"A temesvári forradalom nélkül nem építhetnénk ki Európában a szabadság és az emberi méltóság színhelyeit - jelentette ki dec. 17-én Temesváron Günther Verheugen, az Európai Unió bővítési főbiztosa, aki Adrian Nastase kormányfővel együtt részt vett a hős városban tizenkét évvel ezelőtt lezajlott eseményekre emlékező rendezvényeken. Az EU-biztos rámutatott: az 1989. december 17-én Temesváron elindult forradalom jele volt Európa újraegyesítésének és az európai demokrácia megszilárdításának is. Hangoztatta: szándékosan választotta december 17-ét temesvári látogatása napjául, mert ezzel is ki akarta emelni, hogy Európa megérti és méltányolja az itt elindult romániai forradalom jelentőségét. Verheugen sürgette a romániai gazdasági és közigazgatási reform folytatását. A Temesváron dec. 15-e óta tartó évfordulós rendezvények sorában zajlott le a Királyhágómelléki Református Egyházkerület égisze alatt a helybeli református templom konferenciatermében megrendezett emlékszeminárium is. A Tőkés László református püspök szervezésében és vezetésével lezajlott Szembenézés a múlttal című nemzetközi szemináriumon számos romániai és magyarországi történész, politológus, egyházi személyiség és teológus vett részt. A rendezvény dec. 16-án ökumenikus istentisztelettel és zászlóavatással ért véget. /Temesvári évforduló. Verheugen is részt vett a megemlékezésen. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./ Günther Verheugen, az EU kelet-európai főbiztosa temesvári látogatásán kijelentette, Románia jórészt teljesítette a csatlakozás feltételeit. Stefan Iosif Dragulescu professzor., a temesvári Victor Babes Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem rektora kifejtette: Günther Verheugen politikája jelentős mértékben hozzájárult azoknak a szélsőséges nézeteknek az eloszlatásához, amelyek ismételten Románia-ellenes nemzetközi összeesküvésre hivatkoztak. Günther Verheugen megjelölte a romániai hiányosságokat, elhibázott politikai döntéseket, a szerkezeti reform elmaradását. Verheugen hangsúlyozta, a felzárkózási folyamat visszafordíthatatlan. /Gurzó K. Enikő: Románia nem senki országa. Nastaséval találkozott Temesváron Günther Verheugen. = Krónika (Kolozsvár), dec. 18./ "

"Erdélyben fogorvosképzés magyar nyelven csak a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem (OgyE) keretében működik. Az ország többi egyetemén - így a temesvári Victor Babes OgyE Fogorvosi Karán is - számos magyar ajkú diák tanul román nyelven. Közülük többen is szeretnék az anyanyelvi szakszóhasználat alapos megismerését. Dr. Kovács-Kurucz Szabolcs rezidens, doktorandus összegyűjtötte azokat a magyar fogorvostan-hallgatókat, akik - jelképesen - megalakították a temesvári magyar fogorvostan-hallgatók csoportját. Idén is megrendezik ápr. 2-6. között Marosvásárhelyen a X. Jubileumi Tudományos Diákköri Konferenciát. A temesvári fogorvosi csapat öt, magyar nyelven írt dolgozattal vesz részt ezen a nemzetközi rendezvényen. A temesvári csapat sikerein felbuzdulva négy kolozsvári diák is csatlakozott hozzájuk, ők is kértek magyar szakmai irányítást. /Dr. Matekovits György: A temesvári magyar fogorvostan-hallgatók megmérettetése. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 31./"

