel is. Vagy ha csak gondolni is mersz valamire. Valamire, ami a te ügyed, a néped ügye. Mert itt, Erdélyben a gondolatnál tovább alig lehetett jutni, alig tudtunk jutni. Tenni, cselekedni még kevésbé. Mi, a bűnben fogantatottak. A betolakodottak. A ,,jövevények", a megtűrtek. Pedig 1956-ban, ha csak egy rövidke ideig is, jó volt magyarnak lenni. Jó volt ahhoz a nemzethez tartozónak érezni, vallani magunkat, mely a világon elsőnek fel merte emelni hangját a kommunizmus rémuralma ellen. És ha itt ezerszer is meg kellett gondolni, gondolnod, hogy merj-e tenni valamit, mégis akadtak, akik mertek. Akik ,,bátrak voltak", és lettek egytől egyig ,,viharvertek". Sokkal inkább, mint tetteikkel rászolgáltak volna. Itt a hatalom kettős félelemben élt. Félt az általános igazságtól ― mely mindenkinek egyforma volt, románnak, magyarnak, németnek, lengyelnek vagy bolgárnak, vagy akár orosznak is, mindenkinek, aki itt, a keleti féltekén élt. És a mindenkori román hatalom még inkább félt a magyar igazságtól. A mi igazságunktól. Ha mi csak gondolni mertük (volna), hogy van olyan igazságunk is, mely különbözik a többségiek ― itt, a Székelyföldön a kisebbségiek ― igazságától, máris akár a fejvesztés is megillethetett bennünket. Így volt ez akkor is, s így van ma is, 90 év óta folytonosan. Így elidegenített földünkön, így idegennek tekintett népünkkel. Csoda-e hát, ha sokszoros erők, fülek, szemek figyelték azokat, akik mertek. Akik merni merészelték, hogy egyszer csak megszabadul az emberiség a magát szocialista társadalomként megnevező embertelen rendszertől. És hogy valaha megszabadul a magyarság abból a tisztességtelen helyzetből, melybe taszíttattunk akkor, amikor elidegenítették hazánkat. És akkor, amikor ránk zúdult az idegen uralom mellett a csőcselék uralma. A kommunizmus embertelen hatalmi gépezete. Valóban: ,,Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek, s amire nincsen szó, talán nem is lehet már, csak zene, csak zene, csak zene." ― jajgatja Illyés Gyula ezekben az években írt döbbenetes versében. Így hát csodálkozunk-e azon, ha a szabadság szelétől megbizsergetett arcok mosolyra derültek. Álmodozni kezdtek a fiatalok, idősek. Álmodozni kezdtek a szabadságról, és meg is próbáltak a maguk módján cselekedni. Mert: ,,Ah, szabadság nem virul a holtak véréből!" ― kimondta, leírta ezt már Petőfi Sándor. Csak ha teszünk érte. És mi teszünk! És micsoda körülmények között kellett tenni! Nővérem, sógorom kényszerlakhelyen, deportálva, testvérbátyám a csatornát ásta, így voltunk. Eljöttem hát én is, Kolozsváron segédmunkás lettem, azzal megegyeztem a káderessel: kérem, én nem kívánok semmit, az én iskolai végzettségem nem értékesíthető, én szakmát tanulok, azért jöttem ebbe a nehéz vegyipari gyárba, hogy kitanuljam a vegyipart. Kezdem a legelején mint segédmunkás. Hát hol kezdjem? Csak annyit kérek, hogy az összes tanulási és fejlődési lehetőséget adják meg. (Dobai István, Nagyvárad) És aki e szavakat mondta, végzettsége tekintetében nemzetközi jogász, egy ideig Bibó István utódja a kolozsvári magyar egyetem tanársegédi székében. S ahogy elérkezett a pillanat, 1956 októberének csodálatos tavasza, a ,,szakmunkás" olyan helyzetbe kerül, hogy cselekednie kell. Mindnyájan a népi mozgalom elkötelezettjei voltunk, és hát én nagyon-nagyon sokat adtam ezeknek az íróknak a véleményére, és megkeresték a barátaink Németh Lászlót, Kodolányit, Tamásit, Bibó Istvánt, aki elődöm volt a nemzetközi katedrán, szóval ismerkedtek, és Varga Lászlót, sógoromat pedig ott érte'56 októbere. És végig ott volt, ő nem vett részt, de hát nézője, tanúja volt a forradalomnak. Véletlenül úgy sikerült, hogy mindenütt ott volt, a rádiónál stb., mindenfelé, és aztán végül november 4-én sikerült hazajönnie. Itt beszámoltak, mint volt. És akkor tőlem várták ― ez a társaság már egész Erdélyre kiterjedt ―, meg kell ragadni az alkalmat, az Egyesült Nemzetek Szervezete a magyar kérdést napirenden tartotta, hozzá kell csatlakoztatni az erdélyi magyarság kérdését is. Persze, rendben van, na, hát kell írni egy emlékiratot, az ENSZ-hez elküldeni a beterjesztést az ügyben, és hogy ezt csatolják a magyar kérdéshez. Mivel én voltam az egyetlen magyar nemzetközi jogász Romániában vagy Erdélyben, na hát írd meg! Ez volt a kötelességem. Konzultáltam mindenkivel, és gondoltam, hogy jó lesz. Mások jelentkeztek önként, besegített Mikó Imre, meg hát, aki mozdíthatott valamit az ügyben, ötletekkel, egész fejezetrészekkel jöttek. Én állítottam össze a memorandumot '57 februárjában, és elvitték a barátaink véleményezésre. A memorandum négyféle megoldási lehetőséget tartalmazott. Az első az volt, hogy Erdély maradjon román uralom alatt a magyarok teljes autonómiájával, ahogy az elő van írva pont a trianoni szerződésben. A másik, hogy egész Erdélyt az ezeréves határokig csatolják Magyarországhoz, a románok hasonló autonómiájával. A harmadik, az a független Erdély rendszere, megfelelően, elég bonyolultan, de kivitelezhetően mindkét nép autonómiájával. A negyedik pedig, hogy osszák el Erdély területét a méltányosság alapján, biztosítsanak kényszer és anyagi veszteség nélküli áttelepedési lehetőséget mindazoknak, akik élni akarnak vele. Na, kérem, végigkérdeztünk másokat is, akiket már azelőtt is ismertünk. Már nagyapám is úgynevezett kisgazda politikus volt, a negyvennyolcasoktól ezt örökölte édesapám is, meg az egész vidék. Itt is mindenki ezt a Wesselényi Miklós által javasolt megoldást szorgalmazta, nem tudom, talán a húszas évektől kezdve, de már '30 után ez általános volt, mi is ezen a véleményen voltunk. Persze, mindenki a maga előnyére egy kicsit eltért volna a méltányosságtól, és most pedig... Tudtuk jól, hogy az elkötelezett kommunisták mind a román uralom mellett szavaznak, de persze nem autonómiareferendummal. Mind a kommunista diktatúrának voltak hívei, az élen ugye Balogh Edgár, Kurkó Gyárfás meg Bálint László, Demeter János... És a magyar uralom mellett, hogy egész Erdély magyar uralom alá kerüljön, ezek között az idősebbek, érdekes, hogy inkább egyháziak állottak, idéztem is, mondom, írásban is megjelent, itt az első helyen állt Márton Áron. Nagyon impozánsan mondta, hogy népszavazással kell dönteni Erdély sorsáról, mert ő meg van győződve, hogy a románok többsége is a magyar uralom mellett szavazna, mindenki látja a különbséget. Nagyon bízott a görög katolikusokban. És