Államalapító Szent István király domborműve díszíti szeptember 9-e óta Nyárádtő katolikus templomának homlokzatát. Bálint Károly szobrászművész alkotását Tamás József segédpüspök áldotta meg. A nyárádtői és környékbeli hívek és a paptársak az említett események mellett a templom három védőszentjére emlékeztek. Az alvinci születésű Pongrácz István, a lengyel Grodecz Menyhért és a horvát Körösi Márk 1619. szeptember 7-én Kassán szenvedett vértanúhalált katolikus hitéért, és 1995-ben II. János Pál pápa avatta szentté őket. A templom új harangot is kapott, az Illyés Közalapítvány és mások támogatásával. Ugyanakkor márvány emléktáblát helyeztek el a templom falán a két világháborúban elesett nyárádtői férfiak emlékére, akiknek neve nem kerülhetett fel a falu központjában felavatott emlékműre. /Emlékezetes búcsú Nyárádtőn. = Vasárnap (Kolozsvár), okt. 1./

Az elmúlt héten a gyergyószárhegyi alkotóközpont újabb képzőművészeti tábort szervezett. Az egyhetes tábor meghívottjai most Bálint Károly, Bálint Zsigmond és Simon Endre (Marosvásárhely), Dudás Gyula (Nagybánya), Gaál András és Márton Árpád (Csíkszereda), Labancz László (Bukarest), Péter János (Sepsiszentgyörgy), Veress Pál (Kolozsvár) képzőművészek voltak. Egyfajta alkotóházi rendszert kívántak létrehozni. Elsőként a székelyudvarhelyi Udvar művészközösséget hívták meg Szárhegyre, nyáron a Homoródszentmártonban kezdeményezett téralakító tábort, majd az gyergyóalfalusi képzőművészeket. /Alkotóházi program Szárhegyen. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 20./

"Dec. 31-én a csíkszeredai plébánián felavatták az épület falán elhelyezett Szent István-domborművet, Bálint Károly marosvásárhelyi képzőművész alkotását. Ünnepi beszédeikben a szónokok - dr. Csedő Csaba István, a város polgármestere és Zsombori Vilmos, a megyei tanács elnöke - az államalapító király nagyságát méltatták, majd Tamás József segédpüspök megáldotta és felszentelte a domborművet. Ez alkalommal Márton Áron püspök emlékplakettjét is megkoszorúzták. /Kristó Tibor: Szent István-emlékplakett. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 3./"

"2000. december 31-én tartották meg Csíkszeredában a magyar államalapításra emlékező millenniumi ünnepséget a Szent Kereszt plébánián. A szentmisét Tamás József segédpüspök mutatta be. Az emlékezők a plébánia épületének homlokzatára erősített, Szent István királyt ábrázoló bronz domborművel kívántak az államalapító szent király előtt tisztelegni. Dr. Csedő Csaba István, Csíkszereda polgármestere és Zsombori Vilmos, Hargita megye tanácsának elnöke mondott ünnepi beszédet. Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész alkotását Tamás József segédpüspök és Darvas Kozma József plébános leplezte le. /Csúcs Mária: Ezer év Nagyasszonyunk oltalmában. = Vasárnap (Kolozsvár), jan. 21./"

"Dicsőszentmártonban a Magyar Kulturális Napok megnyitó ünnepsége fagyos légkörben zajlott, hideg volt ugyanis a terem. Dr. Kakassy Sándor, a Kis-Küküllő Alapítvány elnöke köszöntötte a megjelenteket. Az ünnepséget a város szülötte, a Németországban élő Kóródy István klarinétművész, az alapítvány tiszteletbeli elnöke nyitotta meg. A Pro Urbe - Santo Martini Gloriosa - plakettet, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész munkáját és a kitüntető oklevelet elsőnek Kóródy Istvánnak nyújtották át. A kitüntettek között volt Bényi Árpád debreceni festőművész és dr. Mihály János sebészfőorvos. A jéghideg teremben gyér közönség előtt zajlott a Kis-Küküllő menti magyar műkedvelők fellépése, köztük volt a szászcsávási Rajkó együttes és a Jámbor István vezette (ugyancsak szászcsávási) híres cigányzenekar, a vámosgálfalvi Frisskarézó gyermektánccsoport, a küküllődombói Tulipánfa ifi csoport és a magyarkirályfalviak ifjú és felnőtt párokból álló hagyományőrző tánccsoportja. /Bölöni Domokos: Pro Urbe. Mélyhűtött díjak a Művelődési Házban. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 6./"

Temperával festett tájképekből, agyagszobrokból nyílt kiállítás március 9-én Marosvásárhelyen, a Bolyai-Gauss Információs Központban. A művészeket, Bálint Károlyt és Fekete Pált a Népújság munkatársa, Bölöni Domokos mutatta be. Bálint Károly hét festménye tekinthető meg a tárlaton, Fekete Pál szobrai mellett. /(mészely): Kettős kiállítás a Bolyai-Gauss Információs Központban. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 11./

A 70 éves, Marosvásárhelyen élő Bálint Károly szobrászművész négy és fél évtizede van a pályán. Bálint Károly 43 éven át tanított és csak kevés szabadidejében szobrászkodhatott. Nemrég festményekkel lépett elő, meglepte közönségét ezzel az eddig ismeretlen arculatával. /N. M. K.: Akárha muzsika csendülne. Látogatóban a 70 éves Bálint Károly szobrászművésznél. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 30./

Marosvásárhelyen megnyílt a hetvenéves Bálint Károly szobrászművész (és mellette 37 éven keresztül marosvásárhelyi pedagógus) tárlata. „Nagy műgonddal munkálja meg az anyagot, legyen az márvány, fa, vagy terrakotta. A szó szoros értelmében életet lehel az anyagba” – írta róla Polgár István. Ő maga így vall erről: „Ábrázolni szeretném a kimeríthetetlenül gazdag testi és lelki, emberi szépségeket, érzelmi állapotokat, méltóságot, életállapotokat és rezdüléseket, életkorokat és időtlen nyugalmat, azt a belső igazi valót, amit a test kiemelt vonzásainak hordoznia kell, a legnemesebbet, a legmaradandóbbat (ha ezt munkáim tükrözik, elértem a célomat).” /Nagy Botond: Az életfaragó tárlata. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 15./

A Márton-napi vigasságok elnevezésű sorozattal fellendült Dicsőszentmárton magyarságának művelődési élete. A művelődési központban a város kultúrtörténetét megjelenítő múzeumi részleg, mellette patinás templomi kegyszerek és varrott, hímzett úrasztali terítők egyedi kiállítása, valamint kortárs fotókiállítás nyílt. A hét végén a dicsőszentmártoni Kis-Küküllő Alapítvány Szent Márton-díját vehette át Bálint Károly marosvásárhelyi művész, akinek köztéri szobrai „az egyedüli művészi alkotások Dicsőben”, valamint „a Kis-Küküllő menti emberek életének irodalmi megjelenítéséért, a város magyar közművelődését serkentő közírói tevékenységéért” a Népújság munkatársa, Bölöni Domokos. Díszoklevéllel tüntették ki Dézsi Gizella népművészt, ny. tanítónőt és Ilyés Lajos helytörténészt. Fellépett a helyi Kökényes és a marosvásárhelyi Napsugár néptáncegyüttes. Megjelent a Németországban élő Kórodi István klarinétművész, a Kis-Küküllő Alapítvány tiszteletbeli elnöke is. /dbs: Márton napján, Dicsőszentmártonban. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 11./

