(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
A Sütő András- műhelykonferencia előadásainak programja
Mint arról korábban hírt adtunk, ma reggeltől kezdődően Sütő András- műhelykonferenciát szervez a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kara. A konferencia célja egy olyan közös beszédtér kialakítása, amelyben az életművel kapcsolatos teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetőleg termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek, egyrészt a húszperces előadások megbeszélésein, másrészt a konferenciát lezáró, közönség előtt tartott összegezés formájában. A konferencia előadásainak részletes programját Lázok János, a rendezvénysorozat szervezője bocsátotta a rendelkezésünkre, az alábbiakban mi is közöljük. Az értekezésekre az Erdő utcai Bod Péter Diakóniai Központban kerül sor.
Október 29, első nap. 9.00 óra: regisztráció. 10.00: A konferencia résztvevőit köszönti Sorin-Ion Crisan, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora és Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja. Délelőtti szekció: 10.00 – 13.00 óra, elnök: Szász László. 10.00 – Soltész Márton: "Magunkat írjuk tehát". Sütő András valóságértelmezésének eszmei-poétikai vonatkozásai. 10.20: Cseke Péter: Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az Anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere. 10.40 – Elek Tibor: Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígér. 11.00: az előadások vitája. 11.20: kávészünet. 11.40 – Filep Tamás Gusztáv: "ami hazugsággal indul és hazugsággal folytatódik, bajosan végződik igazsággal" – Egy párhuzam és egy eltérés Szabó Gyula és Sütő András pályaképében. 12.00 – Novák Csaba Zoltán: Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása. 12.20 – Vincze Gábor: Sütő András a magyar diplomáciai iratokban az 1970–80-as években. 12.40 – Kántor Lajos: Önreflexiók – avagy Sütő-levelek kommentárja. 13.00: az előadások vitája. 13.20: kávészünet. Déltáni szekció: 15.00 – 17.30 óra, elnök: Filep Tamás Gusztáv. 15.00 – Kovács Dezső: Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója. 15.20 – Szász László: "Szerepvivő emberré lettem". Sütő András Kálvin-portréja. 15.40 – Jákfalvi Magdolna: A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje. 16.00: az előadások vitája. 16.20: kávészünet. 16.40 – Vida Gábor: Én és ők, perzsák. 17.00 – Lázok János: A kerek félalmák dramaturgiája. 17.20 – 17.40: az előadások vitája, majd kávészünet nélküli helyszínváltás mikrobusszal a Stúdió Színházban felállított kiállításra.
Október 30. Délelőtti szekció: 9.00 – 12.00 óra, elnök: Mester Béla. 9.00 – Cristian Réka: Sütő András műveinek recepciója angol nyelven és az angol–amerikai világban. 9.20 – Petzoldt Silvia: Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényeiben. 9.40 – Mester Béla: Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban. 10.00 – Aradi Schreiner József: Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját? 10.20: az előadások vitája. 10.40: kávészünet. 11.00 – Kuszálik Péter: Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések. 11.20 – G. Balla Ilona: Előfeltevések Sütő András hálózati kritikai kiadásának módszertani vonatkozásairól. 11.40 – Dávid Gyula: Sütő- pályaív – a Kriterion felől nézve. 12.00: az előadások vitája. 12.20: kávészünet. Kora délutáni szekció: 12.40 – 15.00 óra, elnök: Dávid Gyula. 12.40 – Markó Béla: Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában). 13.00 – Láng Gusztáv: Csipkerózsikával kezdődött. Egy irodalmi vita mint kanonizáció. 13.20 – Molnár Gusztáv: Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban. 13.40 – Demény Péter: Sütő András nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata. 14.00 – Lőrincz József: Az igazmondó Sütő András. 14.20 – 14.40: az előadások vitája. 15.00 – 16.30: kávészünet, ebéd. 16.30 – 16.45: helyszínváltás, mikrobusszal a Bernády Házba. 17.00 – 19.00 óra: esti zárószekció a Bernády Házban: a tagozati elnökök összegező beszámolója meghívott közönség előtt. A résztvevők és a közönség hozzászólása biztosított mindegyik előadás után. Záróbeszéd: Balási András, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem prorektora.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Újra kell értékelni az életművet
Két napon át 22 előadás hangzott el az október 29–30-án tartott (M)ILYEN GAZDAGOK VAGYUNK(?) Sütő András- műhelykonferencián. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezte rendezvénynek az volt a célja, hogy szakmai fórumot teremtsen az életmű jelentőségét méltató és az író munkásságával kapcsolatos eltérő véleményeknek is. A húszperces előadások és viták összegzését a nagyközönség előtt tartották a Bernády Házban. Lázok János irodalomtörténész, a Művészeti Egyetem docense, a konferencia főszervezője a tagozati elnököket kérte fel, hogy röviden ismertessék az előadások s az azok kapcsán kibontakozott vita lényegét, s esetenként szólaltassák meg az előadókat is.
"A látásunkat szabadította fel"
Szász László, a Károli Gáspár Református Egyetem docense értékelte, hogy Lázok János kiválóan válogatta össze a rokon témájú előadásokat, s közben egymástól távol álló szerzők kerültek egy csoportba. Példaként Soltész Mártont, a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatóját említette, aki Veress Péter és Sütő András levelezését feltárva kimutatta, hogy a XXI. századi irodalomelmélet legnagyobb dilemmája – valóságábrázolás vagy fikcióteremtés – a két író leveleiben már az 1950-as évek elején megfogalmazódott.
A szakma már régen megegyezett abban, hogy 1970 tulajdonképpen fordulópont a sütői életműben, és korszakhatárt jelent a romániai magyar irodalom történetében is. Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Bárka című lap főszerkesztője (Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígért) dolgozatában szociográfikus vallomásregényként értelmezte a művet, amelyben fontos a szerző jelenléte, aki beszámol Pusztakamarás jelenéről, múltjáról, az ottani viszonyokról, a magyarság asszimilációjáról, s közben bizonyos mértékig számot vet korábbi cselekedeteivel, ami felszabadító hatással van rá, s elindítja nagy műveinek sorozatát.
"Nagy élményem volt az Anyám könnyű álmot ígér megjelenése… Sütő András a látásunkat szabadította fel" – mondta Cseke Péter, aki a kötet visszhangjáról is beszámolt. Irodalomtörténészként, szociográfusként a népi szociográfia szemléletmódjával, az otthonirodalom, a valóságirodalom, a tájirodalom fogalomhasználatával és szemléletével közelítette meg a művet (Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere).
Filep Tamás Gusztáv magyarországi kisebbségkutató és művelődéstörténész Sütő András és Szabó Gyula egymáshoz való viszonyát, illetve ugyanannak a valóságnak a bemutatását vizsgálta a két írónál, s nem mindig Sütő javára dőlt el az összehasonlítás esztétikai, politikai eredménye, amely a Gondos atyafiság című mű megjelenéséig tárgyalta a két író közötti párhuzamot.
Novák Csaba Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetének tudományos munkatársa a politológia illetve a kortörténet felé terelte a beszélgetés fonalát (Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása). Dolgozatában azt részletezte, hogy az ismert ellenzéki jellegű népszolgálati szerep hogyan jelent meg a szekuritáté tudatában. Az író követési dossziéjából kiderül az is, hogy miképpen próbálták meg bizalmatlansági rémhírterjesztéssel megakadályozni, hogy Sütő András, Király Károly és Kányádi Sándor között egyfajta ellenzéki kapcsolatfelvétel történjen.
A Kálvin-értelmezés vitája
Filep Tamás Gusztáv a Sütő András színpadi világához, drámáihoz, színpadi előadásaihoz, drámai hőseihez kapcsolódó tagozaton elhangzottakat elemezte. Kovács Dezső színikritikus (Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója) és Jákfalvi Magdolna, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora (A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje) a magyarországi színházi előadásokat és azok befogadását tárgyalta. Szász László ("Szerep-vivő emberré lettem", Sütő András Kálvin- portréja) a szövegben megjelenő Kálvint próbálta összevetni részben a teológiai irodalommal, részben a darabnak a református egyházon belüli fogadtatásával. Míg Magyarországon egyértelműnek látszott az egyház elutasítása, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben Juhász István professzor azt a szemléletet képviselőte, hogy egy egyházi személy irodalmi feldolgozását nem szabad az egyházi dogmatika megközelítési kategóriáiban és módszertanával elemezni, s erről vitaműsort szervezett a diákságnak, amely irodalom szakos hallgatóként fontos élmény volt számára – nyilatkozta Lázok János (A "kerek félalmák" dramaturgiája).
A Szúzai menyegzőt megelőző Perzsák című Sütő-esszé alapján Vida Gábor nemzedékének olvasatát fogalmazta meg. A sütői életműben egy leszűkített világbeli képet látnak, egy leegyszerűsített történetfilozófiát, egy csak magyar–román problematikán való kérődzést. A vállalt politikai, közművelődési és írói összetett szerephez bizonyos képességei megvoltak ugyan Sütőnek, mint például rendkívüli nyelvi ereje, de nem volt elegendő a háttértudása, műveltsége és talán a gondolkodásbeli következetessége is megkérdőjelezhető (Én és ők, perzsák) – idézte Vida Gábort az üléselnök.
Az elhangzottakat Lázok János előadása határozattan cáfolta. A Káin és Ábel című Sütő-darab alapján, amely lételméleti problémákat vet fel, Sütő magas színvonalú paradoxális gondolkodását, illetve gondolatainak a végsőkig való következetes végiggondolását és egymásra építését emelte ki.
Sürgős a kritikai kiadás elkezdése
A Mester Béla, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetének filozófia-történész kutatója által vezetett tagozat a kiadásnak és az életmű további kezelésének módozatairól, valamint a hatástörténetekről és az összehasonlításokról szólt.
Sütő műveinek a kritikai kiadását minél hamarabb el kellene kezdeni – vetette fel Kuszálik Péter, a Sütő-bibliográfia szerzője (Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések). Figyelmeztetett arra, hogy Sütő András munkáinak a kiadása (SAM), ami 1989-ben indult a Szépirodalmi Könyvkiadónál Ablonczy László gondozásában, a negyedik kiadóhoz (egy szeszforgalmazó cég) került, s már az első kiadócsere után eltűntek a könyvekből a jegyzetek és tájékozató szövegek. Oda kell figyelni a hagyaték sorsára is, hisz bármely kritikai kiadás arra épül – hangsúlyozta.
G. Balla Ilona, a kolozsvári egyetemi könyvtár tudós könyvtárosa a hálózati (online) kritikai kiadás módszertani vonatkozásairól írt dolgozatot. A műfaj előnye, hogy az új adatok felmerülése nyomán a szöveg megváltoztatható, és nem kell újra kiadni.
Az írói munkásság tartalmi kérdéseit illetően Aradi Schreiner József a hagymametaforával utalt arra (Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját?), hogy Sütő újraolvasása folytán a saját önismeretünket segítjük elő. Informatikusként elmondta, hogy az internet élő részében Sütő alig jelenik meg, ami baljós árnyakat vetít előre a továbbélés kérdésében.
Kritikai gettóban
Peczold Szilvia Sütő András és Paul Schuster regényében hasonlította össze az erdélyi viszonyok ábrázolását (Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényében), Cristian Réka, a Szegedi Tudományegyetem oktatója, az amerikanisztikai tanszék vezetője Sütő András műveinek az angol nyelvű recepcióját elemezte, amire az érdektelenség jellemző, s a népszerűsítés lehetőségeit latolgatta (S. A. műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban).
Ahelyett, hogy ablakot nyitott volna az íróknak, az erdélyi irodalommal való foglalkozás egyfajta kritikai gettóba szorult a hetvenes évek Magyarországán. Ezért nem a kritikusok hibáztathatók, hanem a világ, amelyben éltek – hangzott el a Sütő-művek magyarországi befogadásáról. Mester Béla a fikciónak és a történelem elbeszélhetőségének a kérdését vizsgálta Székely Jánosnál, Szilágyi Istvánnál és Sütő Andrásnál.
Dávid Gyula irodalomtörténész, a Kriterion Kiadó volt szerkesztője a kiadástörténetről szólva kijelentette (Sütő-pályaív – a Kriterion Kiadó felől nézve), hogy a kimondandó tartalmak a hetvenes évek végére torlódtak föl az erdélyi magyar irodalom több nemzedékében. Ekkor ismert történelmi körülmények hatására megalakult a Kriterion Kiadó, amelynek az Anyám könnyű álmot ígér a névjegye lett. Az új hangot az új kiadó Sütő András könyvével ütötte le. Ez lett a legsikeresebb könyve, hat év alatt négy kiadást ért meg 92.100 példányban. Megjelenése után Sütő életműve elválaszthatatlan volt a kiadó működésétől egészen a kései munkákig. Ezek magyarországi kiadóknál jelentek meg a ’80-as évektől, amikor a kényszerítő körülmények hatására megszakadt az írónak a Kriterionnal való kapcsolata. A ’80-as évek új közönségének már elégtelen volt Sütő eszmélete, s ehhez kapcsolódik a kritikában rosszul kezelt fordulat, Bíró Bélának a Tragikum tragikuma című kötete a Kriterionnál, amire az író érzékenyen reagált.
Tetemre hívás
Az utolsó nap előadásairól Dávid Gyula számolt be. A fő témát az író művének az életéhez s közéleti, politikai szerepléséhez való viszonyulása képezte. Markó Béla hosszú ideig gyakorló politikusként adta elő – Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában) –, hogy Sütő András szenvedélyes közösségi elkötelezettsége, közéleti szerepvállalása, az általa felmutatott példa sajnálatosan marad ki a mai közbeszédből, nem tartják számon és nem építenek rá.
