Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Nem akart csodát tenni, meggazdagodni”
Száznál többen emlékeztek meg vasárnap Székelyudvarhelyen a legnagyobb székelyről, Orbán Balázsról születésének 186. évfordulóján: az ünnepségen felszólalók az utókor számára példaértékű életpálya méltatása mellett az írónak az emberi oldalát is bemutatták.
Magyar himnusszal kezdődött, székellyel zárult a vasárnap déli ünnepség Székelyudvarhelyen, a Városháza téri parkban: Orbán Balázs, a legnagyobb székely születésének évfordulójára megszervezett megemlékezésen több mint százan vettek részt. A lengyelfalvi születésű író, néprajzi gyűjtő életpályáját többen is méltatták: Szőcs Endre, a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár igazgatója Orbán Balázs levelezésén keresztül mutatta be munkásságát, küzdelmeit, kudarcait és szerelmi vívódásait. „Nem akart csodát tenni, nem akart meggazdagodni. Példaképe Kossuth Lajos volt, a maga szerénységével, hazaszeretetével” – fogalmazott, hozzáfűzve, köteteinek és az általa kiépített Szejkefürdőnek kezdeti népszerűtlensége, megmérgezése, többszörös kirablása és betegségei sem tartóztathatták fel céljai elérésében.
Kedei Mózes unitárius lelkész ellentétet vont az Orbán Balázs szellemisége és az erdélyi magyarság mostani mentalitása között: mint elmondta, a humanizmust, az emberi értékeket mindennél fontosabbnak tartó, tiszta szavú író sosem ismert megalkuvást. „Aki nem jó embernek, nem jó magyarnak sem” – vallotta. Méltán nézett fel rá Jókai és Victor Hugo is. Orbán Balázs szobrát 1995-ben állították fel Székelyudvarhelyen, az azóta eltelt időben az erdélyi magyarság nem lehet büszke eredményeire – fogalmazott a lelkész, hozzáfűzve, értékválságban szenvedünk, amelynek csíráit még az előző rendszer ültette el a társadalom lelkében. Egy olyan országban, ahol egyre több politikus ellen folyik eljárás korrupciós ügyek miatt, nem könnyű az élet. Ez az oka annak, hogy fiataljaink elvándorolnak – mondta el, majd hozzátette: van remény egy olyan nép számára, amelynek Kőrösi Csoma Sándora, Orbán Balázsa van.
A megemlékezést a Székely Dalegylet, az Alla Breve és a Balázs Ferenc Vegyeskar éneke, Geréb Hanna nyolcadik osztályos tanulónak, illetve Gajevszky Klára, a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztára tagjának szavalata fűszerezte. A több mint félórás ünnepséget koszorúzás, majd állófogadás követte, azután az érdeklődőket a polgármesteri hivatal autóbusszal a Szejkére szállította, hogy Orbán Balázs síremlékénél is leróhassák kegyeletüket.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Égbe nyúló kapaszkodó (Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval)
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató, több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen? – A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a Kénosi-tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az „égbe emelő” kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktorvontatású utánfutójával. A hatvanas évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében. Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk „szólaltatni” azokat. Beszédes szótlanság című „időrobbanásos” esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003, 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni „irodalmi versenyre” készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban.
Na, de egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására? – Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az ’56 utáni „irodalmi frontvonalról” mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én a művelődési ház irodalmi matinéja után szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a „menyasszonyszöktetés” sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a „székely Athén” neves személyiségeivel? – Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó „rövidnadrágos” Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptemet igazító „péntek esti srácok”, ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…” Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… – Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött? – Még nem nem kaptam vissza a securitatés dossziéim „preparált” szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti „terepjárásokból” nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még „átcsúszott” valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint „munkakerülőt”. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy „kódoltam be” azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély-szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről. Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben. – A Securitate állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt… – Miért éppen őket? – Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek… – Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet-vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenségmonográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… – És mi a helyzet ma a szociográfiával?
– Konferenciákon, tanulmányokban és kötetekben többször kifejtettem a Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében keletkezett otthonirodalom örök érvényű üzeneteit. Ezek irányadóak lehetnek ma is. Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és középvállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai. Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Meggyőződésem azonban, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal. – Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: „Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját.”
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Többnapos ünnepségsorozat Udvarhelyszéken
Koszorúzással, ünnepi beszédekkel és kulturális műsorokkal emlékeznek Udvarhelyszéken az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 167. évfordulóján, március 15-én. Vasárnap Udvarhelyen két megemlékezést is tartanak, vidéken pedig ünnepi szentmisére és istentiszteletre várják a helybélieket.
Március 15-én délben a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt udvarhelyi szervezetei, valamint az Udvarhelyszéki Székely Tanács közös megemlékezést tart Székelyudvarhelyen, a Márton Áron téren: a kulturális műsorral egybekötött eseményen felszólal Bereczki Zsolt református lelkipásztor, Gálfi Árpád, az MPP helyi szervezetének elnöke, Jakab Attila, a Néppárt udvarhelyi szervezetének elnöke, illetve a Székely Tanács részéről Biró Edit. Az ünnepségen közreműködik a Balázs Ferenc Vegyeskar. A koszorúzást követően a megemlékezés közös himnusz- és szózaténekléssel zárul.
Tavalyhoz hasonlóan a helyi polgármesteri hivatal késő délutánra időzített fáklyás felvonulást szervez a nemzeti ünnep alkalmából: a megemlékezők délután hat órakor gyülekeznek a Művelődési Ház előtt, majd onnan a Márton Áron térre, a Vasszékely szobrához vonulnak. Az ünnepség koszorúzással kezdődik, majd felszólalnak a történelmi egyházak képviselői, az önkormányzat részéről pedig Bunta Levente polgármester. Az esti programot a Role zenekar koncertje zárja.
Zászlós felvonulással kezdődik vasárnap délelőtt kilenckor a ünnepség Székelykeresztúron, a Millecentenáriumi emlékműnél, majd fél tízkor Petőfi Sándor legendai sírját koszorúzzák meg. Tizenegy órától a székelykeresztúri történelmi egyházközségben ünnepi istentiszteleteket tartanak, majd tizenkettőkor az unitárius templom ünneplő gyülekezete a Szabadság térre vonul. Tizenkét óra öt perckor a református templomból kihozzák az országzászlót, majd megkoszorúzzák Petőfi Sándor és Nicolae Bălcescu szobrát.
Délelőtt fél tíztől ünnepi szentmisét tartanak a szentegyházasfalvi római katolikus templomban, ezt követően negyed tizenegykor koszorúznak a templomtéren, fél tizenegytől pedig szekeres felvonulás indul a szentkeresztbányai templomtérre a fúvószenekar kíséretében. Ünnepi szentmise lesz a szentkeresztbányai római katolikus templomban délelőtt 10.30-tól, majd fél tizenkettőtől az ünnepi műsor keretében a Nyerges-tető legendáját adják elő a szentegyházi Gábor Áron Szakközépiskola végzős tanulói. A verses-táncos előadást követően megkoszorúzzák a millenniumi emlékművet.
Farkaslakán vasárnap reggel fél kilenckor indul útra a negyven lovasból álló díszmenet: Bogárfalváról indulnak, ezt követően Szentlélek és Malomfalva után a községközpontba érkeznek vissza, ahol fél tizenkettőtől tartják a központi ünnepséget a Tamási Áron Emlékház melletti téren, majd megkoszorúzzák a tizenhárom aradi vértanú emlékére állított kopjafát. Az ünnepi műsor meghívottja Soltész Miklós, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára. A lovasok a későbbiekben Pálfalván és Váralján át folytatják útjukat, a menet Kecsetben ér véget, ahol a helyi gyermekek kulturális műsort adnak elő a kultúrotthonban.
Székelyszentmihályon 12 órától a helyi unitárius templomban istentiszteleten emlékeznek meg az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról. Az imádságot Jakab Imola siménfalvi református lelkipásztor mondja, a szószéki szolgálatot Vass Zsuzsa kadácsi unitárius lelkész végzi. A siménfalvi polgármesteri hivatal, a Székelykeresztúri Unitárius Egyházkör és a Székelyszentmihályi Unitárius Egyházközség rendezvénye a köszöntések után az emlékműnél folytatódik. A történelmi ismertető után szavalatok hangzanak el, és a bencédi vegyes kórus énekel. A szeretetvendégséget kulturális program zárja a székelyszentmihályi művelődési házban.
Zetelakán ünnepi szentmisét tartanak fél tizenegytől a templomban, majd fél tizenkettőkor térzenére várják az ünneplőket a kultúrotthon előtti térre, ahol délben tartják a megemlékezést.
Oklándon ezúttal nem lesz ünnepség a községközpontban, ám tekintettel arra, hogy a nemzeti ünnep vasárnapra esik, a község összes településén ünnepi szentmisét és istentiszletet tartanak. A település vezetősége a homoródújfalusi unitárius templomban vesz részt az ünnepi szertartáson, majd megkoszorúzzák a vértanúk emlékére állított kopjafát.
Parajdon 10 óra 40 perckor kezdődnek az ünnepi szertartások, majd ezeket követően a település központi parkjában tartják a megemlékezést déli 12 órától. A koszorúzás után kulturális műsor következik, az időjárástól függően a parkban vagy a helyi kultúrotthonban. Délután két órától Felsősófalván, három órától pedig Alsósófalván tartanak kulturális műsorral egybekötött megemlékezést.
Korondon délelőtt 10 órakor kezdődik a lovas toborzás a községben, majd röviddel 12 óra után zenekari kísérettel a szoborőrség elfoglalja helyét a vértanúk helyi emlékművénél, kitűzik az ünnepi zászlókat, és elhangzik a magyar himnusz. A megemlékezést követően délután 6 órakor nyitják meg Molnos Zoltán korondi származású festőművész festészeti kiállítását a Firtos Művelődési Egylet kiállítótermében.
Molnár Melinda, Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Szüksége van a székelységnek is a hőseire
Hatalmas tömeg gyűlt össze vasárnap este a székelyudvarhelyi Művelődési Ház előtt: égő fáklyákkal, székely és magyar zászlót lobogtatva vonult ki több ezer ember a Márton Áron térre, ahol a magyar szabadságharc emléke előtt tisztelegtek.
A székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal által megszervezett március 15-ei rendezvénysorozat ünnepi műsorának indításaként a több ezer felvonulót lovas huszárok vezették át a művelődési háztól a Márton Áron térig. A megemlékező tömeget az Udvarhelyszéki Fúvószenekar fogadta a Patkóban, a felvonulást vezető lovasok a tér köré, a cserkészek pedig a Vasszékely szobra köré sorakoztak fel. Csakhamar több ezres, fáklyát és lobogót szorongató tömeg töltötte be a teret, hasonlóan elődjeinkhez.
A magyar himnuszt énekelték el elsőként az egybegyűltek az Alla Breve és a Balázs Ferenc vegyeskarok, a Székely Dalegylet és az Udvarhelyszéki Fúvószenekar kíséretével. A koszorúzást követően a történelmi egyházak képviseletében Gede Ildikó református lelkész, Mátyás Károly katolikus főesperes és Kedei Mózes unitárius lelkész imáját, áldását hallhatták az egybegyűltek.
Az ünnepségen Bunta Levente polgármester nem lehetett jelen, ugyanis hivatalos meghívásnak tett eleget a budai várban. Az ünnepségen Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója méltatta a szabadságharcot, hangsúlyozva a közösség és közteherviselés fontosságát. „Mennyivel derűlátóbbak lehetnénk, ha idővel felnőne egy újabb márciusi ifjakból álló generáció, ha egy-egy székely fiatal példaképének választaná a szabadságharc ismeretlen hőseit” – hangzott el az intézményvezető beszédében.
Ezt követően Románia miniszterelnöke, Victor Ponta üzenetét tolmácsolta Kulcsár-Székely Attila színész, majd Tóth Sándor Pieta című versét szavalta Mezei Gabriella, a Tomcsa Sándor Színház színésznője. Ezt követően Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnökének ünnepi üzenetét adta át Farkas Balázs, csíkszeredai magyar konzul. A továbbiakban a részvevők udvarhelyszéki táncokat láthattak az Udvarhely Néptáncműhely előadásában, majd a Role Zenekar '48 című ünnepi koncertjét tekinthették meg.
Veres Réka |
Székelyhon.ro

Marosvásárhely fekete márciusára emlékeznek
Több helyszínen, különböző politikai alakulatok és civil szervezetek szervezésében emlékeznek Marosvásárhelyen a következő napokban a fekete márciusra a pogrom 25. évfordulóján.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti események egyik szenvedő alanya szervezésében csütörtökön fél 11-től ökumenikus istentiszteletet tartanak a marosszentgyörgyi római katolikus templomban, 17 órától pedig Sütő András és Jakabffy Attila marosvásárhelyi sírjánál, a református temetőben koszorúznak. Az eseménysorozat 18 órakor, az Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínházban zárul. Itt a Fehér januártól a fekete márciusig című filmet vetítik le, majd bemutatják Kincses Előd Fekete március című könyvének bővített kiadását. A kötetet és szerzőjét Boris Kálnoky, a Die Welt újságírója méltatja, beszédet mond Tőkés László EP-képviselő és Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete.
Az RMDSZ és háttérszervezete, a Bernády György Közművelődési Alapítvány március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19–20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szervez kerekasztal-beszélgetést.
A 10 órakor kezdődő szemináriumon olyan elismert történészek értékelik a 25 évvel ezelőtti eseményeket, mint Novák Zoltán és László Márton, a fekete március eseményeinek történeti feltárására törekvő, A szabadság terhe című könyv szerzői, Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Gabriel Andreescu, a SNSPA Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem történelem szakának egyetemi oktatója és Vasile Cernat, a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója.
A rendezvényen a civil társadalom és politikai élet jeles személyiségei is felszólalnak: Emil Constantinescu, Románia volt elnöke, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Király István, Kolozsváry Zoltán és mások.
A beszélgetés célja közös, befogadó identitás kialakítása, a gyűlöletbeszéd és a szélsőséges megnyilvánulások elleni együttes fellépés, hiszen, a szervezők meglátása szerint ezen magatartásformák csak ártani tudnak egy olyan multikulturális városnak, mint Marosvásárhely.
17 órától az alapítvány székhelyén a marosvásárhelyi eseményeket feldolgozó Fehér Könyv bővített, második kiadásának bemutatására is sor kerül, amelyet az 1990-es eseményeket idéző fotókiállítás és a Marosvásárhely fekete márciusa című film rövid változatának levetítése követ majd. A helyi és a megyei önkormányzat közös rendezvényen eleveníti fel a tragikus eseményeket.
Pénteken, március 20-án 13 órától a Kultúrpalota Tükörtermében Identitás, etnicitás, etnocentrizmus, nacionalizmus az Európai Unió jelenlegi kontextusában címmel szervez konferenciát, amelynek tíz meghívott előadója közül mindössze Eckstein-Kovács Péter kolozsvári ügyvéd-politikus képviseli az erdélyi magyarságot.
Szabadtéri kiállítás Székelyudvarhelyen
A forradalomtól fekete márciusig című szabadtéri kiállítással emlékezik az 1989-es forradalomra és az 1990-es marosvásárhelyi márciusi eseményekre a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal, a Haáz Rezső Múzeum és az Areopolisz Egyesület. A tárlatot vasárnap, március 22-én 12 órakor nyitják meg a székelyudvarhelyi Márton Áron téren. A pannós kiállítást Kápolnási Zsolt és dr. Gidó Csaba történész állította össze Balázs Attila, Balázs Ferenc, id. Csedő Attila, Szabó Károly és Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi, valamint Ábrahám Zoltán és Vajda György marosvásárhelyi fényképészek archív felvételeiből. A kiállítást Novák Károly történész méltatja, majd megkoszorúzzák a művelődési ház melletti Sütő András-szobrot. Beszédet mond Lőrincz György író.
Riportok, sorozat az ETV-ben
A marosvásárhelyi tragikus eseményekre reflektál a héten az Erdélyi Magyar Televízió több műsora is. A Híradó a szerdán kezdődött sorozatban emlékezik a konfliktusra, történészek, értelmiségiek, politikusok közreműködésével. Csütörtökön 21.30-tól a témába illő Holtpont című riportfilmet láthatják a nézők. Március 24-én a Metszet című magazin is a marosvásárhelyi szomorú eseményekkel foglalkozik.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Emlékezés a fekete márciusra Székelyudvarhelyen
Negyed évszázada történtek a mindenki által fekete márciusként ismert tragikus marosvásárhelyi események, amelyek számos erdélyi városban szolidaritást szimbolizáló megmozdulásokat váltottak ki. Hasonlóképpen történt Székelyudvarhelyen is, tömegek vonulva utcára, kiállva anyanyelvi jogaik mellet. Az eltelt huszonöt év lehetőséget nyújt a külső szemlélésre, de ugyanakkor kötelességet jelent az emlékezésre is.
Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, a Haáz Rezső Múzeum és az Areopolisz Egyesület közös emlékezésre hív mindenkit 2015. március 22-én, vasárnap délben 12 órára a Márton Áron térre.
BALÁZS Attila, BALÁZS Ferenc, id. CSEDŐ Attila, SZABÓ Károly és ZEPECZÁNER Jenő székelyudvarhelyi, valamint ÁBRAHÁM Zoltán és VAJDA György marosvásárhelyi fényképészek archív felvételeinek felhasználásával FORRADALOMTÓL FEKETE MÁRCIUSIG című szabadtéri (panós) kiállítást rendeztek KÁPOLNÁSI Zsolt és dr. GIDÓ Csaba történészek. A kiállítást megnyitja NOVÁK Károly történész.
A kiállítás megnyitóját követően a megemlékezés a Művelődési Ház melletti Sütő András szobrának megkoszorúzásával folytatódik. Emlékező beszédet mond LŐRINCZ György író, verset mond BOTH Adrienn, a Benedek Elek Pedagógia Líceum XII. A osztályos diákja.
A forradalom és a fekete március történéseinek felelevenítése céljából március 21-én, szombaton délután 6 órától a székelyudvarhelyi Digitál3 TV-ben bemutatásra kerül Szabó Attila két dokumentumfilmje: „1989. December 22.” és „Maradunk”.
maszol.ro

