A Toll védelme
Ötödik évfolyamához érkezett a székelyudvarhelyi folyóirat
Kisiskoláskorom kedvenc tárgyai közé tartozott a háromszínű golyóstoll, amely egyetlen érintésre pirosban vagy zöldben folytatta a megszokott kék sorokat. A székelyudvarhelyi Erdélyi Toll ennél sokkal több árnyalattal lepi meg minden negyedévben olvasóit a legfiatalabb "Tollforgatóktól" a szépkorúakig. Az ötödik évfolyamához érkezett irodalmi, művelődési folyóirat az – idén huszonkettedik évébe lépett – udvarhelyi Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó sajtóterméke különös szépségű, váratlan virágként született 2009-ben, akkor, amikor már a médiavilágban is érzékelhetővé váltak a gazdasági válság jelei, a meglévő irodalmi- művelődési lapok köré csoportosult szerzők és olvasók köre pedig rég körvonalazódott. Szükség, igény volt rá mégis. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogyaz elmúlt fél évtized alatt egyszer sem kellett megtorpannia, sem minőségében, sem terjedelmében nem érintették az anyagilag, eszmeileg egyaránt nehéz idők mellékhatásai. Ötödik évfolyamának első számában megtaláljuk az induláskor "megkóstoltatott," azóta egyszer sem nélkülözött rovatokat – Anyanyelvünk épségéért, Írók a szülőföldről, Irodalomtörténet, Sajtótörténet, Múzsa és Lant, Híres magyar múzsák, Filozófia, Élő néphagyományok, Hit és üzenet, Élő tudomány, Erdélyi Toll – gyermekeknek –, az első ötvenegynéhány oldalon, a szintén ismert és kedvelt Műhely rovatban pedig Az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és szellemi műhely húszéves évfordulóján címmel Beke Sándor főszerkesztő 2012-ben kiadott interjúkötetének első fejezete olvasható. Mi módon befolyásolta az 1989 utáni romániai magyar sajtó az alkotói pályák alakulását, milyen emlékeket idéz a rendszerváltás után megjelent Székely útkereső, mi a jelentősége a 70-nél több magyar írót "egy közös erdélyi asztalhoz" ültető Erdélyi Tollnak? – jeles írók, költők, irodalomtörténészek, egyetemi tanárok, szerkesztők véleményét ismerhetik meg minderről a kötet, illetve a lap olvasói. Ezen gondolatokból válogattunk: "Szomorúság és életbizalom: ez jellemez ma minden szellemi igényt, mert nem lehet nem észrevenni etnikai sorvadásunk aggasztó tüneteit, ugyanakkor kötelességünk és felelősségünk a jövőteremtő munkálkodás. Ez a kötelességéthosz fűti az Erdélyi Toll működtetését is, színvonala, jellege, holdudvara pedig nyilván egyre feltűnőbb lesz az erdélyi és egységes Kárpát-hazai kulturális magyar ég-boltozat alatt." (Bertha Zoltán), "Megőrzésre, továbbadásra méltó szellemi táplálék gyermeknek, fiatalnak és idősnek egyaránt." (Sipos Erzsébet), "Nekem személy szerint a reményt jelenti, hogy Erdélyben (és persze, Székelyföldön) továbbra is szükség van az írott szóra, a nyelvre, az irodalmi alkotásra." (Demeter Attila). Sorozatban közölt prózaanyagával – Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin, Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében, Balázs Sándor: Köznapi filozófia, Bustya Dezső: Tűnődések – számomra a folytonosság ígéretét sugallja, egyfajta biztonságérzetet kelt az ötesztendős Erdélyi Toll. Olyan érzés ez, mint amikor valaki több hónapos távollét után hazatér, és mindent a helyén talál.
(A tartalomból: Beke Sándor: Az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és szellemi műhely húszéves évfordulóján (I.), Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin (VI.), Pomogáts Béla: A helikoni költészet, Bárd Oszkár: Kell lennie, Madách Imre: Isten keze, ember keze, Málnási Ferenc: "Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál", Nagy Pál: Volt akkor egy Művészet, Pomogáts Béla: Búcsú egy műhelytől, Kozma László: Szabó T. Attila, Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében (XII.), Brauch Magda: Nyelvi illem – régen és ma, Bertha Zoltán: Magyarság és emberség, Brauch Magda: Erzsébet asszony, Balázs Sándor: Köznapi filozófia (VI.), Ráduly János: Népies rabversek 1897-ből, Szőcs Katalin: Az élet virága (I.), Sebestyén Péter: Húsvét, az ünnepek ünnepe; Feltámadás; Látta és hitt, Bustya Dezső: Tűnődések (IV.), Zsigmond Enikő: Milyen gát a Bogát-dombja, küszöb-e a Gréces-tető? A Múzsa és Lant rovat szerzői: Albert–Lőrincz Márton, Barabás István, Beke Sándor, Bodó Márta, Csatáné Bartha Irénke, Csire Gabriella, Demeter Attila, Elekes Ferenc, Eszteró István, Ferenczi Enikő, Fülöp Kálmán, Gáspár Erika, Ilyés András Zsolt, Kamenitzky Antal, Kiss Lehel, Komán János, Kozma László, Molnos Ferenc, Mester Györgyi, Mészely József, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád, Pálffy Tamás, Ráduly János, Tar Károly. Az Erdélyi Toll – gyermekeknek rovatban Barcsay Andrea-Krisztina, Csatáné Bartha Irénke, Csire Gabriella, Kiss Lehel, Kozma László, László László, Mester Györgyi, Mészely Adél, Mészely József, Nagy Székely Ildikó, P. Buzogány Árpád, Tar Károly írásai szerepelnek.).
nszi
Népújság (Marosvásárhely)

Gondolatok az Erdélyi Gondolatról
Közvetlenül a rendszerváltás után egy tehetséges brassói fiatalember, Beke Sándor Székelyudvarhelyre költözik, és elhatározza, hogy életét nem csupán a versírásnak, hanem a könyvkiadásnak is szenteli. Lírikus alkata ugyanis jól megfért különleges menedzseri képességeivel. És megszületett az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, amely fennállása óta mintegy 300 könyvet jelentetett meg, többek között a szépirodalom, a nyelv- és irodalomtudomány, az etnográfia, a folklór, a történelem, a filozófia, a szociográfia, a művészettörténet, a biológia tárgyköréből, de memoárok, publicisztikai és esszékötetek is napvilágot láttak az utóbbi két évtizedben. A Székely Útkereső című irodalmi művelődési lapot követően pedig, 2009-ben, immár több mint 200 oldalas terjedelemben megjelent az Erdélyi Toll című irodalmi művelődési folyóirat is.
Dióhéjban ennyi az erdélyi könyvkiadás és sajtótörténet immár szerves részét képező Erdélyi Gondolat Könyvkiadó története. Az Erdélyi Gondolaté, amelynek születésénél ott bábáskodott a felejthetetlen emlékű neves néprajzkutató és író Nagy Olga, aki tudományos tekintélyét latba vetve, önzetlen segítőkészséggel állt Beke Sándor mellé, segített betörni a könyves szakma meglehetősen zárt világába. Úgy is, hogy számtalan kötetét ajánlotta föl kiadásra, de úgy is, hogy olyan jelentős szerzőket sikerült megnyernie az ügynek mint Fodor Sándor, Cseke Péter, Murádin László, Péntek János, Jancsik Pál, Benkő András és a többiek.
A kiadó megalakulásának 20. évfordulóján a főszerkesztő, Beke Sándor a 21. századi erdélyi könyvkiadással, sajtókiadványokkal, irodalommal és könyvterjesztéssel kapcsolatos körkérdésekkel fordult az Erdélyi Gondolat munkatársaihoz, olvasóihoz, megszólaltatva neves írókat, irodalomtörténészeket, nyelvészeket, egyetemi tanárokat, szerkesztőket. Az Erdélyi Toll 2013/1 és 2013/2 számában napvilágot látott válaszok Albert-Lőrincz Márton, Balázs Sándor, Barabás István, Bertha Zoltán, Bölöni Domokos, Brauch Magda, Buksa Éva-Mária, Csire Gabriella, Demeter Attila, Jakobovits Miklós, Málnási Ferenc, P. Buzogány Árpád, Pomogáts Béla, Ráduly János és Sipos Erzsébet véleményét tartalmazzák.
A ‘89 utáni erdélyi magyar sajtó hatását firtató kérdéssel kapcsolatban a válaszok sokaságából Pomogáts Béla egy gondolatát emelném ki: „A Székelyföld a maga különleges történelmi és kulturális, mondhatnám így is: „lelki” hagyományai révén a magyar kulturális közösség meghatározó tényezője. Mondhatnám, ahhoz, hogy a nemzeti kultúra teljes értékű örökösei és gazdái legyünk egy kicsit „székelyeknek” is kell lennünk – Budapesten, Szegeden, Debrecenben, Pécsen, sőt Szabadkán, Pozsonyban, és Kassán is. Vagyis vállalnunk kell a Székelyföld hagyományait és kultúráját, ismernünk kell ezt a kultúrát, birtokba kell vennünk egyetemes magyar értékeit, és el kell köteleznünk magunkat fennmaradásának és gazdagodásának, megismerésének és megismertetésének ügye mellett. Mindennek szolgálatában áll, mindezt elősegíti az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, a Székely Útkereső és az Erdélyi Toll.”
S hogy milyen értékeket adott a magyar könyvbarátoknak az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó? Bertha Zoltán szerint „örök érvényű erdélyi sajátosságok tárházát, enciklopédikus tudástárát bővítette elévülhetetlen kincsekkel (s így elévülhetetlen érdemeket is szerezve, sőt halmozva) az utóbbi két évtizedben. A Sütő András által olyannyira messze sugárzó jelképiséggel feldúsított fogalom, a sajátosság méltósága, a genius loci kap általa is markáns, karakteres önkifejeződést. Elég végigtekinteni a számtalan kitűnő művelődéstörténeti, néprajzi-népismereti, helytörténeti, gyermekirodalmi és végtelenül sorolhatnánk, hogy még mi mindenféle műfajba sorolható könyvek seregén, hogy nyilvánvalóvá váljon mindenki előtt: a nemzeti önismeret szép- és szakirodalmának egyik megkerülhetetlenül fontos műhelyteremtő központja, rangos centruma és őrvára épült fel a kiadó által az elmúlt években. A sajátos szellemi értékek minden egyes könyvet külön jellemeznek, de együtt valóban lenyűgözően bizonyítják, hogy éppen olyan területeket is be tudtak világítani, amelyek olykor a figyelem peremére szorultak. A székely népi humor felderítésének például nincs másik olyan gazdája, mint ez a kiadó, ez a vállalkozás.”
A két, egyenként 232 oldalas kiadvány tartalmazza többek között Pomogáts Bélának A helikoni költészet és A helikoni elbeszélő irodalom című tanulmányait, Bertha Zoltán Magyarság és emberség című esszéjét, Nagy Pál írását az egykori Művészetről.
A 190 éve született Madách Imrére Málnási Ferenc, Sipos Domokosra Józsa Miklós emlékezik, a 100 éve született Jékely Zoltánról pedig Ráduly János készített tartalmas összeállítást. Köszönésről, megszólításról, nyelvi illemről értekezik Brauch Magda, és néhány nyelvi babonára, köznyelvi hibára is felhívja a figyelmet.
Különleges irodalmi csemegének számít a Szélrózsa kankalin, Bölöni Domokos összetéveszthetetlenül eredeti, sajátosan kifejező, nyelvi, stílusbeli bravúrokban bővelkedő mondatfolyam-sorozata önmagáról, életéről, környezetéről.
Mindkét kötet szerves részét képezi a szépirodalmi anyagot tartalmazó Múzsa és lant című rovat. Mellyel kapcsolatban csupán annyit: olykor a kevesebb több is lehet. A gyenge verseknek – elvétve bár, de ilyenek is akadnak – semmi keresnivalójuk egy igényes kiadványban. A minőség jegyében történő válogatás szigora a jóindulatú ösztönzés mellett sem elhanyagolható.
Két sikeres évtizedet zárt nemrég az Erdélyi Gondolat, és minden bizonnyal további, még sikeresebb évtizedek várnak a sajátos arcélű, Székelyudvarhely határait rég átlépett könyvkiadóra.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

Előzetes egy Mikó Imréről készülő dokumentumfilmhez
Tisztelt Stefano Bottoni úr!
Tisztázni szeretnék valamit. Őszinte tisztelője vagyok, igen hasznosnak tartom a szekus kutatásait, nem kevésbé nagyra becsülöm Domokos János dokumentumfilmest, akinek remek alkotásait értékelem. Ezért megtiszteltetésnek tartottam, hogy felkértek: vegyek részt a Mikó Imréről készítendő dokumentumfilmben. Én visszautasítottam. Ezt ne vegyék sértésnek, megindokolom a döntésemet. Monográfiát írtam Mikóról, akkor, amikor a belügyes kapcsolatairól még nem tudtam. Ennek jegyében igen pozitív képet festettem róla. Ha most elvállalnám a szereplést a képernyőn, mit tehetnék? Rajzoljam át ezt az ábrát, írjam át az értekezésemet? Ezzel elvesztené a hitelességét az, amit annak idején őszintén megírtam. Ez az egyik oka annak, hogy lemondtam a szereplésemet.
A sok ok közül a másik az, hogy amikor Ön közölte a Mikó-dosszié adatait, jelezte: ebből hamarosan dokumentumfilm lesz. Ez történik most, amikor elkészül a Domokos János irányította alkotás. Olvastam a pályázat címét: Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate. Egyértelmű tehát, hogy az Ön irattári kutatásaira építkező opus előkészületei folynak. Én a könyvemben a népszolgálatos Mikót jelenítettem meg – „vagy” nélkül. Sőt: a túlélés nehézségeit leküzdő kisebbségpolitikust, közírót, meghurcolt közembert, s annyi mást. A fenti filmcím viszont azt sugallja, mintha ennek a jeles személynek – a „vagy” értelmében – választania kellett volna a népszolgálat és a túlélés között. Ez a Mikó igen távol áll tőlem. Még most is, miután megismertem az Ön irattári anyagát. Emiatt sem voltam hajlandó szerepet vállalni az akciójukban.
Ha Mikó életútjáról készítenének dokumentumfilmet – amelyben nem tengelykérdésként szerepelhetne akár a CNSAS nem mindenben megbízható anyaga is –, akkor szívesen beszállnék ebbe. Igaz, gondom volna, hiszen a szakértekezésemben szinte mindent leírtam róla, önmagamat pedig nem illik plagizálni. Egy ilyen fiktív tévészereplésben inkább a saját, szigorúan szubjektív benyomásaimat mondtam volna el a kamera előtt. Ilyesmit: a Petőfi utcában cseperedtem fel, rosszalkodó kölyökként ott futballoztunk az utca közepén – ez a ma immár Avram Iancunak nevezett nagy forgalmú utcában szinte hihetetlen –, dühösek voltunk, amikor nagy ritkán jött egy autó, s fel kellett vennünk az úttestről a sapkánkat, amely a futballkaput jelölte. Zajongtunk is jócskán, bár a decibel fogalmát akkor még nem ismertük. Én azt sem tudtam, hogy az utca másik végében lakik valaki, aki majd könyvet ír A csendes Petőfi utca címmel. Ezt jóval később olvastam el. Mindenesetre örültem, hogy Mikó Imréék házáig akkoriban nem jutott el a mi lármánk. Egyébként a „csendes” aligha jellemezhette volna a mi utcánkat.
Később sok mindent megtudtam az utcabelinkről. Olvastam is írásait. Az érettségi felé közeledő, a társadalomtudományok iránt érdeklődő diákként mély hatást keltett bennem Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című tanulmánya. Egyebek között ennek a hatására is döntöttem úgy, hogy szociológus leszek. A Bolyai Egyetemen erre a szakra jelentkeztem. Történt ez 1948-ban, a romániai oktatási törvény bevezetésének évében. Pár nappal a felvételi előtt megjött a minisztériumi verdikt: a szociológia burzsoá áltudomány, ilyen szak nem működhet a romániai egyetemeken. Mit volt mit tennem, átiratkoztam a Mikó inspirálta szakról az ehhez legközelebb állóra, a filozófiára. Így lett belőlem filozófus. Történt ez anélkül, hogy Mikó Imrének egyáltalán tudomása lett volna arról, hogy beleszólt az életpályámba.
Teltek az egyetemi éveim, elérkezett a diplomadolgozat ideje. Közben a Mikó-művek továbbra is igen intenzíven befolyásolták gondolkodásmódomat. Különösképpen a Huszonkét év című korszakos összefoglalója. Hadd jegyezzem meg: élmény volt számomra, hogy jóval később a róla írt életpályaképemben nyomára akadtam s közöltem: milyen körülmények között született meg ez a két világháború közötti romániai magyarság történetét összegező alapmű. Amelyet én, egykori végzős egyetemistaként valóságos kisebbségtörténeti bibliának tekintettem. Mikó akaratlanul, ismét beleszólt az életembe. A huszonkét éves dokumentációja arra serkentett, hogy diplomadolgozatomat arra élezzem ki, vajon miként lehetne megoldani a fekélyes erdélyi magyar kisebbségi kérdést. Erre adódott számomra egy lehetőség: a Román Kommunista Párt ötödik, a Szovjetunióban tartott kongresszusa elfogadta az elszakadásig menő nemzeti kisebbségi jog érvényesítését Romániában. Én balga erről írtam szakértekezést, mivel azt gondoltam, hogy ez a felpörgetett kisebbségi autonómia-gondolat a Mikónál oly kiélezetten megmutatkozó erdélyi interetnikus konfliktusok megoldására alkalmas. (Mármint az erdélyi magyarok elszakadásig menő önrendelkezése) A piros diplomát megkaptam, de nem sok időnek kellett eltelnie, hogy e maszlag-kongresszus lényege – nem véletlenül a Szovjetunióban tartották – megvilágosodjék bennem. Dehogyis volt szó Harkovban az erdélyi magyarság jövőjéről. Ennek a manipulációnak egyetlen célja volt: Besszarábiát leválasztani Romániáról és a Szovjetunióhoz csatolni. Ez meg is történt, igaz nem az itt élő nemzeti kisebbségek elszakadási jogának érvényesítésével, hanem a szovjet csapatok bevonulásával. Mikó Imre nem dőlt be annak, amibe én az ő ihletésére. Aligha várta el azt, hogy 22 év kisebbségi szenvedését egy pártkongresszus egyből megoldja.
