"Bartolemeu Anania kolozsvári ortodox érsek nem ragaszkodik az Avram Iancu utcai diákmenza /hajdani diákotthon/ falára elhelyezett emléktábla általa fogalmazott teljes szövegéhez, bár az szerinte a valóságot tükrözi. Vita folyt az ortodox érsekség, a városháza és a Babes-Bolyai Tudományegyetem vezetősége között az 1946. máj. 28-29-én a diákotthonban történtek 50. évfordulójának megünneplésével kapcsolatban. Ezen a napon ugyanis az akkori Dermata /Herbák János, később Clujana/ bőrgyár munkásai megostromolták a román diákotthont, hogy véget vessenek a város magyar lakosságát terrorizáló és egyben a berendezkedő kommunista hatalmat támadó román diákcselekményeknek. A mostani érsek egyik vezére volt az akkori magyargyűlölő diákságnak és egyik kezdeményezője a megemlékezést szervező "Diáknemzedék-1946" Akadémiai Csoport nevű szervezetnek. A főpap által megfogalmazott változat: "E diákotthonra zúdult a "nép- és osztályidegenek" gyűlölete 1946. május 28-29-én éjszakáján, és innen indult ki a kolozsvári egyetemi diákság tiltakozó sztrájkja a revizionista magyar sovinizmus és a kommunista ateizmus ellen". /Uszító főpap. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 5./"

"Kolozsváron újabb magyar utcaneveket töröltek el, a Dózsa György utca Ferdinánd román király nevét kapja, eltörölték a Bem József tábornok utcanevet, Herbák Jánosból pedig Matei Basarab lesz. Az olyan történelmi utcanevek, mint a Kövespad (Pietroasa) és az Alkony (Amurgului) szintén új, jelentéktelen neveket kapnak. /Sz. K. [Székely Kriszta]: Ismét lefaragtak néhány magyar utcanevet. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 1./ Gaal György adott tájékoztatást az utcanévadó bizottság üléseiről. Kolozsváron minden ülésen a magyar tagok tevékenysége kimerül a tiltakozásban, az ismételt leszavazás elviselésében. Kolozsváron a bizottságban Molnos Lajos, Mikó Lőrinc tanácsosok, valamint Asztalos Lajos és Gaal György képviselték a magyarságot. Idén tavasszal változott a helyzet: a megyéhez került vissza a döntés joga. Felállítottak a megyei tanács mellett egy 28 tagú bizottságot, amelyben szakértőként Csetri Elek és Gaal szerepel a magyarság részéről, s a magyar megyei tanácsosok közül is talán ketten tagok. Ugyanakkor a városi bizottság is szorgalmasan ülésezik. Jelenleg tehát a névváltoztatási javaslatot a polgármesteri hivatal terjeszti a városi névadó bizottság elé. Ha az jóváhagyja, a városi tanács elé kerül. Ennek kedvező döntése esetén a megyei névadó bizottság vizsgálja meg a javaslatot, s terjeszti a megyei tanács elé. - Kolozsvárt szinte lehetetlen nyomon követni a rengeteg javaslatot, s hogy abból mit hol hagytak jóvá. A polgármesteri hivatal pedig előre kitéteti a táblát. - Szinte valamennyi még meglévő magyar utcanév felkerült az átkeresztelési listára, de egyetlen javasolt magyar személynév sem szerepelt. A magyar bizottsági tagok - pár román kolléga helyeslésének is köszönhetően - legfeljebb annyit tudtak elérni, hogy a magyar utcanevet meghagyják, vagy beleegyeztek: más magyar nevet javasoljanak a helyére. Azt, hogy miért nem javasol a városháza egyetlen magyar személynevet sem, azzal indokolták: a javaslatok a lakosságtól jönnek, s magyar vonatkozású javaslatot senki sem tett. Erre Asztalos Lajos egy tízoldalas román nyelvű beadványt készített. Ebben vázolta a kolozsvári utcanevek történetét, s kettős javaslattal szolgált: egyrészt felvetette a XIX. század végéig használatos nem nemzetiségi jellegű régi "beszélő" utcanevek újbóli használatát (román és magyar változattal): Híd, Szappan, Király, Farkas stb. utca. Másrészt 20 konkrét utcának (többnyire földrajzi nevet viseltek) magyar vonatkozású nevet javasolt (Fadrusz János, Bethlen Gábor, Minorita, Mikes Kelemen, Haller Károly, Mikó Imre stb. utca). A továbbiakban egyetlen előterjesztési listán sem tűntek fel ezek a javaslatok. - Gaal György pontos címét megadta, ennek ellenére egyetlen ülésre sem kapott meghívót. /Gaal György: Ahogy az utcákat nálunk keresztelik. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 3./"