Fekete március: kiállítás a Patkóban, koszorúk a Sütő-szobornál
„A marosvásárhelyi fekete március az erdélyi magyarság történelmében nem egy piros betűs ünnep, de a megemlékezésre időt, energiát kell szánni” – mondta el Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója vasárnap délben a Forradalomtól Fekete márciusig című rendhagyó szabadtéri tárlat megnyitóján.
A negyed évszázada történt forradalmat és a Fekete március néven elhíresült marosvásárhelyi pogromot szemlélteti a vasárnap megnyitott rendhagyó szabadtéri kiállítás az udvarhelyi Patkóban. A téren összegyűlt emlékező közönségnek Novák Károly történész vázolta a generációk életét meghatározó eseményeket, melyeket Kápolnási Zsolt és dr. Gidó Csaba történészek választottak témaként az újabb rendhagyó köztéri tárlathoz. A tíz pannó a második világháború szörnyűségeit követő emberpróbáló időkből, Nicolae Ceaușescu diktatúrájából, a rendszerváltó eseményekből, a székelyudvarhelyi forradalomból és az azt követő márciusi könyves-gyertyás felvonulásokból nyújt egy szeletet a szemlélőknek. A lényegre törő információkat Balázs Attila, Balázs Ferenc, id. Csedő Attila, Szabó Károly és Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi, valamint Ábrahám Zoltán és Vajda György marosvásárhelyi fényképészek archív felvételei egészítik ki.
„Alig három hónappal a decemberi eufória után Marosvásárhelyről aggasztó hírek érkeztek. Székelyudvarhelyen ezen a téren március 17-én, 20-án és 22-én azóta is példátlan létszámú, óriási tömeg gyűlt össze, hogy együttérzésükről biztosítsák a marosvásárhelyi magyarokat” – idézte fel a történész a kiállítás tárgyát képező eseményeket, amelyek az utóbbi 25 év alatt mélyen belevésődtek az erdélyi magyarság tudatába. Miklós Zoltán hangsúlyozta, fontos, hogy az a generáció, amely immár történelmi távlatból tekint a kiállítás tárgyaként választott eseményekre, hiteles és objektív információkat szerezzen.
A csendes megemlékezés második felvonása a Művelődési Ház melletti Sütő András-szobornál történt, ahol Lőrincz György író a szerző barátjaként és az események részvevőjeként szólalt meg. „Saját fizikai létét, életét is kockáztatva állt – nem csak írásaiban – az erdélyi magyarság politikai csatározásainak élére, ott volt mindig a fősodrásban, legelöl. Most már sorsa ismeretében kimondhatjuk, hogy Sütő András élete árán is vállalta azokat az eszméket, amelyeket korszakalkotó műveiben vallott” – hangzott el beszédében. Az író rámutatott: Sütő András emlékével, életművével törődni nemcsak illendőség, de kötelességünk is. Ezt követően Bota Adrienn, a Benedek Elek Pedagógiai Líceum tizenkettedikes diákja Nagy Gábor Sirató ének című versét olvasta fel. A csendes megemlékezés zárásaként koszorúkat helyeztek el a Sütő-szobornál.
Székelyhon.ro

Mészkő: újjáépített szeretetotthon, összetartó magyar közösség
Erőteljes közösségi összefogás és kétezer-ötszáz órányi önkéntes munka eredménye a Kolozs megyei Mészkőn újjáépült Balázs Ferenc Szeretetotthon, amelyért hálaadó istentisztelet keretében mondanak köszönetet vasárnap. Teljesen újjáépített és felszerelt, multifunkcionális közösségi ház létesítésén dolgoztak a 113 lelkes gyülekezet tagjai 2011 óta – tudtuk meg Bálint Róbert Zoltán helyi unitárius lelkésztől, aki szerint a falu lakói nemcsak az építkezésből, de az épület belső és külső díszítéséből, a termek, szobák és konyha felszereléséből is kivették a részüket az elmúlt években.
A szeretetotthon felépítéséhez és felszereléséhez szükséges kétszázezer lejnyi összeg hazai állami, önkormányzati és civil támogatásból, magyarországi pályázati pénzekből, valamint az egyesült államokbeli Boise-i Unitárius Univerzalista Egyházközség adományaiból gyűlt össze, de Balázs Enikő, Balázs Ferenc egykori lelkész lánya is jelentős pénzadománnyal járult hozzá az otthon létesítéséhez.
(dézsi)
Szabadság (Kolozsvár)

