Megjelent a 75 éve elhunyt Bálint Benedek grafikus, fametsző emlékét idéző Szentkatolnai Bálint Benedek /Ambrozia Könyvkiadó, Kézdivásárhely/ című kötet Borcsa János szerkesztésében. A szülőfaluban, Szentkatolnán emlékülést rendeztek a művész tiszteletére, s javarészt az ott elhangzott előadásokból állt össze a gazdagon illusztrált könyv. Elkészítette többek között, az éppen Párizsban élő Munkácsy Mihály nagyméretű alkotásainak fametszetes változatait, hogy hozzájárulhasson magyarországi népszerűsítésükhöz. Bálint Benedek népművészeti gyűjtőtevékenységet is folytatott. /Szentkatolnai Bálint Benedek. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 5./

"Az eltelt tíz esztendő alatt "hazaérkezett″ szülőfalujába a felsőháromszéki Szentkatolna két jeles szülötte: a nyelvtudós Bálint Gábor, valamint öccse, az iparművész és grafikus Bálint Benedek. Előbbinek a szülőházán, utóbbinak a templom bejáratánál van emléktáblája. Emlékük őrzői és fenntartói a helybeli tanár és irodalomtörténész, dr. Borcsa János, valamint Bakk Pál nyugalmazott tanár, helytörténész. A Szentkatolnához tartozó Kézdimartonfalván állami alapokból kijavították a helybeli református műemléktemplom tetőzetét. /Mezőföld is hallat magáról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 29./"

"Dr. Borcsa János /sz. Kézdivásárhely, 1953. júl. 29./ tanár, szerkesztő, irodalomkritikus. 1989-ig Kézdiszentléleken lakott. Magyar-orosz szakot végzett a Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán. A szentkatolnai Bálint Gábor Általános Iskola magyartanára több mint két évtizede. Három irodalom-kritikai tanulmányokat tartalmazó kötete jelent meg: Megtartó formák (Bukarest, 1984), Szövegközelben - létközelben (Marosvásárhely, 1994) és Szövegszigettenger (Kolozsvár, 1997). Ezenkívül több antológiában, gyűjteményes kötetben szerepelt írásaival. Tanulmánykötetet szerkesztett Szentkatolnai Bálint Gábor címmel (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1994), kiadta és szerkesztette a Szentkatolnai Bálint Benedek c. kötetet 1998-ban. 1998-ban Ambrózia néven saját könyvkiadót alapított, melyet ő maga vezet. 2000-ben doktorált a Babes-Bolyai Tudományegyetemen Méliusz József írói életműve című disszertációjával, amelyet "summa cum laude" minősítéssel fogadtak el. - 1990 után többször hívták Kolozsvárra egyetemi oktatónak, de ő itthon maradt, mert így az írásnak élhet méginkább.. - Borcsa egyik kutatói terepe Szentkatolna. A falu művelődéstörténeti kincseket rejt magában. Borcsa elhatározta, hogy ezeket az értékeket ismertté teszi a tágabb nyilvánosság előtt. Így 1994-ben, Bálint Gábor születésének 150 éves évfordulójára tudományos emlékülést rendeztek, domborműves emléktáblát állítottak a tudós egykori szülőháza helyén épült lakás falán. A másik fontos művelődési esemény 1996-ban volt, amikor Bálint Benedek emlékére szerveztek tudományos emlékülést, és újabb emléktábla-avatásra is sor került. A Bálint Gáborról szóló anyagot az Erdélyi Múzeum Egyesület adta ki. - Az Ambrózia Kiadó első könyve: Szentkatolnai Bálint Benedek, a második pedig Németh Csaba Etnikumok, felekezetek, konfliktusok című tanulmánykötete. Ez utóbbi politikai helyzetelemzéseket tartalmaz, és helybéli szerző műve. /Koszti Ildikó: Emberközelben dr. Borcsa János. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), febr. 23./"