ez legyen. Idézte nekem, hogy nem szabad semmiről sem lemondani, egy talpalatnyi területről sem soha. S idézte a Deák Ferenc mondását, ,,amiről a nemzet egyszer, félve a nehézségektől, lemondott, azt soha senki nem fogja visszaadni. Amit kényszerrel vettek el, azt visszahozza a jobb szerencse", ez volt Márton Áron. Vásárhelyi János azt mondta, hogy a Szentföld, Izrael, az talán csak az eltelt 3000 esztendő alatt csak olyan 50―60 évig volt zsidó uralom alatt, és többnyire amolyan két-három magyar kicsi megyényi, Pest megyénél kisebb területen működött valamilyen formában zsidó állam, amikor volt. Most már 2000 esztendeje egyáltalán nincs. De ha valaki kétségbe vonja azt, hogy a Szentföld határai Dántól Belsebáig tartanak, mert nincsenek zsidó uralom alatt, azért csak az a Szentföld, hát ez volt Vásárhelyi. Józan Miklós unitárius püspök szép beszédben szólt hozzám. Még '45 március 15-én. Nagyon rokonszenves ember volt ez a Józan Miklós, s azt mondta, hogy Erdély csak magyar uralom alatt lehet szabad, mert a magyarok a szabadságért igazán mindig megtettek mindent, és más, aki itt szóba jöhet, mindig a szabadság ellen állott. A neológ zsidó rabbi, a váradi zsidó rabbi, Naks Salvator azt mondta, hogy Erdélynek magyar uralom alá kell tartoznia, mert alapvető emberi jogokat csak a magyar adminisztráció képes biztosítani Erdélyben. A románoknak is. Aztán, aki közeli barátunk volt, és velünk ítélték el, Dobri János hajdani cserkészparancsnok, hát azt mondja: szó sem lehet erről, hogy az ezeréves határokról le kelljen mondani. A független Erdély mellett a szociáldemokraták voltak, legalábbis többségük szociáldemokrata volt, élükön Jordáky Lajos, ifj. Nagy Géza, szabadi Nagy Géza, Pásztai Géza, Demeter József stb. Szóval, szociáldemokrata vezetők, akikkel én beszéltem, Gruderrel is beszéltem, Lakatossal is. Ezek voltak. A többiek pedig mind, a társadalom minden rétegéből a Wesselényi-elv mellett álltak, mindenki attól várta, hogy valami legyen. Azután, még tán a hetvenes években is... A Wesselényi-elv a terület méltányos megosztása lakosságcsere-lehetőséggel; Weselényi Miklós 1848-ban Klauzál Gáborhoz írott levelében fejti ki... Egy székely földműves mondta nekem, háromszéki volt: mutassanak egy helyet, ahol otthonra lelhetek, és immár megyek is, mindent itt hagyok, csak valahol otthon legyek már. (Dobai István, 1924, Nagyvárad)
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy falatnyi Erdély…
Egy szép új kötet címlapján olvasható a fenti három szó Vetési László hangulatos fotója alatt. Tavaszi virágzásban pompázó gyümölcsfák fölött egy elhagyott régi kunyhó a domboldalon. Ez is Erdély, beleillik abba a bizonyos falatnyi valóságba, amelyet a könyvet megjelentető Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány ily módon is a széles közönség elé kívánt tárni. Hogy a képen látható fa terem-e még gyümölcsöt, azt nem tudhatom, de a negyedik évében járó alapítvány munkája egyre gyümölcsözőbb lesz. Ez az antológia is a köznek szánt termést gyarapítja, fogyasztóiban a szülőföld ízeit, zamatát, színeit, hangulatát idézi fel.
"Nagy álmunk vált valóra most, hogy Ön ezt a könyvet a kezében tartja – írja Bálint László, az alapítvány fiatalos lelkesedését továbbra is őrző elnöke. Az erdelyimagyarok.com közösségi portál 2009 végén jött létre azzal a szándékkal, hogy összehozza, összefogja az erdélyi magyarokat, bármerre is éljenek a világban. Olyan hely ez, amely összeköt minket, és megerősít abban, hogy a határok ellenére együtt lehetünk, és nemcsak a múltunk, de a jelenünk és a jövőnk is lehet közös. Oldalainkon folyamatosan jelennek meg a jobbnál jobb írások a közösség tagjainak tollából. Ez a könyv ennek az alkotómunkának az első gyümölcse." Így mutatja be a hátlapon a marosvásárhelyi, jelenleg Budapesten élő, dolgozó alapítványi elnök a Buglyó Anita szerkesztette elegáns kötetet. A jelző a kiadvány borítóját, arculatát tervező Budai Tamás grafikust és a vásárhelyi MasterDruck nyomdát is dicséri. Persze nem ez a lényeg, hangsúlyozása talán lokálpatrióta elfogultságnak is tekinthető, de mégis jelezni szeretném vásárhelyiségét, a közreadott írások szerzői közül többen ismert helyi tollforgatók. Viszont úgy lett kerekebb, teljesebb a kirajzolt Erdély-kép, hogy máshonnan is sokan jelentkeztek, éltek a blogírás lehetőségével, és megfogalmazták a maguk vagy környezetük történeteit, felelevenítették személyes vagy közösségi élményeiket, érzelmekkel is fűszerezték gondolataikat.
A honi olvasók az elkövetkezőkben biztos itteni könyvbemutatókon is megismerhetik a könyvet és néhányat a harminc szerző közül. Az Európa nyugati, északi felén élő magyarság egy része már kézbe is vehette a kötetet. Uniós pályázat révén az alapítvány márciusban háromhetes vándorrendezvényen, - kiállításon mutatkozhatott be, vihetett magával falatnyit Erdélyről az ottani magyar és más nemzetiségű közönségnek. A számos felkeresett európai városban a magyarok mellett olyan német, svéd, finn emberek is voltak, akiket érdekelt, hogy mit tudunk felmutatni magunkról. Az állomásokkal sűrűn teletűzdelt körúton nemcsak ez az angol címet (a bit of Transylvania) is viselő antológia próbálta szorosabbra fűzni a mindannyiunkat összetartó kötelékeket, vizuális kínálat is volt az esteken. Válogatást mutattak be Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotóművész székelyföldi felvételeiből. 40 fotó villantotta fel a mai székely falu, a hagyományőrző közösségek életét, szokásait, értékeit. A mezőségi alkotótáborok válogatott anyagát is megcsodálhatták a vándortárlatokon. Székely legendárium is sugallta, mennyire gazdag Székelyföld szellemi, kulturális kincsestára. A Retropolis című film ugyancsak ráirányította a figyelmet védelemre, továbbadásra érdemes értékeinkre, erdélyi épített örökségünkre. Komoly eredmény ez a külföldi rendezvénysorozat az EMKA és mind népszerűbb honlapja életében, hasonlóan sikeres folytatásról szeretnénk írni a továbbiakban is.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely),

Egy falatnyi Erdély
Erdélyről és ezúttal – paradoxon, de furcsamód – Erdélyben zajlott a fönti címmel ellátott est, amellyel Bálint László és az általa alapított Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány járja Európa városait. Összművészeti bemutatkozó műsorát legutóbb a Kemény Zsigmond Társaság látta vendégül a marosvásárhelyi Bernády Házban.
