A Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szövetsége és az Erdélyi 56-os Bajtársi Társaság Sepsiszentgyörgyön egy rendezvénysorozat záróakkordjaként emlékezett az 1956-os szabadságharc bukására. Az idős korral dacolva gyalog járták végig a város temetőit, kilenc elhunyt bajtársukra emlékezve: Balázsy Károly Pálra, Csákány Zsigmondra, Erőss Jánosra, Ferenczy Árpádra, Hosszú Gyulára, Jancsó Sándorra, Szász Sándorra, Szász Gergelyre és Veress Pálra. Minden sírnál röviden megemlékeztek a forradalmi megmozdulások révén börtönbe juttatott bajtársak életéről. Délután Török József elnök köszöntötte a meghívott dr. Kiss Tamást, a magyarországi Politikai Foglyok Szövetségének alelnökét, majd elmondta, hogy a jövőben tartandó 50 éves évfordulóra való felkészülés jegyében szervezték meg az idei tartalmas rendezvénysorozatot. Dr. Kiss Tamás felelevenítette a szegedi egyetemista ifjúsági szervezet megalakítását. Elmondta: csak Budapesten mintegy másfélezer áldozata volt a forradalomnak. Végezetül pedig levetítették a Corvin-köz című filmet. /Gazda Zoltán: „Kövér tankok teremtenek nyugalmat” = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), nov. 11./

Incze Sándor nyugalmazott szemerjai református esperes Szolokma, színmagyar faluban kezdte papi pályafutását. Nyolc évig volt Szolok­má­ban. Olyan világ volt ott, hogy soha senkinek nem kellett a kaput bezárnia. A lopást nem ismerték. A következő helye Koronka volt. Koronka Marosvásárhely mellett van. A hatóságok ezt nem akarták engedélyezni. Az egyházügyi inspektor követelte tőle, adjon nyilatkozatot, hogy nem akar koronkai pap lenni. Incze Sándor ebbe nem ment bele. Mégsem engedték, hogy ő legyen ott a tiszteletes. Eltelt hat hónap, pap nélkül volt a koronkai gyülekezet. Valakik láthatták, hogy ő titokban Koronkán jár. Közben felkereste őt a szeku is. Hat hónap múlva kénytelen volt aláírni a lemondó nyilatkozatát. Apósát, Balázsi Károly Pált letartóztatták, bebörtönözték, 1964-ben szabadult. Incze Sándor tiszteletes következő állomása Magyarhermány volt. Magyarhermányban már 1972-ben elkészíttették a világháborús emlékművet. Akkortájt ritka dolognak számított Székelyföldön, amit ő művelt: székely kapukat állíttatott a kovásznai paplak elé. Azután Sepsiszentgyörgyre került. Ahogy Szentgyörgyre került, 1500 református lélek ,,született”. Ezek a reformátusok régen itt voltak, de nem jegyezték be őket. A tiszteletes lánya, Ildikó Sepsiszentgyörgyön volt színésznő, amikor Sylvester Lajos a színház igazgatója volt. Incze Sándor keresztelte Sylvester Lajos gyermekeit, a Szekuritáté is kivonult erős fénycsóvájú reflektorokkal. Ablonczy László, a Film Színház Muzsika szerkesztője – a budapesti Nemzeti Színház későbbi igazgatója – ragaszkodott ahhoz, hogy az ő gyerekeit is Erdélyben, méghozzá Székelyföldön tartsák keresztvíz alá, Farkas Árpád és Sylvester Lajos vállalja a keresztapaságot. A sugásfürdői vadászházi keresztelőn népes baráti kör vett részt, a szervek nagyon érdeklődtek. Néhai Sárkány Árpád erdőmérnök igazgatót hatóságilag figyelmeztették, hogy az erdészházba nem engedheti be a klerikális reakcióval egy nótát fújó, az irredenta magyarhoniakat idecsődítő társaságot. Később Sárkány Árpádot megfeddték azért, hogy mégis az erdészvillában történt minden. Sepsiszentgyörgyön a 350 méteres kőkerítés megépítésére senki sem adott egy vasat sem. A templom kazettás mennyezetének az elkészítésére sem. Mégis a diktatúra idején közmunkával elkészítették. Harangot is vásároltak. 