Az eddig csak spirituális, a művein keresztüli kapcsolatunkon egy véletlen alapvetően módosított. Személyes – igaz, csak egy irányban személyes, hiszen én tudtam, ki ő, ő azonban nem, hogy én ki vagyok – nos, ilyen kontaktus alakult ki köztünk. Az Egyetem utca 2. számú házában laktunk, az első emeleten. Alattunk amolyan kis üzlethelyiség volt. Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy ebben az üzletben, amely nem csak egyetemi jegyzeteket, hanem írószereket is árult, egy délceg tartású, bajuszos úriember szolgál ki. Az akkor bennem már megszemélyesítetten is azonosított Mikó Imre volt, aki – bár nem tudhatta – közvetve filozófusi pályámat is egyengette. Néha vásároltam nála írógépszalagot – akkor még írógépen írtam –, no meg indigót. Egyetemi jegyzetet nem, hiszen ezek egyikét-másikát egyetemi oktatóként magam írtam. Meglepő volt méltóságteljes tartása, szolgálatkészsége, a megalázottságot büszkén tűrő, a sértettsége miatt nem a külsőségekben lázadó egyénisége. A madáchi falanszter-jelenet Michelangellójához hasonlított, aki a széklábakat is a saját művészi értékeinek tudatában formázza. Ha már az a rusnya társadalmi konjunktúra éppen ezt a megalázó feladatkört jelölte ki számára. A társadalmi érdekű és törvényes előírásokat szigorúan betartotta. Hajnalban, télen, amikor lefagyott a járda az üzlete előtt, nem kis zajjal feltörte a jeget. Nemegyszer erre ébredtünk mi, akiknek az ágya véletlenül éppen az üzlet felett volt. Nem bosszankodtunk emiatt, hanem inkább a jellemzéséhez csatoltuk a véleményünket: lám csak, milyen törvénytisztelő ez az alanti „kiszolgáló”, hiszen jól tudja: a milícia súlyosan megbünteti azokat, akik nem tesznek eleget a városrendészeti előírásoknak. (Következzék egy zárójel: ha csupán egy életútról kellene a kamerák előtt szólnom, mindezt így elmondhattam volna. De a szekus-iratokra építkező dokumentumfilmben ehhez hozzá kellene tennem: az üzletfelelősi állással félig-meddig rehabilitált személy annak köszönhette boltvezetői beosztását, hogy besúgói minőségében belügyes kollaboráns lett. Engedtessék meg, hogy én, aki egykor az Egyetem utca 2. számú épületében, az első emeleti lakrészben éltem, a kétes értékű CNSAS-os iratok fényében ne változtassam meg „Imrusról”– ezt a megszólítást csak a hozzá közel állók használták, elnézést, hogy kölcsön veszem – , szóval, módosítsam a róla kiformált boltvezetői benyomásaimat. Talán ez is indok amellett, miért nem akarok szerepelni abban a tévédokumentumban, amely (érzésem szerint) a rávetülő sötét árnyakat, foltokat próbálja súlypontozni. Maradjon meg nekem ő annak, akinek én láttam, még a „nagy leleplezés” előtt.)
A könyvszerkesztővel csak később kerültem közvetlen kapcsolatba. A Kriterion Könyvkiadóban ő szerkesztette egy-két írásomat. A személyes kontaktusunkban furcsa érzések kavarogtak bennem: kerestem a megfelelő megszólítását. Abban az időben, amikor mindenki még a vadidegent is elvtársnak szólította, én Őt képtelen voltam „leelvtársozni”. Lehet, hogy bennem élt a négy év és egy hónapig tartó kolozsvári, kamaszkori beidegződés, a rangkórságos idők hatása, amikor megtanultam: a parlamenti képviselőt „méltóságos úrnak” illik szólítani. Márpedig a kézirataim pallérozójáról tudtam, hogy az Erdélyi Párt behívott képviselőjeként ott ült a magyar Országház patkójában. Igaz, később azt is olvastam, hogy amikor tanárként visszatérhetett az ősi Alma Materébe, a Brassai Líceumba, ő maga jelentette ki: „tanár úrként mentem el, tanár elvtársként jöttem vissza.” Jó, jó, de ezt amolyan üres protokolláris gesztusnak véltem. (Ide aztán igencsak beillik egy zárójel. Ha én a közölt iratok ismeretében így szólnék róla, akkor a fejemre olvashatnák: „szólíthattad volna nyugodtan elvtársnak, hiszen az elvtársak belügyes kiszolgálója volt”. Maradjon meg bennem az ő emberi profilja úgy, hogy az elvtárs megszólítást az időben indokoltan kerültem el.)
Szerkesztőként megismertem mélységes demokratizmusát. Soha nem akarta a maga világlátását rákényszeríteni a szerzők nézeteire. Tőle származik a mondat: „Megszerkesztem Hajós materialistáit.” Hajós Józsefet igen tiszteltem. Az időben, amikor a haladó hagyományok bélyeget rá kellett ütni a mi nagy gondolkodóinkra, ő tárta fel sorra a nagy anyagelvű elődöket. Őket, akikről ma már csak annyit mondunk: „ilyen is volt”. Mikó, akiről jól tudtuk, hogy meggyőződéses unitárius, szakszerűen nyomdakésszé tette azokat a szövegeket is, amelyek mélységesen ellentmondtak a meggyőződésének. Ésszerű elővigyázatosságot tapasztaltam nála saját kézirataim olvasásakor is. Mindig vigyázott arra, hogy csak a „falig” menjenek el a vélemények, de ne ütközzenek bele a cenzúra korlátjaiba. (Ismét zárójel: ezt a benyomásomat most az esetleges tévészereplésemben módosítsam oly módon, hogy persze, a szerkesztő elvtárs a belügynek dolgozott, így jól tudta, mi a pártkövetelmény? Ezt sem tehetném meg, mert semmiféle belbiztonságos elkötelezettséget nem tapasztaltam nála. Ez ismét érv amellett, hogy nem veszek részt ebben a filmkészítésben, amely érzésem szerint az ilyen kötődéseket – a megfigyelt személy kötelességszerű önrehabilitációs vállalásait – igyekszik a fókuszba helyezni.)
Egy alkalommal rendkívüli élményben volt részem: rövid ideig Mikó Imrének érezhettem magam. Az történt, hogy a kéziratos hagyatékának sajtó alá rendezésekor megtaláltam egy rövid feljegyzést. 1938. december 15-én előadást tartott Tordán a Unitárius Leányegyletben a falukutatásról. Szabadon beszélt, a szöveg nem jelent meg a sajtóban, viszont a hagyatékában megtaláltam expozéjának a vázlatát. Az az ötletem támadt, mi lenne, ha én magam rekonstruálnám az elhangzott mondandóját. Jól ismertem falukutatói koncepcióját, el tudtam képzelni, hogy a skicc rövid mondatai mögött milyen gondolatok húzódhattak meg. Ez a fiktív „Mikó-előadás” meg is jelent az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjáról szóló kötetben. Amolyan kakukktojásként, a többi kiváló transzszilván szakember egyáltalán nem csak feltételezett, hanem kifejtett közgazdasági nézeteit elemző tanulmányok között. (Ide is kívánkozik egy zárójel: én nem minden Mikó Imrének – mintha több volna belőle – a gondolkodásvilágába tudnám beleképzelni magamat, s illuzórikusan az ő szürkeállományával gondolkodni. A Balázs Ferenc-i eszmevilág szellemében vélekedő gazdaságpolitikust mertem, rokon érzelmeimmel, saját hangomon megszólaltatni. Azonban a „másik” Mikóról szóló – mármint arról, akiről a dossziés film készül – képtelen volnék őszinte beleéléssel nyilatkozni. Mindaddig, amíg a belügyes jelentéseket író személyről – akinek a falukutatásról szóló tordai előadásába mertem empatikusan belekontárkodni –, nos, amíg róla ki nem derítik, milyen kényszerítő hatásokra vállalta mindezt. Mit kérnek a dokumentumfilm készítői tőlem? Azt, hogy, amikor a Mikó lelkületét átható, a nyomásnak kitevő (biztos vagyok benne) kényszerű döntésének motivációját nem ismerem, őszinte átéléssel ugyanúgy szóljak róla, mint a tordai előadóról? Ezt nem tehetem. Ez is lehet egy másik oka annak, hogy a róla írt monográfia szerzője nem fog szerepelni egy minden bizonnyal hatást keltő dokumentumfilmben.)
Tisztelt Bottoni és Domokos urak! Az önök kompetenciája – egyfelől a jelenkori tényfeltáró történelmi kutatásokban, másfelől a dokumentumfilm készítésében – megkérdőjelezhetetlen. Biztos vagyok benne, hogy kiváló filmet fognak készíteni. Ehhez sikert kívánok. Van azonban egy halvány köd, amelytől nem tudok szabadulni. Mikó egy alkalommal azt írta, hogy gyermekkorában postás szeretett volna lenni. Igen kedvelte a levélkihordói szolgálatot. Jól ismerjük a postásról keringő szólás-mondást, miszerint nem az a szenzáció, ha a postást megharapja a kutya, hanem az, ha a küldeményeket továbbító személy harapja meg a kutyát. Féltem önöket. Én a Mikót bemutató könyvemben azt ecseteltem, hogy őt – még ha nem is lett postás – igen sokan megharapták. Nehogy most önök, uram bocsá’, szenzációhajhászásból azt exponálják, hogy ez a postássá ugyan nem vált kiváló ember bizony beleharapott (besúgói jelentéseivel) egyesekbe. A postásról kialakított valós és teljes képhez az ilyen elrajzolás aligha járul hozzá.
Nem leszek ott a képernyőn a Duna televízió adásában. Szeretném, ha a nézők-olvasók a főszereplőről elkészítetett életpálya-elemzésemet összevetnék azzal, amit önök visznek színre, s ők, a befogadók alakítanának ki magukban egy számukra valósághű Mikó-metszetet.
Őszinte tisztelettel
Balázs Sándor
Szabadság (Kolozsvár)

Kötelékek – kézfogások
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Vekov Károly történelemtanár nyílt levelei a BBTE történelem karának illetékeseihez
NYÍLT LEVÉL
mindenkihez, akit érdekel a hazai magyar
felsőoktatás sorsa és aki felelősséggel tartozik ezért
1989. óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen.
Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények.
Különben is hangsúlyosan fölvethető a kérdés kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel. Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tennné, hogy maga döntsön a magyarnyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja. Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát!
A „departament”-nek nevezett új struktúrák, amelyek az egykori karok helyett jöttek létre, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a departament csak a magyarnyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitiv vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi!
Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvényadta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett departamentet, a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana. Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is egyhelyben topogást jelent, semmi többet.
A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciáját és jövőjét biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt. A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nemegy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a departament szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE” mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése.
Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Kolozsvár, 2011. október 31.
Adorjáni Dezső, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kötő József, Lászlóffy Csaba, Máté János, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc
Megjegyzés: szerkesztőségünknek a levelet Vekov Károly küldte, a fenti nevekkel együtt. A közlés másnapján az alábbi, „letisztázott változatot" juttatta el hozzánk:
NYÍLT LEVÉL
Kedves Jutka és Enikő! Kedves kollégák!
Nem kis keserűséggel értesültem a Magyar Történeti Intézet, illetve a kolozsvári egyetem történelem karának helyettes magyar vezetője között kirobbant konfliktusról. Nemrégiben nyugdíjba küldött, óraadó oktatóként, akit csak néha hívnak meg (ha egyáltalán!) a közös dolgok megtárgyalására, nem akartam beleszólni egy olyan vitába, amelyik elsősorban a két fél jobb belátására tartozik. Más kérdés, hogy ez a megromlott viszony, kihatással van kis közösségünk mindennapi tevékenységére. Ha most mégis erre való hivatkozással írom e sorokat, az azért történik, mert ez a megromlott viszony és a megosztottság következményei kihatással vannak az egész kolozsvári magyar nyelvű történész képzésre.
A rosszul értelmezett és leosztott kompetencia- és munkaköri hatáskörök eredményeként egész közösségünket érintő, alapvető fontosságú kérdések vagy kikerültek a közösen megvitatandó és eldöntendő kérdések közül (közép- és hosszútávú célkitűzések, stratégiák stb.) vagy szűk csoportok, illetve egyéni döntések hatáskörébe kerültek. Szinte érthetetlen, hogy felelős vezetők hogyan törődhettek bele ebbe, veszélyeztetve feladataink elvégzésének elemi feltételeit, hallgatóink megfelelő és alapos, magyar közösségünk által elvárt felkészítését.
Szinte hihetetlennek tűnik, de a történelem karon belüli magyar oktatók egy része nem igényli és nem tartja szükségesnek a magyarság történelmének oktatását! (Évek óta ez nem rendes, hanem csak „opcionális" tantárgy lehetett.) A kar úgynevezett „magyar tagozatának" két vezetője nem volt képes elérni, hogy a történelem karon minden szakon hallgatóink tanulhassák a magyarság történelmét! Most amikor a szakok újra akkreditálásáról van szó és hivatalosan is teljes értékű tantárgyként lehetne tanítani a magyarság történelmét, újra néhány személy megbocsáthatatlan felelőtlensége és szakmai önzése miatt (amit nem szeretnék most minősíteni) elszalasztjuk azt az alkalmat, amely talán az utolsó. S történik ez akkor, amikor hallgatóink egy része az általános iskolában magyarság történetet kellene tanítson, amikor másik részük különböző magyar művelődési intézményeknél kíván elhelyezkedni, ahol éppen ezek az identitásunkkal szerves egységet alkotó ismeretek elengedhetetlenek.
Visszagondolva elődeink tartásos viselkedésére és tevékenységére összehasonlíthatatlanul súlyosabb körülmények között, az általuk meghonosított elkötelezett állásfoglalásra és ennek ma is elvárható folytatására, keserűséggel vegyes felháborodással tapasztaljuk közösségi érdekeink semmibe vételét egyes kollégák részéről. Mivel ilyen viszonyulással sem eddig, sem ezután nem tudunk egyetérteni, amennyiben nem kerül sor a helyzet gyökeres megváltoztatására, azaz a Magyar Történeti Intézet, illetve a történelem kar magyar oktatóinak testülete nem igényli, hogy ott minden szakon legyen hivalosan elfogadott és a Románia-, illetve az egyetemes történettel egyenrangú a magyarság története és nem kerül sor annak hivatalos akkreditálására, kénytelen leszek megszakítani óraadói tevékenységemet.
Nem tudok közösséget vállalni olyanokkal, akik nem érzik elemi kötelességüknek hallgatóink megfelelő felkészítését és idegen érdekek által vezettetve képesek elszabotálni a magyarság történelmének oktatását a kolozsvári egyetem történelem karának magyar tagozatán. Kolosvár, 2013. december 14.
Vekov Károly
* * * A Magyar Történeti Intézet válaszlevele
Vekov Károly nyugdíjas kollégánk nyílt levelét múlt héten már az intézet tagjainak is körbeküldte, és választ is kapott rá. Itt most csak a legsúlyosabb „vádra”, a magyarságtörténettel kapcsolatos állításokra válaszolunk. Sajnálatosnak tartjuk, hogy Vekov kolléga – bár éppen ő tanítja mindmáig a középkori magyar történelmet −, úgy ír nyílt levelet, hogy nem ismeri sem a tanterveket (bár ezek mindenki számára elérhetők intézetünk honlapján: http://kmti.hiphi.ubbcluj.ro), sem az erre vonatkozó szabályozást. Az igazság ezzel szemben az, hogy amíg a ’90-es években erre nem volt lehetőség, már egy évtizede négy félévben oktatjuk a magyarságtörténetet és éppen a Magyar Történeti Intézet megalakulása nyomán vált kötelező tantárggyá mind a történelem, mind a levéltár szakos hallgatók számára. Erről bárki meggyőződhet, ha megnézi az intézet honlapján a tanterveket
s órarendeket.
A régészet és kulturális turizmus szakokon továbbra is választható tantárgy maradt a magyarságtörténet. Ennek oka részben a tantervi kötöttségekben, részben a szaktantárgyak iránti igényben keresendő (pl. az I. éves régészek alig tanulnak szaktantárgyakat), de tapasztalatunk szerint sokan közülük is tanulnak magyarságtörténetet. Szóban és írásban is próbáltuk már elmagyarázni Vekov kollégának, hogy a szakirányok újraakkreditálása, amely 2014 év elején esedékes, nem alkalmas arra, hogy a tanterveket megváltoztassuk. Januárig intézetünknek hat akkreditációs doszsziét (több ezer oldalas dokumentációt) kell elkészítenie, ezzel rengeteg munka van. Az előírásoknak megfelelően ezekben a dossziékban a múlt tanév tanterveinek kell szerepelnie, ezeket tehát nem lehet most – menet közben – megváltoztatni. Az akkreditáció ilyen szempontból nem jelent fordulópontot, utána is nyugodtan meg lehet változtatni a tantervet, tehát nincs „most vagy soha” szituáció. Reményeink szerint előbb-utóbb sikerül konszenzusra jutnunk a többi szakirányt illetően is.
Kedves Karcsi!
Nem hisszük, hogy azzal segítenéd a kérdés megoldását, hogy megszakítod óraadói tevékenységedet, sőt. Ha azonban sajnálatos módon ezt is tennéd, akkor sem látjuk indokoltnak a patetikus és támadó hangvételt. Az óraadás felfüggesztését amúgy már jelezted annak kapcsán, hogy karunk idén az óraadói díj felét tudta csak kifizetni, bár a tantervi előírásokon felül külön szemináriumot is tartottál a középkori magyar történelemből. Mivel Te időközben áttelepdtél Magyarországra és onnan ingázol, ez nem fedezi az útiköltségeidet. Ezt roppant sajnálatosnak találjuk, megértjük, hogy ilyen helyzetben nem vállalod tovább a tanítást, csak azt nem értjük, miért kell a helyzetet „átstilizálni”, és úgy beállítani, mintha itt egyedül Te képviselnéd az igazságot és a jó ügyet, mintha a Jó és Rossz harca zajlana. Képviselőként és karunk oktatójaként lett volna elég alkalmad, hogy az óraadáson túlmenően is tevőlegesen segítsd a magyar oktatás ügyét. Segíteni napi aprómunkával és nem újságcikkekkel lehet. Sajnáljuk, hogy így mondasz búcsút intézetünknek, azonban köszönetet mondunk eddigi munkádért!
A Magyar Történeti Intézet Vezetőtanácsa
* * *
Néhány pontosítás
Az általam írt nyílt levélre adott, látszólag „szakszerű” válaszhoz kénytelen vagyok néhány megjegyzést fűzni.