Házigazdaként Nagy Miklós Kund köszöntötte Bálint Lászlót és alapítványát az esten, amelynek keretében a művészetek szorosan összefonódnak. A falakon az édesapa, Bálint Zsigmond fotói fogadták a teljes telt házas közönséget, a rendezvény egyaránt szólt az erdélyi zenéről, művészetről, filmről, irodalomról.
Bálint László, az Erdélyt, valamint kortárs erdélyi alkotókat bemutató műsor értelmi szerzője elsőként a külföldi előadóestekről beszélt. Mint mondta, egy hónap alatt tízezer kilométer autó- és ezerötszáz kilométer hajóutat tettek meg európai városok között Stuttgarttól Helsinkiig. – Helsinkiben egy népviseletbe öltözött, pödört bajszú székellyel találkoztunk az utcán, Stockholmban, egy óriási svéd intézetben megrendezett estünkre pedig az ott dolgozó magyar orvosok hívták meg svéd kollégáikat, hogy ők is lássák, honnan érkeztek. Az erdélyi, mai valóságot tisztán és érintetlenül bemutató estet követően már nagyon érdekelte őket mindaz, ami itt történik. Általában magyar közösségek fogadtak, 50-70 fő gyűlt össze egy- egy estre, Helsinkiben meglátogatta rendezényünket a magyar nagykövet is. Elmeséltük, hogy hogyan működik az egyszerre öt kis faluban megszervezett mezőbergenyei alkotótábor, meséltünk az épített örökségünket bemutató, Bodó Előd és Keresztes Péter által készített Retropolisz című dokumentumfilm-sorozatról, a Legendárium című, készülő animációs filmről, amely székely legendák alapján íródott, valamint bemutattuk az itt, Vásárhelyen készült Egy falatnyi Erdély című antológiánkat. Mindennek az alapja és kezdete a www.erdelyimagyarok.com című közösségi portál volt, amely alapítvánnyá nőtte ki magát. Az antológia lapjain a honlapon található írásokat jelentettük meg, számos szerző itt ül közöttünk, sokakkal most találkozunk először személyesen. Harminc alkotó négy-öt írását jelentettük meg a kötetben, amellyel sikerült kilépnünk a virtuális térből – mondta Bálint László.
Ősz Zoltán táborszervező a mezőbergenyei alkotótáborról, annak alapításáról, a múltról és a jelenről szólt az est során. Mint hallottuk, az id. Molnár Dénes által 1999-ben alapított paniti tábor folytatása a bergenyei művésztelep, amely azáltal, hogy néhány négyzetkilométeren öt különálló táborként zajlik, Európában egyedülálló. Nagy Árpád, a Kincsásó Egyesület elnöke a tábor szervezéséről beszélt, míg Bodó Előd a nagy sikerű Retropolisz című filmsorozatról szólt, amelyet 2010-ben és 2011-ben forgattak. – Elsősorban anyagi okok miatt nem tudtuk tovább folytatni. 2010-ben egy tízrészes tematikus sorozatot indítottunk Erdély épített örökségéről. A második évadban öt erdélyi főnemesi család életéről készítettünk epizódokat. A fogadtatás nagyon pozitív volt, a fiatalok részéről is. Infotainment stílusban készítettük a sorozatot, amely ezáltal hajaz a ma divatos dokumentumfilmekre. A forgatás hármas indíttatású volt. Egyrészt Keresztes Péter nagytatája, Keresztes Gyula építészmérnök hozta az ötleteket. Másrészt ezek az épületek itt vannak körülöttünk, és még hasznosak lehetnek számunkra. Harmadrészt Nyugat-Európa számára teljesen ismeretlen, hogy Erdély milyen gazdag épített örökséggel rendelkezik. A sorozat a www.retropolisz.ro című honlapon bárki által megtekinthető.
A Retropolisz bemutatójának vetítése után a föntebb említett antológiára terelődött a szó. A szerzők közül Kuti Márta és Lakó Péterfi Tünde szólalt fel. Mint megtudtuk, a honlap összegyűjti a világban szétszóródott erdélyi magyarokat, akiknek írásait tartalmazza a virtuális térből kilépő antológia.
A Legendárium erdélyi sikertörténet. Fazakas Szabolcs álma volt az összegyűjtött székely legendák megjelentetése. Ezek végül könyv, majd társasjáték formájában kerültek piacra, jelenleg a 3D-s animációs filmet készítik az alkotók. A készülő rajzfilm egy részletét láthattuk a kivetítőn, majd Bálint Zsigmond mesélt a Bernády Házban az est alkalmából kiállított képeiről.
– Huszonöt településen készültek ezek a fotók, amelyek a falu világát mutatják be. Akiket ábrázolnak, rövid beszélgetéseket követően már önmagukat adják. Ekképpen bemutathatjuk a mai erdélyi világot – mondta Bálint Zsigmond, majd az est végén Bálint László mesélte el azon svédországi adományozás történetét, amelynek segítségével a székelyvarsági iskolának szállítottak berendezést, bútorokat, építőanyagokat. Az eseményt megörökítő rövidfilm, illetve az alapítvány segélyező akcióit bemutató Angyalok a Mezőségen című kisfilm vetítésével zárult a Domahidi lányok zenei intermezzóival gazdagított, hangulatos összművészeti rendezvény.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Mezőbergenyei anziksz
Augusztus 31-én, szombaton zárult a Maros Mezőségi Művésztelep egyik helyszínén, Mezőbergenyében az a 10. képzőművészeti tábor, amelynek szervezői a helyi Kincsásó Egyesület, az Erdélyi Magyarok Közhasznú Alapítvány és a helyi református egyházközség. Hadd dicsekedjek, meghívtak engem is egy estére és a záróünnepségre, mert Bálint László szervező (és szülei Kákonyi Csilla meg Bálint Zsigmond) szereti írásaimat, és mivel az Erdélyi Magyarok a Világban című honlapra is többet feltettem az idők folyamán (egy részük épp e lap hasábjain jelent meg először), közülük négy megjelent az „…egy falatnyi Erdély” című antológiában. Mi tagadás, jó érzés volt találkozni a táborlakókkal, hisz a tábort vezető Ősz P. Zoltán vagy a Kincsásó Egyesület elnöke, Nagy Árpád és a művészek közül is az ezen a tájon élők szeretik és kedvelik kis publicisztikáimat, mint kiderült a szeretetteljes fogadtatásból. A műtermi tevékenység számbavétele majd az ebédet követően szürkületkor átvonultunk az előadóterembe, ahol nekem kellett előadást tartanom. De én arra kértem akkor már kedves ismerős barátaimat, inkább beszélgessünk nemrég megjelent könyvemet, a Kincsünk a szó címűt meg a régebbit, az Írásnyomokat használva alibiként – az anyanyelvünkről. Ha nem kellett volna hazajönnünk, jól belenyúlhatott volna az éjszakába is az érdekfeszítő társalgás. Volt köztük állatorvos, gépészmérnök, tanár stb. Különbözőek, de egy dologban mindannyian egyetértettek/ünk, hogy a magyar nyelv gyönyörű, öröm ezt magunkénak vallani, és nagyon kell vigyáznunk rá, különösen manapság, amikor megint fertőzik idegen szavak és a szleng olyan változata, amit már csak az ért, aki használja. No de búcsúzáskor visszahívtak a táborzárásra és kiállításra, ahol az ott született művekből csodálhattunk meg néhányat. Bevallom őszintén, én beleszerettem az egyik színes grafikába, a Nagyváradról Debrecenbe települt grafikus Ritók Lajos öregurat ábrázoló, Csontváryra meg Caravaggióra emlékeztető művébe, szerettem a nagyon fiatal Répás Adrienn Boticelli hatását sugárzó fiatal nő arcképét. Sorolhatnám persze tovább is, de egyszer abba kell hagyni, akár a késő estébe nyúló beszélgetést. Ebből is kitetszik, sok mindent kell még elmondanunk egymásnak. Remélem Ősz P. Zoltán, Nagy Árpád, Bálint László és nem utolsósorban Domahidi Béla református lelkész továbbra is tartja a lelket a táborban és működésében. Apropos, a tiszteletes! Az, hogy négy gyönyörű lánya minikoncertet adott régi magyar zenéből (a legkisebb a hat és fél éves Anna), csak hab a tortán ahhoz képest, hogy az évek során milyen gyülekezeti központot hozott össze a svájci testvérgyülekezet segítségével, és mindig itt székel a tábor. Tíz év nem kis idő, de nem is sok. Ha politikusaink is ilyen hatékonyak lettek volna, akkor most nemcsak a város környékén, hanem Vásárhelyen zajlana ez a gazdag magyar kulturális közélet, mert – ahogy egy kolozsvári újságíró barátom megjegyezte: – Vásárhely leépült, szétesett, és minden, ami fontos, a periférián történik.