1977-ben a földrengés megrongálta a templomot. Azt is helyrehozták. Arra sem kaptak támogatást. Voltak mindig olyanok, akik segítettek. Boros Árpád, a köpeci bányaigazgató például követ szállíttatott a templomkerítéshez. Pénzt se kért, és áldomást is ő fizetett. Csatlós Huba kiváló szakember, aki ingyen annyit segített, hogy a tiszteltes el sem tudja sorolni. Farkas Tibor egy nagy daruval járt. Ő sem ismerte azt a szót, hogy ,,nem”. /Sylvester Lajos: Papi világ az ,,átkosban” (Egyházi porták táján). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 27., folyt.: dec. 28./

...olyan nem jó emlékezni ezekre…
Minden vagyonukat elvették, házukból elűzték; iskolába nem vették fel, édesapját koncepciós perben elítélték; élete első fele, a fiatalkora nélkülözéssel, megaláztatással telt – és mégsem lett megkeseredett ember. Incze – született Balázsy – Ilona túl a nyolcvanadik évén derűs nyugalommal szemléli az életet. Csak amikor emlékezni kell, akkor futja el szemét a könny.
A Balázsy család utolsó két generációjának sorsát a kommunista rendszer visszaélései határozták meg. Balázsy Károly Pál (Ica néni édesapja) a partiumi Érszentkirályon született 1912-ben, legkisebb fiúgyermekként ő maradt a családi házban. Nagy birtokon gazdálkodott, talán ez lehetett az oka, hogy teológiára és földrajz–történelem szakra is csak két-két évet járt. Annak ellenére, hogy egyetemet nem végzett, a vidéki értelmiséghez tartozott, szülőfaluja és még két szomszédos település jegyzője volt a tasnádi járásban. Legnagyobb lánya, Ilona születésekor a saját öröksége és a felesége hozományaként kapott mellé vásárolt még ötven hold földet – bizonyítékaként annak, hogy hosszú távra tervez. A sors azonban nem úgy akarta. Előbb a Groza-kormány agrárreformjának esett áldozatul birtoka java, majd 1949-ben, március 3-án éjszaka megjelentek az elvtársak lakásán… A Balázsy család vergődését, olykor kétségbeesett harcát a túlélésért annak a vészterhes kornak még élő tanúja, Ica néni meséli el.
Édesanyám csak jajgatott
– Nem tudom, hány száz hold földünk volt, édesapámnak is, édesanyámnak is sok volt. 1947-ben nagy részét elvették, csak 64 hektárt hagytak meg, ennyit tudtunk igazolni 1990 után, mikor visszaigényeltük a házat és a földet. Aztán 1949-ben azt is elvették. Éjjel mentek – mi, a nagyobbik húgommal akkor nem voltunk otthon –, tizenkét óra után, több ember körbevette a házat, hogy nehogy megszökjenek, felzörgették édesapámékat, és felszólították, vagy a vagyonáról, vagy az életéről mondjon le. Édesapámmal íratták meg a saját kilakoltatási kérésüket, mert az elvtársak nem nagyon értettek a betűvetéshez. Szüleim nem tudtak csomagolni sem, a helybeli emberekből, aki jobbindulatú volt, az pakolt fel ezt-azt. Az egyik a tiszti csizmát rakta egy zsákba, édesapám rászólt, ne tedd bele, mert tönkreteszed a szárát, hát az volt a szerencse, hogy nem hallgatott édesapámra, felcsomagolta a csizmát. Édesanyám csak jajgatott, jajgatott.