Molnár Gusztáv filozófus, politológus, a Partiumi Keresztény Egyetem docense egy 27 évvel ezelőtti problematikáját elevenítette fel (Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban). Tetemre hívta azt a nemzedéket, amelyhez Sütő András és az erdélyi magyar írók túlnyomó része tartozott, akik az 1956-os forradalom idején a sajtóban megjelent nyilatkozatokban, versekben, cikkekben enyhén szólva szégyenletes szövegeket írtak alá vagy fogalmaztak meg. Molnár Gusztáv mellett Demény Péternek volt egy blogbejegyzése, s egy cikke, Kiáltvány apáink ellen, amelyben azt háborogta ki magából, hogy amikor az erdélyi magyarság sorskérdéseiről volt szó, az apák nemzedéke olyan állást foglalt, ami csődbe vezetett. Hittek a kommunista eszmében, a szocialista rendszer által kínált lehetőségekben, s amikor egyre inkább világossá vált, hogy nem ez a helyes út, nem tudtak szembenézni a saját múltjukkal (S. A. nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata) – összegzett Dávid Gyula.
Elindul a lavina?
– Ami a konferencián elhangzott, Sütőtől függően vagy függetlenül elindít egy lavinát. Véleményem szerint nagyon személyre szólóan, nagyon időhöz és helyhez kötötten kell vizsgálódni, és sokkal több dokumentáció alapján, mint amennyit eddig tudunk. Emberek életpályájáról, vállalásáról van szó 1944 őszétől a halálukig. A nemzedék, amelyhez Sütő András is tartozott, megjárta a keserves utat a hittől az eszméletig. Felvállalt egy eszmét, amely megoldást ígért a fájdalmas magyar sorskérdésekre, a magyar társadalmat belülről is tagozó igazságtalanságokra, védelmet a kisebbségi helyzetben védtelen erdélyi magyarság számára. Hogy ez a hit milyen hamar megcsúfoltatott, és az eszmélet milyen nehezen következett be, annak folyamatát ma már világosan látjuk. A kérdés az, hogy ki mikor jutott el az eszméletig, és milyen motívumok alapján. Aki tenni akart, csak azt tehette, amit lehetett, a lehetőségeket feszítve a maximumig és afölött is, ez volt az egyetlen hasznos és járható út.
A ’80-as években felnőtt nemzedékben viszont az eszméhez való érzelmi viszonyulást felváltja az értelem józan kritikája. Úgy érzik, hogy Sütő drámáinak anakronisztikus dramaturgiaszemlélete alkalmatlan a valóság megragadására. Személy szerint a drámák 80-as évekbeli aktualitását nem tudnám megkérdőjelezni. Az akkor körvonalazódó és egyre agresszívabbá váló homogenizálás körülményei között a bennük foglalt dilemmák már nem az 50-es évek nagy dilemmái, hanem a jelenéi, s a tanulságok, a hősök sorsában negatív vagy pozitív kicsengéssel sugallt magatartásmodellek a jelen emberéhez szólnak – érvelt Dávid Gyula.
– A színházi illúzió, hogy e drámák révén a közönség estére szembeszállhat a hatalommal, a diktatúrával, abban az időben életmentő szerepet töltött be. A megváltozott politikai helyzetben, amikor már nem így tevődik fel az irodalom szerepe és a kisebbségi közösség érdekkifejeződése, ahelyett, hogy múzeumban helyeznénk el a sütői életművet, az én elképzelésem szerint újra kell értelmezni, ami új szellemiséggel tölti fel, és élővé teszi. Ezt próbáltam elmondani, ez volt a konferencia motivációja is – összegzett Lázok János.
Ezt hangsúlyozta zárszavában Balási András, a Művészeti Egyetem prorektora is, aki elmondta, hogy várja a konferencia előadásait tartalmazó kötet megjelenését.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely

Elsők a színpadon
Az egyetem napja
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem napjának megünneplésére került sor április 27-én a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színházban, ahol az egyetem hét évtizedes évfordulója alkalmából érdekes rendezvénysorozatra várták az érdeklődőket.
A program 10 órától az ötven éve végzett diákok dr. Kovács Levente által tartott osztályfőnöki órájával kezdődött, ezt követően a Stúdió előcsarnokában fényképkiállításra került sor. A román szakos díszlettervezők kiállításáról dr. Oana Leahu, a Román Művészeti Kar dékánja mondott néhány mondatot. A továbbiakban a Stúdió teremben folytatódott a rendezvénysorozat a két egyetemi hallgató, Gál Kriszta és Cristi Ghiciuc műsorvezetők konferálásával.
Elsőként Pedro Negrescu dzsesszzenész, karmester, zeneszerző, az egyetem zenetanár szakának docense lépett színpadra együttesével. A kitűnő zenei előadás után a műsorvezetők dr. Sorin Crisanrektort kérték fel ünnepi beszéde megtartására, amelyet egy további, rövid előadás követett: a közönség nagyszerű tánckoreográfiát láthatott Tőkés Imola és Dabóczi Dávid másodéves koreográfia szakos hallgatók előadásában.
Mint az dr. Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja ünnepi beszédében elhangzott, az elmúlt közel hetven év alatt sokat fejlődött az egyetem, és főként az utóbbi negyed évszázadban sok új szak jelent meg. Ez pedig a hallgatóknak és az intézmény támogatóinak köszönhető. – Erre az egyetemre olyan diákok jönnek, akik elfogadják, hogy a pályájukon csak a nagyszerű érvényesül. Akik tudják, hogy a középszerűséggel nem jutnak messzire, és ezt fel is vállalják – mondta a dékán.
Muresan Alice másodéves hallgató és Claudiu Ionut Stian volt hallgató tánckoreográfiáját követően dr. Oana Leahu szólalt fel, majd a név nélküli együttes (Pásztor Márk, Indrei Ábel, Kádár Gellért, Esti Norbert, Bereczki Botond, a Művészeti Egyetem hallgatói) rövid, de igencsak dinamikus koncertje következett.
Az ünnepi díjátadások sorát dr. Sorin Crisan rektor nyitotta, aki elsőként Jánosi Magdolnának, az intézmény főkönyvelőjének adott át érdemoklevelet sokévnyi áldozatos munkája elismeréseképpen. Ugyancsak érdemoklevelet vehetett át Bordi Aliz, az egyetem főtitkára, majd az intézmény szenátusa két új tiszteletbeli tagjának méltatása következett. Közülük Takács Csabát, a Communitas Alapítvány kuratóriumának elnökét dr. Balási András docens, rektorhelyettes méltatta, aki elmondta: az alapítvány mint kiszámítható és jelentős támogatásokat megítélő partner közel tizenöt éve versenypályázatok keretében segíti az intézményen zajló munkát, alkotófolyamatot. Köszönőbeszédében Takács Csaba kifejtette, az alapítvány azokat támogatja, akikre felnéz: művészeket, oktatókat, Embereket. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen nagyon sokan tanultak, tanítottak, közöttük számos híres és jelentős művész. Amikor színpadra lépnek és felhangzik a taps, annak pár decibelje az itt oktató tanároknak, az egyetemnek is szól – mondta Takács Csaba, majd bejelentette: a Communitas Alapítvány a jövő évtől minden tanévben két teljes értékű ösztöndíjat biztosít a Művészeti Egyetemen tanuló hallgatók számára.
Az intézmény szenátusának másik megválasztott tiszteletbeli tagját, Dan Masca üzletembert, a REEA cég alapítóját és menedzserét Laurentiu Blaga méltatta. – Dan Masca életének egyik alapköve az adakozás. 1999-ben alapította IT és webdesign cégét, amely azóta 250 alkalmazottal működik. Számos jótékonysági projekt létrehozója és működtetője. Gyermekmentő programot tart fent, több száz, a közösséget, a nevelést, az oktatásügyet szolgáló projektet pro bono dolgozott ki, folyóiratokat, honlapokat támogat. Dan Masca hozzátette, a cége keretében dolgozó 250 kolléga körülbelül fele-fele arányban román és magyar, 200-an technikai szakemberek, 50-en művészek: írók, animációs szakemberek, művészek, és mindannyian saját örömükre használhatják a saját cég hang- és filmstúdióját. – A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen zajló munka azért is kiemelkedően fontos, mert az egyetlen dolog, amit nem lehet robotizálni, a művészi alkotás, a kreativitás. Gyakran álmodok egy olyan nagyszerű projektről, amelynek keretében a város szinte összes egyetemének a diáksága együtt dolgozik, a sapientiás műszaki hallgatóktól a Művészeti Egyetem hallgatóságáig – mondta Dan Masca, majd az ünnepség egyik fénypontja következett.
Dr. Kovács Levente professzor mutatta be és szólította a Stúdió Színház színpadára az intézmény első, 1965-ben végzett évfolyamának jelen lévő tagjait: Bányai Irén, Botár Endre, Krausz Kuti István, Mihály Pál, Óss Enikő, Stief Magda, Széles Anna és Vásárhelyi Katalin színművésznőket és színművészeket, akik közül sokan külföldről tértek haza: Bányai Irén a nagyváradi színházi élet legendás alakja, Botár Endre a Pesti Magyar Színház társulatának tagja, Vásárhelyi Katalin sepsiszentgyörgyi, majd Los Angeles-i színművésznő, Krausz Kuti István szintén sepsiszentgyörgyi, majd németországi színművész, Mihály Pál a kolozsvári színház örökös tagja, a Pesti Magyar Színház művésze, Óss Enikő a Los Angeles-i magyar színjátszás megteremtője, az ottani Thália Stúdió alapítója, Stief Magda kolozsvári színművésznő, németországi egyetemi tanár, Széles Anna kolozsvári színművésznő, majd a magyar és román filmgyártás sztárja.
– Különleges társaság ez az osztály. 1961-ben kerültek ide, és azzal kezdték egyetemi éveiket, hogy felépítették a Stúdió Színházat: ástak, lapátoltak, falat emeltek és időkapszulát helyeztek el alatta. Elsőéves koruktól minden előadásban szerepeltek, közülük többen felléptek az első, legendás Tartuffe-ben. Kovács György, Lohinszky Loránd, Csorba András, Nagy Imre tanította őket. Harmadévesek voltak, amikor én mint tudatlan filológus ide kerültem, és egyből a mélyvízbe dobtak: rám bízták Harag György velük elkezdett előadásának végső megrendezését, befejezését. Ők barátként álltak mellém, holott teljes mértékben leégethettek volna. Ehelyett közös erővel, 1965. április 15-én, ötven évvel ezelőtt színre vittük az első előadásomat. Negyedévesen 77 produkcióban léptek színre 16.500 néző előtt: az az év a Stúdió Színház történetének mindmáig egyik legemlékezetesebb évadja – mondta dr. Kovács Levente, majd egyénenkénti kiértékelő mondatok és rövid beszélgetések sorozata vette kezdetét, amelyek során a hosszúra nyúlt, de nívós, érdekes és mindvégig igen jó hangulatban zajló ünnepség záróakkordjaként a marosvásárhelyi színházi oktatás első évfolyamának jelen lévő tagjai átvették aranyokleveleiket.
(Szász Noémi-Henrietta, Török Anett, K. Nagy Botond)
Népújság (Marosvásárhely)

Újabb színészgenerációval bővült a nagybetűs élet színpada
Utolsó csengőszó a Művészeti Egyetemen
Közel százhúsz diáknak szólalt meg utoljára a csengő tegnap délben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Már megszokhattuk, hogy a színisek ballagási ünnepsége eltér a megszokottól, csöppet sem unalmas, és ez idén sem volt másképp, a leendő művészekre jellemző, humorral fűszerezett, bohém stílus ezúttal is meghatározta a hangulatot. Az egyetem végzősei, diákjai „játszották a főszerepet", a leendő színészek színes jelmezekbe öltözve táncoltak, énekeltek, poénkodtak. Egy szó mint száz, bebizonyították, ismét egy tehetséges művészgeneráció hagyja el az egyetemet, amely minden bizonnyal nem vall majd szégyent a nagybetűs élet színpadán.
Elsőként dr. Balási András rektorhelyettes szólt a végzősökhöz, aki szerint a jelentős események sorában a ballagás a legmeghatóbb, holott a bolognai rendszernek köszönhetően a szorgalmas diákok nem csak egyszer ballagnak el. Hozzátette, az intézmény egykori hallgatójaként úgy érzi, hogy ez az egyetem amellett, hogy szakmai tudással vértezte fel, egyúttal az életre is felkészítette. – Igyekeztünk mindezt diákjainknak megadni, lehetőséget biztosítani számukra az alkotásra – fogalmazott.