Kuti Márta
Vásárhelyi Hírlap 7. évfolyam 167. szám
Székelyhon.ro

Egy falatnyi Erdély...
A kézdivásárhelyi Gyűjtemények Háza adott otthont csütörtökön este az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány Egy falatnyi Erdély... (A Bit of Transylvania) kulturális vándorrendezvényének. Az egyórás előadás ízelítőt nyújtott az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetéről, valamint a közhasznú alapítvány szerteagázó tevékenységéről. A vándorkiállítás fotói és festményei pedig Erdély szépséges tájaira kalauzolták el a jelenlevőket.
A rendezvény házigazdája Beke Ernő volt, aki maga is társszerzője az alapítvány által idén februárban megjelentetett Egy falatnyi Erdély… című kortárs erdélyi antológiának, melyet eddig Németországban, Svédországban, Finnországban, Hollandiában, Ausztriában és Magyarországon, majd Erdély több városában mutattak be. A kézdivásárhelyi bemutatón Beke Ernő mellett három sepsiszentgyörgyi társszerző, M. Simon Katalin, Szente Csaba János és Ruszka Zsolt is jelen volt. A kötet születéséről Bálint László alapítványi elnök számolt be a nagyszámú érdeklődőnek. Az erdelyimagyarok.com közösségi portál 2009 végén jött létre azzal a szándékkal, hogy összehozza, összefogja az erdélyi magyarokat, bármerre is éljenek a világban. „Olyan hely ez, amely összeköt minket, és megerősít abban, hogy a határok ellenére együtt lehetünk, és nemcsak múltunk, de jelenünk és jövőnk is lehet közös. Oldalainkon folyamatosan jelennek meg a jobbnál jobb írások a közösség tagjainak tollából. Ez a könyv ennek az alkotómunkának az első gyümölcse” – hangsúlyozta az elnök. Azt is elmondta, hogy európai uniós pályázat révén az alapítvány márciusban háromhetes vándorrendezvényen, és -kiállításon mutatkozhatott be, vihetett magával falatnyit Erdélyről Nyugat-Európa magyar közösségeinek megtéve több mint tízezer kilométert szárazföldön, ezerötszáz kilométert pedig hajón. A könyv mellett válogatást mutattak be Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotóművész székelyföldi felvételeiből. A nemzetközileg is ismert és elismert fotóművész negyven fotója villantotta fel a mai székely falu, a hagyományőrző közösségek életét, szokásait, értékeit. Ugyanakkor a tíz éve működő mezőbergenyei alkotótábor munkáiból is magukkal hoztak és állítottak ki festményeket.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Angyalok a Mezőségen
Szálljatok le, szálljatok le, betlehemi angyalok!
Zörgessetek ma este be minden kicsi ablakon.
Palotába és kunyhóba nagy örömet vigyetek:
Boldogságos ünnepet!
Angyaljárás ideje van, és közöttünk is járnak angyalok, akik bezörgetnek az ablakon. Pedig gyermekkorunk vége felé rájöhettünk, nem is angyalok díszítik fel a karácsonyfát, nem is ők járnak nálunk temérdek finomsággal, várva-várt ajándékkal. Pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk, mégiscsak léteznek angyalok, ha nem is szárnyalnak, de két lábon járva, több száz kilométeren át gépkocsit vezetve érkeznek, bezörgetnek az ablakon, hogy mosolyt, melegséget, szeretetet vigyenek az otthonokba. Második éve népes angyalhad kelt útra, hogy a mezőségi falvak, az elhagyatott tanyák lakóit keressék fel, örömet, meglepetést, melegséget vigyenek a házakba. Oda, ahol idős, magukra hagyatott emberek laknak, vagy oda, ahol az elszigeteltség tengerében gyerekek élnek, s családjuk kínkeserves áldozatok révén próbálja magyarnak nevelni őket.
Mindenki kap, miközben ad
A mezőségi angyalok Magyarországról érkeztek, többek között Kőszegről, Debrecenből, Érdről, Szombathelyről, Budapestről, Kecskemétről, Tolna megyéből, a Duna-kanyarból. Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány a tavalyi szeretetszolgálat mély benyomásain felbuzdulva idén is nagyszabású gyűjtést szervezett.
– Tavaly mohikánként törtem az utat, idén mindenki velem akart jönni. Azért választottuk a Mezőséget – mondta Bálint László, az alapítvány képviselője – , mert ezt a tájegységet, az itteni embereket méltánytalanul elfelejtik, pedig a Mezőség sokat adott a magyar kultúrának. Kevesen figyelnek arra, hogy itt is élnek magyar emberek, hogy itt is vannak rászorulók. A Székelyfölddel ellentétben ezzel a tájegységgel nem igazán foglalkoznak. Tavaly olyan emberekkel találkoztunk, akiknek húsz éve nem nyitotta be senki a kapuját azért, hogy boldog karácsonyt kívánjon nekik! Mi ajándékot, szeretetet hozunk és szeretetet kapunk. Az alapítvány felhívására hihetetlenül nagy lelkesedéssel álltak mellénk az emberek, akik idejüket, pénzüket, energiájukat nem sajnálták. Tizennégy önkéntes jött el a Mezőségre, hét autóval érkeztünk, 3 kisbusszal és 4 combi személyautóval. Tartós élelmiszert, lisztet, cukrot, tésztát, tisztítószereket, édességeket, játékokat, könyveket, ruhaneműt, pokrócokat, téli holmit hoztunk. Ha összeadjuk, az adományok értéke körülbelül 3 millió forint fölött van. Idén négyszer annyian adakoztak, mint tavaly, talán azért, mert akik tavaly itt jártak, elmondták, milyen lelkülettel fogadták őket itt. Úgy értékeljük, hogy egy évben egyszer szükség van egy olyan gesztusra, ami megérinti az embereket. Arra gondoltam, hogy hátha elérjük, hogy emberi kapcsolatok, családi barátságok alakulnak ki. Ha ez sikerül, akkor az angyalok teljesítették missziójukat. Sokan elmentünk Erdélyből, itt hagytuk szüleinket, nagyszüleinket. Legalább ilyenkor jöjjünk haza, gondoljunk rájuk, gondoljunk az egyedül, szerény körülmények között élő emberekre – mondta Bálint László, miközben az önkéntesek több száz csomagot állítottak össze a mezőbergenyei diakóniai ház termeiben, ahová alig lehetett belépni a nagy sürgés- forgástól, a sok ajándéktól.