Az Erdélyi Unitárius Egyház nyílt levelet küldött az RMDSZ megyei képviselők tanácsának, amelyben Emil Boc kolozsvári polgármester ingatlanügyekben tanúsított ellentmondásos viselkedése ellen tiltakozott. A 2004. december 17-i határozattal három épületet kaptak vissza: a régi unitárius kollégiumot (Victor Babes Iskolaközpont), az egyház nyugdíjpénztárának házát (Dávid Ferenc utca 21. és Andrei Saguna utca 20. szám), valamint az öregek otthonát (Máramaros utca 169/b). Emil Boc polgármester azonban megtámadta a visszaszolgáltatási határozatokat. Az egyház mindhárom pert megnyerte első fokon, de a polgármester már két esetben fellebbezett. Emil Boc kormánypárti elnökként támogatja a visszaadási törvények kiterjesztését, polgármesterként azonban gátolja a restitúciót. Az egyház képviselői kérik, hogy a következő városi tanácsülésen az RMDSZ tanácsosai tiltakozásképpen ne jelenjenek meg. Ily módon a polgármester nem tudja majd megszavaztatni javaslatait, elegendő többség híján. /Boc akadályozza a visszaszolgáltatást. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 3./

November 30-án Hantz Péter és Kovács Lehel, a két állásából menesztett magyar oktató sajtótájékoztatót tartott. Elmondták, hogy meghallgatásra hívta őket a rektorátus gyűléstermébe az úgynevezett kivizsgáló bizottság. Erről a két magyar oktatót külön-külön levélben értesítették, amelyek azonban sem iktatószámmal, sem pecséttel, sem aláírással nem voltak ellátva. Ezért Hantz és Kovács a sajtó jelenlétében levélborítékokkal, írószerekkel ajándékozta meg a BBTE vezetőségét, amelyek továbbítására az intézmény kapusát kérték meg. A BKB két alelnöke úgy vélte: mivel a kapott értesítők formailag nem feleltek meg a jogi előírásoknak, nem tettek eleget a felszólításnak. A két magyar oktató Nicolae Bocsannak, a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorának és Szamosközi Istvánnak, az Akadémiai Tanács alelnökének lemondását követelték. Szamosközi István támogatta az egyetemről való eltávolításukra vonatkozó javaslatot. A két oktató jó és határozott lépésnek tekinti a magyar rektor-helyettesek – Nagy László és Salat Levente – lemondását. Beszámoltak arról, hogy egyelőre semmiféle hivatalos értesítést nem kaptak az elbocsátásukat szentesítő szenátusi határozatról, folyamatosan megtartották óráikat. Köszönetet mondtak annak a három román tanárnak is, akik a menesztésük ellen szavazott. Elmondták: ha kézhez kapják az írásos felmentésüket, akkor beperelik az egyetem rektorát és magát az intézményt is. Szándékukban áll tovább folytatni az elkezdett akciót, várhatóan jövő hét elejére készülnek el azok a magyar és német nyelvű táblák, amelyeket a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken helyeznek majd el. A BBTE kivizsgáló bizottsága november 30-án közlemény adott ki, miszerint előzetesen értesítették Hantz Pétert és Kovács Lehelt, ennek ellenére nem jelentek meg az ülésen. A bizottság szerint a két oktató nem is szándékozott a felkérésnek eleget tenni, olvasható a Radu N. Catana főkancellár által jegyzett iratban. Hantzék beszámoltak arról, hogy egyre több román kolléga és diák szimpatizál a magyar tagozat álláspontjával. A román oktatók és kari vezetők körében felháborodást váltott ki a rektornak az a megállapítása, miszerint a leköszönő két rektor-helyettes nem végezte volna szakszerűen munkáját, hiszen Salat Levente és Nagy László számos olyan területtel foglalkozott, amely nem a magyar tagozattal, hanem az egész egyetem működésével volt összefüggésben. Nicolae Bocsan rektor ugyanis közölte: sajnálja a magyar rektor-helyettesek lemondását, ugyanakkor elmarasztalta szakmai tevékenységüket. A rektor szerint a két magyar tagozatvezető tevékenységét túlságosan beárnyékolta a „más ügyekért” folytatott küzdelmük, ezért munkájukban számos feladatot nem valósítottak meg. Bocsan úgy véli: Hantz és Kovács magatartása elfogadhatatlan, és a szenátus döntése a két oktató sorozatos szabálysértése alapján történt, s nem a véleménynyilvánítás miatt. A BBTE rektorátusa