A nyílt levélben próbáltam nagyon árnyaltan fogalmazni. Nem hiszem, hogy helyes, hogy a magyar(!) tagozaton csak két szakirány esetében (történelem, levéltár) kötelező tantárgy a magyarság története és a többin (pl. régészet, kulturális turizmus stb. ) nem. Utóbbi szakokon miért nem fontos a magyarság történetének ismerete? Ilyen felkészültségű végzőseink döntenek majd műemlékeink sorsáról, kutatják és magyarázzák a honfoglalás korának emlékeit? Netán tanítani akarják majd „A romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai” tantárgyat a VI. és VII. osztályban, ha egyáltalán ezt megengedik a hivatalosságok? Miért csak „választható” a magyar hallgatók esetében ez a tantárgy? Van olyan tananyag, ami ezt pótolja/pótolhatja? Hogyan lehet elfogadhatóan(?) ezt a hallgatók szaktantárgyi „igényével” (talán igénytelenségével) magyarázni? Amúgy megjegyzem, hogy évek óta tartok szemináriumot magyarságtörténetből, nem hivatalosan. És jön, akinek kedve van, mert én senkit sem kényszeríthetek erre, mivel ezt a szemináriumot nem tartalmazza a tanterv. Vajon az egytemi oktatás, főleg annak szükséges/kötelező része az a hallgatók kedvére van bízva és éppen a magyarság történetét illetően? Ha mi nem, ki fogja ezt nekik még valaha tanítani, a mi „szakembereinknek”? És milyen konszenzusra kell jutni, hogy mindenki a magyar tagozaton kötelező mód felvegye ezt a tantárgyat? Kik azok, akik ezt nem akarják? És ők a magyar tagozat oktatói?
A maximális óraszám elvének rugalmas kezelését, illetve a „magyarság története” teljeskörű akkreditációját éppen az egyetem multikulturális jellegére hivatkozva kellene és lehetne elérni. De erre csak akkor kerülhet sor, ha ezt valaki, azaz vezető tisztségben lévő képviselőink kérik. Ha nem most, amikor folyik az akkreditálás, ugyan bizony mikor? S ha nem ilyenkor, akkor eddig miért nem kérték? Ezt illető sorozatos kéréseimre a válasz mindig az volt, hogy”most nem lehet”. Újra megk

Az idei első Erdélyi Toll színei
A székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Kiadó gondozásában negyedévente megszülető irodalmi- művelődési folyóirat, az Erdélyi Toll idei első számában is bőkezűen ajándékozza meg a szépirodalom kedvelőit. A Múzsa és lant rovatban ezúttal csaknem 30 alkotói világ villan fel, megjelenési sorrendben Buksa Éva- Mária, Kiss Székely Zoltán, Ferenczi Enikő, Tar Károly, Pálffy Tamás Szabolcs, Jancsik Pál, Balázs Tibor, Csontos Márta, Nagy József Levente, T. Ágoston László, Hadnagy József, Elekes Ferenc, Beke Sándor, P. Buzogány Árpád, Albert-Lőrincz Márton, Csávossy György, Komán János, Mester Györgyi, Csire Gabriella, Kiss Lehel verse, Benke Júlia, Fülöp Kálmán, Mészely József, Ráduly János, Bartus Rozi, Bodó Márta, Szente B. Levente, Kozma László, illetve Farkas Szabolcs hangján szólnak a múzsák. Amint az várható volt, folytatódnak az olvasót ismerős tájakra kísérő sorozatok. Az Írók a szülőföldről című rovatban Nagy Irén Nyikó mente című szonettkoszorúját találjuk, Mester-szonettjének sorai mintha az Erdélyi Toll szervezőelvére rímelnének:"Helyén van itt minden, mind, ami van,/ Ima vagy ének, mit dúdol a folyó". Az irodalomtörténeti fejezet színvonalát Pomogáts Béla a "továbbélő" erdélyiségről, Bertha Zoltán Lászlóffy Aladár írásművészetéről értekezve biztosítja, folytatódik Beke Sándornak a Székely Útkeresőt levelezés és dokumentumok tükrében bemutató sajtótörténeti munkája, illetve az Anyanyelvünk épségéért című rovat, amelyben Málnási Ferenc erdélyi anyanyelvoktatásról szóló műve a XVI. fejezethez érkezik. A megemlékezések a 185 éve született Orbán Balázshoz kötődnek, akinek szellemét Tompa László, Józan Miklós, Málnási Ferenc, Beke Sándor alkotása idézi meg. A filozófiáról szóló rovatban Balázs Sándor Köznapi filozófia című munkája folytatódik, ma is élő néphagyományokkal Ráduly János és Szőcs Katalin színesíti a Tollat. A Maradandó művészet rovatban Kedei Zoltán festőművész osztja meg tavaszt idéző műtermi gondolatait az olvasóval, a hit üzenetét T. Ágoston László és Kozma László tolmácsolja. Az idei első Erdélyi Toll izgalmas színfoltja a Kultúr-térkép rovat, amelyben Csontos Márta az erdélyi multikultúra fényében értekezik Octavian Goga románságtudatáról és irodalomszemléletéről. Ugyanitt Szilágyi Józsa Mária nyelvész édesapjára, Józsa Jánosra, a Bolyai Tudományegyetem néhai neves tanárára emlékezik, illetve az egykori tanár székelyekről szóló, 1934-ben az Új Cimborában megjelent írása is elolvasható, melynek zárómondata: "A székelyek az országnak legvallásosabb, legbecsületesebb és legmunkásabb népe". Az udvarhelyi lap az elmúlt fél évtized gyakorlatához híven utolsó oldalain a jövendő, illetve az egészen új olvasókhoz szól. A gyermekek Tollát a jól ismert szerzőcsapat, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Csatáné Bartha Irénke, Kiss Lehel, Mészely József, Nagy Irén, Ráduly János és P. Buzogány Árpád teszi ezúttal is színessé és könnyű röptűvé.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

Falu a végeken – Rava
Alig hét kilométeres út vezet Havadtőről Ravába. Ahogy elhagyjuk a Kis-Küküllő völgyét, dombok között kanyargunk. Egymást érik a magaslesek. Helybéli kísérőnk mondja, igazi vadparadicsom van itt. Aki hajnalban erre jár, biztos, hogy találkozik vaddisznóval, medvével, rókával, nyúllal. Mintha természetvédelmi területen, rezervációban lennénk. Zsákutcába érünk. A település házai nekiszaladnak a dombnak. Az épületek egy kicsit a szász vidékeken látható házak stílusjegyeire emlékeztetnek. A régieknél terméskövet használtak, nem téglát. Némelyiküket felújították, termopán nyílászárók rondították el a hagyományos külsőt. Mások ablakai a semmibe révednek. Sok az üres ház. A falu központjában van minden, ami a ruralis urbae-nak kell: kocsma, iskola, templom, kultúrotthon. Minden rendezett és csendes.
Közmunkával épült ki az út és a villanyvezeték
Az iskola mögötti épületben lakik Nagy János és Gizella, nyugalmazott pedagógus házaspár. Székelyföldről kerültek ide, miután 1955-ben elvégezték a tanítóképzőt. 1960-tól "itt rekedtek".
– Amikor idejöttünk, csak traktorral lehetett járni, olyan volt a Havadtőről idevezető út állapota. Villany sem volt a faluban. Az iskolaépület egyik fala bedőlt. Ezt 1962-ben el kellett bontani, és újat építeni helyette. Volt, amikor hétosztálynyi gyereket tanított 11 oktató. 1978-tól I-IV. osztályos iskola lett. Azóta folyamatosan érződik az apadás. Ma egy óvónő van, 15 óvodás, egy tanítónő és 21 iskolás. És egyre több a cigány. Hajdanában csak a falu felső végében, a cigánysoron volt egy-két ház, ma már a település felét ők foglalták el. Igaz, ha ők nem volnának, osztály sem indult volna – mondják.
Hogy milyen volt régen? Volt közösségi élet, összetartás, pezsgett a falu. Pedig akkor is az Isten háta mögött volt. Az utat önerőből tették rendbe, kalákában. Több mint százan dolgoztak, saját szerszámaikkal, szekereikkel, kézi erővel, hogy legyen buszjárata a falunak. És lett. A villanyt 1967-ben vezették be. Összegyűjtötték a pénzt, majd mikor a szerelési díjra való kikerült, szintén kalákát rendeltek el. A villanyoszlopokat a közeli erdőből vágták ki, szurkozták és állították fel a falusiak. Ma senki nem csinál semmit. Szégyen lett a közmunka – hangsúlyozzák.
– Kiöregedett a falu – állapítja meg Gizella. – Akik az évek során végeztek, a rendszerváltás előtt mind ipari iskolába mentek. Évfolyamonként egy, kettő ha otthon maradt. A többiek Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, Segesvárra s a közeli Erdőszentgyörgyre mentek iskolába, aztán ott ragadtak, letelepedtek. A szülők kihaltak. Az üresen maradt házakat lassan felvásárolták a cigányok – meséli a tovább a történetet a volt tanítónő. Aztán elújságolja, hogy a falu elején jó állapotban levő, háromszobás, fürdőszobás, pincével rendelkező, központi fűtéssel ellátott házat udvarral, kerttel együtt nemrég 30.000 lejért vásároltak meg. Az elköltözöttek közül csak azok jönnek haza, akik már nyugdíjba mentek, és ezért rendbe teszik az ősi fészket. Igaz, inkább csak nyaralónak használják.
A ravai cigányok idénymunkát vállalnak külföldön. Itthon is dolgoznának, de nincsen ahol. Tavasszal elmennek Magyarországra, ahol általában mezőgazdaságban vagy építkezésen dolgoznak, aztán ősszel hazajönnek. Akinek sikerül még a Székelyföldön elkapni a pityókaszezont, egy-két hónapig még dolgozhat. A szorgosabbak autót vásárolnak és hoznak haza, házat vesznek, évente javítgatják, tatarozzák. Az itthon maradottak várják a segélyt a sok gyerek után, abból élnek. Hazajönnek karácsonykor, és akkor csak esznek, mulatoznak. Aztán így tél végére elfogynak a tartalékok, és biza vannak, akik másoktól "szereznek be" ezt-azt.
– Régebb nem kellett bezárni még az ajtót sem. Néhány éve feltörték a tűzoltószínt, és mindent elvittek. Aztán lakat került rá. Ez sem volt elég. Kiszedték a téglákat, és a falon keresztül mentek be. Pedig alig volt valami érték – mondja a Nagy házaspár.
– Pedig van eszük – teszi hozzá Gizella –, volt olyan roma tanítványom, hogy szakmát tanult, városra ment, és úgy kikupálódott, hogy amikor hazajött látogatóba, meg sem ismertem. Igaz, ezek férfiak, mert a lányokat, nőket nem taníttatják. Amúgy "nincs gond velük". Tiszták, szépen öltöztetik a gyerekeiket, aki külföldön dolgozik, az némiképp beilleszkedik. Azért néha a kocsmában összeszólalkoznak, de ez nem ravai jelenség – teszik hozzá.
– Mi lesz a jövő? – kérdem, majd egy idelátogató ismerősüket idézik: nem kell 10 év, és Rava cigány falu lesz.
Mielőtt elbúcsúznánk, Nagy János elkísér a kultúrotthonig. Nemrég tette rendbe a gyulakuti önkormányzat. Kívül-belül meszeltek, mázoltak, új székeket hoztak.
– Már csak cigánybált és tort rendeznek itt – mondja Nagy János. Hogy kik ülnek itt tort, nem mondjuk ki, mindannyian tudjuk…
Állandó lelkész nélkül a falu
Varga József, Gyulakuta polgármestere hivatalában a legutóbbi népszámlálás adatait osztja meg velünk. Ravában a 2011-es népszámláláskor 360-an voltak, ebből 285 unitárius, 12 református, öt katolikus, hat ortodox – 181 férfi, 179 nő, 83 18 éven aluli és 43 özvegyasszony. Hogy ez miként oszlott meg nemzetiségek szerint, nem lehet pontosan megítélni, mondja. Mert sokan a romák közül inkább magyaroknak vallották magukat, de az arány valójában fele-fele. Azt is megtudjuk, hogy azóta több mint hússzal kevesebben laknak itt hivatalosan.
– Bár valóban úgy tűnik, hogy elszigetelt a falu, a helyi tanács és a polgármesteri hivatal a lehetőségekhez mérten igyekszik tenni valamit értük. Leköveztük, kijavítottuk a községi utat, felújítottuk az iskolát – külső és belső festés, mázolás volt, ablak- és ajtófelújítás –, rendbe tettük a kultúrotthont, az iskola körül díszkővel raktuk ki a járdákat. Támogatjuk az egyházat, az idősgondozó-szolgáltatást, amelynek munkatársai rendszeresen kijárnak ide – mondja a polgármester.
Izsák Árpád a ravai unitárius egyházközség presbitere, pénztárosa. Csak azért nem falufelelős, mert nem vállalja. Már senki sem vállalja.
– Marosvásárhelyről költöztünk haza. Egyelőre. Mert a tömbházlakásunkat nem adtuk el. A fiatalok mind elmennek – mondja. – Van három fiatal gazda: Andrási Sándor, Engi Sándor és Adorjáni Ferenc, akik próbálkoznak, de ők is kínlódnak. És a falu bejáratánál ott van a Kedei-farm. A tulajdonos Csíkszeredából költözött haza, állatokat, területeket vásárolt. Nagyban gondolkodik, de egyelőre a kéknyelvbetegség megtorpantatta – ennyi a gazdasági élet. Kultúra nincs, egyház… a papok jönnek, mennek, nincs olyan tiszteletes, aki a szórványgyülekezetben maradna.
Izsák úr elmondja, hogy a korábbi fiatal lelkipásztor, Varró Barna "nagyon ügyes" volt. Eljárta, hogy visszakerüljön az egyházhoz az erdő és a mezőgazdasági terület, rendbe tette az erdőt, a templom kerítését. Kaszált, ha kellett, árkot takarított. Mi több, a papilakot felújíttatta, központi fűtés van benne, internet, kábeltelevízió-szolgáltatás, gyönyörű udvar. Csak most üresen áll. Mert lakója elment.
Azt beszélik, sokan orroltak rá, mert "elvette a földjüket", azok, akik a visszaszolgáltatás előtt használták az egyház ingatlanját. Aztán volt, hogy loptak a papilakból, sőt egy alkalommal a templom közelében levő bodegából kijövet "valami cigányok belekötöttek és megkergették, úgy menekült meg, hogy befutott a papilakra". Izsák Árpád úgy tudja, azért ment el, mert "a kétéves lányának itt semmi jövőt nem biztosíthatott". Azóta kérték az unitárius esperesi hivatalt, hogy helyezzen ki állandó lelkészt, de nem kaptak választ. Nincs végzős. Erdélyben (unitárius) paphiány van – mondja. Pedig a szórványba kellene igazán a jó pap. Jelenleg Balázs Sándor Magyarzsákodon levő tiszteletes a beszolgáló lelkész.
Meg kellene honosítani a falugondnokság intézményét
Balázs Sándor cáfolja mindazt, amit a "falu mond" a korábbi lelkipásztor távozásáról. Egyszerűen arról van szó, hogy Szentgericére ment, ahol nagyobb a közösség, el tudja tartani a lelkipásztorát – mondja. Egyetért azzal, hogy a szórványvidékeken az egyház egyik feladata lenne "elviselhetőbbé tenni az ott lakók életét". Nemcsak lelkiekben, hanem minden téren. Ezért kellene bevezetni a falugondnokság intézményét – mondja, majd érvel.
Az erdélyi unitárius egyház kidolgozta a szórványvidékek támogatását célzó falugondnoksági intézményt, amelynek a lényege az, hogy a Ravához hasonló falvakban a lelkipásztor ne csak az egyházi feladatokat lássa el, hanem világiakat is, egyfajta falugondnok legyen, aki intézi a nagyrészt középkorúak, idősek, a közösség ügyes-bajos gondjait. Gazdaságilag lefordítva: mindez azt jelenti, hogy amennyiben az egyházközség nem tudja eltartani a papot, az önkormányzat kellene pótolja a juttatást, s ezáltal megbízná az egyházi elöljárót, hogy lássa el a "falufelelősi" feladatokat is. Ez vonzóbbá tenné akár a fiatal, pályakezdő lelkipászto- rok számára is az amúgy reményvesztett szórványtelepüléseket – fejtette ki Balázs Sándor, és hozzátette, lassan lecserélődik a múlt rendszer kegyetlenségeit átélő nemzedék, azokra kell alapozni a jövőt, akik megmaradnak, gazdálkodnak, próbálkoznak.
Szép álom az "otthon maradás"
Adorjáni Ferenc András egyike azon ravaiaknak, akik próbálkoznak, gazdálkodnak. Ő sem a legifjabb nemzedékhez tartozik, 37 éves. Házukban négy nemzedék él egy fedél alatt. Nagymamája, Demeter Mária 101 éves. Ravában született, soha nem utazott messze, nem költözött el. Lánya, Olga mellette maradt, fia, András jó állást kapott: "Bukurestben katonatiszt" – mondja Mária néni, aki, bár a múlt történeteit néha összekuszálja, büszkén tekint dédunokájára. Pedig élete tükrözi az egy évszázados erdélyi magyar sorsot. Magyar világban, az Osztrák–Magyar Monarchiában született, és román világban kell meghaljon. Férjét 1945. február 15-én orosz fogságban veszítette el, egyedül nevelte két gyermekét. Amikor édesapjuk meghalt, András öt-, Olga egyéves volt. Demeter Mária egész életében dolgozott. Takarított az iskolában, a kollektívben. 98 éves koráig egyedül tartotta el magát, aztán egy szélütés ágynak döntötte. Most is könnybe lábadt szemmel mondja: azt bánja a legjobban, hogy nem tud dolgozni.
Talán ez a gyökér köti még az ősi röghöz unokáját is, aki kérdésemre büszkén mondja, "ebbe születtem, ezen nőttem fel – állattenyésztéssel foglalkozom, amióta az eszem tudom". Hogy mikor kapott igazán kedvet?
Tizenkét évvel ezelőtt részt vett a sepsiillyefalvi LAM Alapítvány által szervezett gazdaképző tanfolyamon, majd négy hónapot Svájcban gyakorlatozott. Ott látta, hogyan kell igazán gazdálkodni. Hazajövetele után viszont arra is rájött, hogy "a fiatal gazdák támogatása, a falun maradás ösztönzése csak szép álom". Két lóval, öt szarvasmarhával kezdte, majd az állományt 30-ra gyarapította. Minden pluszjövedelmet befektetett, gépeket vásárolt.
– Az idéntől megszűnik a tejkvóta-támogatás; mi lesz a gazdasággal? – teszem fel a kérdést, és nem a várt választ kapom.
– Nem adunk el tejet, mert kevesen vagyunk, és a főúttól eltérő településekre nem szívesen jönnek a begyűjtők. A tejet "megetetjük" a borjakkal, és azokat értékesítjük – mondja, majd kifejti: pár napos, hetes borjakat hoznak, amelyeket 100 kg-os súlyig nevelnek, majd eladják. Egyelőre ez a legjövedelmezőbb. Ha a szarvasmarhát a vágóhidaknak értékesítenék, még a felét sem kapnák meg a borjúként eladott állat értékének. A borjakat ugyanis külföldön adják el a kereskedők.
Szóba kerül az uniós támogatási rendszer.