A csomagokat mezőségi települések – Mezőmadaras, Mezőzáh, Mezőméhes, Báld, Nagysármás, Kissármás, Uzdiszentpéter, Aranylábú Tuson, Nagyölyves, Mezőörményes, Pusztakamarás, Feketelak, Melegföldvár, Szarvaskend, Esztény, Veresegyháza, Szászzsombor, Kisfülpös – lelkészeinek közreműködésével juttatják el a címzettekhez, általában névre szóló levél és jókívánságok kíséretében, amelyet az adományozók írtak.
– Az angyaljárás során nemcsak a mezőségiek kapnak ajándékot, hanem mi is, hiszen lélekben feltöltődve térünk haza. Kimondhatatlan, hogy milyen őszinteséggel, tisztasággal lehet emberekkel beszélgetni, hogy mennyire megőrizték tartásukat ezek az emberek! Célunk, hogy felrobbantsuk a fásultságot, a közönyt, és segítsünk embertársainkon azzal, hogy feléjük fordulunk, hogy kezet nyújtunk nekik, és boldog karácsonyt kívánunk nekik! – tette hozzá Bálint László.
Levél Tatáról
Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítványhoz nemcsak adományok, hanem kérések és vallomások is érkeznek. Íme egy a sok ezer lehetséges közül, melyet levélben fogalmaztak meg, s melyben sűrítve ott van a mezőségi sors.
"Tisztelt Alapítvány! Tegnap a Kossuth rádióban könnyes szemmel hallgattam a kezdeményezésükről – Angyalok a Mezőségen.
Eszembe jutott a 88 éves Tatám, aki egy gyönyörű kis tanyán, szegényesen lakik egyedül Ludas és Maroskece között a hegyekben. Mindennap gondolok rá. Sajnos tavaly váratlanul meghalt a nagybátyám, aki vele volt, s pár éve váratlanul anyukám, s a nagymamám is. Azóta igen megromlott az egészségi állapota, de rendíthetetlenül tart állatokat, s műveli a kis földjét, hogy meg tudjon élni. Két nagynéném s egy nagybátyám rendszeresen látogatja őt, de így is nagyrészt egyedül van. Nekem ő a példaképem! Soha nem láttam még embert, akiben ennyi erő volt, sosem adja fel! Nemrégiben azt mondták az orvosok, hogy nem tudni hány napja van még hátra, gyenge a szíve. A nagynénémék, hogy segítsenek rajta, eladták a lovát, hogy kevesebb munkája legyen, s pénzt a Tatámnak adták… A Tatám vett rajta egy lovat… Sosem adja fel!!!
Tavasszal született kisbabánk, autónk sajnos nincs, s nehézkes a közlekedés, így idén, s talán még jövőre sem tudom meglátogatni.
Biztosan sokan fordulnak Önökhöz ilyen kéréssel, s feltételezem, nem is mindegyik kivitelezhető, de nagyon szívesen küldenék neki Önökkel egy kis csomagot süteményekkel, kaláccsal, s egy fényképpel a dédunokájáról – amennyiben megoldható. Kisgyermekkorom óta az az álmom, hogy egyszer elmenjek a nagyszüleimhez karácsonykor. S ha nem is mehetnék el, de a Tatám megkapná a neki szánt ajándékomat, nagyon boldog lennék. Minden évben küldök karácsonykor s máskor is kis csomagot a Tatámnak, de a posta nem mindig ér oda. Elmondhatatlanul nagy öröm lenne számomra, ha a Gerendkeresztúrhoz tartozó Györgyedbe el tudnák vinni a Tatámnak szánt csomagot. Várom pozitív visszajelzésüket!
Amennyiben nem megoldható, akkor a honlapjukon megadott számlaszámon támogatom az Önök gyönyörű kezdeményezését, hogy sok magányos idős s szegény sorsú kisgyermek örvendhessen!
Üdvözlettel, Fóris Anna"
Az alapítvány angyalai szombaton keltek útra a mezőbergenyei diakóniai központtól, ahol a helyi lelkész, Domahidi Béla valamint a gyülekezet vendégszeretetét élvezték, és keresték fel a györgyedi nagytatát, a hozzá hasonló helyzetben lévő számtalan sorstársát és a mezőségi gyerekeket.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Csúcsra járatott művésztelepek
Teljében a művésztelepi alkotóévad, még most, a nyár vége felé is újabb képzőművészeti alkotótáborok nyílnak, nem győzzük idővel, erővel, lapterjedelemmel, hogy lépést tartsunk valamennyivel. Jó jel ez, jelzi, hogy számos vidéki településen megbecsülik a művészetet, hozzá szeretnének járulni az értékteremtéshez, és az sem mellékes, hogy az alkotók jelenléte, az ilyenkor szervezett különféle események, rendezvények megpezsdítik a helyi kulturális életet. E pár sor némiképp azt is magyarázza, miért van olyan nagy súlya mai mellékletünkben a képzőművészeti jellegű írásoknak. Több táborról, amely megérdemelné, így sem tudunk részletesen beszámolni. Egy kép, néhány információ nem tudja érzékeltetni, milyen élénk, komoly és színvonalas munka zajlik ezeken az alkalmi összejöveteleken, de talán a közeljövőben visszatérhetünk a témára.
A napokban zárult például a Varsági Műhely újabb táborozása. Bálint László, az Erdélyi Magyarokért Alapítvány elnöke – jobban mondva mindenese – gondoskodott róla, hogy a minőség vonalán mélyüljön el az itteni hosszú távra tervezett művésztelepi tevékenység. Honi és magyarországi alkotók, több nemzedék képviselői dolgoztak ott nagy odaadással. A meghívottak névsora sokat elárul erről: Csóka Szilárd Zsolt, Forró Ágnes, Horváth Krisztián, Incze Mózes mint művészeti táborvezető is, Katona Szabó Erzsébet, Kovács Ildikó, Mezey Ildikó, Váncsa Mónika, Vorzsák Gyula.
Másodszor gyűltek össze Gernyeszegen a Teleki- kastélyban a Kastélypark Művésztelep vendégei is. Többségük anyaországi, egyesek közülük tavaly is ott voltak, munkáikkal igazolták, milyen ihlető az ottani környezet. Művészettörténészeket is hívtak, de minderről az augusztus 20-ra tervezett zárórendezvény után még hosszasabban is szólhatunk.
