Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Bács Ferenc
15 tétel
2000. november 13.
A Harag Napok keretében nov. 10-én vetítéssel bemutatták Osztrovszkij Vihar című darabját, Harag György rendezésében. A művet a győri Kisfaludy Színház adta elő 1979-ben, és akkoriban hatalmas sikert aratott, a főszerepben Bács Ferenccel. Nov. 11-én, a rendezvény zárónapján, két változatban is látható volt Csehov Cseresznyéskertje. A vetítésen a marosvásárhelyi Nemzeti Színház 1985-ös előadása idézte fel Harag György hattyúdalát, majd este, stúdióelőadás keretében, a kolozsvári társulat mutatta be ugyanazt a színművet Vlad Mugur rendező elképzelésében. Bemutatták A buszmegállótól a játszma végéig című kritikai összeállítást, amelyet Kelemen Kinga szerkesztett. /Nánó Csaba: Véget ért a Harag György-emléknapok. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 13./
2001. április 13.
"A Baján élő, marosvásárhelyi születésű Papp József képzőművész két éve hozzálátott egy Marosvásárhelyről szóló kötet létrehozásához. A kiadás magas költségeit bajai vállalkozók állták. A Múzsák fellegvára című könyvben Nagy Miklós Kund újságíró, a Népújság főszerkesztő-helyettese tíz jeles marosvásárhelyi /vagy a városban élt, a városhoz kötődő/ személyiséggel készített interjút. A kimagasló személyiségek között van Sütő András, Szász Endre festőművész, Lohinszky Loránd színművész, dr. Péterffy Árpád szívsebész, Markó Béla költő és politikus, Bács Ferenc színművész, Kovács András Ferenc költő, Tompa Gábor rendező, Orbán György zeneszerző és Bölöni László edző. A kötet 136 fotót tartalmaz. A könyv másik nagy erénye, hogy Nagy Miklós Kund terjedelmes bevezető tanulmányából minden kiderül Marosvásárhelyről, ami lényeges. /Máthé Éva: Egy páratlan kiadványról... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 13./"
2001. június 6.
"Jún. 2-án, a román-magyar meccs délutánján, pár órával a mérkőzés előtt a Petőfi meg a Kossuth rádióban a két nép közeledésének szolgálatába állították szerkesztői a műsort - mint annyiszor mások is az elmúlt 10-20-50 esztendőben, tette hozzá Oláh István. A szándék világos, a hatás eléggé bizonytalan. Milyen a két állam közti viszony? Amikor németek és franciák látványosan kibékültek, már hallani lehetett: Európa ebben is példát, illetve párhuzamot kínál. - Erdélyben a román-magyar viszony egymásmellettiséget (egyfajta együttélést) jelent. A meccs délutánján Bács Ferenc színművész és Molnár Gusztáv politológus is rádióvendég voltak. Mindketten erdélyiek s jó ideje Pesten élnek. A nyolcvanas években kezdődtek a konfliktusok, mondja egyikük. Pontosabban, miután megszűnt a Maros Magyar Autonóm Tartomány, mert akkor más irányzat kezdődött a nagypolitikában. Molnár Gusztáv szerint a magyar-román viszonyrendszer kezdi elveszíteni terheit. /Oláh István: A meccs előjátéka. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 6./"
2003. október 25.
"Kincses Elemér rendező Craiován állította színpadra az Állítsátok meg Arturo Uit című Brecht-darabot. 1976. novemberében Marosvásárhelyen rendezte ezt a színművet. 1976-ban kiváló színészek játszottak a darabban, Tarr László és Bács Ferenc. Okt. 2-án bemutatták Nagyváradon Kincses Elemér új drámáját, a Csatornát. Drámáját lefordították angolra és németre, a román fordítás pedig már megjelent kötetben. Kincses aláírta a szerződést egy magyarországi társasággal, amelyik megvásárolta a megfilmesítés jogát. Tévéjáték készül belőle, András Ferenc rendezi, aki eljön Marosvásárhelyre színésznézőbe, szeretné, ha erdélyi színészek is szerepelnének a darabban. A Csatorna elnyerte az UNITER fődíjat. Egy szerelmi történet, ami a Duna-csatornánál játszódik le 1951 telén, a helytállásról, az árulásról és a szerelemről szól végső soron. A novemberi könyvnapokon a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál megjelenik Kincses Elemér második drámakötete, A csatorna a címe, négy darab van benne. Jelenleg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban bemutató előtt állnak. Az ő rendezésében látható decemberben Arthur Miller Pillantás a hídról című színműve, melyet a városban még nem játszottak magyarul. /N.M.K.: Egy lehetséges sikertörténet. Beszélgetés Kincses Elemér rendezővel. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 25./"
2006. február 9.
Hatvanéves lenne március 10-én a marosvásárhelyi Székely Színház. „Ha lenne” – tette hozzá Kárp György színművész, a Nemzeti Színház ügyvezető igazgatója. „Mi úgy tekintjük, hogy a Székely Színház jogutódja vagyunk” – mondta. 1946 tavaszán kezdte első évadját a Székely Színház. Az évfordulóra a vásárhelyi Tompa Miklós Társulat gálaműsorral emlékezik. Kovács Levente rendező a hatvan évet felölelő nagy produkciókból vett jeleneteket állít színpadra. A színház meghívja a vásárhelyi magyar társulat egykori, időközben Magyarországra áttelepedett rangos művészeit, Bács Ferencet, Tanai Bellát, Borbáth Ottíliát, Bálint Mártát, Ferenczy Csongort. Az évfordulóval egy időben lesz Marosvásárhelyen a Kisebbségi Színházi Fesztivál. A március 10-19. közötti seregszemlére meghívást kapott valamennyi erdélyi magyar hivatásos társulat, a vásárhelyi színművészeti egyetem magyar és román tagozata, továbbá a kolozsvári Magyar Opera, a Bukaresti Zsidó Színház, a Szebeni és a Temesvári Német Színház, a vásárhelyi Ariel Színház román és magyar tagozata, a kolozsvári Puck Bábszínház, és nem kizárt – egyeztetés folyik -, hogy ugyanakkor fog Marosvásárhelyen vendégszerepelni a budapesti József Attila Színház is. Az egykori Székely Színház a háború után olyan legendás hírű művészegyéniségeket szerződtetett Marosvásárhelyre, mint Tompa Miklós, Szabó Ernő, Kovács György, Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit, Delly Ferenc, vagy a később jövők között (akik még életben vannak): Lohinszky Loránd, Tarr László, Szabó Duci, Tamás Ferenc, Nagy József. /Lokodi Imre: A 60. évfordulójára próbál a Székely Színház „unokája”. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./
2006. március 9.
A budapesti József Attila Színház Molnár Ferenc Játék a kastélyban című színművének március 8-i marosvásárhelyi bemutatásával – főszerepekben Bodrogi Gyulával és Sztankay Istvánnal, Léner Pál rendezésében – vette kezdetét a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata elődje, az egykori Székely Színház, és a marosvásárhelyi hivatásos színjátszás hatvan évvel ezelőtti megalakulására emlékező rendezvénysorozat. Az egykori társulat Magyarországra áttelepült tagjai közül többen is megerősítették, élnek a meghívással, itt lesznek az ünnepségen. Március 9-én kiállítás nyílik Hat évtized képekben címmel, amely Ferencz Éva levéltáros, Szabó Annamária szcenikus, Fodor Zeno dramaturg és Bartha László színházi fotográfus munkája nyomán valósult meg. A felvételek az erdélyi színjátszás olyan jelentős személyiségeinek alakításait örökítették meg, mint Borovszky Oszkár, Delly Ferenc, Kőszegi Margit, Tanai Bella, Bács Ferenc, Szamossy Kornélia, Lohinszky Loránd, Mende Gaby, Gyarmathy István, Csorba András vagy Tarr László. Lesz könyvbemutató, Horváth Bea „A Székely Színházban bemutatott darabok előadástörténetének legfontosabb adatai” című tanulmányát és adattárát mutatják be. /Lokodi Imre: Hatvanéves színházi múlt. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 9./
2008. augusztus 26.
Az M2-n az Átjáró című műsor augusztus 27-i adásában az 1985-ben elhunyt Harag György színházi rendezőre emlékeznek. Az Átjáró vendége lesz Metz Katalin és Nánai István színikritikus, valamint a Román Televízió bukaresti magyar adásának köszönhetően archív felvételeket tekinthetnek meg az 1971-es marosvásárhelyi Özönvíz előtt, és az 1975-ös kolozsvári Egy lócsiszár virágvasárnapja című előadásból. Olyan színészekkel találkozhatnak a bejátszókban, mint Héjja Sándor, László Gerő, Vadász Zoltán, Lohinszky Loránd, Tanai Bella, Bács Ferenc és Illyés Kinga. 1975-ből fennmaradt Harag Györgyről egy portréfilm, amelyben a mester a marosvásárhelyi Az ember tragédiájának rendezése közben látható. /Harag György emlékműsor az M2-n. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./
2010. szeptember 13.
Orvosok vallomása
Két újabb évfolyamkönyvvel gazdagodott a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről írt könyvek sora. Pénteken délután a Bernády Házat zsúfolásig megtöltő közönség előtt mutatták be a dr. Nagy Lajos és dr. Bárányi László Ildikó által szerkesztett köteteket – Múló évek sodrásában és Sokaknak világítottunk –, amelyekben a szerkesztők felkérésére az 1959-ben és 1960-ban végzett orvosok írták le életük történetét.