Ismeretlen tettesek december közepén betörtek Tófalvi Zoltán újságíró, tévészerkesztő, történész marosvásárhelyi lakásába, ahonnan fontos dokumentumokat, elektronikai cikkeket loptak el. A betörés – három év alatt immár a második – célja Tófalvi Zoltán szerint a megfélemlítés, valamint olyan iratok megszerzése volt, amelyek az 1956-os forradalommal kapcsolatosak, hiszen köztudott, hogy az ‘56-os események kutatásával foglalkozik. 2004. november 4-én éjszaka egy terepjáró három sávon átvágva, a nyílegyenes útszakaszon tette totálkárossá Tófalvi Zoltán személyautóját. Első alkalommal 2003. december 13-án, ezúttal pedig a 18- ról 19-re virradó éjjel törtek be Tófalvi Zoltán újságíró lakásába, aki ezen az utóbbi éjszakán Budapesten tartózkodott. Papírhalmok hevertek nagy összevisszaságban a dolgozószobában, látszott, hogy a helyiséget alaposan felforgatták. Ellopták a laptopot, a modemet, a zeneszekrényt, iratokat, mágneses lemezeket, tévékazettákat, fényképezőgépet, még a Bálint Károly által készített Petőfi-szobrot is elvitték. Számos perirat, kézirat is eltűnt, hiányoznak a New York-i Kossuth- szoborról készített fényképekből is, a többit összetaposták, pedig jól el voltak téve. A Tófalvi család 2003-ban megépíttette az emeleti lakrészt, és még abban az évben, decemberben beszereltette a kiskazánt is. „A kazán másfél napig működött. December 12-ről 13-ra virradó éjjel ismeretlen tettesek leszerelték az ajtózárat és betörtek, ellopták a kazánt. /Antalfi Imola: Újabb betörés Tófalvi Zoltán lakásába. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 9./

Gyergyóalfaluban idén nemcsak a 410 éves oktatásra emlékezhettek az ünnepélyes tanévnyitón a Sövér Elek Középiskolában, melyen tiszteletét tette dr. Szabó Béla csíkszeredai magyar főkonzul és Petres Sándor, a megyei önkormányzat alelnöke is. Gáll János iskolaigazgató beszámolt arról, hogy új sportterem, információs és dokumentációs központ, új épületszárny épült, európai szintű feltételeket teremtve a 803 diák és 59 oktatója részére. Jakab Bálint Márta zenetanárnő kórusa és furulyaegyüttese, valamint a hangszeresek és szavalók által bemutatott ünnepi műsor után szeptember 17-én az iskola előtt leleplezték Bálint Károly szobrászművész Sövér Elek festőművészt ábrázoló mellszobrát. A Sövér Elek Alapítvány nevében Gál Mihály mondott köszönetet az alkotónak, a szoborállítás támogatóiknak. /Bajna György: Ünnep a Sövér Elek Középiskolában. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 18./

Zalaegerszeg közgyűlése úgy határozott, hogy Wass Albert születésének 100. és halálának 10. évfordulója alkalmából szobrot állít az erdélyi írónak a belvárosi Dózsa Ligetben. A 90 cm magas bronz mellszobor alkotója Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész. A felavatására valószínűleg a zalaegerszegi városnapokon, május közepén kerül sor. /Wass Albert-szobor Zalaegerszegen. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 16./

Március 15-én avatják Gyergyóalfaluban a Petőfi-mellszobrot, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész alkotását. A művész nem először álmodta köztérre a költő karizmatikus egyéniségét. Meghatározó szerepe van a szoborállításban Gál Mihálynak, a Vadárvácska alkotótábor létrehozójának. Két csíkszeredai közreműködő is van, Demeter Péter öntőmester és Dóczi András szobrászművész, a talapzat készítője. /A Költő újabb szobra. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 15./

Gyergyóalfaluban március 14-én kiállítást nyitott meg Kisné Portik Irén néprajzkutató. A 18–19. század osztrák–magyar hadseregének katonáiról, majd a székely határőrség szabadságharcban való részvételéről Parászka Géza hagyományőrző huszárkapitányt hallhatták meg. Fazakas Károly történelemtanár irányításával huszonnégy általános iskolás mérte össze tudását az eseményhez kapcsolódó ismeretekből. Nem maradt el a Földváry Károly Huszár-hagyományőrző Egyesület bemutatója sem. Este filmvetítés zárta a rendezvénysort. Március 15-én a helyi temetőben koszorúztak a szabadságharc tizenkét harcosának sírjánál, majd ünnepi szentmise következett. A zászlófelvonást követően is koszorúztak a 1848–49-es emlékműnél, valamint Mikó Mihály és Andrássy Antal emléktábláinál. Gyergyóalfaluban felavatták Petőfi mellszobrát, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész alkotását. Az öntés Demeter Péter csíkszeredai öntőmester, a talapzat Dóczy András szobrászművész munkája. Az Alfalvi Fiatalokért Egyesület tagjai összeállította műsort hol napsütéses, hol hózáporral tarkított szeles időben tapsolták végig a résztvevők. /Bajna György: Gyergyóalfalu. Petőfi őrnagy előtt tisztelegve. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 17./

Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész Wass Albert-szobrát leplezték le május 16-án Zalaegerszegen, Marosvásárhely testvérvárosában. „Reménytelen vállalkozás lenne számba venni mindazt a rendkívüli kulturális kincset, amivel Erdély Magyarország szellemi vagyonát gazdagította: gondoljunk a kiemelkedő tehetségű fejedelmekre, a kultúrapártoló gazdag főurakra, a dolgos polgárokra és mesteremberekre, a művészekre és tudósokra, a sok kiváló festőre, a matematikus és nyelvész Bolyaira, és természetesen az irodalmárokra”, mondta dr. Gyimesi Endre, Zalaegerszeg polgármestere. Csegzi Sándor, Marosvásárhely alpolgármestere meghívással érkezett a testvértelepülésre: „Jöjjenek Erdélybe, fedezzék fel azokat a hegyeket, forrásokat, amikről Wass Albert írt. Mi vigyázunk hegyeinkre, forrásainkra, vigyázzunk együtt Wass Albertre. ” Az emlékezés a református templomban folytatódott, ahol Kilyén Ilka színművésznő Wass Albert alkotásaiból összeállított műsorát mutatta be. /Nagy Annamária: Marosvásárhelyi művész Wass Albert-szobra Zalaegerszegen. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 24./

A Vadárvácska Képzőművészeti Alkotótábor művészei a Gyergyóalfalura hagyományozott műtárgyaikkal mondanak köszönetet a helyi támogatóknak a tíznapos gondtalan alkotás lehetőségéért. Márton Árpád festőművész az augusztus 3-áig tartó, tíznapos Vadárvácska Képzőművészeti Alkotótábor mentora. A Gyergyóalfaluhoz tartozó Borzonttól néhány kilométerre, a Vadárvácska erdei szálláson immár negyedik alkalommal táboroznak Erdély neves képzőművészei. A július végi táborok ötlete Gál Mihály vállalkozótól ered, aki saját erdei szállását ajánlotta fel az ideérkező művészeknek. A Vadárvácskában táborozó alkotók költségeinek egy részét Gyergyóalfalu önkormányzata és a Sövér Elek Alapítvány, illetve magánvállalkozók fedezik. Évről évre gyarapodnak az itt táborozó neves alkotók készítette műtárgyak, amelyekből állandó tárlat nyílt Gyergyóalfalu egyik galériájában, az elmúlt két évben pedig több kültéri szobrot is lelepleztek a község terein. Itt láthatók többek között Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész Sövér Eleket és Petőfi Sándort mintázó szobrai, a galériának is otthont adó kultúrház előtt pedig az alfalvi származású Kiss Levente szobrászművész faszobrai. A gyergyóalfalvi származású, Marosvásárhelyen élő Sajgó Ilona textilművész minden évben hazatér ide. Csutak Levente brassói grafikus kiemelkedő történelmi egyéniségeket ábrázoló tusrajzban állított emléket a reneszánsz évének. A kézdivásárhelyi Vetró András szobrász az esti szakmai beszélgetések fontosságára hívta fel a figyelmet. „Idén az egyházi személyiségeknek szeretnénk emléket állítani, ezért felkértük a táborozó szobrászainkat, hogy őket mintázzák meg” – magyarázta Gál Mihály. A tervek szerint a borzonti Szent István-búcsúkor leplezik le Vetró András Gál Tamás plébánost megörökítő domborművét, később Miholcsa József Horváth Károly plébánost ábrázoló alkotását és Sárpátki Zoltán Smihali József plébánosnak emléket állító munkáját is felavatják. Márton Áron püspök szobrát pedig a csíkszeredai Dóczi András készíti el a katolikus templom számára. /Jánossy Alíz: Az értékteremtés a cél. = Krónika (Kolozsvár), júl. 31./