Mikor vitték el édesapámékat, a lovak nem akartak elindulni. Az egyik az a ló volt, amelyiket még csikókorában az anyjával elvittek a németek a háborúba, de visszajött, mert még kicsi korában megszoktatta a kocsis, reggelente kockacukrot tett a tornácra, minden nap ott ropogtatta, mi gyermekként nagyon élveztük. Ez a csikó közben nagy ló lett, ezt fogta be Victor bácsi – román ember volt – a futószekér elé, mert volt kocsink is, ilyen sárga, de annak ott kellett maradnia. Valamelyik elvtárs akarta kivezetni a szekeret, de a ló nem mozdult. Akkor édesapám átvette a gyeplőt, úgy mentek el Tasnádra, mert oda tartoztunk járásilag. És amikor oda elvitték, azt mondták, hogy minél messzebb, legalább kétszáz kilométerre menjenek a falutól. Nekünk minden rokonságunk a környéken élt és Budapesten, de már akkor le volt zárva a határ, édesapámék nem mehettek Magyarország felé. Nagyapát börtönbe tették, mert nem tudta fizetni a kvótát, amivel ők meg voltak róva, sőt, édesapámnak a testvérét is, és a másikat is, mind börtönbe zárták, mivel nem tudták teljesíteni a beszolgáltatást, elvették tőlük is a házat, aztán később visszaadták üresen. És akkor édesapámék ide jöttek, Háromszékre, mert a lelkészünk, Dénes Dezső idevaló volt, az édesapja, Dénes János bácsi Illyefalván volt lelkész. Szerencse, hogy a másik fia, az orvos, otthon volt, édesanyám és a kisebbik húgom – három éves volt akkor – nagybetegek voltak, mert nyitott vagonban kellett utazniuk, és hideg volt akkor, március 3-án, 1949-ben.
Mindenki félt tőlünk
Édesapám, bár jegyző volt, semmit sem sejtett arról, hogy mi fog velük történni. Mikor kezdtek jönni ezek az elvtársak, őt már mellőzték. Mi, a nagyobbik húgommal iskolában voltunk Királydarócon, egy özvegyasszonynál laktunk egy nagy szobában egy tanárnővel, ő már tudta. Hogy honnan? Csak mondta a néninek, és mi is hallottuk, na, éjjel elviszik Kaisleréket, Szúnyogékat, de Balázsyt nem említette. Reggel a cselédleányunk kihívott engem, s mondta, hogy a tekintetes úrékat elvitték az éjjel. Én egyet ordítottam, mert nagyon anyás voltam. Na és akkor minket elbújtattak egy faluban, hogy minket is ne vigyenek el, de persze aztán mi is idejöttünk, mert tizenkét évesen mihez kezdtem volna? Olyan nem jó… Nem nagyon szoktam emberek előtt beszélni, ha kérdeznek, egy tőmondatban valamit… Olyan nem jó emlékezni ezekre… Illyefalván nagyon jó volt Dénes János bácsinál, a papnál, a falubeliek is sokat segítettek. De onnan is el kellett menni. Szentgyörgyön egy kamrában laktunk a Kossuth Lajos utcában évekig (a házat, melynek udvarán állott az a kamra, az 1980-as évek elején lebontották, helyére tömbházat építettek – szerk. megj.), egy ágy volt benne, egy kicsi asztal és egy vaskályha. Mikor a kabátot fel akartuk venni, kimentünk az ajtó elé. A házinéni megengedte, hogy mi, gyermekek, ott aludjunk náluk. Este bementünk, reggel megint vissza a kamrába. Előbb minden éjjel, aztán hetenként kétszer édesanyámékat felzörgették a milicisták, hogy ott vannak-e, nem hagyták-e el a várost. A buletinjukban (személyazonossági igazolvány – szerk. megj.) benne volt a D. O. (domiciliu obligatoriu – kényszerlakhely). Mi, gyermekek, szabadon járhattunk, de szüleinknek minden reggel kellett jelentkezniük hét órakor a milícián, és ott nem is kell mondjam, hogy beszéltek velük. Sok nyomorúság és megaláztatás ért minket. Mindenki félt tőlünk, még köszönni is, a templomban is úgy húzódtak el tőlünk. Benne voltam az iskola tánccsoportjában, abból is kirúgtak, mert az voltam, aki.