A 200-nál több igaz vallomásból kirajzolódik az erdélyi magyar sors, s annak „kórtörténete” is. „Az a korszak, amikor Erdély magyarsága nem csak fizikailag, de lelkileg, szellemileg is soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságba került. A kettős elnyomás alatt az egyik nyomás megtévesztő módon képes volt fellépni a másik ellen védelmet nyújtó szerepkörben is”, olyan csapdát állítva, amelyet sokak nem tudtak kikerülni. Ebben a korszakban kerültek a marosvásárhelyi egyetemre az ország minden részéből azok a fiatalemberek és lányok, akik átélték a második világháborút, s akik közül sokan hittek a kommunizmus hazug szavaiban. Az 1956-os eseményeknek s az azt követő megtorlásoknak, a besúgórendszer kiépítésének kellett megtörténnie ahhoz, hogy a gyűlölködés magvait elszóró osztályharcos tanítás mögött felismerjék e valóságot – hangzott el az est házigazdája, dr. Bárányi Ferenc beszédében és dr. Szász István Tas könyvelemzésében. Mindketten a kizárt diákok között voltak, s felcserként, illetve bányában töltött évek után kerülhettek vissza az egyetemre.
Vallomása szerint dr. Nagy Lajos, aki az 1959-es évfolyam történetét szerkesztette, korábbi írásaiban és könyvében azt próbálta megfejteni, hogy „egynadrágos egyetemistaként” miként válhatott osztályellenséggé, aki csak évfolyamtársai végzése után két évvel fejezhette be tanulmányait.
„Megdöbbentő történetek tárulnak elém, olykor a poklok bugyraiban járok, s újra meg újra arra gondolok, hogyan bírhattuk ki ezt? Máskor könnyed, szellemes, olykor szerénységbe öltöztetett fejezetekre bukkanok, s mikor átgondolom, ezek mögött is ott lappang a sátáni kor…” Ha mindezt előre tudjuk, vajon nekiindulunk-e? – tette fel a kérdést a bemutatón dr. Szász István Tas. Amelyre könyve előszavában dr. Bárányi Ildikó meg is adja a választ: „mert orvosként helytállni olyan emberpróbáló negyven év alatt, mint amilyen nekünk jutott az ezredvégen, az mindenik egy külön sikertörténet a maga nemében”. A mi nemzedékünk felvállalt egy hivatást, személyisége kiteljesítése, családja fenntartása mellett a rábízott közösség minden gondját-baját is. Ezért érzik a vallomást író orvosok közül sokan úgy, hogy nem éltek, dolgoztak hiába, s bár nehéz volt, ugyanúgy cselekednének ma is.
A könyveket olvasva a szerzőkkel egyet is érthetünk, hisz az 1959–1960-ban végzett orvosok közül az átélt nehézségek ellenére sokan olyan érdekes és változatos, sikeres pályát futottak be, „beélve az egész világot”, ami keveseknek adatik meg. S hogy az osztályharcos évek kellemetlenségei és nehézségei ellenére mégis miért ragaszkodnak annyira egyetemükhöz, ahogy sehol máshol nem teszik az egykori hallgatók, arra kiváló tanárok magatartása, példaképe, a hajdanvolt fiatalság kellemes pillanatai, a szórakozás, a sport, az ifjúkori szerelmek, a diákokat befogadó város szellemisége lehet a magyarázat.
A könyv másik érdekessége, hogy a múlt eseményei között nem hallgatják el eltévelyedett társaik tévedéseit sem, amelyekben dr. Szász István Tas szavai szerint „tanulságot keresnek és nem újabb lehetőséget a megosztottságra, szeretetet hirdetnek kimondva vagy kimondatlanul, és nem gyűlölködést, bosszút”. A vallomásokból az is kiderül, hogy milyen sokoldalú, mennyi tudományos vagy művészi adottsággal megáldott fiatalokat formált orvosokká a vásárhelyi egyetem. Ezt bizonyította az a festmény is, amit a volt kolléga, dr. Nagy Zoltán orvos, festő és pilóta készített az egykori évfolyamtársról, Bács Ferencről, akit a magyar színjátszás szerencséjére másfél év után eltanácsoltak az egyetemről.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)
Két újabb évfolyamkönyvvel gazdagodott a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről írt könyvek sora. Pénteken délután a Bernády Házat zsúfolásig megtöltő közönség előtt mutatták be a dr. Nagy Lajos és dr. Bárányi László Ildikó által szerkesztett köteteket – Múló évek sodrásában és Sokaknak világítottunk –, amelyekben a szerkesztők felkérésére az 1959-ben és 1960-ban végzett orvosok írták le életük történetét.
A 200-nál több igaz vallomásból kirajzolódik az erdélyi magyar sors, s annak „kórtörténete” is. „Az a korszak, amikor Erdély magyarsága nem csak fizikailag, de lelkileg, szellemileg is soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságba került. A kettős elnyomás alatt az egyik nyomás megtévesztő módon képes volt fellépni a másik ellen védelmet nyújtó szerepkörben is”, olyan csapdát állítva, amelyet sokak nem tudtak kikerülni. Ebben a korszakban kerültek a marosvásárhelyi egyetemre az ország minden részéből azok a fiatalemberek és lányok, akik átélték a második világháborút, s akik közül sokan hittek a kommunizmus hazug szavaiban. Az 1956-os eseményeknek s az azt követő megtorlásoknak, a besúgórendszer kiépítésének kellett megtörténnie ahhoz, hogy a gyűlölködés magvait elszóró osztályharcos tanítás mögött felismerjék e valóságot – hangzott el az est házigazdája, dr. Bárányi Ferenc beszédében és dr. Szász István Tas könyvelemzésében. Mindketten a kizárt diákok között voltak, s felcserként, illetve bányában töltött évek után kerülhettek vissza az egyetemre.
Vallomása szerint dr. Nagy Lajos, aki az 1959-es évfolyam történetét szerkesztette, korábbi írásaiban és könyvében azt próbálta megfejteni, hogy „egynadrágos egyetemistaként” miként válhatott osztályellenséggé, aki csak évfolyamtársai végzése után két évvel fejezhette be tanulmányait.
„Megdöbbentő történetek tárulnak elém, olykor a poklok bugyraiban járok, s újra meg újra arra gondolok, hogyan bírhattuk ki ezt? Máskor könnyed, szellemes, olykor szerénységbe öltöztetett fejezetekre bukkanok, s mikor átgondolom, ezek mögött is ott lappang a sátáni kor…” Ha mindezt előre tudjuk, vajon nekiindulunk-e? – tette fel a kérdést a bemutatón dr. Szász István Tas. Amelyre könyve előszavában dr. Bárányi Ildikó meg is adja a választ: „mert orvosként helytállni olyan emberpróbáló negyven év alatt, mint amilyen nekünk jutott az ezredvégen, az mindenik egy külön sikertörténet a maga nemében”. A mi nemzedékünk felvállalt egy hivatást, személyisége kiteljesítése, családja fenntartása mellett a rábízott közösség minden gondját-baját is. Ezért érzik a vallomást író orvosok közül sokan úgy, hogy nem éltek, dolgoztak hiába, s bár nehéz volt, ugyanúgy cselekednének ma is.
A könyveket olvasva a szerzőkkel egyet is érthetünk, hisz az 1959–1960-ban végzett orvosok közül az átélt nehézségek ellenére sokan olyan érdekes és változatos, sikeres pályát futottak be, „beélve az egész világot”, ami keveseknek adatik meg. S hogy az osztályharcos évek kellemetlenségei és nehézségei ellenére mégis miért ragaszkodnak annyira egyetemükhöz, ahogy sehol máshol nem teszik az egykori hallgatók, arra kiváló tanárok magatartása, példaképe, a hajdanvolt fiatalság kellemes pillanatai, a szórakozás, a sport, az ifjúkori szerelmek, a diákokat befogadó város szellemisége lehet a magyarázat.
A könyv másik érdekessége, hogy a múlt eseményei között nem hallgatják el eltévelyedett társaik tévedéseit sem, amelyekben dr. Szász István Tas szavai szerint „tanulságot keresnek és nem újabb lehetőséget a megosztottságra, szeretetet hirdetnek kimondva vagy kimondatlanul, és nem gyűlölködést, bosszút”. A vallomásokból az is kiderül, hogy milyen sokoldalú, mennyi tudományos vagy művészi adottsággal megáldott fiatalokat formált orvosokká a vásárhelyi egyetem. Ezt bizonyította az a festmény is, amit a volt kolléga, dr. Nagy Zoltán orvos, festő és pilóta készített az egykori évfolyamtársról, Bács Ferencről, akit a magyar színjátszás szerencséjére másfél év után eltanácsoltak az egyetemről.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)
2010. szeptember 15.
Orvosokról szóló köteteket mutattak be Vásárhelyen
Mintegy 150 idős, 74–75 éves erdélyi magyar orvos gyűlt össze baráti találkozásra hétvégén a marosvásárhelyi Bernády-házban. A találkozón bemutatták dr. Bárányi László Ildikó Múló évek sodrásában (Excelsior Art Kiadó), valamint dr. Nagy Lajos Sokaknak világítottunk (Charla Kiadó) című köteteit.