Nem maradtunk le a nyárádszeredai művésztelep idei eseményeiről se. A Zereda harmadszor nyitja meg kapuit. Berze Imre szobrász, a tábor művészeti irányítója ezúttal is tehetséges, kísérletező kedvű csapattal bővítheti a Szeredában született műkollekciót.
A Mezőmadarasi Alkotótábor neve mellé immár a XIV. sorszám kerül. Mint a főszervező Czirják Lajos meghirdette, augusztus 20-án kezdenek, 29-én zárnak. Ez a telep népesebb, 20 művész jelenlétére számítanak. A lapban bizonyára erről is lesz még szó.
(mk)
Népújság (Marosvásárhely)

Egy honvéd szomorú története
„Csak az hal meg, akit elfelejtenek”
A Történelmi Vitézi Rend bardoc-miklósvárszéki állománya kopjafát állíttatott Bálint László olaszteleki honvédtizedes emlékére, aki 1944-ben az Úz völgyében esett el, és akinek hamvai különös módon kerültek haza 1945-ben Olasztelekre. Az egykori honvéd sírján található kopjafát vasárnap leplezték le az olaszteleki temetőben, megható megemlékező ünnepség keretében.
Az ünnepség az országzászló felvonásával kezdődött, majd a megemlékezésre érkezetteket v. Bartha Imre bardoc-miklósvárszéki székkapitány köszöntötte, külön üdvözölve a Történelmi Vitézi Rend helyettes főkapitányát, v. Lázár Elemért, annak székely törzskapitányát, v. Máthé Lóránt Pált, Albert Andor olaszteleki veterán katonát, továbbá Galyai Máriát és testvérét, Sándort, Bálint László rokonait.
Először Máthé Lóránt Pál szólt a jelenlevőkhöz, felelevenítve 1940 szeptemberének örömteli, majd 1944 szeptemberének tragikus emlékezetét.
– Olyan honvédnek állítottunk emléket, akit ez utóbbi, démoni szeptember ragadott el. Bálint László földi mAradványait hazahozta és eltemette a családja, de sok honvéd nem kaphatta meg ezt a végtisztességet. Legyen a mai alkalom mementó értük is – fogalmazott.
V. Keserű Sándor történelemtanár 1944 augusztusának és szeptemberének eseményeire tekintett vissza, elmondva, hogy a becslések szerint 1944. augusztus 26. és 1944. szeptember 11. között az Úz-völgyi harcokban több mint hétezer magyar honvéd esett el. Egyikük az olaszteleki Bálint László volt, akinek történetét a megemlékezésen Bartha Imre ismertette.
A történet nagyon megható. Bálint László 1921-ben született Olaszteleken, volt egy testvére is, Klárika, aki 1920-ban született. A család boldogan élt az 1940-es évekig, kálváriájuk ekkor kezdődött. Klárika 1942-ben tüdőgyulladásban meghalt, Lacit 1944 nyarán az Úz völgyébe vezényelték, mint a 34-es határvadász zászlóalj katonáját. Az augusztus 26-ai ütközetet túlélte, de augusztus 30-án, éjjeli járőrözés közben halálos lövést kapott. Reggelig szenvedett, bajtársai karjaiban érte a vég. Családja csak későre tudta meg, mi történt vele, mégpedig egy felsőHáromszéki honvédtől, aki azt is elmondta, hogy körülbelül hol van eltemetve, és hogy a lábán az a zokni van, melybe az édesanyja belevarrta a B. L. kezdőbetűket.
Hét és fél hónappal később, 1945 áprilisában édesapja másodmagával elindult, hogy megkeresse fia holttestét. Kiérve az Úz-völgyi csatatérre, rettenetes látvány fogadta őket. Az eső, a hólé és a szél elvitte a holttestekről a földet, azok szanaszét hevertek, az oszlásnak indult arcokat már nem lehetett felismerni, így csak a zokni volt az irányadó.
Szerencséjük volt, már a harmadik sírban megtalálták Lászlót testét, azonosítva azt a zokni alapján. Óvatosan egy pokróccal kiemelték a földből, feltették a szekérre, és hazavitték Olasztelekre, ahol másnap tisztességesen eltemették. Szülei a következőt íratták sírkövére: „Az Úr adta, az Úr vette el, Legyen áldott az Úrnak neve”.
– A mi dolgunk, hogy emlékezzünk, mert csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. E kopjafa legyen emlék, mert Bálint László emléke addig él, míg e kopjafa állni fog – mondta végül Bartha Imre.
A bibarcfalvi v. Szabó Pál által faragott kopjafát a Történelmi Vitézi Rend tagjai leplezték le, áldást mondott Tüzes Bölöni Ferenc lelkipásztor. A megemlékezésen közreműködött az olaszteleki Bene János és a helyi református egyház Harmónia kórusa, régi katonadalokkal, énekekkel téve meghitté az emlékezést. Végül v. Galyai Sándor, Bálint László unokatestvére néhány szóban a Bálint család történetét osztotta meg a jelenlevőkkel.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ajándékok erdélyi szórványban élő testvéreknek
„Ki a szórványt nem becsüli, a tömböt nem érdemli”
Böjte Csaba testvérrel dolgoznak együtt, elfelejtett szórványterületeket látogatnak, malom felújításában segítenek – csak néhány villanás az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány önkéntes munkájából.
„Aki a szórványt nem becsüli, a tömböt nem érdemli” – idézte a mondást Bálint László, az Erdélyi Magyarok Közhasznú Alapítvány (EMKA) kuratóriumának elnöke a mezőségi szórványmagyarságot célzó karácsonyi akcióról a Hazajáró című magazinműsor minapi adásában. A frappáns megfogalmazás fontos tényre mutat rá: a magyarországi figyelem gyakran még ma is elsősorban a tömbmagyar Székelyföldre összpontosul, miközben a belső- vagy dél-erdélyi vidéken sok magyar közösségnek lenne még szüksége segítségre vagy fejlesztő együttműködésre. Mindenesetre az Angyalok a Mezőségen fantázianevű segítő kezdeményezés igazi siker volt: a nyolcmillió forintnyi adományt harminc önkéntes 14 autóval fuvarozta. A két nap alatt a Mezőségen és a hargitai tanyavilágban több száz, magánadományokból vásárolt csomagot szállítottak ki. Ez az akció csak egyike az EMKA kezdeményezéseinek: az alapítvány alighanem az Erdéllyel foglalkozó legaktívabb magyarországi civil szervezetek közé sorolható. Az EMKA évente szervez adománygyűjtést iskolakezdésre, a tanszercsomagok mellett iskolai felszereléseket is visznek a hátrányos helyzetűeknek, a kiválasztott erdélyi gyermekotthonoknak pedig tartós élelmiszerekkel segítenek.
De nyaranta Székelyvarságon családok számára kalandtábort, neves erdélyi és magyarországi művészek részvételével pedig alkotótáborokat is szerveznek. Az alapítvány önkéntesei foglalkoznak épített örökségünk megmentésével is: segítségükkel került új zsindelytető a székelyvarsági vízimalomra. Jelenleg is gyűjtenek a magyarfülpösi gyermekotthon felújítására, valamint a leégett atyhai templom és a kommandói iskola újjáépítésére.