A 2005 decemberében önállósult Esztelnek község önkormányzata a hét végén nyolcadik alkalommal szervezett faluünnepet. A rendezvény június 29-én Kurtapatakon a kis kápolnában Szent Péter és Pál tiszteletére celebrált búcsús szentmisével kezdődött. Este a művelődési otthonban Varga Attila polgármester és Kozsokár Attila közgazdász, az esztelneki nadrággyár igazgatója mondott ünnepi beszédet. A következő két napon a falunapok rendezvényei az esztelneki felső iskola udvarán zajlottak. A falunapok fénypontját a Bak János által irányított nyíradonyi Ligetalja Néptáncegyüttes fellépése jelentette. Július 1-jén a kegyelet virágait helyezték el a millenniumi emlékkeresztnél, a kopjafáknál és a világháborús hősök emlékművénél. /Iochom István: Esztelneki falunapok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 2./

Helyi történelmünk ismert és feltáratlan eseményeit egyaránt őrzi a levéltár
Flóra Ágnes szerint a levéltárosnak elsősorban a kutatót és kutatást kell segítenie
Az állami levéltár idén ősszel új székhelyhez jutott Kolozsváron: a volt Herbák János (Clujana) cipőgyár volt igazgatósági épületében. Az avató ünnepségen ismerkedtem meg Flóra Ágnes történésszel, levéltárossal, az intézet magyar munkatársával, aki a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem-filozófia karán szerzett történész–művészettörténész diplomát 2002-ben, majd ezt követően a budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) Medievisztika szakán folytatott magiszteri tanulmányokat. Ebben az intézményben készíti jelenleg doktori disszertációját is. Flóra Ágnes 2008-ban került a levéltár kolozsvári fiókjához, ahol az utolsó magyar szakembert, Kiss Andrást 1983-ban nyugdíjazták.
– Milyen képességek, illetve adottságok szükségesek ahhoz, hogy egy történészhallgatóból jó levéltáros váljon?
– Amikor 2008 májusában alkalmaztak a Román Országos Levéltárban, a levéltárosi szakmáról csak annyi ismeretem volt, amennyit kutatóként a kutatóteremben láttam és tapasztaltam. Ez azonban hasznomra szolgált, mert az a levéltáros, aki rendszeresen kutat, jobban tudja értékelni az irat forrásértékét, és ez a tény sokat segít a rendezési folyamatban. Fontos, hogy legyen benne hajlandóság és némi vonzódás ahhoz, hogy régi iratokkal foglalkozzon. Ezenkívül szükséges némi paleográfiai ismeret és nyelvtudás, hiszen a történeti levéltárak rendezéséhez ismerni kell azokat az írásmódokat, nyelveket, amelyeken az iratok íródtak. A magyar levéltári és levéltáros múltnak, azon belül az erdélyinek is, szerencsére nagyon gazdag hagyománya van, amire lehet építkezni. Kelemen Lajos, Jakó Zsigmond vagy Kiss András már kijelölték azokat a támpontokat, melyeket követni kell az erdélyi történeti levéltárak rendezésekor, csak haladni kell tovább a „kifeszített zsinór mentén”. Ugyanakkor szerintem a jó levéltárosnak arra kell törekednie, hogy elsősorban a kutatót és kutatást segítse. És természetesen ez a szakma kevésbé ajánlott a por- és penészallergiásoknak.
– Mi a legfontosabb ebben a szakmában?