A két könyvben mintegy 200 orvos vall életéről, akik 1959-ben, illetve az 1960-ban végeztek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. A kötetek szerzői a szervezést, szerkesztést vállalták magukra.
A két kiadványt Bárányi Ferenc és Szász István Tas mutatta be. Az ’56-os forradalom után Bárányit és Szászt is eltávolították az orvosi egyetemről – akárcsak a két szerzőt –, meghurcolták őket, csak később diplomázhattak. Eltávolításuk után felcserként, bányászként, ólomöntőként dolgoztak. Főleg a politikai üldözés volt az oka annak, hogy Bárányi Ildikó évfolyamán 256 diák közül csak 145-en szereztek orvosi diplomát.
Bárányi Ferenc szerint a szerzők „egy sátáni korról és miazmás kórról” vallanak, megdöbbentő életutak rajzolódnak ki a könyvekben. Mint mondta: az utóbbi évtizedekben több kötet jelent meg az egykori orvosi egyetemről, ő maga és felesége is kiadtak néhányat, de ezek általában egy-egy személy reflexiói voltak, inkább regények születtek a tárgykörben, illetve több kiadvány is tárgyszerűen ismerteti az egyetem történetét. Viszont a két kollektív munka ritkaságszámba megy.
„Olyan korban éltünk, amikor az orvosok is kiszolgáltatottak voltak. Egyesek közülünk hittek a kommunista eszmékben, számukra fájdalmas volt a kijózanodás” – mondta Bárányi. Azt külön értékelte, hogy neje az évfolyam-találkozókról is beszámolt, Nagy Lajos pedig az egykori Marosvásárhelyről is korhű képet rajzolt meg kötetében.
Bárányi szerint az egykori diákok közös vonása az volt, hogy sokat tanultak, egyfolytában attól rettegtek, hogy mikor rúgják ki őket, ugyanakkor az is kollektív vonásuk, hogy nem bántak meg semmit. Sokan azt írják visszaemlékezéseikben: a nehézségek ellenére most is mindent ugyanúgy tennének, mint fiatal korukban tették.
„A jól végzett munka öröme tölt el bennünket. Mindannyian hősök, a szakma közkatonái voltunk” – véli Bárányi Ferenc, egykori egészségügyi miniszter. Szász István Tass Nagy Lajos munkásságát értékelte, aki korábban több orvosmonográfiát írt, levéltári kutatást is végzett.
A Németországban élő dr. Nagy Zoltán a találkozón bemutatta a Bács Ferenc színművészről erre az alkalomra festett portréját. Bács szintén az egyik szóban forgó évfolyam tagja volt a vásárhelyi orvosin, de csak két évig tanult az egyetemen, majd a színészet felé vette az útját.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)
Mintegy 150 idős, 74–75 éves erdélyi magyar orvos gyűlt össze baráti találkozásra hétvégén a marosvásárhelyi Bernády-házban. A találkozón bemutatták dr. Bárányi László Ildikó Múló évek sodrásában (Excelsior Art Kiadó), valamint dr. Nagy Lajos Sokaknak világítottunk (Charla Kiadó) című köteteit.
A két könyvben mintegy 200 orvos vall életéről, akik 1959-ben, illetve az 1960-ban végeztek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. A kötetek szerzői a szervezést, szerkesztést vállalták magukra.
A két kiadványt Bárányi Ferenc és Szász István Tas mutatta be. Az ’56-os forradalom után Bárányit és Szászt is eltávolították az orvosi egyetemről – akárcsak a két szerzőt –, meghurcolták őket, csak később diplomázhattak. Eltávolításuk után felcserként, bányászként, ólomöntőként dolgoztak. Főleg a politikai üldözés volt az oka annak, hogy Bárányi Ildikó évfolyamán 256 diák közül csak 145-en szereztek orvosi diplomát.
Bárányi Ferenc szerint a szerzők „egy sátáni korról és miazmás kórról” vallanak, megdöbbentő életutak rajzolódnak ki a könyvekben. Mint mondta: az utóbbi évtizedekben több kötet jelent meg az egykori orvosi egyetemről, ő maga és felesége is kiadtak néhányat, de ezek általában egy-egy személy reflexiói voltak, inkább regények születtek a tárgykörben, illetve több kiadvány is tárgyszerűen ismerteti az egyetem történetét. Viszont a két kollektív munka ritkaságszámba megy.
„Olyan korban éltünk, amikor az orvosok is kiszolgáltatottak voltak. Egyesek közülünk hittek a kommunista eszmékben, számukra fájdalmas volt a kijózanodás” – mondta Bárányi. Azt külön értékelte, hogy neje az évfolyam-találkozókról is beszámolt, Nagy Lajos pedig az egykori Marosvásárhelyről is korhű képet rajzolt meg kötetében.
Bárányi szerint az egykori diákok közös vonása az volt, hogy sokat tanultak, egyfolytában attól rettegtek, hogy mikor rúgják ki őket, ugyanakkor az is kollektív vonásuk, hogy nem bántak meg semmit. Sokan azt írják visszaemlékezéseikben: a nehézségek ellenére most is mindent ugyanúgy tennének, mint fiatal korukban tették.
„A jól végzett munka öröme tölt el bennünket. Mindannyian hősök, a szakma közkatonái voltunk” – véli Bárányi Ferenc, egykori egészségügyi miniszter. Szász István Tass Nagy Lajos munkásságát értékelte, aki korábban több orvosmonográfiát írt, levéltári kutatást is végzett.
A Németországban élő dr. Nagy Zoltán a találkozón bemutatta a Bács Ferenc színművészről erre az alkalomra festett portréját. Bács szintén az egyik szóban forgó évfolyam tagja volt a vásárhelyi orvosin, de csak két évig tanult az egyetemen, majd a színészet felé vette az útját.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)
2011. március 15.
Erdélyi művészek a magyar állami kitüntetettek között
Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett Both András díszlet- és jelmeztervező.
Magyarország legfontosabb kitüntetéseit osztották ki tegnap Budapesten a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A Parlamentben a Kossuth- és Széchenyi-díjakat, a Petőfi Irodalmi Múzeumban pedig a kiváló és érdemes művészi címeket, valamint a Babérkoszorú díjakat vehették át a művészeti és tudományos élet kiemelkedő szereplői. A kitüntetettek hosszú sorában erdélyi és magyarkanizsai származású művészeket is díjaztak: Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett a szintén erdélyi Both András díszlet- és jelmeztervező, de ugyanebben az elismerésben részesült a magyarkanizsai származású, Franciaországban dolgozó Nagy József Koreográfus, színész, táncművész is.
A Magyar Köztársaság Kiváló Művésze címet a nagyszebeni származású, Budapesten élő Bács Ferenc Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, valamint a korondi Páll Lajos festő- és grafikusművész, költő, érdemes művész is megkapta. Az erdélyi származású Kovács Apollónia előadóművész, aki 1949–1961 között a nagyváradi színház színésze volt Kossuth-díjban részesült. Kossuth-díjat kapott többek között Földes László Hobo előadóművész, dalszerző is.
Az Országházban a Kossuth- és Széchenyi-díjak mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend legmagasabb fokozatait Schmitt Pál köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök adta át. A Kiváló Művész, az Érdemes Művész és a Babérkoszorú díjakat Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás minisztertől vehették át a kitüntetettek a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Kossuth-nagydíjat idén Nemeskürty István Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora vehette át „a kulturális és művészeti élet jelentős spektrumát átölelő sokoldalú munkássága, a magyar játékfilmkészítés több mint negyedszázados irányítása, irodalom-, művelődés- és bibliatörténeti művei, forgatókönyvei, gazdag publikációs tevékenysége, példaértékű életpályája elismeréseként”.
Kossuth-díjban részesült Berecz András népdalénekes, mesemondó a magyar néphagyományok ápolásáért, Blaskó Péter, a Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművésze hiteles, karakteres színészi alakításaiért, Czakó Gábor József Attila-díjas író, publicista, szerkesztő gazdag irodalmi és újságírói munkássága elismeréseként. A Hobo néven ismert Földes László az indoklás szerint „a magyar popzenei kultúrában egyéni hangú, maradandó értéket létrehozó több évtizedes munkássága, sokirányú zeneszerzői és előadó-művészi tevékenysége, életpályája elismeréseként” kapta meg a díjat.
Ugyancsak Kossuth-díjban részesült Kristóf Ágota író, Kubik Anna Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, Makkai Ádám költő, író, műfordító, nyelvész, Medveczky Ádám, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc-díjas karmestere, érdemes művész, Orosz István Balázs Béla- és Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész, érdemes művész, Reigl Judit festőművész, Rófusz Ferenc Oscar-díjas és Balázs Béla-díjas animációs és rajzfilmrendező, Sándor György Jászai Mari-díjas előadóművész, Szabados György Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, zongoraművész és Vidnyánszky Attila Jászai Mari-díjas rendező.
Megosztott Kossuth-díjban részesült Szarka Tamás zeneszerző, költő és Szarka Gyula zeneszerző, a Ghymes együttes két alapító tagja. A Széchenyi-nagydíjat „világszerte számon tartott és nagyra becsült kémiai kutatásaiért és eredményeiért, a kémiai tudományok fejlesztése, eredményessége, a kutatási eredmények gyakorlati hasznosítása érdekében végzett munkásságáért” Oláh György Nobel-díjas kémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjának ítélték oda. A tudós az elismerést később veszi át. Széchenyi-díjat vehet át többek között Csíkszentmihályi Mihály pszichológus, Erdei Anna immunbiológus, Inzelt György kémikus, Lénárd László neurobiológus, Sólyom Jenő fizikus és Szörényi László József Attila-díjas irodalomtörténész. Krónika (Kolozsvár)
Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett Both András díszlet- és jelmeztervező.
Magyarország legfontosabb kitüntetéseit osztották ki tegnap Budapesten a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A Parlamentben a Kossuth- és Széchenyi-díjakat, a Petőfi Irodalmi Múzeumban pedig a kiváló és érdemes művészi címeket, valamint a Babérkoszorú díjakat vehették át a művészeti és tudományos élet kiemelkedő szereplői. A kitüntetettek hosszú sorában erdélyi és magyarkanizsai származású művészeket is díjaztak: Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett a szintén erdélyi Both András díszlet- és jelmeztervező, de ugyanebben az elismerésben részesült a magyarkanizsai származású, Franciaországban dolgozó Nagy József Koreográfus, színész, táncművész is.
A Magyar Köztársaság Kiváló Művésze címet a nagyszebeni származású, Budapesten élő Bács Ferenc Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, valamint a korondi Páll Lajos festő- és grafikusművész, költő, érdemes művész is megkapta. Az erdélyi származású Kovács Apollónia előadóművész, aki 1949–1961 között a nagyváradi színház színésze volt Kossuth-díjban részesült. Kossuth-díjat kapott többek között Földes László Hobo előadóművész, dalszerző is.
Az Országházban a Kossuth- és Széchenyi-díjak mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend legmagasabb fokozatait Schmitt Pál köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök adta át. A Kiváló Művész, az Érdemes Művész és a Babérkoszorú díjakat Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás minisztertől vehették át a kitüntetettek a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Kossuth-nagydíjat idén Nemeskürty István Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora vehette át „a kulturális és művészeti élet jelentős spektrumát átölelő sokoldalú munkássága, a magyar játékfilmkészítés több mint negyedszázados irányítása, irodalom-, művelődés- és bibliatörténeti művei, forgatókönyvei, gazdag publikációs tevékenysége, példaértékű életpályája elismeréseként”.
Kossuth-díjban részesült Berecz András népdalénekes, mesemondó a magyar néphagyományok ápolásáért, Blaskó Péter, a Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművésze hiteles, karakteres színészi alakításaiért, Czakó Gábor József Attila-díjas író, publicista, szerkesztő gazdag irodalmi és újságírói munkássága elismeréseként. A Hobo néven ismert Földes László az indoklás szerint „a magyar popzenei kultúrában egyéni hangú, maradandó értéket létrehozó több évtizedes munkássága, sokirányú zeneszerzői és előadó-művészi tevékenysége, életpályája elismeréseként” kapta meg a díjat.
Ugyancsak Kossuth-díjban részesült Kristóf Ágota író, Kubik Anna Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, Makkai Ádám költő, író, műfordító, nyelvész, Medveczky Ádám, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc-díjas karmestere, érdemes művész, Orosz István Balázs Béla- és Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész, érdemes művész, Reigl Judit festőművész, Rófusz Ferenc Oscar-díjas és Balázs Béla-díjas animációs és rajzfilmrendező, Sándor György Jászai Mari-díjas előadóművész, Szabados György Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, zongoraművész és Vidnyánszky Attila Jászai Mari-díjas rendező.
Megosztott Kossuth-díjban részesült Szarka Tamás zeneszerző, költő és Szarka Gyula zeneszerző, a Ghymes együttes két alapító tagja. A Széchenyi-nagydíjat „világszerte számon tartott és nagyra becsült kémiai kutatásaiért és eredményeiért, a kémiai tudományok fejlesztése, eredményessége, a kutatási eredmények gyakorlati hasznosítása érdekében végzett munkásságáért” Oláh György Nobel-díjas kémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjának ítélték oda. A tudós az elismerést később veszi át. Széchenyi-díjat vehet át többek között Csíkszentmihályi Mihály pszichológus, Erdei Anna immunbiológus, Inzelt György kémikus, Lénárd László neurobiológus, Sólyom Jenő fizikus és Szörényi László József Attila-díjas irodalomtörténész. Krónika (Kolozsvár)
2013. december 7.
Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye
2015. március 19.
A haza nagyjainak örökösei
Kossuth- és Széchenyi-díjakat adott át március 15-én Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. A Kossuth-díjasok közt két erdélyi gyökerű művészt is tisztelhetünk.
Összesen 15 Széchenyi- és 14 Kossuth-díjat adományoztak a kormány előterjesztésére nemzeti ünnepünk, március 15. alkalmából. Mindezeken túl több mint harminc különböző fokozatú érdemrendet is kiosztottak. A névsor tehát jó hosszú volna, melyet mellőzendő az erdélyi vonatkozású és közismertebb díjazottakat emeljük ki.
Nem csak Budapest
Ha az idei díjazottak listáját böngésszük, észrevehetjük, hogy a kiemelt teljesítményt nyújtó tudósok, művészek, közéleti személyiségek többsége Budapesten született. De két erdélyi születésű kitüntetett is színesíti a palettát, ugyanis Kossuth-díjban részesült Bács Ferenc nagyszebeni születésű színművész és Szőcs Géza Marosvásárhelyen született író, költő.
Bács Ferenc 1936. június 19-én született, orvosnak tanult Marosvásárhelyen, ám mégis a színészi hivatást választotta. Pályáját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban kezdte 1960-ban, 1977-ben áttelepült Magyarországra. Játszott Miskolcon, Győrben, majd Budapesten a Vígszínházban, a József Attila Színházban és a Nemzeti Színházban. A Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész kellemes orgánumával, markáns egyéniségével, jó megjelenésével hamar népszerűvé vált, szerepformálására az emberi méltóság és a visszafogott gesztusok jellemzők. Bács Ferenc az elismerést rendkívül sikeres színházi, televíziós és filmes pályafutása során kifinomult művészi eleganciával megformált alakításai, emlékezetes szinkronszerepei, valamint rendezői alkotómunkája elismeréseként érdemelte ki.
Szőcs Géza 1953. augusztus 21-én született. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán szerzett bölcsészdiplomát. 1981–82-ben az Ellenpontok című szamizdatkiadványt szerkesztette, a Szekuritáté többször is letartóztatta. 1986-ban Svájcba menekült, 1989-ben rábízták a Szabad Európa Rádió budapesti irodájának megszervezését. 1990 márciusában Kolozsváron megválasztották az RMDSZ főtitkárának, később a párt alelnöke is volt. 1999-ben kilépett az RMDSZ-ből. 1992 óta az Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó Kft. elnöke, valamint a Magyar Szemle című lap szerkesztő-bizottsági tagja. Volt kultúráért felelős államtitkár, a 2015. évi Milánói Világkiállítás kormánybiztosa. 2011-ben a Magyar Pen Club elnökévé választották. Első verseskötete, az 1975-ben megjelent Te mentél át a vízen? egy csapásra nemzedéke és a romániai magyar költészet élvonalába emelte. Lírája avantgárd ihletésű radikális költészet, verseiben nyíltan fogalmazta meg az elnyomatásban élő kisebbségi magyarság sorskérdéseit. A József Attila- és Babérkoszorú-díjas író, költő az egyetemes magyar irodalmat erdélyi gyökereiből táplálkozó, egyedi stílusú művészetével gazdagító költői-írói alkotómunkája elismeréseként kapott Kossuth-díjat.
Zenészek előnyben
Idén több zenei pályán alkotó előadóművész is díjban részesült. Benkó Sándor, a Benkó Dixieland Band együttes vezetője a Magyar Érdemrend középkeresztjét vehette át. Tolcsvai Béla gitáros, énekes, zeneszerző, szövegíró egyedi stílusú és sokoldalú dalszerzői, előadóművészi pályája elismeréseként részesült Kossuth-díjban. Oszvald Marika Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész a magyar operett ikonikus alakjaként nyújtott emlékezetes, a műfajt éltető alakításai, valamint páratlanul sikeres művészi munkája elismeréseként vehette át a Kossuth-díjat. Megosztva részesült elismerésben Magyarország egyik legnépszerűbb dzsesszzenekara, a Hot Jazz Band. Az együttes tagjai páratlanul sikeres, külföldön is nagyra értékelt, a tradicionális dzsessz autentikus megszólaltatására épülő előadóművészi tevékenységük, valamint a magyar könnyűzenei örökség ápolását szolgáló, értékőrző művészi munkájuk elismeréseként váltak Kossuth-díjasokká.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Kossuth- és Széchenyi-díjakat adott át március 15-én Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. A Kossuth-díjasok közt két erdélyi gyökerű művészt is tisztelhetünk.
Összesen 15 Széchenyi- és 14 Kossuth-díjat adományoztak a kormány előterjesztésére nemzeti ünnepünk, március 15. alkalmából. Mindezeken túl több mint harminc különböző fokozatú érdemrendet is kiosztottak. A névsor tehát jó hosszú volna, melyet mellőzendő az erdélyi vonatkozású és közismertebb díjazottakat emeljük ki.
Nem csak Budapest
Ha az idei díjazottak listáját böngésszük, észrevehetjük, hogy a kiemelt teljesítményt nyújtó tudósok, művészek, közéleti személyiségek többsége Budapesten született. De két erdélyi születésű kitüntetett is színesíti a palettát, ugyanis Kossuth-díjban részesült Bács Ferenc nagyszebeni születésű színművész és Szőcs Géza Marosvásárhelyen született író, költő.
Bács Ferenc 1936. június 19-én született, orvosnak tanult Marosvásárhelyen, ám mégis a színészi hivatást választotta. Pályáját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban kezdte 1960-ban, 1977-ben áttelepült Magyarországra. Játszott Miskolcon, Győrben, majd Budapesten a Vígszínházban, a József Attila Színházban és a Nemzeti Színházban. A Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész kellemes orgánumával, markáns egyéniségével, jó megjelenésével hamar népszerűvé vált, szerepformálására az emberi méltóság és a visszafogott gesztusok jellemzők. Bács Ferenc az elismerést rendkívül sikeres színházi, televíziós és filmes pályafutása során kifinomult művészi eleganciával megformált alakításai, emlékezetes szinkronszerepei, valamint rendezői alkotómunkája elismeréseként érdemelte ki.
Szőcs Géza 1953. augusztus 21-én született. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán szerzett bölcsészdiplomát. 1981–82-ben az Ellenpontok című szamizdatkiadványt szerkesztette, a Szekuritáté többször is letartóztatta. 1986-ban Svájcba menekült, 1989-ben rábízták a Szabad Európa Rádió budapesti irodájának megszervezését. 1990 márciusában Kolozsváron megválasztották az RMDSZ főtitkárának, később a párt alelnöke is volt. 1999-ben kilépett az RMDSZ-ből. 1992 óta az Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó Kft. elnöke, valamint a Magyar Szemle című lap szerkesztő-bizottsági tagja. Volt kultúráért felelős államtitkár, a 2015. évi Milánói Világkiállítás kormánybiztosa. 2011-ben a Magyar Pen Club elnökévé választották. Első verseskötete, az 1975-ben megjelent Te mentél át a vízen? egy csapásra nemzedéke és a romániai magyar költészet élvonalába emelte. Lírája avantgárd ihletésű radikális költészet, verseiben nyíltan fogalmazta meg az elnyomatásban élő kisebbségi magyarság sorskérdéseit. A József Attila- és Babérkoszorú-díjas író, költő az egyetemes magyar irodalmat erdélyi gyökereiből táplálkozó, egyedi stílusú művészetével gazdagító költői-írói alkotómunkája elismeréseként kapott Kossuth-díjat.
Zenészek előnyben
Idén több zenei pályán alkotó előadóművész is díjban részesült. Benkó Sándor, a Benkó Dixieland Band együttes vezetője a Magyar Érdemrend középkeresztjét vehette át. Tolcsvai Béla gitáros, énekes, zeneszerző, szövegíró egyedi stílusú és sokoldalú dalszerzői, előadóművészi pályája elismeréseként részesült Kossuth-díjban. Oszvald Marika Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész a magyar operett ikonikus alakjaként nyújtott emlékezetes, a műfajt éltető alakításai, valamint páratlanul sikeres művészi munkája elismeréseként vehette át a Kossuth-díjat. Megosztva részesült elismerésben Magyarország egyik legnépszerűbb dzsesszzenekara, a Hot Jazz Band. Az együttes tagjai páratlanul sikeres, külföldön is nagyra értékelt, a tradicionális dzsessz autentikus megszólaltatására épülő előadóművészi tevékenységük, valamint a magyar könnyűzenei örökség ápolását szolgáló, értékőrző művészi munkájuk elismeréseként váltak Kossuth-díjasokká.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. március 3.
Gazdaságilag is meg kell erősíteni a magyarságot a Kárpát-medencében
A szimbolikus jogszabályok után Magyarország gazdaságpoltikai eszközökkel is tenni akar a szülőföldön boldogulásért - mondta Potápi Árpád államtitkár a bukaresti RMÜE konferencián.
Romániában új növekedési ciklus vette kezdetét, és az elmúlt ciklusokat is figyelembe véve, rendkívül fontossá vált, hogy levonjuk a megfelelő tanulságokat. Következtetéseket kell megfogalmazni a prociklikus és anticiklikus gondolkodásmód alapján: ne adósodjunk el még jobban akkor, amikor már nem kéne, illetve próbáljuk meg a vállalkozásainkat úgy diverzifikálni, hogy abból hosszú távon is kiegyensúlyozott, saját, biztonságos növekedésünk lehessen - mondta Diósi László, az OTP Bank Románia vezérigazgatója a Romániai Magyar Üzleti Egyesületáltal Magyarország Bukaresti Nagykövetségével, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar-Román Tagozatával és a Romániai Magyar Közgazdász Társaság bukaresti fiókjával közösen, Bukarestben szervezett üzletember találkozón.
Ha a román gazdaság teljesítményét európai viszonylatban vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy nagyon szép gazdasági növekedésünk volt az uniós átlaghoz viszonyítva - mutatott rá Diósi. Hozzátette: Románia gazdasága természetes módon növekedett ilyen ütemben, ami különösen biztató, hiszen szinte semmi nem történik, ami ezt elősegítené: nincsenek nagy beruházások, nem beszélhetünk az uniós pénzek jelentősebb beáramlásáról, és nagyobb külföldi tőkeberuházásokról sem - fogalmazott a vezérigazgató, aki elmondta, a román gazdaság növekedését jelenleg a belső kereslet növekedése, a fogyasztás fűti.
A vezérigazgató előadásában arra is kitért, hogy bár a megyék egy része szépen kiveszi a részét Románia gazdasági növekedéséből, az ország harmada rendkívüli mértékben leszakadt az általános növekedési tempótól, ezt a változást pedig az ingatlanárak is jól tükrözik. Diósi szerint ez arra hívja fel a figyelmet, hogy az előző kormányok többsége nem sokat tett annak érdekében, hogy olyan fejlesztési programot dolgozzanak ki, amely a déli országrészben, Kovászna megyében, vagy az elmaradottabb területeken befektetőbarát környezetet hozzon létre.
Rámutatott, munkanélküliség tekintetében ugyan látszólag rendkívül jól állunk, hiszen EU-s összehasonlításban a 6,5%-os munkanélküliségi ráta alacsonynak számít, fontos ugyanakkor azt is figyelembe venni, hogy a munkaképes lakosság jelentős része külföldön vállal munkát, illetve nagyon sokan kiesnek a statisztikából. Elmondta, a foglalkoztatottság szerkezete sem mutat túl biztató képet, a lakosság mintegy 30%-a ugyanis mezőgazdaságból él Romániában, de döbbenetesek azok az adatok is, amelyek szerint az Európai Unióban működő kis családi gazdaságok harmada nálunk található.
Diósi kifejtette, bár önmagában jó hírnek számítana, hogy az elmúlt időszakban növekedtek a munkabérek, de ront az összképen, és rendkívül veszélyes helyzetet teremt, hogy a hazai termelékenység növekedése nem tart ütemet a munkabérek emelkedésével. "Ugyanezt láttuk 2007-ben is, amikor a bérek elaszabadultak, és a termelékenység mögöttük maradt. Akkor ennek nagyon rossz vége lett" - mondta a vezérigazgató.
Diósi szerint problémát jelent az is, hogy az állam nagyon gyengén veszi ki a szerepét a gazdaságépítésből, illetve, hogy a külső befektetők számára rendkívül fontos jogi biztonság is nagymértékű csorbát szenvedett az elmúlt időszakban. Elmondta, a külföldi befektetők körében a túlzott bürokrácia, a korrupció jelenléte, illetve a jogrendszer kiszámíthatatlansága is jelentős kérdőjeleket vet fel.
Pótápi Árpád: gazdaságilag is meg kell erősíteni a magyarságot a Kárpát-medencében
"Az elmúlt másfél évben radikális váltás következett be a magyar nemzetpolitikában. A szimbolikus jogszabályok meghozatala után ugyanis Magyarország egyre nagyobb figyelmet fordít a szülőföldön való boldogulás elősegítésére, amelyet immár gazdaságpolitikai eszközökkel is támogat. A cél az, hogy csökkentsük, vagy lehetőleg megállítsuk az elvándorlást, ami különböző mértékben, de azért mindenhol jellemző a magyarságra" - mondta Potápi Árpád János magyar államtitkár, aki előadásában Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkárságának tevékenységéről is beszámolót tartott.
Az államtitkár előadásában kitért azokra a határon átnyúló határmenti programokra is, amelyek a magyarság 80%-ának teremtenek lehetőséget arra, hogy az uniós pénzek lehívásába magyar-magyar együttműködés keretén belül tudjanak bekapcsolódni. A kapcsolatrendszer fejlődésében gondot jelenthet ugyanakkor, hogy a közép-erdélyi, illetve a székelyföldi magyarság ezekbe a határmenti programokba nem bevonható - mutatott rá az államtitkár, hozzátette viszont, hogy keresik a módját annak, hogy a Budapesten kiírt pályázatok lehívásába ezeket a térségeket is be lehessen kapcsolni.
Potápi elmondta, a gazdaságélénkítés egyik stratégiai alapillérét továbbra is a szakképzés támogatásában látják, hiszen a Magyarország által felvállalt gazdasági motor szerepet nem tudják teljesíteni, ha a szakemberek mennyisége és minősége nem növekedik. "Az elmúlt években egyre többet beszélünk a duális szakképzés jelentőségéről és megerősítéséről. Magyarország 2016-ban is, akárcsak 2015-ben, 500 millió forintot (mintegy 1,61 millió eurót) fordít konkrét határon átnyúló fejlesztésekre, tanműhelyek felújítására, illetve eszközök beszerzésére" - mondta az államtitkár.
Olti Ágoston: megéri lehetőséget adni a fiatal vállalkozóknak
Olti Ágoston, az OTP Consulting Románia vezérigazgatója a vállalat Bukaresti Műszaki Egyetemmel partnerségben 2015-ben lebonyolított vállalkozásfejlesztési projekjéről számolt be, amely alapvetően a bukaresti és a délvidéki régióra korlátozódott. A projekt keretében 400 személyt, köztük 200 egyetemistát képeztek vállalkozói alapismeretekre. A résztvevőkből 40 új vállalkozó került ki, akik egyenként 10 ezer eurós támogatást kaptak egy üzleti terv verseny részeként új vállalkozás indítására.
A projekt részeként a 40 kezdő vállalkozás mellett 80 munkahely jött létre. A nyertes cégek között volt 7 informatikai vállalkozás, magas hegyvidéki turizmusban tevékenykedő cég, fogorvosi rendelő, de különböző kreatív szakmák képviselői is. Olti elmondása szerint, amikor a vállalkozásokat kiválogatták, elsősorban azt tartották szem előtt, hogy az üzleti ötlet életképes legyen, és egyedi.
A vezérigazgató kiemelte, a projekt egyik legsikeresebb részének azokat a rendezvényeket tartja, ahol a kezdő vállalkozások egymással találkozhattak, és egymás közt tanultak meg üzletelni. A projekt részeként ugyanis azon túl, hogy tanácsadással segítették a kezdő vállalkozókat, fontosnak tartották, hogy ne csak a POS DRU program keretén belül megnyert 10 ezer eurót adják, hanem hozzásegítsék a kezdő vállalkozásokat az új üzleti lehetőségekhez is.
Olti rámutatott, érdekes tapasztalat volt számukra is, hogy a vállalkozásaik az üzleti tervükben a támogatás jelentős részét fordították marketingköltségekre. "Eleinte szörnyülködtünk a reklámköltségek magas összegén, de később a vállalkozások online jelenléte és sikere is őket igazolta" - mondta. Hozzátette, sajnos a fiatalok még mindig félnek az EU-s forrásoktól és a bürokráciától, hiszen a tapasztaltabb vállalkozók és a média is gyakran nagyon negatív képet mutatnak a támogatásban rejlő lehetőségekről.
Tamás Péter: a magyarság még mindig kiaknázatlan üzleti lehetőség
Magyarnak lenni egy rendkívül jó üzleti lehetőség - hívta fel a figyelmet Tamás Péter, a temesvári székhelyű Tifel vállalat tulajdonosa, aki a romániai magyar üzleti vállalkozások elindulásának buktatóiról, illetve lehetőségeiről tartott előadást. Elmondta, a szórványban, vagy a nyugati országokban élő magyar közösségek nagyon gyakran nem vállalják fel az értékeiket, és nem ismerik fel az ebben rejlő potenciált. "Van bennük egy kis komfortizmus, miszerint egy magyar étterem például a románokat úgysem érdekli. Azt gondolom, ez egy hatalmas tévedés, és egy elszalasztott üzleti lehetőség" - mondta a vállalkozó.
Tamás rámutatott, azért is fontos lenne ezeknek az értékeknek a kiemelése, mert az infrastruktúra fejlődésével nem csupán a külföldről érkező, hanem a belföldi turisták száma is lényegesen növekedni fog. "Erre fel kell készülni. Székelyföldön például nagy előrelépések történtek ebben a tekintetben, egyre több a vendég. A szórványvidékekre azonban ez még talán nem jellemző" - fejtette ki. Hozzátette, nem feltétlen "magyarkodásra" van szükség, hanem egy olyan környezet kialakítására, amely a turizmus szempontjából célravezető lehet.
A networking nem más, mint a tudatos üzleti kapcsolatépítés megfűszerezve azzal, hogy bizalmi alapon, jutalékmentesen egymás kapcsolati hálóját megosztjuk, és ezen erősödünk - emelte ki előadásában Bács Ferenc, a BNI Észak-Kelet Magyarország regionális igazgatója. Rámutatott, az üzleti előrementelt gyakorlatilag nem a kapcsolatok mennyisége, hanem a minősége határozza meg. Bács Ferenc: a legolcsóbb marketing a névjegykártya
"Nagyon sokan arra koncentrálnak, hogy minél több névjegykártyát gyűjtsenek. Nem ismerik fel, hogy stratégiailag kell összekapcsolniuk magukat erős vállalkozásokkal. Stratégiai partnerségnek pedig azt lehet nevezni, amikor ugyanazt az ügyfélkört több partner más-más szolgáltatásokkal egészíti ki" - mondta Bács. Kiemelte, a kapcsolatok minőségi irányba való elmozdítása azért is nagyon fontos, mert rengeteg felesleges kiadástól kímélheti meg magát a vállalkozó.
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar-Román Tagozatának szerepéről beszélt előadásában Rák János Zoltán, a tagozat titkára. Elmondta, az 1999-ben létrehozott tagozat feladata a kétoldalú gazdasági kapcsolatok erősítése Románia és Magyarország egész területén. Kiemelte, hogy 2012-től minden Magyarországon jegyzett vállalatnak kötelező regisztrálnia a kereskedelmi és iparkamara valamely tagozatához. "A vállalatoknak a regisztrációhoz körülbelül 5 ezer forintos díjat kell fizetniük. Eleinte nehezen fogadták ezt a kötelezettséget, később azonban felismerték, hogy ezért a díjért cserébe az MKIK olyan szolgáltatásokat nyújt, mint a pénzügyi, adózási és hitelezési tanácsadás, üzleti partnerkeresés, illetve pályázatfigyélés" - mondta a tagozat titkára.
Rák János jelentős előrelépésként számolt be arról, hogy a kötelező regisztrációnak is köszönhetően, most már össze tudnak állítani egy olyan adatbázist is, amelyben kategóriákra bontva a tagok meg tudják tekinteni a leendő partnerek vagy ügyfelek adatait. Emellett naprakész információkkal is tudnak szolgálni azokról a területekről, amelyek iránt a tagozat tagjai érdeklődést mutatnak.
Kicsid Attila. Transindex.ro
A szimbolikus jogszabályok után Magyarország gazdaságpoltikai eszközökkel is tenni akar a szülőföldön boldogulásért - mondta Potápi Árpád államtitkár a bukaresti RMÜE konferencián.
Romániában új növekedési ciklus vette kezdetét, és az elmúlt ciklusokat is figyelembe véve, rendkívül fontossá vált, hogy levonjuk a megfelelő tanulságokat. Következtetéseket kell megfogalmazni a prociklikus és anticiklikus gondolkodásmód alapján: ne adósodjunk el még jobban akkor, amikor már nem kéne, illetve próbáljuk meg a vállalkozásainkat úgy diverzifikálni, hogy abból hosszú távon is kiegyensúlyozott, saját, biztonságos növekedésünk lehessen - mondta Diósi László, az OTP Bank Románia vezérigazgatója a Romániai Magyar Üzleti Egyesületáltal Magyarország Bukaresti Nagykövetségével, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar-Román Tagozatával és a Romániai Magyar Közgazdász Társaság bukaresti fiókjával közösen, Bukarestben szervezett üzletember találkozón.
Ha a román gazdaság teljesítményét európai viszonylatban vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy nagyon szép gazdasági növekedésünk volt az uniós átlaghoz viszonyítva - mutatott rá Diósi. Hozzátette: Románia gazdasága természetes módon növekedett ilyen ütemben, ami különösen biztató, hiszen szinte semmi nem történik, ami ezt elősegítené: nincsenek nagy beruházások, nem beszélhetünk az uniós pénzek jelentősebb beáramlásáról, és nagyobb külföldi tőkeberuházásokról sem - fogalmazott a vezérigazgató, aki elmondta, a román gazdaság növekedését jelenleg a belső kereslet növekedése, a fogyasztás fűti.
A vezérigazgató előadásában arra is kitért, hogy bár a megyék egy része szépen kiveszi a részét Románia gazdasági növekedéséből, az ország harmada rendkívüli mértékben leszakadt az általános növekedési tempótól, ezt a változást pedig az ingatlanárak is jól tükrözik. Diósi szerint ez arra hívja fel a figyelmet, hogy az előző kormányok többsége nem sokat tett annak érdekében, hogy olyan fejlesztési programot dolgozzanak ki, amely a déli országrészben, Kovászna megyében, vagy az elmaradottabb területeken befektetőbarát környezetet hozzon létre.
Rámutatott, munkanélküliség tekintetében ugyan látszólag rendkívül jól állunk, hiszen EU-s összehasonlításban a 6,5%-os munkanélküliségi ráta alacsonynak számít, fontos ugyanakkor azt is figyelembe venni, hogy a munkaképes lakosság jelentős része külföldön vállal munkát, illetve nagyon sokan kiesnek a statisztikából. Elmondta, a foglalkoztatottság szerkezete sem mutat túl biztató képet, a lakosság mintegy 30%-a ugyanis mezőgazdaságból él Romániában, de döbbenetesek azok az adatok is, amelyek szerint az Európai Unióban működő kis családi gazdaságok harmada nálunk található.
Diósi kifejtette, bár önmagában jó hírnek számítana, hogy az elmúlt időszakban növekedtek a munkabérek, de ront az összképen, és rendkívül veszélyes helyzetet teremt, hogy a hazai termelékenység növekedése nem tart ütemet a munkabérek emelkedésével. "Ugyanezt láttuk 2007-ben is, amikor a bérek elaszabadultak, és a termelékenység mögöttük maradt. Akkor ennek nagyon rossz vége lett" - mondta a vezérigazgató.
Diósi szerint problémát jelent az is, hogy az állam nagyon gyengén veszi ki a szerepét a gazdaságépítésből, illetve, hogy a külső befektetők számára rendkívül fontos jogi biztonság is nagymértékű csorbát szenvedett az elmúlt időszakban. Elmondta, a külföldi befektetők körében a túlzott bürokrácia, a korrupció jelenléte, illetve a jogrendszer kiszámíthatatlansága is jelentős kérdőjeleket vet fel.
Pótápi Árpád: gazdaságilag is meg kell erősíteni a magyarságot a Kárpát-medencében
"Az elmúlt másfél évben radikális váltás következett be a magyar nemzetpolitikában. A szimbolikus jogszabályok meghozatala után ugyanis Magyarország egyre nagyobb figyelmet fordít a szülőföldön való boldogulás elősegítésére, amelyet immár gazdaságpolitikai eszközökkel is támogat. A cél az, hogy csökkentsük, vagy lehetőleg megállítsuk az elvándorlást, ami különböző mértékben, de azért mindenhol jellemző a magyarságra" - mondta Potápi Árpád János magyar államtitkár, aki előadásában Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkárságának tevékenységéről is beszámolót tartott.
Az államtitkár előadásában kitért azokra a határon átnyúló határmenti programokra is, amelyek a magyarság 80%-ának teremtenek lehetőséget arra, hogy az uniós pénzek lehívásába magyar-magyar együttműködés keretén belül tudjanak bekapcsolódni. A kapcsolatrendszer fejlődésében gondot jelenthet ugyanakkor, hogy a közép-erdélyi, illetve a székelyföldi magyarság ezekbe a határmenti programokba nem bevonható - mutatott rá az államtitkár, hozzátette viszont, hogy keresik a módját annak, hogy a Budapesten kiírt pályázatok lehívásába ezeket a térségeket is be lehessen kapcsolni.
Potápi elmondta, a gazdaságélénkítés egyik stratégiai alapillérét továbbra is a szakképzés támogatásában látják, hiszen a Magyarország által felvállalt gazdasági motor szerepet nem tudják teljesíteni, ha a szakemberek mennyisége és minősége nem növekedik. "Az elmúlt években egyre többet beszélünk a duális szakképzés jelentőségéről és megerősítéséről. Magyarország 2016-ban is, akárcsak 2015-ben, 500 millió forintot (mintegy 1,61 millió eurót) fordít konkrét határon átnyúló fejlesztésekre, tanműhelyek felújítására, illetve eszközök beszerzésére" - mondta az államtitkár.
Olti Ágoston: megéri lehetőséget adni a fiatal vállalkozóknak
Olti Ágoston, az OTP Consulting Románia vezérigazgatója a vállalat Bukaresti Műszaki Egyetemmel partnerségben 2015-ben lebonyolított vállalkozásfejlesztési projekjéről számolt be, amely alapvetően a bukaresti és a délvidéki régióra korlátozódott. A projekt keretében 400 személyt, köztük 200 egyetemistát képeztek vállalkozói alapismeretekre. A résztvevőkből 40 új vállalkozó került ki, akik egyenként 10 ezer eurós támogatást kaptak egy üzleti terv verseny részeként új vállalkozás indítására.
A projekt részeként a 40 kezdő vállalkozás mellett 80 munkahely jött létre. A nyertes cégek között volt 7 informatikai vállalkozás, magas hegyvidéki turizmusban tevékenykedő cég, fogorvosi rendelő, de különböző kreatív szakmák képviselői is. Olti elmondása szerint, amikor a vállalkozásokat kiválogatták, elsősorban azt tartották szem előtt, hogy az üzleti ötlet életképes legyen, és egyedi.
A vezérigazgató kiemelte, a projekt egyik legsikeresebb részének azokat a rendezvényeket tartja, ahol a kezdő vállalkozások egymással találkozhattak, és egymás közt tanultak meg üzletelni. A projekt részeként ugyanis azon túl, hogy tanácsadással segítették a kezdő vállalkozókat, fontosnak tartották, hogy ne csak a POS DRU program keretén belül megnyert 10 ezer eurót adják, hanem hozzásegítsék a kezdő vállalkozásokat az új üzleti lehetőségekhez is.
Olti rámutatott, érdekes tapasztalat volt számukra is, hogy a vállalkozásaik az üzleti tervükben a támogatás jelentős részét fordították marketingköltségekre. "Eleinte szörnyülködtünk a reklámköltségek magas összegén, de később a vállalkozások online jelenléte és sikere is őket igazolta" - mondta. Hozzátette, sajnos a fiatalok még mindig félnek az EU-s forrásoktól és a bürokráciától, hiszen a tapasztaltabb vállalkozók és a média is gyakran nagyon negatív képet mutatnak a támogatásban rejlő lehetőségekről.
Tamás Péter: a magyarság még mindig kiaknázatlan üzleti lehetőség
Magyarnak lenni egy rendkívül jó üzleti lehetőség - hívta fel a figyelmet Tamás Péter, a temesvári székhelyű Tifel vállalat tulajdonosa, aki a romániai magyar üzleti vállalkozások elindulásának buktatóiról, illetve lehetőségeiről tartott előadást. Elmondta, a szórványban, vagy a nyugati országokban élő magyar közösségek nagyon gyakran nem vállalják fel az értékeiket, és nem ismerik fel az ebben rejlő potenciált. "Van bennük egy kis komfortizmus, miszerint egy magyar étterem például a románokat úgysem érdekli. Azt gondolom, ez egy hatalmas tévedés, és egy elszalasztott üzleti lehetőség" - mondta a vállalkozó.
Tamás rámutatott, azért is fontos lenne ezeknek az értékeknek a kiemelése, mert az infrastruktúra fejlődésével nem csupán a külföldről érkező, hanem a belföldi turisták száma is lényegesen növekedni fog. "Erre fel kell készülni. Székelyföldön például nagy előrelépések történtek ebben a tekintetben, egyre több a vendég. A szórványvidékekre azonban ez még talán nem jellemző" - fejtette ki. Hozzátette, nem feltétlen "magyarkodásra" van szükség, hanem egy olyan környezet kialakítására, amely a turizmus szempontjából célravezető lehet.
A networking nem más, mint a tudatos üzleti kapcsolatépítés megfűszerezve azzal, hogy bizalmi alapon, jutalékmentesen egymás kapcsolati hálóját megosztjuk, és ezen erősödünk - emelte ki előadásában Bács Ferenc, a BNI Észak-Kelet Magyarország regionális igazgatója. Rámutatott, az üzleti előrementelt gyakorlatilag nem a kapcsolatok mennyisége, hanem a minősége határozza meg. Bács Ferenc: a legolcsóbb marketing a névjegykártya
"Nagyon sokan arra koncentrálnak, hogy minél több névjegykártyát gyűjtsenek. Nem ismerik fel, hogy stratégiailag kell összekapcsolniuk magukat erős vállalkozásokkal. Stratégiai partnerségnek pedig azt lehet nevezni, amikor ugyanazt az ügyfélkört több partner más-más szolgáltatásokkal egészíti ki" - mondta Bács. Kiemelte, a kapcsolatok minőségi irányba való elmozdítása azért is nagyon fontos, mert rengeteg felesleges kiadástól kímélheti meg magát a vállalkozó.
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar-Román Tagozatának szerepéről beszélt előadásában Rák János Zoltán, a tagozat titkára. Elmondta, az 1999-ben létrehozott tagozat feladata a kétoldalú gazdasági kapcsolatok erősítése Románia és Magyarország egész területén. Kiemelte, hogy 2012-től minden Magyarországon jegyzett vállalatnak kötelező regisztrálnia a kereskedelmi és iparkamara valamely tagozatához. "A vállalatoknak a regisztrációhoz körülbelül 5 ezer forintos díjat kell fizetniük. Eleinte nehezen fogadták ezt a kötelezettséget, később azonban felismerték, hogy ezért a díjért cserébe az MKIK olyan szolgáltatásokat nyújt, mint a pénzügyi, adózási és hitelezési tanácsadás, üzleti partnerkeresés, illetve pályázatfigyélés" - mondta a tagozat titkára.
Rák János jelentős előrelépésként számolt be arról, hogy a kötelező regisztrációnak is köszönhetően, most már össze tudnak állítani egy olyan adatbázist is, amelyben kategóriákra bontva a tagok meg tudják tekinteni a leendő partnerek vagy ügyfelek adatait. Emellett naprakész információkkal is tudnak szolgálni azokról a területekről, amelyek iránt a tagozat tagjai érdeklődést mutatnak.
Kicsid Attila. Transindex.ro
2016. június 18.
„A közönség a legfontosabb”
Bács Ferenc Kossuth-díjas színész 80 éves
Június 19-én tölti nyolcvanadik életévét Bács Ferenc Kossuth-díjas színész. Nagyszebenben született, és Kolozsvárott nőtt fel.
Gyermekként nagyon sokat járt színházba, operába, a gimnáziumban rendszeres résztvevője volt az önképző körnek. Agysebésznek készült, két évet el is végzett a marosvásárhelyi orvosi egyetemen, de ekkor rájött, hogy igazából a színészi pálya vonzza. Jelentkezett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára, ahová fel is vették. Diplomájának kézhezvétele után a Tompa Miklós vezette Székely Színház társulatához szerződött, a főiskolán pedig kinevezték tanársegédnek. Bár a színház megbecsült tagja volt, szinte minden este fellépett, egyre jobban nyomasztotta a kommunista diktatúra. Végül úgy döntött, hogy családjával együtt áttelepül Magyarországra, ahogy nyilatkozta, nem a karrier miatt, hanem azért, hogy a gyerekei magyarul tanulhassanak tovább.
Kivándorlási kérelmét 1974-ben adta be, de a román hatóságok csak évek múltán, 1977-ben engedélyezték, hogy feleségével, Tanai Bella színésznővel, nevelt fiával és lányával, Bács Katival, aki szintén színésznő lett, áttelepülhessenek. A színművész hamarosan Magyarországon is népszerűvé vált, amihez kellemes orgánuma és markáns egyénisége mellett jó megjelenése is hozzájárult. Szerepformálását emberi méltóság és visszafogott gesztusok jellemzik.
Szabadság (Kolozsvár)
Bács Ferenc Kossuth-díjas színész 80 éves
Június 19-én tölti nyolcvanadik életévét Bács Ferenc Kossuth-díjas színész. Nagyszebenben született, és Kolozsvárott nőtt fel.
Gyermekként nagyon sokat járt színházba, operába, a gimnáziumban rendszeres résztvevője volt az önképző körnek. Agysebésznek készült, két évet el is végzett a marosvásárhelyi orvosi egyetemen, de ekkor rájött, hogy igazából a színészi pálya vonzza. Jelentkezett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára, ahová fel is vették. Diplomájának kézhezvétele után a Tompa Miklós vezette Székely Színház társulatához szerződött, a főiskolán pedig kinevezték tanársegédnek. Bár a színház megbecsült tagja volt, szinte minden este fellépett, egyre jobban nyomasztotta a kommunista diktatúra. Végül úgy döntött, hogy családjával együtt áttelepül Magyarországra, ahogy nyilatkozta, nem a karrier miatt, hanem azért, hogy a gyerekei magyarul tanulhassanak tovább.
Kivándorlási kérelmét 1974-ben adta be, de a román hatóságok csak évek múltán, 1977-ben engedélyezték, hogy feleségével, Tanai Bella színésznővel, nevelt fiával és lányával, Bács Katival, aki szintén színésznő lett, áttelepülhessenek. A színművész hamarosan Magyarországon is népszerűvé vált, amihez kellemes orgánuma és markáns egyénisége mellett jó megjelenése is hozzájárult. Szerepformálását emberi méltóság és visszafogott gesztusok jellemzik.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. június 1.
A színház tüneményes jelenét rögzíti Nánó Csaba interjúkötete
A színpadi játék tüneményes, mindenkori jelen idejét rögzíti Nánó Csaba újságíró második, kincses városbeli színészekkel készített interjúkat tartalmazó kötete – fogalmazott Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója az Egy élet nem elég című, az Europrint Kiadónál napvilágot látott kiadvány szerdai bemutatóján.
Mint elhangzott, a megszólaltatott művészekkel készített interjúkat nem mindig volt egyszerű szerkeszteni, hiszen az is megtörtént, hogy az alany négyszer kérte vissza a szöveget, vagy hogy hatórás hanganyagból kellett az újságírónak dolgoznia, az egy újságoldalnyi szöveg pedig sokszor szűkösnek bizonyult. A megjelent interjúk korabeli fogadtatásáról Nánó Csaba elmondta,
érezhetően sikerük volt, az olvasóközönség várta a következő beszélgetést, megesett, hogy az utcán is gratuláltak neki. A kötetben olyan ünnepelt kolozsvári művészek mesélnek pályájukról, színészi hitvallásukról, mint Vitályos Ildikó, Széles Anna, Bisztrai Mária, Barkó György, Orosz Lujza, Krasznai Paula, Sebők Klára, Kakuts Ágnes, Török Katalin, a rendszerváltás előtt a kincses városból Magyarországra telepedett, ott befutott színészek is, mint Bács Ferenc, vagy Keresztes Sándor – aki később visszatért az itteni társulathoz, vagy kolozsvári születésű, más városokban játszó művészek, mint Lohinszky Lóránt vagy Higyed Imre.
A kiadványban az Albert Júliával, Jancsó Miklóssal, Borbáth Júliával, Lázár Erzsébettel, Stieff Magdával készített beszélgetések is olvashatóak. A szerző interjút készített a nemrég elhunyt Fülöp Sárközy Júliával is, aki színészként kezdte, majd ügyelőként folytatta a társulatnál. A bemutatón szó esett arról is, hogy miként élték meg a művészek az 1989 előtti nehéz időket, amikor fojtogatóvá vált itthon a légkör, így sokan kitelepedtek közülük Magyarországra, ahol olykor otthontalannak érezték magukat, és arról is, milyen sok tekintetben sérülékeny a színész, akinek számos tényezőnek kell megfelelnie alkotó munkája során: a rendezőnek, kollégáinak, a közönségnek, önmagának.
Nánó Csaba azt is elárulta, még 30 interjúja vár szerkesztésre, kiadásra, úgyhogy már készíti a következő kötetet, amelyben az 1960 és 1987 között működő kolozsvári színjátszó csoport, a Stúdió színpad történetét rögzíti gazdag képanyaggal, plakátokkal, fényképekkel, kritikákkal. A kötet szintén az Europrint kiadónál jelenik majd meg, amelynek vezetője, Derzsi Ákos a bemutatón elmondta, a könyv megszületése többet jelent a kiadó számára a puszta üzletnél, a kiadó, a nyomda és a szerző közti szép kapcsolat eredménye.
Kiss Judit kronika.ro
A színpadi játék tüneményes, mindenkori jelen idejét rögzíti Nánó Csaba újságíró második, kincses városbeli színészekkel készített interjúkat tartalmazó kötete – fogalmazott Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója az Egy élet nem elég című, az Europrint Kiadónál napvilágot látott kiadvány szerdai bemutatóján.
Mint elhangzott, a megszólaltatott művészekkel készített interjúkat nem mindig volt egyszerű szerkeszteni, hiszen az is megtörtént, hogy az alany négyszer kérte vissza a szöveget, vagy hogy hatórás hanganyagból kellett az újságírónak dolgoznia, az egy újságoldalnyi szöveg pedig sokszor szűkösnek bizonyult. A megjelent interjúk korabeli fogadtatásáról Nánó Csaba elmondta,
érezhetően sikerük volt, az olvasóközönség várta a következő beszélgetést, megesett, hogy az utcán is gratuláltak neki. A kötetben olyan ünnepelt kolozsvári művészek mesélnek pályájukról, színészi hitvallásukról, mint Vitályos Ildikó, Széles Anna, Bisztrai Mária, Barkó György, Orosz Lujza, Krasznai Paula, Sebők Klára, Kakuts Ágnes, Török Katalin, a rendszerváltás előtt a kincses városból Magyarországra telepedett, ott befutott színészek is, mint Bács Ferenc, vagy Keresztes Sándor – aki később visszatért az itteni társulathoz, vagy kolozsvári születésű, más városokban játszó művészek, mint Lohinszky Lóránt vagy Higyed Imre.
A kiadványban az Albert Júliával, Jancsó Miklóssal, Borbáth Júliával, Lázár Erzsébettel, Stieff Magdával készített beszélgetések is olvashatóak. A szerző interjút készített a nemrég elhunyt Fülöp Sárközy Júliával is, aki színészként kezdte, majd ügyelőként folytatta a társulatnál. A bemutatón szó esett arról is, hogy miként élték meg a művészek az 1989 előtti nehéz időket, amikor fojtogatóvá vált itthon a légkör, így sokan kitelepedtek közülük Magyarországra, ahol olykor otthontalannak érezték magukat, és arról is, milyen sok tekintetben sérülékeny a színész, akinek számos tényezőnek kell megfelelnie alkotó munkája során: a rendezőnek, kollégáinak, a közönségnek, önmagának.
Nánó Csaba azt is elárulta, még 30 interjúja vár szerkesztésre, kiadásra, úgyhogy már készíti a következő kötetet, amelyben az 1960 és 1987 között működő kolozsvári színjátszó csoport, a Stúdió színpad történetét rögzíti gazdag képanyaggal, plakátokkal, fényképekkel, kritikákkal. A kötet szintén az Europrint kiadónál jelenik majd meg, amelynek vezetője, Derzsi Ákos a bemutatón elmondta, a könyv megszületése többet jelent a kiadó számára a puszta üzletnél, a kiadó, a nyomda és a szerző közti szép kapcsolat eredménye.
Kiss Judit kronika.ro