„2011-ben jött létre az alapítvány néhány, Erdélyt kedvelő magánszemély összefogásából. A kezdet kezdetén szó szerint néhány főről beszélhettünk, ez mára minden akció esetén több tucat önkéntes közreműködésére és közös munkájára bővült” – mondja  Tetlák Örs, az alapítvány kommunikációs vezetője. Kérdésünkre (civil kezdeményezésük miben különbözik az erdélyi magyarságot támogató rengeteg szociális, kulturális vagy hagyományőrző egyesülettől), Tetlák azt mondja: „Olyan helyekre járunk, ahova rajtunk kívül csak kevesen (vagy senki), és minden akció alkalmával kézből kézbe adjuk át az adományokat.”
S hogy mindezt miből? Alapvetően magánszemélyek és magyarországi cégek felajánlásaiból gazdálkodnak, néhány projektjük kapott támogatást különböző állami alapokból. Hatéves fennállásuk alatt jó kapcsolatot építettek ki a mezőségi református gyülekezetekkel és az unitárius egyházzal is. Együtt munkálkodnak nyugat-európai és tengerentúli magyar szervezetekkel, így az alapítvány kapocs a Kárpát-medencei magyarság és a diaszpóra között. Rendszeresen segítik Böjte Csaba gyermekotthonait is, legutóbbi kiadványuk Csaba testvér gondolataival jelent meg. Az Ember és Föld című színes album a Székelyvarságon 2016 nyarán összegyűlt, a tájat meg lakóit megörökítő tizenhárom fotóművész képeit és a ferences szerzetes rövid írásait tartalmazza.
Karitatív tevékenysége mellett az EMKA közösséget is épít: programjaikról, munkájukról az erdelyimagyarok.com oldalon, a hasonló nevű Facebook-oldalon, illetve a több mint 25 ezer tagot számláló Erdélyi magyarok a világban Facebook-csoportban lehet többet megtudni.
ABLONCZY BÁLINT (Válasz.hu)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Életműdíj Bálint Zsigmondnak
A népszerű marosvásárhelyi fotóművész idén ősszel tölti 80. életévét. Több mint hat évtizede a fotográfia megszállottja, fotómozgalmunk fáradhatatlan animátora. Képei számos rangos hazai és nemzetközi díjat hoztak számára, munkássága elismerését kitüntetések is tanúsítják. Legújabban a Magyar Fotóművészek Világszövetsége Életműdíjjal jutalmazta. Budapesten a fotós alakulat március 5-i közgyűlésén adták át az idei elismeréseket, Bálint Zsigmond akkor is „munkával ünnepelt”, az alsósófalvi farsangtemetés eseményeit rögzítette, újabb vidéki felvételek sokaságával gyarapítva gazdag fotótárát. A díjat fia, Bálint László vette át, a budapesti felvételt is ő készítette. Gratulálunk a kitüntetettnek, további szép sikereket kívánunk!
Népújság (Marosvásárhely)

Tartalmas ünnep Szent István király tiszteletére
Szent István királyra emlékezhetett a Brassó megyei magyar közösség augusztus 19-én és 20-án. Az első magyar király tiszteletére idén több újdonsággal szolgáltak a szervezők: kétnapos programot terveztek az eddigi egy helyett, első alkalommal került sor ökumenikus kenyéráldásra, továbbá a hagyományos program kiegészült egy modern előadással, illetve idén szerveztek először Szent István-napi ünnepséget augusztus 20-án.
Ünnepi szentmisén emlékeztek augusztus 19-én a Brassó-Belvárosi Szent Péter és Pál Római Katolikus Templomban. A misét Birton Róbert-Attila segédlelkész és Farkas Ervin, a Jézus Szent Szíve plébánia segédlelkésze tartották, akik az egyetemesen elismert szent király által vallott értékeket emelték ki. A megemlékezés az idén újdonságnak számító ökumenikus kenyéráldással folytatódott a főgimnázium udvarán található Széchenyi István emléktáblánál, ahol Kovács Attila, megyei RMDSZ-elnök, illetve Ambrus Izabella, a Brassó megyei magyarok parlamenti képviselője mondott köszöntőt.
„Augusztus 20. a hálaadás, az öröm ünnepe, mivel az új kenyér megszentelése is ekkor történik. Jó alkalom arra, hogy hitünket megerősítsük: azt a hitet, amelyre alapozhatunk a közösség- és jövőépítésben. Ma hálát adhatunk a kenyérért, a mindennapi betevőért, hiszen ez biztonságot ad emberi létünkhöz.” – mondta el Ambrus Izabella.
Az ökuménia jegyében Bálint László és Ménessy Miklós református lelkészek, Szász Ferenc unitárius lelkész, Birton Róbert és Farkas Ervin katolikus segédlelkészek áldották meg az új kenyeret, amelyből a résztvevők kostolót kaptak. A Három szín című verset szavalta el Pál Imre bácsi, aki kitartóan elviszi minden magyar nemzeti ünnepre saját készítésű magyar zászlóját. Folytatásként az RMDSZ, az Áprily Lajos Főgimnázium, a Brassói Turista Egyesület, a Történelmi Vitézi Rend Négyfalusi osztályának képviselői helyeztek el koszorúkat tiszteletük jeléül Széchenyi István emléktáblánál. Végül a magyar és székely himnusz eléneklésében közreműködött a Brassói Magyar Dalárda.
Az augusztus 19-ei program zárásaként Marosán Csaba, kolozsvári színművész mutatta be Arany János születésének 200. évfordulójára készített műsorát az Áprily Lajos Főgimnázium dísztermében. Különleges előadásán úgy vezette végig a közönséget Arany életútján, hogy egy eddig ismeretlenebb, derűsebb, humorosabb arcát villantotta fel, így volt nevetés, közös szavalás és interaktív közönségkérdések is. Végül a kolozsvári színművész ajánlásával levetítették a Szent László legenda című rövidfilmet, amely szabadon megtekinthető a Youtube online videókezelő oldalon, a Kolozsvári Magyar Napok csatornán.
Augusztus 20-án, az első Szent István-napi ünnepségen Kovács Attila, megyei RMDSZ-elnök köszönötte a több mint 150 személyes közönséget. Öt kiemelkedő személyiség, Szent István király, Szent László király, Arany János költő, Áprily Lajos, Brassóban született költő és Lendvay Éva, tavaly elhunyt brassói magyar költő kapcsán kiemelte, hogy ahogyan ők, mi is mind alakítjuk jelenünket, értéket teremtve a saját jelenünkben és környezetünkben. Továbbá kifejtette: „köztünk, Brassó megyei magyarok közt is vannak értékteremtő munkát vállaló személyek, akikre oda kell tudnunk figyelni. Mindennek a lényege az odafigyelés. Úgy gondolom, hogy ma, amikor az ünnepség a helyiekről szól a helyi magyar közösségnek, együtt figyelünk oda egymásra, értékeinkre, értékteremtő személyiségeinkre. A figyelem gondoskodás, törődés, közvetett módon pedig a közösségünk fennmaradását is jelentheti.”
