Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Balázs Mária-Nikoletta
3 tétel
2015. április 2.
Ösztöndíj továbbtanuló csángómagyar fiataloknak
Hét csángómagyar fiatalnak adták át csütörtökön Csíkszeredában, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségénél a P. Jáki Sándor Teodóz-ösztöndíjat. A tanulmányi eredményeket elismerő ösztöndíjjal a középiskola után továbbtanuló fiatalokat segítik.
2013-ban alapította a P. Jáki Sándor Teodóz atyáról elnevezett ösztöndíjat a Pillangó Alapítvány támogatásával a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
Az egyetemi félévre elnyerhető támogatást a tanulmányaikat romániai felsőoktatási intézményben magyar nyelven folytató csángómagyar fiatalok pályázhatják meg, értéke pedig függ az elért tanulmányi eredményektől. Idén heten nyújtottak be pályázatot, és mind a hét fiatalt támogatják – közölte csütörtökön Lászlófy Pál István, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke, miután átadták a fiataloknak az ösztöndíjakat. Három egyetemi hallgató – Tímár Karina Andrea (BBTE, I. évfolyam, 450 lej), Györgyice Adriana Lívia (Sapientia EMTE, II. évfolyam, 450 lej) és Ignác Cselina Angella (Sapientia EMTE, II. évfolyam, 400 lej) – öt hónapig, havi rendszerességgel részesül a támogatásban. A posztliceális képzésben részesülők két alkalommal folyósított tanulmányi ösztöndíjat kapnak a két félév végén. Az első félévi eredményei alapján Kiss Anna Mária (II. évfolyam, 400 lej), Balázs Mária Nikoletta (II. évfolyam, 350 lej), Taláz Gabriella (III. évfolyam, 350 lej) és Györgyice Mária Piroska (II. évfolyam, 300 lej) veheti át a támogatást.
Lászlófy Pál azt kívánta a fiataloknak, hogy legyenek büszkék magyarságukra, nyelvükre, és bizakodását fejezte ki, hogy a csángómagyar gyermekek tanulását segítő rendszerben nevelkedett fiatalok felnőttek arra is, hogy nemzeti öntudatukat bizonyítsák. Taláz Gabriella a támogatás átvétele után elmondta, idén végzi el az egészségügyi asszisztensi posztliceális képzést, harmadszorra kapja meg az ösztöndíjat, és szeretné megköszönni, hogy segítettek neki, és hogy itt lehet.
Az RMPSZ tiszteletbeli elnöke közölte, szervezetük a tanév végén középiskolások számára is meghirdeti az ösztöndíjat.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro
Hét csángómagyar fiatalnak adták át csütörtökön Csíkszeredában, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségénél a P. Jáki Sándor Teodóz-ösztöndíjat. A tanulmányi eredményeket elismerő ösztöndíjjal a középiskola után továbbtanuló fiatalokat segítik.
2013-ban alapította a P. Jáki Sándor Teodóz atyáról elnevezett ösztöndíjat a Pillangó Alapítvány támogatásával a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
Az egyetemi félévre elnyerhető támogatást a tanulmányaikat romániai felsőoktatási intézményben magyar nyelven folytató csángómagyar fiatalok pályázhatják meg, értéke pedig függ az elért tanulmányi eredményektől. Idén heten nyújtottak be pályázatot, és mind a hét fiatalt támogatják – közölte csütörtökön Lászlófy Pál István, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke, miután átadták a fiataloknak az ösztöndíjakat. Három egyetemi hallgató – Tímár Karina Andrea (BBTE, I. évfolyam, 450 lej), Györgyice Adriana Lívia (Sapientia EMTE, II. évfolyam, 450 lej) és Ignác Cselina Angella (Sapientia EMTE, II. évfolyam, 400 lej) – öt hónapig, havi rendszerességgel részesül a támogatásban. A posztliceális képzésben részesülők két alkalommal folyósított tanulmányi ösztöndíjat kapnak a két félév végén. Az első félévi eredményei alapján Kiss Anna Mária (II. évfolyam, 400 lej), Balázs Mária Nikoletta (II. évfolyam, 350 lej), Taláz Gabriella (III. évfolyam, 350 lej) és Györgyice Mária Piroska (II. évfolyam, 300 lej) veheti át a támogatást.