által kibocsátott közlemény hangsúlyozza: az elmúlt években az egyetem vezetőségét az foglalkoztatta, hogy az intézményt a világ ötszáz legjobb egyeteme közé sorolják. A BBTE elítéli mind az 1989-et követő román, mind a mostani magyar szélsőséges megnyilvánulásokat, és a kormánytól várja a helyzet megoldását. Nyílt levelében Salat Levente lemondását azzal indokolta, hogy az események túlléptek azokon a módszereken, amelyekben bízva 2004 márciusában elvállalta a magyar tagozat rektorátusi szintű képviseletét. „Most azoknak az ideje jött el, akik az elmúlt két és fél év során mindent megtettek annak érdekében, hogy az általam választott módszerek eredménytelenek maradjanak. Lemondásom tiltakozás kíván lenni ugyanakkor az ellen a vezetési stílus, illetve döntéshozói eljárások ellen, amelyek az utóbbi időben, az egyetemet ért támadások nyomán kialakult hangulatban váltak gyakorlattá az egyetemvezetés legfelsőbb szintjein” – olvasható a nyílt levélben. Kollégája, Nagy László az egyetemvezetés merev viselkedésére hivatkozott, arra a módra, ahogyan az utóbbi időben a rektori hivatal döntéseit meghozta, és nem a BKB – általa nem helyeselt – akcióira. „Az egyetemvezetés és a BKB viszonya olyan, mint egy tanár és egy szemtelen, provokatív viselkedésű gyerek közötti viszony. Egy bölcs tanár tudja, hogyan kezelje az ilyen helyzeteket. Más esetleg felmérgesedik, és hirtelen haragjában egy kiadós pofont ad a gyereknek. És tudjuk jól, ha egy tanár fizikailag bántalmaz egy gyereket, akkor nem mentség az, hogy az szemtelen volt, vagy sértegette. Ezért döntöttem úgy, hogy egy ilyen, „pofozkodó” egyetemvezetéssel nem tudok tovább együttműködni” – szögezi le. Tovább özönlenek a szerkesztőségbe a magyar nyelvű oktatásért síkra szálló Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) két alelnökével szolidarizáló különböző nyilatkozatok és állásfoglalások. Az Erdélyi Református Egyházkerület is tiltakozott a két tanársegéd elbocsátása ellen. Közleményében leszögezte: a református egyház kötelességének tartja az alapvető emberi jogok, így az anyanyelv korlátozás nélküli használatának védelmében való síkraszállást és erdélyi magyar közösség minden jogos követelésének pártolását. Hangsúlyozták: a BBTE református tanári kara képviseletének a szenátusi ülésen kinyilvánított véleménye nem egyezik az igazgatótanács álláspontjával. Ezért elhatárolódnak a két magyar oktató kizárását lehetővé tevő szavazástól. Egyúttal elmarasztalták a BBTE református tanári karának képviseletét a nézeteiknek ellentmondó megnyilvánulásáért. A közleményben felszólították a BBTE szenátusát, hogy Hantz Péter és Kovács Lehel kizárását vonja vissza, tegye lehetővé a magyar nyelvű táblák kifüggesztését és az önálló magyar karok megalakulását. Közös állásfoglalásukban Jakubinyi György római katolikus érsek, Tempfli József római katolikus püspök, Tőkés László és Pap Géza református püspökök erkölcsileg szintén elítélik a szerintük jogtalan és méltatlan eljárást, és felszólítják az egyetem vezető tanácsát diszkriminatív határozatának visszavonására. Ugyanakkor a kétnyelvű feliratozás bevezetésével teljes mértékben egyetértenek. „Messzemenő testvéri szolidaritást vállalunk a BBTE tanári karából eltávolított két egyetemi tanárral, akik jogos és békés küzdelmet folytatnak a magyar tanuló ifjúság – Európában honos – esélyegyenlőségéért. Meggyőződésünk, hogy az egységes Európa tagjaként országunk nem engedheti meg magának az őket és az általuk képviselt ügyet sújtó hátrányos megkülönböztetés alkalmazását” – szögezik le állásfoglalásukban. Tiltakoznak a BBTE-n történtek ellen az akadémikusok, aktív és