Könyvcsomagot kapott Csíkszenttamás
Hiánypótló könyvsorozattal gazdagodott a csíkszenttamási Bálint Vilmos Általános Iskola könyvtára a Magyar Nemzeti Könyvtár támogatásának köszönhetően.
A Nemzeti Könyvtár a magyar írott kultúra legjavát gyűjti egységes sorozatba. A válogatás első szempontja az olvasmányosság, a második a sokszínűség, a harmadik pedig a nemzeti önbecsülés erősítése. Kedves Róbert, Csíkszenttamás polgármestere egy támogatás révén ezt a sorozatot adta át szerdán Ádám Erikának, a helyi iskola igazgatónőjének. A községvezető érdeklődésünkre elmondta, tudomására jutott, hogy a Nemzeti Könyvtár könyvcsomagokkal segíti az erdélyi könyvtárakat, ezért felvette a kapcsolatot Kőszegi László miniszteri megbízottal, és egy kérésen keresztül megkapták a támogatást.
„Ezáltal 62 könyvvel bővült az iskola könyvtára: többek között Kós Károly, Balassi Bálint, Kőrösi Csoma Sándor és József Attila művei is megtalálhatók közöttük. A sorozatban regények, történelmi művek és verseskötetek is szerepelnek. Ez nagy segítség az iskolának, mivel olyan hiánypótló könyvekről van szó, amelyek eddig nem voltak meg a könyvtárban” – hangsúlyozta Kedves.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

A költészet napja – Felolvasóestek, színházi előadások több erdélyi városban
Bukarestben és több erdélyi városban felolvasóestekkel, színházi előadásokkal, valamint szavalóversenyekkel ünneplik a magyar költészet napját. Bukarestben a Balassi Intézet a magyar irodalom két jelentős költőjének életművét hozza közelebb a román közönséghez. Kedden Radnóti-est lesz, amelyen levetítik a Radnóti Miklós élete és munkássága ihlette Radnóti hétszer című szkeccsfilmet. A hét etűdből álló film különböző stílusok és műfajok segítségével tolmácsolja a mai fiatal filmesek Radnóti-képét. Az est vendége lesz Ausztrics Andrea producer és Leichtman Erna forgatókönyvíró. A vetítést követően Kovács Zsuzsánna rendezésében Stefana Ionescu-Darzeu és Miriam Rizea Radnóti-verseket adnak elő román nyelven. Szerdán szintén a Balassi Intézet bukaresti központjának szervezésében a közönség az intézet névadójával, Balassi Bálinttal ismerkedhet meg a román nyelven most megjelent Célia-ciklus révén. Az est során a kötet fordítójával, Elena Lavinia Dumitruval a bukaresti hungarológia tanára, Bányai Éva beszélget, ezt a Kovács Zsuzsánna rendező által megálmodott Balassi-performansz követi.
Szintén a román fővárosban kedden a Petőfi Sándor Művelődési Társaság szervezésében költészetnapi felolvasóestet tartanak.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Szabó T. Anna költő Törésteszt című estjével ünnepli a magyar költészet napját.
A Csíki Játékszín tavaszi városköszöntő versműsort mutat be a színház épülete előtt, ahol a 200 éve született Arany Jánosra emlékeznek. Csíkszeredában lesz még szavalóverseny, valamint a Role együttes tart költészet napi gálaműsort.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban a Kolozsi Borsos Gábor színművész által vezetett Szín-kron csoport nevű diákszínjátszó kör mutatja be a Ki vagyok én? című zenés produkciót, amely kortárs magyar verseken keresztül azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy mi a vers, mi számít annak, és mi nem. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár és a Tein tea- és kávéház szervezésében több költő olvas fel verseiből. A sepsiszentgyörgyi rendezvényen a műveiből felolvasó Bálint Tamás, Bogdán László, Dimény H. Árpád, Karácsonyi Zsolt és Serestély Zalán költővel Szonda Szabolcs műfordító, könyvtárigazgató beszélget. MTI; Erdély.ma

„Vonzott a lírai konstrukció tökéletessége” – Balassi Bálint román fordítójával beszélgettünk
Elena Lavinia Dumitru jóvoltából a román irodalomkedvelők is megismerhetik Balassi Bálint Célia-verseit. Az általa fordított versciklus kétnyelvű, magyar-román kiadásban jelent meg 2016-ban a Romániai Hungarológiai Társaság gondozásában. A műfordítóval többek között arról beszélgettünk, hogy miért lehet vonzó egy magyar nyelvvel ismerkedő egyetemistának a 16. századi költő régies nyelvezete, miért nem írható át román nyelvre a Balassi-strófa, illetve hol tanulhatott meg Balassi románul.