Mészkő: minden, ami Erdély
Itt minden van, ami Erdély: hegy, síkság, megcsuszamlott dombok, sziklák, hasadék, folyó, bánya s közelben a gyárakkal javított (vagy rontott) kisváros, Torda. Lakosai románok és magyarok: földművesek, iparosok, gyári munkások és hivatalbeliek – írja 1936-ban A rög alatt című emlékiratában Mészkőről Balázs Ferenc unitárius lelkész, közíró, népnevelő, társadalomszervező, az erdélyi szövetkezeti mozgalom szószólója. A jeles közéleti személyiség 1930–1936 között szolgált Aranyosszéknek a Tordai-hasadékhoz legközelebb fekvő szegletében, Mészkőn, és itt indította útjára falufejlesztési és társadalomszervezési terveit. A dán népfőiskolák és mezőgazdasági szövetkezetek mintájára dániai származású, amerikai feleségének támogatásával kezdi el kiépíteni az egyházi keretben elképzelt felnőttképzést, és megalakítja a Vidékfejlesztő Szövetkezetet. A környék első szövetkezetének aranyosszéki termékeit Tordán értékesítik.
A 2. világháborút követő kommunista éra Balázs Ferenc minden törekvését felszámolja, és a nyugat-európai tapasztalatokat Erdélyben meghonosítani akaró, világjáró unitárius lelkész emlékezetét is száműzi. Nem is lehetett ez másként, hiszen a sztálinista típusú kényszerszövetkezetesítéssel szemben annak a közösségi eszmének volt a híve, amit „nem felülről lefele akarnak reánk kényszeríteni, hanem amelyet alulról fölfele magunk építünk ki” – foglalta össze ezzel kapcsolatos ars poeticáját a Kis társadalmak önellátása című tanulmányában.
De milyen ma, 2015-ben Balázs Ferenc közösségi emlékezete Mészkőn, illetve a környező aranyosszéki falvakban? Ennek kiderítésére láttam jó alkalomnak a Balázs Ferenc Közösségi Ház átadási ünnepségét, amely egy öt évvel ezelőtt született építkezési terv befejezését jelenti az immár 111 lelket számláló mészkői unitárius gyülekezetben.
Isten völgye, az új népfőiskola
A földszinten tágas gyűlésteremmel és az emeleti részen korszerű vendégszobákkal felszerelt új közösségi otthon a faluban egyedüli, székely fafaragók által, frissen készített fedeles aranyosszéki kapuval várja az ide látogató környékbeli vendégeket és a nagyvilágból érkező turistákat. Balázs Ferenc életútja és az általa hátrahagyott anyagi és szellemi örökség unitárius zarándokhellyé tették Mészkőt. A vendégek megtekintik a falu 1931-ben újjáépített, 13. századi templomát, illetve ellátogatnak az 1936-ban elhunyt Balázs Ferenc sírjához a falu temetőjébe. A Balázs Ferenc Hagyatékmegőrző Terv keretében – a kétezres évek derekán kidolgozott gyülekezetfejlesztési programban – a régi helyett megépült új közösségi háznak azonban sokkal szerteágazóbb szerepet szánnak. 2006-ban a falut önszántából választó, csíki születésű, fiatal unitárius lelkész, Bálint Róbert Zoltán ténykedésével újjáéled a gyülekezeti élet, amely az előző lelkész öngyilkosságával süllyedt letargiába. A gyülekezet új világi vezetése – gondnok, pénztáros, kebli tanácsosok – felismerik a lehetőséget, hogy kiaknázásra váró kincsen ülnek, aminek közösségi hasznosítása rajtuk múlik. Az új lelkész irányításával igyekeznek fölkarolni azokat a Balázs Ferenc-i törekvéseket, amelyek megvalósítására nyolcvan év távlatából nyílik újra lehetőség. Így születik meg 2013 februárjában Az Isten völgye nevet viselő közösségi találkozások sorozata, amely Felső-Aranyosszék, azaz az „unitárius patkó” valamennyi települését érintik: Mészkő, Alsó- és Felsőszentmihály, Sinfalva, Várfalva, Csegez, Aranyosrákos, Kövend, Bágyon, Kercsed és Torda. A nyári hónapok kivételével, az évente hat alkalommal megrendezett találkozók évi rendszerességgel, februárban, Bágyonban kezdődnek az aranyosszéki falvak közös részvételével. Az áhítattal és az elmúlt év történéseire visszatekintő beszámolóval megnyitott, kosaras-, adománygyűjtő bál bevételeiből finanszírozzák a sorra kerülő újabb találkozókat. Az év során egy-egy gyülekezet által felvállalt helyi találkozóra ma már a környező falvak résztvevői érkeznek többségben. „A vendéglelkész által tartott istentiszteletet követően kerül sor egy unitárius esetleg közművelődési vonatkozású vagy világi témájú előadásra, mint például a verespataki cianidos aranykitermelés. A szeretetvendégséggel véget érő találkozóra mindig helyi asszonyok készítik el a harapnivalót, valamint a teákat és üdítőket” – magyarázza a találkozók „forgatókönyvét” Bálint Róbert Zoltán unitárius lelkész. A Balázs Ferenc által egykoron megálmodott népfőiskolai keret újjászületése ez Aranyosszéken.
A bágyoni huszárezred
A rendszerváltás után bő két évtizeddel szárba szökkenő aranyosszéki kezdeményezés a látszat ellenére mégsem annyira a természetes közösségi igény eredménye. Aki olvasta Balázs Ferenc A rög alatt című könyvét, tudja, mennyire nehéz volt ezt a folyamatot bő nyolc évtizeddel ezelőtt is az áskálódások és az emberi kicsinyesség miatt tető alá hozni. A mészkői lelkész úgy látja, néhány éve egy igen érdekes változás ment végbe Aranyosszéken. Az évtizedeken át a maguk gondjával, bajával és saját örömeikkel elfoglalt embereknek és faluközösségeknek sikerült túllépniük azokon a láthatatlan falakon, amelyek az egymás mellett élő falvakat elválasztották egymástól. Ez a nyitás még a kilencvenes években is nehezen lett volna elképzelhető. Ezzel is magyarázható a kétezres években, Szentmihályon bejegyzett, de szélesebb közösségi összefogás nélkül létrejött aranyosszéki zöldségfelvásárló és értékesítő szövetkezet, az Aranyoskert bukása. A lelkes kezdeményezők nem találkoztak a közösségi igénnyel, nem sikerült olyan tervet letenni az asztalra, amely a szövetkezeti tagokat, a gazdákat képes lett volna egy átgondolt középtávú terv támogatására késztetni.
Hogy változnak az idők Aranyosszéken is, azt jól mutatja az idén, március 8-án, a Bágyonban felavatott huszár lovasszobor története, amellyel az 1763-ban felállított bágyoni huszárezred emléke előtt tisztelegtek. A Duna tv által élő adásban közvetített szoboravatással Aranyosszék magyar falvai annak a 32 huszárnak állítottak emléket, akik 1848-ban parancsra sem voltak hajlandóak szembefordulni saját nemzetükkel és hazájukkal. A közös ünnep megmozgatta a környék magyarságát, és az esemény Aranyosszék rendszerváltás utáni legnagyobb ünnepévé vált. Bálint Róbert Zoltán szerint ez a fajta összefogás a faluról falura vándorló közösségi találkozók megszervezésében is tetten érhető: a népfőiskolai sorozat gazdája immár nem egyedül Mészkő – nem csak az aprócska mészkői gyülekezet –, hanem a környező falvak mindenike, valamennyi aranyosszéki unitárius gyülekezet immár a sajátjának tekinti.
Helyben maradást ígérő gazdaösszefogás
Balázs Ferenc hagyatékának gondozásába tartozik az az értékmentő felmérés is, amelyet az unitárius egyházon belüli népfőiskolai mozgalom irányítói készítettek közösen kolozsvári néprajzos szakemberekkel és diákokkal tavaly Felső-Aranyosszék falvaiban. A falujárás, az emberekkel való kapcsolattartás, az adatfelvétel azt is elősegítette, hogy a felmérés készítőinek átfogóbb képe alakulhasson ki Aranyosszék mai társadalmáról, a lakosság boldogulási lehetőségéről, a fiatalok párválasztási törekvéseiről.
Úgy tűnik, a történelem ismétli önmagát. A második bécsi döntés nyomán, amikor Aranyosszék falvai Romániában maradtak, a vegyes lakosságú Mészkő – amelynek a II. világháború előtt mintegy 55 százaléka volt román és 45 százaléka magyar – elveszítette magyar lakosainak 40 százalékát: aki tehette, Észak-Erdélybe, Magyarországra szökött. A második érvágást a hatvanas, hetvenes évek iparosítása hozta, amikor kivétel nélkül minden környékbeli magyar faluból tömegeket szippantott el Torda, Kolozsvár, illetve a távolabbi települések. A vegyes lakosságú Mészkő és Csegez érezte meg ezt a legjobban. Torda ipari centrumként történő felszámolódása másrészt az előző évtizedekkel ellentétes folyamatot indított el: a kiüresedő városból sok román család vásárolt házat vagy beépítésre váró telket Aranyosszék magyar falvaiban. Ezzel párhuzamosan kezdődött el a magyar fiatalok tömeges elvándorlása. „A fordulópont valamikor tíz évvel ezelőtt történt: az addig jó pénzt hozó aranyosszéki zöldség eladhatatlanná vált a piacokon. Sok gazdaember mondott le a zöldségtermesztésről és keresett munkahelyet magának” – magyarázza a bajok egyik fő okát a lelkész. A multinacionális cégek által telepített üzletláncok átalakították a vásárlói szokásokat, a kistermelés eddigi formája zsákutcába jutott. A fiatalok újabb nemzedékei nem fogadják el a környék gyengén fizető állásait, így a többség Nyugat-Európába indul: Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, illetve egyéb gazdaságilag fejlett államokban keresik a boldogulás lehetőségeit. Félő, hogy aki huzamosabb időre talál magának külföldön munkát, nem fog többé hazatelepülni Aranyosszékre – véli a lelkész.
Kérdésemre, hogy a Balázs Ferenc által megálmodott aranyosszéki szövetkezeti rendszer kialakítására mennyivel van ma több esély, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, Bálint Róbert Zoltán sem tud megnyugtató választ adni. Abban bízik, hogy az általuk elkezdett népfőiskolai szervezkedésnek előbb-utóbb gazdasági vonzata is lehet: az emberek rájönnek, hogy a gazdálkodás csak úgy tartható fenn, csak abban az esetben biztosít tisztességes megélhetést, ha a jobb hatékonysággal végezhető beszerzést és értékesítést szövetkezeti keretbe terelik. Az aranyosszéki falvak jövője függhet ezen a felismerésen.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Balázs Ferencre emlékeztek
Derűs időben emlékeztek meg az udvarhelyi kórusok és a meghívottak képviselői Balázs Ferenc karnagyról, zeneszerzőről Orbán Balázs utcai emléktáblájánál a művész nevével fémjelzett nemzetközi kórusfesztivál jubileumi kiadásán, szombaton.
A rendezvény házigazdája, a helyi Művelődési Házban működő Balázs Ferenc Vegyeskar, az udvarhelyi Székely Dalegylet, az ország több régiójából és Prágából érkezett dalnokok vidáman, humoros formában idézték fel a százkét éve született zeneszerző emlékét.
Az emléktábla előtt ugyanis népviseletbe öltözve rövid, egyebek mellett Balázs Ferenc által szerzett pattogós dalokból összeállított műsort adtak elő Orosz-Pál József karnagy vezetésével, majd megkoszorúzták a plakettet.
„Egész életemet a műkedvelő munkának szenteltem, nem tudom, megérte-e” – idézték Balázs Ferenc egyik utolsó mondatát az életrajzi ismertető végén, amelyből kiderült, hogy a zeneszerzőnek igen hányatott sorsa volt, de minden helyzetben a zenének élt, így például még a fogságban is kórust alapított. A jelenlévők megcáfolták Balázs Ferenc kételyét: a tény, hogy Udvarhelyen egyre több kórus működik, azt mutatja, volt értelme az áldozatos munkának.
Az emlékműsort délután négy órától kórustalálkozó követte az udvarhelyi Művelődési Házban.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Identitásgyarmatosítás Trianon után
A Trianon utáni trauma kulturális vetületeit mutatja be Dani Erzsébet, a Debreceni Egyetem adjunktusa legújabb könyvében. Az Identitásgyarmatosítás Erdélyben című kötetet október 13-án délután 6 órától ismertetik a Sapientia Egyetem könyvtárában.
Dani Erzsébet a bemutatandó kötetben a székely-magyar szépirodalmi munkákra összpontosít, arra, hogy azokban hogy jelennek meg az interkulturális identitásmenedzselési stratégiák. „A különböző 20. századi identitás-, asszimilációs-, kultúra és interkulturális kommunikációelméletek felhasználásával általam értelmezett, illetve újraértelmezett művek egyik közös vonása, hogy alkotójuk székely-magyar író, és a regények, önéletírások, szociográfiák középpontjában a kisebbségi sors áll” – írja a szerző a könyv előszavában. Ignácz Rózsától a Született Moldovában és Anyanyelve magyar, Nyirő Józseftől Az én népem, Néma küzdelem és az Uz Bence, Tamási Árontól az Ábel és Szülőföldem, Bözödi Györgytől a Romlás, Balázs Ferenctől A rög alatt, Benedek Elektől az Édes anyaföldem!, László Dezsőtől A kisebbségi élet ajándékai és Kacsó Sándortól a Vakvágányon című regényeket, szociográfiai írásokat, tanulmányköteteket vizsgálja.
„Dani Erzsébet Homi Bhabha antropológus koloniális-posztkoloniális elméletét alkalmazza, eszerint a trianoni trauma után a többségi magyar nemzettesttől elszakított kisebbségi magyar lakosság két megtartó pillére volt a nyelv és a kulturális emlékezet. Ez a megmaradás záloga. Tömbmagyarságban és Székelyföldön ezt meg tudták tenni, szórványban ezek már lazultak. A csángó nyelvterületen már eltűnőben van az első pillér, a nyelv. Azt mondja, hogy a kisebbségi magyarság mimikrit alkalmaz. Tehát a gyarmatosító és a gyarmatosított közötti kapcsolatban a gyarmatosított úgy tesz, mintha elfogadná a gyarmatosító kultúrát, viselkedését, mintha felvenné szokásait. Ezen viselkedésnek három eredménye lehet. Az első, hogy így valójában rejtve maradva megőrzi a saját kultúráját, a második, hogy miközben megjátssza a látszólagos alkalmazkodás szerepét, közben maga is átalakul valamennyire a gyarmatosító kultúra hatása alatt, és a harmadik lehetőség ebben a folyamatban, hogy egy keverék kulturális reflexsor alakul ki, aminek az az eredménye, hogy egy idő után beolvad a gyarmatosított. Ha 2015-ben Bhaba elméletét alkalmazzuk, azt látjuk, hogy két jellegzetes típus alakul ki a székely-magyarságban. A szerző által vizsgált művek ezt le is képezik: az egyik a kolonizálhatatlan identitással rendelkező székely-magyar, a másik az identitáselhagyó konformista” – magyarázta Balog László, a Sapientia Egyetem könyvtárának igazgatója, aki a keddi eseményen méltatja a kötetet és beszélget a szerzővel.
A könyvbemutatón a szerző egy másik könyvéről is szó esik. Ez a Székelyföldi intézményi sors – két meghatározó kulturális közgyűjtemény történetének a tükrében. Ebben a szerző a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tudományos könyvtárának a történetét mutatja be.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Pap és apostol
Homoródszentpál egykori unitárius lelkészének alakja mára már egyre inkább távolodik az időben. Több rendszerváltozás is lezajlott itteni működése óta. Egy gondokkal terhelt és reményekkel biztató, nagyon hosszú évszázad és egy évtized telt el azóta, hogy néhai Ürmösi József (1879–1955) elfoglalta a parókiát 1904 júliusában. Viszont arra a huszonöt esztendőre, amelyet itt töltött, ma is szívesen emlékeznek a szentpáliak. A békebeli Osztrák-Magyar Monarchia utolsó tíz esztendeje, de még a berendezkedő román impérium első tíz éve is úgy jelenik meg a helyiek emlékezetében, hogy az kiemelkedően jó időszak volt, amely alatt a falu lakói, s a hozzá közelebb fekvő települések, amelyek marhatartó gazdái csatlakoztak a szövetkezeti mozgalomhoz, igencsak prosperáltak, s közösségi szinteken is sikerült olyan „alkotásokat” megvalósítaniuk, amelyek a mai napig szolgálják a lakosságot. Ürmösi József munkássága példaértékű.
Egy olyan sikertörténet, amelyet azóta sem tudott senki megismételni. A legutóbbi rendszerváltás óta is negyedszázad szelelt el. Újból magángazdákká lettek az állami gazdaságba és termelőszövetkezetbe terelt szentpáliak, illetve a régiek gyermekei és unokái, de valahogy mégsem mertek nagyon álmodni és cselekedni. Történtek ugyan újabb próbálkozások a két Homoród-mentén, de az áttörés, a folyamatosság elmaradt. A mai helyzet kísértetiesen hasonlít az 1904-es állapotokra. A megoldás lehetősége még csak nem is látszik: az elvándorlás folyamatos, a szakmai és érdekvédelmi tömörülésnek a csírái sem mutatkoznak, s a faluközösség tulajdonképpen atomjaira hulltan, az elszigetelt egyéni próbálkozások szintjén éli meg azt az időt, amikor az előszeretettel farmernek nevezett gazda a különböző szubvenciók megszerzése és a keretösszegek hasznosításának szintjén tevékenykedve, úgy köti össze egyik esztendőt a másikkal, hogy még mindig nagyobb a támogatások révén érkező összeg, mint a megtermelt és értékesített áru piaci értékesítéséből származó bevétel. Fura helyzet. Hosszabb távon ez nem fenntartható állapot.
Az Ürmösi-féle szövetkezési formákból lehetne tanulni, lehetne meríteni, hiszen azok a mai keretek közt is alkamazhatók. Az egykori unitárius lelkész által életre hívott szövetkezet ma is korszerűnek számít, hiszen nem a nyers tejet, hanem jobbára kész terméket, vajat dobtak annak idején a szentpáliak piacra, a tőke jelentős részét visszaforgatták, s olyan eszközöket vásároltak, olyan módszereket alkalmazhattak, amelyek a gazdálkodást és az értékesítést, a hatékonyságot, a képzettségi szintet és a komfort-érzetet növelték. Ilyen vonatkozásban is hasznos olvasmány ez az 1940-es évek végén keletkezett emlékirat.
Ürmösi József visszaemlékezései azért is fontosak, mert a két világháború közti Erdélyben és a Székelyföldön tulajdonképpen csak Balázs Ferenc (1901–1937) munkásságát szokták emlegetni, aki a Mészkőn elkezdett és Aranyosszék más falvaira is átterjedő szövetkezeti mozgalmát a gazdasági válság (1929–1933), betegsége és korai halála után nem tudta kibontakoztatni. Homoródszentpálon azonban egy huszonöt éven át tartó sikertörténet zajlott, amely Ürmösi távozása után sem szűnt meg, s ha szerényebben is, de túlélte a háborút, és tulajdonképpen a társulási kultúrával rendelkező helyieket a berendezkedő néphatalom így könnyebben be tudta terelni majd az állami ellenőrzésű szövetkezeti formába (1951), jóval a mezőgazdaság átalakítására kitűzött határidő előtt (1962 tavasza).
Ürmösi életművének feltárása, az ismert rétegek tudatosítása és elhelyezése az egyház- és társadalomtörténet könyvtárában további munkát igényel. A most megjelent kötet forrásul szolgálhat, illetve kedvcsináló lehet a korszak erdélyi és székelyföldi társadalmát kutatók számára.
A helyben és a másutt élőknek pedig hasznos olvasmány, amely manapság is működő viselkedésmintákról, a közösségi színtereken megélt hagyományos életformáról, a falus-társakkal együtt átérzett sikerek és az érzékelhető testi-lelki gyarapodás bizonyságaként nagyszerű tettekre serkentheti a ma és a holnap emberét is.
Néhány most is érvényes gondolat, üzenet a ma emberének:
Én a magam részéről minden törekvésnek, munkának, mely e szellemben folyik, mely az értelmes haladásnak, az egyesült munkának zászlóvivője, munkása, hálás elismerője vagyok. E téren köszönetem és hálám kifejezése mellett hajtom meg népem hálájának lelki lobogóját azon intézmények előtt, melyek az egyesült munkára serkentő magvakat, nemcsak itt hanem más helyeken is, a nép tudatában, lelkében elhinteni, a kicsiny falvakban meggyökereztetni igyekeznek. Erős hitem és bizodalmam, az időnek jele mondja, hogy a jövendő boldog Magyarországának terebélyes fája ezen mustármagokból fog kifejlődni.
Az idők jeleinek (…) intését megértve kezdettünk munkához itt, e kicsiny faluban, s ennek szomszédos községeiben. Az idők jeleinek intésére tettem e szószéket Isten igéjének hirdetésével kapcsolatban párhuzamosan az egyesült munkára való buzdítás helyéül. Sokan – talán azért, mert nem értették meg – kárhoztattak, helytelennek ítélték meg munkámat, eljárásomat, hogy a Jézus Krisztus maga sem állott be a mindennapi kenyérküzdelem harcába, sőt azt mondotta: „Isten országa nem ételben és italban áll.” Ez igaz. De ezt a zsidó vallásos szertartások ok nélküli böjtjeire mondotta, de emellett ő maga így tanította imádkozni tanítványait: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”Igen, odaálltam a mindennapi kenyér harcába! Imádkoztam és dolgoztam. Isten, a szerető atya erőt adott nekem és megsegített. Nemcsak papja, hanem apostola kívántam lenni népemnek. Éreztem a közpéldaszó igazságát: Akié a föld, azé a haza, de azt átláttam, hogy akinek földje van, ha azt akarja, hogy annak jövedelméből megéljen, meg kell hogy tanulja annak szakszerű művelését, úgy, ahogy azt a haladás eszközeivel végzik. Mert ellenkezőleg, lehet valakinek földje, de mivel nem tudja jövedelmezővé tenni, nem ez az ő hazája, hanem elmegy más világrészbe hazát keresni.
(Részlet Ürmösi József: Pap és apostol című kötetéből)
Székelyhon.ro

„Ha Orbán Balázs ma élne, szomorú lenne”
„Akár az író, akár a néprajzkutató, akár a politikus Orbán Balázs gondolatait olvassuk újra, mindig találunk olyan tartalmat szavaiban, amelynek a jelenkor számára, számunkra megfontolandó üzenete, mondandója van” – fogalmazott Gidó Csaba.
Kedei Mózes unitárius lelkész emlékeztetett, Orbán Balázs a magyar népet tette örökösévé. „Ha Orbán Balázs ma élne, volna mit látnia. Láthatná ifjaink tömeges elvándorlását, mert kilátástalannak tartják itt a jelent és a jövőt. Láthatná, hogy szülőföldjének gyermekei a leggyengébben vannak fizetve az egész országban. Láthatná, hogy a székelyek önrendelkezése csak elsóhajtott kérés maradt, mert képtelenek voltunk jogainkért kiállni s azért harcolni” – fogalmazott a lelkész.
Meggyőződését fejezte ki, hogy a polihisztor ma szomorúan tekintene az erdélyi magyarságra, amely képtelen összefogni közös céljai érdekében. Példaként a marosvásárhelyi politikai helyzetet említette. Az unitárius lelkész szavai után koszorúztak a jelenlévők, majd a Balázs Ferenc Vegyeskar és a Székely Dalegyelet közreműködésével elénekelték a Szózatot, valamint a székely himnuszt.
Fülöp-Székely Botond. Krónika (Kolozsvár)

