A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalomtudományi tanszékén nem csupán irodalomtanárokat képeznek, hanem az egyéb, irodalommal kapcsolatos szakmákba (kiadványszerkesztés, kritikaírás, rendezvényszervezés, korrektúra) is bevezetik a diákokat. Balázs Imre József erdélyi irodalomóráin 1918-tól mutatja be a térség irodalmát. Balázs Imre József egyetemi adjunktus a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékén 1998 óta tanít a 20. század magyar irodalmával kapcsolatos tantárgyakat. 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését, amely 2006-ban a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában jelent meg könyv formában. 2008 áprilisától a Korunk főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Vidrakönyv (Koinónia Könyvkiadó, 2006). Folyamatosan születnek doktori értekezések és államvizsga-dolgozatok is kortárs szerzők műveiről. Jentős államvizsga-dolgozatok készültek Faludy György, Bodor Ádám, Szávai Géza, Szőcs Géza, Király László, Oravecz Imre, Márton László, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Dragomán György és mások műveiről. Selyem Zsuzsa a Bevezetés az irodalmi tanulmányokba című tantárgy keretében a téma a kortárs költészet, próza, dráma és esszé. A harmadévesekkel a későmodernitás (Ottlik, Pilinszky, Weöres, Mészöly stb.) és a posztmodernitás (Bodor Ádám, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos stb.) irodalmával foglalkozik. Selyem Zsuzsa 2002-ben Balassa Péter szakirányításával doktorált Esterházy Péter prózájából az ELTE esztétika szakán. Balázs Imre József elmondta: A tanszék szakkollégiuma a Láthatatlan Kollégium (LK). A Láthatatlan Kollégium 1993-ban indult Gyimesi Éva irányításával, ennek az intenzív irodalmi műhelynek 2000–2002 között Lk.k.t. néven irodalmi lapja jelent meg, Selyem Zsuzsa volt a felelős szerkesztője. Selyem Zsuzsa szerint az egyetem felelőssége, hogy tudatosítsa a hallgatókban a világszinten megjelenő kortárs elméletek eredményeit. /Bonczidai Éva: Beszélgetés a kortárs irodalom tanításáról. = Krónika (Kolozsvár), márc. 2./

Poszler György irodalomtörténész-esztétának ítélte a Korunk Kulcs-díjat a kolozsvári Korunk irodalmi és kulturális folyóirat, amelyet március 11-én a budapesti Bem moziban nyújtottak át a lap vezetői. Az öt éve megalapított elismerést Poszler György a Korunknál közölt műveinek köszönhetően kapta, itt megjelent önálló kötetei közül a legismertebbek: A harmadik „olvasat”, Híd-avatás félszázadra és A tizedik múzsa. A díjat Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője adta át. Poszler György 1931-ben született Kolozsváron, 1945-ben Budapestre került, ahol elvégezte egyetemi tanulmányait, 1972-től az ELTE Esztétika Tanszékén, valamint a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanít. Három területen folytatott tudományos tevékenységet, az irodalomtörténet, irodalomelmélet és az általános esztétika témaköreit kutatja. 1982-ben lett az irodalom doktora, 1995-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. /Hideg Bernadette: Átadták a Korunk Kulcsát. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 13./

Március 21-ét az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) a költészet világnapjává nyilvánította. Arra a felvetésre, hogy manapság a költészet kissé háttérbe szorult, Balázs Imre József költő, egyetemi oktató, a Korunk főszerkesztője kifejtette, inkább úgy mondaná, hogy a költészet keresi a helyét. Vannak azért az emberek életében olyan alkalmak, amikor teljesen természetesnek veszik, hogy versekkel találkoznak, a szülők, nagyszülők verseket, mondókákat mondogatnak a gyermekeknek. Az emberek önmagukra szánt ideje alakult át az utóbbi húsz évben. A költészet elmélyülést igényel, és erre nem mindig jut idő. Ugyanakkor újfajta jelenség, hogy az olvasók megosztják egymással az olvasmányélményeiket az interneten, szöveges üzenetekben. A költészet össze tud hozni embereket, képes spontán közösségeket teremteni. A költészet folyamatosan újra születik, a kortárs költészetben felbukkannak azok a szófordulatok, azok a technikai eszközök, amelyeket a huszonegyedik századi Kolozsváron használnak. Azáltal, hogy a vers ezeket áthelyezi a költészetbe, kiemeli őket hétköznapiságukból. /Köllő Katalin: „Érdemes keresgélni a nekem tetsző versek után” = Szabadság (Kolozsvár), márc. 21./

Kevés, magyar nyelvterületen alkotó író büszkélkedhet azzal, hogy egy művét több mint húsz nyelvre lefordították. Az irodalmárok e szerencsés csoportjához tartozik a marosvásárhelyi születésű, 1988-ban kivándorolt, Magyarországon élő Dragomán György. Az író A fehér király című remekművének román nyelvű változatát (Regele alb) mutatták be Kolozsváron. Balázs Imre József irodalomtörténész, a Korunk főszerkesztője elmondta: a nyolcvanas években a magyar irodalomba betört a posztmodernizmus. A kilencvenes évek végén azonban változás következett be: az írók egy része visszakanyarodott a hagyományosabb prózához. Ehhez a vonulathoz tartozik Dragomán György is, aki könyvében egyszerűen, hozzáférhetően, egy tizenegy éves fiú szemszögéből ír olyan „magas” témákról, mint a diktatúra és az egyén viszonya az ilyen jellegű kormányzati rendszerhez. Elismeréssel beszélt a regényről Ildikó Gabos-Foarta, a könyv fordítója. /Potozky László: Dragomán György remekműve románul. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 27./

Balázs Imre József költővel, irodalomkritikussal, a Korunk főszerkesztőjével szervezett író-olvasó találkozót az Alterego csoport. Balázs Imre József Székelyudvarhelyen született, és egészen egyetemista koráig ott is élt. Arra a kérdésre, hogy miért fogott az erdélyi, a romániai magyar irodalom kutatásába, elmondta: az említett területek irodalmát előítéletek, sablonok övezik, neki pedig célja eloszlatni ezeket. Balázs Imre József irodalmi munkásságáról, versesköteteiről, misztikus történeteket meg lírai alkotásokat tartalmazó Vidrakönyv című könyvéről, és új, megjelenésre váró, verstömbökből álló kötetéről is mondott néhány szót. /Potozky László: Költő, irodalomkritikus, szerkesztő egy személyben. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 10./

A Korunk Akadémia meghívására Kolozsvárra érkezett Magyarországról Oravecz Imre költő, műfordító, A hopik könyve, a Halászóember és az Ondrok gödre című, a Jelenkor Kiadónál megjelent kötetek szerzője. A Kolozsvár Társaság székházában tartott író-olvasó találkozón a meghívottal Balázs Imre József, a Korunk folyóirat főszerkesztője beszélgetett. /Ferencz Zsolt: Kolozsvári találkozás Oravecz Imrével. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 5./

Árpád fejedelem-díjban részesült május 23-án a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és Erdély-Hegyalja magyarsága, többek között a 160 évvel ezelőtt a magyarság ellen végrehajtott kegyetlen mészárlás emlékére. A díjat a Bethlen-napok keretében Gubcsi Lajos író adta át a híres kollégiumban, ahol külön műsorral is fellépett az Árpád-díj kuratóriumi tagsági tisztségét is betöltő Kobzos Kiss Tamás énekes. A hétvégi Bethlen-napokon a vetélkedők mellett a diákok, tanárok képzőművészeti kiállítását nyitották meg. A meghajlás művészete címmel a Korunk fiatal szerzőinek antológiáját mutatta be Balázs Imre József főszerkesztő. Az ünnepségen a függetlenségi nyilatkozat 160 éves évfordulója alkalmából a Kossuth Lajos-emlékszobor átadása után ünnepi gálaműsor következett. /Tamás András: Árpád fejedelem-díjat kapott a Bethlen Gábor Kollégium. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 26./

A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium nyolcadik alkalommal szervezte meg iskolanapjait. A VIII. Bethlen-napokon a kísérletezni vágyókat bűvészsarok várta az udvaron, magyarázta Dvorácsek Ágoston fizikatanár A Bethlen-napok programjában emléktábla-avatás, író-olvasó találkozó, szavalóverseny, történelmi vetélkedő és kiállításmegnyitó is szerepelt. A Bethlen-napok Marosillyén, Bethlen Gábor szülőházánál zárultak. A Virágok vetélkedése című versenyben 22 benevezett csapat virágokkal díszítette a tágas iskolaudvart. A meghajlás művészete – A Korunk fiatal szerzőinek antológiája című kötetet Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője mutatta be. Kobzos Kiss Tamás énekmondó magával ragadta hallgatóságát, a Barcsay teremben megnyílt a Kossuth Lajos emigrációja témájában a budapesti székhelyű Magyar Emlékekért a Világban Egyesület kiállítása. Bemutatták a 2007–2008-as tanév kollégiumi értesítőjét. Az értesítő az elmúlt négy évben könyvformában jelent meg, idén azonban CD-formátumban bocsáthatják az érdeklődők rendelkezésére, de hamarosan lesz írott változata is. A Xantus Gábor által készített Magyar sír az őserdőben – Fenichel Sámuel nyomdokain Új-Guineában című filmből adtak részletet. A nagyenyedi születésű régész, néprajzi és természettudományi gyűjtő, világutazó halálának 115. évfordulóján Hangay György természetkutató vezetésével vágott neki Pápua Új-Guineának Xantus Gábor és kis csapata, hogy Fenichel Sámuel addig jeltelen sírját felkutassák. A filmrészlet után leleplezték az emléktáblát. Egyidőben három rendezvény is elkezdődött: diáktudományos konferenciát, szavalóversenyt, Bethlen Gábor alakja köré épülő történelmi vetélkedőt szerveztek. A Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma a Kossuth Lajos-emlékszobrot az Erdélyi Magyar Ifjaknak (EMI) ítélte, melyet Gubcsi Lajos Soós Sándornak, az EMI elnökének adta át. Üdvözölték dr. Szőcs Gyula enyedi származású budapesti orvost, a kollégium diákjai által 2006 óta megpályázható Pápai Páriz Ferenc pályázat támogatóját. /Ferencz Zsolt: A Bethlen-kollégium a magyarság lelki-szellemi találkozószigete. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 27./