- Mikor kezdett el Balassi költészetével foglalkozni?
- Első éves hallgatóként, az egyetemi előadásokon fedeztem fel a régi magyar irodalmat és elmondhatom, hogy Balassi költészete már akkor lenyűgözött. Bár kezdetben nem értettem a magyar szöveget, vonzott a versek harmóniája és ritmusa, a lírai konstrukció tökéletessége, túlzás nélkül. Egyetemi tanulmányaim előrehaladtával úgy döntöttem, hogy Balassi költészetével foglalkozom a szakdolgozatomban, majd a mesteri, illetve doktori disszertációmban is, a Bukaresti Tudományegyetem Hungarológiai Tanszékén, Molnár Szabolcs tanár úr irányításával.
Elena Lavinia Dumitru műfordító, a római La Sapienzia Egyetem óraadó tanára. Doktori címet szerzett filológiából a Bukaresti Tudományegyetem Hungarológia Tanszékén és Európa történelméből a római La Sapienzia Egyetemen. Korábbi kötetei: L’emigrazione intellettuale dall’Europa centro-orientale. Il caso di Panait Istrati (Nuova Cultura, Róma, 2012), De vorbă cu Panait Istrati/Parlando con Panait Istrati (román-olasz kétnyelvű kötet, Aracne, Róma, 2015), románra fordította Antonello Biagini Storia della Romania contemporanea című könyvét (Petru Maior Egyetem Kiadója, Marosvásárhely, 2012).
- A kötet előszavában úgy fogalmazott, hogy a fordítás konkrét segédanyag lehet román anyanyelvű, magyar szakos egyetemisták számára. Milyen segédanyagok álltak rendelkezésére akkor, amikor Ön ismerkedett a reneszánsz magyar irodalommal? Készültek korábban román fordítások Balassi szövegeiből?
- Nagyon fontos, hogy minél több segédanyag álljon a magyar nyelvvel és irodalommal ismerkedő egyetemi hallgatók rendelkezésére. Ami az irodalmat illeti, szerintem a kétnyelvű kiadások a legjobbak, amelyek elérhetővé teszik mindkét változatot, összetett olvasmányélményt nyújtanak, lehetőséget adnak az anyanyelv és az idegen nyelv összehasonlítására, és konkrétan segítenek a szóban forgó idegen nyelv gyorsabb és hatékonyabb elsajátításában. Főként, ha olyan nyelvről van szó, amellyel nem találkozunk a mindennapokban, ellentétben mondjuk az angollal, amely zenén, vagy filmeken keresztül is eljut hozzánk. Ami Balassit illeti, néhány versét lefordították román nyelvre, de eddig nem létezett olyan kétnyelvű kötet, amely egy teljes szerelmi versciklus fordítását tartalmazta volna, kétnyelvű tanulmánnyal kiegészítve, átfogó képet nyújtva a Balassi-jelenségről. Elmondhatom, hogy a magyar nyelv és irodalom tanulásában a legtöbb segítséget a bukaresti magyar tanszék tanáraitól kaptam, akik mindig támogatták a Balassi iránti szenvedélyemet.
- Milyennek tűnt Balassi nyelvezete, amelyet néha a magyar anyanyelvűek is nehezen fejtenek meg?
