Marosvásárhelyen okt. 7-én öt ittas fiatal /négy magyar és egy román, Bálint Gyula, Nagy Csaba, Tóth Zoltán Lehe, Ughi István és Bantila Carmen/ rugdosta az Avram Iancu lovasszobra előtti virágvázákat, állítólag fel akartak mászni a szoborra, hogy felülhessenek a lóra. Valójában nem másztak fel a lóra és nem tépték le a zászlót. A szobor négy méter magas alapzatára csak létrával lehetne feljutni. A rendőrség őrizetbe vette őket. Este a román tévében már azt állították, hogy öt magyar felmászott a szoborra és ledobta a román zászlót. A román sajtó ezt vette át, hiába cáfolta a Romániai Magyar Szó, a rendőrségre hivatkozva. /Bodolai Gyöngyi: A zászlótépés híre - torzítás. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./ A parlamentben okt. 9-én Borbély László képviselő is cáfolta a zászlótépést, hivatkozva a Maros megyei rendőrkapitányság október 8-i jelentésére.

Okt. 12-én kezdődött meg Marosvásárhelyen a három fiatalember tárgyalása, akiket azzal vádolnak, hogy a városban levő Avram Iancu szoborról letépték a zászlót. Mindhárman munkások, Nagy Csaba 22 éves, Ughi István 22 éves, Bálint Gyula 18 éves. Az egyetlen szemtanú, Ovidiu Lazar is tanúsította, hogy el sem érték a zászlót. A fiatalok elmondták, hogy megverték őket, azért mondták később, hogy letépték a zászlót, olvashatjuk Tófalvi Zoltán tudósításában. Vajon a rendőrök ugyanúgy kutatnak a Petőfi-szobor meggyalázói, a zabolai római katolikus templom gyújtogatója ügyében is. Közben újra bántalmazzák a Ludason tanuló marosvásárhelyi 33 diákot. Hiába vannak köztük román anyanyelvűek is, megverik őket az állomáson, a bentlakáson is, csupán azért, mert marosvásárhelyiek. Már s lakónegyedekben is előfordul, hogy korábban békésen egymás mellett élő románok megfenyegetnek magyar szomszédokat. A televízió ezekről az esetekről nem beszél. /Tófalvi Zoltán: Szobormászók a törvény előtt. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 14./

Nagy rendőri erőket vontak össze Marosvásárhelyen, okt. 14-én, a szobormászók bírósági tárgyalásakor. Tanúk is voltak, akik állították, hogy a fiatalok nem nyúltak a zászlóhoz. Boitan Otilia ügyésznő a cigányperek idejéről ismerős, akkor is ő képviselte a vádat. Az ügyésznő a magyar szélsőséről beszélt, ebbe illeszkednek bele az itteni fiatalok gaztettei. Felségjel megsértésének, románellenes megnyilvánulásnak minősítette a részeg fiatalok randalírozását. Hiába érveltek az ügyvédek, hogy szó sem volt a zászló letépéséről /el sem érhették volna/, a bíróság figyelmen kívül hagyta a védelem érvelését. Végül okt. 16-án bíróság felségjel megsértéséért és közerkölcs elleni vétségért két évi és hat hónapi börtönbüntetésre ítélte három marosvásárhelyi fiatalt /Nagy Csabát, Ughi Istvánt és Bálint Gyulát/, akik okt. 7-én megpróbáltak felmászni az Avram Iancu-szobor talapzatára. /Bögözi Attila: Szobormászók a törvény előtt. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 23./

A Marosvásárhelyen szoborgyalázással /ártatlanul/ vádolt Ughy Istvánt, Nagy Csabát és Bálint Gyulát jan. 21-én másodfokon, a Temes megyei törvényszéken egy év két hónap börtönre ítélték. /Népújság (Marosvásárhely), jan. 22./ Az ügyvédek elmondták, hogy a zászló 12 méter magasan volt, azt sehogy sem tudták volna elérni, olvasható Gazda Árpád tudósításban. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 22./