Szűcs András Ottó a Temesvári Református Egyházmegye lelkészértekezleti elnöke az idei első negyedévi értekezletre dr. Zabán Bálint Károly Belfastban doktorált ifjú tudóst, Nagyvárad-velencei segédlelkészt hívta meg előadóul. /Makkay Botond: Lelkészértekezlet Resicabányán. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 13./

Június 4-én, a trianoni békeszerződés napján felavatták a Kárpát-medence 48. Wass Albert-szobrát a Budapest melletti Pomáz Teleki-Wattay kastélyparkjában. Az avatóbeszédet Turcsány Péter helyi önkormányzati képviselő tartotta. /Bálint Károly szobra Pomázon. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 9./

A Kárpát-medence 48. Wass Albert-szobrát Trianon emléknapján, június 4-én avatták fel Pomázon. Orbán Viktor volt miniszterelnök köszöntője és Turcsány Péter ünnepi beszéde tette nyomatékosabbá Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész Wass Albert-szobrának felavatását. A szoboravatón Vicsi László Pomáz város polgármestere saját szavai helyett Orbán Viktor volt miniszterelnök üdvözlő sorait olvasta fel, aki köszöntő szavaiban megerősítette az összegyűlteket abban, hogy Wass Albert életművéhez és az erdélyi irodalomhoz egy „jóféle konokság” tartozik, amelyből bármikor erőt tudunk meríteni. /Wass Albert szoboravató Pomázon. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 1./

Sipos Domokos jézusi tanítása
A Kis-Küküllő parti városka fogyatkozó magyarsága joggal lehet büszke kultúrájára, híres embereire, a két világháború között kibontakozott irodalmi életére, amikor nyolc lapot is indítottak ott, közülük a Kis-Küküllő, majd a Vármegyei Hírlap a jelentősebb. Gyárfás Elemér vitacikkei, Kemény János gyermekkori emlékezései. A nyomda Dosztál Kálmánja. Az Erzsébet Könyvnyomda Rt. igazgatója és a Kis-Küküllő lap főszerkesztője 1921-től: Sipos Domokos. Jórészt neki köszönhetően tett szert országos hírnévre az újság. Az 1940-ig eltelt szűk két évtizedben hatvannyolc könyvet és négy időszaki kiadványt állítottak elő, kiadták egyebek mellett (a centenáriumra) Petőfi összes költeményeit, Gyárfás Elemér publicisztikáit és Bethlen Miklós kancellárról írott könyvét, Szombati- Szabó István verseit, és az író egyetlen, életében megjelent könyvét, amely már címével is az égbe kiált: Istenem, hol vagy?
Jó emlékezni sok egyéb mellett a Sipos Domokos centenáriumra. 1892. augusztus 4-én, „a neve napján” született, de csak október 3-án került sor az emlékezésre, amikor a költő földi maradványait a temető központi részében kialakított új sírban helyezték el, és felavatták síremlékét. Az akkori polgármester után Tófalvi Zoltán EMKE-alelnök, majd az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnökeként Oláh Tibor mondott beszédet, és koszorúzott (többek között) Kovács István, Sipos Domokos monográfusa, az SDME tiszteletbeli elnöke. Azóta maguk is találkozhattak az ünnepelt szellemével. Másnap az ökumenikus istentiszteletet követően felavatták az unitárius templom előtt Sipos Domokos mellszobrát, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész alkotását. Beszélt Dávid Gyula EMKE-elnök, Markó Béla, akkor RMDSZ- szenátor, Hunyadi László szobrászművész és a szobor alkotója. Puskás György, az SDME első elnöke vitte a szót.
Húsz év, öt elnök: Puskás György, Szakács György eltávoztak. Seprődi József, Iszlai Géza, Szilágyi András. Sok emlékezetes rendezvény, kórustevékenység, az anyanyelv megőrzésének, ápolásának számos megnyilvánulása, vetélkedők, versenyek, képzőművészeti kiállítások, könyvbemutatók, műkedvelő színjátszás, a szakmai képzés, önművelés megannyi formája. Húsz évnyi lassú eszmélés, a szabadság eufóriája után a józan megvilágosodás. Apróbb viszályok is. Önös érdekek előtérbe nyomulása. Kicsinyes haragszomrádok, megosztottság, „átkos különszakadás”, „pártviszály”.
Ma ott tartunk, hogy az egyik csapat mérkőzését nem nézi meg a másik közönsége, és viszont. Márpedig ez a húsz év arra int, főleg, amit a síremléken is olvashatunk, a Bárányka című vers szállóigévé nemesedett soraiban: „Ne engedelmeskedjetek csak a szeretetnek, csak a szeretetnek, csak a szeretetnek!”
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