Erdélyi kiadók is jelen lesznek Budapesten a június 4-én kezdődő 80. Ünnepi Könyvhéten. A kolozsvári Koinónia, Kriterion, Polis, illetve Komp-Press kiadók mellett jelen lesz a marosvásárhelyi Mentor, a csíkszeredai Pro Print, illetve Pallas Akadémia is. A hagyományos fővárosi helyszínek – a Vörösmarty tér, a Deák Ferenc és a Váci utca – mellett idén is számos vidéki városban rendeznek könyvheti programokat. Balázs Imre József, a Korunk – Komp-Press Kiadó igazgatója elmondta, június 3-án a Bem moziban Kántor Lajos Hazatérő képek – Barcsaytól Vinczeffyig című könyvének volt a bemutatója. Megnyílt Paulovics László festőművész kamarakiállítása. /(köllő): Erdélyi kiadók a 80. Ünnepi Könyvhéten. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./

A Helikon folyóirat június 10-i számát az áprilisban elhunyt Lászlóffy Aladár költőnek, a folyóirat állandó munkatársának szentelte. Karácsonyi Zsolt, Széles Klára, Pomogáts Béla, Szakolczay Lajos, Czegő Zoltán, Antall István, Balázs Imre József és Szilágyi István főszerkesztő emlékeztek az elhunytra. /Helikon (Kolozsvár), jún. 10./

A kolozsvári Koinónia Könyvkiadó gondozásában idén megjelent köteteket mutatták be október 22-én Kolozsváron a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. Jelen voltak: Balázs Imre József a Fogak nyoma, és Horváth Előd Benjámin A cseplini díva című verseskötetek szerzői, Selyem Zsuzsa, akinek a nevéhez az Erdei politika című publicisztikakötet fűződik, Mihálycsa Erika, Flann O’Brian ír származású író Úszikkétmadáron című regényparódiájának fordítója, Máté Angi, a Mamó című, felnőtteknek szóló meseregény, és Vida Gábor, a Noé, az indián meg a dinók történetének szerzője. A meghívottakkal Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó új igazgatója beszélgetett. A Marosvásárhelyen született, magát azonban kolozsvárinak és budapestinek valló Horváth Előd Benjámin elsőkötetes szerző, Máté Angi pedig foglalkozását tekintve óvónő. /F. Zs. : Hangulatos Koinónia-könyvbemutató. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./

A romániai ötvenhatosok egyikeként itt állok a végre megvalósult kolozsvári emlékmű előtt, mondta Dávid Gyula az 56-os emlékmű felavatásán. Dávid Gyula beszédében felidézte a kolozsvári egyetemi ifjainak emlékét, Várhegyi Istvánékét, Páskándi Gézáékét, Varró Jánosékét, Szilágyi Árpádét és Jamandi Emilét a Bolyai Tudományegyetemről; a Raul Volcinschi-vezette csoportban elítélt nyolc román diák és fiatal egyetemi előadó emlékét a Babes Egyetemről; a képzőművészeti főiskolás Balázs Imréét és Tirnován Arisztidét; a protestáns teológiáról 1959-ben Péter Miklós, Mózes Árpád és Fülöp G. Dénes csoportjában letartóztatott és elítélt 21-ekét; Soós Ferencét, Halmai Pálét és társaiét a Politechnikáról és az orvosi egyetemről. „Mindazokét, akik a magyar forradalom leverését követő megtorlás éveiben vallatótisztek és katonai bírák előtt is vállalták azt, amiért odaát oly sokan az életüket adták. Ma ők – és velük együtt az egykori temesvári, bukaresti, iasi-i és brassói diáktársaik – lélekben itt állnak közöttünk. ” Itt állnak és megkérdezik a túlélőktől: Hová tettétek a Forradalmat? Ők, ha ma körülnéznének, nemigen ismernének rá arra a világra, amelyért 56-ban zászlót bontottak. Ma mindenütt magukat „rendszerváltó”-nak nevező pártok politikusainak marakodása folyik a hatalomért. A „rendszerváltás” menetében megszerzett vagyonok birtokosai vannak felül. „A szellem szabadságát akartuk és e helyett a szellemi selejt terjesztésének korlátlan és mindent elsöprő szabadságában fuldoklunk. ” Új nacionalizmusok születtek, új „nemzetállami” ambíciók és nyelvtörvények. /Dávid Gyula: A kolozsvári új, 56-os emlékmű előtt. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 27./

November 9-én mutatták be Miklós Ágnes Kata első kötetét /Bűnös szövegek – Bevezetés a detektívtörténetekbe, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2009/, a szerzőt Balázs Imre József irodalomtörténész, a Korunk folyóirat főszerkesztője faggatta. Miklós Ágnes Kata a budapesti Általános Vállalkozási Főiskola Társadalomismereti Tanszékének docense. A detektívtörténetek újraolvasásával foglalkozó huszonhárom részes esszésorozata 2005-ben és 2006-ban jelent meg A Hét című hetilapban, a mostani kötet az ott publikált esszék kibővített és kiegészített változata. /Ferencz Zsolt: Hányadik oldalon következik be a haláleset? Miklós Ágnes Kata könyvbemutatója a Bretter-körön. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 11./

November 18-án mutatták be Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába /Korunk–Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2009/ című kötetét Kolozsváron Az Emberi Piramis. Beszélgetések a pártállami diktatúráról című rendezvénysorozat keretében. A kiadó részéről Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője, a kötet szerkesztője méltatta a kiadványt. /Köllő Katalin: Könyv, amely nem a múltunkról, hanem a jövőnkről szól. Szem a láncban – könyvbemutató a Tranzit Házban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./

December 9-én tartották a Koinónia karácsonyt a kiadó kolozsvári székhelyén, a résztvevőket Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója köszöntötte. Könyvbemutatók voltak. Balázs Imre József Hanna-hinta című gyermekvers-kötetét, Demény Péter Ágóbágó naplója című gyermekverses kötetét, Keszeg Ágnes illusztrációival, Zágoni Balázs Barni-könyvek sorozatának harmadik, Barni és a lányok című kötetét, Reményi Schmal Róza rajzaival /az előző kettő: Barni könyve és Barni Berlinben/, Kincses képeskönyv sorozat harmadik kötetét, a Visegrádot középpontba állító kötetet, Zágoni Balázs munkáját, Jánosi Andre illusztrációival, Zakariás Erzsébet Vót, hol nem vót címűmoldvai csángó népmeséket tartalmazó kötetét, Mihail Sebastian Napló 1935–1944 című könyvét /Vallasek Júlia fordította/, ez a korszak látlelete, végül a Jézus jelenlétét a különböző tárgyakban és élőlényekben felfedezni kívánó Voicu Bojan fotóalbum-szerű kötetét. A könyvbemutatók után a Koinónia-ház földszintjén felavatták a Könyvtér névre keresztelt helyiséget. /Ferencz Zsolt: Eseményekben gazdag Koinónia Karácsony. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 10./

Balla Zsófia első kincses városbeli önálló szerzői estjére került sor december 10-én a Kolozsvár Társaság székhelyén. A költővel Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője és Demény Péter író, szerkesztő, a meghívott munkásságának egyik legjobb ismerője beszélgetett. A rendezvény keretében Balla Zsófia a pozsonyi Kalligram Kiadónál idén megjelent A nyár barlangja című kötetéből olvasott fel verseket. A szerző Budapesten élő kolozsvárinak vallja magát. /Ferencz Zsolt: Szülővárosába érkezett Balla Zsófia. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 11./