– Ezeket a támogatásokat, pályázatokat nem az egyszerű gazdálkodó ember számára írták. A bürokrácia miatt elérhetetlenek. Az elért eredményt kellene díjazni, és nem az olyan terveket, amelyeknek még látszatuk sincs. Jó volna, ha a hangsúlyt nem a pénzügyi támogatási rendszerre helyeznék, hanem a helyi piac védelmére – osztja meg tapasztalatait kérdésemre a gazda. – Ettől függ a hazai mezőgazdaság, a vidék jövője! Jelenleg ebből meg lehet élni, de meggazdagodni nem… – teszi hozzá.
– Tervek, jövő? – kérdem.
– A fiamnak már vannak kecskéi, amelyeket ő gondoz. Úgy neveljük, hogy egyszer majd az övé lesz a gazdaság. De addig még nagyon sokat kell dolgozni itt a végeken!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Megtanultam leszámolni az illúzióimmal
Életműdíjat vett át KÁNTOR LAJOS az RMDSZ létrejöttének negyedszázados évfordulóját ünneplő gálán. A kolozsvári írót, szerkesztőt a huszonöt évvel ezelőtt történtekről, az értelmiség és a politika viszonyáról kérdezte Cseke Péter Tamás.
Egyik megfogalmazója volt 1989 karácsonyakor a Hívó szó című kiáltványnak. Ezt sokan az RMDSZ születési bizonyítványának is nevezik. Helytálló ez a megállapítás?
Közvetlenül a rendszerváltáskor párhuzamosan beindult az erdélyi magyarság szerveződése különböző nagyvárosokban, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron és Székelyföldön is. Ám tudomásom szerint Kolozsváron született meg az első írásos, átgondolt, programatikus elképzelés a romániai magyar közösség jövőjéről. Ez volt a Hívó szó. Nem tudok arról, hogy a Domokos Géza nevéhez fűződő szervezkedés során a kolozsvárihoz hasonlóan átfogó, a múltra visszatekintő, de inkább a jövőt megcélzó, a romániai magyar közösség elképzeléseit megfogalmazó szöveg született volna. Akkor, a legelső napokban keveset tudtak egymásról ezeknek a szerveződéseknek a kezdeményezői. Hiszen a diktatúra összeomlása mindenkit nagyon váratlanul ért. Talán Silviu Brucanon kívül senki sem számított erre Romániában, romániai magyar biztosan nem. Brucan tudott a legtöbbet, mert ő Washingtonból ment Moszkvába és onnan jött vissza.
Hogyan készült a kiáltvány?
December 22-én Balázs Sándor és Nagy György körbejárt néhány kolozsvári magyar értelmiségit, akiket elhívtak másnapra Gáll Ernő lakására. Erre a megbeszélésére Balogh Edgár hozott egy szöveget, amely a jelenlévők mindegyike szerint használhatatlan volt. Úgy véltük, ez egy „térden állva lázadó” szöveg volt, a régi kísérletek szellemében fogalmazta meg a szerzője. Aki ismeri Balogh Edgár rendszerváltás előtti elképzeléseit arról, hogyan lehetne javítani a romániai magyarság helyzetén, az tudja, mire gondolok. Végül a Gáll Ernő lakására összegyűlt társaság Balázs Sándort és engem jelölt ki arra, hogy fogalmazzuk meg a kiáltványt. Ketten átmentünk a másik szobába, és megírtunk egy szöveget. Ezt aztán megvitattuk, itt-ott módosult, és megszületett a Hívó szó, amelyet tizenöten írtunk alá. A kiáltvány meg is jelent a Szabadság december 24-i számában. Aznap alakult meg a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács is, amelynek elnöke lettem.
Milyen szerepe volt RMDSZ megalakulásában?
A különböző önszerveződések felvették egymással a kapcsolatot. Január 7-én tartottunk egy küldöttgyűlést a kolozsvári színházban, majd 13-án Marosvásárhelyen tartották meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első országos küldöttértekezletét. Horváth Andort és engem kértek fel, hogy a Vásárhelyen elhangzottak alapján írjuk meg az alapszabály-tervezetet, amelyet később Nagyváradon, az alakuló kongresszus elé terjesztettek. Ezen az országos elnökség tagjává választottak, s az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke is voltam a megyei szervezet első tisztújító közgyűléséig. Akkor Balázs Sándor lett az elnök, én egy darabig alelnök maradtam. Inkább a Korunkkal szerettem volna foglalkozni. Az első parlamenti választások előtt rá akartak beszélni, hogy vállaljak képviselői vagy szenátori mandátumot. Nemet mondtam, akárcsak akkor, amikor egy államtitkári tisztség elvállalására kértek fel, mert nem akartam Bukarestbe menni. De azért a politikából egy darabig nem szálltam ki. Legalább egy éven át Budapesten, Bukaresten, Párizsban fontos találkozókon képviseltem az RMDSZ-t. Amikor megtartották az első román-magyar értelmiségi találkozót Budapesten, engem kértek, hogy hívjam meg azokat a kolozsvári románokat, akikről úgy gondoljuk, le lehet ülni velük konstruktívan tárgyalni. Emellett részt vettem az RMDSZ kemény belső vitáiban is. Néhányan nem értettünk egyet azzal, hogy Domokos Géza – aki amúgy nagyon jó barátom volt – Ion Iliescu mellé akarta faroltatni az RMDSZ-t. Voltak személyes ambíciókból fakadó konfliktusok is abban a korszakban. Szőcs Géza magatartása mellett vita lett abból is, hogy Kincses Előd szerette volna, ha Tőkés László mellé Király Károlyt is az RMDSZ tiszteletbeli elnökké választják.
Mikor szállt ki a politikából és miért?
Sokáig választott tagja voltam a Szövetségi Képviselők Tanácsának, akkor még Küldöttek Országos Tanácsának hívták. Az egyik kolozsvári ülésen – talán 1994-ben – bejelentettem, hogy kilépek a testületből, miután Tőkés László megfogalmazta azt, hogy az RMDSZ-nek szakítania kell a románokkal szembeni „kézfogás-politikával”. Ezt éppen akkor tette, amikor a román értelmiségiek részéről volt egy pozitív visszajelzés, ami némi biztatást jelentett. Az ülésen azt kértem, Tőkés álláspontját vitassuk meg, ám ezt a testület – kis szavazatkülönbséggel – leszavazta. Ekkor beadtam írásban a felmondásomat, és erre a mai napig büszke vagyok. Ez jelentette a szakításomat a nagypolitikával. Azóta csak civilként fogalmazom meg a véleményemet, illetve még egy darabig MÚRE-elnökként tagja voltam a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak is, amelyet a mai napig sóhivatalnak tartok. Nekem már a rendszerváltás előtt nagyon jók voltak a román kapcsolataim, az irodalmon keresztül. Jó viszonyt ápoltam román csúcsértelmiségiekkel, D. R. Popescuval, Adrian Marinoval, Augustin Buzurával. Sokat beszélgettem annak idején Ioan Aluas szociológia professzorral, többször találkoztam Ana Blandianával is.
2012-ben megfogalmazott a Kolozsvár Társaság nevében egy másik kiáltványt, az Új Hívó szót, amely nevében is utal az 1989-es dokumentumra. Mi késztette arra, hogy közzétegye ezt a szöveget?
Elsősorban az RMDSZ ellenében alakított árnyékszervezetek, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt megalakulása. Ugyanakkor úgy éreztem, az RMDSZ politizálásán is változtatni kellene.
Bár néha bíráltam, egy pillanatig sem fordítottam hátat az RMDSZ-nek. Soha nem gondoltam azt, hogy a szövetségnek van alternatívája Erdélyben az érdekképviseletre.
Dilettánsnak tartom a szervezeteket, amelyek alternatívaként kínálják magukat. Ettől függetlenül néhány ember e szervezetek vezetői közül – például Szilágyi Zsolt – kifejezetten rokonszenves volt számomra, amíg az RMDSZ tagja volt. Szerintem Tőkés László hergelte őket végig, mert nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a megmondóember. Az Új Hívó szó megfogalmazására késztetett az is, hogy azt tapasztaltam: az RMDSZ-ben is egyre nagyobb szerepet kaptak az úgynevezett megélhetési politikusok. Nyilván naivitás volt azt hinni, hogy az RMDSZ sokáig megmarad ernyőszervezetnek. Jómagam soha nem voltam híve a pártosodásnak, de elfogadom, hogy ebben az országos politikai felállásban más lehetőség nem volt.
Az úgynevezett külhoni magyar közösségek politikailag mindenütt megosztottak. Hogyan lehetne összebékíteni egy nagy létszámú nemzeti közösség politikai sokszínűségét az egységes politikai érdekképviselet szükségszerűségével?
Az az érzésem, erre nincs recept.
Nem erdélyi magyar sajátosság, hogy a rendszerváltáskor aktív politikai szerepet vállaló értelmiségiek kivonulnak a politikából, és csak néha hallatják hangjukat. A 2012-es felhívásának kezdeti visszhangja hamar elcsitult. Meghallgatja-e mostanában az RMDSZ az értelmiségiek véleményét?
Én megtanultam leszámolni az illúzióimmal. Persze, ettől még néha úgy érzem, érdemes megszólalnom. Meglepett, amikor megtudtam, hogy életműdíjat kapok az RMDSZ-től. Ebben nem tudom, mekkora súlya volt a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalásomnak és mekkora az irodalmi munkásságomnak. Lehet, hogy ez is egy illúzió, de pozitív folyamatnak látom, hogy az RMDSZ – elsősorban néhány fiatal politikusa révén – egyre inkább hallgat a civil társadalomra. Ezt tapasztalom a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa program megszervezése kapcsán. Tamás Gáspár Miklós írta, hogy a pártok erodálásával párhuzamosan a társadalom egyre inkább a civil önszerveződés irányában mozdul el. Az ifjúsági főváros program esetében egy újfajta magatartást láttam az RMDSZ néhány politikusa részéről. Fogalmazhatnék úgy is, hogy bevonták az ügyek intézésébe, a tervezésbe a civileket is. És nagy dolognak tartom, hogy a mai fiatalok természetesnek veszik: beleszólásuk van, lehet saját ügyeikbe, ügyeinkbe. Kolozsvár az övék is, erre nem kell engedélyt kérniük a többségtől.
Milyennek látja most az RMDSZ-t és a szervezet jövőjét?
Sok mindent vállalnak ott, ahol érdemben jelen tudnak lenni. Kolozsváron régóta nem volt tartósan ennyire jó az RMDSZ néhány politikusának megítélése, elsősorban Horváth Annának köszönhetően. Az alpolgármester olyan fiatalokat vett maga mellé, akikkel együtt el tudott érni valamit. A két előző magyar alpolgármester semmit nem tudott elérni. Az RMDSZ hátországát ugyanakkor hiányolom. Annak idején, Kolozsváron, rövid idő alatt 50-60 ezer ember iratkozott be az RMDSZ-be. Nem kellett győzködni őket, sorban álltak a színház pénztáránál és adták le a belépési nyilatkozatukat. Akkor volt tömegalapja az RMDSZ-nek. Hozzám lassan másfél évtizede senki nem jött megkérdezni, hogy nem fizetném be a tagsági díjat? Azt sem tudom, egyáltalán még van-e tagsági díj. Az RMDSZ lassan már csak a kampányban fordul az emberekhez. Ezért is gondolom úgy, hogy a szövetség és a civil szervezetek közötti viszony kulcsfontosságú lehet, a civileken keresztül meg lehet próbálni néhány érdeket érvényesíteni.
Az életműdíj is bizonyítja, hogy van tekintélye az RMDSZ-ben. Elképzelhető, hogy előbbi kifogásait szóvá tegye egy harmadik Új Hívó szóban?
Elképzelhető. De nem szeretnék muníciót szolgáltatni azoknak, akikkel messzemenően nem értek egyet. A kritikát szükségesnek tartom, de nehéz ezeket úgy megfogalmazni, hogy ne az RMDSZ ellenfeleinek malmára hajtsa a vizet. Az egyik RMDSZ-kongresszuson a küldötteknek járó húsz másodperc alatt meg is fogalmaztam azt a kritikámat, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács eljelentéktelenedett. Egy bírálatot meg lehet fogalmazni húsz másodpercben vagy húsz oldalas kiáltványban, én inkább a könyveimben fogom elmondani a véleményemet.
Visszakanyarodnék a 25 évvel ezelőtt történtekre. Az 1989-ben táplált reményekhez képest mi okozta Kántor Lajos számára a legnagyobb csalódást?
A kultúra háttérbe szorulását fájlalom, és nem csak magyar vonatkozásban. A Ceauşescu-időkben tekintélye volt a kultúrát, irodalmat képviselő személyeknek, intézményeknek. Néhány szerencsés helyzet kivételével ezek az emberek, intézmények a háttérbe szorultak. Mondok egy példát: egy év múlva 1200 lej lesz a minimálbér Romániában, ma alig 200 lejjel nagyobb a Korunk főszerkesztőjének a fizetése. Ezt én szégyenletesnek tartom. Csalódtam a magyar-magyar kapcsolatok alakulásában is. Huszonöt éve el nem tudtam volna képzelni ekkora megosztottságot.
Csalódottan veszem tudomásul azt is, hogy a politikai elit és az értelmiség a 25 év alatt mennyire eltávolodott az emberektől.
A Hívó szóban megfogalmazott célkitűzések közül az önálló állami magyar egyetem létrehozásának elmulasztását fájlalom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (5.)
Másnap reggel az egész család elindult gyalog a belváros felé, a szembejövőket kérdezve, hogy mi van a Főtéren. Látszik a tüntetés nyoma – mondták –, de csend van, és mindenki arra biztatott, hogy ne menjünk tovább. Nem hallgattunk rájuk, a Jókai utcán ismerősökkel találkoztunk, akikkel elbeszélgettünk. Az egyetemi könyvesbolt kirakatüvegén néhány A4-es fehér lap volt kiragasztva, és rá volt írva, hogy „Moarte criminalilor!” („Halál a gyilkosokra!”) Ez igen bátor tett volt akkor, hisz még nem látszott, hogy a rendszer megbukott volna. Ahogy délben hazaértünk, megtudtuk a tévéből, hogy Ceauşescu elszökött (éppen akkor beszélt Mircea Dinescu), kimentünk a tömbház elé egy üveg pezsgővel és néhány pohárral. Az üzletekből kijövő elárusítók nem mertek inni, csak miután valaki kitett az erkélyre egy rádiót, és abból hallották az eseményeket. Délután elmentünk autóval Demény Attiláékhoz. Átmentünk Csép Sándorékhoz, akkor ismertem meg személyesen. Telefonálgatások után elmentünk Gyimesi Éváért, majd Könczei Csillával a Monostorra egy videokameráért. Visszafelé jövet Csilla videózott, az utcán autók tetején fiatalok ültek zászlókkal és énekeltek, kiabáltak. Ez a felvétel ma is megvan Csillának, jó dokumentuma annak a délutánnak. Emlékszem, amikor Gyimesi Évát vittük az akkori Igazság szerkesztőségébe, a főtéri plébánia előtt állt Czirják Árpád, és néhány fiatalnak magyarázta, hogy nincs mit keresniük az épületben, mert az az egyházé. A fiatalok azt állították, hogy azelőtt este egy fenti ablakból is lőttek a tüntetőkre. Éva is odament, és váltott néhány szót Czirjákkal, amikor a fiatalok már elmentek. Én nem szálltam ki az autóból, és más sem, csak Éva. Látszott a fiatalokon, nem hitték el, hogy nem onnan lőttek, de tisztelték a papi ruhát. Hogy ezután mi volt, mit csináltunk még, nem emlékszem. Csak arra, hogy otthon késő éjjelig néztük a tévét, odavoltunk Petre Románért és Iliescuért (ez az érzés aztán nagyon hamar elmúlt, de szilveszterig biztos tartott, januárban azonban már lecsillapodtunk). Érdekes, hiába néztük a tévét, az a hír elkerülte a figyelmünket, hogy Ceauşescuékat már aznap elfogták (pedig a Csilla videóján hallatszik, hogy én azt mondom, „elkapták őket”, estére már elfelejtettem, vagy csak nem voltam benne biztos). Reggel nagyon féltem bekapcsolni a tévét, hogy vajon mit fogok látni. Féltem, hogy az előtte való nap csak álom volt. De szerencsére nem. Szombaton reggel egyedül lementem a belvárosba, sorban álltunk a Béke téren újságokért (Szabadságot vettem, és talán egy Clujul Liber című román újságot – milyen kár, hogy nem őriztem meg ezeket!), majd bementem az egyetemre. A bejárat fölött már egy nagy molinó volt kifüggesztve a következő szöveggel: „Universitate liberă. Szabad egyetem. Freie-Universität”. Vagy 25 tanár gyűlt össze egy földszinti teremben, valahol a geológián, Negucioiu rektor is ott volt, és leült az asztalhoz valakivel (nem emlékszem, ki volt, talán a gazdasági igazgató), és az emberek elkezdtek beszélni szép sorjában felállva. Olyan szövegeket mondtak, hogy egy idő után a rektor és a mellette ülő alak jobbnak látta beülni a padokba a többiek közé. Nem volt ott konkrét, személyes bírálat, csak általánosságban beszéltek. Mindenki azt mondta, hogy akik lejáratták magukat a rendszer kiszolgálásával, azok lépjenek hátrébb. Nem volt lincselés, senki se bántotta őket, de mire egy ad-hoc bizottság alakult, hogy átvegye az egyetem ideiglenes vezetését, már nem voltak ott. Nem emlékszem, hogy mikor mentek el. Ennek a bizottságnak Ionel Haiduc lett az elnöke. Kevesen tudják, hogy a Szabadságban 1990. január 8-án 168 aláírással megjelent felhívás a Bolyai Egyetem újraindításáért a matematikakarról indult. Még decemberben vitatkoztunk arról, hogy kell-e ilyen felhívás, és félnapi vita után úgy gondoltuk, hogy kell, mert nem tudni, hogy később lesz-e még alkalom kimondani azt, hogy igényeljük az önálló magyar egyetemet. És elkezdtünk szervezkedni. Január elején üzent Bukarestből Pálfalvi Attila, aki akkor tanügyminiszter-helyettes volt, hogy lesz egy tanácskozás a minisztériumban egyetemi ügyekről, és jó lenne, ha valaki felmenne a leendő Bolyai Egyetem részéről is. Arra emlékszem csak, hogy többen összegyűltünk Balázs Sándornál, aki akkor a Bolyai Bizottság elnöke volt (a Bolyai Társaság csak valamikor áprilisban alakult meg). Nem tudom, kik voltak jelen, egyedül Szilágyi Pálra emlékszem még. Hosszas vita után a választás Balázs Sándorra és rám esett. Somai József lefordította románra azt a szöveget, amely nagyjából azonos volt a Szabadságban megjelenttel, talán kicsit hosszabb volt. És ezt vittük magunkkal románul és magyarul. A magyar nyelvű szöveget odaadtuk Rostás Zoltánnak, aki már az állomáson várt minket (akkor A Hétnél dolgozott), és közölte is a Romániai Magyar Szóban, kettőnk nevét íratva alá. Az eredeti szövegen nem volt ott a nevünk, hisz ez nem saját munkánk, hanem közös szöveg volt. Emlékszem a zsúfolásig megtelt teremre, ahol mindenki mondta a maga véleményét a tanügy megreformálásáról. A miniszté­rium képviselője (nem emlékszem, hogy éppen Şora miniszter volt-e vagy más) nemigen avatkozott bele, hagyta, hogy mindenki elmondja, amit fontosnak tart. Balázs Sándor is szót kért, és felolvasta a kérésünket, igényünket az újrainduló Bolyai Egyetemre. Semmilyen reakció nem volt, sem egyetértő, sem támadó. Pálfalvi Attila nagyon optimista volt, azt mondta nekünk, hogy csak napok kérdése, hogy megjelenjen a döntés a Bolyai Egyetemről. Néhány nap múlva (talán A Hétben) meg is jelent vele egy interjú, amelyben határozattan állította, hogy ősszel beindul a szinte minden szakot magában foglaló Bolyai Egyetem. Ma sem tudom, és soha nem volt alkalmam azután megkérdezni, hogy mire alapozta ezt a határozott véleményt. Azt el tudom képzelni, hogy Mihai Şora akkori tanügyminiszter hajlandó lett volna egy ilyen döntésre, de minden bizonnyal nem rajta múlott. Aztán Pálfalvi Attilát eltávolították a minisztériumból, és az egyetem ügye zátonyra futott, és mára teljesen „elrozsdásodott”.