Az Úristen mindig kirendelte
Volt olyan nap, hogy azt kérdezte édesanyám: mit főzzek, mivel mosom ki a ruhátokat? Nem volt semmink, mert nem engedték dolgozni őket, csak napszámba. És akkor jött a postás, és hozta a szelvényt. Azok az egyszerű falusi román és magyar emberek küldték a csomagot otthonról, azokból a falvakból, lisztet, a lisztbe beletéve a tojást, szalonnát, házi szappant. Az Úristen mindig úgy kirendelte, hogy épp akkor jött a csomag, amikor legnagyobb szükség volt rá, és nem egyszer. Volt, hogy egy hétig csak krumplit ettünk, de akármilyen nyomorúságban is volt részünk, édesanyám soha senkitől kölcsön nem kért. Foltozott cipőben jártunk, szombaton a kartonruhánkat megmostuk, reggel kivasaltuk, tizenegy órakor úgy mentünk a templomba. De soha ezért mi nem zúgolódtunk, nem békételenkedtünk, nem irigyeltük azt sem, hogy az elvtársnőnek a leánya szép selyemruhában meg mindenben járt. Csak a kisebbik húgom nem értette, ő nagyon jó tanuló, osztályelső volt, akkor avatták a pionírokat, és őt nem vették fel. Úgy el volt keseredve, annyit sírt az a gyermek! Akkor aztán kezdték magyarázni édesanyámék, hogy miért nem kapott piros nyakkendőt. Én tudtam is, értettem is, hiszen innen is, onnan is kitettek, kultúrműsorból, tánccsoportból, mindenből, de Editke olyan kicsike volt még, nem tudta megérteni és nem tudta elfogadni, hogy ő ilyen.
Aztán megengedték két vagy három év után, hogy hazamehessünk, meglátogassuk nagymamát, édesanyámnak az édesanyját, de arról jobb nem is beszélni. Sok a jóérzésű ember, de volt olyan is, aki…
Édesapámnak nem lévén fiúgyermeke, azt akarta, hogy a nagyobbik húgommal együtt gyógyszerészek legyünk, és akkor felírhattuk volna: Balázsy gyógyszertár, hogy a név maradjon meg. Sikerült a felvételink, de mikor meglátták a papírjainkat, azt mondták, hogy sajnálják. Végül aztán elmentünk Nagykárolyba, az állategészségügyi technikumba, mert először azt hittük, hogy tanítónők leszünk, de hát azonnal kirúgtak a képzőből is, az állategészségügyi volt az utolsó, azt mondta ott egy nagyon kedves titkárnő, drága gyermekeim, ti ezzel a papírral ne menjetek sehova felvételizni, mert titeket nem vesznek fel sehova sem. Ami úgy is volt. Végül elvégeztem a nővérképző iskolát, volt egy illyefalvi kislány, azt kitették, engem megsajnáltak, meghagytak. Az Úristen mindig megsegített, mindenben. Az internátusban volt egy angyalosi lány, az mondta, a kulákoknak még csak az ivadékának is ki kell csavarni a nyakát – a két kezével mutatta, hogyan – és összetaposni. Egy másik lány, Irmuska, azt mondja, te, nem szégyelled magad, jól tudod, hogy Balázsy Ica kicsoda, és te így beszélsz. Aztán elhallgatott. Csűry István – akinek a fia most püspök Nagyváradon –, ő udvarolt nekem, de én azt mondtam, nem megyek paphoz férjhez, mert a családban elég pap van, és én városon akarok élni. A húgom meg azt mondta, ő falura szeretne kerülni. Na, ő került városra, én pedig falura, jó messzire, Szolokmába. Mert mégiscsak paphoz mentem férjhez, s hál’ Istennek, jól. (folytatjuk)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)