– Jelentős különbségek vannak a magyarországi és a romániai levéltáros rendszer között. Bár tisztában voltam a helyi viszonyokkal, amikor felvételt nyertem a kolozsvári levéltárba, abban reménykedtem, hogy az intézmény vezetésében bekövetkezett kedvező változások – a Magyar Országos Levéltárhoz hasonlóan – kissé „tudományosítják” a levéltáros munkáját. Ami – jelen állapotában – valójában csak részben szól irat- és levéltárrendezésről. Megkockáztatnám, hogy a rendezés csak a töredékét képezi a levéltárban végzett munkának. Nagy hangsúlyt kap a hazai levéltári rendszerben a terepmunka, az úgymond időnkénti szervellenőrzés. Ez gyakorlatilag intézmények, nagyobb vállalatok és cégek, vagy akár kisebb iratképzők irattárainak a rendszeres ellenőrzésén alapul. Ez a művelet önmagában fontos a mai, még használatban lévő és gyarapodó levéltáraknak az utókor számára való megőrzésben. A jogi hézagok miatt viszont a levéltáros olykor tehetetlen az irattár-pusztulásokkal szemben. A terepmunkán kívül igen időigényes az állampolgári kérések teljesítése. Ezek elsősorban olyan kérések, amelyekben különböző jogszabályokban rögzített jogok érvényesítéséhez szükséges iratok másolatait vagy kivonatait kérik. De igen sok a családi vonatkozású kérés is. Ezenkívül időnként kutatótermi szolgálatot is teljesítek. Meglátásom szerint az egyszerre több feladatot ellátó levéltáros nem lehet hatékony. Kutatómunkára – bár úgymond kéznél van az anyag – nem jut idő, s a levéltár az ilyen irányú ambíciókat nem is támogatja. Ebben is lényegesen különbözik az itthoni felfogás a magyarországi levéltári hagyományoktól, ahol a levéltárosnak heti kutatónapja vagy napjai vannak.
– Hogyan keltené fel az érdeklődését egy átlagembernek a levéltár iránt?
– Manapság azt hiszem az a leghatásosabb, ha a médiához fordul, legyen az írott vagy elektronikus. Ez jut el leghamarabb az emberekhez, ezeken a csatornákon keresztül lehet „megmozgatni”, megnyerni a közvéleményt. A szaklapok általában a szakmabeliekhez jutnak el, az átlagértelmiség többsége, sajnos, nincs olyan anyagi helyzetben, hogy a szakkiadványokat rendszeresen vásárolja. A média mellett az internetet is meg kell említenem, mert ez már hozzátartozik a mindennapjainkhoz, és a fiatalabb korosztály szinte csak a hírportálokon vagy más internetes oldalakon tájékozódik a napi eseményekről. Az év elején megpróbáltam létrehozni egy ingyenes tárhelyen egy erdélyi magyar levéltáros oldalt. Sajnos, hamar kiderült számomra, hogy az ilyen ingyenes felületek blogolásra vagy személyi honlapnak megfelelőek. Jelen pillanatban Nagy Mihállyal, a Román Országos Levéltár aligazgatójával keressük a megoldást egy nagyobb tárhely biztosítására. Ezen a portálon, terveink szerint a kutatók, de az egyszerű állampolgárok eligazodását szolgáló gyakorlati és közhasznú információk mellett egy népszerűsítő rovatot is indítanánk. A Magyar Országos Levéltárnak (M.O.L) honlapján olvasható „A hét dokumentuma” című sorozat, melynek keretén belül egy iratot és a hozzá kapcsolódó történeti adatokat mutatják be az olvasóknak, internetezőknek. Valami hasonlót gondoltunk mi is, de nem kizárólag a M.O.L. oldalán látott példa miatt, hanem mert ennek volt hagyománya ’89 előtt. Kiss András levéltáros például rendszeresen közölt a napi vagy heti sajtóban egy-egy levéltári irathoz kapcsolódó, vagy abból kiinduló rövid történeti áttekintőt. A népszerűsítést azért tartom igen fontosnak, mert egy levéltárról sokkal kevesebbet tudnak az emberek, mint mondjuk a könyvtárakról. Az érdeklődés is nagyobb a könyvtárak iránt, mert az közelebb áll az emberekhez. Könyv minden házban található, de régi irat igen ritkán bukkan elő a családi iratok közt.
– Mi az, amit a kolozsvári levéltárban feltétlenül meg kell tekinteni az odalátogatónak?