Szentkatolna község önkormányzata az Illyés Közalapítvány támogatásával a múlt esztendő végén színes, fényképes községismertetőt jelentetett meg. A kiadványt összeállította és szerkesztette dr. Borcsa János magyartanár, irodalomkritikus. Az igényes kivitelezésű füzet a nagyközséget alkotó Szentkatolna, Hatolyka, Kézdi­mar­tonfalva, Kézdimár­kosfalva és Imecs­falva legfontosabb történelmi-földrajzi adatait, látnivalóit tartalmazza, s bemutatja a község legnevesebb szülötteit: Bakk Endrét, Bálint Benedeket, Bálint Gábort, Barabás Miklóst, Bodola Lajost, Csereiné Zathureczky Emíliát, Mágori Varga Bélát, Tóth Györgyöt és Pál Istvánt. A füzet a sepsiszentgyörgyi Cova-print nyomdában készült. /(Iochom): Községismertető Szentkatolnáról. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 5./

Kiterjedt a szentkatolnai Bálint Gábor Általános Iskola hálózata. Ide tartoznak Imecsfalva, Hatolyka és Kézdimárkosfalva elemi iskolái, valamint Kézdimartonfalvia I–VIII. osztályos iskolája. Fenntartásuk és működtetésük napi gondja a koordináló iskolának is, mondta a központi intézmény igazgatója, Szőcs Kölcze Ervin. Enyhén létszám fölötti a marton­falvi iskola, mert oda járnak a közvetlen szomszéd falvak felsősei. A gondokat a közeli Kézdi­vásárhely iskolái növelik, csábí­tólag hatnak a szülőkre. Az országos népességcsökkenés itt is mutatkozik. Szentka­tolnán még nem, de Hatolykán és Imecs­falván már összevont osztályok vannak. Az imecs­falvi iskola a volt Cserei-udvarházban működik. Itt egy új osztálytermet kellett elkészíteniük, mert a kúria nagy szobáját át kell adniuk Cserei-emlékszobának, ugyan­is itt élt és dolgozott Cserei Já­nosné Zathu­reczky Emília, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum alapító asszonya. Visszaigényelték a szentkatolnai óvoda épületét is. Ez szintén gond – még akkor is, ha a törvény értelmében öt évig még használhatja az intézmény. Hasonló gondok vannak a ha­tolykai iskola épületével. Az iskolavezetés idejében intézkedett, hogy Katolnán óvoda, Ha­toly­kán új iskola építését foglalják bele a tanfelü­gyelőség uniós fejlesztési tervébe. Ugyanakkor a központi, a márkos­falvi és a marton­falvi iskolák épületei szerepelnek a rehabilitációs programban. Már több mint tízéves kapcsolatot ápolnak a Pécs környéki Bükkösd iskolájával. Nemrég hoztak ajándékba két használt, de kiváló számítógépet, és évek óta kölcsönösen nyaralnak a tanulók egymásnál.  A hagyományápolásról sem feledkeznek meg. Dr. Borcsa János rendezett az iskolában egy állandó kiállítást. Itt a dokumentumok alapján nemcsak a névadó, a nyelvészprofesszor és kutató Bálint Gábor, hanem testvérének, a székely iparművész Bálint Benedeknek a tevékenységével is megismerkedhetnek tanulók. Tavalytól működik már a Bálint Gábor nevét viselő alapítványuk azzal a céllal, hogy a tanulókat tudják jutalmazni.   /Kisgyörgy Zoltán: Iskolagondok a Mezőföldön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 25./

A hét végén zajlott le az első diákfilmfesztivál, BBTE, a Sapientia Egyetem és a Képzőművészeti Egyetem közös rendezésében. Szeptember 28-án kezdődött filmek vetítése. A fiatal rendezők nagyrészt a Romániában élő romákról, a kihalóban lévő mesterségekről és a hajléktalanok mindennapjairól forgatták kisfilmjüket. A fesztivál harmadik fedezettje magyar volt, Zágoni Bálint Benedek doktor csodakútja című dokumentumfilmje. /Osváth Dianna: Diákfilmfesztivál. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 1./

Nyelvváltás Csángóföldön – A családban már románul beszélnek
A magyar nyelv presztízsének a megerősítéséért szállt síkra a kolozsvári csángónapon Nyisztor Tinka néprajzkutató, moldvai csángó aktivista.