A közösségépítő munkáért való hála jeléül tizenegy díjat vehettek át Brassó megyei szervezetek képviselői. Olyan személyek ők, akik szinte függő módjára vállalnak felelősséget a magyar kultúráért, oktatásért, a magyar gyerekekért, a hagyományokért, a műemlékekért, a magyar nyelvért, a magyar médiáért.
A Brassó megyei magyar közössért díjat Kovács Attila átadta a 105-ös Szemlér Ferenc Cserkészcsapatnak – a díjat átvette Szőcs József, az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesületnek – a díjat átvette Házy Eszter, az Áprily Lajos Főgimnáziumnak – a díjat átvette Antal Annamária iskolaigazgató és Petki Pál, volt igazgató, a Barcasági Csángó Alapítványnak – a díjat átvette Gócza István, a Brassai Magyar Adásnak – a díjat átvette Bálint Ferenc, a Brassói Erdélyi Kárpát Egyesületnek – a díjat átvette Kovács Lehel és Szász Ágnes, a Brassói Lapok Alapítványnak – a díjat átvette Ambrus Attila, a Brassói Magyar Dalárdának – a díjat átvette Varga Pál és Imre Zsuzsa, a Felfalusi Kovács Antal Alapítványnak – a díjat átvette Dobolyi István, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnak – a díjat átvette Szente László, a Reiff István-Búzavirág Alapítványnak – a díjat átvette Reiff Zsuzsa.
A díjátadó után kezdődött a kulturális műsor, amely keretein belül helyi fellépők, fiatal tehetségek ünnepi előadását tekinthette meg a közönség.
Bodor Anita, 12-es tanuló különleges átéléssel szavalta el Sík Sándor Szent István-himnusz című versét, majd Boldi Tihamér és Ferencz Nagy Zoltán, 10-es tanulók olvasták fel Szent István király Imre herceghez írt intelmeit. Páll Beatrice egyetemista önállóan készült az ünnepre az általa választott éneksorral, a nézők egy fiatal tehetséget láthattak a színpadon.
Az egyedi mozgásukról és hangzásukról ismert Tatrangi Boricások táncelőadásával folytatódott a műsor, majd egyperces csenddel emlékeztek a nemrégiben elhunyt boricás fiatalra, Váncsa Zsoltra. Végül, az ünnepi program méltó zárásaként a nagy múltra visszatekintő Búzavirág Néptáncegyüttes mutatta be zenés és táncos műsorát.
Dicséret illet minden közreműködőt, akinek köszönhetően tartalmas, színvonalas megemlékezésen és ünnepségen vehetett részt a helyi magyar közösség. Az esemény főtámogatója az RMDSZ – Communitas Alapítvány, szervezője a Brassó Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács. brasso.rmdsz.ro

Lélekmentő Szivárvány Ház
Szórványmisszió Magyarfülpösön
„Aki megmenti egy ember életét, az egy egész világot ment meg” – ez a Talmud-idézet jut eszembe, valahányszor betérek a magyarfülpösi Szivárvány Házba, ahol a református egyház, Ady István lelkipásztor áldásos munkájával immár 15 éve lélekmentő missziós tevékenységet folytatnak.
Magyarfülpösön 16 óvodást és kisiskolásokat gondoznak, míg Szászrégenben 25 olyan középiskolást látnak el bentlakásban, akik anyanyelven tanulnak a város középiskolájában, így összesen 41 gyerek fölött bábáskodik a Szivárvány Házat működtető alapítvány. A gyerekek a Görgény völgyéből, a környékbeli farmokról, a Mezőségről származnak, elképzelhetetlen családi körülmények között nevelkedő szegény magyar családokból.
– Olyan helyekről származnak ezek a gyerekek, ahol a szülők egész héten dolgoznak, és nincs idejük foglalkozni velük. Sok esetben még ételt se tudnak biztosítani számukra, így egyáltalán nem tulajdonítanak fontosságot az iskolának, a nevelésnek, hiszen jóval a létminimum alatt élnek. Van olyan család, amelynek négy év alatt kilenc lakhelye volt. Egy hétgyermekes családnak házat béreltünk Magyarfülpösön, hogy helyhez kössük őket, és a gyerekeket tudjuk nevelni. Olyan esettel is találkoztunk, amikor a gyerek nem igazán tudta, hogy ki az édesapja, mert „több is volt neki” – mondja a lelkipásztor.
Közben egy szomszédos teremben angolóra zajlik, Székely Szilárd szászrégeni tanár tanítja a kicsiket, akik a közelgő halloweenre készülve sorolják el angolul a nálunk is meghonosított angolszász ünnep ismertebb figuráit. A gyerekek mosolyognak, illemtudóak és szeretetre éhesek.
– Sokan kérik tőlünk számon a tanulmányi eredményeket. A sérült családi környezetből származó gyerekekkel azonban nem lehet úgy haladni, mint a rendes körülmények között nevelkedettekkel. Sokszor hétfőnként újra kell kezdeni a munkát, miután a gyerekek hétvégeken hazakerülnek. Az is eredmény, ha ezek a gyerekek rendesen öltözködnek, naponta háromszor étkeznek, csillog a tekintetük, boldogok és szépen, magyarul beszélnek – mondja a lelkész, majd hozzáteszi, van már egy lány, akit itt gondoztak, és az idén pedagógiát végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Egy másik fiú, akit egyedül nevelt az édesapja, nemrég ballagott a református kollégiumban, víz-gáz szerelő lett, és Kolozsváron munkahelyet talált. Megmentettük őket az életnek – mondja Ady István.
A Szivárvány Alapítvány a hazerwoudei reformátusokkal való együttműködésnek köszönhetően jött létre és működik. A lelkes holland barátok nevét viselik az emeleti hálószobák. Ezenkívül a Bethlen Gábor Alaptól (ELTE) és a Communitas Alapítványtól, a magyar kormány határon túliak hivatalától, a Szórványmagyarság Gyerekeiért Alapítványtól kapnak ma is jelentős támogatást, s meg kell említeni, hogy a marosvásárhelyi Tim-Ko pékség hetente egyszer kiflivel támogatja az alapítványt.
Az idén a marosvásárhelyi származású Bálint László által igazgatott Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítványnak köszönhetően sikerült kapcsolatba kerülni Varga Zoltán magyarországi vállalkozóval, akinek a segítségével újrafedték a Szivárvány Ház tetejét. Ugyanakkor holland önkéntesek játszóteret építettek a ház udvarában. Ugyancsak az idén a Bethlen Gábor Alap és a határon túli magyarok hivatalának támogatásával nyílászárókat és tetőt javítottak a szászrégeni kollégiumban is.
S bár több díjjal is kitüntették a lelkipásztort, szerényen megjegyzi, mindez nemcsak az ő munkájának az eredménye, hanem az óvónőké, a tanítóké és mindazoké is, akik az alapítványnál önzetlenül dolgoznak. Mert felbecsülhetetlen érték, ha embertársunkat, a gyerekeket mentik meg közösségünk számára. A szórványvidéken minden magyar lélek számít! – fogalmazza meg küldetésének lényegét Ady István, s megfogadjuk, annak ellenére, hogy többször írtunk a Szivárvány Házról, valahányszor Magyarfülpösön járunk, betérünk hozzájuk. Mert jó látni mindazt, ami e falak között történik. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)