– A levéltár is olyan, mint egy múzeum vagy könyvtár. Az egyéntől függ, hogy mit tart érdekesebbnek, mire szán időt. Amikor egyetemi hallgatók csoportos látogatását vezetem, próbálok szakirányuknak megfelelően válogatni a számos érdekes irat közül. Irodalmároknak igyekszem irodalmunk jeles képviselőinek kézírását megmutatni: Arany János levelét, Kölcsey Ferenc vagy ifj. Heltai Gáspár bejegyzéseit, ami valahogy kézzelfoghatóvá teszi a tankönyvekből, olvasmányokból ismert „nagyokat”. Vagy megmutatom az ótordai anyakönyvben Petőfi Sándor nevét egy házasságkötés tanúi közt, példázva azt, hogy a levéltári kutatás során váratlan helyeken is előbukkanhatnak érdekes adatok. Művészettörténészeknek igyekszem címeresleveleket, díszesebb iratokat, tervrajzokat mutatni. De minden esetben hangsúlyozom: a levéltári kutatás messze nem ilyen látványos. Sokszor több folyóméternyi anyagot kell átfésülni ahhoz, hogy néhány érdekes adatot találjunk.
Sok minden lehet vonzó az átlagember számára is. Például, hogy az anyakönyvekből összeállíthatja a családfáját, vagy régi fotókat nézegethet, a kíváncsiabbak betekinthetnek mások levelezésébe. Az én kedvencem Kolozsvár város levéltárának első leltára, amelyet 1592-ben Diósy Gergely, a város akkori jegyzője állított össze.
– Melyik a legrégebbi, illetve legérdekesebb dokumentuma a kolozsvári levéltárnak?
– A volt Dermata igazgatósági vagy tisztviselő-palota ( manapság Clujana palota) néven ismert levéltári épületben eredetileg a 20. századi illetve a gazdasági fondok kerültek volna. Ez a terv csak részben valósult meg, sok kijelölt levéltári fond csupán töredékét szállították át. Arra nem vállalkoznék, hogy a legérdekesebb ott található iratot megnevezzem, mert ez egyrészt nagyon szubjektív dolog, másrészt pedig nem ismerem teljesen azokat az anyagokat. De meggyőződésem, hogy mindegyik tartalmaz érdekességeket. A Román Kommunista Párt anyagát külön megemlíteném, mert számos új adatot tárhat még fel a korszak kutatói számára. Jelenleg a legrégebbi eredeti irat az ideiglenesen, néhány évre ott elhelyezett Szatmár Vármegye levéltárában található, ha nem csal az emlékezetem, egy 1402-ben keltezett vagyonelosztási levél, vagy ahogy a szaknyelvben hívják, osztálylevél.
– Kikből áll ma össze a leveltár „közönsége”, akik igénybe veszik a levéltári dokumentumokat?
– A kutatóterem napi átlagforgalma 6-7 fő. Többségében történészek, történészhallgatók, kutatók, tanárok, egyetemi oktatók keresik fel. De egyre gyakoribbak a családfakutatók és az újságírók is. Ők azok, akik a kutatótermi szolgáltatásokat veszik igénybe. Ezenkívül van ügyfélszolgálat, ahova az állampolgárok a különböző ügyintézéseikhez szükséges kéréseiket teszik le. Itt a legkülönbözőbb végzettségű emberek fordulnak meg.
– Találkozásunkkor említette, hogy azon öt személy között volt, akiket országos viszonylatban alkalmaztak a levéltárban. Hol van a másik négy magyar alkalmazott? Tartják-e egymással a kapcsolatot?
– Mint említettem: összesen 5 magyar levéltáros dolgozik a Román Országos Levéltár megyei levéltáraiban. Szatmáron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron van magyar levéltáros, illetve az idei év elejétől Nagy Mihály a Román Országos Levéltár aligazgatója. Kapcsolatban vagyunk egymással, ha nem is napi szinten, de követjük egymás tevékenységét. Sőt a 2009-ben Budapesten megjelent Levéltári Kézikönyv románra fordításán is együtt dolgozunk.
– Vannak-e titkosított iratok a kolozsvári levéltárban?
– Gondolom elsősorban arra irányul a kérdés, hogy vannak-e olyan fondok, amelyek nem hozzáférhetőek. Sajnos, sok fond nem kutatható, de nem elsősorban titkosítás miatt, hanem mert nincsenek rendezve, leltározva, így azok nem kerülhetnek be a kutatóterembe. Ezenkívül pedig vannak azok az irattípusok, amelyek később kutathatók, a személyi adatok védelme vagy más jogszabályi megkötések miatt, csak meghatározott idő után kerülhetnek nyilvánosságra. Ebbe a kategóriába tartoznak az anyakönyvek is, amelyek a keletkezéstől számított 100 év után kutathatók, tehát jelenleg 1910-ig. De ugyanez a szabály vonatkozik az orvosi papírokra is, amelyek személyes adatokat és diagnózist tartalmaznak, de szintén 100 év a nemzetbiztonsági iratok titkosítása is. 90 év a közjegyzői, bírósági és bűnügyi iratok kutathatósági korlátja. 50 év vonatkozik egyes külügyminisztériumi iratokra, magántőkével működő vállalatok bizonyos irataira. A magánéleti adatok pedig 40 évvel az egyén halála után kerülhetnek nyilvánosság elé, ha az iratokat letétbe helyező személy másképp nem rendelkezett.
A 2007-ben bekövetkezett főigazgatói váltás ezen a téren is szemléletváltást hozott. Ma, azt hiszem, központi szinten szándékos kutatáskorlátozásról nem beszélhetünk, még akkor sem, ha helyi szinten egyes vezetők olykor másképp értelmeznek dolgokat. A jelenlegi vezetés nagyon korrektül viszonyul a kutatáshoz. Azok az anyagok, amelyek a közelmúltban nem voltak kutathatók, vagy csak külön engedéllyel, ma bárki számára elérhetők. Szerencsére túl vagyunk azon a sötét, 90-es évek elején kezdődött levéltári korszakon, amikor a kutatást többszörösen gáncsolták. A kolozsvári levéltárból 1992-ben például, több száz folyóméternyi anyagot szállítottak előbb a Vâlcea-i levéltárba majd Gyulafehérvárra, melyek részben csak idén kerültek vissza. Az elszállított iratoknak csupán a töredékéről készült mikrofilm, így azok szinte 20 évre kikerültek a kutatásból. Sőt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) vagy részben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) iratanyagának esetében a rendezésnek a lehetőségét is elvették. Sajnos, Kolozsvár város levéltárának 1700-ig terjedő része is csak nemrég került vissza Gyulafehérvárról, és enyhén fogalmazva a költöztetés nem a javát szolgálta. Próbálunk támogatást szerezni a részleges állagmegóvásra, szervezetek segítségével, egyesületeken keresztül, és reménykedem abban, hogy valamilyen formában sikerül majd a kolozsvári magyarságot is beavatni. Hiszen a levéltár őrzi helyi történelmünk ismert vagy még feltáratlan eseményeit egyaránt, amiért felelősséget kell éreznünk. Szabadság (Kolozsvár)

Dózsa Mária (1930–2013)
Görgényi Mária rosszkor született – 1930. szeptember 6-án, Kolozsváron –, szerény sorsú polgári családban. Éppen az elmúlt évszázad legnagyobb gazdasági válsága tombolt. Mire felcseperedett, kitört a második világháború, amelynek hatása Erdélyben is súlyosan érintette az embereket, a családokat, amelyek mégis őszintén örvendeztek annak, hogy legalább Észak-Erdélyt visszacsatolták az anyaországhoz. Aztán a vesztes háború végén jött az újabb közhatalom-változás. Mivel szüleinek öt gyermeket kellett felnevelniük, Marinak meg kellett szakítania a tanulmányait, és munkát kellett vállalnia, így már tizenöt éves korában a kolozsvári Cipőipari Szövetkezetben dolgozott. Néhány rövid évnyi népi demokrácia és reménykedés után kiteljesedett a szovjet típusú kommunista rendszer, amelynek egyik fő ígérete a társadalmi és a nemzeti származásra való tekintet nélküli egyenjogúsítás volt.
Sok fiatallal együtt Görgényi Mari is hitt az igazságosabb világ megteremtésének ígéretében. Nem is csoda, hogy a cipészetet választotta, a Dermata Művek Bőr- és Cipőgyár Rt. ugyanis – amely aztán később Herbák János nevét vette fel – külön fogalom volt Kolozsváron. Azzal, hogy a Dermata munkásai a háború végén megakadályozták a gyár gépeinek leszerelését és kiürítését, illetve a németek által tervbe vett elpusztítását, a gyárat a kolozsvári magyarság egyik igen fontos stabilizáló tényezőjévé tették. Ebben az európai viszonylatban is hatalmas, korszerű üzemben több mint ötezer, túlnyomórészt magyar munkás dolgozott, a város több mint egynegyede pedig a Dermata műhelyekből és az ennek árnyékában működő Cipőipari Szövetkezetből élt.
Intelligens lány volt, akire gyorsan felfigyeltek a munkahelyén. Így történt, hogy 1951-ben a legendás Kovács András főszerkesztő – aki negyed évszázadon át vezette Kolozsvár magyar napilapját – az Igazság szerkesztőségébe hívta gyakornoknak. Mari megállta a helyét, nemsokára véglegesítették. Újságírói munkája mellett fejezte be a tanulmányait és érettségizett.
Előbb riporterként foglalkoztatta a lap, majd szerkesztői munkakörbe került, és a levelezési rovatot szerkesztette. Sokat kellett terepre járnia, vidéki riport utakra, többnyire autóbusszal vagy vonattal, de sok esetben gyalog is. Nem volt könnyű. Egyike volt azoknak, akik szürke, mindennapi lelkiismeretes munkájukkal biztosították Kolozsvár magyar napilapjának a megjelenését, és eljártak az olvasóik ügyes-bajos dolgaiban is.
Mert akkoriban a szerkesztőség még nagyüzemnek számított. Volt olyan időszak, amikor 52 munkatársat foglalkoztatott, és figyelme csaknem mindenre kiterjedt, ami az olvasóit, azok életét érintette. Sokan bíztak a lapban, annak szavában, emiatt nagyon sokan fordultak levélben is az újsághoz. A panaszok és a kérelmek ügyében pedig a lap levélben vagy munkatársai révén kereste meg a hatóságokat, amelyeknek a megoldandó gondokat előterjesztette. Ez a tevékenység nem kevésszer járt sikerrel, ami az olvasók bizalmát tovább növelte ugyan, de a munkatársaktól sok munkát és erőfeszítést követelt.
Görgényi Mari élete összefonódott a lappal. Az Igazságnál ismerte meg későbbi férjét is, Dózsa Sándort, akivel 1953. augusztus 19-én házasodtak össze. Két gyermekük született: Anna 1954-ben és Márton György 1960-ban. Újabb gondok jöttek, amelyek az életén cseppet sem könnyítettek. Betegségekkel küszködött, amelyek okán végül harmincévi újságírói szolgálat elteltével, 1981-ben betegállományba vonult. Ezt követően már csak három fiúunokájának a megszületése és nevelése foglalkoztatta és tette őt igazán boldoggá. S a lehetőségei szerint sokat foglalkozott felügyeletükkel és nevelésükkel.
Már nyugdíjasként ismertem meg Dózsa Máriát, hiszen néha feljött a szerkesztőségbe, ahol férje az Igazság és aztán a Szabadság szerkesztőségi titkáraként végzett pontos, megbízható munkájával nélkülözhetetlen volt. Mari mindig jókedvű volt, még akkor is, amikor egészségi problémái ezt távolról sem indokolták. Bosszankodott a melléfogásainkon, drukkolt a sikereinknek, és büszke volt az eredményeinkre. Persze, sajátos szókimondó módján. Sajátjainak tekintette egyiket is, másikat is, de bármi is lett volna, soha nem mulasztotta el, hogy megnevettessen. Derűlátó és bizakodó volt, mint általában azok az emberek, akik a nehézségekhez hozzászoktak, és tudták, hogy menekülni csak előre érdemes.
Legutóbb néhány héttel ezelőtt járt nálunk a szerkesztőségben. Baloldaliságát nem tagadta meg. Egyebek mellett a mai fiatalok kilátásairól, azaz kilátástalanságáról beszélgettünk. Arról, hogy az esélyegyenlőség, amely neki, könyörtelen világban ugyan, de biztos kiutat jelentett a szegénységből, mára már csak emlék maradt. Aztán végigjárta az új szerkesztőség helyiségeit, és megelégedéssel nyugtázta az elvégzett korszerűsítést és átalakítást. Az öröme őszinte volt, a humora és a jókedve a régi. Csak a fizikai ereje apadt: tisztában volt azzal, hogy a 2000-ben megműtött szíve egyre gyengébben teljesít. Hogy aztán végül július 27-én, szombaton reggel végképpen belefáradjon, és megálljon.
Dózsa Mária élete az anyanyelvünk, a közösségünk felelős szolgálatában telt el, az odaadással végzett munka jegyében. Megőrizzük az emlékét, a szókimondó, őszinte, legyőzhetetlen jókedvét. Jó kollégánknak, Dózsa Sanyinak, elárvult gyermekeinek és unokáinak vigasztalódást kívánunk.
Nyugodjék békében!
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)