A moldvai csángó magyarok hétköznapjairól tartott előadásában a Pusztinában élő kutató elmondta, hogy mára szülőfalujában is megtörtént a nyelvváltás. A családok otthon többnyire románul beszélnek, a magyar nyelvnek pedig nincsen meg a kellő presztízse. A nagyszülők, dédszülők – akik sok esetben nem is tudnak románul – büszkék arra, hogy az unokák, dédunokák immár folyékonyan beszélnek románul. Nyisztor úgy vélte, a római katolikus egyház tehetne a legtöbbet a magyar nyelv presztízsének a visszaadásáért azzal, hogy megengedi, biztosítja a magyar misézést a templomokban.
A néprajzkutató elmondta: a magyar nyelv iskolai oktatásával szembeni ellenállás mára elhalt, a román anyanyelvű oktatók meggyőződtek arról, hogy nem veszélyeztetik egzisztenciájukat az iskolai magyarórák. Ma a gyermekek hiánya kezd megmutatkozni a moldvai csángó falvakban is. A munkaképes generáció ugyanis többnyire Nyugat-Európába és Magyarországra vándorolt, és sok esetben a gyermekeiket is magukkal vitték. A nyári szabadságolások idején látogatnak haza a vendégmunkások, ekkor tartják meg a keresztelőket, esküvőket. A pusztinai csángók azonban már nem valamennyien viszik haza eltemetni a halottaikat.
A csángó nap keretében a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Kriza János Néprajzi Társaság mutatta be az elmúlt hónapok könyvtermését, levetítették Zágoni Bálint Benedek doktor csodakútja című, csángó témájú dokumentumfilmjét. A rendezvényt a pusztinai csángó asszonyok énekei, és a hagyományos csángó galuskakóstolás tette színessé.
MTI
Erdély.ma

Csipkeművészeti tárlat Udvarhelyen
Csipkék százai díszítik a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum emeleti termeit – a magyar kultúra napjához kapcsolódó rendezvénysorozat keretében nyitották meg az Erdélyi csipkék című tárlatot, amely a csipkeművészet legfontosabb központjait és technikáit tekinti át.
Számos érdeklődő vett részt a Székely Nemzeti Múzeum reprezentatív időszakos vándorkiállításának megnyitóján, amelyet korábban a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi közönség is megtekinthetett.
Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora elmondta, négy gyűjtemény anyagából származnak a kiállított csipkék, emellett a Haáz Rezső Múzeum gyűjteményének darabjai is kiegészítik a tárlatot, egyebek közt egy vetett ágy, valamint a székelyszentkirályi csipkék. A muzeológus hozzátette, céljuk a kevésbé ismert technikák és csipketípusok ismertetése
A megnyitón két fiatal tehetség élőben mutatta be Székelyföld leghíresebb technikáját, a székelyszentkirályi csipkeverést. A nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában Erdélyben is nívós csipkeművészet élt a 17. századtól kezdődően, melynek összegyűjtésére, áttekintésére nem sok hangsúlyt fektettek eddig a múzeumok.
A mostani tárlat az erdélyi csipke főként 19–20. századi kultúrtörténetét illusztrálja. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett-áttört kézimunkák járultak ahhoz, hogy Erdély lakossága megkedvelje a csipkét.
A kiállítás e korai, Nyugat-Európából importált ritkaságokkal indít, majd áttér Erdély híresebb központjainak ismertetésére: torockói, segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki vert csipkék, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat-erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a 19. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára világít rá, de kitér egy háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek tüllhímzéseinek és terveinek ismertetésére is.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi csipke: könnyedség, elegancia, rafinéria
A Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállítása Marosvásárhelyen
Múlt szerdán a Maros Megyei Múzeum Néprajz és Népművészeti Osztályának épületében, a Rózsák tere 11. szám alatt megnyílt a Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállításaErdélyi csipkék címmel, mely az erdélyi csipkeművészet múltját, legfontosabb központjait mutatja be, technikáiba nyújt betekintést.
