Tudományos Gyűjtemény
Összeállította: B. D.
1817. január 1-jén jelent meg az első magyar időszaki sajtótermék, enciklopédikus jellegű havi folyóirat. Megjelenését Fejér György és Trattner János Tamás kezdeményezte. Újdonság volt a Tudományos Gyűjteményben a helyismereti, a népleírás: másfél évtizeden át ez lett egyik legfontosabb tárgyköre. A nyelvújítási harc utolsó, döntő szakasza a Tudományos Gyűjteményben zajlott (Kazinczy, Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél, 1819). A lapnak jelentős szerepe volt a feudális nemzetfogalom lebontásában, a polgári nemzetté válás eszméinek megvitatásában. 1828. januártól a megújulás érdekében Trattner jogutóda, Károlyi István az új nemzedék képviselőjének, Vörösmarty Mihálynak adta át a szerkesztést. Vörösmarty az általa szerkesztett első kötetben megszólaltatta Kazinczyt és Kölcseyt. Vörösmartyék felsorakoztak Széchenyi társadalmi reformjai mögé. 1828–1832 között rendszerint itt jelent meg az első tudósítás Széchenyi javaslatairól. Hamarosan műszaki gárda alakult a lap körül a Hitel írójával együtt dolgozó mérnökökből. A reformtervek népszerűsítésével párhuzamosan gyakran tárgyalták a liberalizmus központi ideáit, egyéniség- és szabadságeszméjét. Kedvelt szavaik voltak a természetjog és a polgári szabadság; fő politikai követelménnyé vált a nép nemzetbe emelése, a Nyugat polgári eredményeinek utolérése.
A Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) havonta megjelenő magyar nyelvű tudományos folyóirat. Kiadás helye: Pest. Kiadó és nyomdász: Trattner János Tamás. A 19. század második évtizedében nagy vállalkozás volt a Trattner János Tamásé, jeles írók gyülekeztek köré, Kultsár István, Vitkovics Mihály és Szemere Pál írói köre. A Tudományos Gyűjtemény első szerkesztője Fejér György lett, megírta e folyóirat előszavát, azaz a programadó cikket. Éppen úgy, mint 18. század végi elődjei, rámutatott az anyanyelvű időszaki sajtó fontosságára az irodalom, a tudomány és a kultúra terjesztése szempontjából: "A magyar nemzetnek felvilágosítását, csinosulását, szerencsésítését is önnön nyelvénél fogva érhetni el legkönnyebben, legbizonyosabban, legközönségesebben; csak e közzel tarthatni fenn annak sajátságát is, mely azt bilyegzi." Méltatta Trattner János Tamás vállalkozásának jelentőségét, s kifejezte abbeli reményét, hogy a vállalkozás nem fog csalódást okozni. Valóban, a folyóiratnak hamarosan 800 fő előfizetője lett, s egészen az 1830-as évek elejéig nagy népszerűségnek örvendett. Számos vitacikk látott napvilágot e folyóiratban, írói, kritikai kezdeményezések születtek. Az 1830-as évek elején indult a Conversations- lexikoni pör, amelyben a legjobbak a születési előjogok ellen, a kritikáért, a nyilvánosságért szálltak síkra. Melléklapjában, a Szépliteratúrai Ajándék címűben feltűntek Bajza József, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály írásai.
1833-tól a lap hanyatlásnak indult, mivel Horvát István szerkesztő az őstörténeti kutatást teljességgel előtérbe helyezte a lap hasábjain is. Trattner János Tamás még 1824-ben meghalt, utóda, Károlyi István nem tudott a lapnak koncepciót adni. 1841- ben megszűnt. A lap e késői hanyatlása és megszűnése ellenére is sokat adott a magyar anyanyelvű tudományos kultúrának. A lap hasábjain jelent meg 1819-ben Kazinczy Ferenc: Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél című írása, mely a nyelvújítási harc utolsó szakaszában született. A nemesi nemzet fogalma mellett a polgári nemzet fogalma is megjelent, s a nemzeti irodalom gondolata. Kazinczy mellett Kölcsey Ferenc is teret kapott Vörösmarty szerkesztősége idején. A német irodalom mellett az angol és a francia irodalomra is ráirányították a figyelmet. Stettner- Zádor György segédszerkesztő pl. a francia romantika folyóiratából, a Globe-ból emelt át írásokat. A folyóirat színvonalát emelte, hogy gyakran foglalkoztatott illusztrátora Lenhardt Sámuel grafikus volt. Szerkesztői: Fejér György (1817–1818), Vass László (1818. július–1819), Thaisz András ügyvéd (1819–1828), Vörösmarty Mihály (1828–1833), Horvát István (1833–1837), Károlyi István (1837–1841). Könyvészet: Fried István: Vörösmarty Mihály és a Tudományos Gyűjtemény. Irodalomtörténeti Közlemények, 1971. 107–127. p., Szalontay Gabriella: A Tudományos Gyűjtemény nyelvtudományi jelentősége. Budapest, 1972. 114. p., Tudományos gyűjtemény 1817–1841. Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket és az utószót írta: Juhász István. Magvető Kiadó, Budapest, 1985. (Forrás: Wikipédia)

Népújság (Marosvásárhely)

Miért nincs, ha van? (Erdélyi irodalomkritika a rendszerváltás után)
A reformkorban, amely az irodalmi élet intézményi rendszerének kialakulását s ezzel együtt számos elvi kérdés tisztázását is elhozta, s amikor az irodalmi termelés mennyiségben látványosan gyarapodott, Bajza József mondotta ki, hogy kritika kell közöttünk.
A rendszeres és tudományosan megalapozott elvszerű irodalomkritika igényét hirdette meg ezzel Bajza, sőt, ennek jegyében munkálkodott maga is. „A kritikának, e gyűlölve rettegett s rettegve tisztelt istenének templomot építeni, oltárt emelni közöttünk sohasem volt oly hasznos, sőt, oly szükséges, mint ma” – írta 1831-ben. Napjainkban is kihívás az intézményi rendszer helyes kialakítása, illetve a létező irodalmi intézmények fenntartása tájainkon, amikor is közvetlen módon ugyan nem állami monopólium a működtetésük, amint a pártállam idején volt, de közvetítő csatornákon ugyanabból a központi forrásból eredeztethető majd teljes mértékben a fenntartásuk. Egy kisebb forrás a privát szféra, viszont ez maga is nehézségekkel küzd, s különben tudott dolog, hogy amely vállalkozások sikeresek, profittermelők a kultúrában is, azok elsősorban szintén állami függőségűek. Az állami mecenatúra mint legfőbb fenntartó tehát ma is megkerülhetetlen, az előfizetők és egyéni támogatók szerepe viszont – ha vannak is kivételek – általában elenyésző. Ilyen körülmények között jó, ha a „piacosabb” irodalmi produkció – amely 1990 óta mennyiségben mindenképpen gyarapodott – és annak közvetítése, azaz a folyóiratok, kiadók, más kulturális médiumok, egyesületek élvezhetnek még valamilyen mértékű támogatást, a rendszer másik két részegysége, a befogadás és a feldolgozás – ahová az irodalomkritika is tartozik – vajmi keveset kaphat. Ezek nyomán mondhatni, megszállottnak kell lennie, aki ezzel foglalatoskodik. Nem véletlen, hogy alig lehetne egy-két nevet említeni, akik nemcsak a maguk, de a szakma, az irodalomtudomány képviseletében is cselekedtek 1990 után, hogy legyen közöttünk kritika...
Jellemző, hogy a rendszerváltással letűnt erős állam adott esetben odafigyelt, ha írók, művészek a szakma nevében hallatták hangjukat valamely fórumon, most viszont a gyengének mondott állam meg sem hallja a figyelmeztető szót vagy a tiltakozók kiáltását, amely olykor-olykor az alkotó értelmiség részéről felhangzik. A letűnt rendszer jelszava a régről ismert Oszd meg és uralkodj! volt, a mai pedig egy nyilvánvalóbbat és egyszerűbbet követ: Osszad és uralkodj!
Az eddig elősoroltak okán is helyénvaló helyzetértékelés, hogy ti. miért nincs, ha van irodalomkritikánk. Egy ilyen logikai manővert tükröző kérdés eleve azt a feltételezést előlegezi, hogy nem teljes értékű az az irodalomrendszer, amellyel kapcsolatban felvetődött. Ha pedig egy rendszer akármely elemében „gyengélkedik”, az az egésznek a működésére kihat, s ezt nem elég pillanatnyi „gyorssegélyekkel” kezelni, illetve jól hangzó s meggyőző (?) mentségeket keresni a megoldás helyett. Ehhez körültekintő újragondolásra és gyakorlati döntésekre lenne szükség, mégpedig nagyon gyorsan. A szakmát hozzáértéssel és áldozatok árán művelők részéről jogos elvárás lehet ez mindenekelőtt a kormányzati tényezők irányába, de nyilvánvaló, az emberi, szubjektív oldal sem vonhatja ki magát egy általános revízió alól, s ezáltal elérhető lenne talán, hogy – Bajza szavaihoz fordulva – ne az önfénynek s a bálványozásnak legyünk baráti... Mindenekelőtt nagyobb nyilvánosságot érdemel a kritika a már létező erdélyi fórumokon. Az irodalmi-kulturális folyóiratoknál (Korunk, Látó, Székelyföld) általában a megszokott szemlerovatuk hol nagyobb, hol kisebb teret kap a laptestben, szerkesztői koncepciótól meg a munkatársaktól függően. (...) A napi- és hetilapok esetében aztán elmondható, hogy a helyzet egyáltalán nem kielégítő. Ma már az egyetlen országos lap, a Krónika alig tájékoztatja olvasóját például a kortárs hazai irodalmi produkcióról, pedig történt kezdeményezés részéről, egy melléklet megjelentetése, sajnos, igen hamar abba is maradt. A megyei vagy egyes régiók napilapjaiban is rapszodikus és esetleges az új könyvek, számottevő irodalmi események és jelenségek bemutatása. A kritikának az említett fórumokon való hátrányos helyzetén viszont segíthetne valamiféle ösztönző rendszer kiépítése, ha a lapoknak kritikarovat vagy -oldal szerkesztéséhez például egy speciális forrás állna rendelkezésükre.
Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, hogy ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. Megtörténhet ugyanis, hogy szava hamarabb eljut az olvasóhoz, mint az íróé, minthogy az irodalomkritika nem önmagáért készül, hanem valósággal keresi az olvasót, hiszen értelme akkor van, ha valóban befogadóra talál.
Elhangzott az Erdélyi Magyar Írók Ligájának 2012. évi táborában Árkoson
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„A színész műve pillanatnyi, tünedékeny. A nyomtatott könyv maradandó.” (Bajza József)
Egy régen várt könyv az aradi magyar színjátszásról
Értékelem a tisztességgel elvégzett munkát, különösen azt, aminek napjainkban „vékonyodik” a becsülete. Mára már ilyen munkának számít, ha betű, szó, mondat, könyv születik. Tudjuk, van magyarázata, hogy miért van így.
Az alkotót még elkábítja a kézbe vett „nyomdaillatú” kötet, a „könyves ember” simogató mozdulatai sem maradnak el, a lapozás viszont olykor már túl gyors, felületes.
Példányszám, ár, terjesztés a prioritásos főkérdések. Maga a Könyv ma már egyre nehezebben hódít. Biztat, bátorít, lelkesíthet is, hogy Aradon legalább egy kis közösség körében még van becsülete a Könyvnek.
Ezért hívom fel az olvasók figyelmét, a „rejtőzködő” olvasókét is egy olyan kötetre, amely meglepetés, netán szenzáció lesz, s amelyben elképesztően „nagy mennyiségű” tisztességgel elvégzett munka fekszik. Piroska Istvánné Schmidt Katalin és Piroska István közös munkájáról van szó, megírták Az aradi magyar színjátszás 130 éve (1818–1948) történetét, pontosabban annak I. kötetét, az 1818 és 1905 közötti időből valót.
Meggyőződésem, hogy a majdnem 700 oldalas monográfia a „karácsonyi könyvvásárlási láz” egyik nagy slágere lesz. A sokunk kíváncsiságát kielégítő, 103 illusztrációval (épületek, színészek fotóival, színlapokkal, a város 1881-es térképével) gazdagított kiadvány, az Irodalmi Jelen Könyvek egyik legszebbike a Concord Media Jelen Kiadó megbízásából Aradon jelenik meg.
Előszavában dr. Enyedi Sándor, a neves színháztörténész meggyőzően mutatja be, hogy az aradi magyar színjátszásnak nemcsak a város kultúrájában van jelentősége, hanem az általános magyar színháztörténetben is. Nagyra értékeli a szerzők hiánypótló munkáját, hiszen a város színészetéről eddig egyetlen könyv jelent meg magyarul, az is 1889-ben, és bízik abban, „hogy a Piroska házaspár ugyanilyen színvonalon készíti el az 1905 utáni évtizedek aradi színházi krónikáját is.”
Magam ezekkel a gondolatokkal várom a könyv bemutatóját, amelyet a 2012-es év egyik sikeres aradi magyar eseményeként „merek” beharangozni.
A kötetet december 13-án, csütörtökön 18 órakor Réhon József és Jámbor Gyula mutatja be a Jelen Ház nagytermében.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)

A kritika súlyáról
Azt gondolom, ha irodalomkritikust díjaz egy szakmai testület, amint tette ezt nemrég a csíkszeredai székhelyű, de az egész magyar nyelvterületen tekintélynek örvendő Székelyföld kulturális folyóirat, ama kitüntető figyelem nemcsak az illető személyt, egy magyar irodalomkritikus elmúlt évi munkáját díjazza, hanem általában a kritika megbecsülésére figyelmeztet. Mert ma is kell lennie kritikának közöttünk – hogy az egyik első nagy kritikust, Bajza Józsefet parafrazáljam. 
Ő vetette papírra több mint 180 évvel ezelőtt, amitől ma sem tekinthetünk el, éspedig azt, hogy „a kritikának, e gyűlölve rettegett s rettegve tisztelt istennének templomot építeni, oltárt emelni közöttünk, sohasem volt oly hasznos, sőt oly szükséges, mint ma.” Szükségesnek vélem a kritika szerepét ily módon is kiemelni ma, amikor 2014-et írunk, sőt természetesnek tartom, hogy ne csak az irodalom, de akár a közélet legkülönbözőbb területein is érvényesüljön. 
Az igazi kritika hiánya akár a demokratikus haladás kerékkötője is lehet, amint figyelmeztetett erre is 19. századi kiváló írástudónk, írván: „Ha mi barátainkat, rokoninkat, mint eddig, csak ölelgetjük; hitsorsosainkat csak dicsérgetjük; nagyjainknak csak hizelkedünk, bókolunk; ellenségeinket csak üldözzük, s a jót bennök is elismerni nem tanuljuk s nem akarjuk; ha rettegünk az igazat nyilván kimondani, ha örökké csak mellékes tekintetek szolgarabjai leszünk: úgy a tudományos haladásnak bízvást lemondhatunk még a reményeiről is (...).”
Magam is szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. De hogy egy személyesebb gondolatomat se hallgassam el, elmondhatom, hogy amikor értesültem a díjat adományozók döntéséről, első gondolatom az volt, hogy számomra ennek súlyt és jelentőséget az ad, hogy az utánam következő, tehát fiatalabb nemzedék olyan tagjai tartottak erre méltónak, akiknek pontos rálátásuk van napjaink egyetemes magyar irodalmára. Tudott dolog, hogy a nemzedékek közötti szakítás, illetve hogy a mindenkori fiatalabbak részéről megnyilvánuló hagyományellenesség mindig is jellemezte az irodalmi folyamatokat s magát az irodalmi életet is, de úgy vélem, valamiféle folytonosságnak és szerves fejlődésnek is lennie kell, mert a kultúra alapja és lényege mégiscsak az építés, amit úgy is érzékeltethetnék, hogy nemzedékek időtálló gondolatai és munkái épülnek egymásra az időben. 
Mind a kultúra, mind a társadalom, illetve nemzeti közösségünk esetében pedig a jövő záloga egy építkezésen nyugvó szerves fejlődés. S fontos, hogy erről ne csak szavaink, sokkal inkább tetteink tanúskodjanak.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Rekviem a hősökért
Olvasói levél
Nem tud róluk a nagyvilág. Hőstetteikről nem beszélnek. De amíg zöldellnek a fenyők, amíg magyar él a földön, nem felejtjük a Don-kanyar hőseit. „Nyugosznak ők, a hősfiak, dúló csaták után. Nyugosznak ők, sírjok felett zöldell bokor, virány. (…) Márványlapokra tettöket örök betűivel a történet komoly szavú múzsája vési fel.” (Bajza József: Apotheosis) „Oh, áldott harcnak áldott vértanúi, századok fognak tőletek tanulni. S dicsőt, nagyot, ha tesznek egykor mások, az is, oh, Szentek, a ti alkotástok!” (Palágyi Lajos)
Hősök voltak, akik egykor áldozatot, vértanúságot vállaltak egy eszméért: a hazáért és a szabadságért. Szimbólumok, melyek feledhetetlenül bizonyítják, hogy fényesebb a láncnál a kard. Kegyelettel emlékezzünk a 2. Magyar Hadsereg halottaira, akiknek sírjai ismeretlenek. Helytállásra, kitartásra buzdítanak, és lelkünkbe vésik kitörülhetetlenül az eszmét, amiben töretlenül hittek: csak azért érdemes élni, amiért érdemes meghalni. Az eszmét, amit mi, székelyek úgy hívunk: szabadság!
Hőstetteik, véráldozatuk 70 év után is maradandóvá teszik azt a gondolatot, amit zivataros történelmünk során, sok száz vértanú kiáltott vagy suttogott az utolsó szó jogán, a halálba menetel előtt vagy a csatatéren, és amelyik így szól: jobb állva meghalni, mint térdre roskadva élni.
Ők, a hősökké átszellemült áldozatok azok, akik tartják bennünk a lelket. Segítenek tartani a helyes irányt ebben az értékvesztett világban. Emlékezzünk hát meg Róluk. Erősítsük meg magunkat. Formáljunk együtt egy erős, maradandó közösséget.
Zsigmond Sándor, Sepsikőröspatak
Nyugati Jelen (Arad)

Kárpát-medencei magyar családorvosokat díjaztak
A családorvosok nemcsak a gyógyításban, hanem az egészségre nevelésben is kulcsszereplők – mondta az emberi erőforrások minisztere tegnap Budapesten, az Év családorvosa a Kárpát-medencében díjak átadásán.
A hetedik alkalommal kiírt pályázat díjátadóján Balog Zoltán úgy fogalmazott, hogy a családorvos a legjobb emberi erőforrás a közösségek életében. A háziorvosok szolgálják a gyógyítandókat, kultúrát közvetítenek, szerepet vállalnak a szociális jelzőrendszerben, segítik a népességmegtartást, és akár jó oktatók is lehetnek. A díjazottak egységes Kárpát-medencei térben gondolkodnak, ami a magyarság jövőjének szempontjából kiemelten fontos – emelte ki Balog Zoltán, hozzátéve, hogy ezért is döntött úgy a kormány, hogy 2018. január elsejétől minden gyerek után, akit magyarnak anyakönyveztetnek a világ bármely részén, jár az anyasági támogatás. A Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesülete (MÁOTE) által alapított Év családorvosa a Kárpát-medencében díjjal elismerik a példaértékű, a páciensek érdekében kifejtett mindennapi megelőző és gyógyító családorvosi tevékenységet, a kötelességtudattal és alázattal végzett mindennapi munkát. Kitüntetést vehetett át Klausz Irén, Kismányok és Nagymányok háziorvosa, Bajza József a szlovákiai Tiszacsernyőről, Mijó Erika az ukrajnai Zápszonyról, Tolnai Angéla a Bihar megyei Nagyszalontáról és Bús Mária a szerbiai Magyarkanizsáról, valamint Kozma János hódmezővásárhelyi házi gyermekorvos. Különdíjban részesült Sztojka Tamás a Hargita megyei Kászonaltízről. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)