Dr. Oana Leahu, a román művészeti kar dékánja elmondta, minap egy rádióműsorban hallotta a mondást, miszerint az embert cselekedetei és nem a szavai alapján ítélik meg, ezért elhatározta, hogy bebizonyítja, mindenik végzős hallgató már az egyetemen eltöltött évek során ért el szakmai sikereket. Dr. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja egy dilemmáról szólt, ami az egyetem vezetőségét foglalkoztatja. – Néhány napja egy sajtóban dolgozó kolléga arról faggatott, hogyan is határozzuk meg az egyetemen folyó munkát, melyek a céljaink: a diákok mélyvízbe dobása vagy a medencében való gyakorlás. A ballagás pillanata kettős érzéssel tölt el, egyrészt szurkolunk a diákjainknak, és szeretnénk még néhány olyan évet biztosítani nekik, amikor a színpadon való munka nem létfenntartási kérdés. Másrészt pedig meg vagyunk győződve, hogy mindenik diákunk profi módon megállja a helyét a színpadon. Ugyanakkor tudjuk, hogy a művészet terén a tehetség és szaktudás nem minden, szerencse is kell, hogy akkor kapja az illető a megfelelő lehetőséget, amikor arra szakmailag felkészült – hangsúlyozta a dékán, aki szerencsét kívánt a búcsúzó hallgatóknak. A végzősöket a román tagozat részéről Andrei Stan, a magyar kar képviseletében pedig Illés Alexa búcsúztatta csöppet sem megszokott módon. Andrei Stan kiemelte, társaival a 2015-ös évet minden bizonnyal emlékezetükbe vésik, hiszen ekkor adózták meg a borravalót, emelték meg a gyerekpénzt, na és nem mellékes... ekkor hagyták el az egyetem padjait. Illés Alexa szavain jót derült a közönség – hogy az elvárásoknak eleget tegyen és szívhez szóló beszédet mondjon, az internetről csent egyet, de becsületére legyen mondva, megjelölte a forrást. Ellenben, a viccet félretéve, a fiatal színésznő ráérzett a színészet lényegére: „Ez az életünk, a szenvedélyünk, a szerelmünk. – mutatott rá, és társai hangos tapssal jelezték, hogy ugyanígy érzik. Ezek azok az alkalmak, amikor nem lehet nem észrevenni, hogy a Művészeti Egyetem diákjai és tanáraik, főként a színészek, román és magyar tagozat együtt, egy nagy családként élik meg az itt töltött éveket.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Új tehetségeket találtak a DrámaPályán
Hétfő délben adták át a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia tanszéke által negyedik alkalommal meghirdetett DrámaPálya elnevezésű, fiatal alkotóknak szánt pályázat díjait.
A 17–21 évesek kategóriájában első díjat ezúttal nem osztottak ki, megosztott második díjat vett át a nagyváradi Erdős Alexandra Henrietta Az utolsó emlék című jelenetéért és a brassói Markó Orsolya az Altató című misztériumjátékáért.
Az Élménybeszámoló kategóriában dicséretben részesült a 17 éves Gy. Márta Egy más világ című munkája, a szerző azonban nem jelentkezett még a szervezőknél. „Valószínűnek tartjuk, hogy marosvásárhelyi és bolyais, de igazából nem tudjuk, ki ő. Ha titkos kémei itt vannak, üzenjük, jelentkezzen a díjáért” – fogalmazott Ungvári Zrínyi Ildikó, az egyetem tanára.
A díjátadást követően Szabó Róbert Csaba és Székely Csaba drámaíróval, Albert Mária egyetemi tanárral, Balási András rektorhelyettessel és a két díjazottal beszélgetett Ungvári Zrínyi Ildikó. Markó Orsolya csaknem két évet járt az iskola színjátszó csoportjába, mire rájött, hogy a színészet kevésbé érdekli. A díjnyertes darabját már be is mutatták, ő rendezte, játszott is benne. Erdős Alexandra Henrietta darabját is bemutatják jövőre Nagyváradon, ha a városban marad, akkor ő lesz a rendezője is – mondta a tizennyolc éves diáklány.
Egy ilyen pályázat jó lehetőség arra, hogy felfigyeljenek az emberre – fogalmazott Szabó Róbert Csaba, aki íróként és a Látó folyóirat szerkesztőjeként is ismert. Tavaly azonban elvégezte a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírás szakát, így drámaírónak nevezték a hétfői beszélgetésen.
Székely Csaba, aki három éve végezte el ugyanazt a képzést, más véleményen van: szerinte egy pályázat vagy bejön, vagy nem, nem lehet sokat várni tőle. Akit viszont valóban érdekel az írás és ezen belül a drámaírás, az vegyen részt az ilyen tematikájú műhelygyakorlatokon, mert ott lehet a legtöbbet tanulni.
Szó esett még a Látó, a Művészeti Egyetem és a G. Café közös projektjéről, a Felolvasószínházról, ahol kortárs, fiatal szerzők szövegeit olvassák fel színészek, és amely egyre sikeresebb. Egyre több az érdeklődő, de a színészek körében is népszerű, hiszen sok művész jelzi, hogy szívesen részt venne ő is a projektben.
Mit jelent a szerzőnek, ha színpadra viszik a szövegét, van-e abba beleszólása? – tette fel a kérdést Ungvári Zrínyi Ildikó. Szabó Róbert Csaba elmondta, Fekete Dacia című könyvéből forgatókönyv készült, azt elolvasta és ahhoz csupán megjegyzéseket fűzött.
A rendezés egy külön szakma és abba nem szól bele, nem is tudna beleszólni – mondta Székely Csaba, aki néhány darabjának az olvasópróbáján jelen volt, a szövegértelmezésnél a színészek kérték is a segítségét, de a színpadi próbákon gyakran meglepte, hogy „a rendező miket tud”.
Szabadság (Kolozsvár)

A hallgatók több mint kilencven százaléka a szakmában dolgozik vagy tovább tanul
Nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ballagási ünnepségén hangzott el, hogy szinte mindenik végzős már az egyetemen eltöltött évek során ért el szakmai sikereket, és felmerült a kérdés, hogy a képzési folyamat valójában a diákok mélyvízbe dobása, vagy medencében való gyakorlás. Köztudott, hogy gyakran az a vád éri az intézményt, hogy túl sok színész kerül ki padjaiból, és kicsi a piac, amely őket felszippanthatná. Hogy mennyire fedi ez a valóságot, és milyen arányban sikerül a szakmában elhelyezkedniük a végzősöknek, arról dr. Balási András rektorhelyettessel beszélgettünk.
– Bizonyára nem újdonság, a köztudatban az él, hogy "színész-túltermelés" folyik a Művészeti Egyetemen, és a végzősök egy része nem tud a szakmában elhelyezkedni. Megfelel-e ez a valóságnak?
– Tudomásunk van arról, hogy a köztudatban úgy él, hogy túl sok színészt "termelünk", és ezek nem fognak tudni elhelyezkedni, de nyugodt lelkiismerettel mondom, ez nem így van. 2010–2014 között a román és a magyar kar végzőseiről készült egy kimutatás, hogy ki milyen úton haladt végzés után. Kiderült, hogy kilencven százalék fölött van a továbbtanulók és a szakmában elhelyezkedettek száma. Az előadás-művészeti világ az utóbbi időben átalakult, nem úgy van, mint korábban, hogy a végzős elment egy kőszínházhoz és onnan nyugdíjba ment. Nagyon sok alternatív társulat, projektszínházak jönnek létre. Konkrét helyzet, hogy egy harmadéves rendező szakos és egy szintén harmadéves teatrológus hallgatónk létrehoztak egy előadást a sepsiszentgyörgyi színházban, ami most a POSZT-ra, a Pécsi Országos Színházfesztiválra megy. Itt van a továbbtanulók esete, akik ötödév után szerte magyar nyelvterületen különböző projektszínházakban vesznek részt, de nincsenek úgymond leszerződve sehová. Tulajdonképpen nem pályaelhagyók. Őket tehát hová soroljuk? Erre a szakmára eleve nem jellemző a pályaelhagyás, mert a diákok tudják, hogy hová jönnek, mit akarnak. Van egy elsőéves magiszteri színészosztályunk, amelyből egytől egyig mindenki nagy színházi előadásokban vesz részt, illetve le is fogják őket szerződtetni. A jelenlegi végzősök közül tudtommal egy sincs, aki ne helyezkedett volna el. Van volt magiszteris hallgatónk, aki utólag a budapesti Operettszínház vezérigazgatója lett. Vagy jó példa Székely Csaba helyzete, tudtommal nincsen hivatalos állami alkalmazásban, de ha valaki a szakmában jelen van és elismert, akkor az ő. Vitatható, hogy mit nevezünk elhelyezkedésnek és szakmának, de a tapasztalat azt mutatja, hogy negyedéven, azaz magiszteri első éven a színészeket már elviszik. Jövőtől arra törekszünk, hogy összekapcsoljuk a színészt a lakással. A Studium és Prospero Alapítvány orvosi és színészlakásokat épített és épít Sepsiszentgyörgyön és Szatmáron, és tervben van más városokban is, Udvarhelyen, Gyergyóban. Aki oda szerződik, annak nagyon előnyös áron minőségi lakást biztosítunk.
– Említette, hogy már negyedéven leszerződtetik a színészeket. A határon inneni vagy túli társulatok jelentik alegjelentősebb felvevőpiacot?
– A vásárhelyi társulatnál például most alkalmazták három hallgatónkat. Szatmár az egyik nagy felvevőpiac, évente alkalmaznak a végzőseink közül. Emellett Temesvár, Nagyvárad, Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba. Ugyanakkor Gyergyó, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy többnyire a mi végzőseink közül alkalmaz. Katasztrofális év volt, amikor a kormány zárolta az állásokat, szerződéssel sem lehetett senkit felvenni, és az az abszurd helyzet alakult ki, hogy végzett egy évfolyam, amelynek képzését az állam finanszírozta, és végül munkanélkülieket gyártott. Ezek a diákok elmentek Magyarországra, és mindenik talált munkát, de szépen, lassan kezdenek visszaszivárogni, elsősorban Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda a célpont.
– Általában hosszú távra szerződtetik le a színészeket a társulatokhoz?
– Régebb volt jellemző, hogy várni kellett, hogy megüresedjen egy hely. Szerződéssel fel lehet venni, egyéves szerződéseket kötnek, amelyeket általában megújítanak. Magyarországon az jellemző, hogy fejvadászok karaktereket és arcokat keresnek. Ez általában egy szerepre érvényes, de ha a fiatal színész elmegy oda és bizonyít, akkor hosszú távú együttműködés lesz belőle. Másodéves színészhallgatók játszottak Marosvásárhelyen a My fair ladyben, harmadévesek a Mágnás Miskában, idei végzőseink a Pál utcai fiúkban, és nem statisztaszerepekről van szó. Nagyon jó az együttműködés a vásárhelyi Nemzeti Színházzal, kell nekik a fiatal tehetség.
A bábszínészek közül mindenik a szakmában dolgozik, Temesvárra vittek el egy egész osztályt. Most Udvarhelyen jön létre a bábszínház, Kolozsvárra is kerültek, de a legnagyobb felvevőpiacunk mégis a marosvásárhelyi Ariel, amelynek az igazgatója tanárunk is, és látja, hogy komolyan vesszük a képzést. A koreográfia szak esetében nagy előrelépést eredményezett, hogy létrejött az András Lóránd társulat, ahol alkalmazni tudják a végzősöket.
Egy szép napon telítődni fog a piac, ez előre látható. Viszont mi kis számokkal dolgozunk, azaz ha ez bekövetkezik, nem tizenkét végzőst bocsátunk útra, hanem, tegyük fel, hetet. Most évente tíz- tizenkét színész végez, és amíg leszerződtetik a hallgatókat, nincs értelme csökkenteni a számot. Ötödéven már a Stúdió Színházban játszanak, és nagyon nehéz összeegyeztetni, hogy el tudjuk engedni őket játszani társulatokhoz, de ugyanakkor a Stúdió repertoárja is megmaradjon. Ez azt jelenti, hogy tíz-tizenöt színházzal kell folyamatosan egyeztetni: mikor, ki, hol lép fel. Dilemma, mert ha a Stúdió Színházra korlátozzuk őket, a szakma nem ismeri meg, ha teljesen elengedjük őket, az iskola veszít.
– A színész-, bábszínész- és koreográfushallgatók esetében egyértelmű a dolog, viszont a többi szak diákjainak tudnak-e megfelelő lehetőséget biztosítani, hogy a képzés idején kipróbálják magukat a gyakorlatban?
– Igyekszünk mindenik szakra ugyanannyi figyelmet fordítani, előadások esetében a látványtervezők készítik a jelmezeket, a teatrológusok végzik a dramaturgi teendőket. Az utóbbi két évben azon dolgoztunk, hogy növeljük a gyakorlati tantárgyak számát, így a teatrológián is bevezettük a színészmesterséget. A hallgatók szövegkönyvet írnak, a Stúdió Színházban rendezőasszisztensi feladatokat látnak el, kutatásokba is bevonjuk őket. Ez olyan terület, ami elméletinek tűnik, de valójában nagyon is gyakorlati. Van aki drámát szeretne írni, van aki idegenkedik a kutatói munkától vagy a színésszel való munkától. Mindezekre odafigyelve igyekszünk mindenkit abba az irányba terelni, ami közel áll hozzá. Az impresszárió szak hallgatóit elsősorban a saját rendezvényeink háttérszervezésébe vonjuk be, ebben a tanévben is volt három nemzetközi konferenciánk. Multimédiás diákjaink nagy része úgy jön, hogy már eleve dolgozik valahol, általában a médiában.
– A tapasztalat azt mutatja, hogy sok magyarországi vendégdiák választja a vásárhelyi színészképzést…
– Vannak magyarországi és szlovákiai diákjaink is. Volt egy év, amikor nagy volt a magyarországi dömping, és többnyire belőlük jött létre a művészosztály. Magyarországon Budapesten és Kaposváron zajlik akkreditált színészképzés, emellett sok színitanoda van. Budapesten óriási a túljelentkezés, ha jól tudom, ott is inkább karaktereket keresnek, és rájönnek, hogy a Vásárhelyen nyújtott képzés jóval több. Eljönnek, de a felvételi dönti el, hogy ki jut be. Jelenleg első éven több az erdélyi diák, viszont a most végzős harmadéveseknél többségben vannak az anyaországiak.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

"Hogy véget érjen a hallgatás"
Gondolatok a Sütő-tanulmánykötet bemutatóján
Mi vetett véget a Sütő András-kultusznak, pazarlás-e megfeledkezni az íróról, mi az, ami életművéből a mai olvasó számára befogadható, és egyáltalán, védelemre szorul-e az író és életműve? – ezek a kérdések fogalmazódtak meg többek között a tavalyi Sütő András-konferencia dolgozataiból készült tanulmánykötet bemutatóján, amelyre múlt hét csütörtökén, a Vásárhelyi Forgatag teleki tékás programjainak keretében került sor a Téka-udvar diófája alatt. Az időnként polemikus jelleget öltő eszmecserére ígéretünkhöz híven ez alkalommal visszatérünk.