nyugalmazott egyetemi tanárok is: Benkő Samu, Brassai Zoltán, Csetri Elek, Demény Lajos, Egyed Ákos, Gábos Zoltán, Gyenge Csaba, Jakó Zsigmond, Kolumbán József, Maros Dezső, Nagy Tóth Ferenc, Péntek János, Péter Mihály, Toró Tibor, Uray Zoltán. Megállapítják, hogy a Victor Babes és Bolyai Egyetemek egyesítése valójában a Bolyai Egyetem felszámolásával, a magyar nyelvű oktatás fokozatos megszüntetésével volt egyértelmű. Az 1990-es években multikulturálisnak kikiáltott BBTE-n a magyar oktatás tért nyert ugyan, de a kétnyelvűség, az egyenjogúság a mai napig sem valósult meg. A többnyelvű feliratok nem jelentek meg sem az egyetemi épületeken, sem azok belsejében (az egyes karok, hivatalok, termek stb. jelölésére). A feszült helyzetet csakis az európai normák szerint, az egyetemi magyar (és német) oktatási vonal autonómiája, tanrendjének újragondolása, a kétnyelvűség minden vonatkozásban való érvényesítése oldhatja meg. A többnyelvű feliratok kifüggesztését Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktus hajtotta végre, de mögötte az egyetemi magyar oktatók nagy többségének akarata és az egyetem vezetőségének közel másfél éves határozata áll. A két említett egyetemi oktató munkaszerződésének felbontása semmiképpen sincs arányban az ellenük felhozott kitalált indoklással. Schöpflin György, a Fidesz európarlamenti képviselője november 28-án az Európai Parlament plénuma előtt tiltakozott a történtek ellen. Emlékeztetett arra, hogy múlt héten a BBTE többnyelvűségét bemutató európai parlamenti kiállítást rendezett Brüsszelben. A két egyetemi tanársegéd elbocsátása azonban komoly kételyeket vet fel e többnyelvűség realitását illetően. /P. A. M.: Bocsan és Szamosközi lemondását követelik. Kivizsgáló bizottság elé rendelték a két magyar oktatót. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 1./

A Kolozsváron tartott kisebbségi és regionális nyelvű napilapok és a többnyelvűség az EU-ban témájú konferencia alkalmából a Szabadság összefoglalót mutatott be romániai magyar közösség vallási életéről, ezt angol és román nyelven is közölte. Romániában a román többség zömmel görögkeleti vallású. Ez a felekezet évtizedeken keresztül – egyfajta államvallásként – kiváltságos helyzetben volt. A románok között jelentős volt a görög rítusú katolikusok száma, ezt a felekezetet a kommunizmus idején törvényen kívül helyezték, templomaikat elkobozták, és a görögkeleti felekezetnek adták. A hívek egy része beolvadt a „nemzeti” egyházba, de sokan római katolikus hitre tértek. A románság keretében jelentős teret hódítottak az újprotestáns felekezetek is. A magyar lakosság zömmel a négy történelmi egyház híve, lélekszám szerinti sorrendben: református, római katolikus, unitárius ás evangélikus-lutheránus. Az újprotestáns felekezetek közül a magyarság körében a baptisták, illetve a hetedik napot ünneplő adventisták közössége számottevő. Az újság bemutatta a magyar lakosság hitéletét, felvázolva az egyes történelmi egyházak múltját. A Római Katolikus Egyházat illetően a kommunizmus idején az egyházi vagyont elvették, számos papot, püspököt bebörtönöztek, többen ott haltak meg. Megkísérelték létrehozni a Rómától független állami egyházat, de ez nem sikerült. Az ellenállás vezéralakja Márton Áron püspök megjárja a kommunista börtönöket, majd évekig házi őrizetben volt. Ő már a második világháború idején felemelte szavát az antiszemita rendelkezések ellen. A rendszerváltozás után lassan, nehezen megindul az ingatlanvagyon visszaszolgáltatása, az egyházi élet fejlődése. Az újság csak az Erdélyi Református Egyházkerületet mutatta be, a Királyhágómelléki Református