„Ünnepünk akkor lenne igazi, ha városunkban megszűnne a széthúzás”
Rengetegen gyűltek össze március 15-én,kedden délben a székelyudvarhelyi Márton Áron téren, ahol az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékeztek. Az ünnepségen áldást mondtak a történelmi egyházak képviselői.
A székelyudvarhelyi Hagyományőrző Székely Huszárezred felvonulásával, a Vasszékely-szobor megkoszorúzásával, illetve a magyar himnusz eléneklésével kezdődött a Márton Áron téren tartott ünnepség, majd a történelmi magyar egyházak képviselői tartottak rövid beszédet.
Mátyás Károly katolikus főesperes úgy fogalmazott: ünnepünk akkor lenne igazi, ha városunkban megszűnne a széthúzás. Ferkő Andor református lelkipásztor Wass Albert gondolatiságát felidézve elmondta, rá kell ébreszteni a világot arra, hogy mi történt és mi történik velünk. „Ráébreszteni a magyarokat arra, hogy nekünk kötelességünk, és szabadító, útmutató, irányító Istenünk van” – magyarázta. „Sokan eljöttünk, de nemzetünk legszebb és legnagyobb ünnepe itt, Udvarhelyen még többet érdemelne” – mondta Kedei Mózes nyugalmazott unitárius lelkész.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményei arra emlékeztetnek, hogy „a legkedvezőtlenebb helyzetekben elsősorban csak magunkra számíthatunk, saját erőnkre, saját közösségeink elszántságára” – jelentette ki Bunta Levente polgármester, akit évek óta először láthattak az udvarhelyiek felszólalni március 15-én.
Mint mondta, a szabadságharc bukása ellenére hősök voltak azok a székelyek, akik vérüket adták a hazáért. „Népünk alapvető jellemzője a szabadság szeretete, ezt évezredes történelmünk bizonyítja. Így nem tűrhetjük ma sem, hogy felülről irányítsanak. Nem tűrhetjük, hogy alacsonyabb rendű, kevesebb jogú népként kezeljenek bennünket. Nekünk jogunk van a jelenünket alakítani” – fogalmazott. Úgy vélte, március 15-én hőseinket ünnepeljük, míg jogainkat hiányoljuk, és napjainkban féltenünk kell azt is, amink van. Szerinte egy „szűk gazdasági csoportosulás igyekszik városunk szabadságát megnyirbálni, anyagi javait megszerezni, majd kiárusítani.” Ezek után Bunta kampánybeszédbe illő szónoklattal zárta mondandóját.
Hagyományőrző előadások
Az ünnepségen fellépett a Boróka Néptáncegyüttes, az Udvarhelyszék Fúvószenekar, a Székely Dalegylet, a Balázs Ferenc Vegyeskar és az Alla Breve Vegyeskar. Kulcsár-Székely Attila színművész egy Petőfi Sándor-verset  mondott el, majd a székely himnusz eléneklésével véget ért a Márton Áron téri megemlékezés.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

Szerelmes levelek Amerikába
Egy árnyalt, az életmű jellegzetességeit bemutató és a hallgatóság részéről személyes emlékekkel is tarkított BalázsFerenc-kép tárult a közönség elé Vallasek Júlia irodalomtörténész előadása nyomán, amelynek helyszíne május 10-én délután a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-terme volt.
Az aranyosszéki falu, Mészkő felemelésén, az ifjúság nevelésén megszállottan dolgozó lelkész életének megható, nagyon bensőséges érzéseiről szólnak azok az angol nyelvű levelek, amelyeket menyasszonyának, majd feleségének, a dán–angol bevándorlók gyermekeként az Egyesült Államokban született Christine Frederiksennek írt kibontakozó, majd megerősödő szerelmükről. A magyarra fordított angol nyelű levelekből készült válogatást Vallasek Júlia dolgozta fel és adta ki Csillaghoz kötöttük szekerünkcímmel 2002-ben Kolozsváron. A levelek fordítása édesanyjával, Vallasek Márta tanárnővel közös munkájuk.
Ezzel a rendezvénnyel emlékeztek a 115 éve, 1901-ben született Balázs Ferencre a Helikon-Kemény János Alapítvány szervezésében. Az alapítvány céljáról, a helikoni eszmék népszerűsítéséről H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke beszélt, és ajánlotta a közönség figyelmébe az előadókat.
Vallasek Júlia végzős bölcsészhallgatóként szakdolgozatához korábban ismeretlen témát keresett, és úgy támadt az ötlete, hogy a fordítás céljából édesanyjánál levő Balázs Ferenc-leveleket feldolgozza. Az elkezdett munkát a dolgozat megírása után sem tudta abbahagyni, Balázs Ferenc személyisége, rendkívül szerteágazó érdeklődési köre és tevékenysége valósággal megbabonázta. Író, költő, templomrestaurátor, falugazda – írta Balázs Ferenc önmagáról, amihez nem kevés iróniával tette hozzá, hogy okleveles főbolond. Szűk 36 évig tartó életében – amelyből az utolsó tíz év jelentős részét súlyos betegen, a tüdőbajjal küszködve töltötte – annyi mindennel foglalkozott, hogy teológiai, közgazdasági, gazdaságtörténeti, irodalmi, esztétikai, filozófiai szempontból is érdekes lenne elemezni, értékelni az életművet.
Az előadó az egészről rajzolt általános képet, pontosabban arról, ahogy rövidre szabott élete során Balázs Ferenc a legmesszemenőbb módon használta ki a rendelkezésére álló időt.
A pezsgő, fejlődő Kolozsváron született kistisztviselő családban, az unitárius kollégiumban tanult, s bár a mérnöki pálya vonzotta, tüdőfertőzése miatt választotta a teológiát, abból a meggondolásból, hogy a falusi levegő jót tesz a szervezetének. Másrészt azért, mert Trianon után a teológián tanulhatott magyarul. 1923-ban teológiai hallgató korában szervezte meg a Tizenegyek antológia kiadását, az első nemzedéki jelentkezést a romániai magyar irodalomban, amelyből a jó szervezésnek köszönhetően több mint 3.000 példány kelt el. Verset, mesét, újságcikkeket írt, s a jóképű fiatalember a bicsérdizmus követőjévé vált (nyers vegetáriánus kosztot fogyasztott), ami mellett egész életében kitartott, ahogy eszméi mellett is fanatikus konoksággal. Ösztöndíjjal Oxfordban, majd újabb két évet az Egyesült Államokban, Berkeley-ben tanult, ahol aktív résztvevője volt a baloldali keresztény, békepárti ifjúsági mozgalmaknak. Amerikai tartózkodása idején ismerte meg későbbi feleségét és munkatársát, aki a szociális érzékenységet és a tettekben megnyilvánuló világalakító kedvet is osztotta vele – emelte ki az előadó. Ázsián át (Japán, Kína, India, Pakisztán, Korea érintésével) tért vissza Kolozsvárra. Erről az útról 1929-ben jelent meg legismertebb könyve, a Bejárom a kerek világot. A könyvben az úti élmények mellett a közösségben gondolkodó fiatal városi értelmiségi a falu felemelésének tervét dolgozza ki, s bár megismeri Ghandit is, Rabindranath Tagore bengáli író, továbbá egy japán szociológus, Kagawa Toyohiko van rá nagy hatással. Felkészültsége ellenére hazatérése után nem kapott lehetőséget tervei megvalósítására, ugyanis a székelykeresztúri unitárius főgimnáziumban ajánlottak fel bentlakási felügyelői állást számára. Mégsem töltötte tétlenül az időt, esőben, hóban, kiskabátban járta a vidéket, ifjúsági egyletet szervezett, vetített előadásokat tartott a fiataloknak, a földműveseknek a menyasszonya által lóra küldött pénzből vásárolt vetítőgéppel. Élete során mindvégig fontos szerepet tulajdonított az ifjúsági mozgalmaknak.
1930-ban kapta meg az áhított lelkészi állást Mészkőn. A Torda melletti faluban kezdett hozzá falufejlesztési tervei, a tanulással töltött idő alatt szerzett ismeretei megvalósításához. A vidékfejlesztés járt az eszében, miközben az 1932-es és 1933-as marosvécsi találkozókon vett részt. Ebben az időszakban nem elsősorban írónak, hanem közösségszervezőnek tekintette magát, s azon dolgozott, hogy Mészkőn létrehozza az önellátó, utópisztikus elképzeléseinek megfelelően kultúrában, erkölcsben példamutató falut, majd kiterjessze azt az Aranyos völgyére, hogy abból "Isten völgye" legyen. Tejszövetkezetet szervezett, népfőiskolát, tanfolyamokat indított, orvost alkalmazott, táplálkozási, szexuális és higiéniai oktatást szervezett.
Csupán amikor erőt vett rajta a betegség, akkor írta meg 1936-ban két kötetét. A rög alatt című könyvében világ körüli útján végzett munkájáról, álmairól, kudarcairól vall szociográfus szemmel, s ennek regényes változata a Zöld árvíz, amelyben a vidéki értelmiségi tragikus küzdelmét ábrázolja. Balázs Ferenc annak a Trianon utáni második nemzedéknek a tagja, amely szociális érzékenységgel úgy érezte, hogy alulról kell építkezni, a falusi tömegeket kell gazdasági hatalomhoz juttatni. 1937 májusában hosszú és nehéz kínlódás után Tordán hal meg. Halála és temetésének sajtóvisszhangja jelzi az általános döbbenetet, azt, hogy mennyire jelentős egyénisége volt a korszaknak. Szervező énjét fontosabbnak tartotta, mint alkotó énjét, a társadalmat és közéletet fontosabbnak, mint saját munkájában a művészetet.
A menyasszonyához, majd feleségéhez írt levelek Christine Frederiksen hagyatékából kerültek elő. Azonkívül, hogy nagyon szép költői írások, az akkori idők megrázó dokumentumai is. Mészkői élményeit Christine Frederiksen is megírta Az alabástrom falu című kötetben. A könyv egy pontos antropológiai leírásokkal tarkított memoár arról, hogy mit hogyan lát egy kívülről érkező idegen, aki nem beszéli jól a nyelvet, de aki segíteni szeretne a csecsemőgondozástól kedve a higiénés szabályok betartásáig. Összehasonlítva a két könyvet, Balázs Ferenc műve, A rög alatt egy zseniális, szenvedélyes kudarctörténet, Christine könyve egy oda-vissza működő tárgyalás – hangsúlyozta az előadó.
A 2002-ben megjelent leveleskönyv egy fél szárnyú madár – tette hozzá, ugyanis egy-két kivételtől eltekintve csak a Balázs Ferenc leveleit tartalmazza. Az utolsó időszakban Christine kislányukat elküldte Amerikába, ő pedig haláláig ápolta férjét. Balázs Ferenc halála után a neki címzett leveleket magával vitte az Egyesült Államokba, legépelte és később elküldte Mikó Imrének. Hogy miért nem jelentek meg a Vallasek Márta által lefordított levelek, erről az előadó édesanyja, a levelek fordítója beszélt. Elmondta, hogy Dávid Gyula sikertelen próbálkozásait követően a lánya érdeme, hogy a levelek kapcsán kutatás kezdődött, és a leveleskönyv megjelent.
A rendezvényen felszólalt a marosvásárhelyi Pál Tamás, aki találkozott Balázs Ferenccel. Hatéves volt 1935-ben, amikor Balázs Ferencék a kislányukkal Küküllődombóra látogattak. Elmondta, hogyan küldte az édesanya a kislányát Amerikába, amikor Balázs Ferenc már súlyos beteg volt, és felidézte az esetet, amikor a lelkész egy nagy puliszkával és egy veder tejjel kínálta a falujába látogató püspököt, aki nem vette jó néven ezt a fogadtatást.
Az Aranyos mentéről származó Barla Júlia tanárnő arról beszélt, hogyan őrzik Balázs Ferenc emlékét az unitárius gyülekezetben, szülőföldjén és a településen, amely nem tudott felnőni lelkészéhez.
Szép pillanatai voltak a rendezvénynek, amikor Szabó Dániel a Balázs Ferenc, Ritziu Ilka Krisztina a feleség levelét olvasta fel, aki férje haláláról és temetéséről számolt be. Pethő Csaba, a Művészeti Líceum XII.-es diákjának gitárjátéka jól illett a rendezvény hangulatához.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A nagyvilágban szétszóródott magyarságnak üzenő himnusz
Kilencvennégy éve, 1922. május 22-én adták elő először a Csanádi György által írt székely himnuszt – erre emlékezve a székelyudvarhelyi Bethlen Gábor utcában található Csanády-emléktáblánál ünnepséget tartottak vasárnap.
A megemlékezés – a Balázs Ferenc Vegyeskar közreműködésével, Orosz Pál József karnagy irányításával – a Magyar Himnusz eléneklésével kezdődött. Ezt követően Szőcs Endre, a Városi Könyvtár igazgatója tartott ünnepi beszédet. Emlékeztetett azokra a helyekre és alkalmakra, amikor elhangozhat a himnusz, külön kiemelve a csíksomlyói búcsút.
Szőcs Endre kifejtette, „a székely himnusz mindannyiunk életének részévé vált”, hiszen „szavaival üzen a nagyvilágban szétszóródott magyarságnak”. A székely himnusz eléneklését követően egy-egy szál virággal a belvárosi református temetőbe vonultak át a megemlékezők, ahol Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere koszorút helyezett el az emléktáblánál, majd őt követve virágokat helyeztek el a jelenlévők.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Megemlékezés az összetartozás jegyében Székelyudvarhelyen
Kilencven hat éve írták alá a trianoni békediktátumot, s hat éve a Magyar Országgyűlés ezt a napot a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította. Erre emlékeztek szombaton, június negyedikén délután a székelyudvarhelyi Millenniumi emlékműnél – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács szervezésében.
Tisztaság, remény, kitartás, összetartozás és cselevő stratégia kell, hogy az igazság győzedelmeskedjen – mondta el Nagy Pál, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Beszédében utalt a pénteki, csíkszeredai zászlóelkobzásra.
„Ez az újabb provokáció is világossá teheti mindenki számára, hogy az elmúlt huszonhat évben ebben az országban nem lehet a bukaresti politikai küzdelmekben tartós eredményt elérni a magyar közösség számára sem. (…) Hiszen a titkosszolgálatok által átszőtt hatalomban és újabban a börtönök fenyegető árnyékából nem lehet hitelesen képviselni a magyarság érdekeit, erre csakis a közösség összetartó ereje lenne képes” – fogalmazott.
A sokáig elhallgatott történelemről, a kivándorlás veszélyeiről Biró Edith, a Székelyudvarhelyi Székely Tanács elnöke beszélt, aki úgy fogalmazott: „azé a föld, aki lakja”. Majd Bereczki-Orbán Zsolt, a szombatfalvi református egyházközség lelkipásztora is szólt az egybegyűltekhez. Az eseményt a civil szervezetek és politikai pártok koszorúzása zárta. Az ünnepséget Nagy Tünde katonadalai, a Székely Dalegylet és a Törökbálinti Lendvai Károly férfikórus, majd Balázs Ferenc Vegyeskar énekei tették színesebbé és a himnuszok eléneklése zárta.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővel
Felénk siető égi postások
– A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre?
– Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt…
– Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”?
– Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához.
– Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált…
– Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani.
– 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál.
– Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem.
– A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma?
– A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra…
– Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek?
– Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”.
– Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada?
– Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő!
– Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal?
– Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek.
– Min dolgozol jelenleg?
– Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg.
Székely Ferenc
hargitanepe.eu