A kiállítást Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója nyitotta meg, a meghívott népművészeket Pop Angela, a népművészeti osztály vezetője mutatta be. A csipkeművészet múltjáról dr. Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa beszélt a jelenlévőknek. Mint elmondta, a nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában a XVII. századtól Erdélyben is nívós csipkeművészet élt, melynek összegyűjtésére eddig nem sok hangsúlyt fektettek a múzeumok. Ezelőtt két évvel rekonstruálták az erdélyi csipke XIX–XX. századi kultúrtörténetét, amely a Székely Nemzeti Múzeum saját gyűjteménye mellett több múzeum és számos magángyűjtemény féltve őrzött kincseit tartalmazza. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: XVII–XVIII. századi miseruhák, egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett- áttört kézimunkáknak volt szerepük abban, hogy Erdélyben is megkedveljék a csipke által képviselt eleganciát és rafinériát. Az importált ritkaságok mellett megtekinthetők a segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki és csíki vert csipkék, besztercei szász, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat- erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a XIX. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára vilá-gított rá a szakértő, amelyet a szakirodalom nem tart csipkének, hanem csipkeutánzatként jellemez.
Erdélyben a csipke divatjának térhódítása a XVI. századtól kezdődött, a korabeli kolozsvári adójegyzékek szerint elsősorban a szászországi annabergi, a felvidéki és a lengyelországi csipkevásárok irányából érkeztek az első valódi csipkék Erdélybe. A csipkéről általában gyűjtőfogalomként beszélnek, holott rengeteg technikája és válfaja van. A legrégebbi a csomózott és a fonott csipke, a varrott és a hajós csipke, illetve a háló- vagy rececsipke, a legfontosabb technikával készült az eredeti vert csipke, amely a reneszánsz és a németalföldi divat hatására honosodott meg tájainkon – mondta a székelyföldi kiállítás kurátora.
Amint a bemutatón elhangzott, a XVII. században már létezett a torockói csipkeverő központ, melynek működését iparpolitikai megfontolásokból támogatták. A bányavidékeken, ahol a termőföld nem volt alkalmas növénytermesztésre, az asszonyokat arra ösztönözték, hogy alternatív megélhetési forrásként foglalkozzanak csipkekészítéssel. A Mária Terézia által kiadott kötelező jellegű csipkeoktatás begyűrűzött a háromszéki iskolai oktatásba, illetve a marosvásárhelyi Református Leánygimnáziumba is, melynek kiállított csipkemintái ugyancsak megtekinthetők a július végéig nyitva tartó kiállításon. A szentkirályi csipkeverés motívumkincsét megreformáló Bandi Dezső szerepéről is hallottunk, aki az 1960-as években csipketervező tanfolyamokat tartott, új technikákat vezetett be, valamint a háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek által tervezett tüllhímzések is megtekinthetők.
Erdélyben németalföldi telepesek honosították meg a nyugat-európai országokban ötszáz éves hagyománnyal bíró csipkeverést. A Hargita megyei Székelyszentkirály a csipkeverés központja, 1924-től az egyház kezdeményezésére, szociális meggondolásból honosították meg a csipkeverést azért, hogy otthonmaradásra bírják a cselédként elszegődő lánygyermekeket.
A marosvásárhelyi megnyitó színfoltja a híres székelyszentkirályi vert csipke készítése volt. A jelenlévőknek a hagyományőrző Berze Ibolya unokájával, László Kingával, valamint Berze Katalin tanítványaival, most kilencedik osztályos diáklányokkal mutatták be a mai napig a legszebbnek és legértékesebbnek tartott vert csipke készítésének fortélyait. Nagymamák és unokák, tanítványok dobigálták ördöngös ügyességgel a húsz-harminc botocskát – egy sarjúval megtömött párna fölött, amelyre gombostűkkel felszúrt, kirajzolt mintát rögzítettek –, anélkül, hogy egyszer is elrontanák az irányt, a vert csipkét ugyanis visszabontani nem lehet.
A székelyszentkirályi Berze Katalin az ifjabb nemzedéknek örökíti át tudását, a település iskolájának hetedikes-nyolcadikos diáklányait tanítja a nagy türelmet és odafigyelést igénylő tevékenységre. A tibódi László Kinga nagymamájától, Berze Ibolyától olyan szinten sajátította el a csipkekészítést, hogy a nagyszebeni népi mesterségek országos versenyéről háromszor is első díjjal térhetett haza. Mint a csipkekészítés mesterei elmondták, egy tenyérnyi vert csipke napi nyolcórai munkával három nap alatt készül el, ezért is felbecsülhetetlen értékkel bír.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Bakk Pál kilencven éve
Szerencsés véletlennek tartom, hogy Bakk Pál szentkatolnai tanítóval és helytörténésszel megismerkedhettem közel negyven évvel ezelőtt, de az már szükségszerű volt, hogy igazi barátság és termékeny szellemi együttműködés jöjjön létre köztünk az évek és évtizedek során. A helytörténet ugyanis, ami számomra gyermekkori kaland volt, az ő számára életre szóló szenvedélyt, folyamatos gyűjtő- és feldolgozó munkát jelentett, s így atyai barátomnak is köszönhetem, hogy adott pillanatban magam is helytörténeti téma feldolgozásába fogtam.