Egyházkerületetről nem adott számot. A kommunisták az egyházak iskoláit, intézményeit államosították. Az 1989-es változást követően lassan halad az államosított javak visszaadása. Ennek ellenére előbb Kolozsváron sikerült újraindítani a református kollégiumot, majd Marosvásárhelyen, Nagyenyeden, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen és Kézdivásárhelyen is indultak református osztályok, állami középiskolák keretében. Az Evangélikus Lutheránus Egyház jelenleg mintegy 32 500 tagot számlál. Az istentiszteletek látogatottsága megnőtt, megszervezték a vallásoktatást, a diakóniai munkát és a kulturális tevékenységet. Az unitárius vallás az egyedüli magyar, erdélyi alapítású keresztény felekezet. A rendszerváltás után lehetőség nyílt a fejlődésre, testvérkapcsolatok jöttek létre az angliai és amerikai unitárius egyházakkal. /A romániai magyar közösség vallási élete. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 5./ 6/ A Kolozsváron tartott kisebbségi és regionális nyelvű napilapok és a többnyelvűség az EU-ban témájú konferencia alkalmából a Szabadság összefoglalót adott az állami magyar felsősoktatásról Kolozsváron hat állami finanszírozású felsőfokú oktatási intézmény működik, magyar nyelvű képzést csak Babes–Bolyai Tudományegyetem biztosít. Az intézmény az egykori magyar Bolyai Egyetem, illetve a román Victor Babes Egyetem összeolvasztásából jött létre, és az elmúlt évtizedek során a magyar struktúrák mérete és helyzete sokszor változott. Az egyetem részben politikai nyomásra 1995 óta vállalta fel azt a programot, amit képviselői multikulturálisnak tartanak. A BBTE 21 karából jelenleg 17 biztosít román és magyar, 11 pedig román és német nyelvű képzést. Két karon (a Református-, illetve a Római Katolikus Hittudományi Karon) az oktatás kizárólag magyar nyelven folyik. Az egyetemi szintű képzés 157 szakot kínál (89-et román, 51-et magyar, 14-et német és 3-at angol nyelven). /Állami magyar felsőoktatás Erdélyben. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 5./ Az impériumváltás után, 1918-1919 volt a Ferenc József Tudományegyetem utolsó féléve. A beiratkozott 2570 diák 83%-a magyar volt. A második világháború után Bolyai Tudományegyetem néven Kolozsváron magyar tannyelvű egyetem létesült négy karral. 1958-ban a kommunista hatalom parancsára megkezdődtek a magyar és román egyetem egyesítését szorgalmazó gyűlések, amelyek néhány hónap alatt a két egyetem teljes összeolvadását eredményezték. A folyamatot Nicolae Ceausescu későbbi államfő és Ion Iliescu akkori KISZ-elnök vezette. Az így keletkezett Babes–Bolyai Tudományegyetemen fokozatosan megszűntek a magyar csoportok. Az 1989-ben lezajlott változások után követelték az önálló anyanyelvű oktatást, de az egyetem kérdésében nem születtek döntések. Az továbbra is összevont maradt, a magyar csoportok nem élvezhettek önállóságot. 1990-ben az erdélyi magyarság tízezres utcai tüntetéseken követelte az önálló romániai magyar oktatási hálózat megteremtését, a magyar tannyelvű állami egyetem újraindítását. 1992 és 1997 között az RMDSZ több mint 600 ezer aláírást gyűjtött össze ugyanezen célok támogatása érdekében. 2001-ben két, még 1998-ban benyújtott, erre vonatkozó törvénytervezetet utasított el a román parlament. 2006 februárjában 80 nemzetközi elismertségnek örvendő professzor, köztük 11 Nobel-, Fields- és Wolf-díjas tudós kérte a Bolyai Egyetem újraindítását. Petíciójukra, melyet Románia elnökének és miniszterelnökének, valamint az Európai Bizottság elnökének címeztek, nem érkezett válasz. Megalakult a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB), amely kül- és belföldön látványos akciókkal próbálja tárgyalásra kényszeríteni az egyetem vezetőségét – mindmáig sikertelenül. Tavaly novemberben a szervezet egyik alelnöke, Hantz Péter az egyetemi vezetés és az adminisztratív személyzet ellenállása dacára magyar nyelvű feliratokat helyezett el három épületben. Ezeket leverték, összetörték és megtaposták, Hantzot pedig társával, Kovács Lehellel együtt, az általános hazai és külföldi tiltakozás ellenére azonnal elbocsátották. /Ercsey Ravasz Ferenc: Kollégiumtól a Babes–Bolyai Tudományegyetemig. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 5./

Az egykoron pásztorkodó Kolumbán József /sz. Gyergyószentmiklós, 1935. aug. 4./ akadémikus lett. Gyakran hazatér Gyergyóba. Elvégezte a Bolyai Tudományegyetemet matematika–fizika szakon, utána a Victor Babes Egyetemen kutató-matematika szakon tanult. Egyetemen tanított, majd doktorált. 1968-ban, kijutott Nyugat-Németországba, kutató ösztöndíjat nyert. Miután hazajött, többet nem engedtek ki. 1991 óta évente jár konferenciákra. Kolumbán József 1990-ben lett professzor, akkor megadták a doktorátus vezetési jogot, most is a főfoglalkozása, hogy doktorandusokat irányít. Kolozsváron él 58 éve, de itt, Gyergyóban van itthon. /Balázs Katalin: Pásztorból lett akadémikus. = Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós), júl. 26. – 30. sz. /

Egyház- és iskolaépítő püspökként tartják számon a leköszönő Szabó Árpád erdélyi unitárius püspököt. Senkinek sem szabad elkallódnia, ebből indult ki, amikor végigjárta az Egyesült Államokat, hogy az iskolákhoz, a tervek megvalósításához pénzt gyűjtsön. Szabó Árpád /sz. Homoródszentpéter, 1935. ápr. 15./ vegyészmérnök szeretett volna lenni, végül mégis a teológiára ment. 1957-ben szerzett lelkészi oklevelet. 1958–65-ig Kiss Elek püspök titkára, 1965–76-ig kolozsvári lelkész, közben 1968-tól teológiai óraadó, 1976-tól egyetemi tanár. 1977–78-ban a chicagói Meadville-Lombard Teológiai Főiskolán tanult. 1990–94-ig a kolozsvári teológiai intézet rektora. 1996 januárjától főjegyzője, 1996. július végétől megbízott, 1996. december 13-ától pedig 30. megválasztott püspöke az erdélyi unitárius egyháznak. Ő volt az első, akit az 1996-ban módosított alaptörvény szerint meghatározott időre választottak püspökké. Azelőtt életfogytiglan választottak püspököt. 1989 az újrakezdés volt az unitáriusoknak is, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Baróton, Marosvásárhelyen, Erdőszentgyörgyön és Fehéregyházán építettek templomot, Nyárádszeredában most épül egy templom. Aztán épületeket vásároltak Nagyváradon, Csíkszeredában, Kőhalomban, ezeket átalakították templommá. Az udvarhelyszéki Lókodon ötven férőhelyes öregotthont hoztak létre. Az egyház célja, hogy iskolaépületeit úgy használja ki, ahogyan az építők eltervezték. Kolozsváron és Székelykeresztúron is tárgyaltak a világi iskolák vezetőivel, és Szabó Árpád felajánlotta: próbáljanak egyesülni. A gyermeklétszám csökken, ez komoly gondot okoz, valósággal kihúzzák egymás kezéből a gyermekeket. Az az iskola lesz életképes, amelyik minőségi oktatást tud biztosítani. Keresztúron megállapodtak, hogy a két iskola egyesülni fog, és kidolgozták az unitárius felekezeti oktatás középtávú stratégiáját, amelynek egyik fontos elve: egy épület, egy iskola. Hosszú távon a vita okafogyottá válik, mert nem lesz elég gyermek. A restitúció vontatottan valósul meg. Visszakapták az unitárius püspökség épületét, a székelykeresztúri iskolákat, és visszakapták, de még nem vehették át a régi kolozsvári kollégium épületét, amelyben ma a Victor Babes Iskolacsoport működik. – A nagyvárosi gyülekezetekből kisebb egyházközségeket hoztak létre. /Benkő Levente: Senkinek sem szabad elkallódnia. = Krónika (Kolozsvár), dec. 12./