A Helikoni Leszármazottak Találkozója
A Marosvásárhelyi Helikon-Kemény János Alapítvány 2016. július 29-30-án tartja a Helikoni Leszármazottak Találkozóját. A báró Kemény Miklós kezdeményezésére létrehozott alapítvány 2000-től rendszeresítette emlékrendezvényeit, Marosvécsre pedig 2003-tól hívja meg évente ilyenkor a helikoni írók leszármazottait. A kastély visszaszolgáltatása óta – amely eseményre, s a tényleges átvételre, a kapuk megnyitására 2014 őszén kerülhetett sor – a helikoni találkozók ismét azon falak között zajlanak. amelyek annak idején otthont adtak a báró Kemény János által szervezett programoknak.
Fontos irodalomtörténeti eseménysorozatnak számítottak az 1926 és 1944 között tartott marosvécsi találkozók, amelyeken a meghívottak az erdélyi magyarság és az irodalom legfontosabb kérdéseiről tanácskoztak. Ezek az alkalmak meghatározták a későbbiekre vonatkozó tennivalókat, a könyvkiadás, az írástudó értelmiségiek feladatait, de ugyanakkor – bár a munkaközösség nem rendelkezett semmilyen hivatalos formával, nem voltak választott tisztségviselői – olyan nyilatkozatokat fogalmaztak meg, olyan irányvonalakat szabtak meg, amelyek a békét és a haladást, az erdélyi magyarság érdekeit, a társnépekhez való közeledés ügyét szolgálták.
Alakulásakor Kemény János 28 írónak küldött meghívást, megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Alapító tagok: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László.
A későbbiekben a helikoni közösség tagja lett Asztalos István, Balázs Ferenc, Császár Károly, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Járosi Andor, Jékely Zoltán, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Makkai László, Markovits Rodion, Maksay Albert, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakots Károly, Szabédi László, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert.
Napjainkban az Erdélyben, illetőleg Romániában működő irodalom, akárcsak a magyarországi, vagy az összmagyar, szekértáborokra és provinciákra töredezett szét. Marosvécsnek, a helikoni szellemnek nincsen már akkora kisugárzása, mint a múlt század húszas és harmincas éveiben, de úgy tűnik, hogy ezen a helyen egyre inkább lényeges dolgok fogalmazódnak meg, és az itteni találkozók kezdik visszanyerni egykori szerepüket. Egyre szélesebb az a réteg, amely figyel a Kemény János örökösei által felvállaltakra. Ilyen önbecsülésre, önértékelésre ébresztő alkalom lesz a mostani találkozó is.
eloszekelyfold.wordpress.com

Nem engedünk a 148-ból!
A megteremtett világban semmi sem jelezte sem az éjszakai csillagos égbolton, sem a mindennapi kemény munkára hívó földön, hogy fordulat előtt áll a falu, Ragyás. De mi haszna is lett volna minden jelzésnek annyi minden után és közben, amit átvészelt a falu népe?! Így hát csak arra lettek figyelmesek, hogy Bencze Huba egyik napról a másikra hazatért Kolozsvárról, de nem mint a várva várt református pap, hanem valami más.
– Immár válik meg, mi végre – mindössze ennyit mondott a falu eleje nyugtázatként. Mert a többi a várakozás idejére halasztódott.
Annyi volt csupán a tény, hogy a fiatalember itthon, de civilben, nem a falu papjaként. A papnevelő teológia befejezése után. Még apja, Bencze Dénes is csak a vacsoránál kérdezett tőle valamit, noha már a reggeli vicinális vonattal megérkezett, az állomásról pedig maga szállította csomagostól szekérrel haza az ő derék, teológiát végzett fiát.
– Már nem tehettem semmit, apám. Akár kegyelmet is kértem volna, hogy dolgozhassak a népemért. De hát ítélet sem hangzott el! Egyszerűen nem adott templomot és szószéket a püspök.
Kolozsváron szervezkedni a magyarságért a második világháború alig eltakarított, füstös romjain – vakmerő vállalkozás. A győztes szovjet csapatok nyomán bántatlanul ereszkedtek be falvakba, városokba, bankokba és pincékbe a román gárdisták, éppúgy, mint 1916-ban. Tizenöt év múlva csapott le aztán újból és már fényes ruhákban a titkos honőrség a felállítgatott vörös demokráciában, jogot és kenyeret hirdetvén minden emberfiának. Bencze Huba, és néhány egyetemista már akkor fenyítést kapott. A legsúlyosabb a papi fölavatás megtagadása.
A falu népe megértette a helyzetet, csak azt nem tudta az elején, hogyan is szólítsa a végzett embert, aki az apja mellett is dolgozott a gazdaságban, irodákban is, noha teológiát végzett; csak nem pap volt, hanem a falu mindenese. A kommunista eszme közös gazdálkodásra parancsolta-agitálta a népet. Bencze Huba szószék nélküli apostol akkor ismét igyekezett a nép, a falu javára fordítani a közös gondokat.
– Apám, emlékezzék Balázs Ferencre, arra az apostolra, aki a két nagy háború között megjárta a világot, minden tudását, tapasztalatát hazavitte Mészkőre, az Aranyos menti székelyek közé, szövetkezeti ismereteit Dániából hozta-vitte a nép fölemeltetésére. Sikere is volt. Most ismét megpróbálhatjuk Székelyföldön, a kommunista Romániában a közös cselekvést, az összefogást… Odalett, apám, a híres nemes földműves székelység minden legendáival. Csak a rettenetes munkaszeretet, a dologidő maradt… Hátha…
Az 1960-as évek úgy lettek oda, hogy sem Bencze Huba, sem a faluja, Ragyás nem kérte a szószéket. Más papot se kapott a falu 148 házának lakossága. Szállott az ige a falu fölött, s át a szomszédságba is, hogy „nem engedünk a 148-ból!”
Magyarul írta ki maga Bencze Huba saját kezűleg a maga szervezte s tető alá hozott kollektív székházára, hogy Földműves Szövetkezet. Egyéb semmi. Tudomásul vette a hatalom, hogy önként és 100%-osan lépett be a lakosság a közösbe, mely ugyan semmiben nem hasonlított a többihez, de megvolt. Mindenki dolgozott, épített, osztozott, adózott, de nem a hazai regula szerint! És ez volt a baj. Meg az, hogy Bencze Huba a beszolgáltatást is a falu javára csavarta.
– Úgy vitték el, mint kölyökkutya a tollseprűt – két térdére könyökölve csak ennyit mondott a falusfeleknek Bencze Domokos, az apja. 
A párthatalom pedig csak annyit két hónap után, hogy jobb, ha meghúzza magát a vénember is, míg jó dolga van, mert a fia államellenes szövetkezést szervezett, most azt üli. A székházra pedig kiírták románul, hogy Vörös Csillag Kollektív Gazdaság. A leggazdagabb volt a vidéken.
Két esztendő után szabadult Bencze Huba, 1989 karácsonyán, már maga is vénülten. Apja még élt, pislákolt egymaga az ágyban, menye s négy unokája között. A csűr, a pajták üresek.
– Apám, drága jó apám, csak nyugton, nyugton… Még ezt a demokráciát is megpróbáljuk… Hátha.
A 90 felé járó embernek sem a szeme, sem a szája nem mosolygott. Néhány ránc mozdult el az arcán, mintha azt jelezné: „Nosza, szólj Bözödinek, Balázs Ferencnek…” A 148-ból már csak 18 házban van élet…
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Időutazók Erdélyben – egy vetélkedő élményei
A BBTE Magyar Történeti Intézet és a Buza László Egyesület immár harmadik alkalommal szervezte meg az erdélyi magyar középiskolások számára az Időutazók Erdélyben című történelmi vetélkedőt. Az immár hagyománnyá vált, 2014-ben indult kezdeményezést idén az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeinek szentelték.
A nagy sikernek örvendő és számos középiskolát és egyetemistát megmozgató vetélkedő célja az iskolai tantervben elhanyagolt 1956-os események megismertetése, a helytörténeti vonatkozások elsajátítása, valamint a fiatalok és a múlt közötti élő kapcsolat létrehozása, megerősítése volt.
A diákoknak több feladat-csoportot kellett megoldaniuk. Interjúkat kellett készíteniük településük és szülővárosuk 1956-os eseményeiről. Ezáltal nemcsak szülővárosuk történetével és a helyi „hősökkel” ismerkedhettek meg, de betekintést nyertek az oral  history, azaz a kollektív mentalitás és történelmi memória feltérképezésének nehézségeibe is. A diákoknak településük 1956-os emlékműveit, képzőművészeti alkotásait és az 1989 utáni sajtóban megjelent megemlékezéseket is össze kellett gyűjteniük, illetve 1956-os megemlékezést kellett szervezniük iskoláikban. A kutatásaik eredményeit a második fordulóban december 10-ig küldhették be. A magyar kormány által támogatott eseményt idén is a Bethlen Gábor Alapnál megpályázott ösztöndíjakkal jutalmazta a Buza László Egyesület.
Első díjban részesült Pataki Timea, a dicsőszentmártoni Andrei Bârseanu Elméleti Liceum 11. osztályos tanulója, aki a Dobai-perben elítélt Varga Lászlóval készített tartalmas interjút. Második díjat kapott az ugyancsak dicsőszentmártoni Chetan Andreea Sorina 10. osztályos hallgató. Harmadik díjas lett Zatoschill Ballai O. Andor a margittai Horváth János Elméleti Liceum 11. osztályos diákja.
Kiemelt díjat érdemelt a megható iskoladrámát előadó bukaresti magyar színjátszó diákcsoport 14 tagja. A BBTE Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese, Rüsz-Fogarasi Enikő és Ötvös István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense által elnökölt zsűri számos különdíjat is kiosztott középiskolásoknak és egyetemistáknak.
Jövőre, a reformáció 500. évfordulója és a Balázs Ferenc Emlékév alkalmából Erdélyi Világjárók, Erdélyi Nagyutazók címmel szervezik a református peregrinus diákok és Erdély nagy utazóinak emléket állító vetélkedőt.
T. Szabó Csaba
 Szabadság (Kolozsvár)