A magyar felsőoktatás elindítása 1989 után
Természetesen mindjárt a változások után megpróbáltuk beindítani a magyar nyelvű oktatást a matematikakaron (ahogy mások is más karokon). A harc nagy részét (mert ez nem ment könnyen) Balázs Márton vívta meg, aki akkor dékánhelyettes volt. Hogy ez mennyi feszültséggel, megaláztatással, lemondással járt (ennek lett áldozata a doktori vezetői státusa is), azt csak ő tudná megmondani (ezeket le is írta emlékeztetőül, megvan kéziratban). A kezdeti harc eredménye az volt, hogy matematika szakon az első két évfolyamon mindent lehetett magyarul tanulni, utána a következő kettőn semmit. Informatika szakon maradt a csak román nyelvű oktatás, azzal indokolva ezt, hogy az nem tanári szak. 1993-ban fordulat állt be a Babeş–Bolyain a magyar nyelvű oktatásban, mert abban az évben az RMDSZ egyes képviselői a hírhedt neptuni titkos tárgyaláson megegyeztek abban, hogy a tanügyminisztérium a BBTE részére 300 helyet elkülönít a magyar nyelven tanulók részére, külön felvételit tartva ezekre a helyekre. Hogy ez milyen (jó vagy rossz) hatással lett a magyar nyelvű felsőoktatásra, az máig tisztázatlan, hisz ennek hatására kialakult a BBTE mai struktúrája, korlátozott döntésű magyar tagozattal, de elodázódott (azt is írhatnám, hogy végtelen pályára állt) az állami magyar egyetem létrehozásának kérdése. Az állami magyar nyelvű egyetem kérdése azóta is jó politikai tőke, bármikor elő lehet rángatni. A 300 hely a 2000-es évek elején már 1000 körül volt, hisz az egyetem számbeli fejlődése a magyar oktatásban is megfelelő módon jelentkezett. Andrei Marga rektor ebben mindig támogatta a magyar nyelvű oktatást, soha nem ellenkezett, ha növelni szerettük volna a helyek számát, igyekezett megoldást találni erre.
Érdekes volt a román kollégák hozzáállása a magyar nyelvű oktatáshoz. Kevés kivételtől eltekintve nem akadályozták azt, hogy magyar nyelven is tanítsunk, de nem akarták, hogy erről mi magunk döntsünk. Azt szerették volna, és ma is így van ez, hogy ők felügyeljék ezt a folyamatot, ők dönthessenek mindenről. Nálunk, a karon a tanárok maguk döntöttek arról, hogy mit és hogyan tanítsanak egy tárgyon belül, figyelembe véve természetesen a tantervet és a tantárgyi leírást (amely csak nagyobb fejezeteket írt elő akkor). A vizsgákat is mindenki saját maga tervezte meg, figyelembe véve az általános szabályokat. De tudok olyan karról, ahol a román professzor arra kötelezte a magyar kollégát (aki többnyire fiatalabb volt), hogy még a vizsgatételeket is tőle vegye át, és fordítsa le magyarra. Amikor már több karon is volt magyar nyelvű oktatás, és külön titkárnő foglalkozott a magyar nyelven tanuló diákokkal, még akkor sem vették szívesen, ha magyar nyelvű hirdetéseket tettünk ki a hirdetőtáblára. Az pedig ma is tabu, hogy a magyar hirdetőtábla fölé magyarul is kiírják, hogy az a magyar tagozat hirdetőtáblája. Kicsinyesen zavarja őket a magyar nyelv! Az egyetem bejáratánál (nyilván csupán reklámcéllal) magyar és német köszöntőszöveg is fut az elektronikus hirdetőn, és szerepel egy táblán. De ha bemegyünk az épületbe, alig van magyar felirat, például még a Farkas Gyula Teremre sincs kiírva a „terem” szó magyarul. A rektori folyosón ma már nemcsak a román rektorok büsztjei láthatók a falon, de az egész olyan tipikusan román felfogású módon van megoldva, hogy ember legyen a talpán az a román, aki ebből megtudhatja, hogy az egyetem történetének milyen szakaszai voltak. Az efféle történelemhamisítás csúcsa az a Ceauşescu pártfőtitkár által küldött távirat, amelyben 1977-ben köszöntötte a nagyváradi román színjátszás 50. évfordulóját. Azért jegyeztem meg, mert az olyan szöveg, amely tulajdonképpen igaz tényeket tartalmaz, de a fogalmazás mikéntje miatt teljesen félrevezeti a gyanútlan olvasót, és pont ez is a célja. A csúsztatáshoz tudni kell, hogy Nagyváradon először 1927-ben alakult román színház, előtte csak magyar volt. 1940-ben, Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után ez a román teátrum megszűnt. A második világháború után – figyelembe véve, hogy a város többségében magyar lakosságú volt – csak a magyar színház alakult újra a megváltozott körülmények között, és csak 1957-ben alakult meg (pártutasításra) a színház román tagozata is. Ez a táviratban az ötvenéves román színház köszöntése kapcsán úgy szerepelt, hogy a nagyváradi színház 1957-től a „párt helyes nemzetiségi politikája folytán” román és magyar tagozattal rendelkezik. Vajon hány gyanútlan román olvasó vette ki ebből, hogy 1957-ben nem a magyar, hanem a román tagozat alakult meg?
Lehet, hogy a „bölcs vezér” is így olvasta a számára megfogalmazott távirat szövegét, elvégre ő sem tudhat mindent, bármennyire is bölcs, hisz a bölcsesség önmagában nem jár feltétlenül tudással. A baj csak az, hogy ma is bőven vannak tudás nélküli „bölcsek”!
Társadalmi szervezkedés
1989 után egyre-másra jöttek létre a szakmai és egyéb társaságok, egyesületek. Csak azokról szólok, amelyeknek tagja lettem, legtöbbjükben (kivéve az EME-t) vezető funkciót is betöltöttem hosszabb-rövidebb ideig. Az elsők között alakult meg az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (EMT), amely mai is az egyik legjobban működő. Legfontosabb eredményének azt tartom, hogy ma már nagyon sok, szép magyarsággal beszélő mérnökünk van. A Bolyai Egyetem visszaállításának igénye hozta létre már 1990 januárjának elején a Bolyai Bizottságot, amely áprilisban Bolyai Társasággá alakult. Újraalakult a kommunista idők elején megszüntetett Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Az iskolások részére már 1953-tól létezett egy magyar nyelvű matematikai folyóirat, a Matematikai és Fizikai Lapok, amely 1956-ig a megfelelő román lap fordítása volt. 1957 és 1962 között önálló kolozsvári szerkesztőséggel működött. Az 1962. évi 6-os számtól kezdődően újra fordítás, és ekkor már csak Matematikai Lapok a címe. Az 1989-es változáskor már újra létezett egy kolozsvári szerkesztőség, és a lap csak részben volt fordítás (hivatalosan az maradt, de Nicolae Teodorescu akadémikus, felelős szerkesztő nagyvonalúsága révén már nemcsak románból fordított cikkek jelentek meg, hanem magyarul írottak is). 1990 után magyar szerkesztésű lappá változott, de még mindig a bukaresti országos matematikai társulat lapjaként. A kapcsolat a bukaresti társulattal egyre nehezebbé és formálissá vált, hiszen a lapot már nem finanszírozták. Hogy a lapnak megfelelő kiadótársaságot kerítsünk, 1993-ban létrehoztuk a Radó Ferenc Matematikaművelő Társaságot, és 1997 januárjától sikerült a Matematikai Lapokat önálló lappá alakítanunk. A nevet azonban nem használhattuk, mivel a bukaresti matematikai társulat azzal az igénnyel lépett fel, hogy idővel szeretné feléleszteni saját kiadványaként a magyar nyelvű lapot (ez azóta sem sikerült). Új címként a Matlapot találtuk ki, hisz a tanulók sokszor nevezték így addig is. Javaslatomra, informatikai mintára, MatLap néven indult a lap, de sokan kifogásolták a szó közepén lévő L-t, így Matlappá alakult (gondolom, a változtatásban fontos szerepet játszott a nyomdai szakemberek véleménye, akiknek szokatlan volt az ilyen „fenegyerekeskedés”). Hasonló nemtetszést arattam akkor is, amikor az EMT hasonló jellegű, de fizika-, kémia- és informatikatartalmú, FIRKA nevű lapját nem naptári, hanem iskolai év szerint számoztuk (szintén az én javaslatomra): egy évfolyam egy tanév. Az volt a fő érv ellene (szintén a nyomdai szakértők részéről), hogy ilyen nincs sehol a világon. De megmaradt, mert a kollégáknak is tetszett, és most már van a világon ilyen, több mint húsz éve.
Hogy pályázhassunk a magyar nyelvű oktatás megsegítéséért, a Babeş–Bolyai Egyetemen létrehoztunk egy egyesületet Farkas Gyula Egyesület a Matematikáért és Informatikáért névvel. Közben létrejött az EME matematikai és informatikai szakosztálya is, amely a természettudományi szakosztályból vált ki. A matematikát a természettudomá­nyok közé szokták sorolni, Magyarországon szokás élettelen természettudománynak nevezni. Ez utóbbi besorolással gyakran szoktam viccelődni, hogy ez azért van, mert a matematikusok általában élhetetlenek.
Amikor magalakult a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), létrejött annak a matematikai, informatikai és csillagászati szakbizottsága. Ezeknek a matematikai társaságoknak, bizottságoknak a tagsága nagyjából megegyezik, de nem teljesen. Mindegyiknek megvan a maga jól meghatározott szerepe. Amikor átmentem a Sapientiára, ott is létrehoztuk a marosvásárhelyi matematikai és informatikai tanszék háttérintézményeként a MITIS Egyesületet. A név (egyik fiatal kollégánk ötlete) utal a tanszék nevére (Matematika–Informatika Tanszék), de humorosan a híres amerikai MIT-re is (Massachusetts Institute of Technology), de akár a latin mitis szóra is, amelynek rengeteg jelentése közül szóba jöhet a jótékony, felnőtt, békés, enyhe (angolul soft).
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Másfél évtized a fogyatékkal élők szolgálatában
Tizenöt éves a Hifa Románia
A hét folyamán színes rendezvénysorozattal ünnepli fennállásának 15. évfordulóját a Hifa Románia Egyesület, amely több mint másfél évtizede munkálkodik a fogyatékkal élők és hátrányos helyzetű családok megsegítése érdekében. Hogy honnan indultak és miként próbáltak az évek során több száz sérült életén, mindennapjain könnyíteni, arról Csata Éva pszichológussal, az egyesület ügyvezető igazgatójával beszélgettünk.
– Hogyan született az egyesület létrehozásának az ötlete?
– 2000-ben Simon Judit és néhány fogyatékkal élő barát leültek és megosztották egymással az élményeiket, hogy milyen volt fogyatékkal felnőni, beilleszkedni a társadalomba, milyen esélyek vannak továbbtanulásra, esetleg munkavállalásra. Felmérve ezeket az esélyeket, ráébredtek arra, hogy nemcsak nekik volt nehéz, hanem valójában minden sérült ugyanazokkal a nehézségekkel szembesül, és úgy döntöttek, hogy létrehozzák a Hifa Románia Egyesületet. Ennek akkor volt egy külföldi védelmező szervezete, a tulajdonképpeni ausztriai Hifa Egyesület és ennek a magyarországi fiókja, amely szintén támogatta a kezdeményezést. Segítettek az egyesület létrehozásában, de ma már csak lelki támaszként vannak jelen az életünkben. Az első évek azzal teltek, hogy jogi hátteret próbáltak találni, illetve képezni azokat, akik az egyesületet létrehozták, hogy el tudjanak jutni egy olyan szintre, hogy önerőből pályázni tudjanak, programokat szervezni, ezeknek anyagi hátteret biztosítani és minél több sérült emberen segíteni. Az elején elsősorban Vásárhelyről, illetve a Maros megyei településekről kerültek ki az egyesület haszonélvezői, de ezt követően bővülni kezdett a kör, és egyre több megyéből csatlakoztak sérültek. Ma már az ország legtöbb megyéjéből vannak tagjaink, és ha mi nem tudunk segíteni, mivel esetleg az adott támogatás nem fedi azt a régiót, felvesszük a kapcsolatot olyan partnerszervezetekkel, amelyek helyben orvosolni tudják a problémáikat. Szintén fontos mérföldkő volt, hogy az egyesület létrejöttével egy időben elindult a Hifa-Ro Info folyóiratunk, ami egy negyedévi lap, és ebben az évben megjelent az ötvenedik lapszám. Ez szép teljesítmény, hiszen ha azt nézzük, hogy az első szám egy nyolcoldalas, fehér-fekete, illusztrációkban szegény kiadvány volt, mára kinőtte magát, sikerült 24 oldalasra gyarapítani. Ez már egy színes folyóirat, interneten is megnézhető, sőt tavalytól a nemlátók számára is elérhető, hangoskönyv formájában. Igyekeztünk hangot adni a fogyatékkal élőknek, akik egyrészt életükkel példát tudnak mutatni, hogyan lehet pozitívan megélni ezt a helyzetet, beilleszkedni és azokat a lehetőségeket megkeresni, amit egyenlő esélyekként emlegetünk, viszont sajnos nem így vannak jelen a társadalomban.
Jelenleg hivatalosan a tagjaink száma 150-200-ra tehető, és van egy 54 személyből álló szubvenciós listánk, ami azt jelenti, hogy a polgármesteri hivatallal együttműködésben ezt az 54 személyt – fogyatékkal élők, krónikus betegek és ezek családtagjai, akiknek az egy főre eső jövedelme alacsony – ellátjuk havonta élelmiszerekkel és tisztálkodási szerekkel. Számunkra nem az a fontos, hogy legyenek bejegyzett tagjaink. Az elv az, hogy ha bárki betér hozzánk, azon próbálunk segíteni.
– Melyek azok a területek, ahol segítséget nyújtotok a fogyatékkal élőknek?
– Két évvel ezelőtt a polgármesteri hivatal jóvoltából kaptunk egy központi irodát. Az azelőtti székhely egy magánlakásban kialakított iroda volt, nem volt alkalmas arra, hogy találkozókat szervezzünk. Az új, Enescu utcai székhelyen hétfőtől péntekig 9-től 17 óráig jelen vagyunk. Megtalálhatók vagyunk azok számára is, akik esetleg csak interneten keresztül tartják a külvilággal a kapcsolatot, hiszen vannak fogyatékkal élők, akik nem igazán tudnak kimozdulni az otthonukból. Működtettünk adminisztrációs tanácsadást, ha bárki megkeres azzal, hogy hivatalos ügyeit nem tudja elintézni, nem tud mozogni, vagy nem beszéli az ország nyelvét, tanácsot adunk, vagy eljárjuk vele a hivatalos szerveket. Emellett van jogi tanácsadásunk is, az egyesület szintén fogyatékkal élő alkalmazottja, a jogász kollégánk segít minden hozzá fordulón, legyen az sérült, annak a gondozója vagy hátrányos helyzetű személy, aki nem tudja megengedni magának, hogy az ügyvédi illetékeket kifizesse. Vannak olyan jogaik a fogyatékkal élőknek, amivel sajnos nincsenek tisztában, és attól való félelmükben, hogy félretájékoztatják őket, legtöbbször nem indulnak el, hogy kiharcolják maguknak például a nekik járó támogatásokat. A jogász kolléga ebben is segít, sok esetben elkíséri őket, és segít a jogok kiharcolásában. Emellett működik a pszichológiai tanácsadás, sokan keresnek meg telefonon, interneten, vannak szociális esetek, amikor nagy szükség van az ilyen jellegű tanácsadásra. Azt tapasztaljuk, hogy egyre nagyobb bizalommal fordulnak hozzánk az emberek. Ilyen esetekben felmérjük a család helyzetét, meg kell nézni, milyen problémákkal küzdenek, mi az, amin külső tényezők bevonásával lehet segíteni.
– Kizárólag sérülteken vagy hátrányos helyzetű családokon is segít az egyesület?
– Rendszerint az, hogy egy családban fogyatékkal élő van, maga után vonja, hogy az édesanya nem tud dolgozni, a gyereke, férje mellett kell legyen. Magától értetődő, hogy a család jövedelme lecsökken: kiesik az a jövedelem, amire addig lehetett számítani, kapnak helyette csekély beteggondozói támogatást, szintén minimális juttatást kap a sérült. Olyan kis összegekkel szembesülünk, hogy sokszor elgondolom, egy középréteghez tartozó egyén gyakran annyit költ el egyetlen nap alatt, amiből sok esetben egy család egy hónapig kell megéljen, számlákat fizessen, esetleg gyógyszert, kötszert beszerezzen. Voltak az évek során gyűjtési akcióink, amikor külső segítséget kértünk, hogy egy-egy családon segíteni tudjunk. Például ott volt a Swimathon, amelyen több ízben részt vettünk, és nemcsak a Hifa- parkért gyűjtöttünk, hanem úsztunk egy Down- kóros kisfiú gyógyszeréért, egy műtét előtt álló gyerekért, akinek a szülei nem tudták állni a vizsgálatok költségeit. Ez esetben sikerült annyit összegyűjteni, hogy nemcsak a vizsgálatokra jutott, hanem, mivel a műtét Kolozsváron zajlott, fedeztük az oda- vissza út költségeit, a kötszerek beszerzését. Volt családunk, ahol a nagymama nevel három unokát, az apa börtönben ül, az anya eltűnt. A nagymama kínlódik egy nyugdíjból és három gyermek után járó gyerekpénzből, hogy az unokáit eltartsa, iskoláztassa. Gyűjtöttünk nekik adományokat, tanszereket, volt jóakaró, aki felajánlotta, hogy a gyerekeknek az arra az évre szükséges ruházatot vásárolja meg. Nyáron táboroztattuk ezeket a gyerekeket, besegítettünk, hogy az alapcsomagjuk, bőrönd, ágynemű meglegyen.