- Valóban, ez a nyelvezet a magyar olvasótól is erőfeszítést kíván. A szótárban sokszor hiába kerestem olyan szavak jelentését, amelyek az idők során kikoptak a nyelvből vagy a 16. századhoz képest radikálisan megváltozott a használatuk. Ilyen esetben viszont számíthattam a tanáraim és kollegáim segítségére, így a fordítás legnagyobb kihívásait is sikerült teljesíteni.
- Miért éppen a Célia-ciklust fordította le?
- Boldogan fordítanék bármilyen Balassi-művet, ez a vágyam a Célia-ciklus fordításában konkretizálódott. Fontos szerelmi versciklusról van szó, amely bizonyos mértékben a Júlia-versekben megjelenő fiktív történet folytatása. A Célia-verseknek viszont nyilvánvaló metaforikus töltete is van, a névválasztás nem véletlen, nem csak az antik és humanista hagyományhoz illő gesztus. Célia neve a caelum szóra utal, tehát egy égi lényről van szó, az iránta érzett szerelem pedig a legmagasabb szférák felé irányul. Balassi tudatosan választja ezt az allegóriát, amelyben Célia a csillag metaforája lesz: „égnek nincs szebb csillaga”. Ez a metafora késztetett a versciklus lefordítására, de bevallom, hogy a versek egyszerűbb struktúrája is, amely lehetővé tette a munkafolyamat elfogadható időhatárok közé szorítását.
- Eleve kiadásra készült a fordítás?
- A Célia-ciklus fordítását eredetileg a 2002-ben megvédett „A szerelem és szépség filozófiája Balassi Bálint költészetében” című szakdolgozatom mellékletének szántam. Eleinte talán háttérbe szorította a kiadás gondolatát az eufória és elégtétel, amit egy teljes versciklus-fordítás megvalósítása okozott, de később, az évek során többször próbálkoztam sikertelenül a publikálással. Hálás vagyok Bányai Éva tanárnőnek, aki lehetővé tette, hogy ez a szép kiadás 2016 végén megjelenjen az RHT Kiadónál, és ezúton is köszönöm mindenkinek, aki részt vett ebben a cseppet sem egyszerű folyamatban. A kötetet még 2016-ban bemutattuk a bukaresti Román Kulturális Intézetben, és a Bukaresti Tudományegyetem Hungarológiai Tanszékén, illetve 2017-ben a bukaresti Balassi Intézetben a magyar költészet napján, ahol a román fordítás alapján egy irodalmi performanszra is sor került Kovács Zsuzsanna rendezésében, Ștefana Ionescu-Dârzeu és Miriam Rizea előadásában.
- Hogy próbálta meg visszaadni a szöveg archaikus jellegét a fordításban? Balassi beszélt románul, tartalmaz a fordítás olyan szavakat, kifejezéseket, amelyeket ő is hallhatott a 16. században?
- A fordítás fő nehézsége az eredeti szöveg jellegzetes reneszánsz kifejezésmódjának megfelelő román nyelvezet megtalálása volt. A régies szavak és könyvízű kifejezések segítségével helyenként sikerült visszaadni a magyar szöveg elbűvölő hangulatát. Sokszor a szórend felcserélése segített a stílus megőrzésében és a kijelentés pontos fordításában, mint például az első versben:
„Cupidon, sunt oare eu singurul om/ce țintă-i a săgeții tale?” („Cupido, nyiladnak magam vagyok-é csak/célül támasztott jele?”). Emellett a fordításban a szavak régiesebb hangulatú szinonimái jelennek meg, például: „nădejde” a „speranță” helyett, „chip” a „față” helyett, vagy „aidoma” a „la fel” helyett.
- Miért nem működik románul a Balassi-strófa? Léteznek nyelvspecifikus versformák?
- A magyar és román nyelv különböző nyelvcsaládokhoz tartozik, így a nyelvtani felépítésükben alapvető különbségek vannak. A magyar ragozó nyelv, amelyben morfémák és toldalékok tapadnak a szótőhöz, jól elkülöníthető módon, bizonyos jelentésbeli vonást vagy funkciót képviselve. Ezek külön-külön is jelentést hordozhatnak. Például a „rabszíjjaddal” szó így épül fel: rab/szíj/a=kötőhang/d=első szám második személyű tulajdonrag/dal=a –val rag hasonulással képzett formája, amelynek román megfelelője a „cu”. Ebben az esetben a román fordítás öt szóból áll: „cu al robiei rece jug”. Ez a vonatkozás a teljes fordítási folyamatot befolyásolja, más mondatfelépítést eredményez. Így lehetetlen a magyar verssorok szótagszámának pontos megőrzése a román fordításban, ezért a Balassi-strófát sem lehet átírni román nyelvre. A belső és sorvégi rímek viszont megőrizhetőek:
Két szemem világa,/ életem csillaga/, szívem, szerelmem, lelkem,/a6a6b7
Kinek módján, nevén,/ szaván, szép termetén/ jut eszembe énnekem,/ c6c6b7
Régi nagy szerelmem,/ ki lőn nagy keservem,/ végy szerelmedben engem!/ d6d6b7
Románul:
Tu esti ochilor luminǎ/ şi în viaţa-mi steaua plinǎ,/ şi inima-mi, şi al meu suflet şi iubire,/ a8a8b13 Şi vorba-ţi dulce, dulce nume,/ eşti singura în astǎ lume/ ce îmi aduci în amintire/ c9c9b9 O veche dragoste şi dragǎ/ ce chinul meu mereu dezleagǎ,/ o, ia-mǎ în a ta iubire!/ d9d9b9
- A kötetet záró tanulmányban olvashatjuk, hogy Balassi a latin mellett más idegen nyelveket is ismert, beszélt németül, törökül, horvátul, lengyelül, olaszul, románul. Műveire is jellemző egyfajta „multikulturális” jelleg: a magyar hagyományok mellett a korszak török hódítóinak énekeit is használta a Júlia-versekben. Ez egyedi vonás vagy humanista jellegzetesség?
- A 14. századi Itáliára jellemző modern humanizmus az ókori, görög-római szövegekhez tért vissza, ezek eszmei és alkotói modellekké váltak. Balassi ismerte és gyakorolta a humanista műveltség és kulturális pezsgés értékrendjét – ő a magyar reneszánsz legfontosabb képviselője. Figyelme nem csak a Petrarca, Guarino da Verona, Pico della Mirandola, Piero Bembo, Hieronymus Angerianus, Joannes Secundus vagy Marullus képviselte nyugat-európai modellekre irányult, hanem a magyar népköltészetből is inspirálódott, nemcsak németből fordított, hanem török vagy horvát népdalokat is átírt, de a román folklór elemeit is feldolgozta, mint a 29. vers esetében, amelynek címe:Carmen tenui nec pingui minerva compositum. Az Sau mă lasă-n casă fata oláh ének nótájára.
- Hogy képzeljük el a különböző kultúrák találkozását Balassi korában? Hol találkozhatott ő például a román nyelvvel?
- Balassi korát fények és árnyak jellemezték. Míg a művészet virágzott, a politikai helyzetet folyamatos konfliktus uralta, elsősorban a törökökkel. Ezért is játszottak fontos szerepet a várak, mint például az Egri vár, ahol Balassi tisztként szolgált és ahol találkozhatott a román fejedelemségekből érkező kereskedőkkel. Szintén Eger várában szeretett bele Balassi Losonczy Annába, Temesvár kapitányának lányába, ami újabb lehetőség lehetett arra, hogy a román népköltészettel kapcsolatba kerüljön. Ugyanakkor valószínű, hogy Erdélyben, Gyulafehérváron és Medgyesen tanult meg románul, ahol Báthory István tartotta fogva, miután Balassi ellene harcolt Bekes Gáspár seregében. A költészet iránti szenvedélye, szerelem iránti vonzalma lehetséges indok lehetett arra, hogy megtanulja a román nyelvet.