Megbízható jövőkép keresése – időben és térben
Sorok közötti olvasásról, kötetek példányszámáról, cenzúráról és irodalmi intézményekről, traumából ocsúdó erdélyi magyar értelmiségről, a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcáról beszélgetett Cseke Péterrel Kozma Mária.
– Indulásod az írói pályán az 1970-es évekre esik (Víznyugattól vízkeletig, 1976; Látóhegyi töprengések, 1979). Már első könyveidben érezhető a nyitás egy új valóságirodalom felé, ugyanakkor jól kitapintható az a szemlélet, amit legújabb könyvednek címében megfogalmazol: Örökhagyók, értékvédők (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2016). Hogyan reagálta le mindezt az akkori irodalmi élet? Az időben még nagyon élénk és éber volt az irodalomkritika (ami mára elcsökevényesedett). A sorok között mindig ki tudtuk olvasni a „lényeget”. A cenzúra az irodalmi műfajok közül talán a riportokra, interjúkra és az ezeket ajánló ismertetőkre figyelt leginkább, hisz a valóság „veszedelmét” hordozták. A veszélyességi pótlékot – a fizetséget – viszont az olvasók érdeklődése jelentette az író számára. Te magad is „előnytelen” műfajnak nevezted a riportot. Már ez a jelző is szembemegy a kommunista sajtóirányítás követelményeivel…
– Indulásom idején még feltüntették a kötetek példányszámát. Némi nosztalgiával gondolok most arra, hogy Forrás-könyvem nem 360, hanem 3600 példányban juthatott el az olvasókhoz, a Látóhegyi töprengések pedig 4100-ban. Még jobban meglep, hogy – személyi bibliográfiám szerint – az előbbiről 18 írás jelent meg, az utóbbiról 12; nemcsak ismertetések, hanem a műfajjal érdemben foglalkozó kritikák és elemzések is. Megyei lapokban éppúgy, mint irodalmi-művelődési folyóiratokban (Utunk, A Hét, Korunk, Igaz Szó), de magyarországi kiadványokban is (Magyar Nemzet, Új Tükör, Élet és Irodalom, Alföld, Hungarológiai Értesítő). Amint megnőtt a valóságfeltáró műfajok „teherbíró képessége” – pályakezdő köteteim megjelenése előtt erről írtam az első Korunk-tanulmányomat –, a Forrás-sorozatban is helyet szorított – és kapott! – a valóság kendőzetlen ábrázolása és az ún. tabutémák feltárása. Csakhogy időközben a cenzúra egyre kiszámíthatatlanabbá vált. A Moldvába helyezett magyar orvosokról és gyógyszerészekről írt okadatolt helyszínrajzom például a cenzúra által felismerhetetlenségig csonkoltan jelent meg A Hét 1978-as évkönyvében. Amikor Csiki László szerkesztette a Látóhegyi töprengéseket, újra próbálkoztunk vele. És simán átment az eredeti szöveg. Mert történetesen akkoriban hangzott el egy főtitkári beszéd, miszerint az egyetemi végzetteket szülőföldjükre kell helyezni. „Pirruszi győzelem” volt ez akkor, kétségtelenül. Írásom ugyan kötetben megjelenhetett, de akikről szólt, azok 1989 végéig Moldvában maradtak. Hogy aztán 1990 után magyarországi városokban találkozzam némelyikükkel.
– A cenzúrával később is „társbérletben” éltél. Emlékszem, hogy az 1986-ban kinyomtatott Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című köteted nem kapott terjesztési engedélyt, bezúzásra ítélték, aztán 1989 karácsonyán mégis előkerült a nagyváradi nyomda pincéjéből; 1990 februárjában vehettük kézbe – immár „Tiltott könyvek szabadon” feliratú haskötővel. Mi ennek a története? És miért volt „veszélyes” az Erdélyi Fiatalok értelmiségnevelő műhelyének a bemutatása?
– A betiltás történetéről, a kötet megsemmisítésének elrendeléséről, illetve a nagyváradi nyomdászok korántsem kockázatmentes vállalkozásáról Domokos Géza szólt már az Esély című visszaemlékezésének I. kötetében. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a kötet kézirata háromszor szenvedte meg az előcenzúra vegzálását. Az utócenzúrát a szekuritáté 1985. október 1-jei látogatása nyomán rendelték el, miután nem adtam ki a kezemből az eredeti dokumentumokat, arra hivatkozva, hogy megjelentetésüket az illetékes bukaresti hatóság már jóváhagyta. Utólag visszagondolva: talán ez az önkéntelen (önvédelmi?) gesztus okozta a kötet vesztét. Hogy miért voltak veszélyesek ezek a dokumentumok? Azért, mert a két világháború közötti romániai magyarság demokratikus önszerveződésének, intézményfenntartó és -teremtő folyamatairól tanúskodtak – a totális diktatúra korában. Mi pedig – a szerkesztő Molnár Gusztáv, a kötetért folytatott hatósági küzdelmet derekasan felvállaló Domokos Géza – ezt a tabutémának számító örökséget szerettük volna áthagyományozni az 1968 után eszmélkedő nemzedékeknek. Bezúzásra ítélése tehát a rendszer tűréshatárát mutatta. A kilencvenes évek elején derült ki: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő „átmeneti” helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata, sem a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen az 1945 után eszmélkedő nemzedékek nem szerezhettek használható ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról. Legfeljebb családi körben, szájhagyomány alapján.
– Pomogáts Béla rengeteget beszél az irodalmi intézmények felette szükséges voltáról, jelentőségéről és közösségi háttérszerepéről. Szerinted mi a rendeltetése ezeknek? Pl. az Anyanyelvi Konferenciának, amit – természetesen a résztvevőkön kívül – Nyugaton ma is jobban ismer a magyarság, mint Erdélyben? Mi ennek az oka? A „ritkuló légtér”? Manapság az újságot olvasók fölpanaszolják, hogy az újságot írók anyanyelve olykor szinte azonosíthatatlan, pallérozatlan, néha még a legelemibb mondatszerkesztési szabályokat sem ismerik. Mi az oka ennek, és hol a segítség? Elégedjünk meg azzal a legyintéssel: jó, hogy legalább magyarul írnak?!
– Az árnyaltabb megközelítés érdekében válasszuk szét a kérdéseket.
a) Nem csak az irodalmi intézmények közösségi háttérszerepéről van szó. Az európai távlatú erdélyiség jegyében 1923-ban fellépő Tizenegyek mozgalmának ma is számon tartott egyéniségei – Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron – indították el például azokat a folyamatokat, amelyek elvezettek az Erdélyi Szépmíves Céh megszervezéséhez (1924), a Kemény János nevéhez fűződő írói munkaközösség megalakításáig (1926), két évvel később pedig az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat kiadásáig. Az irodalom-teoretikusként a Nyugatban induló Jancsó Béla 1930-ban életre kelti az erdélyi értelmiségnevelés kolozsvári műhelyét, Demeter Bélával és Venczel Józseffel beindítja a kisebbségi létviszonyok megismerését célzó faluszociológiai kutatásokat, Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral együtt korszerű népművelési programot dolgoz ki, támogatja az általuk fémjelzett szövetkezeti mozgalom kiépítését. Mindez az önszerveződő kisebbségi társadalom valamennyi életfunkcióját „szemmel tartó” szintézisben (kisebbségi életstratégiában) kapta meg a maga semmi mással nem pótolható, fel nem cserélhető szerepét.
b) A kilencvenes évek elejétől egészen 2000-ig magam is az Anyanyelvi Konferencia tagja voltam, ráadásul a Sajtó- és Könyvkiadás Szakosztály vezetője. Tanúsíthatom, hogy Pomogáts Béla elnöksége idején, az AK, vagyis a Magyar Nyelv- és Kultúra Nemzetközi Társasága felfelé ívelő szakaszában hatékony munkát végzett. Válságba kerülését, támogatás- és szerepcsökkenését a globalizálódás bekövetkeztével mindannyian éreztük – és megéreztük. Amióta Balázs Géza nyelvészprofesszor az elnök, azóta kezd ismét új erőre kapni az AK, mind inkább érzékelhető az Anyanyelvápolók Szövetségével kialakított egészséges munkamegosztás hatékonysága. Nagy szükség mutatkozik erre valóban, mivel az 1990 óta folyamatos (félmilliós) népességcsökkenéssel Erdélyben is anyanyelvünk egyre „ritkulóbb légkörében” élünk, dolgozunk.
c) A ma „újságot írók” korántsem mind vérbeli újságírók, magad is jól tudod. Még ha szereztek is valamelyes képzettséget, többnyire szűkében vannak a hivatásérzetnek. Megbízóikon is múlik, persze, hogy egyre elviselhetetlenebb a szemünk láttára, fülünk hallatára történő nyelvkárosítás. A két világháború között a hírlapíró Kosztolányi, a szerkesztő Dsida Jenő nyelvvédő mozgalmat tudott életben tartani a napilapok hasábjain. Pedig akkor is üzleti szempontok „vezérelték” a hírlapírást. Hogy hol a segítség manapság? Említhetném az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) honlapján jelentkező Nyelvfigyelőt, a Magyar Újságírók Egyesülete (MÚRE) honlapján működő NyelvVészt. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média és Kommunikáció Szakbizottsága is rendszeresen végez médiaelemzéseket, amelyeket az Erdélyi médiajelentés-konferenciákon mutatnak be, s a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet folyóirata tesz hozzáférhetővé: http://medok.ro.
– Nemegyszer olvasok különböző szövegösszefüggésekben „traumából ocsúdó” erdélyi magyar értelmiségiről. Eszmélkedtünk, ébredeztünk Trianon után, 1956 és 1989 után. Mikor vagyunk teljesen „ébren”? Mennyire vagyunk ma „örökhagyók és értékvédők” Kós Károly-i, Balázs Ferenc-i, Benedek Elek-i értelemben?
– Időm fogytával mind gyakrabban szembesülök magam is ezekkel a kérdésekkel. Legutóbb például az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására tartott előadásomra készülődve (Erdélyi változások és változatlanságok), illetve a Szigetek, szórványok Észak-Amerikában és a Kárpát-medencében című kötetem szerkesztése során. Amikor az Ohio állambeli Reménység tavánál a Metamorphosis Transsylvaniae színeváltozásait áttekintettem, akkor is a megbízható jövőkép keresése foglalkoztatott. Ez pedig meglátásom szerint egybecseng Benedek Elek, Kós Károly, Balázs Ferenc testamentumával: a külső segítséget is csak akkor fordíthatjuk a javunkra, ha a magunk erejében bízva építkezéssel állunk ellen a szétszórattatásnak. A szórványhelyzetek és -folyamatok bemutatásával pedig a rádöbbentés volt a célom; az, hogy láthatóvá tegyem a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcát. Hargita Népe (Csíkszereda)

Öntudatot erősítő kötetek
Több székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk.
2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki.
Évente tíz kötet  
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet.
Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri.
Egy helyen az alapművek
A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.”
Mitől székely?
Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

500 éves a reformáció A magyar unitárius egyház (II. rész)
Boros György tanár kezdeményezésére a rohamosan teret hódító materializmus mérséklésére, a valláserkölcsi élet fejlesztésére 1885-ben létrehozták a Dávid Ferenc Egyletet, nőszövetségi és ifjúsági tagozattal. Az egylet első elnökéül Brassai Sámuelt választották, aki 12 évig töltötte be ezt a tisztséget. Az egylet kiadásában jelent meg Kolozsváron 1888-ban az Unitárius Közlöny című havilap, amely a vallásos élet és művelődés céljait szolgálta. Boros György sokat küzdött a teológiai oktatás fejlesztéséért is, és mai színvonalra emelésében tekintélyes része volt. Az 1896-97-es tanévben az unitárius egyház megalkotta a Papnevelő Intézet első önálló szervezetét és rendszabályait. A teológiát 1915-ben akadémia rangjára emelték, és 1948-ig az Unitárius Teológiai Akadémián folyt a lelkészképzés. A kolozsvári Belső Magyar utcai, 1806-ban épített főiskola a 19. század végén már szűknek bizonyult, és 1899-ben hozzáfogtak Pákei Lajos tervei alapján az új, immár negyedik főiskola építéséhez, amelyet 1901-ben fejeztek be. Ez a mai János Zsigmond Unitárius Kollégium. 1914-re felépült az új székelykeresztúri iskola is, a mai Berde Mózes Unitárius Gimnázium, a régi épületet pedig bentlakássá alakították át. A tordai unitárius algimnáziumból 1878-ban állami polgári fiúiskola lett, majd 27 év eltelte után 1905-ben újból visszaállították az algimnáziumot. Miután a magyar állam főgimnáziumot létesített a városban, 1907-ben az algimnázium működése ideiglenesen szünetelt. 1919-ben újra megkezdődött az oktatás, de csak 1922-ig folyt, mivel akkor a román állami hatóságok be- szüntették. A 19–20. század fordulóján, 1900-ban Bostonban megalakult az Unitárius és Szabadelvű Vallások és Egyházak Világszövetsége. Eme világszövetség egyik kigondolója Boros György volt, aki személye- sen részt vett az alakuló gyűlésen, és alapítóként a Magyarországi Unitárius Egyházat képviselte. Az I. világháború után a vesztesek oldalán levő Erdélyt 1918. december 1-jén Romániához csatolták. Az új politikai viszonyok között meg kellett tanulnunk a többi erdélyi magyar történelmi felekezettel, hogy mit jelent kisebbségben élni. Egyházunknak kétszeresen is nehéz helyzete volt, mert nemcsak nemzetiségként, hanem egyházként is kisebbségben volt. Ez a kettős kisebbségi lét azóta is jellemzi egyházi életünket. Az erdélyi magyarságnak és vele együtt az Unitárius Egyháznak – a területileg Magyarországon maradt Duna-Tiszamenti Egyházkör kivételével – kis megszakítással a román állam keretében kellett és kell élnie és harcolnia megmaradásáért. 1918-ig az erdélyi magyarságnak nem volt érdekvédelmi szervezete, ezért az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetői már 1918. november 15-én püspöki találkozót szerveztek, amelyen az egyetértés és az összefogás jegyében tanácskoztak. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a négy történelmi egyház közötti három és fél évszázados ellenségeskedés után 1918 végére Erdély olyan helyzetbe került, amikor magyar egyházainak főméltóságai első ízben „együttesen bocsátották ki a nehéz és sorsdöntő napokban és napok által ténnyé vált testvéri szeretetnek egy szép bizonyítékát: a közös pásztorlevelet”. Az összefogás még szorosabb lett, és Ferencz József unitárius püspök kezdeményezésére 1920. július 24-én megalakult az Erdélyi Magyar Egyházak Felekezetközi Központi Tanácsa, amely egybehangolta és irányította egyházaink közös fellépését jogaink védelmében. Az új állam kereteibe való beilleszkedés erdélyi magyar egyházaink szervezeti életében is változásokat idézett elő. Világi híveink mellett több egyházi vezetőnket is igen könnyen „beinternálták” és börtönbe juttatták a hadbíróságok. Egyleteink működését beszüntették, gyülekezési jog híján egyházi összejöveteleink elmaradtak. Megkezdődött az unitárius egyház jövedelmét biztosító alapítványi birtokok kisajátítása, melyeket majd a II. világháború utáni „kollektivizálással” a teljes egyházi vagyon államosítása követett. A nehéz anyagi körülmények miatt 1922-ben az iskolák megmentésére egyházunk a többi felekezettel együtt bevezette az egyetemes adót, és a szegénység ellenére a hívek lehetőségeikhez képest teljesítették az egyház kérését. Ennek eredményeként az 1930-as években 36 elemi, két középiskolát, a Teológiai Akadémiát és egy leányotthont, valamint egy diákbentlakást mű- ködtetett az egyház. Ezek mellett Székelykeresztúron 1932-ben megalapítottuk a Téli Gazdasági Iskolát. A két világháború között intenzív belmissziói munka indult meg. Fellendült a tevékenység az újjászervezett Dávid Ferenc Egyletben, a Nőszövetségben, az Ifjúsági Egyletben. Széles körű munka indult meg ugyanakkor a nép művelése érdeké- ben: olvasókörök és népkönyvtárak létesültek, Balázs Ferenc mészkői lelkész a 30-as években népfőiskolát szervezett. Gazdasági téren különböző szövetkezeteket létesítettek, hogy a falu gazdasági helyzetén segítsenek. A Nőszövetség szociális feladatok ellátását vállalta magára, és szegény, árva, öreg, testi fogyatékos embereket gondozott. Megerősödött a szórványban élő hívek pasztorálása. Az unitárius egyházi irodalom és sajtó is fejlődésnek indult. Több munka jelent meg a gyakorlati teológia, egyház- és jogtörténet köréből. 1921-ben megalakult az Unitárius Irodalmi Társaság az egyházi irodalom támogatása és könyvkiadás céljából. Létrejött a Sajtó és Iratterjesztő Iroda, amely vallásos témájú munkákat jelentetett meg és terjesztett. Ebben az időben a lelkészek, a tanítók és a tanárok figyelemre méltó tehetségmentési munkát végeztek. Felkutatták a tehetséges szegény gyermekeket, és továbbtanulásukat biztosították. A háború miatt megszakadt külföldi kapcsolatokat egyházunk már 1919-ben felelevenítette. Angol és amerikai unitáriusok látogatták meg Erdélyt, hogy személyesen is tájékozódjanak az itteni körülményekről, és segítségünkre legyenek. 1924-ben minden erdélyi unitárius egyházközséget testvéregyházközséggé fogadott egy-egy amerikai unitárius gyülekezet, hogy erkölcsi és anyagi támogatásban részesítse. Az egyház újból lelkészjelölteket küldhetett az angol és amerikai unitárius teológiai intézetekbe. A második bécsi döntés értelmében 1940-ben Magyarországhoz került Erdély északi része 65 unitárius egyházközséggel, kb. 60.000 lélekszámmal, az iskolahálózatból pedig 33 elemi, két közép- és egy gazdasági iskola, valamint a Teológiai Akadémia. Dél-Erdélyben 53 unitárius egyházközség maradt 10 elemi iskolával, de a román állami hatóságok diszkriminációs intézkedései megbénították azok működését. A dél-erdélyi egyházközségek vezetését Gál Miklós főgondnok mint világi elnök és Árkosi Tamás esperes mint egyházi elnök irányításával az ottani tagokból alakult Egyházi Képviselő Tanács vette át. A II. világháborút lezáró békeszerződés értelmében visszaadták Romániának Észak-Erdélyt, ezzel a dél-erdélyi egyházközségek újból bekapcsolódtak az Unitárius Egyház szervezetébe. A Duna-Tiszamenti Egyházkör önálló intézményként élt tovább, majd 1971-ben püspöki szervezetté alakult át, létrehozva a Magyarországi Unitárius Egyházat. 1945 után az Unitárius Egyház minden téren arra törekedett, hogy hagyományaihoz híven folytassa tevékenységét. A háborúban megrongálódott templomokat és iskolákat felújítottuk. 1945-ben az Unitárius Egyház Ipari Leány Líceumot alapított, amely egyedülálló volt a romániai magyar iskolahálózatban. 1947-ben a királyság felszámolásával és a népköztársaság kikiáltásával kezdetét vette a román szocializmus építése. A román állam megfosztotta az Unitárius Egyházat is anyagi alapjaitól. Iskolahálózatunkat a tanügyi reform keretében számolták fel. 36 elemi, három középiskolát, egy gazdasági iskolát, egy leányotthont, egy diákbentlakást, valamint művelődési (kultúrházak) és népjóléti (árvaház, aggmenház, napközi otthon) intézményeinket kártalanítás nélkül államosították. Ezzel párhuzamosan az Unitárius Teológiai Akadémia és a Református Teológiai Fakultás egyesítéséből létrehozták az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetet református, unitárius és evangélikus tagozattal. 1959-ben az állam a tagozatokat megszüntette, hogy az új, „egységes” intézetben még hatékonyabban ellenőrizhesse a lelkészképzést. A teológiai hallgatók létszámának állandó csökkentésével az állam nagyfokú lelkészhiányt idézett elő. Könyvtárainkat, levéltárainkat államosították, anyakönyveinket elkobozták, kiadói munkánkat korlátozták, az iskolai vallásoktatást megszüntették, a hitéletet a templom falai közé szorították vissza. Emellett erősödő nyomás nehezedett valamennyi magyar egyházra, így az unitáriusra is, az anyanyelv, kultúra és népünk azonosságtudatának megőrzésében betöltött szerepünk miatt. Mindezek ellenére egyházunk élt, jelen volt az országban és szolgálta híveit és népünket, ahogy lehetett. Kiss Elek és Kovács Lajos püspökök látogatták a gyülekezeteket, új egyházközségek szerveződtek, a templomokat, egyházi épületeinket igyekeztünk meg- őrizni, karbantartani. 1968-ban, a kolozsvár-tordai zsinaton megünnepeltük az Unitárius Egyház fennállásának 400. évfordulóját, majd 1979-ben egyházalapító püspökünk, Dávid Ferenc halálának 400. évfordulójáról emlékeztünk meg. Az 1989-es forradalom után kialakuló helyzetben egyházunk életében új feladatok és lehetőségek jelentkeztek. Újraindítottuk az 1948-ban megszüntetett Nőszövetséget, a Dávid Ferenc Egyletet, az Ifjúsági Egyletet, majd egyházunk szeretetszolgálati feladatának betöltésére létrehoztuk a Gondviselés segélyszervezetet. A Keresztény Magvető mellett megjelentetjük az Unitárius Közlöny című havilapot és különböző egyházi kiadványokat. 2012. június 28-án az Erdélyi Unitárius Egyház és a Magyarországi Unitárius Egyház egyesülésével újraalakult a Magyar Unitárius Egyház. A Magyar Unitárius Egyháznak jelenleg a hat erdélyi egyházkörben, illetve a magyarországi egyházkerületben 127 anyaegyházközsége, 41 leányegyházközsége és 26 szórványa van. Unitárius egyháztagjaink száma kb. 60.000, melyet 136 lelkész gondoz gyülekezeti lelkészi, valamint más minőségben (kórházlelkész, ifjúsági lelkész, vallástanár). A lelkészképzésünk a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben folyik, ahol jelenleg az unitárius teológiai hallgatók száma a hat évfolyamon összesen 28. Egyházunk főhatóságainak, püspöki hivatalának, egyháztársadalmi szervezeteinek, valamint belső intézményei nagy részének székhelye Kolozsváron van. Honlapcímünk: www.unitarius.org. Egyházunk hivatása Isten és ember szolgálata. A Magyar Unitárius Egyház hirdeti Isten egységét, Jézus példájának és tanításainak kö- vetését, a teremtett világ, az élet és a család tiszteletét, az ember eredendő jóravalóságát, egyéni felelősségét és a jellem általi üdvözülését, az örök életet, a hit, az értelem és a lelkiismeret fontosságát. Hirdeti és gyakorolja a lelkiismereti és vallásszabadságot, a vallási és világnézeti különbözőségek megismerése iránti nyitottságot, valamint a felekezetközi türelmet és a társadalmi igazságosságot. Ezt a hivatást kívánjuk betölteni unitáriusként, magyarként, jézusi tanítványként hitünkből fakadó cselekedetekkel, elődeink példájából merített erővel és Atyánk gondviselő szeretetében nyugvó reménységgel.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
Népújság (Marosvásárhely)