Lászlófy Pál azt kívánta a fiataloknak, hogy legyenek büszkék magyarságukra, nyelvükre, és bizakodását fejezte ki, hogy a csángómagyar gyermekek tanulását segítő rendszerben nevelkedett fiatalok felnőttek arra is, hogy nemzeti öntudatukat bizonyítsák. Taláz Gabriella a támogatás átvétele után elmondta, idén végzi el az egészségügyi asszisztensi posztliceális képzést, harmadszorra kapja meg az ösztöndíjat, és szeretné megköszönni, hogy segítettek neki, és hogy itt lehet.
Az RMPSZ tiszteletbeli elnöke közölte, szervezetük a tanév végén középiskolások számára is meghirdeti az ösztöndíjat.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro
2015. június 5.
Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Az ördög internetnyiről
A piac előtt látom meg, szomorkásan ereszkedik be a dombon.
– Csak nem buszús? – szólítom meg a mindig szigorú, élesnyelvű asszonyt. Gyerekeit, unokáit is tanítottam, tanítom most is. Néha beszélgetünk, ha úgy esik.
– Jaj, meg ne bánkódjék magyar né’, nem vettem szerit, hogy szembe jő – mentegetőzik.
Ráérős beszédbe kezdünk. Mesél a lányairól, arról, hogy elválasztódott az egyik az emberitől, nem talált a szó, nem volt mit tenni. Ő épp Olaszországban volt akkor a nagy fiánál, mikor megtudta, hogy az itthon hagyott lányai egyikének rosszul megy a sora.
– Beszéltem véle telefonon hetiben többször, de nem mesézte el, hogy milyen nagy a nyomorúsága az emberivel – meséli.
Meggyötört arcát nézem, még fiatal, alig lehet túl az ötvenen. De megtörte az idő az elmúlt pár esztendőben.
– S honné tudta meg, hogy baj van itthonjában? – érdeklődöm, hogy beszéddel takarjam az arcomra kiülő aggodalmaimat.
– Az ördög internetnyiről, onné – pöröl, s én nem bírom mosoly nélkül.
Hosszasan tanácsolunk, ráérősen.
A végig a kezemben szorongatott mézesüveget a tenyerébe teszem.
– A kicsiknek, egészségikre! – szólok, s búcsúznék is, hogy találkozásunk hangulatát papírra vethessem.
(2015. május 24.)
Nikoletta története
Balázs Nikoletta Mária a frumószai román tannyelvű iskolából a magyar nyelvű továbbtanulást választotta, Csíkszeredában végezte a középiskolai tanulmányait, jelenleg Egészségügyi Posztlíceumba jár. 2006–2008 között volt tanítványunk. Egy gyenge osztály nem túl erős tanulója, akinek sorsáért családi kupaktanácsot tartottunk akkoriban. Hogy engedjük el Csíkszeredába, magyar iskolába, mikor itthon is nehézkesen boldogul? A szívünk döntött, ha annyira akarja, akkor próbálja meg, hátha mégis belejön majd. Az elmúlt kilenc esztendőről beszélgettem Nikolettával, aki kiváló érett nővé lett, kinek erején, kitartásán nem csodálkozom, mindig is ilyen volt.
Nikoletta mesél... Meglepően szép, magyaros beszéddel, amelybe alig, alig keveredik csángós szó.
– 7. osztályban kezdtem el felkészítőre járni a tanár bácsihoz a magyar házban, majd mentem 8.-ban is. Minden, amit tanulnom kellett, otthon szótárral fordítottam, erőst nehéz volt.
– 8. osztályban már tudtad, hogy magyar iskolába akarsz menni?
– Nem, nagyon későre döntöttem el. De felkészítőkre rendesen eljártam, szerettem tanulni. Aztán volt egy feladat magyar órán, jaj, most is emlékszem. Toldalékolni kellett a szomszédság szót, s én nem tudtam, mert nem értettem.
– Megszidtalak? Elbizonytalanítottalak?
– Nem, nem. Azt mondta, hogy tanuljam meg.
Mosolygunk. Nem értem, hogy miért maradt meg ennyire emlékezetében ez a jelentéktelen eset.
– Aztán bejutottál a csíkszeredai Kós Károly Szakiskolába, környezetvédelmi szakra. Milyen volt az első esztendő?
– Semmit, de semmit sem értettem. Beszélni sem mertem, mert mindenki perfektül, tiszta magyarul beszélt körülöttem. Matekórán a tanárnő a 25 gyökéről kérdezett. Azt tudtam, hogy mennyi a 25, de nem tudtam, hogy mi lehet az a gyök. Szerencsére felírta a táblára a jelét, jaj, ez a gyök, könnyebbültem meg.