A hónap könyve a Teleki Tékában
A Teleki Téka polcain sorakozó értékes és híres kötetek mellett számos olyan munka is megtalálható, amely – annak ellenére, hogy megjelenésének időszakában több-kevesebb sikert könyvelhetett el – a mai laikus közönség számára nem ismert. „A hónap könyve” sorozat célja egy képzeletbeli tárlóba helyezni néhány ilyen kötetet, olyan munkákat, amelyek magyar szerzőinek kerek(ebb) évfordulója van az illető hónapban.
Október hónap könyve széki Teleki József Hunyadiak kora Magyarországon című sorozata.
*
Széki Teleki József (1790-1855) október 24-én született Pesten, szülei Teleki László és Teleki Mária. Tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban kezdi, később a pesti jogi egyetem hallgatója lesz, majd 1812-től Göttingenben tanul. Élete során több közfunkciót is viselt: 1824-ben királyi táblabíró, 1827-ben csanádi, majd 1830-ban szabolcsi főispán. Ebben az időszakban már tevékeny részt vállal a magyar tudományos életben is. Fontos szerepet játszik a Magyar Tudományos Akadémia megalapításában, ezért is választják őt 1830-ban az intézmény első elnökévé. Az Akadémia szakszerű működését jelentős anyagi támogatással próbálja biztosítani, a saját könyvtárát is a tudós társaságnak hagyja. 1840-ben koronaőr, 1842-1848 között pedig Erdély kormányzója. A forradalom után visszavonul és a tudományos munkának szenteli magát.
Politikai és kulturális tevékenysége mellett Teleki József több tudományos munkát is megjelentetett. Nyelvészettel foglalkozó első írásai: A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és szólások által, illetve Javaslat a magyar nyelv teljes szótára ügyében felkeltették a kortársak figyelmét is.
Fő műve a Hunyadiak kora Magyarországon című sorozata. A cím nem egy családtörténetet takar; a szerző szándéka a Hunyadi kori Magyarország történetének feldolgozása. Azért választotta ezt a korszakot, mivel szerinte a magyar történelem egyik legérdekesebb és legfényesebb időszaka volt. Munkáját 12 kötetesre tervezte, viszont haláláig csak öt kötet készült el, ezeket 1852-1855 között publikálja Pesten. A tárgyalt időszak (1438-1490) történéseit részletesen ismerteti, évekre lebontva. Törekedett arra, hogy minél teljesebb képet nyújtson a korszakról, ezért igyekezett felkutatni minden lehetséges forrásdokumentumot. Nemcsak politikai eseményekről tárgyal, hanem társadalmi folyamatokat is elemez.
A könyvsorozatból származó bevételt az Akadémiának ajánlja fel, az intézmény gondoskodik a sorozat befejezéséről is. A Hunyadiak kora Magyarországon nagy értékét az adja, hogy módszertanilag meghaladja korát. Gróf Teleki József számos érdekes adatot bocsát az erdélyi helytörténet iránt érdeklődők rendelkezésére; olyan tudományos igénnyel megírt, alaposan dokumentált munkát hoz létre, amelyet mind a történelem iránt érdeklődő olvasó, mind a szakember sikerrel forgathat.
Csillón surrant a Nyárád...
Berde Mária verséből, a Nyárádmenti álomból származik e fél sor. Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla legújabb Erdély – Székelyföld könyvének hátsó borítójáról emeltem ki. A kiadvány a szerzők azonos című sorozatának 31. kötete, a történelmi Marosszék 5. honismereti albuma. Az Alsó-Nyárád vidéke, a sokak által „Murokországként” ismert és kedvelt tájegység tündököl benne. A fotós Váradi Péter Pál 2004 és 2010 között rögzítette kamerájával a Nyárádszereda és Nyárádtő közötti, sokszor megénekelt, kincsekkel telített tájat. A hagyományőrző, marasztaló vidéket, e sajátos vonzerejű kistérség 36 települését bemutató szöveget ezúttal is Lőwey Lilla írta, válogatta. Múltidéző próza, krónikás korrajzrészlet, drámai és lírai irodalmi szemelvény, mai valóságot megszólaltató útleírás is bőven van benne, a legbeszédesebb azonban most is a szebbnél szebb képek halmaza.
Mi, akik itt vagyunk itthon e szűkebb pátriában, jól ismerjük a vidéket, az album mégis sok újdonsággal, különlegességgel képes meglepni. Hogyne tudná elbűvölni azokat, akik e kötet révén találkoznak vele először! Életre szóló élményt tudott nyújtani e vidék az itt születetteknek, lélekben nyárádmentivé tudta változtatni a dolgozni ide érkezetteket, visszaszólított mindenkit, aki egyszer is járt ezen a szelíd, mégis varázsos tájon. „Közép- és Alsó-Nyárád vidéke nemcsak gazdasági, hanem szellemi értékekkel is hozzájárult az erdélyi magyarság kincseinek gyarapításához – írja előszavában Balás Árpád földrajztanár. – Erre figyelt fel sok néprajztudós és a népdalgyűjtő Bartók Béla is, aki itt több tucat dallamot jegyzett le. E kis tájegység hírnevét öregbítette Backamadarasi Kiss Gergely tudós professzor, Szentiváni Mihály szépíró, politikus, Nyárádi Erazmus Gyula botanikus, Ferenczy Júlia festőművész, Gagyi László író, Benkő Samu Bolyai- kutató, Bálint Károly szobrászművész és még sokan mások, akik Reményik Sándorral együtt vallották a Nyárádmente népének hitvallását: ...alkalmazkodva, de meg nem alkudva akarunk békés építőmunkával megmaradni örökre magyarnak ezen a földön.”
A fotóalbummal a közeljövőben a szerzők, szerkesztők bemutatkozó körúton vesznek részt. November 9-én délután 5 órakor a nyárádszeredai művelődési házban, majd az egymást követő napokon Marosvásárhelyen, Szovátán, Backamadarason, Nyárádszentlászlón, Sepsiszentgyörgyön találkoznak az érdeklődő közönséggel.
(nk) Népújság (Marosvásárhely)