Tíz évvel ezelőtt, egy júniusi napon Szentkatolna község önkormányzatának rendkívüli, ünnepi ülésén, Bakk Pál díszpolgárrá avatásán mondottam laudációmban, hogy akit a Testület kitüntet, a jó sorsnak köszönhetően ott aratott, ahol a magvetést végezte. A majd’ négy évtizedes oktatói-nevelői munkájának eredménye tükröződik ugyanis abban, hogy a faluközösség egyöntetű megbecsülése és tisztelete övezi személyét, illetve abban, hogy a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 1996-ban, a millecentenárium alkalmából díszoklevél adományozásával tette országosan is ismertté nevét.
Pedagógusi munkájával mondhatni párhuzamosan végzett művelődési–helytörténeti tevékenységét pedig azzal koronázta meg Bakk Pál, hogy megjelentette a Szentkatolna község enciklopédiájának tekinthető helytörténeti művét (Szentkatolnai krónika. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatok. Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2001), amelyet az olvasók legkülönbözőbb rétegei forgathatnak haszonnal, ugyanakkor szakmai körökben is számon tartják, nagyra értékelik.
Most, utólag teszem hozzá, hogy helye lenne eme munka bővített változatának a Sepsiszentgyörgyi székhelyű Háromszék Vármegye Kiadó Székelyföld településeit bemutató könyvsorozatában, lévén, hogy mai napig sincs felkészültebb és elhivatottabb gazdája ennek a területnek. Már az első kiadáshoz írt ajánlásában Antal Árpád Kolozsvári professzor magát a munkát példaértékűnek, szerzőjét meg példaértékű embernek nevezte, s óhajként fogalmazta meg: „Vajha minden nagyobb településünknek vagy ilyesféle faluközösségünknek akadna ilyen kiváló szorgalmú, a voltakat feltérképező, jelennek és jövőnek egyaránt számot adó ’mindenese’!”
Időközben emlékiratait is megírta a jeles helytörténész, Útravaló címmel jelent meg (Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2006) az az elbeszélésfüzére, amelyben megörökítette életének egy-egy sorsdöntő szakaszát, élményszerűen megidézve a számára kedves helyszíneket, régmúlt eseményeket és azok alakját, akiktől ő maga is igazi útravalót kapott egykor.
Bakk Pál betűvetésre tanított nemzedékeket, és a tudás iránti szomjat ébresztette fel bennük, miközben maga is betűvetővé és a helytörténet megbecsült művelőjévé vált az évtizedek során. Írástudó felmenői – mint amilyen a történetíró Bakk Endre volt a 19. században – így folytatódnak az ő munkásságában. De szülőfaluja, illetve a Szentkatolna községet alkotó falvak nagy szülötteinek vagy az itt tevékenykedő hírneves személyiségeknek az emlékét is ő ápolta példaszerű következetességgel és szorgalommal, politikai széljárásoktól függetlenül. Élő szóban és írásban idézte többek között a nyelvtudós Bálint Gábor, a grafikus Bálint Benedek, a nemzet festőjének tartott Barabás Miklós emlékezetét, vagy a múzeumalapító Cserey Jánosné tevékenységét. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatai, irodalmi igényű visszaemlékezései rangos folyóiratokban és lapokban (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Székelyföld, Helikon, Háromszék, Csernátoni Füzetek) olvashatók 1969 óta.
Végezetül azt mondhatom, hogy Bakk Pál egy körünkben élő és ma is tevékenykedő kiváló értelmiségi, aki – Arany Jánost parafrazálva – törzsének élt, érette, általa. Én magam a sors ajándékának tartom, hogy atyai barátomnak mondhatom a mai napon a kilencvenedik életévét betöltő Bakk Pált.
Isten éltessen, drága Pali bácsi!
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)