A székely társadalom (A székelység népessége 1330 táján )
Ennek ellenére a korábbi szakirodalom a székelység lélekszámát ésszerűtlenül jelentéktelennek mutatja be. Az 1330-as évekre vonatkoztatva Kristó Gyula és más kutatók is alig 19 000–35 000-et emlegetnek, míg e sorok írója 83 426-ot. A székely letelepedés idején, a 12–13. században a mai Székelyföldön talált magyarság és más néptöredékek a régészeti topográfia és a toponómia szerint az összlakosság egyharmadát, legtöbb negyven százalékát alkották. A háromszéki székelység letelepedése és a településhálózat megszervezése, kiépítése után mintegy 150 évvel készült az a gesta, amely a hajdanán székelyek közt élt magyarokat "múlt időben" említi. Tagadhatatlan tény, hogy a székelyek egy része a 12–13. századfordulóig a nyugatról keletre vándorlás során lemorzsolódott. Mint korábban is említettem, a vándormozgalom során a székelyek által megszállt és huzamosabb ideig lakott területek azonosíthatóak a helynevek, valamint a beszélt nyelvjárások alapján. Ez azt bizonyítja, hogy a székelyek nemcsak átvonultak, illetve rövid ideig éltek e területeken, hanem azt is, hogy bizonyos részük helyben maradt. A székelyekről szóló első Kárpát-medencei írott forrás egy székely hadtestnek az Olšava folyó melletti, 1116-os csatában való részvételéről tájékoztat. E seregrész azonban nem a keleti, nem a köztudatban ismert Székelyföld székelyei, hanem a nyugati határszélen maradt székely közösség soraiból kerül ki, viszont e híradás egyértelműen jelzi, hogy nagyobb és zárt székely csoportok (is) maradtak a korábbi lakóhelyeken. Ha a magyarság létszáma 1300 táján hárommillió főre tehető, ez azt jelenti, hogy számuk a honfoglalástól eltelt négy évszázad alatt megduplázódott, ez hasonlóképp történt a székelyek népe esetében is. Az általam 41 666 főre becsült, honfoglalás kori székelyek száma is megkétszereződött. A székelyek számát az 1330-as évek első harmadában megalapozottan becsülöm 2–4,5-szer nagyobb lélekszámúra, mint a szakirodalomban irányt mutató Kristó Gyula és Szűcs Jenő. A kutatók többsége az 1330-as évek első felében készült pápai dézsmák regesztrumában és az 1350 előtti okmányokban említett 165, illetve 174 településsel számol. Ők nem vették tekintetbe azt, hogy a székely településszerkezet már a letelepedéskor kialakult. Bálint Gyula és Egyed Ákos kutatásai szerint – a 14–15. században – Székelyföld településeinek száma elérte a 413-at. Erre az időszakra Bakács István egy átlag székely falu lélekszámát 202 főben határozta meg. Ezt reálisnak tartom, és ezt használom kiindulópontként. E faluátlaggal számolva a 413 székely falu lakossága 1330 táján 83 426 fő lehetett. Az említett településszám a székelység későbbi település-szerkezetének négyötöde. A későbbi századokban néhány tucat székely falu eltűnt, megsemmisült, de újak is keletkeztek, így a székely települések száma a 19. század elejére elérte a 496-ot. A kis lélekszámú székelységről író kutatók tévedése abban rejlik, hogy ők csak a plébánost fenntartó és a pápának dézsmát fizető települések száma alapján következtetnek a népesség számára. Az elsők közt Rugonfalvi Kiss István történész figyelt fel arra, hogy "még a XVII. században is találunk 5–6 községből álló (egyház) megyét egy harangszó alatt", Ha egy plébánia még a 17. században is több települést foglalt magában, akkor elképzelhető, hogy a 14. század első felében még több olyan egyházmegye létezett, amelybe több falu népe tömörült. Márpedig az 1330-as évek pápai tizedjegyzéke csak azoknak a településeknek a nevét tartalmazza, amelyekben plébános szolgált. Adataink amellett szólnak, hogy a névjegyzékből több olyan település kimaradt, ahol az összeírás évében templom állt. Példaként említem Bágy falut Udvarhelyszéken, ahol már a 13. században templom épült. A 2006 nyarán végzett régészeti feltárásokról szóló beszámoló szerint a bágyi református templomban a feltárások során Árpád-kori szentély került elő. Bágynak tehát volt temploma, mégsem szerepel a pápai tizedjegyzékben. A régészeti feltárást bemutató ismertetőben olvashatjuk, hogy Bágy első írásos említése 1566-ból származik, korábban sem a helység, sem temploma nem jelenik meg (a forrásokban) még utalás formájában sem. A település korábbi létére utal a régészeti feltárások mellett a településnév is, mert az "személynévből rag nélkül képzett helynév", amely "korai, Árpád-kori névadásra utal". (Kovács Csaba, Krónika) (folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)