Biológia órán a szivacsról kezdett el beszélni a tanár. Szivacs... Na, ezt tudom mi az, ezzel töröljük a táblát. Míg írtuk a címet, gondolkodni kezdtem, hogy ez mégsem lehet ugyanaz a szivacs.
Volt egy másik csángó osztálytársam. Volt egy közös füzetünk, abba minden szót beírtunk egy év alatt, amit nem ismerünk. Vittük a bentlakásba a nevelőhöz, hogy írja be a jelentését románul. Így tanultunk bele a dolgokba. Nem volt könnyű.
– Eltelt a 9. osztály, a következő könnyebb volt?
– Édesanyám és az öcsém azon a nyáron mentek ki Olaszországba, vittek volna engem is, de mondtam, hogy ha már ennyire felküzdöttem magamat a tanulásban, én már nem megyek sehova. Képzelje, 8.25 lett az évi átlagom. Nagy siker volt. Főleg, ha nézzük, hogy diktálás után írni sem tudtam a kezdetekkor.
– Így esett, hogy a családod minden tagja kiköltözött Olaszországba, míg te egyedül voltál Csíkszeredában. Megviselt?
– Ritkán jöttem haza Frumószába addig is, de itt vannak a nagyszüleim, a nagynéném és családja, azért mégiscsak jártam haza. A mi házunk erőst üres volt. Fájt. Abban az esztendőben beteg lettem, gyomorbajos. De végül összeszedtem magam, a 8-as átlagot mindvégig tartottam.
– Frumószán, úgy emlékszem, 7-es körüli tanuló voltál, nem?
– De, de itt nem szerettem az iskolában, nagyon nem.
– Tovább miként alakult az életed?
– A 10-11. osztály eltelt, de a 12. első felében megbuktam matematikából. Egy felmérőben egy X-et rossz helyre tettem. Megbuktam. A nevelőm csúnyán lehordott, sírva jöttem ki a szobájából, azt hittem megöl a szégyen.
– Ez megtörtént mással is már, ennyire a szívedre vetted?
– Hetekig betege voltam, majd elmentem korrepetálásra egy matektanárhoz.
– Fizettél az órákért?
– Igen. Naponta öt órát matekoztam, a többi tantárgyból is tanultam én az érettségire, de folyton a matekon jár az agyam. Majd egyre jobban értettem. Az érettségin 8.05 kaptam matematikából.
– Mit mondanál most a matektanárnődnek, aki megbuktatott első félévben?
– Hogy puszilom...
Mosolygunk. Olyan büszke vagyok rá. Mert benne nem sokan hittek. S mégis ment a maga feje szerint, s milyen szépen elboldogul az életben. Egy fecskemadár áll meg reptében előttünk, mintha csak ránk nézne, csapdos szárnyaival, egyhelyben, s közben minket néz. Kizökkent beszédünkből.
– Sikeresen leérettségiztél, majd a sofőriskolát is elvégezted, lett hajtásid, autód, nagyot haladtál azon a nyáron!
– Igen, nagyon büszke is vagyok mindezekre, megdolgoztam értük.
– Mi lett utána?
– Elindultam Marosvásárhelyre, orvosira, mindenki családdal, én magamra, úgy elbizonytalanodtam. Nem sikerült. Másnap megtudtam, hogy lehet vizsgázni fogtechnikusi képzésre, a telefonomról kinéztem a 100 kérdést, megtanultam a válaszokat, a vizsgán csak egyet vétettem. De hiába, mert az érettségi átlagom rosszabb volt a többiekénél, nem volt elég a kettő együtt a bejutáshoz. Visszamentem Csíkszeredába, ősszel beiratkoztam az Egészségügyi Posztlíceumba. Nagyon örvendek, hogy itt kötöttem ki végül. A bőrgyógyászaton járok gyakorlatra, olyan nagyon szeretem.
– Még van egy éved? Mi lesz utána, Nikoletta? Hogy képzeled a jövőt?
– Megyek Olaszországba. A nyelvet kell megtanuljam, s tudnék ott dolgozni. Tudja, tanár néni, az olasz ápolónőknek nem elég az 1000 eurós fizetés, elmennek más országba dolgozni. Én nem maradhatok Csíkszeredában, mert a havi 700 lejes fizetésemből nem tudnék megélni, így megyek a családom után.