Művészeti kiadványok a könyvvásáron
Rengeteg kiadói újdonság, könyvbemutató, szerzői est, járulékos esemény várja a közönséget a november 15–17. között zajló 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Ma mindenekelőtt két képzőművészeti albumra hívjuk fel a figyelmet. Mindkettő a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó kötete, szerzőjük azonos, Nagy Miklós Kund művészeti író.
Az Élet-Jelek sorozat 5. összeállítása Bálint Károly, marosvásárhelyi szobrászművész életművét, több mint fél évszázados alkotói pályáját, szobrászata legszebb alkotásait ajánlja a művészetkedvelők figyelmébe.
A szépség, a tökélyre való törekvés jegyében született számos köztéri műve, megannyi kecses, harmonikus nőalakja lelhető fel az igényes kivitelezésű, elegáns albumban, és Bálint művésszé válásának körülményeire, fontos állomásaira, művészi hitvallására is rátalál a könyvben az olvasó.
Fiatalabb pályatársa, Kuti Dénes szovátai festőművész a kiadó gyakorlatához igazodva a Műterem-sorozat alanyaként lép az olvasóközönség elé. A korábbiaknál tetszetősebb külsőben, kemény kötésben megjelentetett kiadvány a csíki könyvműhely e jelentős vállalkozásának immár 37. darabja. Kuti különleges ragyogású, titkokat sejtető reprezentatív festményei, hiperrealistán aprólékos, álomszerűen valóságfölötti zöld kompozíciói sorjáznak a műmellékletben, amelyhez szervesen illeszkedik a vallomásos szövegtest.
A köteteket a könyvvásár második napján, november 16-án, pénteken ismerhetik meg közelebbről az érdeklődők. 18 órakor a Bernády Házban zajló Pallas-esten a kiadó többi újdonságát is ajánlják a könyvbarátoknak, majd ezt követően tárlatnyitóval egybekapcsolva kerül a közönség elé a két album. Bálint Károly kisplasztikáiról és Kuti Dénes festményeiről Sebestyén Mihály író és a szövegek szerzője, Nagy Miklós Kund beszél.
A Pallas-Akadémia ezúttal Albert Ildikót (Örökzöld tabuk), Ambrus Tündét (Székely falutízesek), Bodgán Lászlót (Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában), Borsodi L. Lászlót (Feljegyzések a földről), Ferencz Imrét (Madárkirakat), Kozma Máriát (Régiségek Gyergyóból), Kristó Tibort (Kárász Karcsi, a csalhal), Mészáros Sándort (A pekingi követség) és Tamás Tímeát (A karácsonyi hangyalka) szólaltatja meg találkozóján.
A Nemzeti Színházban a Pallas-Akadémia standjánál a szerzők november 15-én 15 órától (Albert Ildikó, Bogdán László, Kozma Mária, Mészáros Sándor), 16-án 13 órától (Ambrus Tünde, Kákonyi Csilla Banner Zoltán róla írt kötetével, Kozma Mária, Mészáros Sándor), 14 órától (Albert Ildikó, Bálint Károly, Kákonyi Csilla, Kuti Dénes, Nagy Miklós Kund), majd 15 órától (Borsodi L. László, Ferencz Imre, Kristó Tibor, Tamás Tímea) dedikálnak.
November 16-án délután 4 órakor a Nemzeti Színházban Balázs Lajos új kötetét is megismerhetik. A Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából című könyvet a kiadó főszerkesztő-helyettese, Sarány István mutatja be. Másnap, szombaton délután 2 órakor ugyanott Mészáros Sándor A pekingi követség című könyvéről Kozma Mária főszerkesztő beszél.
Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhelyi könyvvásár csíki kiadók szemszögéből
Elégedettek voltak a hétvégén tartott 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár látogatói a könyves felhozatallal és a gazdag kulturális programkínálattal, a könyvkiadók pedig a vásárlók nagyfokú érdeklődését dicsérték. Honlapunk a csíkszeredai kiadók vezetőit kereste fel, hogy a hétvégén szervezett háromnapos rendezvényt értékeljék.
Negyvenhárom önálló stand fogadta a látogatókat, főleg erdélyi magyar kiadók voltak jelen, továbbá a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete tizenkét anyaországi kiadót hozott el a vásárra. Négyszáztizenhat könyv most került először a vásárlók elé. A kiadók a jól sikerült vásár örömének mámorában is keserű szájízzel mondták, nem egy nyereséges szakma ez, nehezen tudják eladni a könyveket, egyre szűkül a piac. Éppen ezért a hazai kiadók pénteken egy megbeszélésre hívták a sajtó munkatársait, hogy beszéljenek arról, milyen módon lehetne a felgyorsult világban visszaszoktatni az embereket az olvasásra. Amiben mindannyian megegyeztek, hogy az írott kultúra népszerűsítéséhez bizony szükség van az internetes jelenlétre. Sikeres Bookart brand
„A Bookart Kiadó számára nagyon is sikeres volt az idei könyvvásár, egy ötéves korszak végén elmondhatjuk – hiszen ennyi idő óta veszünk részt a vásáron –, hogy megvan már a kiadónknak a saját brandje, arculatilag és tartalmilag is sajátos szegmensét foglaltuk el a könyvpiacnak” – emelte ki Hajdú Áron, a kiadó igazgatója. Hozzátette, ezúttal műfordításokkal jelentkeztek, népszerűnek bizonyult a svájci szerzők könyveiből indított sorozatuk. „Ezek a kötetek elsőként nálunk jelentek meg magyarul” – hívta fel a figyelmet az újdonságra Hajdú. Egy kritikus megállapítást is megfogalmazott, szerinte jövőre nagyobb helyszínen kellene megszervezni a vásárt, hogy elkerüljék a tolongást.
Egyik legjobb könyvvásár volt az idei
Ez volt az egyik legjobb vásár – vélte Burus Endre, a Pro Print Kiadó vezetője is, aki az első könyvvásártól kezdve mindig részt vett a szemlén. Azt mondta, érződött, hogy többet reklámozták idén a rendezvényt, mint az előző években. „Akik idejöttek, azok céltudatosan könyvet vásárolni érkeztek. Sok-sok embert láttam nagy zacskó könyvvel elhaladni, persze nem mindegyik nálunk vásárolt” – fejtette ki Burus Endre. Hozzátette, legnépszerűbb kiadványuknak a Fodor Sándor Csipike című meseregénye bizonyult, de sokat adtak el Novák Csaba Zoltán történész fekete márciusról szóló könyvéből is.
Hét új címmel jelentkezett a Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója elmondta, sikeresnek bizonyultak az idén megjelent könyvújdonságaik, de a régi címekből is vittek, és ezek iránt is volt érdeklődés. „Hét új könyvet vittünk, ezek mind elkeltek. Kuti Dénes és Bálint Károly művészalbumát szintén eladtuk, és a volt kínai nagykövet könyve, a Pekingi követség című is érdeklődésnek örvendett, mint ahogy Kozma Mária Régiségek Csíkországból, illetve Ferencz Imre Madárkirakata is elfogyott. Vették a Balázs Lajos néprajzkutató Rituális szimbólumok című könyvét, illetve Ambrus Tündének a Székely falutízesek című kötetét is, de az előbb felsoroltak fogytak a leginkább” – összegzett Tőzsér József.
Könyvesboltot nyitottak a vásár végén
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó vezetője örömhírről számolt be, mint mondta, ők épp hétfőn nyitották meg a könyvesboltjukat Marosvásárhelyen. Nem volt véletlen az időzítés, hisz a könyvvásárt használták fel, hogy reklámozzák magukat. „Ezúttal nem kiadóként, hanem inkább könyvterjesztőként jelentünk meg a könyvvásáron. Azon kívül, hogy Lövétei Lázár László József Attila-díjas költő lapozóját jelentettük meg a rendezvényre, az is egy célunk volt, hogy a marosvásárhelyi lakosoknak bemutassuk, milyen változatos készlettel várjuk a könyves üzletünkben. A nyolcezer címből másfél ezret vittünk el, úgy érzem, hogy bemutatónk nagyon jól sikerült, sok emberrel találkoztunk, rengeteg érdeklődő volt, így reményeket fűzünk a vásárhelyi boltunkhoz, amelyet a csíkszeredai mintára készült arculattal és a gyerekek számára kialakított játszósarokkal üzemeltettünk be” – tájékoztatott Tőzsér László.
A Székely Könyvtár sorozatát népszerűsítette a Hargita Kiadó
A Hargita Kiadó a Székely Könyvtár sorozatának szervezett bemutatót a vásárhelyi könyvvásáron. „Általában azt mondják, ha egy ilyen rendezvény végén egy kiadó költségvetési mérlege nullában jön ki, akkor számára sikeresnek mondható a könyvvásár. Mi túl is teljesítettünk, de nekünk főleg a részvétel volt a fontos, mert a Székely Könyvtár sorozatunknak szerettünk volna hírt verni” – emelte ki Lövétei Lázár László, a kiadó vezetője. Ők is érdeklődést könyvelhettek le, vásároltak is a sorozat köteteiből, illetve meg is rendelték jó néhányan.
Szász Cs. Emese, Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Pallas, avagy irodalmi lakoma
Lélektani jellegű és tudományos igényű munka, prózavers, regény, művészeti kiadvány, gyermekkönyv – a Pallas-Akadémia Könyvkiadó marosvásárhelyi közönsége idén sem csalódhatott, hiszen a csíkszeredai könyves műhely ugyanazzal a műfaji sokszínűséggel érkezett a tizennyolcadik nemzetközi könyvvásár keretében szervezett estre, amelyet a korábbi években is megszokhattak tőle a legújabb termésből nyújtott "kóstolók" résztvevői. A Bernády Ház zsúfolásig telt termében házigazdai minőségében Nagy Miklós Kund köszöntötte az egybegyűlteket, aztán már kezdődhetett is a maratoni bemutatósorozat. A vendéglátó elsőként a távol maradt alkotók műveiről – Bogdán László: Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában című könyvéről, Ferencz Imre verseskötetéről, a kiváló fotókkal gazdagított Madárkirakatról, illetve Kristó Tibor: Kárász Karcsi, a csalihal című verses meséjéről – szólt, majd a jelen levő alkotókhoz vándorolt a mikrofon. Albert Ildikó a Pallas-estek régi visszatérőjeként mutatta be Örökzöld tabuk című munkáját, amely egy csíkszeredai folyóiratban megjelent lélektani írásokból született.
– Amikor elkezdtem átírni, kibővíteni ezeket az írásokat, rájöttem, hogy mindaz, amivel foglalkoztam, tabutéma – idézte fel a kötet megkeresztelésének pillanatát a szerző, aki többek között a képzelt betegségek, a beteg társadalom, a piaci szokások, illetve a turkálás jelenségét is körbejárja művében.
Ambrus Tünde, a Székely falutízesek című, Apáczai-díjjal jutalmazott történelmi témájú mű írója szintén alkotása előzményeiről beszélt. Elmondta, hogy nyolc évvel ezelőtt, tízéves pedagógusi munka után úgy döntött, hogy "egy szikrát" továbbtanul, a pécsi egyetemre esett a választása, ahol – a székely társadalom szerveződése legkisebb egységének számító – tízesekből írta disszertációját.
