Irodalmi mozgások színpadán
Kovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi
Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben.
Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve?
– A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga.
Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos.
Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok.
Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható.
Miben látja az okát ennek?
– Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik.
Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”.
Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki.
Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai.
– Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart.
Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni.
Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta.
Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk.
Van előre elkészített terv?
– Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk.
Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely.
Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak.
Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti)
Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője.
Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik.
Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán)
– Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog.
A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő?
– Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő.
Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek.
Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó.
A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta?
– Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka.
Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt.
Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Beszélgetés Dr. Borsodi L. László tanárral – Olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítani
Kötelező házi olvasmányok helyett a tanárok által ajánlott irodalmat olvasnak az általános és középiskolai diákok. A könyvcímeket a pedagógusok határozzák meg, iskolánként, osztályonként változik, hogy mit olvasnak a diákok. Több kérdés felmerül tehát: a „kötelező” feloldásával többet és szívesebben olvasnak-e a fiatalok? Milyen műveket ajánlanak a tanárok? – többek között ezekről beszélgettünk dr. Borsodi L. László magyar nyelv és irodalom szakos tanárral.
– Az oktatási minisztériumnak a 2006-ban jóváhagyott magyar nyelv és irodalom oktatását szabályozó tanterve a tanuló készség- és képességfejlesztését helyezi előtérbe. A szövegelvű irodalom befogadására összpontosít: eltörli a kötelező házi olvasmányokat, helyette a tanár ízlésére és szakmai érveire alapoz, megengedi, hogy a pedagógusok kortárs szövegeket, ajánlott olvasmányokat emeljenek be a munkatervbe. Ezek ismeretében Ön milyen művek olvasását követeli meg a diákjaitól?
– Az, hogy a tanár határozhatja meg, milyen művek elolvasását kéri, nem új keletű, és csak részben igaz, hiszen a kialakítandó képességekhez, illetve a már meglévők fejlesztéséhez a tanterv tartalmaz egy javasolt minimumot, amelyet nem érdemes, nem szabad figyelmen kívül hagyni, és amelynek a követése jótáll azért, hogy alapművek ne maradjanak ki a diákok úgynevezett általános műveltségéből. Tekintettel arra, hogy – meglátásom szerint – a tanterv által biztosított szaktanári szabadságot jelentős mértékben ellehetetleníti a kimeneti követelmény, ezért igyekszem úgy összeállítani a házi olvasmányt képező, illetve a tanóra keretében közösen elolvasandó művek listáját, hogy abban klasszikus és kortárs művek egyaránt helyet kapjanak. Az otthonra felhagyott olvasmánylistát (tizedik osztálytól kezdve) két részre tagolom: van azoknak a műveknek a listája, amely – mert nem szabad kötelezőnek nevezni – szigorúan ajánlott, hiszen minimális olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítani és irodalmi műveltségre szert tenni, és van egy olyan lista, amely a szó szoros értelmében ajánlott. Abból azok olvasnak, akik kedvet éreznek hozzá, illetve akik rászorulnak, mert például jobb jegyet szeretnének.
Törekszem arra, hogy a klasszikus művek mellett kortárs művek is megjelenjenek a palettán – és itt nincs lehetőség, de érdemes lenne tisztázni a kortárs fogalmának különböző jelentéseit –, de legalább ekkora kihívást látok abban, hogy a klasszikusokban felfedeztessem tanítványaimmal azokat a kérdéseket, amelyek rokonságot mutatnak az övékéivel, vagy azokat a válaszokat, amelyeket (ha eljutunk idáig) ezek a művek tettek fel nekik. Az is célom, hogy a klasszikus művek által felismertessem és elfogadtassam – nevezzük toleranciára való nevelésnek – a régi és a mai, a klasszikusnak mondott és a kortárs közti különbséget, azt, hogy más értékrendeknek is van létjogosultságuk a sajáton kívül (ha egyáltalán meg lehet határozni ezt a sajátot).
– Egyetért azzal, hogy az irodalom megértésének kulcsa a művekkel való személyes találkozás, ugyanakkor tanári tapasztalata azt mondatja önnel, hogy a diákok többségén egyre inkább eluralkodó vásárlói szemlélet elszólítja a fiatalokat a könyv mellől. Mennyit olvasnak a diákok?
– A mai diákok olvasás szempontjából nem mindenevők, ma már nem sok olyan diák van, akik válogatás nélkül falnák a könyveket, főként a szépirodalmat. Az utóbbi évtizedek digitális technikai vívmányainak, eredményeinek köszönhetően sokuknak nem a könyv az elsődleges információszerzési forrás, nem a szépirodalom olvasása a(z) (szabad)idő kitöltésének fő formája. Ehhez még hozzájön az, hogy – enyhén szólva – kevesen látnak jó példát otthon vagy a tágabb környezetükben, hiszen most nőtt fel egy olyan szülőgeneráció, amelynek jelentős része szintén nem olvas, tehát nem olvastat, és így nem is áll jogában olvastatni.Annak ellenére, hogy az én diákjaim is az imént körvonalazott világ fiai, leányai, sokan vannak, akik olvasó lények. Egy részük olyan környezetből jön, ahol az olvasásnak hagyománya van, ezért maguk is gyakorlott olvasók, akik iskolait is, mást is vagy csak mást olvasnak, ami egyáltalán nem baj. Másik részük az általam alkalmazott módszerek (pl. közös megbeszélés, előzetesen megadott szempontok alapján a diákok által tartott kiselőadás formájában történő interpretáció stb.) hatására kezdenek el rendszeres(ebb)en olvasni, kezdetben kisebb-nagyobb félreértésekkel, szövegértési nehézségekkel küszködve, de sok akarattal, odafigyeléssel és jó szándékkal elindulnak a fejlődés útján, és látványos eredményt érnek el a négy év végére. És vannak olyanok, akik úgy járják végig a középiskolát, hogy ügyeskedéssel, internetes tartalmak segítségével hallomáskultúrára tesznek szert, már most, fiatalon életelvvé avatva a sine nobilitate magatartást.
Világos, hogy nincs hatékony irodalomoktatás a diákok olvasása nélkül. Szükség van tehát a tanulói hozzáállásra és nyitottságra, az akarásra, ennek ébren tartásában pedig a szülői segítségre. Ugyanakkor körülmények ide, követelmények oda, az olvasóvá nevelésben a felelősség jelentős része a tanítóké és tanítónőké, illetve a miénk, irodalom- és nyelvtanároké.
– A tanterv megengedő az ajánlott olvasmányok számával, a pedagógus maga dönti el, hogy hány és milyen művek olvasását követeli meg a tanítványaitól. Ön hogyan jár el ebben, hány könyv elolvasását hagyja fel a középiskolásoknak?
– Kilencedik osztályban három regényt és két drámát kell elolvasniuk a diákoknak, de ebben nincsenek benne a részletek, a rövidebb terjedelmű epikai alkotások, és ez vonatkozik mind a négy tanévre. Tizedik osztályban négy regényt és három drámát, tizenegyedik osztályban öt regényt és egy drámát, tizenkettedikben pedig három regényt és egy-két drámát kérek a tanítványaimtól. Ez a felsorolás – az elmúlt évek követelményeihez képest – egy minimumot tartalmaz, amit a diákok teherbírásának csökkenése és szövegértési képességük romlása, tehát a szövegolvasás tempójának lassulása magyaráz. A mennyiségi szempont helyett tehát sokkal inkább az a célom, hogy kevesebb művel és lassú olvasással neveljem értő irodalomolvasóvá a rám bízottakat. Aki meg többet szeretne olvasni, annak van lehetősége: ott az ajánlott lista és a korlátlan lehetőségeket ezen a téren is nyújtó nagyvilág.
– Tanóráin a kortárs művekkel is ismerkedhetnek a tanulók…
– A kortárs művek felsorolásába a költőkét is belevenném, mert az olvasóvá nevelésben ugyanolyan szerepük van a lírai szövegek értelmezésének, mint az otthon elolvasott művek interpretációjának. Íme, néhány szerző (a teljesség igénye nélkül), akivel foglalkozunk: Baka István versei, Bodor Ádám: Sinistra körzet, Verhovina madarai, novellák, Dobai Bálint versei, Esterházy Péter Esti, Pápai vizeken ne kalózkodj!, Garaczi László: Arc és hátraarc, Kertész Imre: Sorstalanság, Kaddis a meg nem született gyermekért, Kovács András Ferenc versei, Ottlik Géza: Iskola a határon, Székely János versei, Szilágyi Domokos versei, Tánczos Vilmos: Elejtett szavak stb. A felsoroltakon kívül a kortárs fogalmát tágabban értve Franz Kafka-, Albert Camus- és Örkény István-műveket, illetve József Attila-, Pilinszky János-költeményeket is értelmezünk órán.
A tanórákon kívül a Márton Áron Főgimnáziumban az irodalomtanárok munkaközössége időről időre rendhagyó irodalomórákat és írókkal, költőkkel való közönségtalálkozókat is szervez. Az utóbbi egy-két tanévben tanulóink így találkozhattak Fekete Vince és Lövétei Lázár László költőkkel, Lőrincz Csongor irodalomtudóssal, Balázs K. Attila, Zsidó Ferenc írókkal és Bálint Tamás költővel, valamint Tompa Andrea íróval, a Fejtől s lábtól szerzőjével.Meggyőződésem, hogy az olvasóvá nevelésben a klasszikus művek olvasásának éppúgy szerepük van, mint a kortárs műveknek, a napi munkának éppúgy, mint a rendhagyó kereteknek. Ha ezzel a belátással, sok türelemmel és a szakma iránti alázattal végezzük teendőnket, talán értő fülekre és szívekre talál a diákoknál az, hogy miről is beszélnek az irodalomtanárok, és főként, hogy mi az irodalom célja és értelme ezen a Földön.
Pál Bíborka
Hargita Népe (Csíkszereda)

A nagy verslista – Jelenkor-szavazás kortárs magyar versekről
A Jelenkor szerkesztősége szerette volna felmérni, hogy mi számít ma legfontosabbnak a kortárs magyar irodalomban, ezért kritikusokat kértek fel, hogy „szavazzanak műnemenként, műfajonként művekre, árulják el, szerintük melyik a harminc legfontosabb regény, vers, verseskötet, novelláskötet, színpadi mű, értekező próza, műfordítás, magyar nyelven megjelent populáris mű az utóbbi három évtizedben”, olvasható a Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat online kiadásában (www.jelenkor.net)
Arról, hogy miért az elmúlt harminc évet veszik figyelembe, és miért harmincas a lista, a Jelenkor szerkesztősége így vélekedik:„Mivel a »kortárs« nem pontosan meghatározható időkeret, ezért úgy döntöttünk, az utóbbi harminc évet tekintjük az irodalomtörténet jelenkorának, és szimbolikus gesztussal az 1986-os évet, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve című műveinek megjelenési évét tekintjük fordulópontnak. Szavazni tehát a következő évtől, azaz 1987 januárjától 2016 decemberig tartó időszakban megjelent művekre lehet. És azért 30 legjobb, mert az első tízet talán könnyebb megsaccolni-kitalálni, a második, harmadik tíztől több meglepetés várható”.
Megjegyzik továbbá, hogy természtesen tudják, „a kanonikus listák és rangsorok csak arra jók, hogy vitatkozzanak velük, és azt is, hogy az évszámhoz kötött korszakhatárok mindig megkérdőjelezhetők”, és azzal is tisztában vannak, hogy az esztétikai érték nem dönthető el szavazással. Mint írják, ajánlatnak, nem verdiktnek tekintik a listákat, és „a szavazások eredményét természetesen lehet bírálni, kiegészíteni”.
A „kiszámolás” módszeréről is megtudunk részleteket, e szerint „a kritikusok úgy szavaznak, hogy a 30-as listákat értéksorrendbe rendezik: kinek-kinek a listáján az első helyezett 30, a második 29 pontot kap stb., a szerkesztőség pedig egyszerű összeadással hozza létre az összesített listákat”.
A szerkesztőség arra is kitér, hogy miért kritikusokat kértek fel a szavazásra. Mint írják, „írókat, költőket, szerkesztőket, műfordítókat vagy éppen nem az irodalmi élethez tartozó jeles művészeket és értelmiségieket is felkérhetnénk szavazásra. Továbbá csinálhatnánk teljesen nyitott, internetes közönségszavazást. Elvégre a kortárs irodalom az olvasóké, nem a kritikusoké. Mi mégis kritikusokat kértünk fel, mert úgy gondoljuk, a kritikus az, akitől a leginkább elvárható, hogy szükség esetén esztétikai érvekkel is alá tudja támasztani értékítéleteit, és ő az, aki hagyományosan feladatának tekinti az irodalmi szempontokra tekintő, független műbírálatot. Szerintünk tehát az efféle ajánlatok összeállítása elsősorban a kritikusok dolga”.
A napokban megjelent az induló sorozat első darabja, íme tehát a 30 legjobb kortárs magyar vers a kritikusok szavazata alapján. (Megjegyzés: A 30/30-as verslista végül nem harminc, hanem harminckilenc címet tartalmaz. „Ez azért alakult így, mert sok lett a megosztott helyezett. Ha meghúztuk volna harmincnál a vonalat, akkor nem lehetett volna eldönteni, több egyforma pontszámú vers közül melyiket hagyjuk le a listáról”, olvasható a szerkesztői magyarázat a Jelenkor online-on).
Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig (418)
Parti Nagy Lajos: Rókatárgy alkonyatkor (200)
Kemény István: Egy nap élet (187)
Tandori Dezső: Londoni Mindenszentek (181)
Tandori Dezső: A Semmi Kéz (139)
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén (106)
Tolnai Ottó: Mi volt kérded a legszebb Dániában (94)
Tóth Krisztina: A világ minden országa (93)
Kemény István: Fel és alá az érdligeti állomáson (84)
Kántor Péter: Megtanulni élni (83)
Rakovszky Zsuzsa: Decline and fall (82)
Márton László: Bowen monológja sötétben (80)
Kovács András Ferenc: És Christophorus énekelt (67)
Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca (64)
Szabó T. Anna: Elhagy (64)
Borbély Szilárd: Hosszú nap el (63)
Baka István: Farkasok órája (62)
Sziveri János: Bábel (60)
Tóth Krisztina: Kutya (58)
Térey János: A gyönyörű gyár (56)
Kemény István: A néma H (54)
Varró Dániel: Minden olyan mint minden (53)
Borbély Szilárd: Tenger könnyek csillaga (52)
Orbán Ottó: A magyar népdalhoz (52)
Kukorelly Endre: Azt mondja aki él (50)
Oravecz Imre: Közelítő nap (49)
Tóth Krisztina: Havak éve I-III. (48
Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok (47)
Kántor Péter: A könyvespolc előtt (45)
Parti Nagy Lajos: A Csorba-kert (45)
Tóth Krisztina: Kelet-európai triptichon (45)
Borbély Szilárd: Karácsonyi szekvenciák (44)
Borbély Szilárd: A tízezer (43)
Kemény István: Célszerű romok (43)
Petri György: Sár (43)
Tandori Dezső: Szakadj ki (43)
Térey János: Fagy (43)
Borbély Szilárd: Pegazus, szárnyak (40)
Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm (40)
A verslista az alábbi kritikusok szavazatai alapján jött létre: Balázs Imre József, Bedecs László, Bozsoki Petra, Csehy Zoltán, Csuhai István, Fekete Richárd, Görföl Balázs, Halmai Tamás, Harmath Artemisz, Károlyi Csaba, Kálmán C. György, Keresztesi József, Kőrizs Imre, Krupp József, Lapis József, Mekis D. János, Mohácsi Balázs, P. Simon Attila, Sántha József, Szénási Zoltán, Tarján Tamás, Turi Tímea. 
 
Szabadság (Kolozsvár)

Gyógyító versek költője: Egyed Emesét köszöntötték 60. szülinapján Kolozsváron
Legújabb kötetének bemutatójával, meglepetéskiadvánnyal, munkásságát értékelő beszédekkel, valamint versekkel köszöntötték Egyed Emese költőt, irodalomtörténészt 60. születésnapján szerdán Kolozsváron.
Bár az ünnepelt úgy tudta, mindössze legújabb, Paian című verseskötetét mutatják be a kolozsvári Agapé rendezvénytermében szerdán délután, nagyszabású születésnapi ünnepséget szerveztek a 60 éves Egyed Emese számára kollégái, tanítványai, barátai.
Az egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész sokoldalú munkásságát méltatták az eseményen felszólalók, akik, mint elhangzott, valamiképpen mind
Egyed Emese egy-egy „otthonának” képviselőiként értékelték sokoldalú tevékenységét, költészetét, pedagógusi, kutatói, művelődésszervezői és irodalomszervezői munkáját.
Sajátos hang az erdélyi líratermésben
Mintegy 150-en ünnepelték a születésnapot, a szervezők erre a napra időzítették a marosvásárhelyi Lector kiadó gondozásában megjelent Paian című verseskötet bemutatását – a kiadványt egyébként már ismertették korábban a budapesti Ünnepi Könyvhéten.
Mint Gálfalvi Ágnes szerkesztő-vezető mondta, a kiadót voltaképpen Egyed Emese „indította” négy évvel ezelőtt, hiszen az első szerzőket ő irányította a Lectorhoz.
Amint a kötetet bemutató Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész fogalmazott, az Egyed Emese-i versvilág, költői univerzum az 1988-ben megjelent első, Délvidék című kötettől kezdve sajátos hangot képvisel az erdélyi líratermésben.
„Ezek a versek „csupasz bőrrel” érintik a klasszikusokat, szoros kapcsolatban állnak a mitológiai világgal, szabadító, gyógyító erejűek, a költő figyel, jelet hagy és belső szabadságra tanít, a kötet pedig izgalmas, furcsa szerepformálódásokat is hordoz” – mondta Bartha Katalin Ágnes.
Egyed Emese úgy fogalmazott, bizonyos fajta „szemtelenség” kell ahhoz, hogy a költő különleges állapotait nyilvánvalóvá tegye, megossza a mindenkori olvasóval.
„Mindannyian szeretünk bámészkodni, felnőttként meghosszabbítani a meséket, mesei szerepeket, ezeket úgy átalakítani, hogy jobbá tegyék emberi kapcsolatainkat. Király László mondta nekem valaha, hogy amit ma nem írsz meg, nem írod meg soha – úgy gondolom, jó, ha nyoma marad bizonyos állapotoknak, hangulatoknak, ugyanakkor így, a versen keresztül is össze lehet kapcsolni az elképzeltet a tapasztalhatóval, a versírás pedig oldja az ember tehetetlenségét” – tette hozzá. A Paian című kötet fülszövegében az olvasható, Egyed Emese költészete sokhangú létköltészet, számára mentsvár a vers, de nem öncélú a költészete: költői attitűdjét mi sem teszi árulkodóbbá, mint a Paian kötetcím – „gyógyító” versek, az ajándékozás, felajánlás gesztusai, mi több, a megbocsátáséi.
Nevekben rejlő univerzumok
Mint a bemutatón elhangzott, a kötetben a múzsák világához való közeledés is tetten érhető, Ady, Arany, Petőfi, Weöres Sándor, Shakespeare, Apollinaire költészetére, egy-egy verssorára, életpályájára való utalásokból is építkeznek egyes költemények. Ilyen például a kétszáz éve született Arany előtt tisztelgő, Levél a lélek ifjúságáról – 1867 című vers (a cím utalás Arany Hová lettél, hová levél, ó lelkem ifjúsága sorára), amelyben a költő a Petőfinek 1867-ben, már annak halála után levelet író Arany szerepét ölti magára.
Egyed Emese meghatottan olvasta fel a rendezvényen jelenlévő édesapjának, Egyed Ákos akadémikusnak is ajánlva az erdővidéki szülőfaluról szóló, Bodos felé, Bodosban című versét.
„Mintha rejtőznél, Bodos lelkem,
Mintha bivalyok lépte tűntén
Holnapod nem is érdekelne,
A pillantás eltévelyedne.
Átkel a vágy a verőfényen.
Hagyj, Istenem, már hazatérnem.”
A költőre jellemző játékosságot, kísérletező kedvet, valamint a kötetben szereplő alkalmi verseket is kiemelte Bartha Katalin Ágnes. A szerző úgy fogalmazott, számára fontos az is, hogy a nevek misztikuma köré építsen egy-egy verset. „A név – legyen az helynév vagy növénynév, idegen vagy magyar nyelvű egység, titokzatos, és bár csupán főnévnek látszik, történetek laknak benne. A verseimben sokszor feltűnnek, hiszen kíváncsi vagyok a nevekben rejlő univerzumokra” – tette hozzá.
Egyed Ákos: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló
A kötetbemutatót követően került sor a meglepetésköszöntésekre, a legelső egy 1990-ben az ünnepeltről készített filmfelvétel vetítése volt, a régi videón verseiből olvasott fel Egyed Emese, Essig József kamerája felvillantotta az ünnepelt kislányait is.
A különféle „otthonok” közül elsőként Egyed Emese szülővárosa, Kolozsvár nevében Mile Lajos, Magyarország főkonzulja beszélt, kiemelve az ünnepelt alkotói és művelődésszervezői munkáját. Mint mondta, szenvedélye, hogy alkotó módon közelítsen a világhoz, amelyet pedagógusként, kutatóként is át akar formálni örökös kísérletező kedvvel.
Soós Anna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese az Alma Mater nevében méltatta az ünnepeltet, kiemelve a magyar tagozat építésében vállalt meghatározó szerepét.
Berszán István, a Magyar Irodalomtudományi Intézet vezetője a tanárok és diákok nevében is köszöntötte kollégáját. Az ünnepelt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke, így az EME elnöke, Sipos Gábor is méltatta oktatói, szervezői munkásságát. „Egyed Emese mintegy bevonja, bevonzza a fiatal kutatókat az egyesület munkájába, így az ifjúság rájön, hogy az EME nem vénemberek elefántcsonttoronyba zárt közössége. Ugyanakkor kiemelendő, hogy tudományszervező munkájával kiterjesztette az egyesület hatókörét Kolozsváron túlra is” – mondta el Sipos Gábor. Mivel a Szegedi Tudományegyetem testvérkapcsolatban áll a kolozsvári egyetemmel, Szajbély Mihály irodalomtörténész köszöntötte az ünnepeltet a magyarországi intézmény képviseletében, rámutatva, Egyed Emese a francia–magyar irodalmi kapcsolatok legavatottabb erdélyi kutatója.
A köszöntések sorát az édesapa, Egyed Ákos felszólalása zárta, aki meghatottan mondta: tartsa meg az Isten lánya segítőkészségét, sokirányú érdeklődését, a szülőföld, Bodos iránti szeretét is. „Én magam tanúsíthatom, és arra biztatlak: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló” – fogalmazott Egyed Ákos.
Hortus amicorum, vagyis barátok kertje
A rendezvény a Hortus amicorum című meglepetéskötet bemutatójával zárult: az EME adta ki Egyed Emese 60. születésnapjára a száz szerző írását magában foglaló kiadványt. Mint Demeter Zsuzsa, a kötet egyik szerkesztője kifejtette, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és az irodalomtörténészi szakma egyaránt írt a kötetbe. Többek közt Szilágyi István, Király László, Markó Béla, Szőcs Géza, a Székelyföld és a Helikon folyóirat csapatának, a szerkesztő és költő kollégák versei, prózái olvashatóak a „barátok kertjében”. A szakmabeli irodalmárok közül a kortárs irodalommal foglalkozó grénium mellett a 17–19. századi és színháztörténeti műhelyek tagjai is köszöntik a kötetben az ünnepeltet, többek közt olyan neves magyarországi irodalomtörténészek, mint Margócsy István, Fried István, Szajbély Mihály, Szilasi László, Szörényi László, Szilágyi Márton, Debreczeni Attila is. A rendezvényt az EME, a Lector Kiadó, a Kincses Kolozsvár Egyesület, Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, valamint a Helikon folyóirat szervezte, a Hortus amicorum című kötet kiadását a Communitas Alapítvány támogatta.
Kiss Judit
Hortus amicorum  Köszöntőkötet Egyed Emese tiszteletére  Szerző(k):Bartha Katalin Ágnes, Biró Annamária, Demeter Zsuzsa, Tar Gabriella-Nóra (szerk) /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2017/
A kötet tartalma, tárgya, köszöntőjellegéből adódóan, heterogén: az első fejezet szépirodalmi írásokat tartalmaz, valamint az ünnepelt szépirodalmi munkásságát értékelő tanulmányokat. A második része a 16–18. századi irodalom világába kalauzol, korabeli naplók, levelezések, albumok, művelődés- és oktatástörténeti, könyv- és könyvtártörténeti tanulmányok révén kaphatunk képet Egyed Emese kutatási területeiről. A harmadik fejezet olvasónapló-jellegű, az itt olvasható tanulmányok többnyire olyan huszadik századi szerzők műveire reflektálnak, amelyek 17–19. századi szerzők munkásságára alapoznak. Magyar és német nyelvű színház- és drámatörténeti tanulmányokat olvashatunk a negyedik fejezetben, kiemelt helyen az erdélyi színjátszás kezdeteivel. Az utolsó rész a huszadik század irodalmába kalauzol, az egy-egy szerzőre (Baka István, Dsida Jenő) vonatkozó tanulmányok mellett elméleti szövegeket is olvashatunk. Az ünnepelt sokrétű tevékenysége révén, a kötet a szépirodalmi, illetve irodalomtörténeti és -elméleti szövegek egy kiadványban való viszonylag ritka, de mindenképpen fontos találkozását is megvalósítja, így célközönségébe az irodalomkedvelő olvasók éppúgy beletartoznak, mint a tudományművelő szakemberek. A nagyközönség és a szűkebb szakma közelítését is célzó kiadvány (http://eme.ro) Krónika (Kolozsvár)