– Vannak állandó támogatóitok, akiknek köszönhetően az adományokat be tudjátok szerezni?
– Vannak cégek, amelyek támogatnak és vannak magánszemélyek is. Van egy mag, amely rendszeresen segít, másokat pedig bizonyos esetek megérintenek és felajánlják a hozzájárulásukat. Arra biztatjuk azokat, akik segíteni szeretnének, hogy ne pénzt adjanak, hanem menjenek el a rászorulóval az üzletbe és vásárolják meg azt, amire éppen szüksége van. Vannak hátrányos helyzetű családok, amelyek folyamatosan segítségre szorulnak, de olyanok is, amelyek csak úgy bejönnek, hogy bajban vannak. Minden esetet alaposan kivizsgálunk, hogy valóban rászorulók-e.
– Tudomásom szerint évente szerveztek tábort a sérülteknek...
– Az egyesülettel egyidős a Fraternitás mozgalom keretében évente megszervezett tábor, 15. táborát tartotta meg az idén. Ennek az a lényege, hogy egy hétig megpróbáljuk tehermentesíteni, más környezetbe helyezni mind a sérültet, krónikus beteget, mind a beteggondozót. Nyilvánvaló, hogy ez idő alatt az önkéntesi segítségnek köszönhetően megoszlik a gondozóra háruló teher. Tudni kell erről a rétegről, hogy nem engedhetik meg maguknak a kikapcsolódást, kirándulást, egyrészt az anyagiak, másrészt a sérült szállítása körüli nehézségek miatt. Meg szokott keresni minket a polgármesteri hivatal szociális osztálya, hogy két-három évente levezessünk a beteggondozók számára egy lelki-jogi-orvosi tanácsadást magába foglaló képzést, és folyamatosan azzal szembesülünk, hogy a Vásárhelyen beteggondozóként alkalmazott 200 személy mindenike arra panaszkodik, hogy a beteg mellett 24 órából 24-et kell felvigyázniuk, sehova nem tudnak elmenni, a kulturális életben nem tudnak részt venni. A táborban végre felszusszanhat a beteggondozó is. A sérültek nagy része, akikkel kapcsolatban állunk, felnőtt, tehát a gondozóik, szüleik általában idősek.
– Éppen emiatt van óriási szükség a Hifa-parkra…
– A Hifa-park ötlete 2003-ban amiatt merült fel, mert egyre több lett az olyan beteggondozó, aki idős, ő maga is megbetegedett, nehezen tudja az időközben felnőtté vált, fogyatékkal élő gyermekét rendezni. Folyamatosan felmerül a kérdés, hogy ma van a szülő, de holnap lehet, hogy nincs, és mi történik akkor a sérültekkel. A fogyatékkal élők nagy része gondozóra, segítőre szorul abban is, hogy a mindennapi teendőket, mint a tisztálkodás, étkezés, elvégezze. Miközben mindenki igyekezett lebeszélni a projektbe való belelendülésről, egyre inkább azt éreztük, hogy ez egy olyan cél, amit feladatul kaptunk, és amit el kell végeznünk, meg kell valósítanunk. Amint Csaba testvér szokta mondani, ha valami jóba belefogsz, számítani kell arra, hogy az elején ellenállásokba ütközöl, de valami erő visz tovább ezen az úton. Így történt velünk is. A 2014-es év legfontosabb teljesítménye, hogy a Hifa- park projekt bekerült a Maros Megyei Tanácsnak a 2014–2020-as fejlesztési tervei közé, tehát végre tudatosodott ennek a projektnek a jelentősége, hiszen nemcsak 75 bentlakó sérültet tudna ellátni az otthon, hanem a projekt részét képező Respiro központ további 69 fogyatékkal élőt is, akiknek tehermentesíteni kell ideiglenesen a gondozóit. Ez utóbbi szállodarendszerben működne, például ha a családban krízishelyzet áll elő, a gondozónak el kell utaznia, ideiglenesen el lehetne helyezni itt a sérültet. Tavaly két kalákára is sor került, a Romániai Magyar Falugondnokságok Szövetsége, Balázs Sándor unitárius lelkész megkeresett bennünket, hogy kezdeményezzünk egy meghívásos pályázatot, hogy az érdekünkben kalákát tudjanak szervezni. Nekünk kellett az anyagokat beszerezni, ők az ingyen munkaerőt biztosították. A pókakeresztúri terület infrastruktúrája elő van készítve, a kapusszoba áll, és most arra várunk, hogy ősszel, ha megnyílik a pályázati vonal, benyújtjuk a pályázati csomagot, ami készen van, és megpróbáljunk uniós forrásokat szerezni a Hifa-park létrehozására. Az elmúlt évben rengeteg partnert szereztünk, akik ezen a területen jártasak, tudják, milyen lehetőségeket kell kiaknázni, hogy ezt a projektet kivitelezhessük.
Menyhárt Borbála
Hifa-Info-Ro, Marosvásárhely - kétnyelvű – magyar-román – kiadvány - Főszerkesztő: Simon Judit-Gyöngyi Főszerkesztő-helyettes: Csata Éva
Népújság (Marosvásárhely)

Falugondnokok találkozója
"Kell egy ember, aki felvállalja a falut"
"Nem a világot akarjuk megváltani, hanem az életet elviselhetőbbé, szebbé tenni" – hangzott el a Romániai Falugondnokságok Szövetségének hétvégi, Nagyernyében megtartott munkaértekezletén. A kétnapos képzésen részt vett falugondnokok, község- és közösségvezetők, lelkészek, civil szervezetek képviselői a falugondnoki tevékenység hiánypótló jellegéről, e szociális, közösségszervező program és szolgálat működtetéséről, fejlesztéséről tanácskoztak. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja, Nagy Zsigmond, Maros megye alprefektusa, valamint Jánosi Ferenc, Nagyernye község polgármestere is.
A rendezvény meghívott előadóit, résztvevőit Balázs Sándor, a Romániai Falugondnokságok Szövetségének (ROMFALSZ) elnöke köszöntötte, áldást, erőt kívánva a falugondnokok áldozatos tevékenységére.
– Addig vagyunk boldogok, addig van értelme életünknek, amíg mások gondjait meg tudjuk oldani, segíteni tudunk azokon, akik már nem, illetve még nem képesek önmagukon segíteni, önerőből boldogulni. Ehhez elengedhetetlen a szolgálatkészség és a hit – e szavakkal nyitotta meg a tanácskozást Balázs Sándor, hangsúlyozva: a szolgálatnak, szeretetnek nincs felekezete, nemzetisége. Beszélt arról a sokéves küzdelemről, amivel a kis települések, falvak az intézmény és szolgáltatás hiányából fakadó hátrányos helyzetek enyhítése és megoldása érdekében létrehozott falugondnokságot próbálták "bevinni" a hazai törvénykezésbe, arról, hogy világunkban, amelyből már hiányoznak az egymást segítő háromnemzedékes családok, "kell egy ember, aki felvállalja a falut". A falugondnokság hiánypótló jellege abból fakad, hogyha késve is, de megpróbálja elviselhetőbbé és jobbá tenni, bearanyozni idősebb testvéreink életének alkonyát. E tevékenység célszemélyei a magukra maradt idősek mellett a gyermekek, a betegek és családjuk, lényege a mindennapok terheinek hordozásában való segítségnyújtás, az ezzel járó gondok enyhítése, megoldása, az emberi méltóság helyreállítása, az öntudatos és következetes szeretetszolgálat. Önkéntes jellege kizár minden hivatali és hierarchikus alá- vagy fölérendelést, ugyanakkor, ha lehetőség van rá, a falugondnoki tevékenységet a helyi önkormányzat, civil szervezetek támogathatják, a falugondnok javadalmazásának biztosításában igénybe lehet venni a hazai és anyaországi közhasznú alapok és alapítványok segítségét, a kiírt pályázatok útján – hangzott el a megbeszélésen.
Jánosi Ferenc, Nagyernye polgármestere felszólalásában hangsúlyozta: évekkel ezelőtt már találkozott a falugondnokság ötletével, de nem volt lehetőség felvállalni. – Meggyőződésem, hogy ezt a munkát odaadás nélkül nem lehet végezni. Ha Nagyernyében létrejönne a falugondnokság, az önkormányzat természetesen támogatná – tette hozzá.
Nagy Zsigmond alprefektus szerint e megváltozott időkben, amikor az állam finanszírozási korlátokat szab, s szociális téren nem képes kellő mértékben megfelelni az elvárásoknak, az elöregedő településeken a falugondnoki tevékenységet a közösségek kell visszavegyék, és csakis hozzáértő, elkötelezett emberek irányításával jöhet létre. Ugyan nincs törvényes keret a falugondnoki intézményre, de az önkormányzatok a pályázati törvény alapján segíthetik ezt a – civil szervezetek által működtetett – tevékenységet – tette hozzá.
Nagy Gizella, az Unitárius Nők Országos Szövetségének alelnöke úgy vélte, a falugondnokságoknak és nőszövetségeknek jobban együtt kellene működniük. Orbán Zoltán falugondnok szerint a fiatalok körében jobban kellene népszerűsíteni a falugondnokságot, ezt a véleményét az önkéntességről beszélő Csata Éva pszichológus is osztotta, felhívta a figyelmet, hogy a falugondnokság területéről hiányoznak a fiatalok.
– Pedig vannak nyílt, elkötelezett fiatalok, tehát van remény, csak a kommunikáción kell javítani. Önkéntesen, alkalmazottként kell végezni ezt a szolgálatot – tette hozzá. Inter-aktív előadásából kiderült, szeretet, gondoskodás, odafigyelés, önfeláldozás, segítőkészség, empátia, együttérzés, tenni akarás, felelősségérzet, közösségszervezés nélkül nem képzelhető el a falugondnoki munka. A 300-as lélekszámú Székelymuzsnában a falugondnokságot működtető egyesület sokrétű szociális és kulturális tevekénységéről Nemes Anna Borbála számolt be. Az elöregedő falvak jellegzetes gondjai itt is megtalálhatók: sok a beteg, idős személy, nincs postai szolgáltatás, segíteni kell az embereknek a számlák kifizetésében, a mezőgazdasági támogatások megszerzésében, a helyi vízhálózatot például a falugondnok működteti, a háziorvost kéthetente kiszállítják, hogy legyen alapellátás. A falugondnok tévét szerel, ha kell, hazaszállítja a tűzifát, kórházba viszi a betegeket. Simon Judit, a Hifa Románia Egyesület elnöke a fogyatékkal élők számára épülő Hifa-park projektről beszélt. György Attila a Szent Gellért Alapítvány képviseletében a szervezet alapvető céljairól (a fiatalok, gyermekek keresztény szellemben való nevelése, fogyatékkal élők, sérültek, idős emberek, nagycsaládosok segítése, a helység és a környék szociális problémáinak orvoslása) beszélt, ismertette az alapítvány munkapontjainak létrehozásáért végzett kalákázást. Nagy Gizella A hír, üzenet közösségformáló szerepe címmel tartott foglalkozást, míg dr. Ferenczi Enikő mentálhigiénés szakember a szerepharmonizáció és pozitív erőforrások címmel tartott előadásában az adás lélektanáról, a tudatosságról, a falugondnoki munkavégzéshez is szükséges vezetői képességekről beszélt. A falugondnok a belső erőforrásokról szólva az elméleti tudást, a gyakorlati tapasztalatot, a kommunikációs készséget és a személyiséget említette, kiemelten a szociális érzékenységet, empátiára való készséget, a szigorú önvizsgálatot, erőt.
A rendezvény zárónapján Keresztesi Ernő a forgalmi szabályokat, a törvényi újdonságokat ismertette, az elsősegélynyújtásról dr. Béla Éva tartott interaktív előadást. Dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul a közösségek számára időszerű és hasznos tudnivalókat osztott meg a résztvevőkkel, hangsúlyozva: "ezekben az időkben kiemelt jelentősége van hagyományaink megőrzésének, továbbvitelének, úgy, hogy azt hozzáigazítjuk a mai kor lehetőségeihez, de megtartjuk annak eredeti közösségformáló szerepét". A vezető konzul szerint ebben nagy eredményeket ér el a Falugondnokságok Szövetsége, amelynek munkája a székely lét alapjaihoz, a faluhoz kötődik.
– A kaláka mint közösségépítő tevékenység – és tudjuk, nemcsak a közösségeket építi, hanem minden olyat is, ami egy-egy családnak meghaladja a lehetőségeit – ma is kiváló lehetőséget biztosít az összefogásra – tette hozzá. A továbbiakban a főkonzulátus szakmai feladatairól – a honosítási eljárásról és a hadigondozotti ellátásról – beszélt, válaszolva az érdeklődők kérdéseire.
A rendezvény Kolumbán Gábor, a Civitas Alapítvány elnökének A szívesség szentsége, a másként és másokért vállalkozás útja című előadásával zárult. Az előadó a falugondnok szerepéről beszélt a közösség fenntartásában, működtetésében, de olyan témákat is érintett, mint a piacgazdaság, a gazdaság életünkre gyakorolt hatásai, a közösség mint hagyományos életforma, a fogyasztói szemlélet térhódítása.
A falugondnokságot fejleszteni kell, ebben egyetértettek a résztvevők. Akár országos program kidolgozásával uniós alapok megpályázására, az egyházi háttér kiszélesítésével, vagy, amint például Horváth Zoltán, a Hangya Egyesület vezetője tette, külön falugondnoksági szakosztály létesítésével, amely támogató partnerek keresésével, falugondnoki, oktatói képzések, továbbképzések indításával foglalkozik.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Kelemen: elfogadhatatlan helyzetben vannak a szociális ellátással foglalkozó magyar szervezetek
„Elfogadhatatlan az az áldatlan helyzet, amelyben a szociális ellátással foglalkozó magyar szervezetek vannak jelenleg. Úgy gondolom, erre semmiféle magyarázatot nem lehet elfogadni az állam részéről, hiszen ezek mind-mind olyan szolgáltatások, amelyet az államnak kellene felvállalnia: az idősgondozástól a gyermekotthonok megfelelő működtetéséig. Ha meg nem képes erre, akkor legalább biztosítania kellene az alapítványok, szervezetek működési feltételeit” – mondta Kelemen Hunor szövetségi elnök a szociális szektor legfontosabb problémáiól február 26-án, pénteken azon a munkamegbeszélésen, amelyet a Szövetségi Képviselők Tanácsa ülésének előkészítőjeként szervezett meg az RMDSZ a marosvásárhelyi Bernády Házban. 
Az RMDSZ elnöke azt is hozzátette: a szervezetekkel való egyeztetést követően a Szövetség azonnali intézkedések foganatosítását fogja kérni a kormánytól, közép- és hosszútávon viszont a törvények módosítása a fontos feladat. „Ezekben szeretnénk mi partner lenni, mert meg akarjuk teremteni a romániai magyar szociális ellátás működési feltételeit. Romániában előbb-utóbb el kell jutnunk oda, hogy a civil szervezetekre, alapítványokra ne úgy nézzen az állami, mint valamely gyanús elemekre, amelyek esetében csak azt kutatja, hogyan tud még egyet szorítani a csavaron” – hangsúlyozta a szövetségi elnök. 
Sem a törvények között, sem az alkalmazásukért felelős intézmények között nincs kapcsolat, összefüggés a szociális szektorban, és miközben működhetnek az előírásoknak meg nem felelő állami intézmények, éppen a támogatások tekintetében vannak bajban a szabályszerűen működő civil szervezetek. Mindemellett a támogatási rendszer sem egységes, nem kiszámítható, kevés a pályázati úton lehívható finanszírozás – ezek hangzottak el a vásárhelyi beszélgetésen a legaggasztóbb problémákként. 
Kovács Péter ügyvezető elnök a kerekasztal céljáról elmondta, az RMDSZ azok véleményére kíváncsi, akik közvetlenül érintettek a szociális szférában felmerülő buktatókban. Hangsúlyozta: a munkamegbeszélés azt a célt is szolgálja, hogy a Szövetség összegyűjthesse azokat az információkat, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a törvényhozás különböző szintjein is érvényesíthesse a gyakorlatból származó észrevételeket. „Az Ügyvezető Elnökségen mi mindig arra törekszünk, hogy meghallgassuk azok véleményét, akik jobban értenek ahhoz, amihez mi nem. A mai beszélgetés elengedhetetlen ahhoz, hogy megállapíthassuk, problémáink és terveink is közösek” – tette hozzá. 
„Nagyon megnehezítették a gyermekek elhelyezését, befogadását az otthonokba, egész bürokratikus rendszer akadályozza ezt. Márpedig akkor kell megmenteni valakit, amikor fulladozik és nem a megmentése módozataival, lehetőségeivel kell foglalkozni” – jelentette ki az országszerte több gyermekotthont működtető Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője, Böjte Csaba, aki szerint az állam számára elsődleges a gyermek elhelyezése kell legyen. „Adják meg nekünk a lehetőséget, hogy saját felelősségünkre fogadjunk be gyereket, hagyják nekünk, hogy elvégezzük a dolgunkat” – tette hozzá Böjte, aki azt is elmondta, hogy az otthonok lakóinak családot szeretnénk biztosítani, ám ennek a feltételei egyre nehézkesebbek, hiszen a hatóságok követelései nem felelnek meg a valóságnak. „Olyan követeléseik is vannak, amelyek pénzbe kerülnek, de nem rendelnek mellé forrást. Itt az volna a legfontosabb, hogy a gyermekek megtanulják a saját fenntartásukhoz szükségeseket, részt vegyenek a háztartási tevékenységekben. Az a benyomásom, hogy a jelenlegi rendszer nem gyermekeket, hanem ufókat akar nevelni, mert nem támogatja a gyermekek nevelését” – nehezményezte a gyermekotthonok működtetésének legfontosabb akadályait Böjte Csaba.  A Gyulafehérvári Caritast Ludescher László képviselte a munkamegbeszélésen, mint hangsúlyozta: hisz abban, hogy az erdélyi magyarság itthon maradása, jóléte azzal is összefügg, hogy mennyire sikerül egy szociális hálót kiépíteni. Bizakodó annak kapcsán, hogy az RMDSZ parlamenti prioritásai között szerepel a szociális szolgáltatást nyújtó szervezetek problémáinak orvoslása. Megemlítette: az általa képviselt szervezet lassan két éve azt észleli, bár a rendelkezések ugyanazok, az állami támogatások mértéke jelentősen megcsappant. „Ötszázezer euróval kevesebb pénzt kapunk, ami ha lefordítjuk, azt jelenti: 2013-hoz képest egy nagyobb község lakosságának megfelelő embert nem tudtunk úgy kiszolgálni, mint azelőtt” - mondta. 