– Hétéves kutatói munka eredménye ez a kötet, nem tartom befejezettnek. Alkotásomat három idődimenzióba rendeztem. Ami a múltat illeti, összefoglaltam azokat a valós ismereteket, amelyek eddig megjelentek, a jelen dimenziójában azt vizsgáltam, hogy jelenleg mi van a tízesek helyett, majd arra kerestem a választ, hogy mit tudunk kezdeni a jövőben a tízesekkel. Megnéztem mindazokat a tényezőket, amelyek befolyásolták a tízesek alakulását, fejlődését, konzerválódását, illetve elsorvadását – összegzett a szerző.
Borsodi L. László Feljegyzések a földről című verseskötetének alkotásait prózaverseknek nevezte.
– A korábbi négy könyvem után egy új kifejezésmódot, egy új költői nyelvet kellett találnom. Kulcsár Szabó Zoltán szerint a prózavers a költőiséget mint távoli, felbomlott konvenciót őrzi, nem domináns benne a lírai kód. Én igyekeztem ezt a líraiságot megőrizni – mondta a költő, majd ízelítőt is nyújtott könyvéből.
Kozma Mária a tavalyi Régiségek Csíkországból című gyűjtemény után idén a Régiségek Gyergyóból című alkotással jelentkezett.
– A valóság igazsága mellett, azt hiszem, a meséknek is megvan a maguk igazsága. Mikor a valóság és az álmaink sem tudnak erőt adni, forduljunk a mesékhez – ajánlotta a szerző.
Tamás Tímea legújabb meséskönyve, A karácsonyi hangyalka születéséről beszélt, amelyet Magyar Andrea illusztrátor kérésére írt meg, akinek egy rajzpályázathoz volt szüksége egy új mesére. Az alkotás három nap alatt készült el a korábbi hangyalkás ciklus lezárásaként.
Mészáros Sándor "kakukktojásnak" számított az alkotók sorában. A pekingi követség című regényében a diplomataközösség életébe, annak feszültségeibe enged bepillantást, és ezek a feszültségek elvezetnek a fikcióig, bűnügyi történetté formálva a cselekményt.
– Két folyamat körvonalazódik ebben a kötetben. Egyrészt az, hogy micsoda iszonyatos erővel próbálja visszahúzni az országot az a súlyos múlt, amelyet "kulturális forradalomnak" nevezünk, másrészt a kínai vezetők felismerése, hogy vissza kell térni az ésszerűséghez. Ebben az időszakban a munkáról szólt az egész ország, arról, hogy bármit meg lehet valósítani, csak meg kell dolgozni érte. Ez óriási tiszteletet váltott ki belőlem – mondta az író, aki évekig Kínában a magyar külügyi szolgálatnál dolgozott. Könyvét egy trilógia első részének szánta, a folytatás már folyamatban van.
Nagy Miklós Kund nemcsak házigazdaként, hanem szerzőként, a Bálint Károly szobrászművészről, illetve Kuti Dénes festőművészről szóló monográfiák létrehozójaként is részt vett az irodalmi együttléten. A női aktokat felsorakoztató, nagy terek uralására is képes Bálint Károly, illetve a világot az utóbbi esztendőkben hiperrealista módon fejtetőre állító, ragyogó "kutiféle" színekkel dolgozó Kuti Dénes művészi világát a Bernády Házban kiállított alkotások érzékeltették. A monográfiákról Sebestyén Spielmann Mihály osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel, majd a művészek fogalmazták meg alkotói hitvallásukat.
– Minden munka egy tükör a szemlélő előtt, aki saját magát látja meg benne – mondta Bálint Károly, míg Kuti Dénes alkotói félelmeiről szólt, és azt is bevallotta, hogy három évig tiltakozott a monográfia megírása ellen, mert azt hitte, hogy neki kell rendszerezni, sorrendbe tenni 51 év munkáját, de kiderült, hogy aggodalma alaptalan volt, a monográfia írója ugyanis csak annyit kért tőle, hogy hozzon el mindent, amije van, aztán menjen haza.
Amint az irodalmi lakoma legelején kiderült, a "megkóstoltatott" könyvek igazi sikernek számítanak, hiszen péntek délutánra minden példány elfogyott belőlük. Ettől a héttől viszont az újonnan nyílt marosvásárhelyi Gutenberg könyvesboltban újra megtalálhatók.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Hadjárat Marosvásárhely szobraiért
A marosvásárhelyi – sok esetben megrongálódott, esetenként elkallódott – köztéri szobrok jövője érdekében indított figyelemfelkeltő kampányt a Marosvásárhelyi Kulturális Központ valamint a vásárhely.ro kulturális és közéleti portál. A részletekről a tegnap délelőtti sajtótájékoztatón a Bolyai Klubban számoltak be a kezdeményezés ötletgazdái.
– A Marosvásárhelyi Kulturális Központ megalakulása óta fontos célnak tekinti városunk kulturális örökségének felmérését, megőrzését, a lakosság figyelmének felhívását a műemlékeket érintő problémákra. A tavasszal elindított tűzcsapakciónk során sikerült megállítani azt, hogy a város még meglévő tűzcsapjai eltűnjenek, illetve az elmozdított tűzcsapok közül egyesek vissza is kerültek a helyükre. Ehhez az akcióhoz hasonlóan szeretnénk tudatosítani a város köztéri szobrainak az ügyét is. Az ügy tematizálása rendszerint abban merül ki, hogy milyen új szobrok épüljenek, illetve hogyan kell egy erre vonatkozó stratégiát, víziót kidolgozni. Természetesen ez is nagyon fontos, ugyanakkor a meglévő köztéri szobrokra is figyelmet kell szentelni, fel kell mérni azok állapotát, el kell végezni a szükséges javításokat – mondta Szepesy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ vezetője.
A kampány a Marosvásárhely műemléki topográfiája nevű projekt része, amelyet a kulturális központ számos szakmai partnerintézmény (Babes–Bolyai Tudományegyetem, Maros Megyei Múzeum, Alapítvány a Magyar Műemléki Topográfiáért) közreműködésével idén indított útjára. A részleteket Orbán János művészettörténész, a projekt vezetője ismertette.
– Első lépésként tavaly sor került egy műemlékvédelmi konferenciára Gyorsuló metamorfózis címmel, majd egyetemisták részvételével zajló műhelymunkán kidolgoztuk a szobrok felmérésére irányuló munka menetét. Idén augusztustól szeptember végéig sikerült valamennyi köztéri szobrot felleltároznunk, a szobrokról fotódokumentáció is készült, illetve bejártuk a körülöttük levő külső és belső tereket. A munka oroszlánrészét Vécsei Hunor művészettörténész, magiszteri hallgató vállalta magára – tette hozzá a projektvezető, majd az állapotrögzítés eredményeit mutatta be.
Tavasz, Napozó, Kagyló – eltűntnek nyilvánítva
A szobrokról készült jegyzékben 51 objektum – ezek között három eltűnt szobor – szerepel. Kolozsvári Puskás Sándor Tavasz című, hatvanas évekbeli alkotását, amely a Kárpátok sétányon állt, tíz év alatt hordták el, bontották le, úgy, hogy ma már semmi sem maradt belőle. Bálint Károlynak a hatvanas évek második felében született szobra, a Napozó, amely évtizedeken át várta az egykori Május 1. strand vendégeit, és amelynek holléte szintén ismeretlen, feltehetően a marosvásárhelyi vár udvarán hever. Gavril Sedran Kagyló című, korábban a Színház teret díszítő alkotása a tér felújítása után szintén nem került vissza a helyére. Ez utóbbi szobor indokolatlan eltüntetéséről tényfeltáró riport is készül – tudtuk meg Orbán Jánostól. A művészettörténész pozitív példaként Kulcsár Béla Íjásznő című, 1967-ben készült szobrát említette, amely, ha elrejtve, elhanyagolva is, de még áll a Kornisa negyedben.
A felleltározott objektumok között 39 szobor, illetve térplasztika, hét hősi emlékmű, egy emlékkereszt, illetve egy szökőkút – a főtéri – szerepel. Ami az időbeli eloszlást illeti, 19 alkotás 1989 után, egy a két világháború között, egy a tizenkilencedik században, 30 szobor pedig 1960-1981 között készült. A szobrok közül hat alkotás közintézmények, temetők, gyárak belső udvarán található – tájékoztatott a művészettörténész.
A projekt résztvevőinek feltett szándéka, hogy a jövőben valamennyi szobor történetét feltárják a nyilvánosság előtt. Az elkövetkezőkben Fantáziátlanság és művészet határán címmel nyilvános vita indul a vasarhely.ro portálon. A kezdeményezők arra keresik a választ, hogy ki felel a szobrok nyilvántartásáért, állapotuk folyamatos ellenőrzéséért, karbantartásukért, mi az az esztétikai minimum, amelynek egy köztéri szobornak meg kell felelnie Marosvásárhelyen, kik döntenek arról, hogy kit, illetve mit ábrázoljon egy szobor, és milyen szerepet játszik mindebben a politikum, valamint mikor kerül sor a 60-as, 70-es évek kulturális örökségének a feltérképezésére. A portálon egy vitaindító írást is közzétesznek, amelyhez közírók, marosvásárhelyi személyiségek és a köztéri emlékek ügyét fontosnak érző minden marosvásárhelyi hozzászólását várják. A portál Heti Kincs rovatában a kevésbé ismert marosvásárhelyi szobrokról olvashatnak az érdeklődők, ugyanakkor az elkövetkezőkben a Sapientia egyetem kommunikáció szakos diákjaival szobormegfigyelő akciót is terveznek, a vasarhely.ro honlapon pedig archív fotókat várnak a vásárhelyi szobrokról. A továbbiakban kerekasztal-beszélgetésre is sor kerül szoborügyben. Az egy hónapig zajló kampány után pedig a szobrokról készült leltárt, illetve a felmerült problémák jegyzékét a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal illetékeseihez juttatják el.
– Ha valaki rossz helyen parkol, vagy engedély nélkül ragaszt ki plakátot, a hivatal azonnal reagál, büntet, a politikai üzenettől mentes, modern köztéri alkotásoknak – akár a nemesfémtolvajoktól való – védelmére viszont nem dolgoztak ki stratégiát. Ez megengedhetetlen a huszonegyedik században – összegzett Szepesy Előd.
– Fontos, hogy az emberek ne vasdarabként kezeljék, hanem az értéket lássák ezekben az alkotásokban, ehhez pedig a szobrok újraértékelésére van szükség – tette hozzá Orbán János. A művészettörténész kívánatosnak tartaná, ha Marosvásárhely közterein olyan, politikai üzenet nélküli, mindennapi embereket, helyzeteket ábrázoló új alkotások is helyet kapnának, amelyekhez hasonlókkal a világ nagyvárosaiban gyakran találkozhatunk.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye

Lopott szobrok Marosvásárhelyen: esztétikai szempontok helyett politikai alku
Rosszabbnál rosszabb szobrok jelennek meg Marosvásárhely közterein, nem az esztétikai szempont számít, hanem a politikai indokok, hogy nekünk is sikerült, nem csak nekik – mutatott rá a marosvásárhelyi helyzetre Pál Péter képzőművész, utalva arra, hogy a románok és a magyarok is mindenáron saját ideológiai szobraik felállításához ragaszkodnak. A Lopott szobrok, gazdátlan értékek című kerekasztal-beszélgetésre a vásárhely.ro portál szervezésében, a marosvásárhelyi Bolyai Klubban került sor december 17-én.
A marosvásárhelyi – sok esetben megrongálódott, esetenként elkallódott – köztéri szobrok jövője érdekében indított figyelemfelkeltő kampányt októberben a Marosvásárhelyi Kulturális Központ valamint a vásárhely.ro kulturális és közéleti portál. Orbán János művészettörténész elmondta, a nyáron a vásárhelyi szobrokról készült jegyzékben 51 objektum – ezek között három eltűnt szobor – szerepel. Nyoma veszett Kolozsvári Puskás Sándor Tavasz című, hatvanas évekbeli alkotásának, amely a Kárpátok sétányon állt, tíz év alatt hordták el, bontották le, úgy, hogy ma már semmi sem maradt belőle. Bálint Károlynak a hatvanas évek második felében született szobra, a Napozó – amely évtizedeken át várta az egykori Május 1. strand vendégeit – és holléte szintén ismeretlen. Gavril Sedran Kagyló című, korábban a Színház teret díszítő alkotása a tér felújítása után nem került vissza a helyére.
A „csak azért, mert tetszik” elv nem érvényesül
Pál Péter szerint a Kárpátokon kívül nincs annyi lovas szobor, mint az erdélyi városokban, ahol szoborállításkor szinte kizárólag ideológiai szempontok érvényesülnek. Marosvásárhelyen rosszabbnál rosszabb szobrok születnek, valóságos szoborháború folyik a magyar és a román közösség között, ha az egyik fél szeretne felállítani egy szobrot, a másik fél azonnal kéri cserébe a saját személyiségéről készült alkotás köztéri elhelyezését. Az esztétikai szempontok, hogy tetszik-e a közösségnek vagy sem, teljesen háttérbe szorulnak – mutatott rá a képzőművész, aki szerint Marosvásárhelyen a ’60-70-es években állított alkotások feleltek meg az esztétikai szempontoknak, azonban ezek vagy tönkrementek, vagy pedig nyomuk veszett. A képzőművész hozzátette, olyan műveket tart létjogosultnak, amelyek emberközeliek és mögöttük semmiféle ideológia nincs.
Fűre ülni tilos
Gagyi József egyetemi tanár a terek használatáról, a köztéri szobrok ünnepi, illetve hétköznapi használatáról beszélt, mint mondta, emlékezetes volt számára tapasztalni, hogy a főtéri Avram Iancu lovas szobor körüli teret gördeszkás fiatalok vették birtokba, akik talán azt sem tudták, kit ábrázol az alkotás, nem is érdekelte őket, kizárólag az volt a szempont, hogy a szobor előtti lejtős felületen jól csúszik a deszka. Gagyi József arra is felhívta a figyelmet, annak ellenére, hogy a város lakosságának nagy része az egyes lakónegyedekbe tömörül, manapság Vásárhelyen a szobrokat kizárólag a főtéren állítanák fel. Kelemen Attila Ármin újságíró, az Erdély Fm igazgatója azon a véleményen van, hogy Marosvásárhelyen a politikum a közteret olyan térnek tekinti, ahol az embereknek viselkedni kell, nem kínál lehetőséget a lakosságnak arra, hogy belakja azt. Nehezményezte, hogy ha Vásárhelyen leül egy lépcsőre vagy a fűbe, rászólnak a polgárőrök, míg egy nyugati nagyvárosban ezzel nevetségessé tenné magát egy rendőr.
A Decebal-szobor veszélyes precedens lehet
Soós Zoltán városi tanácsos, a Maros Megyei Múzeum igazgatója úgy véli, Vásárhelynek nincs szobormúltja, az egyetlen köztéri emlékmű, ami még a 19. századból maradt fenn, az a Székely vértanúk emlékműve, a többit a történelmi események megsemmisítették. – A ’90-es évek után kezdődött el a politikai szoborállítás, megjelentek itt-ott szobrok, de nem tudni, ki, milyen szándékkal rendelte ezeket. Megjelent a Mihai Viteazul-szobor felajánlásként, most pedig a Decebal-szobor, szintén adományként. Egy szabályozás kellene, ami megállítja ezt a folyamatot. Nincs semmiféle szabályozás ezen a téren, nincsen egy bírálóbizottság, amely esztétikai, esetleg urbanisztikai szempontból megkérdőjelezhetné egy szobor felállítását. A Decebal-szobor veszélyes precedens lehet, a tanácsban kisebbségben vagyunk, így le tudják nyomni a torkunkon, ha úgy hozza a helyzet – fogalmazott Soós Zoltán, aki szerint a szoborállításról szóló határozattervezetben valójában csak két rajzváltozat szerepelt a majdani szoborról, maga az alkotás talán még el sem készült.
Peti András alpolgármester, alátámasztva kollégája szavait, hozzáfűzte, a szabályozás hiánya miatt fordulhat elő, hogy Vásárhelyen a háborús bűnösnek nyilvánított Ştefan Guşă szobrának a felállítása szóba kerülhetett. Peti András szerint a jelenlegi felállásban az RMDSZ-nek nem mindig sikerül megállítani egy ilyen kezdeményezést. Bizonyos nyomásokkal is szembe kell nézni, azaz, ha jön egy civil egyesület, adományoz a városnak egy szobrot és a tanács le is szavazza a felállítását, másnap jön az összes civil szervezet, amely követeli annak felállítását, és elindítanak egy petíciót. Beszédes példa erre, amikor a román civil társadalom 25 ezer aláírást gyűjtött annak érdekében, hogy Păunescuról nevezzék el a 2-es iskolát. Ha pedig egy népes tömeg követel valamit, azok a román tanácsosok, akik egyébként nem ragaszkodnak egy adott szobor felállításához, sem merik felvállalni, hogy nemmel szavazzanak.
Menyhárt Borbála
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Elkezdik a megrongált gyergyói szobrok helyreállítását
A néhány héttel ezelőtt megbecstelenített köztéri szobrok helyreállításának módját keresi Gyergyószentmiklós önkormányzata, közösen a művészekkel. A hivatal által a rendőrségen lehett hét darab feljelentésre mai napig nem érkezett válasz.
Az önkormányzat felkérésére dr. Jakab Gyula járt utána annak, hogy a megrongált Jakab Antal emlékmű hogyan lenne helyreállítható. Mint kiderült, az újfalvi andezitből készült emlékkövet használt szerves olajjal öntötték le az elkövetők. Megtisztításához speciális Akemi-vegyszerre van szükség, amely néhány milliméteres vastagságban rákenve képes az olaj felszívására. Elképzelhető, hogy a betűkből nem teljes mértékben szívódik fel az olaj, azokat fekete vagy bronz színűre festenék, amennyiben a napokban sikerül az emlékkövet megtisztítani az olajtól. A vegyszer hidegben nem használható 5 fok alatt, a kőnek tehát előbb fel kell melegednie kellőképpen ahhoz, hogy használható legyen a szer. Jakab Gyula reméli, hogy a keddi meleg időjárás szerdán is kitart, ha megfelelően alakul délelőtt folyamán a hőmérséklet, akkor tesztelik a vegyszert a kő egy kis felületén már szerdán. Ha a minta-felületen sikerrel jár a helyreállítás, akkor a teljes andezit darab megtisztítására számíthatunk az elkövetkező napokban. Ezt követően egy speciális tisztítószerrel kell majd a teljes emlékkövet letakarítani. A helyreállítás értéke több száz lejre rúg.
Fejér Dávid szobrának egészen új mása készül, Burján Gál Emil, szobrászművész műhelyében, a szobor ugyanis igencsak megrongálódott az elmúlt években. Az új mellszobor elkészültét követően őt megillető új helyszínre is kerül az alkotás, a Városi Kórház udvarára.
Fogarasy Mihály püspök bronzszobrának talapzatán Jakab Gyula javaslatára a teljes márványlapborítás cseréje lenne megoldás. A püspök bronz mellszobrának megtisztításához pedig csíkszeredai bronzművesektől érkezik majd javaslat, hiszen a fém nem egyszerű bronz, hanem patinásítva is van, emiatt, nagyon körültekintően kell a tisztítószert megválasztani, hogy az alkotás ne sérüljön jelentősen.
Szinte reménytelen Kossuth szobrának helyreállítása
Miholcsa József, a Kossuth-szobor készítője az önkormányzat illetékeseinek kérdésére elmondta, a szobor igencsak megrongálódott. A festék a hajszálrepedések kitöltésével jelentős kárt tett az alkotásban, ezért kevés remény van a helyreállításra. Egyelőre megoldást próbál keresni az alkotóval közösen a helyreállítások koordinálásával megbízott önkormányzati cég.
Gyergyószentmiklóson található szobrok jegyzékében az alábbiak szerepelnek: Salamon Ernő kőszobra, Izsák Márton alkotása 1970-ben; Fogarasy Mihály püspök bronzszobra 1991-ben; Szent Miklós-szobor, Burján–Gál Emil alkotása, 1993-ban; dr. Fejér Dávid mellszobra, Burján-Gál Emil alkotása 1994-ben; Petőfi Sándor-szobor, Bálint Károly bronzból készült alkotása, 1996-ban; a betonból készült Kossuth-szobor, Miholcsa József alkotása, 1997-ben; Bethlen Gábor mellszobra, bronzból, 2005-ben lett állítva, a legutóbbi Jakab Antal-emlékmű pedig 2010 óta áll a püspökről elnevezett téren.
Csibi Márti
maszol.ro,