Egy folyóirat sikertörténete
Beszélgetés Kovács András Ferenc főszerkesztővel a Látó húsz évéről
– A gazdasági válság okozta általános lehangoltságban, panaszáradatban a Látó hogyan éli meg a huszadik évfordulóját?
– Sopánkodhatnánk mi is, de úgy hiszem, hogy a Látó bizakodóan tekinthet a jövőbe, annál is inkább, mert az előző 20 év nehéz vagy könnyű, ám mindenképpen örömosztó munkával elért sikertörténet volt. Nevezzük annak.
– Akkor is annak nevezhetjük, ha azt tapasztaljuk, hogy az emberek mind kisebb csoportja ragaszkodik igazán a szépirodalomhoz?
– Az íráshoz, a szépirodalomhoz ragaszkodó emberek mindig megtalálják maguknak a Látót, a lap bármikor elérhető számukra. Egyébként a szépirodalmi jelleget nagyon hangsúlyoznám, mert a Látó kimondottan szépirodalmi folyóirat. Ez nagyon fontos nekünk, amennyiben az írás, maga az irodalmi aktus egyszerre örömet és játékot is jelenthet, meg hát valamiféle bölcsességet és kételkedést is ugyanakkor. Persze, körülnézve más folyóiratok háza táján, bemérve a közép-kelet-európai irodalmi, művészeti folyóiratok jelenlegi helyzetét, elmondhatjuk, hogy ’89 előtt mindez másról szólt. Más olvasási szokások voltak. Az ízlés csapásai mélyebbek voltak, de nem volt ennyiféle inger, ami akár az irodalmon belül is annyira változatos rétegízléseket szült volna. Én úgy gondolom, hogy nem az emberek fordultak el a Látótól vagy a szépirodalomtól, hanem nagyon gyors és differenciált világban élünk, és emiatt olvasnak általában kevesebbet, mint korábban. A mai sokféle kínálatot különben a színházak sínylették meg a legjobban. A színház lényege nem változott, egy-egy előadás elkészültének a módja más, és az, akinek illetve ahogyan szól. Azt hiszem, ez a fontos. Szemléleti kérdésekben lett nagy a különbség hirtelen. Ez a folyamat az irodalomban is elkezdődött már ’89 előtt, de ’89 után különösen felgyorsult.
– Hivatkoztál a magyar nyelvterület irodalmi, művészeti folyóiratainak egészére. Beszélhetünk arról, hogy az eltelt két évtizede során a Látónak kialakult valamilyen sajátossága, különleges erénye, ami megkülönbözteti más lapoktól?
– Nyilvánvalóan minden lapnak megvan a maga érdekessége és az ehhez ragaszkodó mikroközössége. Kiváló szerkesztő kollégámmal, Láng Zsolttal beszéltük éppen a minap, hogy mennyire érdekes például a nyíregyházi Vörös Postakocsi című irodalmi folyóirat, ami egy teljesen sajátos nyírségi lap, és azt is példázza, hogy vidéken is mennyi mindent meg lehet csinálni. A figyelem középpontjába is lehet emelkedni, az élvonalba is be lehet törni. Az számít, hogy mennyire tud élővé válni egy lap, mennyire képes érdekessé válni az emberek számára. És ez nem feltétlenül azzal mérhető, hogy mennyit lehet eladni egy lapból, vagy hogy hány előfizetője van. A szépirodalmi lapoknál különösen nem ez a mérvadó, hiszen ebbe beleszólhat az említett válság, a pénzhiány is, de az előfizetők el-elmaradása mással is magyarázható. A Látó esetében azzal is például, hogy van egy jó honlapunk, és a folyóirat megjelenése után legalább egy héttel a teljes lapanyag felkerül a világhálóra. Sokan ott olvassák.
– Ily módon tehát a Látó könnyen eljuthat a nagyvilágba. A lap létét, sajátosságait mennyiben határozza meg az, hogy mégiscsak provinciában készül?
– Azt hiszem, hogy jó értelemben vett provinciáról kell beszélnünk, hiszen bizonyos szempontból minden provincia, még Budapest vagy Párizs is. Azok is mutathatnak fel provinciális jegyeket. Csak nyilván nagyobb városok. Azt hiszem, hogy ezt fontos tudatosítanunk az elkövetkezendő 20 évben. A Látó egyébként igyekezett elébe menni az elvárásoknak. Ha jó az internetes hozzáférhetőség, akkor a lap ennek köszönhetően is ismertségnek örvend. A Látónak 7-8000-es létszámú az olvasottsága, a példányszám természetesen nem ekkora. Közben nő fel egy teljesen más nemzedék, persze ez is rétegzett, de a lapot nem nagyon veszik. Pedig nyilvánvaló, hogy a lap a külalakra, a megjelenési formára is sokat ad. Viszont a mostani tizenéveseknél más olvasási szokások alakulnak ki, már ha egyáltalán kialakulnak.
– A lap érdemeit sorolva meg kell említenünk, hogy kevés olyan, a tietekhez hasonló vállalkozás ismeretes, ahol ennyire rendszeres, élénk, közönségvonzó irodalmi színpadi program, hosszú távon tervezett pódiumtevékenység működne.
– Ez valóban így van. Mi nagyon régóta csináljuk, úgy 90-91-től. Még itt volt Markó Béla, amikor elkezdtük, hogy a régi főszerkesztőket is említsem, és Gálfalvi György, aki a Látó Irodalmi Színpadot egyedül, aztán velünk, a szerkesztőséggel együtt művelte. Most már más lapoknál, más városokban is zajlanak ilyen megnyilvánulások. Gondolok itt elsősorban a nagyon fiatal Várad című folyóiratra vagy a Korunkra, amelyik újabban Balázs Imre József főszerkesztősége alatt valósít meg hasonló projekteket. Mi ezt váltakozó szerencsével és váltakozó nézőszámmal, de nagy türelemmel tényleg hosszú ideje csináljuk. A ’90-es években más helységekre ez igazán nem volt jellemző. A Látó, ha valamelyest benne van a magyar köztudatban, és úgy hiszem, hogy benne van, sőt, nagyon előkelő helyen szerintem, akkor az mindenképpen a Látó Irodalmi Színpadának is köszönhető.
– Aligha van olyan szerkesztőségi műhely a magyar irodalmi életben, amelynek a képviselői ne fordultak volna meg az irodalmi színpadotokon. De ugyanezt a jelentős írókra, költőkre vonatkoztatva is elmondhatnám. Lehet ezt így folytatni? Van olyan fontos alkotó, akit még nem hívtatok meg Marosvásárhelyre?
– Persze hogy van. Mióta elkezdtük, felnőtt egy egész más generáció, új, érdekes emberek tűntek föl, új folyóiratok is. És könyvkiadókat is hívtunk, azokra is számítunk.10-15 év teltével vissza is hívunk csapatokat, ezt tettük például a Holmival, a nagyon rangos budapesti lappal. Ezt lehet folytatni. Sőt, az ember néha a bőség zavarával küszködik. Sok ötlet van, sok lehetőség. Megismétlem, a Látó kezdetétől így van ez, amiről beszélek, nem csak a saját főszerkesztőségem érdeme, Markó Béla és Gálfalvi György érdemei elévülhetetlenek. Itt egy közösség csinált valamit. Egy csapatnak volt elképzelése valamiről, az ő érdemük is, hogy a Látó Irodalmi Színpad létrejött, hogy van Látó- nívódíj. 1991-től adjuk át, általában négy Látó- nívódíjas van. A huszadik évfordulóra megjelenik a Látó-nívódíjasok írásaiból egy antológia, Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor válogatta. Tehát a fiatal szerkesztők néztek vissza ilyenképpen. Láng Zsolt kollégámmal nem is nagyon szóltunk ebbe bele. Szép antológia, szép a címe is: A hibátlanság vágya. Király László egyik verssorából kölcsönöztük. A csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában jelenik meg, a Látó szerkesztőségével közös kiadásban. Ez lesz a jubileum egyik fontos eseménye.
– Kell egy csapat, szokták mondani, amikor valamit mérlegelnek. Szóba hoztad a szerkesztőség fiataljait. A lap menet közben igyekezett erre is figyelmet fordítani, az utánpótlást is biztosítani.
– Igen. Bár tegyük hozzá, hogy egy jó író mindig fiatal. Lehet 28 vagy 58 éves, akkor is fiatal, azért aposztrofálhattam tulajdonképpen fiatalként Vida Gábort, aki időközben itt nőtt íróvá mellettünk. Elég nagy szerencsének tartom ezt is. A mellettünk az egész szerkesztőséget jelenti, Gálfalvi Gyurkától Láng Zsoltig. Nyilvánvaló, hogy vannak konzisztenciák a Látóban, vannak hagyományosan megtartott vonalak. Lehetséges, hogy az új Látó, ami 2008-tól köntösében is új Birtalan Zsolt és Irsai Zsolt elképzelésének köszönhetően, hangsúlyaiban egy picit más, mint a korábbi. Erről már beszéltünk a Népújság hasábjain. De ez a Látó alapvetően ugyanaz a Látó, mert az igényesség, ami a lapot jellemzi, töretlenül megmarad, bárki a főszerkesztő.
– Vajon a munkatársi gárdával együtt, és most azokra is gondolok, akik szerzőkként szerepelnek a lapban, fiatalodott az olvasóközönségetek is?
– Úgy hiszem, hogy igen. Ugyanakkor sajnálattal attól tartok, hogy vannak, akik útközben le is koptak erről a folyóiratról. A honlap látogatottsága kiváló, illetve az érdeklődés irántunk azért megvan. Érzek egy pozitív kisugárzást, erőteret a Látó körül, az fiatalodott nyilvánvalóan. De remélem, mi is fiatalodunk. Szeretném még elmondani, hogy húsz év egy ilyen lap életében nagyon nagy dolog. Ráadásul ez sűrű két évtized volt. Nagyon jó a szerkesztőség, a nyugalom vagy béke szigete bizonyos szempontból napjaink nagyon ideges, túlhiszterizált világában. Itt irodalomról van szó. Jó csapat gyűlt össze, jó volt a társulatépítés, ahogy egy színidirektor mondaná. Ezt a társulatépítést nem én kezdtem, hanem az előttem járók. Szeretném, ha a lap jó volna ezután is, akkor is, ha nem volnék a főszerkesztője a következő 20 évben. Biztos vagyok abban, hogy a Látónak van annyi ereje, kisugárzása vagy vonzása, hogy magához közelítse a legfiatalabb nemzedéket is. Sok fiatal írónk van. Sok olyan költő vagy író van, aki a gyengébb nemhez tartozik, hogy így fejezzem ki magam, mert nem szoktam írónőt mondani vagy költőnőt, ugyanis egyesek közülük olykor ezt pejoratívnak érzik. Tudom, hogy a macsóság vagy a feminitás nem mond el sokat el az írás minőségéről. Érdekes a másik tapasztalatom, hogy kik olvasnak. Ezt is kérdezted. A nők. Olyan ez most, mint a magyar XVIII. század vagy a reformkor, a nők olvasnak, a nők írnak. Ők a költők, az írók. És vannak férfiak is.
– És ez jó?
– Persze. Miért ne lenne jó? Ez mindig változik az idő teltével.
– Akkor hát újabb sikeres és békés évtizedeket kívánok. Lényegében túl is vagyunk az évfordulón, valamilyen rendezvénnyel megünneplitek?
– Igen. A hónap végére tervezzük, január 30-án lesz egy tartalmas gálaműsor. Tíz szerkesztőt láthat a kedves néző a színpadon. A Látó jelenlegi öt szerkesztője és az időközben eltávozott öt régi szerkesztő lép fel. Beszélget, felolvas. Meglepetések is lesznek. Bemutatásra kerül a már említett antológia is, és bemutatkoznak barátaink, a Tiberius vonósnégyes zenél. Ez is rendhagyó, a Látó keretében ilyen még nem volt, de a Látó szerkesztői igazi zenebarátok, szeretik a zenét. Remélem, hogy a közönség is. Jöjjenek el minél többen!
Nagy Miklós Kund. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Tárgyi bizonyíték – múltunk és jelenünk képei
Kolozsvár – A ma Erdélyben élő ember szellemi és kulturális örökségét rögzítik és mutatják meg Baló Levente Tárgyi bizonyíték című egyéni kiállításának képei.
A tárlatot a kolozsvári FOTOmART Galéria (Bolyai u. 8.) fogadta be, az ünnepélyes megnyitóra 2010. február 9-én délután 6 órakor kerül sor. Bevezető beszédet Szabó Attila, zilahi festőművész és Mira Marincaş, kulturális referens, fotó szakos doktorandusz tart. 
„Baló Levente képein láthatunk olykor lábnyomokat, utakat, ösvényeket is, de talán fontosabb rajtuk a kezek nyoma: az emberek tevékenységére, az anyag megmunkálására utaló jelek. Érződik az emberi jelenlét, érződik, hogy a tárgyakat és tájakat emberek használják és emberek hozzák létre. Falak, romok, rácsok vesznek körül bennünket, de felhalmozott építőanyagok is. A fotók átalakulásaink, változásaink tárgyi bizonyítékai” – vélekedik Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a kiállítás képeiről.
A művész egyfelől követte a dokumentumfotózás hagyományát, másfelől egy képzőművészeti alkotásmód szubjektív megközelítését alkalmazta. A fotók az életigenlés, a remény és az alkotókedv tárgyi bizonyítékát nyújtják, felmutatva azt, hogy igen gazdag örökséggel rendelkezünk, amelynek tudatában méltóságteljes életet élhetünk, sőt, kell élnünk; örökségünk nem csak feljogosít, de egyben kötelez is.
„A művész a figyelem spontán technikáit működteti, amikor elkattint egy-egy képet: nem is annyira a kép egésze, mint valamely, olykor nehezen, hosszas keresgélés után felfedezhető, kívül eső részlete alkotja a látvány értelmi-érzelmi centrumát… Mintha csak a nézőre lenne bízva, hogy mit tekint, tekint-e valamit a maga lelki-szellemi beállítottsága, netán esztétikai ízlése, szakmai felkészültsége szerint központinak, kiemelkedőnek” – írja Dankuly Csaba a Nappali Menedékhely szerkesztője.
A Bolyai utca 8 szám alatt található FOTOmARTGaléria egyéves múlttal rendelkezik, úttörő magánkezdeményezés, az erdélyi és kolozsvári fotóművészetnek kíván otthont teremteni. Az ötletgazda és tulajdonos Márton Zoltán, maga is kiváló fotóművész, akinek eddig kétfotóalbuma jelent meg. Forrás: Erdon.ro