A kormány elzárkózik bárminemű együttműködéstől, amint a szociális egyesületekről esik említés, sőt, azt sem tudja megszervezni, hogy a szociális ügyekért felelős minisztérium és más szaktárcák között a munka összhangban működjön – osztotta meg a Szatmár Egyházmegyei Caritas észrevételeit Szabó Bíborka. Mint említette: az országban nincs szektorsemlegesség a szociális juttatások terén: míg az állami szférához tartozó intézmények, bár nem felelnek meg a standardoknak, működhetnek, megkapják a támogatást, a magánegyesületek működésének támogatására csak bizonyos százalékot különítenek el, még annak ellenére is, hogy minden kritériumot teljesítenek. 
Dr. Sárosi Arthur, a Kolozsvári Diakónia Keresztény Alapítvány ügyvezető igazgatója azt szeretné, ha egy magánkézben lévő árvaház, öregotthon, de akár nappali foglalkoztatást felvállaló egyesület étkeztetésre szánt költségének áfája visszaigényelhető lenne, ami okos finanszírozásnak számítana az állam részéről. „Ugyanakkor természetellenesnek tartom azt, hogy egy öreg bácsinak fizetnie kell azért, hogy befogadják a magán öregotthonba, amennyiben nincs hely az államiban. Akiknek nincs pénzük, labdába sem rúghatnak, noha éppen annyira rászorulnak az ellátásra, mint azok, akik fizetni tudnak érte” – fogalmazott, megemlítve azt is: az államnak biztosítania kellene egy olyan támogatást, amely a beteg függőségi állapotától független fizeti a magánszférában történő ellátását. 
A Gondviselés Alapítványt Szabó László és Szombatfalvi József képviselte, a Máltai Szeretetszolgálat részéről pedig Dénes Mihály volt jelen a munkamegbeszélésen, amelyen a szociális szolgáltatásokra vonatkozó szakmai akkreditáció beszerzésére vonatkozó törvényes előírásokat nehezményezték. Mint mondták: rengeteg papírmunkával és adminisztratív teendővel jár egy ilyen jellegű szolgáltatáshoz szükséges hivatalos elismerés. Arra kérték a Szövetség szakpolitikusait, hogy vizsgálják meg, milyen formában lehetne egyszerűsíteni ezen eljárásokon. 
A Királyhágó-melléki Lámpás Alapítványt képviselő Vinczéné Pálfi Judit a bürokrácia útvesztőire hívta fel az RMDSZ figyelmét, továbbá azt is hangsúlyozta, hogy óriási fallal szembesülnek az állami törvénykezésben a szociális szolgáltatásokat nyújtó szervezetek mindennapjaiban. A Lámpás Alapítvány képviselője úgy fogalmazott, olyan finanszírozási módszertan bevezetésére van szükség, amely konkrétan szerepel az önkormányzatok éves költségvetésében, és az éves állami költségvetés kidolgozásakor ezt el lehet különíteni. 
A Romániai Falugondnokok Országos Szövetségének elnöke, Balázs Sándor azt nehezményezte, ez idáig egy lejnyi támogatást sem kaptak az államtól, miközben munkájuk elengedhetetlen a kisközösségek szintjén. Azt viszont elérték, hogy szervezetüket akkreditálják. „A gyermekeket reggel iskolába viszem, délután utánuk megyek, tehát biztosítom számukra a biztonságos szállítást. Az idős emberek kiszolgálását kifejezetten szükségesnek tartom, mert úgy gondolom, azok, akik a múlt század kegyetlenségeit végigküszködték, megérdemlik, hogy foglalkozzunk velük. Az államnak is így kellene tenni” – mondta. Balázs Sándor fontosnak érzi, hogy a közösség is lelki támaszt nyújtson az idős magyar embereknek, hiszen úgy gondolja: nem elég, ha csak a család részéről illeti őket hála és köszönet. 
Az RMDSZ jelen lévő tisztségviselői a felmerülő problémákra reflektáltak, javasoltak megoldásokat.  Borbély László marosvásárhelyi képviselő, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumi elnöke a találkozón elmondta, a Szövetség részéről nem ez az első, és nem is az utolsó nekifutás: az RMDSZ államtitkárjai többször megpróbálták már rendezni a helyzetet. „Egyértelmű, hogy egyelőre nincs politikai akarat, sokakat zavar még napjainkban is, hogy itt Erdélyben, és a szórványban vannak ilyen kezdeményezések, amelyek a magyar közösséget segítik. Ettől eltekintve rengeteg olyan bürokratikus procedúrába botlottunk, ami igenis megoldható. Ami a Caritast illeti, már egyeztettünk az államtitkárral, a munkaügyi szaktárcával, hamarosan találkozunk a miniszterrel is, a parlament, a kormány képviselői számára pedig egy kompakt anyagot állítunk össze, amely remélem, meggyőzi majd őket e kérdés fontosságáról, rendezésének sürgősségéről” – fogalmazott a találkozón Borbély László.  Winkler Gyula EP-képviselő emlékeztetett: a szociális kérdés nem uniós hatáskör, a felmerülő problémák tagállami megoldásokat igényelnek. „Meggyőződésem, hogy azoknak, akiket gyakran ellenőriznek, nagyon sokszor elmondják, hogy ezt az EU-s normák szerint teszik. Nincsenek kimondott európai uniós hatáskörök, viszont léteznek általános érvényű ajánlások, amelyekre a bukaresti törvénykezés nagyon gyakran hivatkozik” – mondta el. A Szövetség feladata a számon kérő–számon kért helyzeten változtatni: amikor módosításokat kívánunk eszközölni, jó, ha az uniós országokban működő gyakorlatokra hivatkozunk, így valószínűleg sokkal egyszerűbben átvihetjük elképzelésünket a hazai törvénykezésen – tette hozzá. 
A Szövetség önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöke, Ilyés Gyula a téma önkormányzati vetületét ismertetve rámutatott: egyelőre a törvény nem kötelezi a polgármestereket, helyi tanácsokat arra, hogy támogatást nyújtsanak szociális szolgáltatásokat biztosító szervezeteknek. „Nincsenek standardok, feladatkörök, nincs meghatározva, hogy a megye melyik önkormányzata az országos támogatás erre fordítható összegének hány százalékát fordíthatja erre. Mindez arról szól, hogy a polgármesternek mennyire szívügye a felmerülő probléma” – részletezte. Elmondta, szerinte egy magyar polgármester által vezetett településen nagy valószínűséggel jól működik a szociális háló, mivel általában jó a kapcsolat az egyházzal és a civil szervezetekkel. 
„Az állam, a jelenleg hatályban levő jogszabályok mentén mostohagyermekként kezeli azon civil szervezeteket, amelyek szociális tevékenységeket folytatnak. Ezen szervezetek nagyon sok esetben, számos régióban gyakorlatilag az állam feladatait látják el, egészítik ki a mindennapi tevékenységeikkel, azonban a hatályos törvények ellehetetlenítik aktivitásukat. Az RMDSZ a mai találkozón feltérképezni kívánta mindazokat a problémákat, nehézségeket, amelyekkel a szociális tevékenységet kifejtő civil szervezetek munkáját megakadályozza” – mutatott rá Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője. A képviselő úgy értékelte, a szociális rendszerre vonatkozó hatályban lévő törvények mielőbbi módosításra szorulnak, hiszen sok esetben az átfedések és ellentmondó stratégiák vannak érvényben. „Az RMDSZ az elkövetkezendőkben a kerekasztal-beszélgetésen elhangzottakat figyelembe véve, konkrét módosításokat fogalmaz meg annak érdekében, hogy a csökkenjen a szociális tevékenységeket folyató civilektől elvárt adminisztratív munka, amely ellehetetleníti ezen szervezetek tevékenységét, ugyanakkor egy tiszta és átlátható elszámolási módszertant kell alkalmazni” – fogalmazott Molnár Zsolt, akit a résztvevők megbíztak a további munkafolyamat koordinációjával. 
„Romániának szüksége lenne egy, a szociális területet átfogó törvénycsomagra, amely összehangolja a jogszabályokat, illetve jobbá teszi ezeket. Sajnos, jelenleg az országnak nincs egy egységes szociálpolitikai stratégiája, és ez a szociális tevékenységeket folytató civil szervezetek rovására megy” – fogalmazott a találkozó Kerekes Károly parlamenti képviselő. (rmdsz tájékoztató) Transindex.ro

Falutalálkozóra gyűltek össze a homoródkarácsonyfalviak
Aki csak tízévente, a falutalálkozóra érkezett szülőfalujába, alaposan rácsodálkozhatott szombaton Karácsonyfalvára. Értékes a külcsín, jövőbe mutató a belbecs. A helytörténetet a fotókiállítások, a történelmi múltat a ’48-asok új emlékműve idézi fel, a falufüzetek 3. kötetéből a hagyományos népi orvoslás helyi ismeretei köszönnek vissza.
Homoródkarácsonyfalva restaurált unitárius templomának környékén már az ökumenikus istentisztelet előtt szívmelengető találkozások hangoltak az ünnepre. A helybéli, Magyarzsákodon szolgáló Balázs Sándor unitárius lelkész közös örömeikről beszélt. Csiby László római katolikus lelkész, aki papi életének majd’ két évtizedét töltötte a helyi közösségben, Csíkszentdomokosról érkezve szólt a gyülekezethez.
A templom kerítőfalán kívül több százan állták körül a Béla Albert által faragott kopjás emlékjelet. A harmadik falutalálkozón egy perc csenddel adóztak azoknak, akik már nem lehetnek jelen a fenyves és szelídgesztenyés alján fekvő szülőhelyen. Ahol kézzelfogható a jövő – világlott ki Cseke Miklós polgármester beszédéből. Ahol kitapintható a múlt megbecsülése – érezhettük meg a Homoród menti Hannover huszárok nevében Béla Albert rímeiből. Azok a gyermekek, akik tíz éve mezei táborba jártak, most otthon élő fiatal felnőttekként becsülik meg a falubeli létet, és az egyetemistákkal énekelnek-táncolnak. Édesapja által az olasz frontról hozott verset tolmácsolt Barabás Józsi bácsi. Kelemen Delinke és Benedek Ágnes a szülőhelyszeretetről szavalt.
A közbirtokosság régóta tervezte az emlékműállítást – mondta el Orbán Csaba mérnök. Arról pedig, hogy a két Homoród mentén milyen események zajlottak 1848–49-ben, Mihály János, az NSKI kutatási referense beszélt. Benedek Mihály unitárius lelkész és Tamás Huba plébános kért áldást az emlékműre, és imádkoztak, hogy az ősök jósága, hűsége, bátorsága lehessen a mindenkoriak értéke. A himnuszt és a koszorúzást kísérő katonadalokat a rezesbanda fújta.
A Dungó Kulturális Egyesület (DKE), a közbirtokosság és a két egyházközség szervezte falutalálkozó másik csúcspontja a tárlatokon volt: Barabás Géza Elődeinktől örökölt című, házakat, embereket bemutató fotókiállításán ki-ki saját emlékeit osztotta meg, hasonlóképpen a Múltidéző régi fotográfiák láttán is. Aki pedig fellapozza dr. Pap Nóra, a Pécsi Tudományegyetem munkatársának Ezt nagyon tartották édesanyámék, nagyanyámék című könyvét, betekinthet a népi orvoslás tárházába. A bált a helyi fiatalok műsora nyitotta meg, és vasárnap mindkét templomban énekelt a DKE kórusa.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Az eltűnt évek nyomában
Új parlament, új RMDSZ szenátorok és képviselők. Nemzedékváltás. Megújulás. Nagyon gyakran elhangzott kijelentések ezekben a napokban, hónapokban. És miközben mindenki a frissítésről, frissülésről beszélt, nekem eszembe jutottak a régiek. Szenátorok, képviselők, akik már nincsenek közöttünk, és akikkel szerte Erdélyben és az országban, gyűléseken, tanácskozásokon, ilyen-olyan média-megnyilvánulásokon gyakran találkoztam, és immár végérvényesen őrzöm az emléküket.
Az Albert Álmosét (1954 – 2015) például, akinek még szenátorsága előtt, Sepsiszentgyörgy polgármestereként is új útra kellett állítani a várost, és a rendszerváltás előtti székelyföldi erőltetett ipartelepítés egyik nagy gyárából kikerült mérnöknek bizony ezernyi olyan gonddal kellett megküzdenie, amelyeknek hullámai néha összecsaptak a feje fölött.
A napokban elhunyt Bárányi Ferenc képviselőét, egészségügyi miniszterét (1936 – 2016), aki nem tudom, miért, mindig a bátyjának nevezett, noha az öccse lehettem volna, de az első beszélgetés után rájöttem, hogy ez a mindenkihez intézett szófordulat inkább bevezetés a mindig szellemes-sziporkázó társalgáshoz, és az ugyanilyen, RMDSZ-tanácskozásokon vagy parlamentben tartott beszédekhez.
Birtalan Ákos (1954 – 2015) képviselő arca villan fel előttem egy sepsiszentgyörgyi könyvesboltban vagy Bukarestben, akivel mint a román kormány legfiatalabb miniszterével is beszélgettem, de még inkább azok a pillanatok élnek bennem, amikor egy hosszas tanácskozás után mikrobusszal befordultunk a szülőfalujába, Székelyvéckére, és ott a turisztikai tárcavezető sokat mesélt gyermekkoráról. Mindez még azelőtt, mielőtt rábízták volna a Sapientia-alapítás gondjait.
Borbély Ernő (1951 – 2011), aki Csíkszeredából utazgatott Bukarestbe és talán senki nem volt képes olyan tiszta politikai kategóriákban fogalmazni, mint ahogyan ő, a filozófusból eredeztetett, majd az egyre radikálisabb eszmék irányába elforduló liberális képviselő, aki képes volt dokumenfilm-készítőként és könyvíróként saját politikai fogolytársainak börtönkálváriáját is újra végigjárni.
A halkszavú Brendus Gyula (1940 – 2015) képviselő, akiről sokáig nem tudtam, hogy orvos, de amikor Nagyenyedre többször is eljutottam, majd minden családban emlegették a nevét mint olyan személyiségét, aki feltámasztotta úgymond haló poraiból a város magyar közösségi életét. Látom magam előtt a kezdetek Demény Lajos szenátorát (1926 – 2010), akinek székely vonatkozású történelmi munkáiról még fiatal újságíró koromban Albert Antal egykori főszerkesztőm iratott velem recenziókat, mondván, hogy ezek a munkák (nem a kényes témára egyensúlyhelyzetet kereső recenziók…) nélkülözhetetlenek lesznek majd az utókor számára. Akárcsak – teszem most hozzá – az a kemény elhatározás, ahogyan a rendszerváltás után, vezetésével, megteremtették a romániai magyar oktatási intézményrendszer új alapjait és kereteit.
Domokos Géza (1928 – 2007), aki nem csupán Kriterion-igazgatásával, az RMDSZ megalapításával, emlékirataival vált a romániai magyar történelem részévé, hanem azzal a képviselői tekintélyével is, amellyel a legforróbb pillanatokban is maga felé tudta fordítani a többség honatyáinak a figyelmét.
És hogy ne emlékeznék a kezdetek gyárigazgatóból előlépett székelyudvarhelyi képviselőjére, Incze Bélára (1941 – 2016), aki társai szerint nem volt túlságosan bőbeszédű a parlamentben, de annál inkább itthon, amikor a székely ügyek melletti helyzetteremtő fellépésekért tört lándzsát, olyannyira, hogy mondhatni törvényszerűen vált a Székely Nemzeti Tanács egyik szóvivőjévé.
A dicsőszentmártoni Kakassy Sándor képviselő (1941 – 2013) mindig méltóságteljes fekete ruhájában, még a mai nemzeti bajuszdivat előtti,. kétoldalt lelógó bajuszával is mindig itt van előttem, ahogyan soha nem a nagy eszményképekbe kapaszkodott, hanem hónapról-hónapra, évről-évre vállalta az aprómunkát, és ahogyan nem egyszer kikérte véleményem talán a Kis Küküllő nevű helyi újságjukról, még azokban az években, amikor mindenki a gombamód elszaporodó magyar lapoktól (ahogyan ma mondanánk, a print médiától) várta a megváltást.
És most a betűrend második felére kell ugornom és elgondolnom: hányszor találkoztam Magyari Lajos (1942 – 2015) újságíró kollégámmal. A szenátorral, akivel egy küldöttségbe sodort a sors, amikor Stolojan miniszterelnökkel tárgyalva, még a kilencvenes években, az utolsó székelyföldi magyar prefektusokat akartuk megmenteni, vagy amikor ő – immár az Országos Audiovizuális Tanács tagjaként – területi tévéstudiókat ellenőrzött, és hogy is fogalmazzak, a lehető legnagyobb engedékenységgel.
Szabó Károly (1943 – 2011) szatmári szenátorral, európai parlamenti képviselővel való gyakoribb találkozásaimra csíkszeredai származású felesége az egyik magyarázat, a másik viszont: mindig csodáltam azt a derűs életszemléletet, azt a sziporkázó humort, azt az ötletességet és frissességet, ahogyan a parlamentben tökéletes románsággal képes volt azonnal viszontválaszolni a magyarság ellen intézett bármiféle nyílt vagy alattomos támadásra.
Szónoki képességek tekintetében mintha egyhúron pendültek volna Tokay György (1939 – 2016) képviselővel, kisebbségügyi miniszterrel, a romániai külügy egyik ugyancsak ritkaságszámba menő magyar diplomatájával, akit a Harkov-jelentés parlamenti vitájában tartott forró hangulatú védbeszédeiért egész egyszerűen tiszteletbeli székelynek neveztek a Hargita és a Bucsin két oldalán.
Zonda Attila (1950 – 1997) képviselőként megpróbálta azt, ami azóta is hiánycikk: a nagyközönségnek szánt napi vagy heti tudósításokat a parlamenti munkáról. És mennyit tudna írni a mai blogkorszakban, ha nem roppantja szét egészségét és hihetetlen műveltségét az átmenetek oly nehezen olvadozó jégkorszaka.
Az RMDSZ parlamenti hőskorszakáról több visszaemlékezésben is olvasni. Valószínű, hogy eljön majd az idő, amikor néhány jelenkori történész ráveszi magát és a hivatalos közlönyökből kimásolja a korabeli beszédeket és visszafordítja magyarra, ha ugyan anyanyelvünkön valahol nem gyűjti az RMDSZ. Megjelenhetne belőlük egy olyan kötet, amelyhez hasonlót, kevesebb mint egy évtizeddel ezelőtt, hihetetlen mennyiségű aprólékos munka nyomán, Balázs Sándor kolozsvári egyetemi tanár állított össze és a Kriterion jelentetett meg, és amely arra is képes volt, hogy az elhangzott, jegyzőkönyvezett és később a sajtóban gyakran a képviselők által javított változatokat is összevesse. (Magyar képviselet királyi Románia parlamentjében, 2008).