Napirenden a marosszentgyörgyi Petőfi-szobor
A következő önkormányzati ülésen napirendre kerül Marosszentgyörgyön a Petőfi-szobor felállításáról szóló határozat. A község és az iskola vezetői azt szeretnék, ha a szobor a központban található tanintézet előtti kis zöldövezetet ékesítené, s a szobor makettje már el is készült.
Tavaly három Petőfi-szoborral gazdagodott Maros megye, s idén még egyre van kilátás. Marosszentgyörgyön ősszel tervezik a lánglelkű költő szobrának avatását, a műalkotás a községközpontban lévő Constantin Romanu-Vivu szobrát „ellensúlyozná”.
A község polgármestere, Sófalvi Szabolcs szerint a szentgyörgyi magyarság már rég vágyik egy magyar vonatkozású köztéri műalkotásra, hisz jelenleg a településen található Constantin Romanu-Vivu szobra, ami a román közösségé, s van még egy sárkányölő Szent György-szobor, ami mindenkié. Az ősszel felállítandó Petőfi-szobor a magyar közösségé lenne, és közvetlenül a Constantin Romanu-Vivu szobra mellett is kapna helyet, hasonló formában és méretben.
„Bálint Károly vásárhelyi szobrászművész készítette a makettet, teljesen megfelel a mi elvárásainknak, ugyanis mellszobor, mint a Romanu-Vivu-szobor, sőt méreteiben is szinte azonos. Bronzszobor lesz majd. Elindítottuk az engedélyeztetési eljárást. Elmentünk Marosludasra és Segesvárra is, megtudakoltuk, hogy nekik milyen problémáik voltak a Petőfi-szobor felállításánál. Egy csomó engedélyeztetési eljárás kell nekünk is, építési engedély, illetve jóváhagyás a kulturális minisztériumtól és a megyei kulturális bizottságtól. A szobor felállításáról szóló tanácsi határozattervezet készül jelenleg, szeptemberben napirendre is tűzzük, s a tervek szerint idén ősszel fel is avatjuk a szobrot” – mondta érdeklődésünkre a községvezető.
Szász Cs. Emese, Székelyhon.ro