Ünneplő tömeg a Patkóban
Több ezren gyűltek össze Székelyudvarhely központjában, a Márton Áron téren szerdán délben, hogy megemlékezzenek az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról. A március 15-ei események 169. évfordulóján ünnepi beszédekkel, énekléssel és koszorúzással tisztelegtek a hősök, a márciusi ifjak eszméi és emléke előtt.
Tisztelet a bátraknak! mottóval tartotta meg Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 169. évfordulója alkalmából szervezett megemlékező ünnepséget. A világ magyarságával együtt a Márton Áron téri megemlékező tömeg is a szabadságharc hőseinek önzetlen, megalkuvást nem tűrő bátorsága előtt tisztelgett. Számtalan magyar és székely zászló, megannyi kokárda díszítette a Patkót, ahol hármas kopjafa őrzi a helybéli forradalmi hősök emlékét. A huszárok felvonulását és tiszteletadását követően Dakó Tibor, a Székelyudvarhelyi Hagyományőrző Székely Huszárezred kapitánya adott ünnepi jelentést a város polgármesterének, Gáfi Árpádnak. Ezt követően a magyar és székely lobogókat lengető, kokárdákat viselő tömeg a Székely Dalegylet, a Balázs Ferenc Vegyeskar és az Alla Breve Vegyeskar egyesített kórusával együtt, valamint az Udvarhelyszéki Fúvószenekarral elénekelte a magyar és a székely himnuszt.
Bajkó Norbert római katolikus, Hegyi Sándor nyugalmazott református lelkipásztor és Kedei Mózes unitárius lelkész mondott imát és ünnepi beszédet az eseményen, szóltak az erdélyi magyar kisebbség nehézségeiről és az udvarhelyi társadalom kihívásairól, arra biztatva a jelenlévőket, hogy merítsenek példát az 1848-as honvédek kitartásából, hitéből és felebaráti szeretetéből. Ezt követően Baricz Gergő borzonti énekes dalban adta elő Petőfi Sándor Talpra, magyar! című költeményét.
Ünnepeljük a nemzet születésnapját, a magyarok szabadságvágyát, ami azóta is ott van minden magyar szívében, és ezt tudja rólunk az egész világ – mondta ünnepi beszédében Gálfi Árpád polgármester. Emlékezésre és ünnepelésre buzdította a jelenlévőket, hangsúlyozva: összefogásra és bizalomra van szükség ahhoz, hogy egy közösség jól működjön. Ezt követően Osváth Ildikó népdalénekes a Kedves zenekar kíséretében katonadalokat énekelt.
Soltész Miklós, Magyarország egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára a 169 évvel korábbi eseményeket felidézve emlékeztette a jelenlévőket arra, hogy nemcsak Pesten és Budán, hanem Székelyudvarhelyen is csatlakoztak a forradalmi követelésekhez. Hangsúlyozta, hogy Székelyudvarhelyről harminctagú küldöttség indult Kolozsvárra az egyesülést kikiáltó országgyűlés megtartását kérve.
Az udvarhelyszékiek nyomására május 29-ére összehívták az országgyűlést, másnap pedig kimondták Erdély újraegyesítését Magyarországgal.
Az Udvarhely Néptáncműhely udvarhelyszéki táncait követően Orbán Viktor miniszterelnök ünnepi üzenetét tolmácsolta Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott követe. „Hét esztendővel ezelőtt ismét lehetőséget kaptunk arra, hogy újraalkossuk és megszilárdítsuk a magyar nemzet egységének fundamentumát. (…) Rajtunk áll, hogy élve a kapott eséllyel összefogásunkkal és kitartásunkkal valóra váltjuk-e '48-as hőseink álmait, büszkén hirdetve: a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez” – közvetítette Orbán Viktor üzenetét Szász Jenő.
Végül Pál Emil középiskolás diák osztotta meg kortársai nevében az egybegyűltekkel, hogy 2017-ben mit kívánnak az udvarhelyszéki magyar fiatalok: egyebek mellett tiszta és egyenes beszédet, korrupciómentességet, tisztességes munkabéreket, valamint szabadságot és egyenlőséget. Az ünnepséget koszorúzással zárták.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Mikó Imre 1935-ös párizsi üzenete
Élményélességgel őrzöm ma is emlékezetemben utolsó hosszasabb beszélgetésünket. A kilencvenhárom éves Kós Károlytól jött éppen, akinél az 1976 őszén megjelent arcképcsarnok-kötetével, az Akik előttem jártak cíművel tette tiszteletét. Amíg a Rákóczi úttól a Petőfi utcába értünk, nemcsak megírásra váró történelmi emlékei kerültek szóba (főként a negyvenes évek első feléből), hanem az előtte járók iránti adósságai(nk), meg az azok irántiak, akik nemzedékéből a halottak élén távoztak. Balázs Ferencről, Dsida Jenőről, Jancsó Béláról, László Dezsőről, Tamási Áronról őrzött emlékeiről beszélt. Azokról, akikről nem mondhatott el mindent „antimemoár”-nak nevezett kötetében. Akkor még nem tudtam, hogy mindenikük életművének a továbbörökítését testálta rám. Ami sikerült is annyiban, hogy mindenikről több tanulmányt írtam, köteteik újrakiadásával igyekeztem életművükre irányítani a figyelmet.
Balázs Ferenc útitársa című szociográfiai riportomnak köszönhetem, hogy utolsó rádiós interjújában engem is a nyomába lépők sorában emlegetett. Alighanem pályakezdő műfaja, a szociográfia okán. Kevesen tudják ma már, hogy az Erdélyi Fiatalok műhelyében 1932-ben kiadott szerény „falufüzete” (Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés) egyben a magyar szociográfia egyik műfajteremtő munkája. Ezt követte Nagy Lajos Kiskunhalomja (1934) és Illyés Gyula Pusztulása (1936) – hogy aztán az 1937-es esztendőben a Sárközi György kezdeményezte Magyarország felfedezése-sorozat meghozza a műfaj „frontáttörését”. Örülök, hogy mindezt elmondhattam a Magyarország Felfedezése Alapítvány szervezésében március elején megtartott Kárpát-medencei konferencián.
Mikó Imre 1977. március 21-én a kolozsvári Rákkutató Intézetben lezárult életpályája számos reflexiót váltott ki utókorában. Ezek számát magam is igyekeztem gyarapítani, kezdve az 1986-ban bezúzásra ítélt Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930—1940) című kötettel.
Az már jóval később, a Jancsó Béla levelezés-kötetek sajtó alá rendezése során került látókörömbe, hogy 1935. március 22. és 25. között előadást tartott az első Debreceni Diétán. A rendezvény másnapján arról tájékoztatja Budapestről Jancsó Bélát, hogy „az új magyar ifjúság, mely a kivezető utat a Duna-völgyi konföderációs államformában látja, meg akarja ismerni az utódállamokat és az ottan élő kisebbségeket is. Egy ilyen élcsapat, köztük Németh Lászlóval, jönne július közepén Erdélybe is. A meghívást én ajánlottam fel, most már közös erővel lehetővé kellene tenni ezt az utazást. [...] E kirándulás biztosítását azért látom rendkívül fontosnak, mivel egyrészt megismernék Erdélyt igazán, mert ma egyáltalában nem ismerik, és ami a legfontosabb: megindulna a közeledés a kisebbségek segítségével a győző, illetve a legyőzött népek között. Elsősorban pedig a román és a magyar nép közt.” (Mikó Imre levele Jancsó Bélának. Budapest, 1935. márc. 26.)
Németh László – aki záróbeszédében a konferencián elhangzottakat összegezte – 1935. április 17-ig még a Magyar Rádiónál dolgozik. Alighanem ő kérte fel Mikót, hogy ossza meg debreceni előadásának alapgondolatait a rádióhallgatókkal. A korabeli műsorfüzet szerint ez meg is történt augusztus 19-én (19.10 és 19.40 között) Erdély és a külföld címmel. A Párizsból küldött kéziratot Fazekas István olvasta fel. (Balázs Sándor: Mikó Imre élet- és pályaképe. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 29.) Minthogy a Debreceni Diéta dokumentumai még feltárásra várnak, így csak azt valószínűsíthetjük, hogy a Budapesten átutazó Mikónak nem nagyon volt ideje mikrofon elé állni. De az is lehet, hogy maga igényelte mondandója árnyaltabb újragondolását, pontosabban: „erdélyi fülekhez” hangolását. Ezért telt el a debreceni és a budapesti megszólalás között csaknem öt hónap.
Az 1935. augusztus 10-én Párizsban keltezett sorok ezt ugyan nem erősítik meg, de nem is hagynak kétséget azt illetően, hogy az európai „nagypolitikában” egyre nagyobb áttekintést szerző Mikó körültekintően és célirányosan fogalmazta meg „hazaszóló” üzenetét: „Magamról csak annyit, hogy e hó 19-én (hétfőn) 19 óra 10 perckor a Budapest I-es rádióállomáson fel fogják olvasni Erdély és a külföld c. előadásomat. Kérlek, hogy erről barátainkat és ismerőseinket, akivel találkoztok, értesíteni szíveskedjetek. Az előadást le akartam küldeni valamelyik lap számára, de a rádió fenntartja a szerzői jogot.”
CSEKE PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)

EMKE-közgyűlés és díjkiosztó gála lesz szombaton
Az idei díjazottak listája
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) éves közgyűlésére és díjkiosztó gálájára kerül sor április 8-án, szombaton délelőtt 11 órától, olvasható az egyesület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. A szokásostól eltérően, az idei esemény helyszíne a Bánffy Palota Tonitza-terme lesz (Főtér 30. sz.), derül ki a közleményből, az eseményen közreműködik a Görög Sisters zongoraduó (Szabadka, Szerbia).
A program délután 3 órától az EMKE díjak és díszoklevelek átadásával folytatódik. Közreműködik a Guttman Mihály Pedagóguskórus.
Délután fél 6-tól: könyvbemutató . A Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetet bemutatja a szerkesztő, Ábrám Zoltán, az ünnepelt jelenlétében. Társszervező az Erdélyi Múzeum-Egyesület.
Este 7 órától a Görög Sisters zongoraduó hangversenye (Görög Enikő és Noémi). Helyszín: Gheorghe Dima Zeneakadémia Stúdióterme (Király / I. C. Brătianu u. 25. sz.). Műsoron: Franz Schubert: A-moll Allegro, ’Lebensstürme’ D.947 (négykezes); W. A. Mozart: C-dúr zongoraszonáta (négykezes), K. 521, I movement (Allegro); Franz Schubert: Andantino varie B-moll op.84, n° 1 (négykezes); Antonín Dvořák: Szláv tánc, E-moll (négykezes); Aleksandar Vujić: Szerb kóló (népi tánc két zongorára); Béla Bartók: 7 darab a Mikrokozmoszból BB120 (két zongorára); Maurice Ravel: La Valse (két zongorára).
EMKE-díjak 2017
Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész részére – több évtizedes önzetlen közösségi szolgálatáért, a Romániai Falugondnokságok Szövetsége lélekmentő tevékenységének a megszervezéséért és működtetéséért.
Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató részére – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres örökségfeltáró és múzeumszervező munkásságáért.
Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr részére – a kultúra és civil kezdeményezések területén nyújtott szerteágazó tevékenységéért.
Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató részére – a nagyváradi gyermek- és ifjúsági táncházmozgalom több mint tizenöt éve tartó lelkes szervezéséért, irányításáért .
Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu részére – az erdélyi magyar kultúra minőségi román tolmácsolásáért, a széleskörű magyar-román kultúracsere elősegítésében vállalt kiemelkedő munkásságáért.
Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter részére – aki közügynek és szívügyének tekinti a nyomdászatot, a szakmai utánpótlást, múltunk és jelenünk dokumentálását.
Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária részére – a hazai magyar könyvtárügy szolgálatában kifejtett érdekképviseleti, közösségépítő és szervezői tevékenységéért.
Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban, a magyar közösség érdekében kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és kiváló, önzetlen oktatói tevékenységéért.
Spectator-díj: Nagy Miklós Kund részére – a teljesítményt elismerő, a törekvést méltató mértéktartó, higgadt és bíztató szavaiért, a szellemi értékteremtés melletti évtizedes síkra szállásért.
Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész részére – az erdélyi magyar közösség érdekében kifejtett, a hagyományokat a legmodernebb művészi törekvésekkel ötvöző, kiváló alkotómunkája elismerése képpen.
Tiszteletbeli tagság: Beder Tibor részére – a szervezet alelnökeként végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért és az erdélyi magyar – török történelmi kapcsolatok ápolásáért . Szabadság (Kolozsvár)