– Egy olyan könyv bemutatójára gyűltünk össze, amely okán ilyen vagy olyan vélemény minden marosvásárhelyiben megfogalmazódik – mondta Lázok Klára, a Teleki Téka osztályvezetője a rendezvény indításakor, majd átadta a szót Lázok Jánosnak, a konferencia főszervezőjének és a kötet szerkesztőjének, aki a moderátori szerepet töltötte be az elkövetkező órában. Lázok Dávid Gyula irodalomtörténésznek a 2014-es ülésszak második napján elhangzott összegzését ismertette. A Polis kiadó és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem kiadója, az UArtPRESS gondozásában megjelent kötetről bevezetőként az egyetem képviselői osztották meg gondolataikat a jelenlevőkkel.
– Egy egyetem életében nemcsak az fontos, hogy hogyan viszonyul dolgokhoz, de az is, hogy elindítson folyamatokat – mondta Albert Mária, a Művészeti Egyetem oktatója, majd Almási Miklósnak az Advent a Hargitán című Sütő-darabról szóló 1986-os kritikáját vetítette a jelenbe. Mit visz magával az olvasó? Talányos kérdés. Talán a közösséget építeni képes, reméljük – hangzott el a ma is időszerű következtetés. Sorin Crisan, a Művészeti Egyetem rektora a Sütő-életmű csodálójának nevezte magát, Balási András rektorhelyettes pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a rendezvénysorozatot folytatni szeretnék, a pályázati lehetőségek függvényében a közeljövőben Székely János-konferenciát terveznek.
Ezt követően a tanulmánykötet jelen levő szerzői emeltek ki gondolatokat dolgozataikból. A kötetben esszéíróként jelen levő Markó Béla arra kereste a választ, hogy mi történt a Sütő-kultusszal, illetve pazarolunk-e, amikor Sütőt felejtjük. Markó leszögezte, hogy nem kíván különbséget tenni az író és a kisebbségpolitikus Sütő között, akit nem lehet azért szidni, mert szolgálatnak tekintette az írást, majd követendőnek nevezte a Sütő-féle életmintát. Sorin Crisan rektor arról szólt, hogy Sütőt nem megmenteni, elfogadni, hanem megérteni kell azon kor ideológiájának a kontextusában, amely önkifejezésre késztette.
– Számomra Sütő írói modell – zárta gondolatait a Művészeti Egyetem rektora.
Demény Péter "túlságosan jólnevelt-nek" nevezte a rendezvényt, amelyen mindenki hitet tesz Sütő mellett, mintha meg kellene őt védeni. Demény szerint inkább arról kellene beszélgetni, hogy mi is valójában a színház közönsége elé kerülő dráma – "szent szövegként színpadra tett beszéd" vagy az, ami a szerző és rendező egyeztetéséből születik –, és azt is megjegyezte, hogy ismer anekdotákat arról, hogyan húzta meg Harag György a Sütő-drámákat.
Kuszálik Péter, Demény azon felvetésére reagálva, hogy ezen az eszmecserén nem adódik lehetőség a vitára, megjegyezte, hogy a háromnapos Sütő-konferencia alkalmával ez már megtörtént. Végső következtetésre úgysem jutnak, mert fölösleges – szögezte le Kuszálik, majd mint egyetlen objektív megközelítési módot, a Sütő- életműről készült bibliográfiáját ajánlotta a jelenlevők figyelmébe.
Vida Gábor elárulta, hogy a baráti körében senki nem szeret Sütőt olvasni. – Az a kérdés, hogy mit jelent számunkra ez a szöveg, mi az, ami belőle aktualizálható. A nemzedékem, illetve a fiatalabbak is le kellene üljenek, hogy az életművet újraolvassák, hogy lássák, a mai irodalomismeret, nyelvérzékelés számára mi az, ami értékesíthető, a többit pedig engedjék át az irodalomtörténet számára.
Az eszmecserét Lázok János gondolatai zárták: "A Sütő-életmű hetvenes évekre eső műveit, elsősorban drámatrilógiáját a nyolcvanas években már-már egy monolitikus olvasatban szentesítette a kisebbségi magyar kultúra, még inkább a magyarországi irodalmi köztudat. (…) Ebben a monolitikus olvasatban az 1989 utáni megváltozott körülmények között merő anakronizmus lett volna színre vinni ezeket a műveket, ezzel magyarázható, hogy a ’90-es években megritkultak, majd szinte teljesen eltűntek a drámák az erdélyi és magyarországi színpadokról. Alapvető célom volt a Sütő- konferencia megszervezésével, hogy ez az életmű körüli hallgatás és pangás érjen már egyszer véget, és valamilyen formában kezdődjék el az életmű újragondolásának folyamata".
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Kettős színházi esemény
Ajándékozás és bemutató
Kettős eseményre kerül sor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezésében december 17- én. Egyrészt ismét előadnak egy nagy sikerrel játszott előadást, és a rászorulókon segítenek, másrészt aznap este új bemutatóval is jelentkeznek.
Ami az előbbit illeti, az intézmény magyar kara ez évben is karitatív eseményre várja nézőit a Levél utcai Stúdió 2-ben. Az adakozók ezúttal hajléktalanoknak szánt ajándékkal válthatnak jegyet a 17 órakor kezdődő Liselotte és a május című előadásra. Az immár hagyományossá vált karácsonyi ajándékozáson az adakozni vágyók meleg ruhával, édességgel vagy játékokkal segíthetnek nehéz sorsú polgártársaikon: az adományok, akárcsak a tavalyi évben, a marosvásárhelyi székhelyű Coming Home Egyesület segítségével jutnak el a rászorulókhoz. Az utóbbi produkcióval kapcsolatosan pedig megtudtuk: Füst Milán legismertebb drámáját mutatja be december 17-én a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza. A huszadik századi magyar irodalom kiemelkedő, Nobel-díjra is jelölt szerzőjének alkotását ezúttal Harsányi Zsolt rendezte, akárcsak a fentebb említett Liselotte és a május című előadást. Mindezekkel kapcsolatosan csütörtök délelőtt szerveztek sajtótájékoztatót az egyetem előcsarnokában.
– Sikeres naptári évet zár az intézmény, több mint ötven előadásunkon 2500 néző vett részt – fogadta a sajtó képviselőit Cracea Ádám irodalmi titkár. – A december 17-i nap ezen siker méltó megkoronázása kíván lenni, az adománygyűjtés, a Liselotte és a soron következő premier közötti összekötő kapocs Harsányi Zsolt, mindkét produkció rendezője.
Mint azt dr. Balási András rektorhelyettes hozzátette, második éve segítenek a marosvásárhelyi rászorulókon, ehhez az idén az intézmény Akadémiai Műhelye által színre vitt Liselotte és a május című előadást hívták segítségül. A műhely lényege, hogy annak keretében az egyetemi oktatók mutathatják meg tudásukat – immár nemcsak a színház, hanem a képzőművészet területén is.
Harsányi Zsolt elárulta, nagy örömöt jelent számára a Liselotte és a május sikere, szinte mindegyik előadást telt ház előtt játszták. – Pedig a siker nem volt egyértelmű, hiszen egy groteszkbe hajló társkeresésről van szó, abszurd pechsorozatról, amely bővelkedik a humorban. Azt szeretnénk, ha a szóban forgó előadást is minél többen megnéznék és adományoznának. Ami a Füst Milán művét illeti, a Boldogtalanok számomra a magyar irodalom egyik legszebb szövege, méltó párja Molnár Ferenc Liliomának, mégis igen kevésszer adják elő. Komor hangulatú dráma, amelyben mégis felfedezhetünk egy nagyon különleges humort. Valós eseményen alapszik, egy végzetes szerelmi háromszögből indul ki a mű, a történetről a szerző egy 1913-ban megjelent újságcikkből értesült. A cím ne riasszon el senkit, a dráma olyan, örök emberi problémákkal foglalkozik, mint a nyughatatlanság, az összeférhetetlenség – és ezek mindannyiunkban ott motoszkálnak. De a tragédiával a humor is kéz a kézben jár (ennek Shakespeare volt a nagymestere), és a Füst Milán humora igencsak emlékezetes – sírva nevetős groteszkség jellemzi a művet és az előadást is. Utóbbit minimalista díszletek között és játéktérben láthatja a közönség, a produkció díszlet- és jelmeztervezője Székedi Ágota látványtervező szakos hallgató, a fellépő színészek is az intézmény hallgatói. A bemutatóra december 17-én este 7 órától kerül sor a Köteles utcai Stúdió Színházban.
A karitatív akcióval kapcsolatosan felszólalt Daan de Grott, a Coming Home Egyesület holland származású alapítója és elnöke, aki elmondta: a tavalyi, közösen szervezett eseményük igen sikeresnek bizonyult, többen telefonáltak, hogy az akkori előadásra nem tudnak elmenni, de át szeretnék adni adományaikat.
– Egyesületünk az utcán élőket, a szegényeket próbálja felkarolni, segíteni. A csapatunk keményen dolgozik, nyílt programot, szociális munkahelyet, bibliatanulmányokat, oktatást, gyerekprogramokat, evangelizációs estéket, táborokat biztosítunk és szervezünk. Nagyon sok adományt kaptunk, így meg tudtuk mutatni az általunk segítetteknek, hogy a társadalom is segíti őket, nem közömbös a sorsuk iránt – mi próbálunk híd lenni közöttük és a társadalom között. Köszönjük, hogy ismét itt lehetünk, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem felkarolta az ügyünket, hogy közösen segíthetünk és rajtunk keresztül mások is segíthetnek – mondta Daan de Grott.
A fent említett előadásokra a jegyeik kiválthatók a Stúdió Színház jegypénztárában minden kedden 14 és 18 óra között, illetve a helyszínen, kezdés előtt egy órával. Jegyfoglalás a 0736-350-686-os telefonszámon lehetséges.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Évértékelő a Stúdió Színházban
Több mint 50 előadást 2000-2500 néző előtt játszottak az idén a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházában – számolt be csütörtöki sajtótájékoztatóján Balási András, a magyar tagozat dékánja, illetve Harsányi Zsolt rendező.
Az eseményen a Coming Home Egyesülettel való együttműködésről is szó esett, arról, hogy a december 17-ei előadás és bemutató közönségét arra biztatják: aki teheti adományozzon, ezzel segítve azokat a hajléktalan, rászoruló embereket, családokat, akik máskülönben nem tudnák megünnepelni a karácsonyt. „Két éve már, hogy segítünk a gyűjtésben a kevésbé szerencsés marosvásárhelyiek számára” – hívta fel a figyelmet Balási András dékán.
A Liselotte és a május című előadás nagy sikernek örvend, valamennyi alkalommal telt házzal játsszák. A produkció az Akadémiai Műhely keretében jött létre, lehetőséget nyújtva az egyetemen tanító színész-tanároknak a megmutatkozásra, diákjaik előtti fellépésre. A darab groteszkbe nyúló, humoros történet egy társkereső lányról, aki, miután meghal az általa ápolt idős nő, elhatározza, hogy társat keres magának. Csakhogy ez nem megy olyan könnyen, mint ahogy ő azt elképzelte.
Füst Milán Boldogtalanok című darabja, a magyar drámairodalom egyik legszebb szövege – hangsúlyozta Harsányi Zsolt, az ugyancsak december 17-én bemutatásra kerülő előadásról, amelynek szintén ő a rendezője. „Méltatlanul keveset játsszák Füst Milánt” – mutatott rá a rendező, aki elmondta, eléggé komor hangulatú dráma, egy végzetes szerelmi háromszög története, nagyon különleges humorral fűszerezve. A szerzőt egy korabeli újságcikk ihlette, a darab olyan örök emberi problémákkal foglalkozik, amelyek valamennyiünkben ott motoszkálnak, csak elfojtjuk azokat. A tragédiával néha kéz a kézben jár a humor is, ellensúlyozva azt – figyelmeztetett Harsányi arra, hogy a cím senkit ne bátortalanítson el.
A produkcióban fellép Kádár Gellért, Hajdú Imelda, Magyari Izabella, Keresztes Ágnes, Horváth Anna, Mihály Szilárd, Esti Norbert, Zsenák Lilla, Pásztor Márk. A díszletet és jelmezt Székedi Ágota, az egyetem látványszakos hallgatója tervezte.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Teatrológusok Találkozója
Mindent a színházról!
Nagyszerű ötlettel álltak elő nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Karának tanárai, és ezen ötletet tett követte: szervezkedtek, Facebook-csoportot hoztak létre, majd olyan találkozót hívtak össze, amilyenre eleddig nem voltpélda az intézmény történetében – vendégül látták az összes, dramaturgia szakon végzett egykori hallgatójukat egy közös, kétnapos együttléten.
"A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen az 1995/1996-os egyetemi évben kezdte el tanulmányait az első teatrológusosztály. A teatrológia nevet a francia kultúrából kaptuk, és bár sokszor használjuk mellette a dramaturgiát és a színháztudományt, hozzánk nőtt ez a név is, belaktuk, örömmel éljük meg különféle vonatkozásait, változásait. Amelyből van bőven. A kilencvenes évek közepén az irodalmi titkár főként a drámaszöveggel foglalkozott, a kritikus pedig kritikát írt. Később a dramaturg a rendező legelső, legbelső munkatársává vált. Az egységes pályamodell – mint a művészeti felsőoktatásban általában – mára a múlté, a teatrológus korábbi feladatai mellett pályázatot ír, honlapot szerkeszt, archívumot kutat, rendezvényt szervez, drámapedagógiai workshopot tart. Színpadi szöveget ír. Tévéműsort szerkeszt. Színházat igazgat. Húsz év nem nagy idő az egyetemi képzésben. Ahhoz azonban pont elég, hogy alkalmat kínáljon ránézni önmagunkra, rákérdezni eddigi eredményeinkre és további feladatainkra. Egykori diákjaink szakmai élete rendkívül sokféle, büszkeségre és önkritikára egyaránt ad számunkra okot. A Teatrológusok Találkozója a volt és jelenlegi teatrológus diákok, tanárok és az egyetem vezetősége közös ünnepe" – állt a meghívón, és nem véletlenül: az első évfolyam 1999-ben, a sorrendben eddig utolsó 2015-ben végzett a Köteles utcában. Összesen több mint hetven hajdani diákról van szó, és a hívásra igen sokan válaszoltak közülük: április hetedikén és nyolcadikán közel hatvan egykori teatrológus-hallgató érkezett a négy éven keresztül sokaknak második otthonként szolgáló egyetemre.
A rendezvénysorozat csütörtökön indult, aznap este Sergi Belbel Halál című drámáját tekintették meg a résztvevők a Stúdió Színházban, Bocsárdi László rendezésében. A találkozóra pedig egy teljes, állófogadással záruló napot szántak mind a szervezők, mind az egymást nagy örömmel üdvözlő egykori hallgatók. Péntek délelőtt mindannyian az egyetem előcsarnokában gyűltek össze, ahol Kós Anna, a Magyar Kar dékánja üdvözölte a megjelenteket, majd a teatrológia szakon egykoron és ma tanító oktatók szólaltak föl: Balási András rektorhelyettes, volt diák Helyzet: pillanat és intézmény, Ungvári-Zrínyi Ildikó A dramaturg és a színházi látcső, Kovács András Ferenc Miscellaniae, Albert Mária Működés. Együtt. Diákok és tanárok közös munkájáról, Lázok János Az utókor és az utca pora, Boros Kinga pedig Akinek mindenhez kell értenie címmel tartotta meg rövid, gyakran interaktív előadását. A felszólalásokat a szak elindítóinak, Béres András egykori rektornak és Kovács Levente egykori tanszakvezetőnek visszaemlékezései zárták.
Mindezt a végzett évfolyamok képviselőinek felszólalása követte, majd a szünet után igencsak építő jellegű, kötetlen, komoly, de mégis laza hangulatú, humorban és felröhejekben gazdag beszélgetés folyt a színháztudományról, dramaturgiáról, színikritikáról és teatrológiáról, a színház múltjáról, de inkább jelenéről és jövőjéről: az intézmény egykori és mai tanáraival, közel hatvan itt végzett, azóta is a színházművészet területén, illetve perifériáján tevékenykedő, avagy momentán éppen szaksemleges, de szakmabeli teatrológussal. Lett belőlünk dramaturg, irodalmi titkár, drámaíró, prózaíró, műfordító, egyetemi oktató, ismert szépirodalmi szerző, színházigazgató, rendező, színházi, művészeti referens, filmproducer, restaurátor, blogíró, közösségformáló csoportvezető, színikritikus, nyelvtanár, publicista, szerkesztő avagy műsorvezető az írott, a rádiós és a televíziós médiában, színházi szervező, könyvtáros, színházi levéltáros, díszlet- és jelmeztervező, produkciós szervező, avagy éppen társulatigazgató itthon és külföldön egyaránt. Megtudtuk mindezt egymástól és a TeatroLogin címmel szerkesztett, ízléses kiadvány lapjain megjelent önéletrajzokból. És ha szakmai kérdések mentén éles (de építő jellegű) viták is folytak, az egymásra találás örömének légkö-rében mindenki ugyanazon véleményen volt: pár esztendőn belül meg kellene szervezni a következő Nagy Találkozást!
Kaáli Nagy Botond (egykori teatrológushallgató)
Népújság (Marosvásárhely)

Hetvenéves a színművészeti egyetem
A művészetek igazi otthona
Tegnap délelőtt rövid, tartalmas rendezvényen ünnepelték meg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem fennállásának 70.évfordulóját. Az ünnepi felszólalások és az egyetem diákjai által bemutatott művészi műsor mellett az esemény fénypontja az első évfolyam végzőseinek a kitüntetése volt.
Rövid kortárs táncelőadás után dr. Sorin Crisan professzor, az egyetem rektora szólalt fel. Köszöntötte a meghívott egyetemvezetőket: dr. Dávid Lászlót, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának rektorát, dr. Kelemen András dékánt és dr. Tatiana Danescut, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettesét.
A Művészeti Egyetem rektora elmondta, I. Mihály román király 1946. április 9-én írta alá a 276-os törvényt, amellyel létrehozta a kolozsvári magyar művészeti konzervatóriumot, amelyet a későbbiekben Marosvásárhelyre költöztetett intézet elődjének tekintenek. Az évtizedek során sikerült tisztességgel és becsülettel képviselni és véghezvinni a felvállaltakat mind a magyar, mind a később megjelent román karokon, megfelelő versenyhelyzetet teremthettek a diákok között az oktatási folyamat minőségének megőrzése érdekében. Majd megköszönte Mihály királynak, hogy aláírta a dekrétumot, és büszkén jelentette ki, hogy ez a megemlékezés is méltó ahhoz az eseménysorozathoz, amelyet majd Marosvásárhely szabad királyi városi rangja elnyerésének 400. évfordulója alkalmából szerveznek.
A felszólalók sorában Lucian Goga prefektus következett, aki biztosította a megjelenteket, hogy intézménye továbbra is támogatja az egyetemet, amely "megvalósította a multikulturalitást".
Az ünnepi beszédeket megszakította az egyetem média szakos hallgatóinak az ünnepi alkalomra készített filmje, amely kiválóan tükrözte azt a hangulatot, amely az egyetemre jellemző. Ebben a "légkörben" lépett mikrofonhoz dr. Balási András rektorhelyettes, aki a rá jellemző humoros köszöntőben többek között kifejtette, nem kell a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet más, több száz éves, hasonló oktatási intézményekhez hasonlítani, hiszen 70 év alatt is lehet sikereket, eredményeket elérni. Sok hullámvölgy volt az intézet történetében, de mindig sikerült túlélnie és igazi otthont teremtenie a művészeteknek.
A román zeneszakos kar másodéves hallgatói egy spirituálét adtak elő, majd dr. Oana Leahu professzor, a román művészeti kar dékánja üdvözölte a korábbi rektorokat, dr. Béres Andrást, dr. Gáspárik Attilát, volt tanárokat, kollégáit, többek között Rókay Vilmost, Dana Frentet, Oana Panat és külön Kovács Leventét, megköszönve, hogy jelenlétükkel megtisztelték a rendezvényt, és megerősítették azt a gondolatot, hogy az egyetem igazi alkotó családként működik.
Orbán Beáta és George Pop másodéves táncművészeti hallgatók lírai etűdje következett, majd Illés Alexa és Kilitti Krisztián mesterképzős színművészetis hallgatók dr. Strausz Imre tanár zongorakíséretében Andrew Lloyd Webber Az operaház fantomja című musicaljéből adtak elő dalokat.
Felszólalt dr. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja, aki többek között kifejtette, nehéz lenne számvetést készíteni a 70 éves múltról, hiszen a színpadi művészet a pillanat művészete. Nehéz úgy oktatni, hogy mindig a trendet kövessék, mutassák meg a diákoknak. De az biztos, hogy a 70 év igazolja, olyan tanárok oktattak itt, akik nemcsak tudásuk legjavát adták át, hanem szakmájuknak fanatikusai voltak és most is azok. Azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az egyetem mindig is befogadó intézmény volt, a szó szoros értelmében, nyitott a fejlődés, a művészeti ágak, az új, a kísérletek irányába. Az említettek az oktatási intézmény erősségei – mondta.
Meglepetés mozzanata is volt az eseménynek. Dr. Sorin Crisan rektor érdemoklevelet adott át az intézet két "háttérmunkásának", akik nélkülözhetetlenek a közös munkában. Az elismerés Sipos Leventének, az intézmény gazdasági igazgatójának és Szász Imre világosítónak járt.
Végül, de nem utolsósorban Kovács Levente rendező-tanárnak jutott az a megtiszteltetés, hogy bemutassa az eseményen megjelent, 1965/66-ban végzett hajdani diákokat, akiket színpadra hívtak, és a mester külön-külön, személyes élményeit megosztva, humorosan is bemutatott. Név szerint Dobos Imrének, Miske Lászlónak, Székely M. Évának, Szélyes Imrének és Szőke Istvánnak tapsolhattak az intézmény jelenlegi tanárai, diákjai. Egészségi állapota miatt nem jöhetett el, de üdvözletét küldte a Budapesten élő – szintén ezen az évfolyamon végzős – Rajhona Imre. Mindannyian arany oklevelet vehettek át a rektortól.
Végül az 50 évvel ezelőtt végzettek a mostani diákokkal együtt énekelték a Stúdió Színház színpadán a Gaudemus igiturt. Azok, aki pezsgőzés után visszatértek a nézőtérre, Apostolache Zénó együttesének tangóműsorát láthatták, hallgathatták meg.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Évfordulót ünnepeltek a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődjének, a hetven évvel ezelőtt Kolozsváron megalakult magyar zene- és színművészeti konzervatórium születési évfordulóját ünnepelték Marosvásárhelyen. A rendezvényen a hallgatók kisebb produkciókkal mutatkoztak be, az egyetem két, nem művészeti munkatársa díjat vehetett át, illetve aranydiplomát kaptak az ötven éve végzett évfolyam jelen levő tagjai.
Az eseményt megtisztelte jelenlétével Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, Kelemen András, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának dékánja, Tatiana Dănescu, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettese, Lucian Goga, Maros megye prefektusa, illetve a Művészeti Egyetem, és az egykori Színművészeti Főiskola volt rektorai, dékánjai, oktatói.
A hetven éve létrejött egyetem történetét Sorin Crișan rektor ismertette: 1946. április 9-én I. Mihály román király aláírta azt a 276-os számú törvényt, amely által Kolozsváron megalakult a magyar zene- és színművészeti konzervatórium, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődje. Az ünnepi esemény két műsorvezetője: Dana Lemnaru és Sebestyén Aba sorra szólította színpadra azokat a zene-, koreográfia- és színművészeti szakos hallgatókat, akik kisebb produkciókkal készültek a rendezvényre, illetve levetítették a média szakos diákok kisfilmjét is, amelyben a megkérdezettek – többek közt Gáspárik Attila, Béres András, Bogdán Zsolt, Sebesi Karen Attila vall arról, hogy mit jelentett számára az egyetemen eltöltött időszak.
Balási András rektorhelyettes szerint az, hogy a színészképzés mellett rendezőket, teatrológusokat, bábszínészeket, koreográfusokat, zenepedagógusokat, díszlettervezőket, médiaszakembereket is képeznek, már önmagában is nagy teljesítmény. Oana Leahu dékán azoknak mondott köszönetet, akik értelmet adtak az egyetemnek – tanároknak, rendezőknek és hallgatóknak. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja a hét évtizedes fennállás fontosságát hangsúlyozta, azt, hogy művészetet oktatni, mindig megfelelni az éppen aktuális trendeknek, nem könnyű feladat, mégis olyan tanárai voltak az egyetemnek, akik hivatástudattal, elkötelezettséggel végezték a feladatukat, példát mutatva az utánuk következő generációknak.
Meglepetést jelentett az egyetem két munkatársának a kitüntetése: Sipos Levente gazdasági igazgatónak és Szász Endre fénytechnikusnak adott át díjat Sorin Crișan rektor, majd Kovács Levente rendező, az egyetem professzora szólította színpadra az ötven évvel ezelőtti végzősöket. Közülük Dobos Imre, Miske László, Székely M. Éva, Szélyes Imre és Szőke István vett részt az eseményen. Rajhona Ádám üdvözletét küldte Magyarországról, egészségi okok miatt ugyanis nem lehetett jelen. A fél évszázada végzett színészeket aranyoklevéllel jutalmazták.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

Epilógus Virág György színházi emlékiratához
A marosvásárhelyi közönség vis-a-vis operett
(Papp Mária megjegyzései a Székely Színház "operettes korszakáról" )
Arról már sokan és nálam illetékesebb személyek írtak, hogy a marosvásárhelyi színház- és zenekedvelő közönség milyen egyletek, dalkörök és vendégszereplő színházi társulatok tevékenysége folytán jutott el a "saját" színház, filharmónia és zeneoktatás megteremtésének igényéig. Írtak már az elődökről, a városunkban megforduló színtársulatokról, világhírű zenészekről, énekesekről, de arról senki sem írt, hogy a vásárhelyi "nagyérdemű" miért özönlött a Székely Színház 1946–48-as két évadának operett-előadásaira olyan előszeretettel és lelkesedéssel. Egyik fontos tényező nyilván a háború utáni feloldódás, szórakozni vágyás volt. Másik fontos tényező, hogy 1927-től kezdődően teremtődött meg Marosvásárhelyen az operett műfaj máig tartó kultusza, ugyanis a marosvásárhelyi Római Katolikus Templomi Dalárda műkedvelő gárdája ekkor mutatta be Robert Planquette operettjét, a Cornevillei harangokat.
A zenei anyagot Tóth Sándor kántor-karnagy tanította be, és ugyancsak ő vezényelte a kibővített színházi zenekart. A rendező Fodor István, a Színházi Világ – Marosvásárhelyi Társaság szerkesztője volt. Ezután kb. húsz zenés művet és operettet vittek színre a műkedvelők Tóth Sándor karmesteri pálcája alatt (pl. Leányvásár, Cigányszerelem, Iglói diákok, Sztambul rózsája stb.). Ezek az előadások 1927–1940 között zajlottak, a korabeli sajtó beszámolói szerint igen nagy közönségsikerrel. Megállapítható tehát, hogy az operettek közönségtoborzó vonzereje nem a Székely Színház 1946-os évadjával kezdődött, hanem ráépült egy jól kimunkált hagyományra, amit kiváló műkedvelők és Tóth Sándor karnagy valósítottak meg sok munkával és lelkesedéssel a megelőző két évtizedben.
A színházalapító Kemény János báró jól tudta, hogy a város közönsége szereti, sőt rajong az operettért. Ha Tompa Miklóssal sikerre akarták vinni az állandó magyar színház létrehozását Marosvásárhelyen, az operetthez szokott közönség hagyományos elvárásait kellett figyelembe venniük. Az első, csonkának nevezett 1946-os évadot Lehár Ferenc operettjével, A mosoly országával indították, vezényelt Tóth Sándor – és az 1947/48-as évad befejezéséig még 16 operettet és zenés művet dirigált a Székely Színház zenekara élén.
Tompa Miklós haladó szellemű színházat akart, nagy színházi alkotások reményében. Az operett-előadások közé beillesztett prózai színművekkel fokozatos és óvatos átmenetet teremtett a realista színjátszás meghonosításához. Az operett ugyanis, mint dekadensnek minősített műfaj (felsőbb utasításra!) hamarosan eltűnt a színház repertoárjából, s Tóth Sándornak is mennie kellett. Az általa vezényelt utolsó előadás a Székely Színházban Fényes Szabolcs operettje volt (Az utolsó Verebély-lány, 1947. május 24).
Az egyházi iskolák államosítása (1948) után Tóth Sándor középiskolai tanárként dolgozott tovább, több munkáskórust vezényelt, és munkás- műkedvelőivel bemutatott két nagy sikerű operettet, a Cigánybárót és a Csárdáskirálynőt. 1958-tól nyugdíjazásáig, 1966-ig az Állami Székely Népi Együttes karmestere volt. Tagja lett a Romániai Zeneszerzők Szövetségének, zenét írt táncjelenetekhez, több zenekari feldolgozás és átirat szerzője volt, és 1972-ben bekövetkezett haláláig ezen a téren tevékenykedett.
A Székely Színház legelső karnagyának neve kimaradt mind a 25, mind az 50 éves jubileumi műsorfüzetből. Gergely GézaKollégiumtól a Nemzetiig című színháztörténeti összefoglaló írásában (A vásárhelyi színjátszás története, Színház, 1996/7) említésre sem méltatta működését és szerepét. Úgy tűnik, a legilletékesebbek teljesen megfeledkeztek az operett vásárhelyi hagyományának megteremtőiről, a lelkes műkedvelőkről és Tóth Sándor országos karnagyról, édesapámról, aki a Székely Színház színházavató előadását vezényelte 1946. március 10-én.
*
Szerk. megj.: Virág György emlékiratának szerkesztőjeként, de még inkább színháztörténészi/szakmai elfogultságom okán nagyra értékelem Papp Mária ny. cantotanár tanulmányértékű hozzászólását. Tóth Sándor karnagy leányaként nemcsak gyermeki, hanem szakmai kötelessége is volt megszólalni és elmondani mindazt, amit édesapja, a lelkes és méltatlanul elfeledett zenei szakember négy évtizeden keresztül Marosvásárhely zenei életéért tett. Papp Mária hozzászólásához korabeli dokumentumokat is mellékelt. Alább az az igényes színházkritika olvasható, amely a Tóth Sándor által betanított legelső operett 1927-es bemutatóját méltatja.
Cornevillei harangok
Alig másfél éve, hogy e lap hasábjain szóvá tettük, mennyire szükség lenne egy művésztársaságra, mely a színpadi zeneirodalom kultiválását tűzné ki céljául. Rámutattunk arra a szerencsés körülményre, hogy városunk zenei kulturáltsága folytán (zeneiskola, dalkörök, zenei képzettséggel bíró amatőrök stb.) minden adottság megvan, csupán valakinek meg kellene szervezni a tehetségeket.
Nos, végre előkerült a komoly szervező is Tóth Sándor rom. kath. templomi karmester személyében. Lázas ambícióval gyűjti maga köré az énekesek, a dalárdisták tömegét, kiosztja a Cornevillei harangok stimmjeit, leül a zongora mellé, s három hónapos komoly tanulás után a szkeptikusan várakozó közönség előtt szétmegy a függöny…
Lendületes nyitány, majd egy tömör, fegyelmezett együttes lepi meg szerény dinamikai méretekhez szokott füleinket. A szín pergő élénksége, a precíz összjáték s a zökkenés nélkül egymáshoz simuló jelenetek már az első negyedórában eldöntik az előadás sorsát. A közönség meglepetése nőttön nő, a tapsok mind lelkesebben törnek ki, s az első felvonás után régi meleg premier-hangulatban gyúlnak fel a csillárok.
Nem akarunk részletesen foglalkozni a szereplőkkel, hiszen csupán a napilapok lelkesedő szavait ismételnők. Röviden csak annyit, hogy a kitűnő Bedő Emma s a nagyon komoly jövőt ígérő Máthé Margit, továbbá az intelligensen közvetlen, meleg orgánumú Gámentzy dr., a finoman lírikus Hajdó, aztán régi kedves ismerősünk: a 25-ik műkedvelő évet jubiláló Krón, a nagy sikerrel bemutatkozó Nemes és Fodor István (a színpad pedáns rendezője), végül a kórus minden egyes tagja komoly művészi ambícióval állta meg a helyét.
Az előadás nemes lendülete s a karnagy és szereplők meleg odaadása mellett eltörpülnek a tempók, kihangsúlyozások és a dinamika apróbb mulasztásai. Meg kell állapítanunk, hogy Tóth Sándor és teljes tábora a kezdet kezdetén is messze túl van a középszerűségen, s a start tempója után nincs kétségünk a komoly győzelem felől.
(M. I.)
[Korabeli újságkivágás, betűszignós szerző, jelöletlen megjelenési hely és időpont]
*
Szerk. megj. E kritika, amely érzékeltetni képes a színházi élmény eleven közelségét, nem sokkal a bemutató után jelenhetett meg. Bár a közlésnek sem helye, sem keltezése nem ismert, feltételezem, hogy az [M. I.] betűszignó mögött a zenészcsaládból származó, közismerten sokoldalú Metz István rejtőzhet. A bemutató vasárnapi megismétlését leginkább a jótékonysági cél indokolta.
Mindkét előadás helyszíne feltételezhetően a Transsylvánia Szálló színházterme volt.
A mellékelt, szintén Papp Máriától származó anyagok alapján biztonsággal megállapítható a bemutató időpontja: 1927. szeptember 24., szombat. Ez tehát azt jelenti, hogy téves az eddig feltételezett 1926-os keltezés.
*
Szerkesztői utószó a Virág György- emlékirathoz
Megtisztelő volt számomra Virág György felkérése, amellyel rám bízta színházi tárgyú emlékiratának közreadását és az ezt előkészítő szerkesztői munkát. Megbízóm bizonyosan nem tudhatta, hogy közel másfél évtizeddel ezelőtt volt egy kétéves "kalandom" a Székely Színház archívumba költözött történetével.
A kaland egy kétéves, csoportos színháztörténeti projekt volt (2002–2004), kicsit hosszú, de legalább annyira ambiciózus címmel: A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok. Kutatásvezetőként két egyetemi kolléga (Albert Mária, Balási András), két teatrológus diákunk (Andrészek István, Horváth Beáta) és két színházi alkalmazott (Ferencz Éva, Zeno Fodor) munkáját hangoltam össze. A projekt eredményeit most – terjedelmi okokból – csak címszószerű tömörséggel ismertetem.
Munkánk első, alapozó szakasza a vizsgált időszakban játszott valamennyi bemutató dokumentumainak szigorú időrendbe vétele, majd ennek alapján sorszámozott újrarendezése volt (külön e célra rendelt strapabíró borítékokban). Erre a sorrendre és erre a számozásra épültek rá a projekt második szakaszában azok a névmutatók (indexek), amelyek a Székely Színházban dolgozó bármely színész/rendező/díszlet- és jelmeztervező/zeneszerző/karnagy/koreográfus minden fellépését/munkáját digitálisan visszakereshetővé teszik (az előadások időrendben növekvő sorszáma alapján).
Az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény, illetve egy kronologikusan összeállított plakátkatalógus egészíti ki (325 színlap adataival). A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült kutatás anyaga másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott marad. E kutatás keretében készült el, de végül ettől függetlenített formában jelent meg Horváth Bea adattára, amelynek törzsanyaga a vizsgált korszak bemutatóinak szerepkatalógusa (Színházművészeti Egyetem kiadója, Marosvásárhely, 2006).
A kétéves kutatást finanszírozó Sapientia- Kutatási Programok Intézete – kutatási jelentésünk elfogadása mellett – munkánk kiadását már nem tudta vállalni. Most már be merem vallani: Virág György felkérése, majd a kilencrészes sorozat állandó szerkesztői tennivalói szinte terápiás erővel oldották fel bennem az egykori, be nem teljesült kutatási projekt frusztrációját. Az adattári indexek és statisztikai adatok ismerős, de zárt rendszerét szétfeszítették bennem a gyermekszínész színes emlékei: szerkesztés közben egyre inkább egy időutazás részesének éreztem magam. Otthon lettem a Székely Színház hétköznapjaiban. Köszönet az élményért.
*
A sorozat indulásakor nem üres ígéretként írtam le, hogy a hozzám vagy a szerkesztőségbe eljutó minden dokumentum végül a Székely Színház egyetlen jogutóda, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívumába kerül. A nekem küldött/átadott minden fotót – a tulajdonosokkal teljes egyetértésben – másolatban eljuttattam az archívumot gondozó Ferencz Évának, a sorozatot tartalmazó Népújság-számokat pedig személyesen adtam át neki. Saját kérésére itt jelzem, hogy Szabó Duci főiskolai leckekönyvét – amelynek belső címlapját az utolsó részben közöltük – Gáspárik Attila találta meg és adta át a Nemzeti Színház kutatóközpontjának.
A forrásoknak ezt a gondos számon tartását fordított irányban is fontosnak tartom. Kérem, valahányszor a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának honlapján a 2002–2004-es kutatási projektből származó színháztörténeti anyagot vagy adatot használnak, az íratlan pályázati etika szellemében mindig tüntessék fel az egykori projekt finanszírozójának fentebb már jelzett nevét (rövidítve:SAPIENTIA-KPI – K/ 450/2003-2004 kutatási projekt adatai). A Virág György-emlékirat részleteinek átvétele esetén csupán a szerző nevének feltüntetéséhez ragaszkodom.
Lázok János
Népújság (Marosvásárhely)

Ballagás a Művészeti Egyetemen
Tele tarisznyával indulnak útnak
Poénos jelenetekkel, zenével, bábjátékkal színesített ünnepség keretében búcsúztak szombaton a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős hallgatói. A ballagásuk is olyan volt, mint az ott töltött évek: bohém, laza és családias hangulatú.
A Művészeti Egyetem ballagási ünnepsége csöppet sem nevezhető szokványosnak, a végzősök különféle jelmezeket öltenek magukra, és a díszbeszédek mellett a diákok játsszák a főszerepet, szórakoztató produkciókkal készülnek, énekelnek, táncolnak, báboznak, megcsillogtatják tehetségüket. A végzősöktől búcsúzó pedagógusok pedig mintegy második szülőként, jó barátként szólnak hozzájuk.
Elsőként Balási András, az intézmény rektorhelyettese gratulált a végzősöknek, kiemelve érdemeiket, majd dr. Oana Leahu, a Román Művészeti Kar dékánja vette át a szót. Mint mondta, pedagógusként minden pillanatot ki kell használni, hogy az együtt töltött idő alatt minél többet nyújtsanak diákjaiknak.
– Kívánom, hogy azt érezzék, megtalálták a helyüket az életben – búcsúzott.
Dr. Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja elismerte, különleges pillanatokat jelentenek számára a ballagási ünnepségek, ugyanis más egyetemekkel ellentétben, diákjaik produkcióikkal pár perc leforgása alatt bebizonyítják, hogy mennyire tehetségesek, hogy érdemes volt ide járni.
– Egy-egy távozó osztály láttán visszaemlékszem, milyenek is voltak ezek a fiatalok az egyetemi felkészítőkön, és ekkor látjuk be, hogy az oktatásügy meglepő utasításai, a teremhiány és különféle nehézségek ellenére a munkánknak van értelme, és jól döntöttünk, amikor Önöket vettük fel – fogalmazott a dékán, és jó szerencsét kívánt a pályakezdő művészeknek, ugyanis, mint mondta, ebben a szakmában a tehetség és a tudás mellett szerencse is szükséges ahhoz, hogy a megfelelő, testhezálló feladatok rájuk találjanak.
A román és magyar tagozat végzősei köszönetet mondtak mindazért, amivel az egyetemi évek során feltarisznyálták őket, kiemelve, hogy a tanáraikkal való viszony nem abban merült ki, hogy a katedra mögül leadták az anyagot, majd távoztak, hanem mentorként mellettük álltak, ösztönözték őket, mi több, ha a helyzet úgy kívánta, baráti öleléssel fordultak feléjük, emberségre, alázatra nevelték őket.
Ez a hangulat főként Horváth Anna, a magyar tagozat végzőseit képviselő hallgató szavaiból köszönt vissza, aki a pedagógusoktól a kapusig mindenkinek megköszönte azt a pluszot, ami különlegessé tette az ott töltött éveket és amivel hozzájárultak ahhoz, hogy tehetségük kibontakozhasson és minél felkészültebben lépjenek ki a nagybetűs életbe. A rövid és lényegre törő köszöntők sorát vidám jelenetek, zene, bábjátékok, valamint dr. Molnár Tünde orgonaművész és Strausz Imre orgonajátéka színesítették.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar színisek találkozója Marosvásárhelyen
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ad otthont a héten zajló Kárpát-medencei magyar színisek találkozójának. A marosvásárhelyi mellett a kolozsvári, a budapesti és az újvidéki egyetem tanárai és diákjai vesznek részt a rendezvényen, a különböző pedagógiai gyakorlatok módszereinek elsajátítása, szakmai eszmecsere és kapcsolatépítés céljából.
A projekt ötlete Gáspárik Attilától származik, azt gondolták és fejlesztették tovább a szervezők, illetve terjesztették ki a Kárpát-medencére, hogy a különböző egyetemeken tanuló diákok, illetve tanító pedagógusok megismerhessék egymást, egymás munkamódszerét – számolt be a kezdeményezés lényegéről Kós Anna, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magyar művészeti karának dékánja.
A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem színművészeti tagozatáról Palocsay Kata tanár vesz részt a workshopon tizenegy elsőéves hallgatóval, a Budapesti Film- és Színművészeti Egyetemet Forgács Péter képviseli tíz tanítványával, az Újvidéki Művészeti Akadémiáról nyolc diákkal Balázs Áron és László Sándor érkezett, míg a házigazdák közül Gáspárik Attila a tanítványaival. A cél egy olyan alkotói műhely létrehozása, ahol változatos munkamódszerek után kutatva, kísérleti jellegű színházi gyakorlatokat próbálhatnak ki a fiatal színházi alkotócsoportok.
Ahogy Balási András dékán elmondta, 1996–97-ben a budapesti egyetemmel közösen már szerveztek egy hasonló workshopot Marosvásárhelyen, illetve egy stúdiófesztivált, amelyen a kaposvári egyetem képviseltette magát. A 90-es évek elején is volt egy hasonló, stúdiószínházak fesztiválja, amelyen Benedek Miklós vett részt az osztályával Budapestről. E mostaninak Gál Attila Csaba az ötletgazdája, aki bízik abban, hogy folytatása is lesz.
Míg 1989 előtt Európában két helyen, Budapesten és Marosvásárhelyen képeztek magyar nyelvű színészeket, mostanra sokat változott a színészképzés palettája – vázolta Gáspárik Attila a ma jellemző állapotokat: az ő csoportjában nincsenek marosvásárhelyi hallgatók, az újvidéki oktató budapesti, kolozsvári és marosvásárhelyi diákokat képez, Budapesten pedig szintén hasonló a helyzet, sokfelől érkeztek a színészpalánták. Az is különbözik, hogy hol milyen hosszú a képzés ideje: Budapesten öt év, Újvidéken négy plusz egy, Romániában három plusz két év.
Az egyhetes projekt meseszerűen jött létre – ismertette Vass Levente, a Studium-Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke. A hallgatói önkormányzat kitalálta és a tanári karhoz fordult, az meg a Studium-Prospero Alapítvány támogatását kérte, amely a Bethlen Gábor Alapítvány segítségét. Az a nemzetpolitikai államtitkársághoz, illetve a magyar miniszterelnökségi hivatalhoz fordult támogatásért. Végül, mint a mesében, ahogy a retket közösen húzták ki a földből, ez is közös erőből születhetett meg.
A végső eredményét a projektnek június 12-én, vasárnap délután 3 órától kezdődően tekinthetik meg az érdeklődők a Stúdió Színházban.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

MASZIDI Vásárhelyen
Volt egy régi ötlet, ami nemrégiben beteljesedett. Volt egy jó terve az egyik hallgatónak, ami az egyetem vezetőségénél és tanári karánál megértésre lelt. Volt egy alapítvány, amely ezt támogatta. És lett egy olyan találkozó, amely ritkaságszámba megy a honi és a külföldi színházi életben egyaránt.
A MASZIDI-ről, avagy magyar színházi diáktalálkozóról van szó, amely június hatodika és tizenkettedike között zajlik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. A dolog lényege, hogy Gaál Attila Csaba hallgató ötlete nyomán meghívták a magyarországi és határain túli színművészeti egyetemek tanárait és diákjait egy egy hétig tartó, közös alkotómunkára – a részt vevő tanárok számukra idegen hallgatók alkotta csoportokat irányítanak, a projekt célja pedig egy olyan alkotói műhely létrehozása, ahol változatos munkamódszerek után kutatva, kísérleti jellegű gyakorlatokat próbálhatnak ki a fiatal színházi alkotócsoportok. Az egyhetes munka során van elméleti képzés, gyakorlati munka, a hét végén pedig különböző produkciók formájában bemutatásra kerül az elsajátított mesterségbeli tudás. Mindezzel kapcsolatosan szerda délben tartottak sajtótájékoztatót az egyetem előcsarnokában, ahol Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja üdvözölte a megjelenteket, közöttük a budapesti, újvidéki, Kolozsvári színművészeti egyetemen tanító vendégtanárokat és az ötletgazdákat.
– A rendezvény a Gaál Attila Csaba ötlete és Gáspárik Attila régi tervének kiterjesztése. Amikor új szakokat indítottunk, ő mondta, hogy azok a diákok, akik nálunk végeznek, generációként mennek tovább, olyanokként, akik ismerik egymást és együtt dolgoztak, tudják, hogy kihez forduljanak, ha például egy számukra megfelelő rendezőre, díszlettervezőre lesz szükségük. Arra gondoltunk, hogy ugyanez történik a Kárpát- medencében is: ha a hallgatóink a többi, hasonló profilú egyetem diákjaival együtt dolgozhatnának, tudnák, hogy kiket hívjanak előadásaikhoz a későbbiekben. Ezért karoltuk fel a Gaál Attila Csaba ötletét. A találkozón részt vevő tanárok: Kalocsai Kata Kolozsvárról, Forgách Péter Budapestről, Balázs Áron és László Sándor Újvidékről, valamint Gáspárik Attila Marosvásárhelyről.
Balási András rektorhelyettes hozzátette: – Ennek voltak előzményei, ’96–’97-ben a budapesti egyetemmel közösen szerveztünk egy workshopot, illetve két stúdiófesztivált. A mostani találkozót a Bethlen Gábor Alapon keresztül jelentős összeggel támogatta a Studium–Prospero Alapítvány, köszönjük nekik.
– 1989 előtt magyar nyelvű színészképzés Európában két helyen volt: Budapesten és Marosvásárhelyen – mondta Gáspárik Attila. – Ha egy magyar színjátszás van, és ez helytől független, akkor mi lenne, ha a képzésben is gondolatokat cserélnénk egymással? Ha azokat az ingereket, amelyek pluszban érintenek minket a román vagy szerb színjátszásból, kicserélnénk egymás között? Akár tanárcserékben is gondolkodhatunk. Nem vagyunk egymásnak rossz értelemben vett konkurensei, csak egyeztetési problémáink vannak, nagyok a távolságok. Magyarországon osztatlan színészképzés zajlik öt éven át, Újvidéken 4+1 év a képzés, itthon 3+2. És elvileg ugyanazt tanítjuk. Arra is jó ez a találkozás, hogy megbeszéljük a különbségeket. Nagyon heterogén a hallgatói csoportok összetétele, vannak bennük első- és harmadévesek például. Én improvizációval és történetépítéssel foglalkozom velük, ez mindig működik. Nagyon büszke vagyok Gaál Attila Csabára, hogy kitalálta ezt a dolgot, ugyanakkor az egyetem vezetőségének hozzáállását is tükrözi, hogy meghallgatjuk a diákjaink véleményét, és a jó ötleteket segítünk megvalósítani – ő Budapestről érkezett és az egész hallgatói önkormányzat részt vett a szervezési munkákban.
Forgách Péter is felszólalt: – Színjátszás egyféle van. Mindegy, hogy ki honnan jött, ugyanazt beszéljük, ugyanazt kergetjük, ami különbség, az csupán személyes különbség. Ez a találkozó, amin most részt veszünk, egy nagyon értelmes dolog, akkor is, ha még kísérleti stádiumban van. De öröm részt venni benne, valószínűleg a színészképzés természete, hogy összezáródnak az emberek.
– Arra koncentrálok, hogy a jelen pillanatban a lehető legjobban, legkényelmesebben, a legjobb körülmények között peregjen a fesztivál, és ha úgy ér véget, hogy emberileg egy kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, akkor elértük a célunkat – tette hozzá Gaál Attila Csaba, majd a Studium–Prospero Alapítvány vezetője, dr. Vass Levente szólt: – Ez a történet számomra örömmel ért véget. Egy hallgató elkezdte, majd partnerek lettek az oktatók, a színház, az alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzetpolitikai Államtitkárság, és most itt vagyunk. Az elkövetkezőkben is biztosítjuk a partnerséget, mert úgy érzem, ennek a találkozónak lesz folytatása. Az alapítvány is közös termék, a Studium orvosi jellegű, a Prospero a Művészeti Egyetemen zajló állami magyar oktatás háttérintézménye. A tavaly jogilag egybevonódtunk, a magyarországi Nemzetpolitikai Államtitkárság és a Bethlen Gábor Alap támogat bennünket: az ilyen és ehhez hasonló rendezvények megszervezéséhez 10 millió forint áll rendelkezésre évente, ezen eseménysorozat megszervezéséhez 2 millió forinttal járultunk hozzá.
A találkozó esti programpontjait a diákok állították össze, a szakmait a tanárok. Harsányi Zsolt elárulta, nem volt meghatározva, hogy ki mit csinál az általa tartott órán. Mindenki elhozta a saját munkamódszerét, ötletét, és kitalálta azt, hogy hogyan dolgozik idegen diákokkal. Ezen munkamód-szerek között volt jelenetírás és rendezés, maszkok készítése, improvizációs gyakorlatok és történetépítés. A hétvégi előadásokat a nagyközönség is megtekintheti, az időpontokra még visszatérünk.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Tanévnyitó ünnepség a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
A művészet olyan, mint a szerelem
Hétfőn délelőtt 10 órakor vette kezdetét a tanévnyitó ünnepség és vele együtt az új tanév is a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Az intézmény Stúdió Színházának termét teljes telt házas tömeg vette birtokba az egyórányi ünnepség idejére – régebbi és frissen felvételt nyert hallgatók, oktatók, szülők és barátok. A Gaudeamus közös eléneklését követően Molnár Tünde orgonaművész, az intézmény tanára adta elő Louis Vierne Westminsteri harangok című művét, majd Balási András, az egyetem rektorhelyettese szólt az egybegyűltekhez. – Két évtizede vagyok itt, újra és újra átesek a véget nem érő felméréseken – ilyenkor derül ki, hogy időközben rengeteg szép és jó dolog történt az egyetemen. De mindennek alapja a tehetség, a hallgatók tehetsége, amely kötelez bennünket, tanárokat – arra, hogy mindannyian jók legyünk. Ezért érdemes dolgozni, munkálkodni, és a szakmának alázattal ugyan, de mesterévé válni.
Larisa Trifu harmadéves koreográfia szakos hallgató fellépését követően Koós Anna, az egyetem magyar szakának dékánja szólalt fel. – Az ország az elmúlt években felzárkózott a Nyugathoz, abban az értelemben is, hogy nagyon erős a verseny a felsőoktatási intézmények között. A mi végzett egykori hallgatóink 90 százaléka mind ebben az egyetemen tanult szakmában dolgozik. Örvendünk ennek, úgy, ahogyan az új évnek, az új kihívásoknak is – mondta Koós Anna, majd Lőrinczi Lehel másodéves zenepedagógia szakos hallgató orgonajátékát követően Oana Leahu, a román szak dékánja lépett a Stúdió Színház színpadára.
– 172 diákunk van. Sok minden történt az elmúlt években, de az az óhaj, hogy a kollegiális viszony ne változzon, megmaradt. Annak, aki az egyetem kezdetétől doktorálni szeretne nálunk, összesen hét évig kell itt tanulnia – a hallgatók és tanárok közötti jó viszonynak már csak ezért is meg kell maradnia. A művészet olyan, mint a szerelem, és mi hiszünk mindkettőben.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)

Az emlékezés egy büfé
Philter-projekt: kánonformáló erdélyi előadások
Kánonformáló erdélyi magyar színházi előadások – ez volt a tematikája a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem által szervezett konferenciának. A rendezvényen a 2013 óta budapesti szakemberek kezdeményezésére folyó, Philter-projekt című színháztörténeti kutatás eredményeit jelenítették meg az előadók múlt hét péntekén. Az egész napos eseménysorozaton kánonformáló erdélyi előadások kerültek bemutatásra a Stúdió Színház előcsarnokában, olyan rendezőktől, mint Harag György (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Az ember tragédiája), Antal Pál (A kék madár), Tompa Miklós (Pompás Gedeon), Bocsárdi László (Übü király), Parászka Miklós (A vihar), Tompa Gábor (A buszmegálló, Godot-ra várva), Barabás Olga (Don Juan) és Victor Ioan Frunza (Rosen-crantz és Guildenstern halott).
Az előadásokon (Jákfalvi Magdolna-Kékesi Kun Árpád: Erdély. Philther. Színháztörténet. Kovács Levente: Az ember tragédiája, 1975. Lázok János: Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1975. Novák Ildikó: A kék madár, 1982. Boros Kinga: Pompás Gedeon, 1983. László Beáta: Übü király, 1986. Ungvári Zrínyi Ildikó: A vihar, 1988. Albert Mária: A buszmegálló, 1989. Balási András: Don Juan, 1997. Nagy B. Sándor: Godot-ra várva, 2005. Varga Anikó: Rosencrantz és Guildenstern halott, 2010) időhiány miatt sajnos nem tudtunk részt venni, ellátogattunk azonban a délutáni kerekasztal-beszélgetésre, amelynek központi témájaként a színházi emlékezetet jegyezték a szervezők.
Az előcsarnokban zajló szabad beszélgetésen Ungvári Zrínyi Ildikó vállalta a moderátor szerepét, az első kérdése az volt, hogy mennyire fontos a kutatók, szakma, kritikusok szemszögéből a színházi emlékezet?
Válaszában Kovács Levente érdekes megközelítésben szólt a színházi emlékezetről és annak csavaros mivoltáról. – Húsz évig vezettem jegyzőkönyveket tanszékülésekről, szemléltető főpróbákról. A csalás abban állt, hogy ha valami keményebb dolog hangzott el, azt én finomítottam, mert eredeti tartalmukban felértek volna egy denunciálással. Ezért kellő forráskritikával kell élni a régi jegyzőkönyvek kutatásánál. Volt, amikor egyesek rosszindulatúan az elhangzottaknál keményebb dolgokat írtak bele ezekbe a jegyzőkönyvekbe. Sok nagy rendező nem akart írással foglalkozni, ezért a hatvanas évek elején álneve voltam több jeles professzornak, például Harag Györgynek. Megtörtént, hogy tudatták, az ideológiai munkát ellenőrző brigád érkezik az intézetbe, nekünk pedig nem voltak munkaterveink. Két éjszakán keresztül dolgoztam: csináltam két félévi munkatervet, tíz jegyzőkönyvet. Egy szó sem volt igaz belőle. Bevették. A kérdésem: ha egy ifjú kutató elvállalja, hogy a főiskola történetéről írni fog, vajon ki tudja deríteni, hogy mindez nem volt igaz? Mert itt még sok kikutatnivaló lesz. Haragot naponta felhívták a megyei pártbizottsághoz, ahonnan néha igen gyűrötten jött vissza. Ezek a stresszek benne voltak a munkában, és soknak nincs nyoma, csak az emlékezés, az oral history áll a rendelkezésünkre. Ezeket a dolgokat is fel kell kutatni, addig, ameddig élnek olyan emberek, akik emlékeznek rájuk. Ezt szeretném javasolni: meg kell keresni, hogy hogyan látta mindezt az, aki például egy gyűlésen mondott valamit, utána pedig mást gondolt. Ilyen volt a Szabó Lajos csele is: párttagot csinált azokból, akiknek semmi közük nem volt a kommunizmushoz, és ezáltal megvédte a színház és az iskola autonómiáját. Nálunk ez egy felkészített, ötödik hadoszlop volt. Ezeket az árnyaltságokat figyelembe kell venni – Vásárhelyen például négy nagyon rendes gyárigazgató volt: kommunista igazgatók voltak és közben rengeteget tettek a magyarság megmaradásáért, azért, hogy ne lehessen például az üzemeket elrománosítani. Funkció kellett ahhoz, hogy védekezni tudjunk, és ez a színházban is megvolt.
– Fantasztikus azt tapasztalni, hogy Harag György kisujjában volt a színház, mégis mindennap kísérletezett és soha nem dicsérte a saját zseniális dolgait – tette hozzá Kincses Elemér. – Ami a cenzúrát illeti, a Seneca című darabomnak nyolc kritikai főpróbája volt.
A nyolcadikra eljött egy bukaresti cenzor, rendben találta. Nem ő, hanem egy Gáspár nevű helyi elvtárs szólt bele, aki segéd-teniszedző lett később Magyarországon a Városligetben. Ilyen idők voltak. A színházban az a kétségbeejtő, hogy a zseniális előadásokra emlékszel és a nagyon rosszakra. A középszerűekre nem. Az, hogy ki mire emékezik, a saját műveltségétől függ. Azokra emlékszem, amelyeket nagyszerűnek tartottam. A 3-400 előadásból 10-15-öt tartok zseniálisnak. Ez összefügg a privát emlékezettel, a borzasztó pedig az, hogy az agynak nem lehet parancsolni.
– A kollektív emlékezés foglalkoztat engem – árulta el Albert Mária. – A Philter gyakorlata azt a felfedezést jelentette, hogy kialakul egy párbeszéd az előadásokról. Az alkotók számára mit jelent ez a párbeszéd?
Váta Loránd szerint egy dolog, amit közölnek az adatok, más, amikor csak beszélünk az előadásról. – Az én reflexióm másfajta, a többieké megint más. Mivel a színház egy lélegző dolog, akkor fog szép képet kapni egy olvasó egy ilyen jelenségről, ha az sok színből áll össze.
Az emlékezés egy büfé. Színészi szempontból e büfének az a veszélye, hogy azok a dolgok, történetek, amiknek nincs érdekessége, elvesznek. Azok a jók, amiknek az emlékezés folyamán megmarad az előadás jellege, ha a színész akkor is elő tudja adni magát.
– Nemcsak a színészek és a kritika, hanem a nézők megszólaltatása is fontos, és ennek van egy olyan módszertana, amely megkereshető és egymással szembesíthetővé teszi a kutatott előadásokat – vélte Lázok János. – A külföldi kutatásokban használták az oral historyt is mint dokumentálási lehetőséget. A Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárában létezik egy igen komoly anyag, amelynek van egy digitalizált, javított formában felvett része. Viszonylag kevesen tudnak azonban Csifó János interjúkötetéről, amelyben nyolc-tíz színésszel, igazgatóval interjúzott, és amely hozzáférhető az interneten írott formában és felvételként is.
– Találkoztam olyan alkotóval, aki nem dokumentálja magát. Barabás Olga pl. az előadásait nem nagyon véteti fel. Mi lesz a segítségünkre, ha az alkotók nem fordítanak erre figyelmet, mi lesz az előadásokkal? – kérdezte Ungvári Zrínyi Ildikó.
– Ma már nagyon erős tudatosság van arra, hogy mindent rögzítsünk, kinyílt ez a dolog. Régebb nem létezett a rögzítés ösztöne. Minket a kilencvenes években az a tanárgeneráció tanított, amely folyamatosan mesélt régi dolgokról, és ez számunkra többet ért, mint egy könyv, mert ezen sztorik hatására sokkal kíváncsibbakká váltunk, személyes élményként éltük meg mindazt, amit elmeséltek nekünk – mondta Váta Loránd a sztorikban, történetekben gazdag, jó hangulatú délutáni beszélgetésen.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Második családjuktól búcsúztak
Ballagás a Művészeti Egyetemen
Szórakoztató produkciók, valamint a szemekbe könnyeket csaló, őszinte vallomások tették különlegessé a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem pénteki ballagási ünnepségét. A hamuban sült pogácsa helyett három vagy öt év tapasztalata és tudása lapult a végzősök „tarisznyájában”. Mi több, amint azt ők maguk is megfogalmazták, ennél is fontosabb, hogy a szakmai ismeretek mellett társaik és tanáraik személyében második családra tettek szert a Köteles utcai egyetemen.
Idén sem szakítottak a hagyománnyal a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős hallgatói, ezúttal is a szokványostól eltérő ballagási ünnepséggel rukkoltak elő, ahol a főszerep a végzősöké, illetve a tehetségüket bizonyító produkcióké volt.
Bizonyára most sem volt nehéz dolguk kitalálni és kiválasztani a műsorszámokat összekötő jeleneteket, hiszen rengeteg a tehetséges diák, akik szívesen állnak színpadra. Az egyes szakok hallgatói színvonalas, szórakoztató műsorszámokat mutattak be, énekeltek, táncoltak, poénos jelenetekkel csaltak mosolyt társaik, tanáraik, valamint a közönség soraiban ülők arcára.
Dr. Balási András rektorhelyettes beszédében rámutatott, bár nehéz évet zár az egyetem, amikor akkreditációs eljárás, számvevőszéki vizsgálódás és a bürokrácia bonyolították a mindennapokat, de arra törekedtek, hogy a diákok ebből semmit se érezzenek. – Hogyan lehet mindezt túlélni? A tehetségüket, a nagyszerű diplomamunkáikat látva, Önökből merítünk erőt, hogy folytatni tudjuk a munkát. Azt kívánom, kedves végzősök, hogy sikerüljön az életútjuk, és kicsi egyetemünk kapui mindig nyitva lesznek Önök előtt – búcsúzott a rektorhelyettes.
Dr. Oana Leahu, a román művészeti kar dékánja elmondta, optimista, ugyanis a ballagást megelőző este tértek haza a színész szakos diákokkal egy turnéról, aminek a tapasztalata ismét bebizonyította számára, hogy az embereknek igenis szükségük van a színházra.
Az Ungvári Anita hallgató által rendezett kisfilm levetítését követően dr. Kós Anna dékán köszöntötte a végzősöket. Mint mondta, a búcsúzás napja valójában nemcsak a diákokról, hanem a tanárokról is szól, és teljesen más hatással van egy pedagógusra az a ballagás, amikor végzős osztályát kell útnak engednie. A dékán asszony bevallotta, sajnálattal vesz búcsút a diákjaitól, kissé úgy érzi magát, mint egy mesterember, aki idő előtt kiad egy munkát a kezéből, szeretne még egy kis időt, hogy még több útravalót adhasson át a fiatal tehetségeknek, akiktől ő maga is oly sokat tanult az elmúlt években. – Hosszú fejlődési időszak következik számotokra, amikor nap mint nap új kihívásoknak kell eleget tegyetek, mert ez a mesterség, amit választottatok, erről szól – szólt az egyetem padjait elhagyó fiatalokhoz dr. Kós Anna.
A végzősök nevében Carmen Ghiurco és Dunai Júlia mondtak köszönetet a tanároknak, társaknak, valamint az intézmény dolgozóinak a támogatásért, emberségért, amiben részük volt az itt töltött három-öt év alatt. – Nekünk nem tanáraink voltak itt, hanem barátaink, bizalmasaink, pszichológusaink, az anyukáink – fogalmazott Carmen Ghiurco.
A ballagási ünnepség talán legmeghatóbb mozzanata volt, amikor a végzős színész mesteriző hallgatók egy kisfilmben mondtak köszönetet, és adtak hálát, könnyeikkel küszködve, mindazért, amit az egyetemen töltött évek alatt kaptak egymástól, tanáraiktól. Talán Illés Alexa fogalmazta meg legtalálóbban a lényeget, hogy mindamellett, hogy sokat tanultak itt, tapasztalatot szereztek, a legnagyobb kincs az a közösség, a második család, aminek a részei lehettek.
MENYHÁRT BORBÁLA / Népújság (Marosvásárhely)

Nemzetközi Színháztudományi Konferencia Marosvásárhelyen
Várják a jelentkezőket
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem december 8-án szervezi meg éves színháztudományi konferenciáját, amelynek idei témája a devised theatre. A jelentkezés és a rezümék beküldésének határideje október 15., derül ki az egyetem közleményéből.
A brit színházban az 1960-as években felbukkanó közös alkotási gyakorlat (később devised theatre) vagy – amerikai változatban – a kollektív alkotás arra tesz kísérletet, hogy lemondjon a színházi rendszer klasszikus alárendelési viszonyairól. Az előadás szövege nem a priori, hanem egy ötletből vagy témából születik, a rendező sem az előadás egyetlen vezérlője, mint a rendezői színház esetében. A színész a rendezővel egyenlő mozgásteret kap az alkotási folyamatban, de a színházi termék fejlesztésének ugyanolyan fontos résztvevője a díszlettervező, a koreográfus vagy a világítás tervezője is. Az egykori hierarchikus rendszer helyett ez a művészi együttműködés a résztvevők azonos mértékű aktív hozzájárulását javasolja. Az előadás felépítésének módszere gyakran improvizatív vagy játékos, de mindenképpen szükséges annak megértése, hogy a „másik” (rendező, színész, drámaíró, díszlet- és világítástervező) hogyan alakítja saját koordinátái szerint az előadás anyagát, olvasható a közleményben.
„A devised vagy kollektív módszereket használó színház alternatívákat javasol a klasszikus színházra. De vajon egyszersmind új esztétikát is teremt? Mennyire átjárhatók a művészi alkotás törvényeinek határvonalai a fent említett módszerek esetében? Milyen helyzetben találja magát a drámaíró a devised theatre eszközeit használó társulatokkal vagy csoportokkal történő együttműködésben? A kollektív alkotás új szerepépítési technikák kifejlesztésére kényszeríti a színészt? Lehet, hogy a szerep maga – akár drámai, akár színpadi – csak egykori történelmi jelentésének árnyékává válik? Mi történik a régi hierarchiákkal az új alkotási folyamatban? Valóban egy demokratikus alkotói környezet alakul ki, vagy az „alárendeltség” és „fölérendeltség”, bár új köntösben, de mégis megmarad? Ki is a színpadi folyamatok összehangolásának új szakértője? Vajon az így megjelenített témák csak bizonyos közönségrétegekhez szólnak? Illenek-e a „társadalmi” és „politikai” jelzők az ilyen típusú alkotói gyakorlatra? A fentiekben a közös alkotás és a devised theatre típusú módszerek és a színház találkozásának csak néhány lehetséges kutatási irányát soroltuk fel”.
A konferenciára egyetemi oktatók, kutatók, művészek, doktori iskolák hallgatóinak jelentkezését várják. A maximum 400 szavas rezümét e-mail-ben angol, francia, román vagy magyar nyelven, a következő címekre lehet elküldeni: Balási András (balasi.andras1@gmail.com) vagy Raluca Blaga (raluca.balan@gmail.com) 2017. október 15-ig. A konferencia nyelve angol, francia, román és magyar.
A részvételről a Tudományos Tanács dönt 2017. november 1-ig. A dolgozatokat megjelentetik a Művészeti Egyetem SYMBOLON című színháztudományi folyóiratában és a www.ceeol.com adatbázisban. Szabadság (Kolozsvár)

Egy fontos színháztörténeti adattár – és szakmai tanulságai 1
Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is.
Lázok János
1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017.
2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait.
3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája.
4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely)