"Vigyázzunk a szabadságra!"
Október 6-i megemlékezés a Postaréten
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete tegnap délután a székely vértanúk postaréti emlékoszlopánál szervezett rendezvényt, az október 6-i országos gyásznap alkalmából. Sajnos a hivatalosságokon és egy osztálynyi tanulón kívül igen kevesen jöttek el a rendezvényre.
A megemlékezést a magyar himnusz nyitotta meg, majd Tamási Zsolt történelemtanár az 1849. október 6-i eseményről, annak előzményeiről és következményeiről beszélt röviden. Ezt követően – sokak szemében nem alkalomhoz illően – a Napsugár néptáncegyüttes és Lénárd Imelda Laura népdalénekes lépett fel.
A hivatalos felszólalok sorát Peti András alpolgármester, az RMDSZ városi szervezetének elnöke nyitotta meg, aki elmondta, nem véletlenül október 6-án végezték ki Aradon a tábornokokat, hiszen egy évvel azelőtt ezen a napon akasztották fel a bécsi forradalmárok Theodor Baillet von Latour hadügyminisztert, és ez jelentette az osztrák forradalom kezdetét. A magyar forradalmárok nemcsak a zsarnokság ellen lázadtak fel, hanem a nemzet szabadságáért is. Ekkor kezdték használni azokat a nemzeti szimbólumokat, amelyekért Marosvásárhelyen ma is küzdenünk kell – mondta többek között az alpolgármester, majd hozzátette: a vértanúk áldozata erőt, lendületet ad jogaink kivívásáért való törekvésünkben.
Peti Andrást követően Bartha László Zsolt színművész, műsorvezető Aranyosi Ervin Az aradi vértanúk emlékére című versét szavalta el.
Kecskés Csaba unitárius esperes a Szentírásból vett idézettel kezdte beszédét, majd hozzátette, ma kegyelettel emlékezünk, ugyanakkor fejet hajtunk azok előtt, akik otthonuktól, hazájuktól függetlenül egy eszméért szálltak síkra és adták életüket. Majd a jelenlevők a lelkipásztorral együtt elmondták közös imánkat.
A megemlékezésnek modernebb hangot adott Szabó Előd Te legyél a fény című dala, majd ezt követően Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke lépett mikrofonhoz. Az 1849-es eseményről szólva arra keresett választ, hogy miért kockáztattak azok, akik egy évvel azelőtt szembeszálltak az osztrák birodalommal, majd a csatamezőkön a túlerővel küzdöttek, s vállalták, hogy a forradalom leverése után is a megtorlás ellen szövetkeznek. Történelmi távlatokból nézve – mondta – a válasz egyszerű, a szabadság eszméje késztette őket cselekvésre, amely Európában nem halt ki a vesztőhelyen, mi több, 1956-ban vagy 1989-ben újrarendezte Európát. A szabadság nem utópia, hanem mélyreható emberi gondolat, eszme, amely továbblendítette a történelmet. Ma Romániában, Erdélyben, a Székelyföldön a szabadság rokon eszméje az autonómia, amely megilleti a kisebbséget, s amelynek gondolata egyidős a modern Romániával, és csak megerősítést nyert az 1989 utáni új rendszerben – mondta az elnök. Majd kifejtette, ez nem a többségi nemzet ellen van, hanem azt a regionális politikát erősíti, amely az önrendelkezésen, azon a szabadságeszmén alapszik, amelynek jogán egy térségben lakók dönthetnek saját sorsukról. Le kell bontani az előítéleteket, meg kell kezdeni erről a párbeszédet a többségiekkel – hangsúlyozta. Majd, hasonlattal élve, elmondta, a székely vértanúk árulás áldozatai lettek, ezért a Postaréten álló obeliszk intő jel kell hogy legyen ma is. "Vigyázzunk egymásra, vigyázzunk a szabadságra, az autonómiára!" Mi nem engedünk a ’48-ból, az ’56-ból, a szabadság eszméjéből! – mondta.
Majd visszatért a néptáncműsorra, amelynek szerinte helye volt a rendezvényen, hiszen tulajdonképpen a tánc az életet, a jövőt jelenti, ebben is benne van a szabadság eszméje – mondta többek között azoknak, akik úgy gondolták, ez a mozzanat nem volt alkalomhoz illő.
Az elnök beszéde után Bartha László Zsolt elszavalta Szőcs Kálmán Én úgy tudom című versét.
Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviselője elmondta, az 1848-as szabadságharc leverése után a magyar nemzet talpra tudott állni, az aradi vértanúk áldozata erőt, hitet adott az elkövetkezendő időszakra. Jogainkat csakis összefogással és szolgálattal lehet kivívni, mondta, majd Aulich Lajos utolsó szavait idézte: "Szolgáltam, szolgáltam, szolgáltam, halálommal is szolgáltam forrón szeretett magyar hazámat".
A megemlékezést Szabó Előd A költő visszatér című musical címadó dalával zárta, majd szervezetek, intézmények képviselői és magánszemélyek koszorúzták meg az emlékoszlopot.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Hinnünk kell a jövőben, és harcolnunk érte
125 éves a Szabadság-szobor
A sors és a történelem úgy rendezte, hogy minden kornak megvannak a nagy, de legalábbis emlékezetes pillanatai. Arad napjainkban fontos pillanatot él: a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját. Itt és most – miként arra a hétfő esti, az aradi nagyszínházban rendezett ünnepségen több, beszédet tartó szónok is utalt – egy reális, egyben szimbolikus esemény részvevői vagyunk. A szabadságért, minden nép, nemzet legfontosabb értékéért vívott (esetünkben az elbukott, mégis győzedelmes – mert példát, tartást, cselekvési irányt mutató) küzdelmet jelképező szoborcsoport felállításának, majd újraállításának mozzanatát ünnepeljük.
Az aradi színház megtelt az ünnepi évforduló részvevőivel – közülük sokan vidékiek, Arad megyeiek voltak.
Fekete Károly műsorvezető – a tőle immár megszokott magas színvonalú felvezetőjében – köszöntötte a megjelent vendégeket (az alábbiakban nem szereplők között) Mile Lajost, Magyarország kolozsvári főkonzulját, Kiss Lászlót, Magyarország bukaresti katonai attaséját, Bognár Leventét, Arad alpolgármesterét, Faragó Pétert, az RMDSZ Arad megyei elnökét, a történelmi egyházak, a közélet és társadalmi szervezetek képviselőit.
Felvezetőjében elmondta: holnap (okt. 6-án, szerk., 166 éve) von Latour császári belügyminiszer (pesti) meggyilkolásának első évfordulóján Schwarzenberg miniszterelnök, Ferenc József császár jóváhagyásával elrendelte 13 magyar honvédtiszt kivégzését Aradon. „Az emlékezés napja ez, emlékezzünk, és sose feledjünk. Szabadságszeretetünk az, amely örök időkre magyar Golgotává avatta Aradot. S Arad nem felejt. Őrizte s őrzi a vértanúk emlékét, őrizte akkor is, amikor a puszta emlékezés is bűn volt, és őrzi ma is, mint törékeny szabadságunk lelkünkbe égetett mementóját” – emlékeztetett a műsorvezető, aki a továbbiakban az aradi Szabadság-szobor felállításának előzményeit, s magát az eseményt idézte fel. („A minorita templom teljes feketébe vonva, a toronyból 20 m hosszú gyászlobogó. A gyászmise után a Szabadság téren vagy 25 000 ember, a tribünön még 3000; Salacz Gyula polgármester vette át a szobrot a művésztől. S amikor a lepel lehull, az emberek könnyekig meghatódva szembesülnek a tábornokok arcképeivel. Munkácsyné (…), aki férjével együtt vesz részt az ünnepségen, sírva rohan kezet szorítani a mesterrel. 800 koszorút helyeztek el aznap a talapzaton.”)
A továbbiakban Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke, Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, Kelemen Hunor szenátor, az RMDSZ szövetségi elnöke és Markó Béla szenátor, az RMDSZ egykori (a Szabadság-szobor felállításának idején hivatalban lévő) elnöke mondott beszédet.
A beszédek elhangzását követően a 125. évfordulóra készült emlékérem átadására került sor. Az alkalomra 300 példányban készült, 65 mm átmérőjű, 150 gr súlyú, ezüstplatinázott, sima szélű, a Magyar Pénzverde Zrt. által készített emlékérmet 54 romániai és magyarországi, a Szabadság-szobor felállításában közreműködő szervezetnek és magánszemélynek adományozták, az ünnepségen jelen lévőknek át is adta Kelemen Hunor és Király András.
Ünnepi beszédek
Kelemen Hunor: A kerék visszafelé is foroghat
„125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok poklát, és onnan tért vissza 1999-ben. (…) Mondhatnánk egy remekmű, tökéletes szoborcsoport a XIX. század végéről, amelynek a XXI. század elején is súlyos mondanivalója van, hiteles és tartós üzenetet képes továbbítani. Életének első időszaka 1890-től 1925-ig tartott, ez 35 esztendő, de ebből csupán 33-34-et, a bedeszkázásig volt látható, ezalatt belopta magát minden magyar ember szívébe. 1925-ben lebontják, és 1999-ig fogságban van a szobor, elrejtve, mint egy olyan alkotás, amitől félnek, amely olyan üzenetet továbbít, amitől az egykori hatalmak megriadtak. (…) Utána következik a kiszabadítás, 1999-ben, ahol nagyon sokan jelentős szerepet vállaltak, és tulajdonképpen ezt a munkát kívánjuk ma este megköszönni azokkal az emlékérmekkel, amelyeket közösen, a Szabadság-szobor Egyesülettel készítettünk. 2004-től ismét köztéren áll a szobor, s azt mondhatjuk, hogy még mindig több ideig volt fogságban, mint köztéren a szobor. (…) Én azt remélem, hogy következő évtizedekben szabadon fog állni a szobor, a köztéren, és ebben jelentős szerepe lesz mindazoknak, akik ma a közéletben aktívak vagyunk és az utánunk jövőknek abban, hogy a köztéren maradhasson a szobor. A történelem nem egyirányú utca, sokszor megtanított bennünket, hogy a kerék sokszor visszafelé is foroghat, és nem igaz, hogy ha sorsát 74 év után visszafordítottuk, akkor az idők végezetéig ez a szobor szabad lesz. Nem igaz, hogy nem jöhetnek olyan idők, megpróbálták már, és megpróbálhatják még – reméljük, sikertelenül – e szobrot eltüntetni a köztérről. Szükségünk lesz arra a bátorságra, kitartásra, amely bennünket az elmúlt évtizedekben is meghatározott.”
Beszéde befejező részében Kelemen Hunor a szobor által sugárzott összetartó erőt, s a kiszabadításában részt vevők érdemeit említette, színpadra szólítva az RMDSZ akkori elnökét, Markó Bélát.
Markó Béla: Egyszerre ünneplünk és gyászolunk
„Október 6. környékén mindig elhangzik, hogy egyszerre ünneplünk, és gyászolunk. A múltunk minden fontos mozzanata tartalmazza a reményt és a csalódást, a sikert és a kudarcot is. Ünnepeljük ennek a gyönyörű remekműnek a 125. évfordulóját, de holnap elmondhatjuk: gyászoljuk azt a 13 vértanút, akik értünk, utódaikért veszítették életüket. De egy pillanatra érdemes megállni, eltöprengeni azon, hogy milyen üzenetet is hordoz számunkra ez a Szabadság-szobor. Az előttem szólók is utaltak rá: remekműről van szó, amely nemcsak a magyar, hanem a XIX. század európai művészetében és szobrászatában is kiemelkedő. Akik ezt várfogságra ítélték, azok nemcsak a történelemnek, hanem a művészetünknek, a kultúránknak is egy fontos pillanatát ítélték valamikor várfogságra. A szobor megálmodói, Huszár Adolf és Zala György belefoglalták ebbe az allegóriába mindazt, amit nekünk a saját múltunkból és történelmünkből tudnunk kell, és tovább kell vinnünk. Az öt allegorikus figura mindent elmond, amire szükségünk van. (…) Erre az allegóriára érdemes ma is odafigyelnünk, enélkül nem lenne múlt, jelen és jövő. De meg kell mondanom, hogy ez a szobor volt az elmúlt 25 esztendőben a mi igazi próbatételünk. Engedjék meg, hogy itt egyfajta vallomással éljek. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak volt a próbatétele. (…) 1989 után mindannyian érdekképviseleti munkára, harcra, küzdelemre vállalkoztunk, áldozatra is, hogy az ébredő szabadságot kiteljesítjük. És szembesültünk az aradiak erős, egyértelmű akaratával, hogy a Szabadság-szobrot (…) vissza kell állítanunk. Nem tudom, hogy akkor, 1989 után másutt Erdélyben hányan ismerték ennek a szobornak a történetét. Hányan hittek abban, hogy ez az erős magyar üzenetű szobor visszaállítható lesz a mi korunkban. Az aradiak hittek ebben. Ha van, akinek igazán köszönetet kell mondanunk azért, hogy Szabadság-szobor ismét áll (a mi szobrainkat nem elég egyszer felállítani, azokat többször fel kell állítani, és most már, remélem, egyszer s mindenkorra állni fog, azon kell lennünk), s ezért kell mindenek előtt, az aradi példának köszönetet kell mondanunk.
Markó Béla bevallotta: annak idején maga sem hitte, hogy a Szabadság-szobor visszaállításának mekkora a jelentősége. És volt ereje bevallani: tévedett.
Az ünnepség befejező részében – magyar nemzeti imánk eléneklése előtt – átadták a jubileumi emlékérmeket, majd az Aradi Kamaraszínház és a Békéscsabai Tabán Táncegyüttes közös produkciója, a 13 című, a vértanúk emlékének állított nagyszerű táncjátékának előadására került sor.
Nyugati Jelen (Arad)