A mi 20. századunk
Korunk, 2010. április
"Egy hosszú és/vagy rövid – esetleg akár keresztbe metszett – századról szól a lapszám, amelyet az olvasó a kezében tart: a magyarság 20. századáról, amely – nemzetünk tekintetében egyértelműen – az ismétlődő kényszerhelyzetek és gyakorta beszűkülő mozgásterek okán szinte állandósult törések és többnyire egymást tagadó, folytonos újrakezdések időszakaként is körülírható" – olvasható a Kovács Kiss Gyöngy által jegyzett bevezetőben. A lapszám tematikus tömbjét öt neves magyarországi szerző tanulmányai alkotják: Romsics Ignác, aki a koordinációs és szerkesztési munkába is bekapcsolódott, a huszadik századi magyar politikai rendszereket vizsgálja, Gyáni Gábor a század társadalmait, Tomka Béla a gazdasági élet alakulását elemzi írásában. Pritz Pál tanulmányának témája a 20. századi magyar külpolitika, míg Szarka Lászlóé a kisebbségi helyzetben élő Kárpát-medencei magyarság.
A lapszámban az olvasó találkozik Karácsonyi Zsolt és Vaszilij Bogdanov verseivel, illetve a rovatokban – többek között – K. Horváth Zsolt, Ungvári Zrínyi Ildikó, Balázs Imre József, Kemecsi Lajos, Borsodi L. László írásaival. A grafikai anyag Tettamanti Béla budapesti képzőművész munkája.
Népújság (Marosvásárhely)

Suba László konfessziója
Mindig szerettem volna világot látni, de az élet úgy hozta, hogy végül is a szülőfalum, Makfalva és választott városom, Torda között töltöttem el az életemet. Most már kevésbé vágyom el, mert részben a televízió kielégítette kíváncsiságomat, és – tegyem hozzá –, úgy érzem, Erdély annyira a lelkemhez nőtt, hogy ki merem mondani: szerencsésnek érzem magam, hogy itt születtem és éltem le az életemet. (Bevezetés)
Nem kedvelem különösebben az idegen kifejezéseket, de a címbéli konfesszió a "hitvallás", a "művészi ez-meg-az" helyett most különösképpen alkalmas annak jellemzésére, ami a szobrászművész és művészpedagógus könyvében "képzőművészeti beszéd" minősítéssel szerepel. A megengedés itt helyénvaló, Suba László ugyanis "egyszólamú" ember: ugyanazt mondja, ha más- más szövegkörnyezetben vagy művészeti térben tenné is. Nagy Miklós Kund írja róla: "Suba a Kis-Küküllő menti község hűséges fia, állandó tárlata is van ott, senki sem csodálkozik, hogy munkáinak egy részén népművészeti hatásokat vélünk felfedezni. Ez a szobrokra és a kerámiákra egyaránt vonatkozik. De a népi rusztikus ihletettség mellett tematikailag a mediterrán mondavilág, bibliai kapcsolódások sem hagyják érintetlenül, ezt főleg keretes kerámiáin vehetjük észre, formai megoldásai, lényegre törő egyszerűségükben is sokat mondó alabástrom- és faplasztikái pedig a modern szobrászat iránti vonzalmát tanúsítják. Plakettjei, íróportréi irodalmi, történelmi elkötelezettségre vallanak."
Ebben majdnem minden benne van Suba Lászlóról. Vallomásos életbeszéde, művészmonológja is ezt nyomatékosítja, a gyermekkortól máig terjedő időintervallum vázlatos megírásával, a pálya főbb mozzanatainak fölvillantásával. Ne hallgassuk el, hogy 2005-ben a kolozsvári Kriza János Társaság kiadásában jelent meg Suba László gyűjtésének eredménye: Torda és környékének fazekassága, szerkesztői jártassága pedig ebben a friss kötetben is megmutatkozik: az első részben Makfalva és Torda áll a középpontban, mindig az "elbeszélő" életkapcsolatainak tükrében; a második, szerényen csak Függelék, cikkek, tanulmányok címmel ellátott részben Makfalváról, Kibédről vagy Tordáról, a Wesselényi Művelődési Egyletről vagy a tordai Petőfi Társaságról, számos jeles megnyilvánulásról, tárlatról esik szó – Balázs Imre, Keszeg Vilmos, Nagy Miklós Kund, Németh Júlia, Ráduly János és Suba László írásaiban. Maradt hely a reprezentatív képtárnak is a könyvben, harminckét repróval, amelyekhez hozzájön a fedél Dózsa című szobra (márványba vésett szövege szerint: In memoriam Georgius Dosa, Siculus de Makfalva 1474-1514), a hátsó borítón pedig a Petőfit és Szendrey Júliát a kisfiukkal felmutató alkotás. * Suba László: Makfalvától Tordáig. Képzőművészeti beszéd a művelődési körökről. Hiperborea Kiadó, Torda 2010
(bölöni)
Népújság (Marosvásárhely)

Szöveg és rajz összjátékával
A karcolat és a humoreszk műfajainak legkiválóbb magyar művelőit követte munkáiban. Karinthy Frigyes, Tomcsa Sándor, Bajor Andor groteszk világának ismerői megsejthetnek valamit abból is, milyen szövegekkel találkozik az olvasó e kötetben, és miért válhatott számára az állandó szótársítás: "írta és rajzolta Balázs Imre".
Balázs Imre 1926. február 15-én született Székelyudvarhelyen, és ott is hunyt el 2003. szeptember 24- én. Szülővárosában tanult, majd 1972-ben magántanulóként román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi tanárképző főiskolán. A háború idején, 1944-ben leventeként menekülnie kell, francia fogságba esik, és csak 1946-ban kerül haza. Ettől a kis "kitérőtől" eltekintve életét – akárcsak irodalmi elődje és példaképe, Tomcsa Sándor – szülővárosában élte le. 1986-os nyugdíjba vonulásáig volt gimnáziumi titkár, néptanácsi vezető technikus, tisztviselő, főgépészeti osztályvezető, tervosztályvezető a készruhagyárban, s közben kultúrcsoportokat szervezett és irányított, irodalmi összeállítást tanított, s talán nem mellesleg: karikatúrákat és humoreszkeket írt és közölt, első karcolata 1964-ben jelent meg az Igaz Szóban. Szerepel a Marosvásárhelyen 1968-ban kiadott antológiában (Megtalált világ), cikkeit, riportjait a csíkszeredai Hargita és a vásárhelyi Vörös Zászló napilapok közlik nagyobb rendszerességgel.
Az "írta és rajzolta" jellegzetes műfajának továbbéltetője így vall elődjéről, Tomcsa Sándorról: "Úgy hozzátartozott a város képéhez, akár a Nagy- Küküllő. Köztünk élt, köztünk vizsgálódott, köztünk alkotott. Szarkalábaktól körülvett szeme a gunyorosan csillogó szemüveg mögül mindent észrevett. Nem kerülte el figyelmét a téli estéken fagyoskodó koldusasszony, sem a saját zsírjában fulladozó nagykereskedő. A mindennapi gondokkal küszködő kistisztviselő lelkivilágát éppúgy ismerte, mint a bevásárlását végző iparosné gondolkodását. Ösztövér alakja hol itt, hol ott tűnt fel. Nem mondta senkinek, mit keres, mit akar. Hosszú sétái alatt gyűjtötte a témát, találta meg az ötletet, vette észre a fonákságokat. Tehetségének éppen ez a fokmérője: meglátta azt, ami mellett ezrek sétáltak el gyanútlanul."
Ez a frappáns jellemzés érvényes arra is, aki megfogalmazta. Aki ismerte Balázs Imrét, tudhatja: ő maga is csendes, szófukar, szemlélődő természet volt. A kis kötet szerkesztője, utószavának írója, Balázs Imre József huszonöt írást választott ki, a hozzájuk kapcsolódó rajzokkal. "A szerző unokaöccseként, jó ismerőjeként személye iránti elfogultságom tagadhatatlan – írja. – Mégis azt remélem, hogy a könyv megjelenése, amellett, hogy méltóképpen állít emléket neki, egy műfaj és egy szerzőtípus (talán ideiglenes) eltűnésére hívja fel a figyelmet: azon tárca- és humoreszkírókra, akik rajzaikkal egészítették ki műveik hatását, szöveg és rajz összjátékával alakítva ki saját, jellegzetes alkotói világukat." (Balázs Imre. Bocsánatot kérek! Karcolatok, humoreszkek. Szerkesztette és az utószót írta Balázs Imre József. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2010)
(bölöni) Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutatókkal ünnepelt a Koinónia
Öt új karácsonyi kiadvánnyal fogadta közönségét a Koinónia könyvkiadó a kolozsvári székházában tartott hétvégi Karácsonyi Könyvvásáron. „Az immár harmadik alkalommal megrendezett karácsonyi könyvbemutatónk nemcsak a legfrissebb könyveinkről, hanem egyben a családokról is szól, míg a felnőttek és a nagyobb gyerekek a könyveket nézegethetik, olvashatják, beszélhetnek róluk, addig a legkisebbek diafilmes meséket nézhetnek” – mondta el lapunknak Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója.
A Koinónia meglepetést kívánt szerezni A legszebb karácsonyi ajándék a nátha című kötettel, amely tíz erdélyi író, költő: Demény Péter, Balázs Imre József, Berszán István, Boda Edit, Láng Zsolt, László Noémi, Máté Angi, Simon Réka Zsuzsanna és Zágoni Balázs meséit tartalmazza. Kiss-Bitay Éva Fantasztkikus földgolyó című képeskönyve is a kisgyerekeknek és a kamaszoknak szól, amelyben az állat- és növényvilág legegzotikusabb egyedeit sorakoztatja fel.
Magyarul először jelent meg Axel Hambreus Az első karácsonyi ajándékok legendája című könyve. A Svédországban igen népszerű munkát Keszeg Ágnes illusztrációi színesítik – az igen elragadó történetről Ferenczi Noémi színpadi változatot is készített. „A család valamennyi tagját meg kívánta célozni a kiadó, amikor úgy döntött, Kányádi Sándor erdélyi jiddis népköltészetből készült fordítását megjelenteti” – tudtuk meg a kiadó vezetőjétől.
A Volt egyszer egy kis zsidó című kötetben Jánosi Andrea rajzai illusztrálják a múlt század viharaiban eltűnt erdélyi jiddis népköltészet olykor csipkelődő, ravasz, játékos, máskor viszont szerelmes vagy szívszorongató világát. A könyvhöz egy CD-melléklet is tartozik, amelyről a Gryllus testvérek és Szalóki Ági előadásában meg is hallgathatjuk a jiddis népköltészet remekeit. Jánosi Andrea illusztrációiról Kányádi Sándor úgy nyilatkozott korábban: hogy azok némelykor rálicitáltak a versekre.
A gyerekkönyvek mellett több, felnőtteknek szóló munkát is bemutattak a rendezvényen: köztük Neagu Djuvarának A románok rövid története című könyvét, amelyet Horváth Andor fordított magyarra. A bojár családból származó történész, a román történetírás 93 éves „fenegyereke”, könyve eddig tizenegyszer jelent meg románul, és szakértők szerint fordulatot hozott az 1989 utáni román történetírásban.
Sipos M. Zoltán, Új Magyar Szó (Bukarest)