– Tudod, milyen nagyon büszke vagyok rá?
Mosolyog. Nem féltem már. Bátran veszi élete akadályait. Jól fog boldogulni továbbra is.
– Az öcséd hogy van, szereti ott? Annyit féltettem, tudod nagyon szerette a lovát, a kutyáit...
De hadd folytatódjon az ő története egy másik írásban.
*
Mielőtt elmentek volna, kezdte kerülni az iskolát. Egyszer ketten sétáltunk haza, kérdeztem, hogy miért nem jár rendszerességgel iskolába, minek maradozik ki?
– El kellett vigyem a lovamat itatni! – mondta ő.
– S nem tudott volna egy órát várni a lovad a friss vízre? – kérdeztem kedvesen.
Egész úton arról mesélt nekem, hogy milyen hálás a tekintete, milyen érdekesen mozog a puha orra a hálás lónak. Hogy milyen szőrén ülni meg, mesélt, mesélt, már attól tartottam, hogy veszek egy lovat. Akkor láttam utoljára.
Nikoletta komolyan néz rám. Szürkülődik már. Beszélgetésünk végére jár. Váratlanul megpillantjuk a fecske fészkét.
– Valamelyikünknek babája lesz a jövendőbeli egy esztendőben.
– Kendnek, tanár néni.
– Vagy neked, Nikoletta.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Az ördög internetnyiről
A piac előtt látom meg, szomorkásan ereszkedik be a dombon.
– Csak nem buszús? – szólítom meg a mindig szigorú, élesnyelvű asszonyt. Gyerekeit, unokáit is tanítottam, tanítom most is. Néha beszélgetünk, ha úgy esik.
– Jaj, meg ne bánkódjék magyar né’, nem vettem szerit, hogy szembe jő – mentegetőzik.
Ráérős beszédbe kezdünk. Mesél a lányairól, arról, hogy elválasztódott az egyik az emberitől, nem talált a szó, nem volt mit tenni. Ő épp Olaszországban volt akkor a nagy fiánál, mikor megtudta, hogy az itthon hagyott lányai egyikének rosszul megy a sora.
– Beszéltem véle telefonon hetiben többször, de nem mesézte el, hogy milyen nagy a nyomorúsága az emberivel – meséli.
Meggyötört arcát nézem, még fiatal, alig lehet túl az ötvenen. De megtörte az idő az elmúlt pár esztendőben.
– S honné tudta meg, hogy baj van itthonjában? – érdeklődöm, hogy beszéddel takarjam az arcomra kiülő aggodalmaimat.
– Az ördög internetnyiről, onné – pöröl, s én nem bírom mosoly nélkül.
Hosszasan tanácsolunk, ráérősen.
A végig a kezemben szorongatott mézesüveget a tenyerébe teszem.
– A kicsiknek, egészségikre! – szólok, s búcsúznék is, hogy találkozásunk hangulatát papírra vethessem.
(2015. május 24.)
Nikoletta története
Balázs Nikoletta Mária a frumószai román tannyelvű iskolából a magyar nyelvű továbbtanulást választotta, Csíkszeredában végezte a középiskolai tanulmányait, jelenleg Egészségügyi Posztlíceumba jár. 2006–2008 között volt tanítványunk. Egy gyenge osztály nem túl erős tanulója, akinek sorsáért családi kupaktanácsot tartottunk akkoriban. Hogy engedjük el Csíkszeredába, magyar iskolába, mikor itthon is nehézkesen boldogul? A szívünk döntött, ha annyira akarja, akkor próbálja meg, hátha mégis belejön majd. Az elmúlt kilenc esztendőről beszélgettem Nikolettával, aki kiváló érett nővé lett, kinek erején, kitartásán nem csodálkozom, mindig is ilyen volt.
Nikoletta mesél... Meglepően szép, magyaros beszéddel, amelybe alig, alig keveredik csángós szó.
– 7. osztályban kezdtem el felkészítőre járni a tanár bácsihoz a magyar házban, majd mentem 8.-ban is. Minden, amit tanulnom kellett, otthon szótárral fordítottam, erőst nehéz volt.
– 8. osztályban már tudtad, hogy magyar iskolába akarsz menni?
– Nem, nagyon későre döntöttem el. De felkészítőkre rendesen eljártam, szerettem tanulni. Aztán volt egy feladat magyar órán, jaj, most is emlékszem. Toldalékolni kellett a szomszédság szót, s én nem tudtam, mert nem értettem.
– Megszidtalak? Elbizonytalanítottalak?
– Nem, nem. Azt mondta, hogy tanuljam meg.
Mosolygunk. Nem értem, hogy miért maradt meg ennyire emlékezetében ez a jelentéktelen eset.
– Aztán bejutottál a csíkszeredai Kós Károly Szakiskolába, környezetvédelmi szakra. Milyen volt az első esztendő?
– Semmit, de semmit sem értettem. Beszélni sem mertem, mert mindenki perfektül, tiszta magyarul beszélt körülöttem. Matekórán a tanárnő a 25 gyökéről kérdezett. Azt tudtam, hogy mennyi a 25, de nem tudtam, hogy mi lehet az a gyök. Szerencsére felírta a táblára a jelét, jaj, ez a gyök, könnyebbültem meg.
Biológia órán a szivacsról kezdett el beszélni a tanár. Szivacs... Na, ezt tudom mi az, ezzel töröljük a táblát. Míg írtuk a címet, gondolkodni kezdtem, hogy ez mégsem lehet ugyanaz a szivacs.
Volt egy másik csángó osztálytársam. Volt egy közös füzetünk, abba minden szót beírtunk egy év alatt, amit nem ismerünk. Vittük a bentlakásba a nevelőhöz, hogy írja be a jelentését románul. Így tanultunk bele a dolgokba. Nem volt könnyű.
– Eltelt a 9. osztály, a következő könnyebb volt?
– Édesanyám és az öcsém azon a nyáron mentek ki Olaszországba, vittek volna engem is, de mondtam, hogy ha már ennyire felküzdöttem magamat a tanulásban, én már nem megyek sehova. Képzelje, 8.25 lett az évi átlagom. Nagy siker volt. Főleg, ha nézzük, hogy diktálás után írni sem tudtam a kezdetekkor.
– Így esett, hogy a családod minden tagja kiköltözött Olaszországba, míg te egyedül voltál Csíkszeredában. Megviselt?
– Ritkán jöttem haza Frumószába addig is, de itt vannak a nagyszüleim, a nagynéném és családja, azért mégiscsak jártam haza. A mi házunk erőst üres volt. Fájt. Abban az esztendőben beteg lettem, gyomorbajos. De végül összeszedtem magam, a 8-as átlagot mindvégig tartottam.
– Frumószán, úgy emlékszem, 7-es körüli tanuló voltál, nem?
– De, de itt nem szerettem az iskolában, nagyon nem.
– Tovább miként alakult az életed?
– A 10-11. osztály eltelt, de a 12. első felében megbuktam matematikából. Egy felmérőben egy X-et rossz helyre tettem. Megbuktam. A nevelőm csúnyán lehordott, sírva jöttem ki a szobájából, azt hittem megöl a szégyen.
– Ez megtörtént mással is már, ennyire a szívedre vetted?
– Hetekig betege voltam, majd elmentem korrepetálásra egy matektanárhoz.
– Fizettél az órákért?
– Igen. Naponta öt órát matekoztam, a többi tantárgyból is tanultam én az érettségire, de folyton a matekon jár az agyam. Majd egyre jobban értettem. Az érettségin 8.05 kaptam matematikából.
– Mit mondanál most a matektanárnődnek, aki megbuktatott első félévben?
– Hogy puszilom...
Mosolygunk. Olyan büszke vagyok rá. Mert benne nem sokan hittek. S mégis ment a maga feje szerint, s milyen szépen elboldogul az életben. Egy fecskemadár áll meg reptében előttünk, mintha csak ránk nézne, csapdos szárnyaival, egyhelyben, s közben minket néz. Kizökkent beszédünkből.
– Sikeresen leérettségiztél, majd a sofőriskolát is elvégezted, lett hajtásid, autód, nagyot haladtál azon a nyáron!
– Igen, nagyon büszke is vagyok mindezekre, megdolgoztam értük.
– Mi lett utána?
– Elindultam Marosvásárhelyre, orvosira, mindenki családdal, én magamra, úgy elbizonytalanodtam. Nem sikerült. Másnap megtudtam, hogy lehet vizsgázni fogtechnikusi képzésre, a telefonomról kinéztem a 100 kérdést, megtanultam a válaszokat, a vizsgán csak egyet vétettem. De hiába, mert az érettségi átlagom rosszabb volt a többiekénél, nem volt elég a kettő együtt a bejutáshoz. Visszamentem Csíkszeredába, ősszel beiratkoztam az Egészségügyi Posztlíceumba. Nagyon örvendek, hogy itt kötöttem ki végül. A bőrgyógyászaton járok gyakorlatra, olyan nagyon szeretem.
– Még van egy éved? Mi lesz utána, Nikoletta? Hogy képzeled a jövőt?
– Megyek Olaszországba. A nyelvet kell megtanuljam, s tudnék ott dolgozni. Tudja, tanár néni, az olasz ápolónőknek nem elég az 1000 eurós fizetés, elmennek más országba dolgozni. Én nem maradhatok Csíkszeredában, mert a havi 700 lejes fizetésemből nem tudnék megélni, így megyek a családom után.
– Tudod, milyen nagyon büszke vagyok rá?
Mosolyog. Nem féltem már. Bátran veszi élete akadályait. Jól fog boldogulni továbbra is.
– Az öcséd hogy van, szereti ott? Annyit féltettem, tudod nagyon szerette a lovát, a kutyáit...
De hadd folytatódjon az ő története egy másik írásban.
*
Mielőtt elmentek volna, kezdte kerülni az iskolát. Egyszer ketten sétáltunk haza, kérdeztem, hogy miért nem jár rendszerességgel iskolába, minek maradozik ki?
– El kellett vigyem a lovamat itatni! – mondta ő.
– S nem tudott volna egy órát várni a lovad a friss vízre? – kérdeztem kedvesen.
Egész úton arról mesélt nekem, hogy milyen hálás a tekintete, milyen érdekesen mozog a puha orra a hálás lónak. Hogy milyen szőrén ülni meg, mesélt, mesélt, már attól tartottam, hogy veszek egy lovat. Akkor láttam utoljára.
Nikoletta komolyan néz rám. Szürkülődik már. Beszélgetésünk végére jár. Váratlanul megpillantjuk a fecske fészkét.
– Valamelyikünknek babája lesz a jövendőbeli egy esztendőben.
– Kendnek, tanár néni.
– Vagy neked, Nikoletta.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)
2016. március 30.
Támogatják a diákok továbbtanulását
Ismét átadták a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programból kikerülő moldvai magyar diákok továbbtanulásának támogatására 2013-ban alapított Jáki Sándor Teodóz-ösztöndíjat.
Az eseményről közleményben számolt be a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ), kitérve arra, hogy az általa gondozott és Pillangó Alapítvány által támogatott ösztöndíjra azok a moldvai csángómagyar diákok pályázhattak, akik tanulmányaikat Romániában, főiskolai vagy felsőoktatási intézményben magyar nyelven folytatják.
Heten nyújtottak be pályázatot az RMPSZ alapította ösztöndíjra. A 2015–2016-os tanév első félévének tanulmányi eredményei alapján, március–július időszakra (öt hónapra) az alább felsoroltak részesülnek támogatásban: Tímár Andrea Karina, Györgyice Lívia, András Raluka Alexandra, Gyurka Klaudia, Kiss Annamária, Balázs Mária-Nikoletta.
Lászlófy Pál István tiszteletbeli elnök megköszönte az amerikai illetőségű Pillangó Alapítvány támogatását. Az ösztöndíjakat Burus-Siklódi Botond RMPSZ-elnök adta át. Székelyhon.ro
Ismét átadták a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programból kikerülő moldvai magyar diákok továbbtanulásának támogatására 2013-ban alapított Jáki Sándor Teodóz-ösztöndíjat.
Az eseményről közleményben számolt be a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ), kitérve arra, hogy az általa gondozott és Pillangó Alapítvány által támogatott ösztöndíjra azok a moldvai csángómagyar diákok pályázhattak, akik tanulmányaikat Romániában, főiskolai vagy felsőoktatási intézményben magyar nyelven folytatják.
Heten nyújtottak be pályázatot az RMPSZ alapította ösztöndíjra. A 2015–2016-os tanév első félévének tanulmányi eredményei alapján, március–július időszakra (öt hónapra) az alább felsoroltak részesülnek támogatásban: Tímár Andrea Karina, Györgyice Lívia, András Raluka Alexandra, Gyurka Klaudia, Kiss Annamária, Balázs Mária-Nikoletta.
Lászlófy Pál István tiszteletbeli elnök megköszönte az amerikai illetőségű Pillangó Alapítvány támogatását. Az ösztöndíjakat Burus-Siklódi Botond RMPSZ-elnök adta át. Székelyhon.ro