Továbbra is magyarságtudatot erősít az EMKE munkája
Életműdíjat adományoztak Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnöknek
Rendhagyó helyszínen, a patinás Bánffy-palotában zajlott le szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közgyűlése. Azért ott, mert az erre a célra hagyományosan igénybe vett Protestáns Teológiai Intézet dísztermét a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmával jelenleg nagyszabású felújításnak vetik alá. Az eseményt sok, a közművelődés terén ismert hazai és magyarországi tisztségviselő tisztelte meg jelenlétével, köszöntőjével, méltató beszédével, elhangzottak továbbá az ilyenkor elmaradhatatlan elnöki, pénzügyi és cenzori beszámolók, hozzászólások és tervek, mindezt pedig több zenei műsor színezte. Idén is óriási érdeklődés mellett délután kiosztották az „erdélyi Oscaroknak” is becézett hagyományos EMKE-díjakat, majd az Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében bemutatták Ábrám Zoltán a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetét.
Növekvő hazai és anyaországi támogatás
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szombaton Kolozsváron megtartott közgyűlésén elhangzott köszöntőjében Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszönetét fejezte ki azok iránt, akik kis közösségi szinten reflektorfény nélkül teszik a dolgukat a közművelődés érdekében, és javasolta nekik, hogy társszervezői minőségben forduljanak az önkormányzatokhoz a pályázatok megszerzéséért. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Csige Sándor konzul fejezte ki elismerését az EMKE százharminc évre visszatekintő munkájáért. Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára részletesen taglalta a magyar kormány erőfeszítéseit a Kárpát-medencében magyarul beszélők és a magyar kultúra megmentése érdekében. Minden tájegységet más-más kihívás jellemez, ezért budapesti sablonok helyett a helyi igényeknek megfelelő lépéseket kell szorgalmazni. Összesen százkét millió forint pályázható meg az idei projektek révén, amelyek haszonélvezői színházak, könyvtárak, művészeti karavánok stb. Az EMKE fontos szerepet játszhat abban a tervben, amelynek keretében a Kárpát-medencében ötszáz járási népfőiskolát akarnak beindítani és felkarolni – fejtette ki.
Megújulást sugall az EMKISZ
Széman Péter EMKE-elnök beszámolójában, többek között, a 2016-os „sikerév” 49 önálló rendezvényére tért kit. A programok között olyanokat találni, mint például a VII. Kolozsvári Magyar Napokon való részvétel, a hagyományos EMKE-rendezvények, az országos és nemzetközi kitekintésű események stb. Legnagyobb sikernek Széman Péter ifjúsági szervezetük, az EMKISZ megalakulását tekinti, amely lelkes fiatalok bevonását, munkaterületük kiszélesítését jelentette. Ötven önkéntessel dolgozik, és újdonságként említette, hogy idén június 23-24-én megrendezik a Kulturális Ifjúsági Filmnapokat. A pénzügyi jelentés és a cenzori beszámoló elfogadása után a hozzászólások között Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője köszönetét fejezte ki amiatt, hogy intézménye az EMKE-házban otthonra lelt. A Szatmár megyei szervezet elnöke, Muzsnai Árpád azt indítványozta, hogy az EMKE, az RMDSZ és az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyeztessen az összmagyar rendezvények pályázati vonatkozásaiban. A délelőtti ülésen a szabadkai Görög Enikő és Noémi (Görög Sisters) zongoraduó színezte a hangulatot.
Tíz EMKE-dij lelt gazdára
Délután a díjkiosztó gálán a hagyománynak megfelelően tíz EMKE-díj talált gazdára: Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész (laudáció: Bálint Benczédi Ferenc); Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató (laudáció: Pozsony Ferenc); Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr (laudáció: Katona Zs. József); Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató (laudáció: Pálfi József); Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu (laudáció: Mile Lajos); Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter (laudáció: Papp-Szenttamási György); Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária (laudáció: Kelemen Katalin); Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy (laudáció: Harbula Hajnal); Spectator-díj: Nagy Miklós Kund (laudáció: Gáspár Sándor); Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész (laudáció: Dabóczi Géza). Tiszteletbeli tagságot adományoztak Beder Tibornak a közművelődést és civil szerveződést elősegítő tevékenységéért, aki viszont egészségügyi okokból nem lehetett jelen. Az ünnepségen fellépett a Guttmann Mihály Pedagóguskórus.
Életműdíj Vizi E. Szilveszternek
Rendkívüli módon, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) társszervezésében, első ízben nyújtottak át életműdíjat, Gergely Zoltán képzőművész tervezte EMKE-plakettel. A megtiszteltetés Vizi E. Szilveszternek, a nemzetközileg elismert orvosprofesszornak, farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2002 és 2008 közötti elnökének jutott, aki nemcsak tudományos kutatómunkája miatt elismert, hanem sokoldalú identitásmegőrző tevékenységéért is. Laudációjában egykori tanítványa, Ábrám Zoltán – akinek szerkesztésében jelent meg félévvel ezelőtt a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötet –vázolta az érdemeket. Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy egyesülete a Vizi professzor elnöksége alatt kötött együttműködési megállapodást az MTA-val, amely azóta is szoros anyaországi támogatást biztosít az erdélyi magyar tudományosság számára.
Az ünnepelt – aki nemrég töltötte be nyolcvanadik születésnapját – elmondta: érdemes tanulni és tanítani, mert bebizonyosodott: a mi kis népünk többet adott a világörökségnek, mint amennyit számaránya szerint várni lehetne tőle. Mint fogalmazott, hálás nekünk azért, mert Erdélyben, Kolozsvártól Csíksomlyóig tanulta meg igazán, hogy mit is jelent magyarnak lenni és megmaradni.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

„A hatalom nem szereti a közösséget”
Gálfalvi György 75 éves
A neves és közkedvelt marosvásárhelyi szerző, a Látó szépirodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője, József Attila-díjas író idén áprilisban ünnepelte életének hét és fél évtizedét, de nem egyedül – e hét szerda délutánján a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában teljes telt házas közönség tette tiszteletét a Látó és a Romániai Írók Szövetségének Marosvásárhelyi Fiókja által szervezett születésnapi ünnepségen: irodalmi találkozón, beszélgetésen és könyvbemutatón egyaránt.
Az eseményen Gálfalvi Györgyöt az évforduló és a frissen megjelent könyve, a Beszélgetéseink kapcsán Markó Béla és Kovács András Ferenc faggatta, a megjelenteket KAF üdvözölte, majd Markó Béla olvasta fel Húsvéti fény című köszöntőversét és mondta el méltatását.
– Gálfalvi György az utóbbi időben megjelent írásaiban többször is számot vet azzal, hogy hogyan éltük végig az életünket, és ezzel nekünk is alkalmat ad a számvetésre. A Beszélgetéseink. Emlékirat interjúkban elbeszélve című kötet első fele az általa, a második fele a vele készített beszélgetéseket tartalmazza. Bizonyos értelemben revideáltam a műfajjal kapcsolatos nézeteimet. Az interjúról, riportról szokás volt azt gondolnunk, hogy mulandóbb műfaj, mint a széppróza. Ez a gyűjtemény azért is rendkívül fontos, mert éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Például a Marad a láz című interjúkönyve, amely rendkívül nagy visszhangot váltott ki annak idején, most újra olvasható e kötetben. Ugyanakkor e könyv cáfolata is annak, hogy ne lenne maradandó az interjú – mert ezek szépírói szövegek. Dokumentumprózát nagy izgalommal olvasok, és Gálfalvi György emlékiratai egyre jobban kezdenek élni. Idestova 50 esztendeje ismerjük egymást, száguldó és bátor riporterként kezdte írói pályáját. Igen nehéz és kényes kérdésekhez nyúlt hozzá. Engem, akkor tizenegyedik osztályos diákot, az Ifjúmunkás riportereként keresett meg, mert felfigyelt a leveleimre, verseimre, amelyeket a lapnak küldtem. Az a generáció tudatosan kereste azokat, akik utána jöhetnek. Te, aki annak idején elkötelezettje voltál a szociográfiának, a riportnak, ma hogy látod ennek a műfajnak a sorsát, értelmét? Hiszen egyik legfontosabb műfajunk lehetne – tette fel első kérdését Markó Béla.
– Köszönöm mindenki ittlétét, a kollégáimét is, akiket évtizedek óta ismerek, Markó Bélát tizenhét, Kovács András Ferencet már nyolcéves korától – mondta Gálfalvi György. – Nagyon fontos, hogy közöttük ülök itt: mert ez is igazolja, hogy nemzedékek, korosztályok összefoghattak és ugyanazokért a célokért, erkölcsi és irodalmi eszményekért dolgozhattak. Életem nagy szerencséjének tartom, hogy ez a kapcsolat megszületett, működött, megmaradt és a mai napig is vállalható. Ami a kérdést illeti, én az első pillanattól kezdve a valóságirodalom elkötelezettje voltam. Balázs Ferenc volt rám sorsdöntő hatással. A valóságirodalmat módszeresen integráltam magamba, mindent elolvastam, ami számomra elérhető volt. Ez az én pászmám, a szociográfia, forrófejű fiatalként bele akartam szólni a világ dolgaiba. Kiművelt fők az interjút az irodalmi élet perifériájára akarták szorítani, de a műfajokat nem lehet osztályozni. Mindig úgy éreztem, hogy ha egy írás jelenséget és lényeget markol egybe, akkor azt az esztétikum hatókörébe vonja, és ha az ember a maga mondataival meg tudja fogalmazni a világról való véleményét, akkor azt szépirodalmi mércével lehet mérni. Letesszük a magunk műveit az asztalra, és azt vagy elfogadják, vagy nem. Én jó írásokra próbáltam és próbálok törekedni.
– Nagyon szívesen jöttem az Igaz Szóhoz – tette hozzá KAF. – ‘77-ben találkoztuk először mindhárman, akik ennél az asztalnál ülünk. Verseket írtam akkoriban, gyengécskéket, még Szatmárnémetiben. Az én Marad a láz című kötetem nagyon sokat segített a ti nemzedéketek – Király László, Farkas Árpád és a többiek – megismerésében. Alapkönyv volt. A Találkozásaink című kötetben nem csak veled egyidős, hanem nálad idősebb emberekkel is beszélgetsz. Mennyire léteznek nemzedékek és különálló kezek, amelyek után lehet nyúlni? A nemzedék számomra nagyon sok jót és sok rosszat is jelenthet, én nem hiszek a generációkban. Hogy lehet mégis közöttük közlekedni?
– Abban az időben is volt egy ellenérzés a nemzedéki kérdés felvetésével kapcsolatosan, ugyanakkor megvan mindenkinek a szíve joga, hogy elmondja erről a véleményét – válaszolta Gálfalvi György. – Márai Sándor 1938-ban papírra vetett gondolata szerint az irodalom nemzedékekkel lép előre, ha egyáltalán lép. A hatvanas években mi is azt szerettük volna, hogy előre lépjen az irodalom, és úgy gondoltuk, mi leszünk az a nemzedék, amelynek sikerül ezt elérnie. Ugyanakkor folyamatosan azzal a felfogással állunk szemben, hogy mi vagyunk az egyetlen olyan generáció, amely az őszinteség híve. Minket annyi hamisság vett körül, hogy ezt mindig el akartam „izgágogni”. A Gaál Gábor-körben a szokásosnál jobban kötődtünk egymáshoz. Ahogyan mi bandáztunk, az egészen különleges volt. Órákon keresztül tudtunk beszélgetni a padon vagy a járdaszegélyen, nem tudtunk elszakadni egymástól. A ragaszkodásunk egymáshoz nagyon erős volt. Verseket mondtunk, prózai szövegeket is tudtunk kívülről, és ezek a szövegek belénk ivódtak, a vérünkké váltak. Ez nyilvánvaló ellenérzést keltett: kiderült, hogy mások másképpen értették az őszinteséget, meg is mondták, hogy a bőrünket és a bőrüket kockáztatjuk. De mi nem tartottuk egészségesnek a párttal való kapcsolatot. Szőcs István ,,sikerbandának” nevezte a nemzedékemet. Sok mindent tanultunk tőle, az indulatot szerencsére nem. Szőcs Kálmán barátomban a nemzedéki tudat még hamarabb kicsírázott. Idén ő is 75 éves lenne, kár, hogy méltatlanul elfeledték. Utánunk jött a Forrás harmadik nemzedéke, amelynek Markó Béla az egyik képviselője, ha tetszik neki, ha nem. Ha bárkit besoroltak egy nemzedékbe, visíthatott és kapálózhatott, úgyis ott maradt – ilyen az irodalom természete.
– Az alkotás magányos cselekvés, de ennek nem ellentéte, hogy nemzedékekbe verődnek a fiatal alkotók – fűzte hozzá Markó Béla. – A generációs összetartozás a hatalommal szembeni fellépés is volt: másfajta közösséget képezel a társadalmon belül, mint amit a hatalom akar. A második Forrás-nemzedék, a Gálfalvi Györgyék generációja sokszínű nemzedék volt, amely a közösségszervezés ezen üzenetét közvetítette. Az én harmadik Forrás-nemzedékem elképzelt dolog, az övéké valós, ők tényleg együtt voltak. Engem pedig megérintett annak a generációnak a közösségi ereje. Mi az irodalmi életet elsősorban intézményépítésként és közösségi szellemként fogtuk fel egy olyan rendszeren belül, amely minden mást, mint amit ő propagál, szét próbált verni. Megváltozott azóta az írói szerep, illetve az irodalmi intézmény szerepköre?
– Nyilvánvaló, hogy a hatalommal szemben fogalmaztuk meg magunkat és a politika is magunkkal szemben kötelezte el magát, de ő kezdte – árulta el az ünnepelt. – A hatalom nem szereti a közösséget, miközben folyton közösségépítésről papol. Nagyon fontos, hogy a nemzedékem valóban sokszínű volt, kívülről is igyekeztünk ezt megmutatni. A nagyságrendeket is tudtuk már akkor, azt, hogy közülünk kinek hol a helye. Az alkotók ezt külön is érezték, és akik gyengébben voltak eleresztve talentum dolgában, meghúzták magukat. Az irodalmi intézményekkel kapcsolatosan én mindvégig rendkívül csökönyös voltam abban, hogy a lapot meg kell tartani. Mindketten tanúi voltatok annak a ‘89 utáni ámokfutásnak, amikor pénzt kellett találni. Belecsöppentünk egy teljesen más világba, és szkeptikusakká váltunk. Nagyon sok mindent ki kellett védeni, és szerencsére megtaláltuk ennek a módját, elrendeződtek a dolgok. Markó Béla a kapcsolataival, Lezsák Sándor anyagiakkal nagyon sokat segített, és sikerült egy modus vivendit teremteni. A szemléletem annyiban változott, hogy néha felmerül bennem a kétely: az utánunk következőknek nem megy annyira vérre a játék, mint nekünk. Tudtam, ha valami egyszer nálunk megszűnik, azt újrateremteni nagyon nehéz. Az intézményeink szerencsére állnak, a Látó, a Helikon megjelenik, és úgy vélem, egy ideig ez működni fog – hallottuk Gálfalvi Györgytől a versfelolvasásokban, visszaemlékezésekben gazdag, jó hangulatú születésnapi találkozón.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely),