"Szeptember 14-én Homoródfürdőn leleplezték a száz évvel ezelőtt, 1899. április 13-án született dr. Bakk Elek tiszteletére készült emléktáblát. A Tamás István kőfaragó által készített márványtábla emlékeztet a székelyföldi orvosra. A Felsőboldogfalván született orvos nemcsak a betegek gyógyítója, de Székelyudvarhely sokoldalú közéleti embere is volt. Fő műve az 1936- ban megjelent "Rajtad is múlik, hogy beteg ne légy!" című munkája. /Dr. Bakk Elekre emlékezünk. = Udvarhely Szék (Székelyudvarhely), szept. 15./"

Megjelent a Hírmondó /Székelyudvarhely/, a Nyugdíjas Önsegélyző Pénztár negyedévi hírlapjának harmadik száma. A kiadvány Benedek Elekre emlékezett születésének 140. évfordulóján, dr. Bakk Elek székelyföldi orvos alakját dr. Bakk Sára idézte föl, Keszler Ibolya a Szolnokon lezajlott kárpát-medencei szépkorúak szavalóversenyéről számolt be. /Fekete B. Zoltán: Harmadszor is: Hírmondó. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 11./

Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról
Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.)
„Bukarestben megfújják a trombitát.
Minden anya hazavárja a fiát.
De hibába várja haza az édes fiát.
Bukarestben lesz az örökös hazád.”
(Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.)
Bukarest – félúton és örökös félkészen
Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült.
Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más.
Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek.
Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló.
Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól.
Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla.
Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város.
Bukarest, az ország szélén a közepe
Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő.
Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?!
A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot.
„Illik” lenézni Bukarestet?
De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….”
Tallózó a Bántó István kötetének írásai között
Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb.
Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”.
A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni.
A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak.
A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat.
És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez.
A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig.
Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig.
A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit.
Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe.
Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról.
Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött.
Záró gondolatok, adósságlista
Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona.
Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen!
Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések.
Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve.
Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is.
Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő.
Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég.
Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink.
Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl.
A régi Bukarest a mienk is!
A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog.
(Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.)
(Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.)
Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse.
Számolni a nyelvi magvaszakadással…
Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre.
Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását.
Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.”
Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is.
Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes.
Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem.
Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor.
Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése.
Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának.
Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet.
Vetési László
(Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro

Százötvenéves magyar közművelődési folytonosság Bukarestben
Bántó István könyvbemutatója a Gaudeamusban
Hosszú időszakot átölelő, szellemi-művelődéstörténeti utazást kínál az olvasó számára Bántó István, mondta Vetési László lelkész, szórványügyi előadó azon a múlt heti könyvbemutatón, amelyre a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban került sor, a szerző jelenlétében. Bántó István Magyar közművelődés a román fővárosban című kötete a Polis Könyvkiadónál jelent meg, a rendezvényen Vetési László méltatta a kiadványt.
– Bántó István kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a tanügyi újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, később főszerkesztőnek, többször is előre- és hátrafokozott kultúrnapszámosnak került Bukarestbe hat évtizeddel ezelőtt. Így vált, üllő és kalapács között, közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé, a bukaresti magyarok dolgainak szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is – fejtette ki Vetési.
A könyv szerkezetéről szólva, elmondta: a kötet leghosszabb, legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. – A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyének, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a XX. század első harmadának regáti egyesületeit szemlézi, s meglepő, hogy milyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata, s milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodott, hogy a nagy kihívások, a válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak. A múltba merítkezve Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy Bukarest is cipelte hátán bizony a magyar–magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kis közösségek pánik-küzdelmeit, az egymásra ujjal mutogatást. Sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat mindenüvé, ahol megjelentünk – hangsúlyozta a méltató.
A kötet következő része hosszasan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig. – A Vigyázók fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor: a népoktatás szolgálatába álló Koós Ferenc; a szórványlelkekre gondot viselő Nagy Sándor; a regáti magyar balsorsot megélő, a havaselvi magyarokat összegyűjtő, piteşti-i lelkész, Udvary András; a népművelés istápolója, Bakk Elek főorvos; az igaz igék, talmi igazságok költője, Szemlér Ferenc; az irodalom napszámosa, Lőrinczi László és a többiek sora. Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet: az egyikben meghatódással tartja kezében Kaszta István Hadad a hadak útján című kötetét, sok-sok ismerős emléket idéz, hiszen szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú tanügyi újság szerkesztőségébe, itt már teljesen emlékeire alapozva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életének 32 esztendejét eltöltötte – mondta méltatásában Vetési László.
A szerző felszólalásában úgy vélte, a bukaresti magyarság jövőjét illetően megmarad töretlen optimistának, mint mondta, a bukaresti magyarságnak fogyása, számbeli változása, üldöztetése (mert ez is előfordult) ellenére továbbra is van jövője. – Ebben az időszakban, amit áttanulmányoztam, azt láttam, van értelme annak, hogy az utánunk következők továbbra is vállalják az intézményteremtésnek, tulajdonképpen a közösségteremtésnek a feladatát. Tapasztalatom alapján a nemzetiségi megmaradásnak egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb tényezője az, hogy legyen közösség, ahova tartozónak érezze magát, aki azt szeretné, hogy valahogy megkapaszkodhasson abban a nagy idegenségben – hangsúlyozta Bántó István. A szerző ugyanakkor kiemelte: könyvében a folytonosságot próbálta szemléltetni, azt tudniillik, hogy azon a részterületen, ami a magyar közművelődést illeti, 150 év alatt létezett egyfajta folytonosság. Hozzáfűzte: remélhetőleg az olvasóban ki tudott alakítani egy olyan képet, ami a jövőbe mutat.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 20. (Részletek)
Az „árulók” nemzedékéből többen az orvosi egyetemre, a jogi karra, a műegyetemre vagy a bölcsészkarra iratkoztak be. Az első Bukarestbe érkező magyar egyetemista lányok között volt Bándi Ilona, aki román–német szakon diplomázott 1923-ban anyja unszolására. Bukarestbe jött a fiatal Nagy András is, az orvosi egyetemre, habár nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán létezik itt ilyen.
Majdnem egy szót sem tudott románul, már a beiratkozása is kész kaland volt. A kar titkára szembevágta vele iratait, mondván: ,,Ha nem tudsz románul, menj Afganisztánba, mert csak ott nem tudnak románul.” Az előadásokból egy szót sem értett, és az elméleti vizsgáit őszre halasztotta. Harmadévesen már a Brâncoveanu-kórház külsős orvosa volt; egy további sikeres vizsga után három évre a kórház belső orvosa lett, így biztosítottá vált szállása és ellátása, azonban ő minél hamarabb szeretett volna visszatérni Erdélybe. Diákként nézte végig 1923-ban a Vasgárda zsidóellenes tüntetéseit, ennek az erős szervezetnek nagyon sok követője volt; abban az időben azonban a magyarok még nem álltak a gárda támadásainak célkeresztjében. Bukarestben újra találkozott a jogot hallgató Szemlér Ferenccel, akit Brassóból ismert. Mindketten megírták visszaemlékezéseiket egyetemi éveikről, kapcsolataikról a református közösséggel, és szóltak Nagy Sándor lelkészről is. Szemlér Ferenc hálával emlékezik egy román egyetemista társára, akinek köszönhetően megtanulta a nyelvet. Tanulmányai végeztével Szemlér elhagyta Bukarestet, ám 1956-ban visszatért, és a fővárosban telepedett meg, elszigetelve nemzettársaitól. Két lánya román férjet választott, Lendvay Éva (1935–2016), dr. Herskovits Erzsébettel kötött első házasságából származó lánya Brassóban született, élete nagy részét itt is töltötte költőként és műfordítóként, a rádió magyar adásának szerkesztőjeként. Másik lánya, Mocanu Szemlér Judit a Kriterion Kiadónál volt szerkesztő 1969–1991 között.
A fiatal Póti Géza később, 1936-ban érkezett Bukarestbe; románul is tudott, és tudomása volt a magyar diákszálló létezéséről. Miután elvégezte a zilahi magyar felekezeti középiskolát, Nagyváradon kellett román nyelven leérettségiznie; az ottani központhoz tartozott több erdélyi magyar középiskola. A vizsgabizottság elnöke Constantin Daicoviciu volt. Nagyromániában már csak pár magyar középiskola mAradt, ezek is mind felekezetiek, még Temesváron vagy Nagyváradon sem volt egy sem; hat tagozat mAradt Kézdi megyében és egy Háromszéken, Csík és Maros-Torda megyében minden magyar tagozatot felszámoltak. Az 1936/37-es tanévben csak 4527 gyermek tanulhatott magyar nyelven. Osztálya hiába volt nagyon erős, csak négyüknek sikerült az érettségi vizsgája, ősszel senkinek sem, és a későbbiek során még három-négynek. A történelmet, földrajzot és román nyelvet amúgy is románul tanulták, ezekkel a vizsgán nem volt gondjuk. De a magyar nyelven tanult tantárgyak: a filozófia, matematika, fizika és természetrajz vizsgáin „bizony nem volt könnyű románul felelni”.
Nagy Sándor (1894–1954) parókiás lelkész 1925-ben érkezett Bukarestbe, s azonnal a magyar egyetemisták találkozóhelyévé tette a református parókiát, kulturális és tudományos tevékenységeket szervezett számukra. Lenyűgöző személyiségének ereje a Koós Ferencéhez hasonlítható. A háború kitörésekor otthagyta a Budapesti műegyetemet, és katonának állt. Amikor megsebesült, és harcképtelennek nyilvánították, a teológia felé fordult. Bukarestben Köblös Endre ideiglenes lelkipásztort váltotta. A kántori lakás kivételével a parókia épületét lefoglalva és bérlőkkel teli, a templomot megrongálva, a levéltárat széthányva, a közösség egyesületeit szétbomlasztva, a Magyar Társulatot lebénulva találta, a hívek között pedig közömbösség és széthúzás uralkodott. (...) A hitközség minden tevékenysége egy 30 négyzetméteres teremben zajlott, amely egy időben volt lelkészi hivatal, a Koós Ferenc Egyesület tevékenységének helyszíne és könyvtár; itt tartották a bibliaórákat, a református iparos kört és a kórus próbáit. Egyházi adót 800 család, megközelítőleg 2200-an fizettek.
A Nagy Sándorra váró feladatok messze meghaladták anyagi és fizikai képességeit, de ő mindet felvállalta, és megpróbálta a lehetetlent is, meggyőződése volt, hogy a magyarság csak a református hiten, a nemzeti identitás egyedüli megőrzőjén keresztül tud újjászületni. Habár a nyakra-főre alakított értelmetlen egyesületek ellensége volt, hamarosan tízre emelkedett a református egyesületek és körök száma: nő- és lányegylet, férfiszövetség, keresztény fiatalok egyesülete, a gyermekszeretet-egylet, Koós Ferenc Kör, Lídia Kör, iparoskör, cserkészkör, kórus. Tisztában volt azonban azzal, hogy ezek a körök nem képesek a sokezres Bukaresti magyarság szükségleteit ellátni, egyesek más felekezetűek, mások ateisták lévén, és sokan igyekeztek szabadulni az erkölcsi kötöttségektől. A Koós Ferenc Kört 1925-ben alapította, az első világháború után ez volt az első nagy társadalmi szervezet; programjában szerepelt az ismeretterjesztés, az olvasó- és bibliaórák, koncertek, színielőadások, szavalóestek szervezése, de táncmulatságok vagy bálok tartása is. Nagy felismerte az értelmiségiek új nemzedékének szerepét, ő volt az első, aki támogatta az Erdélyből érkező magyar diákokat, kiszakította őket az elszigeteltségből és bevonta a közösség életébe; e célból létrehozta az első művelődési-tudományos tagozatot. Bármelyik magyar egyetemista beiratkozhatott, vallásra való tekintet nélkül, a katolikus Nagy András orvostanhallgató lett a szekció első elnöke. Az egyetemisták kötelesek voltak havonta egyszer segíteni a lelkésznek az eklézsia adminisztratív ügyeinek intézésében: a hívek különféle nyilvántartásokba való bevezetésében, a missziós tevékenységben vagy a magyarok összeírásában. Kezdetben a körnek 46 tagja volt, ez a szám tíz év alatt 197-re emelkedett. A Sf. Voievozi utcai épület visszaszerezése után a képzőművész egyetemistáknak kiállítótermet biztosítottak. A körön az egyetemisták kapcsolatba kerültek magyar és román értelmiségiekkel is, valamint a Magyar Párt politikusaival. A fiatal értelmiségiek egyike volt Rohonyi Vilmos mérnök, aki hivatali okokból hat évig élt Bukarestben. A bécsi szerződés után Budapestre ment, 1945-ben visszatért Kolozsvárra; a szintén Bukarestben végzett Jenei Dezsővel társszerzője a magyar–román és román–magyar műszaki szótárnak.
1930-ban a Koós Ferenc Kör vendége volt Dimitrie Gusti, a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendő szociológus, akit az Erdélyi Fiatalok mozgalmának tagja, az akkor egyetemista Mikó Imre hívott meg. Mikó sok évig lakott Bukarestben, 1936–1938 között a Magyar Párt tagjaként a helyi fiókszervezet titkára volt. Nemzetközi jogot is végzett Párizsban (1934/36). II. Károly diktatúrája alatt ügyvédi irodát vezetett, 1940 és 1944 között magyar országgyűlési képviselő volt; megírta a magyarság két világháború közötti politikai történetét. A kommunista korszakban rövid ideig félreállították, de aztán balos nézeteinek köszönhetően visszatérhetett; a Kriterion Kiadónál megjelent egy tanulmánykötete.
A véletlen úgy hozta, hogy a Budapesti Lükő Gábor (1909–2001) is a Gusti-iskola lelkes hívévé váljék. Ady és Bartók hatására kezdett érdeklődni a román néphagyomány iránt, 1931-ben érkezett Bukarestbe, megtanult románul, Constantin Brăiloiu tanácsolta neki, hogy a moldvai csángó paraszti kultúrát kutassa; itt azonban, bár nála volt az időközben miniszterré előléptetett Gusti ajánlólevele, letartóztatták, kihallgatták és 1933-ban kiutasították.
A Gusti-iskola vonzáskörébe került egy másik magyar is, a Bukaresti orvos, Bakk Elek testvére, a Párizsban végzett román–francia tanár, Bakk Péter (1908–1945). Kezdetben két másik magyarral együtt őt is bevették abba a csapatba, amely az udvarhelyszéki Siklódon kutatott volna, ám a Királyi Kulturális Alapítvány vezetősége nem vállalta annak kockázatát, hogy a román kutatócsoportban magyarok is helyet kapjanak. Egy 1937-es levelében Bakk Péter megmagyarázta, hogy mi állt az alapítvány programjából való kizárásuk mögött, és ezzel pontos képet ad a két világháború közötti interetnikus kapcsolatokról is. A szabadságon lévő Gusti megüzente az alapítványnak, hogy nem avatkozik bele, foglalkozzanak az üggyel helyettesei „legjobb belátásuk szerint”. Emanuil Bucuţa, az alapítvány igazgatója félt a liberálisok sajtótámadásaitól és a román szélsőjobbtól, főként, hogy az Astra Egyesület már beterjesztett egy tiltakozást a királyhoz. Ugyanakkor az alapítvány statútuma a kisebbségiekre való utalás nélkül fogalmazta meg, hogy célja „a román falvak felemelése”, így a magyarokat végül kizárták a csapatból.
Rövid idővel a diáktagozat megalakulása után felmerült a fiatalok elszállásolásának kérdése is. Az állami kollégiumokban hiába próbáltak helyet keresni, hisz még a románok is ugyanezen gonddal küszködtek, és mindez kisebbségellenes diáktüntetésekhez is vezetett. A református parókia ingatlanjait valószínűleg 1928-ban szolgáltatták vissza; ekkor a diákszálló a Sf. Voievozi utcai református iskola épületébe költözött. Az itteni magyarok művelődési és tudományos tevékenysége a román állambiztonsági szervek megfigyelése alatt állt. Egy 1937. május 17-én keltezett feljegyzésből tudjuk, hogy a felsőoktatást szabályozó törvény megjelenése után a magyar kollégiumot rövid időre bezárták, a diákokat kilakoltatták, mivel az új törvény nem engedélyezte magánbentlakások működtetését. A magyar diákok a jelentés szerint politizáltak is, pedig a törvény ezt is tiltotta. A Kos Karoly (sic!) egyetemi kört pedig egyenesen „irredenta tevékenységű magyar nacionalista szervezetnek” titulálták. Az 1938. július 1-jei és az 1941. április 8-ai jelentések beszámoltak a „Koós Ferenc irredenta kör” tevékenységéről, ahol „irredenta jellegű beszédeket és konferenciákat” tartanak. Végül csak egyetlen diákot sikerült megvádolni kommunista agitációval, akit ki is rúgtak a bentlakásból. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 22. Részletek
A Bukaresti szociális-karitatív tevékenység kezdeményezője a katolikus Szociális Testvérek Társasága volt, amelyet 1923-ban Slachta Margit alapított Magyarországon. A Bukaresti katolikus érsekség hívására érkező társaság 1931-ben nagy nehezen megkapta az engedélyt, hogy a román fővárosban segítsen a katolikus fiatalságon. Az általuk nyitott otthonban nemcsak magyarokat, hanem bukovinai és bánsági németeket és minden bizonnyal románokat is elszállásoltak.
Munkájukat az Angolkisasszonyok Intézetének főnővére és Horváth Árpád György, a Barátok templomának kanonokja irányította. Az olasz Tomasini adományának köszönhetően a nővérek leányszállást rendeztek be a Petru Poni utca 3. szám alatt, az Északi pályaudvar (Gara de Nord) közelében; a szállás három szobából állt, összesen 14 ággyal. 1932-ben megalapították a szolgálólányok egyletét. 1933-ban a misszió ugyanettől az olasz családtól még egy épületet kapott öt szobával és egy tágasabb teremmel. Egy apácának az volt a feladata, hogy az állomáson várja a Székelyföldi vagy bánsági vonatokat, és 15 lejért éjszakánként szállást ajánljon az érkező lányoknak, amíg munkát találnak. Ugyanekkor nyílt a Barátok templománál egy munkaerő-közvetítő iroda, amely később a Petru Poni utcába költözött. 1938-ban egy 12 férőhelyes diáklányotthont is létesítettek. Az 1931. május 14-én átadott munkaerő-közvetítő iroda nem működött sokáig, tudjuk meg a Sziguránca levéltárából. Miután évente mintegy 2000 fiatalt juttatott álláshoz „nemzetiségre való tekintet nélkül”, egy munkaügyi minisztériumi felügyelő jelentése miatt 1937 végén bevonták működési engedélyét. A jelentésben szereplő indoklás: az iroda „a magyar irredentizmus és katolikus prozelitizmus fészke”, „súlyosan sértette a román népet és a román tulajdonosokat”, szállásdíjat és önkéntes felajánlásokat szedett, ami az 1921-es lakhatási törvény szerint jogtalan volt. 1939-ben Ottilia Schannen, a Szociális Testvérek főnővére a Bukaresti érsekség pápai nunciusához fordult segítségért, de a román hatóságok elutasították a katolikusok kérelmét, az állambiztonságra túlságosan veszélyesnek találták ezt a főleg cselédek által megrohant irodát.
A magyar reformátusok munkaerő-közvetítő irodája, mely valamivel a katolikus után létesült, tovább működhetett, és az evangélikus német fiatalok elhelyezésére is alakulhatott egy iroda. A Bukaresti eklézsia erre a célra 75 000 lej támogatást kapott a Kolozsvári református püspökségtől. A Th. Aman utcai épület minden bizonnyal a katolikus magyarok háború után elkobzott ingatlanja volt, ám a reformátusoknak bért kellett fizetniük érte a román államnak. (...)
A református leányszállás 1935. évi tevékenységéről szóló jelentés szerint 3394 fiatal nő fordult hozzájuk segítségért, de csak 318-nak sikerült elhelyezkednie. A szálláson ideiglenesen 180 nő lakott, 27-en több, mint egy hónapig mAradtak, 15-en közülük ingyen szállást kaptak. A 180 nőnél nem számított a felekezeti hovatartozás, közülük csak 124 volt református. A reformátusok egy mentőakciót is szerveztek a prostitúció megelőzéséért. Mintegy száz fiatal nőt kerestek fel a bátrabb hívek; a református parókiára hívták őket, és apróhirdetések által szereztek munkát számukra, általában szolgálólányként. Az állás bizonyos fokú anyagi függetlenséget jelentett, jobb esetben a szállást és a kosztot is.
Nem tudjuk, más kisebbségek hogyan oldották meg a tisztességes munkahely biztosítását nemzettársaik számára. Összetartásra és szervezőképességre volt szükség, és a közösség gazdagabb tagjainak adományára. 1931-ben az egyik magyar lap felsorolta a három legfontosabb Bukaresti magyar intézmény, a Magyar Társulat, a Magyar Párt és a református eklézsia fő feladatait. A címzettek közül hiányoztak a gazdag magyarok, a szabadfoglalkozásúak, a katolikus érsekség és a munkásszakszervezetek. Az újságíró szerint ezek volnának a fő feladatok: egy munkaerő-közvetítő iroda megnyitása, a cselédek jogvédelme, a munkanélküliek és szegény családok segélyezése, valamint egy patronátus létrehozása a magyar iskolák számára. A kitűzött célokból vajmi kevés valósult meg. Más közösségek talán összetartóbbak és gazdagabbak voltak. A németek és zsidók kétségkívül jobb anyagi háttérrel rendelkeztek.
Az 1932-es Bukaresti Magyarság Naptára felhívta a figyelmet a középosztálybeliekre, a műhelytulajdonos kisiparosokra, kocsmárosokra, a kisvállalkozókra és szabadúszó értelmiségiekre: orvosokra, ügyvédekre, mérnökökre, gyógyszerészekre, vagyis mindazokra, akik a kis- vagy középpolgársághoz sorolhatóak.
Egy listát is közöltek, felsorolva mintegy 180 mestert: 33 cipészt, 21 szabót, 17 fodrászt és borbélyt, 11 asztalost, 10 mészárost stb. A kocsigyártók és kocsisok már nem voltak keresettek. Csak két kocsigyártót említ a lista, a háború előtti kocsisok átalakultak taxisofőrökké, akik a Budapesti rádiót hallgatták; utasaikkal románul, franciául vagy magyarul beszéltek. Ez a lista minden bizonnyal hiányos, Osváth Jenő mérnöktől tudtuk meg, hogy egyik székely származású nagybátyja, Gáspár János jónevű asztalos és bútorfaragó volt azokban az években, több divatos háznak is dolgozott Bukarestben. Románia Enciklopédiája feljegyezte az aktív népesség 16,4 százalékát kitevő, iparban dolgozók, beleértve a magánipart űzők és kisiparosok számát is, de nem adta meg a magyarok részarányát. A gazdasági válság nagymértékben sújtotta a kisiparosokat: jövedelmük csökkent, sokan elveszítették műhelyeiket. Míg a válság előtt egy szobafestő heti 2500–3500 lejt keresett, ekkor jövedelme alig érte el az 1000 lejt.
A hirdetésekből tudjuk, hogy 1926-ban több magyar vendéglőt is nyitottak a főváros központjában: az Astoria az Erzsébet sugárúton, a Transilvania és a Metropol a Victoriei út 35., illetve 85. szám alatt, az Amiciţia a Magyar Társulat épületében és egy másik vendéglő a Smârdan utcában. A magyarok tulajdonában azonban ennél jóval több kocsma lehetett, egy szemtanú például Klein magyar vendégfogadóját említi a Popa Tatu utcában. Volt még néhány magyar panzió is. Románia Enciklopédiája utalt a viszonylag nagyszámú magyar, német és zsidó származású szabadfoglalkozásúra, orvosokra, ügyvédekre és műépítészekre, anélkül, hogy számadatokkal szolgálna. A magyar források nagyon ritkán említik őket, a magyar gazdasági és pénzügyi elitről pedig még kevesebbet tudunk, annak ellenére, hogy néhány magyar nyelvű szaklap – a búza, a vas vagy az autók tőzsdéjéről, a textil- vagy a nyomdaiparról – kimondottan nekik szólt. Az 1938-as Magyar Vicces Naptár eléggé kimerítő listával szolgált az orvosokról (33 névvel), román források egybevetésével a harmincas években mintegy 70 Bukaresti magyar orvosról tudunk. Legtöbb adatunk és információnk dr. Bakk Elek orvosról (1899–1972) van, hála felesége, Bakk-Takács Sára és lányai, köztük a Marosvásárhelyi orvos Bakk Éva könyveinek és cikkeinek. Tizenegy gyermekes székely családból származott, és Tamási Áron rokona volt. Miután Budapesten belgyógyász orvosként lediplomázott, Párizsban képezte tovább magát. 1927-ben jött Bukarestbe, Tőkés esperes felvette mindenesnek négy gyermeke mellé. A román nyelv megtanulása után honosíttatta diplomáját, és 1930–1940 között a Neurológiai, Elme- és Endokrinológiai Betegségek Intézeténél dolgozott. Az általa kezelt hírességek között volt Arghezi felesége is. A szegényeket, de a magyar egyetemistákat, tanítókat és papokat is ingyen vizsgálta, ugyanakkor napi szállást és kosztot biztosított a rászoruló magyaroknak. A református iskola és templom tevékenységében is részt vállalt. 1941 nyarán behívót kapott, és elhagyta a várost; a háború után Székelyudvarhelyen telepedett le. Egy másik orvos, Papp Béla, aki ismert volt a református közösségben vállalt szerepéről, Budapestről érkezett és az Occidentului (Nyugati) utcában nyitott rendelőt. A Bukaresti Magyarság oldalain több írása is megjelent a barcasági csángókról.
A magyar forrásokat románok is kiegészítik, elsősorban a harmincas évek Bukaresti címmutató évkönyvei. Ezek hátránya, hogy legtöbb esetben nem azonosíthatóak a magyar nevek, ugyanis a keresztneveket mindig románosítva írták. Összegezve kutatásaink eredményeit, azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük Bukaresti: Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868–1946) Budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett Budapesti után.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 23.(Részletek /23.)
A Kárpátokon túli magyarság asszimilációjának megakadályozására egyik párt sem alakított ki stratégiát. Ellenkezőleg. A kor szemtanújától, Nagy Sándortól tudjuk, hogy az internacionalista gondolatok hatására a Bukaresti magyar szocialisták felszámolták a párt magyar tagozatát és könyvtárát, felléptek a magyar nyelvű iskolák ellen, és felkarolták a magyarok vegyes házasságok útján történő beolvasztását.
A Magyar Pártnak az erdélyi magyarság megmentése volt a prioritása, ahol évszázados kulturális intézményeik haldokoltak. A párt álláspontja szerint a magyaroknak semmi keresnivalójuk sem volt Bukarestben, akik ezt nem értették meg, és csak azért is Bukarestbe jöttek, hát mAradjanak csak magukra, tehetetlenül, megalázva, mindenkitől kitaszítva, hadd menjen el a kedvük a Regáttól. Talán ezért sem bízott Nagy egyik pártban sem, ugyanis ,,mint tudjuk, a jellemnek nincs köze a politikához”. Felelősségérzete arra kényszerítette a lelkészt, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a rászorulók megsegítéséért és a diaszpórát választó nemzettársai asszimilációjának lassításáért. Bár a sajtóban is és szóban is kérte az erdélyi magyarokat, hogy ne költözzenek Bukarestbe, senkit sem utasított el, aki mégis a fővárosba jött, és a segítségét kérte. 1926-ban csak 6003 lejt tudott adni 26 rászorulónak. A tettek embereként kétségbeesetten kereste a megoldást megmentésükre; hitvallása szerint a nemtörődömség árulással lett volna egyenlő.
A magyarok beolvasztását nemcsak az állami hatóságok siettették rendkívül hatékonyan, de a vegyes házasságok is. Az első – végeredményben mindent eldöntő – lépés a nevek elrománosítása vagy lefordítása volt már az állami anyakönyvbe vezetéskor, ,,ingyen és bérmentve”; a helyreigazítást csak hosszadalmas és drága bírósági eljárás alapján lehetett kérni. Szintén az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Mégis, megmagyarázhatatlan módon Románia 1925–1928-as évkönyveiben továbbra is szerepeltek az azokban az években még lefoglalt vagy elkobzott, G. G. Cantacuzino, Nicolae Filipescu (volt Scaune) és Sf. Voievozi utcai (ebben az utcában egyenesen két házszám alatt is) katolikus és református iskolák. A magyar gyermekek ezrei jártak tehát román iskolába, ahol románul tanítottak mindent, az ortodox hittan pedig kötelező tantárgy volt; ezek a gyerekek tulajdonképpen már nem is tartoztak a magyar közösséghez, ,,nincsen már mivélünk semmi közösségük”, állapította meg Nagy Sándor. A magyar nép befeketítésén alapuló magyarellenes nevelésnek a magyar gyermekeket sújtó pusztító pszichológiai hatását is elemezte; ezek a gyermekek olyan súlyos lelki traumán estek át, hogy csak az asszimilációban láttak kiutat. A román tankönyvek elhallgatták a magyar kultúra nagy értékeit, a magyarok múltját és jelenét úgy ábrázolták, hogy a tanuló megutáljon és megvessen mindent, ami magyar, így a magyarok örökös ellenséggé, bűnbakká váltak. A magyar ,,vérivó, barbár, ázsiai csürhe nép, mely nyers erejével egy évezredig sanyargatta a derék kisebbségi nemzeteket”. Ez a nevelés meghatározta a románok magyarokról alkotott képét és velük szembeni magatartását, úgyhogy ,,aki csak akarja, nekünk ugrassa és küldje »la Budapesta«, villamosokon, lokálokban, hivatalokban, utcai tumultusban” – állapította meg Nagy. Csak 1930-ban bocsátott ki a Tanügyminisztérium egy körlevelet, amelyben megtiltotta, hogy az oktatási folyamat során sértegessék a nemzeti kisebbségeket, az átirat külön kitért a történelemtankönyvekre. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, ugyanis a magyar papokat nem engedték a román iskolákba. Valójában a két református pap nem is tudott volna eleget tenni a felkéréseknek, a fővárosban ugyanis több száz iskola működött, mindegyikben 3–15 magyar tanulóval. 1925-ben sikerült engedélyt szerezni a magyar nyelvű vallásoktatásra, ez azonban csak a háborítatlanul működő német felekezeti iskolákra volt érvényes, ahol mintegy 40 magyar gyermek tanult. A magyar iskolák vagy legalább a román iskolában működő magyar osztályok hiányát a vasárnapi iskola próbálta pótolni. A református egyház legalább tíz ilyen iskolát tartott fenn, szétszórva a város különböző negyedeiben, a Lânăriei, Turda, Ghica-Tei, 13 Septembrie utcában, a Floreasca, Chitilei vagy a Vitan úton stb. Ezeket az iskolákat mintegy 300 gyermek látogatta, ingyen bibliát, zsoltároskönyveket és gyermekkiadványokat kaptak, hittanórákon, de más tevékenységeken is részt vettek.
Az 1929/30-as tanévben engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban, ez lett az első világháború után az első Bukaresti magyar iskola. Ugyanebben az évben megjelent a gyülekezet lapja, az Egyházi Újság is (1929–1941). Az iskola felekezeti vegyes magániskolaként működött. Református vagy katolikus, magyar anyanyelvű gyermekek iratkozhattak be; a más felekezetűeket csak tanügyminisztériumi engedéllyel vehették fel. A tanulóknak beiratkozási illetéket és tandíjat kellett fizetniük, ellenben a tankönyveket és a tanszereket ingyen kapták. A tanítás az állami tanterv alapján történt, államilag jóváhagyott tankönyvekből. Az iskola a Sf. Voievozi utcai felújított és újrabútorozott régi épületében működött, és a református közösség finanszírozta; minden külföldi támogatás vagy adomány tilos volt. A tanügyben dolgozóknak román állampolgároknak kellett lenniük, le kellett vizsgázniuk nemcsak román nyelvből, de történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából is. Az iskola kettős felügyelet alatt állt: egyrészt a román állam, másfelől az erdélyi református püspökség ellenőrizte, Tőkés Ernő esperes-tanfelügyelő személyében, akit a román állam fizetett. A tanítást 171 tanulóval és négy tanítóval kezdték, az iskola igazgatója Demjén Miklós volt. Az iskola végeztével a tanulóknak le kellett vizsgázniuk román nyelvből egy idegen bizottság előtt. Az 1934. július 27-i 120645-ös számú miniszteri határozat alapján egy különbözeti vizsga után folytathatták tanulmányaikat román iskolákban. Bizonyos járulékos költségek fedezésére (méregdrága villamosbérletek, cipő és ruházat, tízórai) a református gyülekezet karitatív megmozdulásokat kezdeményezett. Az 1932/33-as tanévtől az iskola már hét elemi osztállyal működött. A református vallásoktatás mellett (amit Kányádi Béla lelkész tartott) katolikus hittanórákat is tartottak (dr. Tamás Pál révén), ugyanakkor tanítottak román nyelvet, és a nemzeti tantárgyakat szintén román nyelven. Az iskolának 350 kötetes román és magyar nyelvű könyvtára volt, az iskolaorvosi teendőket Bakk Elek látta el, és két fő foglalkozott az adminisztrációval.
A magyar tanároknak nem volt békés életük Anghelescu minisztersége alatt. 1934-ben bevezették a kötelező tanári képességvizsgákat, amelyeket román nyelven kellett letenni. Az elbukó tanárokat elbocsátották, és megszüntették azokat az erdélyi gimnáziumokat, ahol nem volt már meg a legkevesebb hatfős tanári testület; az elbocsátott tanárok nyugdíjjogosultságukat is elveszítették. Csak az 1938/39-as tanévtől függesztették fel a kötelező románnyelv-vizsgát azok számára, akik állami iskolában végeztek, vagy akik már egyszer sikeresen vizsgáztak. Drasztikus intézkedéseket hoztak az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban is: beszédet csak románul szabadott mondani, előzetes tartalmi engedély alapján, és az előadások legalább fele román nyelvű kellett hogy legyen; a tanulóknak még az órák közti tízperces szünetekben is tilos volt magyarul beszélniük. 1937-től a két magyar ajkú gyülekezet elkezdett nyári táborokat szervezni az iskolásoknak; először a református misszió, egy évre rá a katolikus is összesen 300 tanuló nyaraltatását biztosította erdélyi családoknál. Hegyi Mózes (1908–1943) református missziós pap neve is kapcsolódik a nyaraltatásokhoz, habár ő 1938-ban, csak egy évig volt Bukarestben, utána egy erdélyi parókiára nevezték ki. A Koós Ferenc Kör gyűlésein való részvétele kitetszik a sziguránca 1938. július 1-jei jelentéséből is. Korábban Brăilán paposkodott, ahol nagy áldozatok árán sikerült újjászerveznie az iskolát és felújítania a templomot; vidéki paptól szokatlan módon kiadott egy monográfiát is a brăilai magyar gyülekezetről. Neki is köszönhető, hogy Bukarest és Galac után Brăila lett a harmadik (és egyben utolsó) Kárpát-kanyaron kívüli román város, ahol magyar nyelvű lap, a Gyertyafény (1923. febr. 1.–nov. 1.) jelent meg összesen nyolc számmal.
1929-ben végre megszűnt a Cuza Vodă utcai Szt. Ilona római katolikus templomra kivetett zárlat. A magyar katolikus iskolák azonban egyszer s mindenkorra elvesztek, nemcsak Bukarestben, hanem az egész Kárpát-kanyaron kívüli román térségben. A magyar közösség képviselői és Netzhammer püspök bátortalan próbálkozásai ellenére végleg érvényben mAradt katolikus iskolákban a magyar nyelvű tanítást tiltó határozat. A templommal kapcsolatos információtöredékek a Bukaresti Magyarság lapjaiból és kalendáriumából, majd 1935-től a Szt. Ilona-templom lapjából, a Bucureşti-i Katolikus Tudósítóból származnak. Ez volt az egyetlen magyar lap Bukarestben, amely még 1936 után is megőrizte címében a Bucureşti román toponímiát; ebben az évben jelent meg a törvény, amely a sajtóban a helységeknek csak a román megnevezését engedte használni. Az intézkedést később Ceauşescu is bevezette. A templom 1917 és 1924 között bezárva állt, utána is csak kedden, vasárnapokon és ünnepnapokon tartottak, úgy tűnik, kizárólag román nyelvű misét. Mivel nagymértékű karbantartásra szorult, 1930-ban ismét bezárták. Bár még csak nagy vonalakban sikerült felújítani, 1930 karácsonyától a magyarok végre hallgathattak heti három alkalommal magyar nyelvű misét reggel 6 órától, míg a Barátok templomában, ahol két magyar pap is szolgált, csak hetente egyszer, szombatonként volt magyar mise.
1931 áprilisában megalakult az egyháztanács, amely 400 hívő aláírásával kérte a magyar katolikus közösség újraalakítását, és hogy a románok által elfoglalt valamelyik háború előtti magyar iskolában létesítsenek magyar iskolát vagy legalább magyar tagozatot. A kérés teljesítését állandóan halogatták, új és új feltételekhez kötötték. Bár a templomot a magyarok költségén javították ki és nyitották meg, itt csak alkalomadtán misézett egy-egy magyar pap a Barátok templomából. Javítási munkálatok a Barátok templománál is folytak 1932-ben; ekkor helyezték el az oltár bal oldalán Szent István király szobrát, amely a mai napig ott áll, felirat nélkül. A korabeli dokumentumokban sem említik, de a Bukaresti magyar hívek emlékezete megőrizte.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)