TÚLSÚLYBAN? Magyarok a Román Kommunista Pártban 1944-1948
Az 1944-1948 közötti átmeneti időszak és az RKP hatalomra kerülésének egyik igen fontos kérdése a kisebbségiek által betöltött szerep. Igaz, hogy a kisebbségiek importálták a kommunizmust Romániába?
Milyen arányban voltak jelen a különböző romániai nemzetiségek a Román Kommunista Párt soraiban? Mivel magyarázható a jelenlétük? Kisebbségiek vezették az RKP-t az első időszakban? Hogy alakult a magyarok jelenléte?
Az RKP két világháború közötti történetét jelentősen befolyásolta, mondhatni meghatározta a kisebbségiek jelenléte a párt vezetői és tagjai között. Az 1933-ban regisztrált 1635-ös tagság etnikai szempontból nagyon változatos képet mutatott. A párttagok etnikai megoszlása a következőképpen alakult: magyar 440, román 375, zsidó 300, bolgár 140, orosz 100, moldován (besszarábiai) 70, ukrán 70, egyéb 170.
Az 1944. augusztus 23-i államcsíny gyökeresen megváltoztatta az RKP státusát. A párt 23 évi fennállása alatt csupán egy frakcióktól szétszabdalt, periférikus politikai csoportosulásként létezett. Az 1944-es év kül- és belpolitikai eseményei, a szovjet jelenlét hirtelen befolyásos tényezővé tették. Az RKP egyre nagyobb szerepet kapott és játszott a háború utáni román kormányokban. Ez a szerep szükségessé tette, hogy a bukaresti pártközpont legitimációt szerezzen, tömegtámogatottságra tegyen szert.
Az RKP bukaresti központja első lépésként megnyitotta a párt kapuit majdnem minden belépni akaró előtt. A nagyfokú propaganda megtette a hatását, ugyanis az RKP már 1945 júliusában 148.521 tagot számlált, amely az 1944-es adatokat tekintve, látványos és gyors növekedésként értékelhető. (1. táblázat). A párttagok etnikai összetételét és területi megoszlását vizsgálva azonban bizonyos „aránytalanságokat” figyelhetünk meg. Az ország iparilag fejlettebb régióiban (Bánság, Kolozs, Brassó, Prahova, Bukarest) nagyobb volt a párttagok száma, mint a gazdaságilag elmaradottabb, rurális jellegű vidékein (Olténia, Dobrudzsa).
Ugyancsak szembetűnő jelenség a kisebbségiek (magyarok, zsidók, szlávok) arányaiban viszonylag masszív jelenléte a párttagok körében. Országos szinten, 1945 nyarán a párttagok 19%-a a magyar lakosság köréből került ki, de jelentős arányban képviseltették magukat a zsidók (5,7%) és a szlávok (ukránok, szerbek, szlovákok, ruténok 4%) is. Bizonyos erdélyi régiókban a magyar párttagok abszolút többségben voltak (Szatmár, Brassó, Kolozs), de más tartományokban is jelentős arányban mutatható ki a magyar jelenlét.
Országos szinten a párttagok 37%-a (55.582) származott Erdélyből, akiknek közel fele, 50,4%-a vallotta magát magyarnak, amely megközelítőleg kétszeres felülreprezentáltságot jelentett. (1. táblázat) A párt tagsága az 1946-os év folyamán is folyamatosan növekedett. Az 1946-os év végére az 1945 nyarán regisztrált adatok megduplázódtak, a pártagok száma elérte a 379.455-es számot. (2. táblázat) A párttagok számának növekedése az ország „Ókirályság”-nak is nevezett részén csökkentette a különböző régiók közötti eltéréseket. Az abszolút román többségű területeken bekövetkezett változások következtében ugyan csökkent a kisebbségiek aránya (országos szinten: magyarok 16,2%, zsidók 5,5%, szlávok 3,7%), de jelenlétük a pártban még mindig meghatározó volt, főleg az erdélyi régiókban (Erdély szinten: magyarok 45%, zsidók 3,3%, szlávok 5,9%) (2. táblázat)
Az 1947-1948 közötti két év jelentős változásokat eredményezett a párt tagságának etnikai összetételét illetően. A Román Szociáldemokrata Párt és az RKP egyesüléséből létrejött Román Munkáspárt 1948 novemberében 730.195 tagot számlált, amelynek már „csak” 10,98%-a volt magyar származású, és 3.75% vallotta magát zsidónak. Ezek az arányok már többnyire megfeleltek az illető népcsoportok országos arányainak. Az 1947-1948-ban kialakult arányok az 1948-as párttisztogatás után sem változtak látványosan: magyarok 11,34%, zsidók 3,54%. (3. táblázat)
A továbbiakban nézzük meg, hogyan alakult a párttagok összetételének aránya két, a jelenség szempontjából jelentős erdélyi megyében, Kolozs és Maros megyében. A román többségű Kolozs megyében 1946 januárjában a párttagok több mint fele 67,38% (6818 személy) volt magyar, 29,44% (2979 személy) román és 3,17% (321 személy) zsidó.
Kolozs megyei szinten a párt etnikai összetételét illetően már az 1946-os év végére látványos változások mentek végbe, ugyanis a román párttagok aránya elérte a 40,64%-ot, a magyarok aránya visszaesett 54,45%-ra, a zsidóké pedig felemelkedett 4,91%-ra. (4. táblázat)
Az 1946-os évben a magyar többségű Kolozsváron is változott a párt etnikai összetétele. Az év eleji adatokhoz viszonyítva a román párttagok száma látványosan megnövekedett, ennek következtében pedig, annak ellenére, hogy számszerűleg itt is növekedésről beszélhetünk, csökkent a magyar és a zsidó párttagok aránya.
Mégis megfigyelhető egy folyamat, miszerint az új tagok többsége román nemzetiségű volt. Ez talán annak is betudható, hogy Észak-Erdély kérdését a nagyhatalmak Románia számára kedvezően oldották meg, és hogy a párton belül is kezdetét vette egy erőteljes románosítás.
Sok román azért lépett be a pártba, mert ott túlsúlyban voltak a kisebbségiek.
Maros megyében az országos viszonylatban kisebbségben, de megyei szinten még többségben levő magyarsága adta 1945-ben és 1946-ban a Maros megyei RKP tagságának több mint 80%-át: 1945-ben 85,49%, 1946-ban 83,02%. Ezek az arányok mindenképp eltérnek a megye etnikai arculatától, 50,8% magyar, 46% román.
1947-től a románság csatlakozása az RKP-hoz egyre nagyobb arányokat öltött. 1947 végén a párttagok 22,61%-a volt román nemzetiségű. A magyarok aránya visszaesett 73,64%-ra, de még így is az abszolút többséget jelentették. Az 1948-as esztendő eseményei folytán a Maros megyei RKP tagságának etnikai összetétele a román és a magyar nemzetiségűek arányát tekintve jelentős változáson ment keresztül. A magyarok aránya visszaesett 55,50%-ra, a románság aránya pedig elérte a 39,86%-t. 5% eltéréssel ezek az arányszámok megfeleltek már a megyei arányoknak
Ami Marosvásárhelyt illeti, a város 74,28%-át kitevő magyarság a párttagok 61,89%-t adta, a 23,40%-t kitevő románság pedig az összes párttagok 29,44%-t. A város összlakosságát tekintve a zsidók képviseltették magukat a legnagyobb arányban az RKP-ban. A város lakosságának 1,62%-a volt zsidó, a párttagoknak pedig 8,55%-a. 1948-ban a város zsidó lakosainak (762) 43%-a volt párttag. A különböző nemzetiségiek arányszámában mutatkozó kezdeti eltérések viszonylag gyors megszűnését jelezte az a tény is, hogy 1948-ban Marosvásárhely román lakosságának 10,38%-a volt párttag, míg a magyar lakosság esetében az arány 6,99%. Megyei szinten fordított volt a helyzet, a román nemzetiségűek 3,29%-a, a magyaroknak pedig 4,16%-a volt párttag.
A különböző kisebbségiek jelen voltak az RKP legfelsőbb vezetésében is pl. Ana Pauker, Iosif Chişinevschi, Vasile Luca (Luka László), Mogyorós Sándor, Goldberger Miklós.
Ebben az időszakban jelentős volt a kisebbségiek száma és aránya a vidéki pártszervek vezető funkcióiban is, vagyis az ún. második vonalban. Az etnikai szempontból közel fele-fele arányban megoszló Maros megyében a vizsgált időszakban az RKP megyei tanácsában és a különböző ügyosztályoknál, az üzemi, vállalati sejtekben a magyarok abszolút többségben voltak, akár csak a párttagság esetében.
1946-ban a 22 tagú megyei tanácsnak 15 magyar, 4 román és 3 zsidó tagja volt. A megyei szervezet fontos vezetői tisztségeit magyarok töltötték be.(Schüssler Károly politikai titkár, Benke József szervezési titkár, Vásárhelyi Domokos káderfelelős, Nagy Mihály tömegszervezeti titkár).
Ennél árnyaltabb volt a kép a román többségű Kolozs megyében, de a kisebbségiek még így is felülreprezentáltak voltak. 1946-ban az RKP Kolozs Megyei Bizottságának fontosabb funkciói a következőképpen oszlottak meg: Oltean Ioan politikai titkár, Balázs Egon tömegszervezeti felelős, Nagy Dezső szervezeti felelős, Szőcs József politikai nevelési felelős, Marginean Gheorghe - káderfelelős. A párt második vonalához tartozó kisebbségiek szerepét érzékelteti az a kimutatás is, amely szerint még 1952-ben is az RKP-n belüli osztályvezetők és segédeik fele kisebbségi volt. A KB 546 körzeti felelőse és instruktora közül (leszámítva a külügyet) 133 zsidó, 52 pedig magyar származású volt.
A kisebbségiek nagyarányú jelenléte a párt vidéki vezető szerveiben gyakran gerjesztett konfliktust a többségi románokkal. A két világháború közötti időszakból örökölt pilléresedett társadalmi mechanizmusok éreztették hatásukat a pártszervezésben is. A vegyes lakosságú vidékeken (Bihar, Szatmár, Nagybánya) gyakran került sor párhuzamos pártstruktúrák kiépítésére, külön a román és külön a magyar lakosság számára.
A fenti adatokból kitűnik, hogy valamilyen okból kifolyólag a tárgyalt időszakban a magyarság és a zsidók inkább felkarolták a baloldali mozgalmat, mint a többségi románság. Ismerve a két világháború közötti romániai kisebbségek helyzetét, az adott gazdasági, politikai és geostratégiai helyzetet, helytelennek tartjuk a statisztikai adatok leegyszerűsített bemutatását. Véleményünk szerint a háttérben, az egyszerű számadatokon túl egy sokkal komplexebb folyamat húzódik. Az ok-okozati tényezők egy jelentős része a sajátos kisebbségi helyzetből adódott, a másik része pedig jellemző volt az akkori román társadalom egészére.
A világháborúban elszenvedett óriási anyagi és erkölcsi károk után a társadalom békére, megújulásra, megtisztulásra vágyott. A Szovjetunióról keveset tudó (némely káder esetében pedig az elkötelezett fanatizmus miatt akár tudatos önámításról is beszélhetünk) társadalom egy jelentős része a baloldali eszmékben vélte felfedezni mindennek a biztosítását. A Vörös Hadsereg jelenléte, az adott geostratégiai helyzet is egyértelműen kedvezett az adott országok kommunista pártjainak. A vészkorszakot túlélő zsidó lakosság pedig arra számított az első időszakban, hogy felkarolva az internacionalizmust is hirdető mozgalmat, túlléphetnek a nacionalizmus és fajüldözés korlátjain.
A számbelileg sokkal nagyobb és politikailag is jobban megszervezett erdélyi magyarság esetében, habár sok esetében hasonló okok játszottak közre, egy kissé árnyaltabb a kép. A két világháború közötti időszakban (habár egyik kisebbség esetében sem figyelhetünk meg tömeges jelenlétet a párt soraiban) a kommunista párt volt az egyetlen szervezet az országban, amely nem ismerte el a Trianoni békeszerződést, és amely a marxis-lenini nemzetiségpolitika nevében teljes jogegyenlőséget hirdetett. Az illegalizmus időszakának sajátos hagyományai miatt 1944 augusztusában arányaiban több volt az ideológiailag jobban képzett, bevethető zsidó, illetve magyar káder.
Az egyetlen magyar érdekképviseleti szervezet, a Magyar Népi Szövetség a kezdetektől csatlakozott a szovjetek és a kormány által is támogatott baloldalhoz, amely elfojtott mindenféle olyan próbálkozást, amely nem volt összhangban a politikai elképzeléseivel. A románság számára megmaradt még egy ideig a Tătărescu-féle Parasztpárt, mint alternatíva.
A két világháború közötti román közigazgatás visszatérése nem kecsegtetett sok jóval az erdélyi kisebbségek számára. Mindezt tetőzték a Maniu-gárdák visszaélései is, amelyekről gyakran olvashatunk magukban a pártiratokban is. A szovjet közigazgatás által nyújtott hozzáállás, védelem is növelhette a Szovjetunió és a szovjet politikai rendszer presztízsét.
Erdély nagyobb városai a két világháború között, és még részben a vizsgált időszakban is, magyar vagy magyar-zsidó-német többségűek voltak, tehát az első lépésként megszervezett városi munkásság többsége is szükségszerűen magyar vagy kisebbségi volt. A két világháború közötti román kisebbségi politika mulasztásaira jó gyógyírnek tűnt a nemzetköziséget, a kisebbségi problémák másfajta, emberségesebb megoldását hirdető kommunizmus. A Petru Groza által hangoztatott „magyarbarát politika” is növelte ebben az időszakban a baloldali mozgalom iránti bizalmat. Az RKP által alkalmazott osztályalapú rekrutációra, szelekcióra a fenti okok miatt a kisebbségiek gyorsabban reagáltak, hisz a kisebbségi jogok viszonylagos tiszteletben tartása mellett a párt gyors karrierlehetőségeket is biztosított. Az adott körülmények között még az is megtörténhetett, hogy a magyar származású kőművesből néhány magyar és román nyelvű tanfolyam elvégzése után megyei szervezési titkár, megyei első titkár, majd törökországi konzul válhatott, mindössze hat év leforgása alatt.
Fontos kérdés, hogy volt-e nemzeti identitása a kisebbségi származású kommunista vezetőknek, és ha igen, milyen mértékben befolyásolta személyiségüket, tevékenységüket.
Az eddigi kutatások azt mutatják, hogy a fontos, döntéshozói tisztségbe került kisebbségi származású kommunista vezetők esetében az internacionalizmus volt a meghatározó, és a politikai identitásuk fölülírta a nemzeti identitásukat. Az illegalitás éveiben szocializálódott magyar és zsidó kommunisták viszonylag korán kiszakadtak tradicionális környezetükből és a másodlagos szocializációjukat adó új környezetben egy új identitást szereztek, melynek alapját a marxi-lenini tanok képezték. Nemzeti identitásuk számos olyan elemét mellőzték (vallás, sajátos közösségi érdek, az anyanyelvű kultúra bizonyos elemei), amely nem volt összhangban a kommunista dogmákkal. Nemzeti identitásuk egyfajta nyelvi kontextusban, latens módon volt jelen, vagy ritka esetben az adott nemzetiség bizonyos ügyei iránt kinyilvánított empátiában is megnyilvánult.
A magyaroknak a párt vezetőségében betöltött szerepét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy magyar származású személyek inkább a párt illegalista korszakában töltöttek be fontosabb tisztségeket. Abban az időszakban, amikor a párt gyakorlatilag alig létezett néhány száz taggal. 1944 után a már említett Luka Lászlón kívül egyetlen magyar származású személy sem rendelkezett fontos döntéshozói szereppel a pártvezetésben.
A párt második vonalában fennmaradó kisebbségi fölülreprezentációt az 1950-es évek elejére nagymértékben csökkentették. A zsidók tömeges kivándorlása és a fontosabb pártfunkciókból való eltávolítása is fontos momentuma volt ennek a jelenségnek. A bizonyos területeken fennmaradt magyar túlsúlyt a hatvanas évek elején számolták fel a Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésével egy időben. Azt is elmondhatjuk, hogy az 1944 utáni korszakban a kisebbségi származású, főleg a magyar káderek szerepe egyfajta közvetítő szereppé alakult át a centrum és a periféria között. A magyar kisebbség hiába volt fölülreprezentált még egy ideig a párt második vonalában, az erősen centralizált pártvezetési mechanizmusok következtében az említett káderek az esetek többségében végrehajtóként, közvetítőként, egyfajta „transzmissziós szíj”-ként tevékenykedtek. A magyar és a zsidó kisebbség egyes tagjai a fentiekben vázolt okokból valóban fontos szövetségesei voltak a román kommunistáknak, és jelenlétüket nem lehet tagadni. Azonban nem lehet a legfontosabb elemeknek tartani őket a kommunizmus hatalomra kerülésében, legkevesebb két okból: nem foglaltak el tényleges hatalmi pozíciókat a kommunista pártban, és a román pártvezetők mindvégig gyanakvással kezelték őket, főként a magyarokat.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Turténettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Novák Csaba Zoltán. Transindex.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (27. / részletek)
1947-ben a Népi Szövetség parlamenti csoportját is Bukarestbe költöztette; a parlamentben egy alelnöki és egy titkári tisztséget kaptak. A kormányban Takács Lajos (1908−1982) egyetemi tanár, 1945-ös párttag nemzetiségi államtitkár lett, RKP KB-tag és képviselő is volt, ’52-ben kémkedés hamis vádjával bebörtönözték, ’57-es rehabilitálása után a Bolyai Tudományegyetem utolsó rektora.
1947-ben jelent meg az első központi magyar napilap a Magyar Népi Szövetség kiadásában, Romániai Magyar Szó néven. Ugyanebben az évben a szövetség csatlakozott a Kommunista Párthoz, döntési hatásköre egyelőre továbbra is nagyon szűk mAradt. 1948-tól a párt politikai bizottságába olyan munkások is bekerültek, mint Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor) tábornoki rangban vagy Szilágyi Ignác (Leontin Sălăjan). Kezdetben Szilágyit egészségügyi miniszterhelyettesnek nevezték ki, 1950-ben vezérkari főnök, 1955–1956-ban pedig hadügyminiszter volt. Rendkívüli kiváltságokban részesült Szilágyi Ignác mostohatestvére, Szilágyi János is, románosított nevén Ion Stănescu. Egyszerű marósként kezdte a Bukaresti Augusztus 23. műveknél, elvégezte az Andrej Zsdanov pártiskolát, ezután gyorsan haladt felfelé a társadalmi ranglétrán, fontos párt- vagy állami funkciókba került nemcsak a kommunizmus idején, hanem utána is: aktivista, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, Dâmboviţa megye első főtitkára, az Állami Nemzetbiztonsági Tanács elnöke, belügyminiszter, a Turizmus- és Sportminisztérium minisztere (1984−1990. március között) stb. 1989 után a Szocialista Munkapárt és a Szocialista Szövetség Pártjának tagja. Neagu Cosma volt tábornokkal közösen két könyvet adtak ki, átgyúrva a Securitate történelmét, nemcsak a saját intézménybeli szerepüket méltatva, hanem a többi alkalmazottét is, akik „a HAZA elkötelezett hívei voltak, hűséggel szolgálva azt…”
Miután Erdély problémája megoldódott, a román kommunisták úgy vélték, a magyarság túl sok kiváltsága teljesült, és elkezdték ezeket fokozatosan érvényteleníteni. Leghatásosabb eszközük a visszavonásokban és egyúttal a Magyar Népi Szövetség gyengítésében Luka László volt. Ő a sajtóban többször is megtámadta Kurkó Gyárfást, akit hamarosan leváltottak a szövetség elnöki tisztségéből. Kurkót támadta Lakatos István, a Szociáldemokrata Párt magyar részlegének képviselője is és többen az erdélyi és magyarországi magyarok közül. Egyik fő kifogás ellene az volt, hogy RKP-tag lett. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket. Az elszenvedett kínzásokba az exelnök, Kurkó Gyárfás beleőrült. 1964-ben politikai amnesztiával szabadult, majd 1968-ban rehabilitálták. De Luka Lászlóra sem várt jobb sors. 1952-ben pénzügyminiszterként tartóztatják le, elájul, mikor megtudja, hogy mennyire súlyosak és abszurdak az ellene felhozott vádak. Halálra ítélik, amit majd életfogytiglani börtönre változtatnak. A börtönben halt meg 1963-ban. 1952 folyamán letartóztatták az illegalista mozgalom több régi tagját, akiket ő hívott Bukarestbe vezető állásokba. Az első ártatlan áldozat Jakab Sándor pénzügyminiszter-helyettes volt. Kémkedéssel, majd gazdasági szabotálással vádolták, és 20 év börtönre ítélték. A kihallgató- és kínzótisztje Butyika Ferenc (?–1997) volt, egykori Kolozsvári pártaktivista, későbbi állambiztonsági tiszt. Jakab felesége, akit szintén letartóztattak, megőrült. Jakab Sándor 1964-ben szabadult és a 80-as években kivándorolt.
„Szerencsésebb” áldozat volt Blatt (Balázs/Balaş) Egon (szül. 1922) Kolozsvári magyar ajkú zsidó, aki még középiskolásként vett részt az illegális kommunista tevékenységben. A külügyminisztériumba nevezik ki 1948-ban, később titkár lett a londoni román követségen. Élvezhette a nómenklatúra privilégiumait (kivéve az 1952−54 közötti éveket, amikor ítélet nélkül börtönben ült): négyszobás lakás a Tokió utcában, állás a felsőoktatásban számára és felesége számára is, később kutatói állás, lévén gazdasági szakértő és a lineáris programozás specialistája. Olyan neves kutatókkal dolgozott együtt, mint Grigore Moisil és Gh. Mihoc. Emlékirataiból érdekes adatokat tudhatunk meg a felsőoktatásban vagy a kutatásban dolgozó többi magyarról, közülük néhányat ő maga hívott Bukarestbe. Balázs Egon 1966-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta kutatómunkáját szakterületén.
Méliusz József írót, a szövetség prominens tagját is letartóztatták; börtönben ült 1955-ig, később Bukarestben telepedett le. Letartóztatása családi tragédiák sorához vezetett: a Securitate által zaklatott felesége tisztázatlan körülmények között lett „öngyilkos”, 11 éves fia pedig, miután minden iskolából kizárták, helyrehozhatatlan lelki sérüléseket szenvedett.
Valamilyen szinten a sors kedvezményezettjének számított Czédly József jogász-közgazdász (szül. 1926). 1948−1950 között vezető beosztásban volt a szövetségnél, ezért három év kényszermunkával büntették; szabadulása után a Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozott. Az RMDSZ magalakulásakor különféle felelős beosztásokba került: gazdasági igazgató, az RMDSZ Bukaresti szervezetének elnöke, a főváros alispánja, a Romániai Magyar Szó, illetve az Új Magyar Szó gazdasági igazgatója, jogtanácsosa.
A Magyar Népi Szövetség 1953-ban csendben „felszámolta magát”, a hír még a szövetség saját lapjában, a Magyar Szóban sem jelent meg. 1953. április elsejével a lap is nevet változtatott, Előre lett belőle. A szövetség tagjai még sok évig a Securitate figyelemkörében mAradtak, a letartóztatások a magyarországi forradalom utáni időkig folytatódtak. Az informatív jelentések Magyarország kémjeiként, revizionistákként, agent provocateurként emlegették őket még akkor is, ha éppen magas állami vagy pártbeosztásban voltak.
A Népi Szövetség tagjainak tragikus sorsához hozzájárult – kényszerűségből vagy óvatosságból – dr. Petru Groza, a román–magyar kapcsolatok egyik kulcsfigurája. Budapesti, berlini és lipcsei végzettségű ügyvédként és földbirtokosként ő volt az egyetlen román politikus, akinek szerep jutott mind a „polgári-földbirtokos”, mind a kommunista kormányban. A magyarság körében nagy népszerűségnek örvendett, népgyűléseiken magyarul szólalt fel; teljes jogegyenlőséget ígért, és hittek is neki. A szövetség vezetőit „barátainak” nyilvánította. Magyar kapcsolatainak volt szentimentális oldala is: törvénytelen lánya, Bisztray Mária (szül. 1923) egy Kolozsvári magyar színésznőhöz fűződő kapcsolatából született. Groza az Ekésfront alapítójaként és elnökeként a kommunista kormány miniszterelnöke lehetett 1945−1952 között anélkül, hogy a kommunista párt tagja lett volna. 1952−1958 között a Nagy Nemzetgyűlés elnöke volt, ami akkor az államfői tisztségnek felelt meg. Lőrinczi László költő, műfordító 1971-ben Beke Györgynek adott interjújában köszöni a sorsnak, hogy megismerhette Petru Grozát. Amikor Arany János kétnyelvű kiadásán dolgozott, Groza állandóan érdeklődött, hogyan halad a fordítással, és tanácsokkal is ellátta: „Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy munkámban vajon tudom-e érvényesíteni szellemének legalább egy szikráját?” – vallotta a költő.
A kormány és a pártvezetés által indított üldözések nemcsak a magyarokat érintették, a represszió minden „népellenségnek” szólt, akár a különféle politikai pártok képviselőiről, akár a főpapságról volt szó, nemzetiségtől vagy vallástól függetlenül. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban a Groza-kormány egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, zöld utat adott ezzel a katolikusok elleni megtorlásoknak, akik rövidesen a „Vatikán kémjeivé” váltak. Az 1949. július 29-i kormányhatározattal felszámolták a vallási kongregációkat. A katolikus felekezeti iskolákra lakat került (beleértve a Bukaresti Pitar Moş utcai, közel százéves Mária Intézetet is). Az egyházak javait felleltározták, és betiltották a szerzetesrendeket. Az elnyomás mártírjává vált a szent életű Márton Áron erdélyi püspök, Kurkó Gyárfás unokatestvére. Régóta konfliktusban volt a hatalommal, mivel elutasította a laikus hatalom egyház fölötti felsőbbrendűségét, papjait is felszólította, hogy lépjenek ki a Magyar Népi Szövetségből. A békeszerződések aláírása utáni jogfosztásokat és megtorlásokat már a ’46-os csíksomlyói beszédében megjósolta, rebellis magatartása miatt letartóztatták, 1949−1955 között bebörtönözték, majd kényszerlakhelyre ítélték.
A hatóságok által Bukarestben foganatosított elnyomó intézkedésekre vonatkozó információk gyérek, ellentmondásosak, és elsősorban a román és német katolikusokra vonatkoznak.
Az 1998-ban megjelent, Börtönbe zárt egyház (Biserica întemniţată) című kötet is megemlít néhány kommunisták által üldözött magyar papot, de más források alapján ezek nem bizonyultak Bukarestieknek, két kivétellel: Gajdely Béla, aki a börtönben halt meg, és Demeter Antal, akit 1958-ban tartóztattak le és 20 év kényszermunkára ítéltek a „fennálló társadalmi rend elleni izgatásért”. Mindketten a Szent József-katedrálisnál szolgáltak.
A „Vatikán kémei” elleni 1951-es per után a Bukaresti érsekség évtizedekig nem tudott magához térni, és vikáriusok vezetése alatt mAradt. Csak 1984-ben neveztek ki élére egy püspököt Ioan Robu személyében, akit 1990-ben érseki rangra emeltek.
A Barátok templománál kisebb megszakításokkal ugyan, de a kommunista korban is magyar papok szolgáltak. Legtöbb ideig Zudor Ferenc tevékenykedett itt, 1940 és 1970 között; a miséket magyar és román nyelven tartotta. 1984−1986 között, Bertalan Balázs nyugdíjazása után nem voltak magyar nyelvű misék; ekkor a klézsei csángó származású Mihai Şerbant nevezték ki ide. A helyzet kissé összetettebb, mint ahogy Árvay Zsolt édesapja kéziratai alapján bemutatta. Az 1970-es évek végén a történész Demény Lajos részt vett Czikó Lőrinc, a Magyar Népi Szövetség egykori vezetője temetésén. A „szolgalelkű”, moldvai csángó származású katolikus pap „szokás szerint” románul tartotta a misét, és felháborodottan tört ki, amiért Demény a gyászbeszédét magyar nyelven mondta el. Máskülönben a Bukaresti magyarság „évek óta nem hallgathatta a szentmisét magyar nyelven”, állapítja meg a történész.
Ugyanilyen kevés a megfélemlített és üldözött magyar reformátusokra vonatkozó információ is. Családja elmondása szerint Takács Pál tanító évekig élt a Securitate zaklatásának terrorja alatt. A korszak református hitközségéről létezik egy beszámoló Albu Zoltán tollából, aki 1974−2000 között volt itt lelkész, de a cikkben túl sok a tévedés és túl sok minden mAradt ki belőle ahhoz, hogy szavahihető forrás lehessen. Miután 1945-ben szabadult a lágerből, Hamar Béla visszakapta papi állását Bukarestben. A Lutheránus utcai Calvineum befejezetlen épületében lakott, amíg 1950-ben az épületet elkobozta a belügyminisztérium. Ebben és a szomszédos villában működött a börtönigazgatóság, ahogy azt egy másik forrásból megtudtuk; a villa 1974-től a református lelkészhivatal székhelyévé vált. 1951-ben Székely Károlyt nevezték ki papnak, aki modernizálta az épületeket, beköttette a gázt és a folyóvizet. Asszisztálnia kellett egy újabb, a templomra vonatkozó lebontási határozatnál is. Ez alkalommal, 1959-ben a határozatot végre is hajtották. A Calvineum jelenlegi épületében ma is őriznek egy téglát az egykori templom falából.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)