- Véleménye szerint mi a legnagyobb hiányosság a magyar-román műfordítás terén? Mit kellene feltétlenül románra fordítani?
- Az ideális az lenne, ha több magyar-román fordítás lenne. Ezt viszont sok tényező befolyásolja, nem feltétlenül a megfelelő fordítón múlik, hanem egy egész rendszeren, ami nem mindig működik kifogástalanul. Van minőségi alapanyag – régi, modern, kortárs, posztmodern is, ezért nem emelnék ki egy bizonyos korszakot a magyar irodalomból. Ha mégis választanom kellene, akkor az egyetemi tananyag részét képező művek fordítását helyezném előtérbe.
- Egy interjúban olvastam, hogy a római La Sapienza Egyetemen tanított magyar nyelvet. Miért lehet érdekes a magyar nyelv az olasz egyetemisták számára?
- Kezdőknek tanítottam magyart 2013-ban. Ez választható tantárgy volt a Közgazdasági Kar végzős mesteriseinek. Mivel szűk célközönségnek szólt ez a kurzus, nem volt sok hallgatója, de azok, akik jártak, azért tanultak magyarul, hogy a kutatásaikhoz szükséges, levéltárakban magyarul elérhető dokumentumokhoz férhessenek hozzá. Emellett volt, aki személyes okokból döntött a kurzus mellett, vagy kevésbé ismert nyelvet szeretett volna tanulni.
- Milyen fordításon dolgozik most?
Panait Istrati kötetét fordítom románból olaszra, ezzel a fordítással elnyertem a Román Kulturális Intézet műfordítóknak szóló „Univers” ösztöndíját. De Balassit sem szeretném hanyagolni. Szeretném megtalálni a szükséges forrásokat a Szép magyar komédia román fordításának kiadására.
Zsizsmann Erika / maszol.ro

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi költő kapja a Balassi-emlékkardot
Lövétei Lázár László székelyföldi költő kapja a Balassi Bálint-emlékkardot 2018-ban az irodalmi díj testületének csütörtöki döntése alapján.
A grémium Lövétei Lázár László költő, esszéista, folyóirat-főszerkesztő költészetét tartja a XVI. századi költőóriás műveihez méltónak – tájékoztatta a díj alapírója, Molnár Pál, a Balassi Kard Művészeti Alapítvány elnöke az MTI-t.
Lövétei Lázár László örömmel értesült a döntésről, és nagy megtiszteltetésnek tartja a Balassi nevével fémjelzett elismerést.
A Balassi Bálint-emlékkardot jövőre a huszonkettedik alkalommal nyújtják át Bálint napján – február 14-én – Budán.
Már korábban döntés született arról, hogy a műfordítónak járó Balassi Bálint-emlékkardot a bolgár Marin Georgiev, magyar költők – köztük korábbi Balassi-kardosok – verseinek sikeres fordítója veheti át 2018-ban.
A 16. századi magyar költőóriásának emléket állító elismerés a magyar irodalmi életben évtizedek óta széles körben elismert költőket, valamint a magyar irodalmat és benne Balassi költészetét fordító európai szellemiségű külföldieket jutalmazza. A Balassi-kard egy végvári szablya, amelyet a bonyhádi Fazekas József fegyvermester kovácsol, a díszokleveleket Vincze László szentendrei nyomdász készíti.
Lövétei Lázár László 1990–1992 között a kolozsvári műszaki egyetemen tanult, 1993–1998 között a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar-román szakos hallgatója volt. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld folyóirat szerkesztője, 2010 óta főszerkesztője.
Főbb művei A névadás öröme (1997), Távolságtartás (2000), Két szék között (2005), Árkádia-féle (2009), Arany versek. Széljegyzetek Arany Jánoshoz (2010), Lázár-kert (2012).
1997-ben megkapta a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díját, 2011-ben Faludy György-díjas, 2008-ban Radnóti-díjat kapott. MTI; Erdély.ma

„A magyar nyelv mindenre alkalmas” – Lövétei Lázár László költő díjairól, kedvenceiről
Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője nemrégiben kapott díjairól, kedvencéről, Arany Jánosról, az Arany-emlékévről, a román és magyar irodalom közti átjárhatóságról, valamint a fordítás és lapszerkesztés vonatkozásairól beszélt a Krónikának.
– Mostanában megszaporodtak a díjaid: nemrég ítélték oda neked a 2018-as Balassi Bálint-emlékkardot, amit februárban adnak át, illetve te kaptad a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának az év legjobb könyve díját Alkalmi című kötetedért. Hogyan értékeled az elismeréseket?
– Minden díjnak örülök, hiszen minden elismerés a szakma részéről érkező visszajelzésként értékelhető, hogy ti. figyelnek az emberre, nem sikkadnak el a mai betűdömpingben a dolgaink. Egyszóval: hogy van értelme az írásnak. Már csak az olvasókat kellene mozgósítani, hogy megvásárolják az Alkalmi itt-ott még föllelhető példányait.
Hogy a Balassi-emlékkard odaítélése esetében mennyire volt fontos az Alkalmi viszonylagos frissessége (alig egy éve jelent meg ez a kis kötet), azt nem tudom, de jövő év február 14-én (Bálint-napkor) meg fogom kérdezni a döntnököket! Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy miért kellett ilyen korán bejelenteni a díjazott nevét, hiszen mire kézbe vehetem a szablyát, a török már Bécs alatt lesz! No de a viccet félretéve: valószínűnek tartom, hogy Lackó fiam fog örülni a leginkább, hogy végre lesz egy rendes kardunk, mert fakard rengeteg hányódik a kertünkben, s Lackó a teljes fegyverarzenált (fakardokat, pajzsot, pisztolyt, íjat, puskát, lándzsát) hajlamos szétszórni a fűben, így segítve kaszálgató apja munkáját. Hátha az igazi kardot majd jobban megbecsüli.
– Maradva az emlékkardnál: a Balassi nevével fémjelzett elismerést odaítélő grémium közölte, a te költészetedet tartja a 16. századi költő műveihez méltónak. Kritikusaid, méltatóid sokszor kiemelik, hogy a költészeted szorosan összefonódik a magyar lírai hagyományokkal. Te magad hogyan látod „belülről” ezt a kérdést? Mindig is a hagyományos felé fordult, ebbe az irányba tartott és tart továbbra is a költészeted?
– Talán érdemes itt megemlíteni, hogy Balassi tényleg az egyik nagy kedvencem. Évekkel ezelőtt például a csíkszeredai Corvina Könyvesház vezetője – felháborítónak találván a kies tájainkon is tomboló Valentin-napi őrületet – felkért, hogy tartanék egy előadást Balassiról, Bálint napkor, tehát február 14-én. Írtam is egy esszét Balassiról (ez az előadás éppen a Krónikában jelent meg!), s most, íme én kapom a végvári szablyát! Úgy tervezem, hogy ezt az esszét felolvasom majd a Gellért szállóban, remélem, nem kergetnek el, szablyástul. Bár akkor már lesz mivel védeni magam... Ami meg az általad említett kritikusokat illeti: örülnék, ha igazuk lenne, mert számomra tényleg fontos a költészeti hagyomány (legyen az magyar, vagy éppen latin), hiszen az organikus továbbépítkezést tartom a legszimpatikusabb útnak. Persze, az ellenkezőjére is van példa a magyar lírában: Kazinczy például addig erőltette a nyugat-európai verselést, hogy ma már egészen természetesnek tűnik, hogy jambikus verseket írnak a költőink. Nyilván, ehhez az is kellett, hogy a magyar nyelv mindenre (de tényleg mindenre!) alkalmas.
– Köztudott, hogy kedvenc klasszikusod Arany, úgy is fogalmaztál valahol, hogy a világ legnagyobb formaművésze volt. Esszésorozatod is jelent meg a két évszázada született költőóriásról, napvilágot látott a Széljegyzetek Arany Jánoshoz című köteted is. Honnan származtatod az Arany-életmű iránti erős vonzódásodat, megfogalmaznád, hogy miért éppen őt választottad kedvencedül?
– Kedvencet általában nem választani szokott az ember: vagy azzá lesz valaki, vagy nem. Arany János meg... hát igen! A minap láttam egy orosz „dokumentumfilmet” a TVR 3 csatornán, amatőr színészek adták elő Csehov A 6-os számú kórterem című remekművét. Mit mondjak, torokszorító volt. Mindezt csak azért említem meg, mert Arany nálam szorosan összefügg Csehovval. Arany-ügyben ugyanis én is teljesen átlagos olvasó voltam, egészen addig, amíg el nem olvastam alaposan, nagyon lassan Arany Kertben című versét. Akkor mondtam azt, hogy ha Csehov „kórterme” a világirodalom legkegyetlenebb prózája, akkor Arany Kertbenje a világirodalom legykegyetlenebb verse. Iszonyú dolgok vannak benne, kiráz a hideg, ha csak rágondolok is. Képzeljük el, hogy Vörösmartynál az emberfaj még csak „sárkányfog-vetemény”, Aranynál már „hernyó”! Nem tudom, hogy süllyedhet-e az ember ennél mélyebbre. Nos én ebbe az illúziótlan Aranyba szerettem bele, mondván, hogy aki olyan verset tud írni, mint a Kertben, azt érdemes alaposabban is megismerni. Azóta is vallom, hogy Arany nemcsak a „mondani tudása”, hanem a mondanivalója miatt is az egyik legnagyobb költőnk.
– Az idei év Arany-emlékév, ezért széltében-hosszában rengeteg minden hangzott el jelentőségéről, költészetéről, számos kezdeményezés igyekszik közel vinni életművét a fiatal korosztályhoz, kiemelve, hogy valójában kortárs költőről van szó, hiszen a 21. század gyermekeihez is szól. Miként látod, mennyire klasszikus és mennyire kortárs Arany?
– Talán annyit tennék hozzá, illúziótlanul, az imént már elmondottakhoz, hogy hamarosan vége lesz a bicentenáriumnak, s minden marad nagyjából úgy, ahogy az ünnepségsorozat előtt is volt, hiszen a fesztív jellegű ünnepségek épp a lényegről feledkeznek meg. Arról tudniillik, hogy olvasni kellene Aranyt, nem csak beszélni róla. Nemrég a Magyar Írószövetség karavánjának tagjaként hat székelyföldi középiskolában próbáltuk népszerűsíteni Aranyt, nem tudom, mekkora sikerrel. Volt zene, volt szavalat, én is okoskodtam egy sort, de hogy mi ment át, azt nem tudnám megmondani. Természetesen nem kell feladni, hanem igenis meg kell próbálni „megismertetni” Aranyt a fiatalokkal. Módszer van bőven, számomra az egyik legszimpatikusabb a Margócsy István-féle út. „Ha például gimnazistáknak szeretném »eladni« Aranyt – mondja Margócsy –, akkor valószínűleg a humorát emelném ki. Nemcsak a műveiben rejlő humort, hanem azt is, ami az irodalmon kívüli megnyilatkozásaiban érhető tetten. Például hogy szerkesztőként versekben figyelmeztette a szerző barátait, ha határidőig nem adták le a kézirataikat. Ebből a diákok is megérthetik, hogy Arany számára a versben való kommunikáció a világ legtermészetesebb dolga.” Arany „aktualitására” pedig legyen elég egyetlen példa: olvassa el mindenki (vagy olvassa újra) Arany Gondolatok a béke-congressus felől című, 1850-es versét...
– Költő és műfordító vagy, ugyanakkor a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. A lap nagy sikernek örvend az olvasók körében. Mi a fő szerkesztési elved, illetve mi lehet a titka annak, hogy manapság népszerű lehessen egy kulturális havilap?
– Nincs „nagy titok”: egyszerűen igyekszünk komolyan venni saját magunkat is, meg az olvasókat is. S amennyire erőnk engedi, igyekszünk nem kánonkövetők, hanem kánonalakítók lenni. Annak ugyanis semmi értelmét nem látom, hogy tizenöt egyforma lap jelenjék meg a Kárpát-medencében magyar nyelven, ugyanazzal a szerzőgárdával, ugyanazzal az olvasóréteggel. S ami nagyon fontos: mozogni kell, meg kell mutatnunk magunkat, mert marketing ide vagy oda: a legjobb módszer még mindig az író-olvasó találkozó. Lehet szerkeszteni lapot elefántcsonttoronyban is, de akkor előbb-utóbb végzetesen elszakadunk az olvasóktól.
– Magyar–román szakon végeztél a kolozsvári bölcsészkaron, román szépirodalmat fordítasz magyarra, többek közt Mircea Cărtărescu, a Florian fivérek, Alexandru Vakulovski regényét, kortárs költők verseit is magyarítottad. Hogyan választod ki az írásokat, amiket átültetsz magyarra, és milyen kapcsolatban állsz a kortárs román szerzőkkel?
– A lefordítandó művek mindig megtalálják az embert, recept erre sincs, hogy miként történik mindez, de tényleg nem kell izgulni: fordítanivaló mindig kerül, hiszen a kortárs román irodalom (is) nagyon jó periódusát éli. Én meg szeretem tudni, hogy mi történik körülöttem. Lehet, hogy istenkáromlásként fog hatni, de őszintén mondom, hogy néha egy mezőségi „román” regény jobban érdekel (mert többet elmond rólunk, magyarokról és románokról), mint egy péterváradi „magyar” történet. Nem áll szándékomban újra fölfedezni a transzilvanizmust, egyszerűen ez van, és kész.
– Korábban azt nyilatkoztad a Krónikának, hogy szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően. Ez azt követően történt, hogy a Székelyföldnek a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró, augusztusi lapszámát Bukarestben mutattátok be román írók jelenlétében egy kerekasztal-beszélgetésen. 1918. december elsejének centenáriuma közeledtével egyáltalán nem mondható felhőtlennek a román–magyar viszony. Hogyan látod, a két irodalom közti átjárhatóság megteremtése valamiképpen elősegíthetné a közeledést?
– Ha nem hinnék abban, hogy érdemes forszírozni ezt a kérdést, akkor eleve nem zaklattam volna magyar és román kollégáimat az augusztusi Székelyföldben megjelent ankéttal. Illúzióim természetesen nincsenek, pláne most, az 1918-as évforduló előestéjén. De csak azért, mert valakiknek nagyon jól jöhet, hogy hirtelen ennyire elszaporodtak a provokátorok, nekünk még nem kell beállni a köpködők közé. Kitombolják majd magukat, nagyon büszkék lesznek (csak tudnám, hogy mire!), aztán marad minden a régiben. És ez még a jobbik eset!
Lövétei Lázár László
1972-ben született Lövétén. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte a Tamási Áron Líceumban. Tanári diplomáját 1998-ban szerezte a kolozsvári BBTE magyar–román szakán. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője, 2010 óta főszerkesztője. Csíkszentdomokoson él. Fontosabb verseskötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000); Két szék között (2005); Zöld (2011); Alkalmi (2017). Fordításkötetei: Mir­cea Cărtărescu: Lulu (regény, 2004); Filip Florian – Ma­tei Florian: Kölyök utca (regény, 2014); Alexandru Vakulovski: Hányinger utca (regény, 2015). Fontosabb díjai: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja, 1997; Déry-díj, 2005; Radnóti-díj, 2008; József Attila-díj, 2009; az Erdélyi Magyar Írók Ligája nagydíja, 2011. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)