Az RMDSZ- kampányban gyakran emlékeztettek: azért kell ott lenni a parlamentben, mert közeledik a gyulafehérvári országalakítás századik évfordulója. Erre készülve a most induló nemzedéknek, szenátoroknak, képviselőknek alighanem el kellene olvasniuk mindazt, ami a két világháború közötti romániai magyar küzdelmeket jellemezte, mint ahogyan ugyanilyen haszonnal tekinthetnének vissza a rendszerváltás utáni évek parlamenti szövegeire és más dokumentumaira is. Hogy ne lépjünk többször ugyanabba a folyóba, és ne találjuk ki azt, ami már feltaláltatott.
Székedi Ferenc maszol.ro

Mikó Imre 1935-ös párizsi üzenete
Élményélességgel őrzöm ma is emlékezetemben utolsó hosszasabb beszélgetésünket. A kilencvenhárom éves Kós Károlytól jött éppen, akinél az 1976 őszén megjelent arcképcsarnok-kötetével, az Akik előttem jártak cíművel tette tiszteletét. Amíg a Rákóczi úttól a Petőfi utcába értünk, nemcsak megírásra váró történelmi emlékei kerültek szóba (főként a negyvenes évek első feléből), hanem az előtte járók iránti adósságai(nk), meg az azok irántiak, akik nemzedékéből a halottak élén távoztak. Balázs Ferencről, Dsida Jenőről, Jancsó Béláról, László Dezsőről, Tamási Áronról őrzött emlékeiről beszélt. Azokról, akikről nem mondhatott el mindent „antimemoár”-nak nevezett kötetében. Akkor még nem tudtam, hogy mindenikük életművének a továbbörökítését testálta rám. Ami sikerült is annyiban, hogy mindenikről több tanulmányt írtam, köteteik újrakiadásával igyekeztem életművükre irányítani a figyelmet.
Balázs Ferenc útitársa című szociográfiai riportomnak köszönhetem, hogy utolsó rádiós interjújában engem is a nyomába lépők sorában emlegetett. Alighanem pályakezdő műfaja, a szociográfia okán. Kevesen tudják ma már, hogy az Erdélyi Fiatalok műhelyében 1932-ben kiadott szerény „falufüzete” (Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés) egyben a magyar szociográfia egyik műfajteremtő munkája. Ezt követte Nagy Lajos Kiskunhalomja (1934) és Illyés Gyula Pusztulása (1936) – hogy aztán az 1937-es esztendőben a Sárközi György kezdeményezte Magyarország felfedezése-sorozat meghozza a műfaj „frontáttörését”. Örülök, hogy mindezt elmondhattam a Magyarország Felfedezése Alapítvány szervezésében március elején megtartott Kárpát-medencei konferencián.
Mikó Imre 1977. március 21-én a kolozsvári Rákkutató Intézetben lezárult életpályája számos reflexiót váltott ki utókorában. Ezek számát magam is igyekeztem gyarapítani, kezdve az 1986-ban bezúzásra ítélt Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930—1940) című kötettel.
Az már jóval később, a Jancsó Béla levelezés-kötetek sajtó alá rendezése során került látókörömbe, hogy 1935. március 22. és 25. között előadást tartott az első Debreceni Diétán. A rendezvény másnapján arról tájékoztatja Budapestről Jancsó Bélát, hogy „az új magyar ifjúság, mely a kivezető utat a Duna-völgyi konföderációs államformában látja, meg akarja ismerni az utódállamokat és az ottan élő kisebbségeket is. Egy ilyen élcsapat, köztük Németh Lászlóval, jönne július közepén Erdélybe is. A meghívást én ajánlottam fel, most már közös erővel lehetővé kellene tenni ezt az utazást. [...] E kirándulás biztosítását azért látom rendkívül fontosnak, mivel egyrészt megismernék Erdélyt igazán, mert ma egyáltalában nem ismerik, és ami a legfontosabb: megindulna a közeledés a kisebbségek segítségével a győző, illetve a legyőzött népek között. Elsősorban pedig a román és a magyar nép közt.” (Mikó Imre levele Jancsó Bélának. Budapest, 1935. márc. 26.)
Németh László – aki záróbeszédében a konferencián elhangzottakat összegezte – 1935. április 17-ig még a Magyar Rádiónál dolgozik. Alighanem ő kérte fel Mikót, hogy ossza meg debreceni előadásának alapgondolatait a rádióhallgatókkal. A korabeli műsorfüzet szerint ez meg is történt augusztus 19-én (19.10 és 19.40 között) Erdély és a külföld címmel. A Párizsból küldött kéziratot Fazekas István olvasta fel. (Balázs Sándor: Mikó Imre élet- és pályaképe. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 29.) Minthogy a Debreceni Diéta dokumentumai még feltárásra várnak, így csak azt valószínűsíthetjük, hogy a Budapesten átutazó Mikónak nem nagyon volt ideje mikrofon elé állni. De az is lehet, hogy maga igényelte mondandója árnyaltabb újragondolását, pontosabban: „erdélyi fülekhez” hangolását. Ezért telt el a debreceni és a budapesti megszólalás között csaknem öt hónap.
Az 1935. augusztus 10-én Párizsban keltezett sorok ezt ugyan nem erősítik meg, de nem is hagynak kétséget azt illetően, hogy az európai „nagypolitikában” egyre nagyobb áttekintést szerző Mikó körültekintően és célirányosan fogalmazta meg „hazaszóló” üzenetét: „Magamról csak annyit, hogy e hó 19-én (hétfőn) 19 óra 10 perckor a Budapest I-es rádióállomáson fel fogják olvasni Erdély és a külföld c. előadásomat. Kérlek, hogy erről barátainkat és ismerőseinket, akivel találkoztok, értesíteni szíveskedjetek. Az előadást le akartam küldeni valamelyik lap számára, de a rádió fenntartja a szerzői jogot.”
CSEKE PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)

EMKE-közgyűlés és díjkiosztó gála lesz szombaton
Az idei díjazottak listája
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) éves közgyűlésére és díjkiosztó gálájára kerül sor április 8-án, szombaton délelőtt 11 órától, olvasható az egyesület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. A szokásostól eltérően, az idei esemény helyszíne a Bánffy Palota Tonitza-terme lesz (Főtér 30. sz.), derül ki a közleményből, az eseményen közreműködik a Görög Sisters zongoraduó (Szabadka, Szerbia).
A program délután 3 órától az EMKE díjak és díszoklevelek átadásával folytatódik. Közreműködik a Guttman Mihály Pedagóguskórus.
Délután fél 6-tól: könyvbemutató . A Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetet bemutatja a szerkesztő, Ábrám Zoltán, az ünnepelt jelenlétében. Társszervező az Erdélyi Múzeum-Egyesület.
Este 7 órától a Görög Sisters zongoraduó hangversenye (Görög Enikő és Noémi). Helyszín: Gheorghe Dima Zeneakadémia Stúdióterme (Király / I. C. Brătianu u. 25. sz.). Műsoron: Franz Schubert: A-moll Allegro, ’Lebensstürme’ D.947 (négykezes); W. A. Mozart: C-dúr zongoraszonáta (négykezes), K. 521, I movement (Allegro); Franz Schubert: Andantino varie B-moll op.84, n° 1 (négykezes); Antonín Dvořák: Szláv tánc, E-moll (négykezes); Aleksandar Vujić: Szerb kóló (népi tánc két zongorára); Béla Bartók: 7 darab a Mikrokozmoszból BB120 (két zongorára); Maurice Ravel: La Valse (két zongorára).
EMKE-díjak 2017
Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész részére – több évtizedes önzetlen közösségi szolgálatáért, a Romániai Falugondnokságok Szövetsége lélekmentő tevékenységének a megszervezéséért és működtetéséért.
Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató részére – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres örökségfeltáró és múzeumszervező munkásságáért.
Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr részére – a kultúra és civil kezdeményezések területén nyújtott szerteágazó tevékenységéért.
Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató részére – a nagyváradi gyermek- és ifjúsági táncházmozgalom több mint tizenöt éve tartó lelkes szervezéséért, irányításáért .
Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu részére – az erdélyi magyar kultúra minőségi román tolmácsolásáért, a széleskörű magyar-román kultúracsere elősegítésében vállalt kiemelkedő munkásságáért.
Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter részére – aki közügynek és szívügyének tekinti a nyomdászatot, a szakmai utánpótlást, múltunk és jelenünk dokumentálását.
Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária részére – a hazai magyar könyvtárügy szolgálatában kifejtett érdekképviseleti, közösségépítő és szervezői tevékenységéért.
Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban, a magyar közösség érdekében kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és kiváló, önzetlen oktatói tevékenységéért.
Spectator-díj: Nagy Miklós Kund részére – a teljesítményt elismerő, a törekvést méltató mértéktartó, higgadt és bíztató szavaiért, a szellemi értékteremtés melletti évtizedes síkra szállásért.
Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész részére – az erdélyi magyar közösség érdekében kifejtett, a hagyományokat a legmodernebb művészi törekvésekkel ötvöző, kiváló alkotómunkája elismerése képpen.
Tiszteletbeli tagság: Beder Tibor részére – a szervezet alelnökeként végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért és az erdélyi magyar – török történelmi kapcsolatok ápolásáért . Szabadság (Kolozsvár)

Továbbra is magyarságtudatot erősít az EMKE munkája
Életműdíjat adományoztak Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnöknek
Rendhagyó helyszínen, a patinás Bánffy-palotában zajlott le szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közgyűlése. Azért ott, mert az erre a célra hagyományosan igénybe vett Protestáns Teológiai Intézet dísztermét a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmával jelenleg nagyszabású felújításnak vetik alá. Az eseményt sok, a közművelődés terén ismert hazai és magyarországi tisztségviselő tisztelte meg jelenlétével, köszöntőjével, méltató beszédével, elhangzottak továbbá az ilyenkor elmaradhatatlan elnöki, pénzügyi és cenzori beszámolók, hozzászólások és tervek, mindezt pedig több zenei műsor színezte. Idén is óriási érdeklődés mellett délután kiosztották az „erdélyi Oscaroknak” is becézett hagyományos EMKE-díjakat, majd az Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében bemutatták Ábrám Zoltán a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetét.
Növekvő hazai és anyaországi támogatás
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szombaton Kolozsváron megtartott közgyűlésén elhangzott köszöntőjében Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszönetét fejezte ki azok iránt, akik kis közösségi szinten reflektorfény nélkül teszik a dolgukat a közművelődés érdekében, és javasolta nekik, hogy társszervezői minőségben forduljanak az önkormányzatokhoz a pályázatok megszerzéséért. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Csige Sándor konzul fejezte ki elismerését az EMKE százharminc évre visszatekintő munkájáért. Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára részletesen taglalta a magyar kormány erőfeszítéseit a Kárpát-medencében magyarul beszélők és a magyar kultúra megmentése érdekében. Minden tájegységet más-más kihívás jellemez, ezért budapesti sablonok helyett a helyi igényeknek megfelelő lépéseket kell szorgalmazni. Összesen százkét millió forint pályázható meg az idei projektek révén, amelyek haszonélvezői színházak, könyvtárak, művészeti karavánok stb. Az EMKE fontos szerepet játszhat abban a tervben, amelynek keretében a Kárpát-medencében ötszáz járási népfőiskolát akarnak beindítani és felkarolni – fejtette ki.
Megújulást sugall az EMKISZ
Széman Péter EMKE-elnök beszámolójában, többek között, a 2016-os „sikerév” 49 önálló rendezvényére tért kit. A programok között olyanokat találni, mint például a VII. Kolozsvári Magyar Napokon való részvétel, a hagyományos EMKE-rendezvények, az országos és nemzetközi kitekintésű események stb. Legnagyobb sikernek Széman Péter ifjúsági szervezetük, az EMKISZ megalakulását tekinti, amely lelkes fiatalok bevonását, munkaterületük kiszélesítését jelentette. Ötven önkéntessel dolgozik, és újdonságként említette, hogy idén június 23-24-én megrendezik a Kulturális Ifjúsági Filmnapokat. A pénzügyi jelentés és a cenzori beszámoló elfogadása után a hozzászólások között Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője köszönetét fejezte ki amiatt, hogy intézménye az EMKE-házban otthonra lelt. A Szatmár megyei szervezet elnöke, Muzsnai Árpád azt indítványozta, hogy az EMKE, az RMDSZ és az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyeztessen az összmagyar rendezvények pályázati vonatkozásaiban. A délelőtti ülésen a szabadkai Görög Enikő és Noémi (Görög Sisters) zongoraduó színezte a hangulatot.
Tíz EMKE-dij lelt gazdára
Délután a díjkiosztó gálán a hagyománynak megfelelően tíz EMKE-díj talált gazdára: Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész (laudáció: Bálint Benczédi Ferenc); Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató (laudáció: Pozsony Ferenc); Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr (laudáció: Katona Zs. József); Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató (laudáció: Pálfi József); Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu (laudáció: Mile Lajos); Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter (laudáció: Papp-Szenttamási György); Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária (laudáció: Kelemen Katalin); Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy (laudáció: Harbula Hajnal); Spectator-díj: Nagy Miklós Kund (laudáció: Gáspár Sándor); Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész (laudáció: Dabóczi Géza). Tiszteletbeli tagságot adományoztak Beder Tibornak a közművelődést és civil szerveződést elősegítő tevékenységéért, aki viszont egészségügyi okokból nem lehetett jelen. Az ünnepségen fellépett a Guttmann Mihály Pedagóguskórus.
Életműdíj Vizi E. Szilveszternek
Rendkívüli módon, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) társszervezésében, első ízben nyújtottak át életműdíjat, Gergely Zoltán képzőművész tervezte EMKE-plakettel. A megtiszteltetés Vizi E. Szilveszternek, a nemzetközileg elismert orvosprofesszornak, farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2002 és 2008 közötti elnökének jutott, aki nemcsak tudományos kutatómunkája miatt elismert, hanem sokoldalú identitásmegőrző tevékenységéért is. Laudációjában egykori tanítványa, Ábrám Zoltán – akinek szerkesztésében jelent meg félévvel ezelőtt a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötet –vázolta az érdemeket. Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy egyesülete a Vizi professzor elnöksége alatt kötött együttműködési megállapodást az MTA-val, amely azóta is szoros anyaországi támogatást biztosít az erdélyi magyar tudományosság számára.
Az ünnepelt – aki nemrég töltötte be nyolcvanadik születésnapját – elmondta: érdemes tanulni és tanítani, mert bebizonyosodott: a mi kis népünk többet adott a világörökségnek, mint amennyit számaránya szerint várni lehetne tőle. Mint fogalmazott, hálás nekünk azért, mert Erdélyben, Kolozsvártól Csíksomlyóig tanulta meg igazán, hogy mit is jelent magyarnak lenni és megmaradni.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Gazdag életút: a „százkezű politikusra” emlékeztek
Anyaországi kezdeményezésre valósult meg tegnap Kolozsváron az a konferencia, amely a Református Kollégium egykori neves végzettjére, Hegedűs Sándorra (1847–1906) emlékezett. Az iskola patinás dísztermében Egy gazdag életút a szülőföld és a kolozsvári alma mater szolgálatában címmel a hajdani közgazdász, publicista, kereskedelmi miniszter, parlamenti képviselő és dunántúli református egyházkerületi főgondnok sokoldalú életművét idézték fel.
Az emlékkonferenciát a magyar kormány támogatásával a Budapesti Városvédő Egyesület keretében megalakult Hegedűs Sándor Emlékbizottság szervezte, fővédnökei Kató Béla református püspök és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja voltak. Köszöntőjében az utóbbi azt emelte ki, hogy az utókor gyakran hajlamos megfeledkezni történelmi nagyjairól, és szinte ez lett a sorsa Hegedűs Sándornak is.
Hegedűs Sándor korabeli dokumentumai, írásai öt utazóládában, hatvan év után kerültek elő egy budapesti pincéből. Hallatlan tehetségét, szorgalmát, munkabírását jelzi ötezer újságcikke, és az, hogy az utókor a „százkezű politikus” jelzővel illette. Kolozsváron született és járt iskolába, majd három évig a Széll Kálmán-kormány kereskedelmi minisztereként és más közéleti tisztségek betöltésével Budapesten élt. Akárcsak Arany János, ő is maradandó értelmiségi értékeket alkotott, miközben sosem törekedett rivaldafényre – jellemezte életművét a főkonzul.
A szervezők részéről Kovács László elnökletével lezajlott előadás-sorozatot Szász Zoltán (történész, MTA-tag) vezette be, aki Hegedűs Sándor pályafutásának történelmi hátterét részletezte. Az 1867-es kiegyezés meghozta a mindenki számára hasznos alkotmányosságot, viszont az etnikai megosztottság bomlási folyamatot indított el. Ausztria a Monarchia költségeinek 70 százalékát, Magyarország a 30 százalékát biztosította, ami később, állandó torzsalkodás közepette, a magyar fél kárára változott. A dualizmus nem kedvezett az anyaországnak, mint ahogyan napjainkban az EU-ban is a szegényebb tagállamok húzzák a rövidebbet. Akkoriban a népesség kétharmada írástudatlan volt, a birodalomból másfél millióan (köztük 400 ezer magyar) vándoroltak ki, mégis 2014-ig Magyarország párját ritkító gazdasági fejlődésnek ment keresztül. „Az első világháború kitöréséig Magyarország közelebb állt Nyugat-Európához, mint 2000-ben” – jelentette ki az előadó. Ilyen körülmények között járta végig Hegedűs Sándor a politikusok életútját, főleg a gazdasági és kulturális fejlesztésből vette ki a részét.
Tóth Szilárd (egyetemi adjunktus, BBTE) a 19. század végi erdélyi gazdasági fejlődést elemezte, amikor a vasúthálózat kiépítése, akárcsak jelenkorunkban az autópályáké kulcsszerepet játszott, és ehhez Hegedűs Sándor sokban hozzájárult.
Az egykori miniszter családja az udvarhelyszéki Magyarzsákodról származott. Ennek a kis falunak a református lelkésze, Balázs Sándor, a náluk uralkodó keresztény szeretetet méltatta a háromféle egyházi felekezeti tagok között, a vele érkezett gyermekek pedig Mikszáth Kálmánnak a Hegedűs Sándorhoz intézett írását olvasták fel. A konferencia hangulatát színezte még Dinnyés József kobozművész, aki reformáció korabeli énekeket adott elő.
Az emlékkonferencia további előadásokkal folytatódott. Az érdeklődök hozzájuthattak a Katona Tamás, Szász Zoltán által szerkesztett Hegedűs Sándor, a százkezű politikus című kötethez. Hasonló tanácskozást március 2-án tartottak Budapesten. Szabadság (Kolozsvár)

Születésnapi köszöntő helyett*
Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik.
Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben.
Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György.
Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”.
Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában.
Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor.
Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk.
Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma.
Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak.
Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem?
Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb.
* Kántor Lajos ma lett volna 80 éves.
Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár)