Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Baka Gábor
1 tétel
2013. november 24.
Ősz végi össztánc
Bármennyire is siratták az elmúlt hónapokban az udvarhelyi tánckultúrát, a Táncműhely megbízott vezetője, Elekes Gyula és Antal József koreográfus maximálisan kihasználta a lehetőségeket, és olyan táncos kavalkádot hozott létre három napon át, amely megmozgatta a várost és a környéket. Legalábbis azt a réteget, amely nem szeret tánc nélkül élni.
Sokszor, sok helyen elhangzott, és manapság is emlegetik, hogy a népi tánckultúra nélkül nincs önazonosság, és alaktalan, jellegtelen etnikai masszaként tengődésre kényszerülünk, de oly módon és olyan mértékben, hogy degradálódásunkat még csak észre sem vesszük. Köztudott, hogy nagyjából lejárt a huszonnegyedik óra az élő néphagyományok terén, a népzene- és néprajzkutatók mindent felgyűjtöttek, s ami kint maradt, az jórészt elveszett. Ahogyan másutt, nálunk is az a feladat, hogy a kulturális központokból vigyük vissza a forrásvidékek felé a megtartott értékeket. Ilyen irányú kísérletezés manapság is zajlik Udvarhelyszéken.
A fesztivál azonban elsősorban azért volt érdekes, mert a felnőtteknek szánt három előadás közül kettő – a János vitéz, a Fekete piros –, a gyermekprogramok – két ilyen produkció volt az Össztánc Ősszel keretében, a Tündér Erzsébet és az A medve nem játék –, illetve a Művelődési Ház előcsarnokában, a Heveder együttessel tartott „össznépi” táncház is a néphagyományokhoz s azok más formában történő éltetéséhez és továbbviteléhez kapcsolódott.
„Jánospiros”
A János vitézt 2011 ősze óta nagy sikerrel játssza a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. A rendező, Baka Gábor úgy fogalmazta át és vitte színpadra Petőfi művét, hogy az abban rejlő tartalmakat némiképp korszerűsítette. A dallamkincs és a tánc ötvözi, finom utalásokkal jelzi a Kárpát-medencében fellelhető magyar tájegységek népi kultúráját, például: egyszerre dunántúli és gyimesi, csallóközi és hétfalusi jellegű Kukorica Jancsi mozgása és hanghordozása. A huszárok, a gonosz mostoha, Iluska viszont csíki tájszólással beszélnek, illetve a cselekmény kibontakozása során érvényesül az a rendezői akarat, amely egy EU-csatlakozás utáni korba, a nagy útra kelések idejébe helyezi, ágyazza be a történetet.
A Fekete piros színtereit – a Maros Művészegyüttes előadásában, Juhász Zsolt rendezésében – csak némi „vájtfülűség” birtokában vagyunk képesek teljesen felismerni: az egykori Széchenyi teret (ahol ma Mihály vajda szobra áll) a kimenős széki cselédlányok és a Kolozsvárott dolgozó legények hajdanán alkalmi táncolásra is használták. Egy korábbi időszakban – a Monarchia idején, de még a két világháború között s a kicsi magyar világban – zenész is került ilyen alkalmakkor, mígnem aztán betiltatott a széki lassú, a forgatós, a csárdás és a többi táncforma. A mai postapalota mögött, a Sétatér bejáratánál lévő placcon immár zene nélkül, belső sugallatra, a gének révén átöröklődött tudás segítségével fordultak-perdültek a párok a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Ez az állapot ihlette Kányádi Sándort a híres Fekete-piros című vers megírására, amelyet azóta annyira magukénak éreznek a székiek, hogy a községi parkban, a hősök sírja mellett, a 2011-es Bertalan-nap óta ott áll az a gravírozott tábla, melyen rövid idézettel emlékeznek a versre s arra az esszenciára, amely annyi mindent magába sűrít a régi és a közelebbi múltból. De mintha ma is zene nélkül kellene táncolnunk, észleljük a színpadi jelzésekből az előadás közben, s arra a belső hangra, arra a titkos érzékre illik és kell figyelnünk, amely tudja még az ütemet és a pentatóniát.
Megvan az irány az újjáépítésre
Nagy volt az érdeklődés a táncház iránt is, bár kezdetben nehezen álltak be a párok. A medve nem játék című kétszeri interaktív koncert – az Égvilág zenekarral – némiképp kielégítette az igényeket. A Művelődési Ház igazgatója szerint egyik-másik nagyszínpadi előadást jó lett volna megismételni, mert nem fértek be az érdeklődők, és legnagyobb sajnálatukra vidéki érdeklődőket, még csoportokat is kénytelenek voltak lebeszélni az Udvarhelyre való utazásról, mert már pótszékekkel sem tudtak eleget tenni a nézői igényeknek. Tanulság ez a jövőre nézve, azt jelzi, hogy igénylik a nézők az ilyen hagyományos motívumokat feldolgozó előadásokat, és a kísérleti, a mozgásszínházat is inkább a hagyományokba ágyazódottan szeretnénk viszontlátni. Ebből kell kiindulniuk az Udvarhely Táncműhely újraépítőinek, hiszen a csíki és a vásárhelyi példák kiválóak, szabadon másolhatók Udvarhelyszéken is.
Simó Márton
Székelyhon.ro
Bármennyire is siratták az elmúlt hónapokban az udvarhelyi tánckultúrát, a Táncműhely megbízott vezetője, Elekes Gyula és Antal József koreográfus maximálisan kihasználta a lehetőségeket, és olyan táncos kavalkádot hozott létre három napon át, amely megmozgatta a várost és a környéket. Legalábbis azt a réteget, amely nem szeret tánc nélkül élni.
Sokszor, sok helyen elhangzott, és manapság is emlegetik, hogy a népi tánckultúra nélkül nincs önazonosság, és alaktalan, jellegtelen etnikai masszaként tengődésre kényszerülünk, de oly módon és olyan mértékben, hogy degradálódásunkat még csak észre sem vesszük. Köztudott, hogy nagyjából lejárt a huszonnegyedik óra az élő néphagyományok terén, a népzene- és néprajzkutatók mindent felgyűjtöttek, s ami kint maradt, az jórészt elveszett. Ahogyan másutt, nálunk is az a feladat, hogy a kulturális központokból vigyük vissza a forrásvidékek felé a megtartott értékeket. Ilyen irányú kísérletezés manapság is zajlik Udvarhelyszéken.
A fesztivál azonban elsősorban azért volt érdekes, mert a felnőtteknek szánt három előadás közül kettő – a János vitéz, a Fekete piros –, a gyermekprogramok – két ilyen produkció volt az Össztánc Ősszel keretében, a Tündér Erzsébet és az A medve nem játék –, illetve a Művelődési Ház előcsarnokában, a Heveder együttessel tartott „össznépi” táncház is a néphagyományokhoz s azok más formában történő éltetéséhez és továbbviteléhez kapcsolódott.
„Jánospiros”
A János vitézt 2011 ősze óta nagy sikerrel játssza a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. A rendező, Baka Gábor úgy fogalmazta át és vitte színpadra Petőfi művét, hogy az abban rejlő tartalmakat némiképp korszerűsítette. A dallamkincs és a tánc ötvözi, finom utalásokkal jelzi a Kárpát-medencében fellelhető magyar tájegységek népi kultúráját, például: egyszerre dunántúli és gyimesi, csallóközi és hétfalusi jellegű Kukorica Jancsi mozgása és hanghordozása. A huszárok, a gonosz mostoha, Iluska viszont csíki tájszólással beszélnek, illetve a cselekmény kibontakozása során érvényesül az a rendezői akarat, amely egy EU-csatlakozás utáni korba, a nagy útra kelések idejébe helyezi, ágyazza be a történetet.
A Fekete piros színtereit – a Maros Művészegyüttes előadásában, Juhász Zsolt rendezésében – csak némi „vájtfülűség” birtokában vagyunk képesek teljesen felismerni: az egykori Széchenyi teret (ahol ma Mihály vajda szobra áll) a kimenős széki cselédlányok és a Kolozsvárott dolgozó legények hajdanán alkalmi táncolásra is használták. Egy korábbi időszakban – a Monarchia idején, de még a két világháború között s a kicsi magyar világban – zenész is került ilyen alkalmakkor, mígnem aztán betiltatott a széki lassú, a forgatós, a csárdás és a többi táncforma. A mai postapalota mögött, a Sétatér bejáratánál lévő placcon immár zene nélkül, belső sugallatra, a gének révén átöröklődött tudás segítségével fordultak-perdültek a párok a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Ez az állapot ihlette Kányádi Sándort a híres Fekete-piros című vers megírására, amelyet azóta annyira magukénak éreznek a székiek, hogy a községi parkban, a hősök sírja mellett, a 2011-es Bertalan-nap óta ott áll az a gravírozott tábla, melyen rövid idézettel emlékeznek a versre s arra az esszenciára, amely annyi mindent magába sűrít a régi és a közelebbi múltból. De mintha ma is zene nélkül kellene táncolnunk, észleljük a színpadi jelzésekből az előadás közben, s arra a belső hangra, arra a titkos érzékre illik és kell figyelnünk, amely tudja még az ütemet és a pentatóniát.
Megvan az irány az újjáépítésre
Nagy volt az érdeklődés a táncház iránt is, bár kezdetben nehezen álltak be a párok. A medve nem játék című kétszeri interaktív koncert – az Égvilág zenekarral – némiképp kielégítette az igényeket. A Művelődési Ház igazgatója szerint egyik-másik nagyszínpadi előadást jó lett volna megismételni, mert nem fértek be az érdeklődők, és legnagyobb sajnálatukra vidéki érdeklődőket, még csoportokat is kénytelenek voltak lebeszélni az Udvarhelyre való utazásról, mert már pótszékekkel sem tudtak eleget tenni a nézői igényeknek. Tanulság ez a jövőre nézve, azt jelzi, hogy igénylik a nézők az ilyen hagyományos motívumokat feldolgozó előadásokat, és a kísérleti, a mozgásszínházat is inkább a hagyományokba ágyazódottan szeretnénk viszontlátni. Ebből kell kiindulniuk az Udvarhely Táncműhely újraépítőinek, hiszen a csíki és a vásárhelyi példák kiválóak, szabadon másolhatók Udvarhelyszéken is.
Simó Márton
Székelyhon.ro