A nátha, a karácsony, a könyvek és a szerzők, akikre büszkék lehetünk
Kilenc plusz egy erdélyi magyar szerző, költők, írók és egy illusztrátor ajándékozta meg idén a közönséget, kicsiket és nagyokat egyaránt a kolozsvári Koinónia Kiadó gondozásában megjelent Legszebb karácsonyi ajándék a nátha – Mai erdélyi mesék című kötettel. Kilenc mese a legszebb és leglátványosabb ünnepünkről, a karácsonyról, amikor a család valamennyi tagja együtt örül a fenyőfa alatt, szaloncukor- és bejgli illat lengi be a levegőt, s valahogy a megszokottnál is kedvesebbek vagyunk egymáshoz. Mi más lenne megfelelőbb ajándék ilyenkor, mint az igényesen kivitelezett, tartalmas olvasnivalóval szolgáló könyv – no meg a nátha, már ami a kötet címét illeti ,Balázs Imre József, Berszán István, Boda Edit, Demény Péter, Láng Zsolt, László Noémi, Máté Angi, Simon Réka Zsuzsanna, Szabó Zelmira és Zágoni Balázs tolmácsolásában.
Kinek van kedve és ihlete szeptemberben karácsonyi mesét írni? Amikor az élet egészen másról, az iskolakezdésről vagy akár a nyári élmények felidézéséről szól... Ezért döntöttek úgy a kiadó munkatársai, hogy már januárban, közvetlenül az ünnepek után megszólítják az erdélyi magyar szerzőket, az emlékek és az ünnepi hangulat közelségéből fakadóan pedig írásra buzdítják őket. Remek ötlet, amelynek mindenki a saját stílusával tett eleget, valós, kitalált, avagy közismert szereplők „történetbe hozásával”. Az antológiát Szabó Zelmira hangulatos illusztrációi teszik teljessé.
Egy karácsony előtti karácsonytörténetét meséli el Boda Edit: „főszerepben” a családjával és rokonaival egy festett barlangban élő Maja, aki a Nagy Sötét Hónapban megbetegszik, barátjának, a farkas Taburunak viszont sikerül „kiegyeznie” a Teremtővel. Amellett pedig, hogy a hétéves kislány jobban lesz, Isten fiának majdani megtestesüléséről szóló hír, egy másfajta születéstörténet is napvilágot lát. A dzsungel könyve és a Biblia, szelídítés és születés egyazon mesében.
Akár ennek is lehetne a folytatása Balázs Imre József Három vándor című írása, amelyben a napkeleti bölcsek „utódjai” – a babiloni Gáspár, a perzsiai Menyhárt és a szíriai Baltazár – útra kelnek, hogy a csillag jelzését megértsék, egyszersmind saját életüket is foglalkoztató titkokra választ kapjanak. Örökké élni, mindent tudni, valós arcukat megismerni – ezt a három vágyat hozza összefüggésbe a szerző a tömjénnel, a mirhával és az arannyal.
Alan Alexander Milne örök emlékének ajánlja meséjét Demény Péter: régi barátunk, Micimackó és Róbert Gida többek között az Almássy térre is megérkezik. Előtte persze a karácsonyi (mirácsonyi?) rohangálás, vásárlási láz részeseivé válnak, s egy új szót is tanulnak, de ez legyen meglepetés. Kalandos fejezet, amelyben Micimackó unatkozik és kifulladásig. Olvastatja magát.
S hogy milyen az, amikor egy magányos ablak levelet ír az angyalnak? Kiderül Máté Angi meséjéből: a Volt egyszer egy ablak főszereplője társaságra vágyik, arra, hogy valaki „billentgesse a rézkilincseket, nyissa és csukja az ajtót”, hogy egyáltalán valaki átnézzen rajta, bele a világba. A várva várt ajándék meg is érkezik, hiszen erre való a karácsony: pöttöm pókok derítik jókedvre hősünket.
Barni, az aranyos kisfiú sem hiányozhat az antológiából: ezúttal azonban nem Berlinben, hanem a hétköznapokban, egy héttel iskolakezdés után tűnik fel előttünk. Ezúttal azt kell bebizonyítania barátjának, hogy igenis létezik Angyal. Anya és Apa is besegít neki természetesen, a végére pedig igazi Angyal-tanítvány lesz Barniból – ez Zágoni Balázs Az Angyal tanítványa című meséjének rövid vázlata, de ahogyan az lenni szokott, ennél jóval izgalmasabb történetnek lehetnek a részesei, akik elolvassák a nagyszerű mesét.
A tőle megszokott bensőségességgel mesél fiának, és persze nekünk, olvasóknak is Berszán István: A juhászkutya karácsonya című történetben a szerző egyik hegyi túrájának emlékeit eleveníti fel, azon ritka pillanatok egyikét, amikor kimozdulhat rövid időre a városi élet forgatagából. S hogy miként kapcsolódik ehhez a juhászkutya, mitől lesz igazán karácsonyi mese? Ez is kiderül a kötetből.
Van az úgy, hogy sehogy sem jó. A karácsony meg pláne nem, főleg egy olyan világban, ahol „egész évben cibálták meg püfölték egymást a csúszdák mellett”, homokot borítottak a szépen befont hajakra, s az ember lányának disznósikítással a fülében kell végigülnie az ünnepet. Cinege Panni nem örül, de aztán álmodik– hogy mit és hogyan, azt László Noémi meséjéből tudjuk meg.
A fúvóverseny igencsak megváltoztatja a négy széltestvér egymáshoz való viszonyulását Simon Réka Zsuzsanna A szelek karácsonya című történetében: miután sikerül jól összeveszniük, mindenki megy, amerre lát. Az ünnep közeledtével azonban, érezve a többiek hiányát, úgy döntenek, hazatérnek, hogy viszontlássák testvéreiket.
Fűmanó és Tökmag is összekap Láng Zsolt Az erdei náthacímű írásában, egy jól irányzott nátha, no meg egyikük megérzése azonban segít újból összehozni a két barátot. Hogy aztán mindketten úgy gondolják: „a nátha a legszebb karácsonyi ajándék”, amely képes alkalmat teremteni az igazán fontos pillanatoknak. Nem hiába szerepel a kötet címében is a nátha, és emellett természetesen a könyv, amely ilyenkor, karácsony táján mindennél aktuálisabb, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt kellemes kikapcsolódást biztosít.
Több, hasonlóan izgalmas kötet jelent meg idén a Koinóniánál: ilyen például Axel Hambreus Az első karácsonyi ajándékok legendája, Kányádi Sándor Volt egyszer egy kis zsidó, Kiss Bitay Éva Fantasztikus földgolyó és Andri Snaer Magnason A kékbolygó történetecímű könyve. Ezek mellett pedig továbbra is ott vannak az „örök klasszikusok”, Demény Péter Ágóbágó naplója, Balázs Imre József Hanna-hintája, valamint Zágoni Balázs Barni-könyvei. Valamennyi nagyon jó, érdemes kipróbálni. A kellemes karácsonyi ünnepek hangulatát garantáltan emelik, még manapság, az internet korában is.
FERENCZ ZSOLT, Szabadság (Kolozsvár)

A harmadik Forrás-nemzedékről szóló kötetet mutattak be Kolozsváron
Miklós Ágnes Kata irodalomtörténész A szóértés feltételei. Nemzedékváltási problémák a hetvenes évek romániai magyar irodalmában című kötetét mutatták be pénteken Kolozsváron, a Kolozsvár Társaság székhelyén. A főképpen a harmadik Forrás-nemzedékről szóló kötetet a szerző jelenlétében Molnár Gusztáv egyetemi docens, valamint Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője ismertette. Balázs Imre elmondta: a könyv egyik jellegzetessége, hogy nem az irodalmi nemzedék tagjainak visszaemlékezései alapján rajzolja meg a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje erdélyi irodalmi életének történetét, hanem korabeli dokumentumok, ankétok, viták, körkérdések nyilvános anyagára összpontosít.
Szabadabb elnyomottak
A szerző elmondta: megpróbálkozott korábban az írókkal, költőkkel, eszszéírókkal is beszélgetni, azonban számos esetben egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat kapott, így mivel nem tudta eldönteni, hogy melyik álláspont áll közelebb a valósághoz, elhatározta, hogy azokra a dokumentumokra fog támaszkodni, amelyeket a korabeli olvasók olvashattak a nemzedék tagjairól és vitáiról. Miklós Ágnes Kata egyébként a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára, és elmondása szerint már 18 éves korában elkezdett foglalkozni ezzel a témával. „Amikor először olvastam a harmadik Forrás-nemzedékről, majd a műveiket is megismertem, csodálkoztam, hogy miért nem ismertem eddig ezeket az alkotókat” – emlékezett vissza a szerző, aki szerint az egykori Forrás-sorozatban első kötettel jelentkező úgynevezett harmadik nemzedék tagjai valamiért kevésbé ismertek, mint az első két nemzedékbe sorolt társaik. Balázs Imre József ismertetőjében kitért arra, hogy a könyv ennek a nemzedéknek olyan sajátosságaira mutat rá, mint az úgynevezett herbertizmus, azaz ezek az alkotók – mint Szőcs Géza, Balla Zsófia, Egyed Péter, az első két nemzedék alkotóival, például Sütő Andrással ellentétben – úgyszólván örökölték a foglalkozásukat, hiszen legtöbb esetben egyik, vagy mindkét szülő is tollforgató volt. Másrészt ennek a nemzedéknek a hatalomhoz való viszonya is más volt, mint elődeiknek, hiszen a hetvenes évek elejétől a diktatúra nem korlátozta olyan mértékben az alkotók munkáját, mint korábban, vagy később a nyolcvanas évek elejétől. Nagyon érdekesek például azok a viták, amelyek a sokuk példaképévé vált filozófusmester, Bretter György és Gáll Ernő, a Korunk akkori főszerkesztője között folytak arról, hogy mi az, amit még meg lehet jelentetni, és mi az amit már nem tanácsos.
Adottak voltak a szóértés feltételei
Molnár Gusztáv egyetemi tanár, az egykori nemzedék tagja, esszéírója szerint annak az időszaknak az egyik legfontosabb problémája az volt, hogy sokan kivándoroltak Magyarországra. Molnár szerint a kivándorlások okáról és következményeiről jó lenne akár nyílt vitát is szervezni. Molnár Gusztáv, aki később maga is Magyarországra távozott – mint mondta, félig-meddig kényszerből –, visszaemlékezett, amikor egyik társuk elmondta, hogy az anyaországba költözik, Bretter kijelentette: „Nem szabad elmenni, nincs értelme, kiírod magadból mindazt, amit innen viszel, majd visszajössz.” Mint elhangzott, nem szerettek kompromisszumot kötni azt illetően, hogy mit írhatnak meg és mit nem, de olykor kénytelenek voltak erre. „Ha egy mondatban kellene válaszolnom a könyv címében implicit módon feltett kérdésre, akkor azt mondanám: igen, akkor, a hetvenes években adottak voltak a szóértés felté-telei, és nemcsak a nemzedéken belül, de az idősebbekkel is hatékonyan tudtunk kommunikálni a fontosabb kérdésekről” – tette hozzá Molnár, jelezve, hogy a „hosszú hetvenes évekről” van szó, hiszen ’68-tól ’84-ig tartott az a szabadabb korszak. „A szerzőt nem a retrospektív nemzedékfelfogás érdekli, nem az, hogy a képviselők hogyan komponálják meg utólag a nemzedéki mítoszukat, hanem a tényeket próbálja figyelembe venni, és ez ezen a területen a szerző saját kutatási módszere. – értékelte a kötetet Molnár – Ha a máról beszélek, már az is tele van mítosszal, jó és rossz döntések lehetőségével. Az sem biztos, hogy ha a korabeli anyagokra támaszkodunk, akkor a reális történelmet kapjuk, de értékes próbálkozásról van szó.” Molnár Gusztáv az Echinox című irodalmi-kulturális folyóirat indulása körüli tévedésekkel szemléltette, hogy olykor a fennmaradt korabeli anyagok is annyira zavarosak, vagy éppen egymásnak ellentmondóak, hogy azok alapján sem lehet megtudni az igazat. Molnár hozzátette, hogy tanulmányozta az Ágoston Vilmosról és a róla magáról szóló szekuritátés dossziét. Mint mondta, ezek is értékes kordokumentumok lehetnek, sok mindenre rávilágítanának, ha megjelennének egy kötetben. Mint mondta: Balogh Edgár dossziéja például sokkal pozitívabb képet fest a Korunk egykori főszerkesztőjéről, mint ahogy a korabeli köztudatban szerepelt. „A szekuritáté szemében fekete bárány volt. Nem értettünk egyet a módszereivel, de egy csapatban játszottunk, és ez nagyon fontos volt” – mondta Molnár. A könyvbemutató végén többek között felszólalt a közönség soraiban ülő Egyed Péter, aki szintén e nemzedék képviselője.
Varga László, Krónika (Kolozsvár)

Magyarországi kitüntetések erdélyieknek
Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese hétfőn a kolozsvári főkonzulátuson több erdélyi személyiségnek ad át magyar állami kitüntetést.
A Schmitt Pál magyar államelnök által odaítélt Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikereszttel elismerést kap dr. Kovács András művészettörténész, Maros Dezső gépészmérnök, a Műszaki Egyetem tanára, a Román Akadémia főkutatója, Tőkés István nyugalmazott teológiaprofesszor, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettese. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkereszttel kitüntetést adományozzák Nagy Pál irodalomtörténésznek, Mihály Ferenc egyetemi tanár-vállalkozónak, Murádin László nyelvésznek és Sipos László festő- és grafikusművésznek. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel érdemrendet Emődi Tamás, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület tanácsosa kapja. S A március 15-i nemzeti ünnep alkalmából művészeti díjakat adott át tegnap Budapesten a Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós, a nemzeti erőforrás minisztere. A díjazottak között több erdélyi művész van, idén Jászai Mari-díjat kapott Péter Hilda és Hatházi András, mindketten sepsiszentgyörgyi származású színészek, jelenleg a kolozsvári színház művészei. A József Attila-díj erdélyi kitüntetettje György Attila és Balázs Imre József.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hat erdélyi magyar művészt díjaztak Budapesten
Balázs Imre József kolozsvári költőt, György Attila csíkszeredai prózaírót, Hatházi András és Péter Hilda kolozsvári színművészeket, Kolozsi Tibor Kolozsváron élő szobrászművészt és Jakobovits Márta nagyváradi keramikusművészt tüntette ki pénteken a budapesti Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter.
Hat erdélyi magyar művész kapott magyar állami kitüntetést a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A díjakat pénteken a budapesti Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter adta át.
„Minden nemzet számára fontos alkotóinak megbecsülése. Meg kell becsülni azokat, akik nem elhallgatják, hanem működésbe hozzák az igazságot” – mondta köszöntőjében Réthelyi Miklós.
A kiemelkedő irodalmi tevékenységért évente 13 alkotónak átadott József Attila-díj idei kitüntetettjei között szerepel Balázs Imre József kolozsvári költő, a Korunk című művelődési folyóirat főszerkesztője, akinek egy gyermekverseket tartalmazó kötettel együtt eddig öt verseskönyve jelent meg, valamint György Attila csíkszeredai prózaíró, a Székelyföld című kulturális folyóirat szerkesztője, aki 2009-ben adta ki hetedik kötetét.
A kiemelkedő színművészeti és színháztudományi munkásságot elismerő Jászai Mari-díjban a Kolozsvári Állami Magyar Színház két színművésze: Hatházi András és Péter Hilda részesült. Hatházi András színművészi karrierje mellett íróként, drámaíróként is tevékenykedik, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára, több filmben is játszott, legutóbb Marian Crişan Morgen című filmjének egyik főszerepét játszotta. A sepsiszentgyörgyi születésű Péter Hilda a szülővárosában lévő Tamási Áron Színházban kezdte pályafutását. Az UNITER-díjas színművész 2006-tól szerződött a kolozsvári színházhoz, a Varga Katalin című film címszerepét alakította.
A képzőművészet terén nyújtott kiemelkedő tevékenységért járó Munkácsy Mihály-díjjal az erdélyiek közül Kolozsi Tibor szobrászművészt jutalmazták. A Kolozsváron élő szobrászművésznek köztéri alkotási is vannak, ő vezette a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport restaurálási munkálatait. A kiemelkedő iparművészeti, ipari tervezőművészeti tevékenységet elismerő Ferenczy Noémi-díjjal idén a hagyományokhoz híven 12 alkotót, köztük a nagyváradi Jakobovits Márta keramikusművészt jutalmazták.
Pénteken többek között az esszé- és tanulmányírói teljesítményt elismerő Balassa Péter-, a mozgóképes területen kifejtett kiemelkedő alkotói, valamint művészi és tudományos tevékenységért járó Balázs Béla-, a kiemelkedő zeneszerzői, zenei rendezői tevékenységért járó Erkel Ferenc- és a kiemelkedő zenei és előadó-művészeti tevékenység elismerésére alapított Liszt Ferenc-díjat is kiosztották a Néprajzi Múzeumban. A legmagasabb magyar állami kulturális kitüntetést, a Kossuth-díjat, amelyet az 1848-as forradalom 100. évfordulója alkalmából 1948-ban alapított az Országgyűlés, valamint a tudományos élet kiemelkedő képviselőinek járó Széchenyi-díjat március 14-én osztják ki Budapesten.
Krónika (Kolozsvár)

Író, kamera és szexualitás
A Korunk Akadémia vendége volt Nádas Péter a kincses városban
Kolozsvárra látogatott Nádas Péter Kossuth-díjas író, az egyik legnépszerűbb, Európa-szerte ismert magyar alkotó. A Korunk Akadémia meghívottjaként válaszolt a házigazda Korunk-főszerkesztő, Balázs Imre József és a közönség kérdéseire, részleteket olvasott fel az Egy családregény vége és a Párhuzamos történetek című regényekből, majd a helyszínen megvásárolható műveit dedikálta.
A beszélgetés egyik fontos témája volt az író műveiben megjelenő szexualitás. Sokan vádolják azzal, hogy nyersen szókimondó szövegeket ír, Nádas szerint viszont az helyénvaló, ha mindenről, az erotikáról is, a maga nyelvén beszél. Hogy ki hogyan viszonyul ehhez, az az egyes szereplőket, illetve olvasókat jellemzi.
A szerelemről való beszéd lehetőségét tovább boncolgatva felvázolta, miért nem nevezhetők a romantika idején szerelmes regényekként íródott alkotások szerelmes regényeknek: „ezek inkább társadalmi-szociális és politikai kérdésekről szólnak, nem pedig a szerelem problémáiról. Shakespeare legnagyobb szerelmi drámájáról is elmondható: családi viszályokról, történelemről, korabeli szokásokról igen, de Rómeó és Júlia szerelméről alig tudunk meg belőle valamit.”
A szerelem igazi problémáiról: megvetettségről, anyanyelvi határokról, eltérő szocializációról, kommunikációs görcsökről, a legbanálisabb mozzanatokról folytatott vitáról, arról, hogyan kell a fogkrémet kinyomni a tubusból, nincs szó. „Ezekről az irodalom hallgat, holott másról sem kellene beszélnie” – jelentette ki az író.
Nádas Péter módszeresen él a hallgatással mint művészi eszközzel. „A hallgatás nyelvét a legnehezebb megtalálni” – vezette be a kérdést Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője. A sikeres próbálkozás viszont tetten érhető a Saját halál című Nádas-műben is, amelynek alapjául az 1993-ban három és fél percre bekövetkezett klinikai halála szolgált. Itt a beszédes betűkkel telerótt oldalak közé be-beékelődik egy vadkörtefa képe. A szerző, aki 1961–63-ban a Nők Lapjának fotóriportere volt, egy éven át mindennap lefényképezte a százhúsz éves fát, s az összegyűlt több ezer fotóból olyanokat válogatott ki, amelyeken látszik a változás, s amelyek bizonyítják: „az idő átmenet, s nincs is semmi más a létezésben, csak átmenet.” A képeknek technikai szerepük is van: „a tekintetnek fontos az üresség, meg kell pihennie, ha a szöveg fárasztja.”
Nádas szerint az irodalomnak nemcsak az olvasó, de az író számára is izgalmasnak kell lennie. A regényíró bevallotta: unja a prózaírás bekezdésekre lebontott kötött angolos szabályait, a linearitást, a konvenciókat, ezért szívesen él a költészet elemeivel.
Az utóbbi időben több költeménnyel is előhozakodott: április 4-én egy szabadságról szóló elbeszélő költeménnyel tisztelgett Budapesten a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia emlékestjén a névadó előtt. Drámaíróként már korábban bemutatkozott, a budapesti Katona József Színházban most a Szirének című drámája van műsoron.
Írói szemléletmódját, valamint létfelfogását a szerző egy Gaál István filmrendezőtől kölcsönvett mondattal összegezte: „Tudnom kell, hová teszem le a kamerát.”
Zsigmond Júlia
Új Magyar Szó (Bukarest)

Cs. Gyimesi Éva halálára – Balázs Imre József: A rálátás igénye
A diktatúra léttapasztalatainak feldolgozása foglalkoztatta, ehhez kapcsolódtak tervei, hogy a nagyközönség számára is érthetővé tegye azt a világot, amelyben életének nagyobbik része eltelt.
Amikor 2009-es kötete, a Szem a láncban megjelent, a Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába alcímet kapta. Nem a leleplezés, hanem a megértés, megértetés szándéka vezérelte, hiszen végső soron valami érthetetlennel szembesült 1989 előtt, amit csak a megszokás tehetett valamennyire érthetővé, miközben természetesen botrányosan érthetetlen volt az egész. Utolsó napjaiig foglalkoztatta az elképzelés, hogy az időközben teljesebb formában előkerült követési dossziéjának tanulságait hogyan lehetne a legmegfelelőbb formában a közös tudás részévé tenni.
Gyimesi Éva nem volt a belenyugvások és a megszokás embere, a rálátást igényelte, önmaga és önmagunk külső szemmel nézését, azt a tárgyilagosságot, amely egy valós kép kialakítását tette volna lehetővé. Ezért vált lázadóvá, disszidenssé politikai értelemben az 1980-as években. És ugyanezért váltak leginkább szakmai jellegű irodalomtörténeti, értelmiségtörténeti munkái is vita tárgyává már a hetvenes évektől kezdődően.
Tisztánlátási igénye, kivételes intellektusa és szakmai tájékozottsága lehetővé tette számára, hogy rendkívül fontos ideológiakritikai munkát végezzen el az erdélyi magyar értelmiség szerepértelmezései kapcsán. Legkiemelkedőbb műve ebben a tekintetben a Gyöngy és homok című, nyolcvanas években elkobzott kéziratú esszé, amely végül a kilencvenes évek elején látott napvilágot, és a transzszilvanizmus ideológiáját vizsgálta kritikai nézőpontból. Az az érzékenység ugyanakkor, amely az említett, sokak által mítoszrombolónak érzett tárgyilagossággal párosult műveiben, kiszolgáltatottá tette őt a félreértésekkel, meg nem értésekkel szemben.
Közel másfél évtizeddel ezelőtt egy gyűjteményes kritikakötete kapcsán figyeltem fel egy furcsa paradoxonra, amelyet A nonsalansz esélye című írásomban próbáltam érzékeltetni. Akkortájt, amikor a kilencvenes években tanítványaiként hallgathattuk előadásait a kortárs erdélyi irodalomról, jól érzékelhető volt vonzódása a játékos, ironikus, friss látásmódú szövegekhez. Ez tűnt fel a Kritikai mozaik című kötetének szövegei kapcsán is. Jól látta annak tétjét, hogy az erdélyi magyar értelmiség megtalálja a kivezető utat az önmagukat tragikusnak és mozdíthatatlannak mutató identitásképletekből.
Erejéhez mérten támogatta, értelmezte is ezt az irodalmi és elméleti vonulatot. A paradoxon lényege az volt, hogy Gyimesi Éva a nonsalanszról beszélt, annak fontosságáról (hogy tehát tudjuk figyelmen kívül hagyni körülményeinket, meghatározottságainkat, mert azok nem mindig objektíve adottak), a nonsalanszról beszélt tehát, de nem a nonsalanszból. Egész munkásságával szerette volna megteremteni a körülményeken való felülemelkedés lehetőségét, miközben ő maga mindvégig nagy felelősségtudattal, hangsúlyosan az erkölcsi tudás szótárán keresztül szólalt meg. Egyik fontos példaképe ebben Makkai Sándor volt, akiről kitűnő, nagy hatású tanulmányt is írt.
Mostanra lezárult életműve egy szuverén, kivételes képességű gondolkodó teljesítménye. Teremtett világ című, nyolcvanas években publikált irodalomelméleti bevezetőjét irodalom szakos hallgatók sok-sok generációja használta a teljes magyar nyelvterületen. Jól példázta azt az attitűdöt is, hogy a körülményeknek nem szabad behódolni: szakmai teljesítményként kitűnően megállta a helyét magyarországi, vajdasági egyetemeken is. Szilágyi Domokosról írt, 1990-ben megjelent monográfiája, az Álom és értelem mindmáig az egyetlen összefoglaló mű a költő életművéről, ítéletei, irodalomtörténeti meglátásai két-három évtized távlatából is frissnek, problémaérzékenynek mondhatók.
Gyimesi Éva értelmiségi habitusa, szakmai kompetenciája hiányozni fog a világból. Könyvei révén azonban megteremthető a mindenkori dialógus az életművével.
Nyugodjék békében. 
Balázs Imre József 
A szerző a Korunk főszerkesztője
Krónika (Kolozsvár)

Poszler György nyolcvanéves
A köztiszteletnek örvendő irodalomtörténészt, a Kolozsvárt 1931. június 12-én született, az egykori piarista gimnáziumban tanult Poszler György akadémikust a budapesti Illyés Archívumban köszöntötték tisztelői, barátai. A „Kolozsvár könyvekkel köszönti a nyolcvanéves Poszler Györgyöt” cím alatt szervezett rendezvény kezdeményezője a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság volt. A budapesti könyvhét keretében, június 4-én megtartott találkozónak a házigazdája, az Archívum vezetője, Pomogáts Béla köszöntötte az ünnepeltet, majd Kántor Lajos és Demény Péter beszélt Poszler György munkásságáról. A továbbiakban élete meghatározó, kolozsvári gyermekkori emlékeit elevenítette fel az ünnepelt, azután került sor a könyvek átadására, köztük a Cseh Gusztáv tizenegy „főemberi” rézkarcát és kilenc „öregdiáki” szöveget tartalmazó díszes kis kötet, a Kolozsvári köszöntő ismertetésére.
Mikes, Szerb Antal, Kosztolányi
Mindjárt fél évszázada lesz, hogy magamban azt kérdeztem: ki az a Poszler György? Egyáltalán: fiatal ő is, vagy öregebb nálam? (Merthogy ki Szerb Antal, azt azért már tudtam.) Be kell vallanom, némi felháborodottság bújt meg (csendes) kérdésemben, ugyanis már évek óta esedékes volt az akadémiai kiadású Irodalomtörténet füzetekben az eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült tanulmány, a Százéves harc „Az ember tragédiájá”-értmegjelenése (végül az 53-as számú lett) – és most valaki megint elém kerül, Szerb Antal pályakezdésével(51.füzet). A korábbi sorozatszerkesztő, a Madách-ügyekben igencsak otthonos Horváth Károly biztató üzeneteit, leveleit megkapva, sőt előtte egyszer még (az akadémikus Moravcsik Gyula, apám Eötvös Collegium-beli barátja közvetítését követően) Szauder Józseffel is beszélve (igaz, csak telefonon), tudtam már Bodnár György pozitív véleményéről. Akkor most mi van? Kiss Ferencnek a Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátságáról szóló könyve „előzését”természetesnek vettem, és nyilván nem lehetett kifogásom Komlós Aladár előbbre sorolása ellen sem. De ki az a Poszler?
Az elmúlt évtizedek alatt bőven megkaptam a választ. Nem tagadom, hogy ebbe a személyes ismeretség jócskán besegített. Van annak jó pár (közel húsz?) éve, hogy Kolozsvár főterén, teljesen véletlenül, találkoztunk, és azóta eléggé sűrűn adódtak az újabb alkalmak, Korunk-ügyekben, a Kolozsvár Társaságnál, Kalotaszentkirályon (a malomban, Csiki Lacival együtt), Budapesten, (az öt éven át élt) Magyar Irodalmi Díj zsűrijében, a Kosztolányi Dezső tér 5. ötödik emeletén, Poszler György dolgozószobájában, egy pohár whisky mellett, vagy az Illyés Archívumban és a Bem-moziban (akkor még Kántor Laci birodalmában), nem utolsósorban az Akadémián (Szabédi-könyvem vitáján ő volt a hivatalos bíráló). Csupa szép emlék, némelyiket fénykép is őrzi, például a 2002-es Szabédi Napok végén nálunk itthon, a Mikes Kelemen 15-ben, a szecessziós kályha előtt készült felvétel több mint gondosan őrzendő családi érték, már csak azért is, mert megismételhetetlen: Domokos Mátyás is rajta van, a hölgyek, Poszler Gyuri, Pomogáts Béla és a két Gálfalvi meg szerénységem mellett. (A kapuban, mármint a „családregény-vázlatban” sikerült reprodukálni.) A Korunk kulcsának átadása Poszler Györgynek pedig szintén egyszeri, budai alkalom volt, 2009-ben (László fiam fényképein megőrizve – Csiki Laci már csak mint a portréfilm kérdezője lehetett ott az ünneplők között).
A történet közös mozzanatai – anélkül, hogy tudtunk volna róla – jóval korábbiak. A kezdet, mint mindennek a kezdete ugye a mi Kolozsvárunkon, a Farkas utca. Az utolsó erdélyi fejedelmek, a két Apafi 1942-es újratemetése idején én ugyan még nem töltöttem be ötödik évemet, de a 9. számú ház földszintjéről, az állami gimnázium igazgatói lakásának ablakából végig-ámultam az ágyútalpas, díszegyenruhás ceremóniát, pontosabban a vonulást, ugyanúgy, mint a már nagyobb refes Benkő Samu és a nála kisebb piarista diák Poszler György, akik az utca alsó, illetve felső részén kint állhattak a járdán. Valamivel később nekem a belvárosi református elemihez, majd a Református Kollégiumhoz (és utódjához) kötődött az életem, ám feleségem, aztán a fiaink abban az épületben tanultak (a nővérem pedig igazgatta éveken át az utód-iskolát), ahol Poszler elkezdte tanulmányait – még aligha számítva arra, hogy a nevelő skóla büszkeségeinek sorát, a Mikes Kelementől Kuncz Aladárig és most már tovább gyarapodó sort fogja gazdagítani.
Nagyot ugrom az időben, néhány, a Korunkhoz kapcsolódó mozzanat fölelevenítésével. Az ugye már természetesként adódott, hogy az ezredfordulóra megjelentetett Kolozsvár-könyvünkbe (Kulcsok Kolozsvárhoz) szöveget kérjünk Poszler Györgytől. Ő a Házsongárdi bolyongásokat ajánlotta fel az antológia számára. És ugyanígy kértük, vártuk részvételét a Balázs Imre Józseffel közösen szerkesztett, reprezentatív kötetté nőtt ankétunkon, amely a 20. század legszebb magyar verseire kérdezett rá. Tízes listáján, a tíz remekmű megnevezésének, a hozzá fűzött magyarázatnak „Nevelődési regény”– „dalban elbeszélve”címet adta, három Babits-, két Nemes Nagy Ágnes-, egy-egy Ady-, Illyés Gyula-, Füst Milán-, Kosztolányi- és Dsida-verset nevezve meg. A magát itt naiv olvasónak mondó Poszler György – a magyar és a világirodalom különböző korszakaiban kitűnően tájékozódó akadémikus – hűséges maradt tehát az életre szóló Babits-élményéhez, ugyanakkor a „tízekben” eltalálta ankétunk nagy nyertesét, Kosztolányi Dezsőt s a Hajnali részegséget. Minthogy pedig szeret „együtt ragyogó páros csillagokat” komponálni a históriában, a Hajnali részegségpárversét keresi és találja meg Dsida Jenő Hálóing nélkülcímű versében. Idézek Poszler értelmezéséből: „Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdő utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai.” Hát ez Poszler György, az irodalomtörténész, a „naiv”, a hihetetlenül érzékeny, és ha kell, líraian fogalmazó versértelmező.
Aki ugyanilyen érzékenységgel olvas prózát. Maradjunk Kosztolányinál – ha már a Kosztolányi Dezső térre indítjuk a kerek születésnapra szánt múltidézést. A méretre is hatalmas, legalább két évszázadba bevilágító, 2008-as kiadású gyűjteményes kötetben (Az eltévedt lovas nyomában) találom A homo ludens hősiességét. A Kosztolányi arcképéhez megtalált öt vonás (Lázadás, Játék, Ellenkultúra, Veszély, Action gratuite) az életmű egészére kiterjed, de elsősorban az Esti Kornélra meg a regényekre koncentrál, nem hagyva figyelmen kívül persze A szegény kisgyermek panaszait. Az ív hihetetlenül átfogó, de csöppet sem hivalkodó, noha felbukkan benne Hamlet és Don Quijote, Schiller és Huizinga, Baudelaire, Zarathusztra kötéltáncosa, A legyek ura(Golding) – meg Szerb Antal, az Utas és holdvilággal. (Még egy Babitsot bíráló mondatot is megenged magának.) És a legjellemzőbb Poszler-mondat, ami egy Kosztolányi-értelmezésben egyébként természetes, tömörségével azonban tanítható: „Megvan irodalmi családfája, de letörölhetetlen róla a Szabadkáról és a Nagykörútról származó couleur locale.”
Azt gondolom, ugyanígy letörölhetetlen az esztétikában, filozófiában egyként elmélyedő irodalomtörténész Poszler Györgyről a Farkas utca és a Kosztolányi Dezső tér helyi színe. Illő tehát, hogy a kolozsvári öregdiákok, ki ahogy teheti – igazán régiek képben (Cseh Gusztáv rézkarcairól), maiak kis csapata szóban – köszöntsék a szülővárosához mikeskelemeni hűséggel ragaszkodó nyolcvanéves tudóst. A kolozsvári öregdiákot.
KÁNTOR LAJOS 
Szabadság (Kolozsvár)

Szobrot állítottak Domokos Gézának (Zágon ünnepe)
Domokos Géza (1928–2007) író, szerkesztő, politikus szobrát avatták augusztus 27-én, szombaton a zágoni Mikes–Szentkereszty-udvarház immár szoborparknak nevezhető kertjében a Zágoni Napok nyitányaként. A folytatásban a száz évvel ezelőtt született, gyermekéveit Zágonban töltő Kiss Manyi (1911–1971) színésznőre emlékeztek.
Barabás Tünde, a Mikes Kelemen Művelődési Központ vezetőjének köszöntője után Kis József polgármester megnyitóbeszédében elmondta, még éltében megígérte Domokos Gézának, hogy szobrot állít emlékére, s lám, teljesítette azt.
Borbély László környezetvédelmi és erdészeti miniszter, az RMDSZ politikai alelnöke ünnepi beszédében elmondta, 1990-ben együtt indultak a politikai pályán, akkor a parlamentben magyarellenes hangulat uralkodott, ám Domokos Géza bölcsességével, tapasztalatával, türelmével arra intette őket, forróbb fejű fiatalokat, felelős embereknek szóba kell állniuk, tárgyalniuk kell a hatalommal, de nem kell megalkudniuk, és azt, amit lelkünkben hordozunk, lépésről lépésre érvényesítenünk kell. Mindig az első vonalban volt, nem állt félre soha, még akkor sem, amikor kevesen maradtak mellette, mondta a politikus, hozzátéve, Domokos Géza olyan erkölcsi értékeket adott át, amelyekről nem szabad lemondanunk.
Tamás Sándor, a megyei tanács és a háromszéki RMDSZ elnöke hangoztatta, Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatója, az RMDSZ alapítója, első elnöke írástudóként, politikusként mindvégig az értelmes lét lehetőségét kereste, azt, hogy miként lehet hatékonyan cselekedni a magyarságért, társadalomért, hogyan lehet a történelem csapdáiban a közösség számára előnyöket formálni. Olyan ember volt, aki építeni tudott, legfőbb hagyatéka, hogy építenünk kell, intézményeket, emlékhelyeket, múzeumokat, szellemi műhelyeket kell létrehoznunk. Az elnök idézte II. Rákóczi Ferencet: "a lecke ennyi, a magam személye elé helyezem a közügyet", s ezt érvényesnek mondotta Domokos Gézára is, aki, bár nem fogalmazta meg így, de ennek szellemében dolgozott egész életében.
A szobrot a polgármester és a tanácselnök közösen leplezte le, megáldotta Balázs Imre római katolikus plébános, nt. Incze Sándor ny. református esperes és Nicolae Hagiu ortodox lelkész. Balázs Imre a Kriterion Könyvkiadót alapító Domokos Gézát méltatta. Incze Sándor arra a Domokos Gézára emlékezett, aki 66 évvel ezelőtt fogadta őket a Székely Mikó Kollégiumban, akinek szeméből a szeretet sugárzott, továbbá hangsúlyozta, Domokos Géza hívő keresztény ember volt, a bentlakásban sokszor ő tartotta a kisebb diákoknak a bibliaórát.
Varga Gábor dombóvári szobrász alkotásának megkoszorúzása után Szebeni Zsuzsa, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa megnyitotta a Székely Nemzeti Múzeummal közösen létrehozott In memoriam Kiss Manyi kiállítást, melyet a kúriában berendezett Kiss Manyi-emlékszobában helyeztek el. Elmondta, Zágon és a család mindennél fontosabb volt Kiss Manyi számára: nyaranként vissza-visszatért a székelyföldi faluba, művészete is ebből a talajból gyökerezett. Bár a tárgyak, képek csak halvány lenyomatai lehetnek egy ember életének, egy művész pályája szempontjából mégis konkrét fogódzót jelentenek az emlékek megőrzéséhez. Segíthetnek abban, hogy mind a falu, mind az ide látogató emlékezetében a színésznő, a 20. századi magyar színjátszás egyik legnagyobb tehetsége méltó módon fennmaradjon. A megnyitón közreműködött Zorkóczy Zenóbia előadóművész.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)