Éles hangvételű közleményben reagált Corina Cretu szociáldemokrata európai parlamenti képviselő az ellen a konferencia ellen, amelyet Sógor Csaba RMDSZ-es és Gál Kinga fideszes EP-képviselő szervez február 11-én a kolozsvári Bolyai János és a Victor Babes tudományegyetemek 1959-es összeolvasztásának 50. évfordulója alkalmából, ami az önálló magyar állami egyetem felszámolását jelentette. Corina Cretu kirohanásában úgy véli, a két magyar képviselő az etnikai szeparatizmust támogatja, ami „támadás a Babes–Bolyai Tudományegyetem európai és multikulturális jellege ellen, ami a magyar–román megbékélés jelképe is. ” A román képviselőnő szerint a konferencia, amely a romániai magyarok egyik legnagyobb drámájaként mutatja be az eseményt, azon folyamatba illeszkedik, amely a magyarok szegregációját célozza. /Corina Cretu agresszív kirohanása Sógor és Gál ellen. = Krónika (Kolozsvár), febr. 5./

Kolozsvár tanácsa elfogadott egy határozatot, amelynek értelmében az unitárius egyház visszakapta az épületet, melyben a román tannyelvű Victor Babes Líceum működik. A visszaszolgáltatás ügye 2004 óta húzódott. Ezzel a döntéssel megoldódhat a Brassai Sámuel Elméleti Líceum és a János Zsigmond Unitárius Kollégium közötti székhelyvita. Az unitárius kollégium maradna az eddigi helyén, a most visszakapott ingatlanban pedig helyet kaphat a Brassai-líceum. /J. J. : Megoldódhat a Brassai-líceum ügye? = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./

Tőkés a kolozsvári egyetem „hamis multikulturalitására” figyelmeztette Merkelt
A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) „hamis multikulturalitására” figyelmeztette Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke Angela Merkel német kancellárt, akit díszdoktori címmel tüntetett ki az erdélyi felsőoktatási intézmény. Az EMNT elnöke - csütörtöki közleménye szerint - Merkel közelmúltbeli kolozsvári látogatását megelőzően levélben kereste meg a német kancellár külpolitikai főtanácsadóját, hogy figyelmeztessen a BBTE „hamis multikulturalitására”, és emlékeztesse a kancellárt az egykori Bolyai Egyetem „erőszakos felszámolására”.
Tőkés azzal indokolta a levél megírását, hogy Merkel „nehogy áldozatul essen a hivatalos félrevezetésnek”, és ne próbálják felhasználni „a diszkriminatív román oktatáspolitika legitimálására”. Az EMNT elnöke szerint a levél tartalma a látogatás után bő egy hetes késéssel szivárgott ki a román sajtóba, ezért a korrekt tájékoztatás érdekében ő maga ismerteti most a Merkel főtanácsadójának írt levelét.
A levélben a volt református püspök gratulált Angela Merkel díszdoktori címéhez, majd megállapította, hogy a XVI. századi gyökerekre visszanyúló kolozsvári egyetem eredetileg Bolyai János nevét viselte. „1959-ben azonban az egyre erőszakosabb román nacionál-kommunista diktatúra a magyar egyetemet önkényesen felszámolta, és az új keletű Victor Babes román egyetembe olvasztotta, majd teljesen elrománosította” - írta az erdélyi magyar politikus Merkel főtanácsadójának.
Emlékeztetett arra, hogy 1989 óta eredménytelenül küzdenek a hajdani magyar egyetem helyreállításáért, „a magyar nyelvű felsőoktatás törvényes engedélyezéséért”. Tőkés szerint nem felel meg a valóságnak, hogy a BBTE „multikulturális” egyetem, hiszen az 1959-es egyetemegyesítés óta ugyan valamelyest javult a helyzet a kolozsvári intézményben, a magyar és a német hallgatók anyanyelvű oktatása terén van némi előrelépés, de mindez mit sem változtat a lényegen: az egykori magyar intézmény brutális és jogszerűtlen megszüntetésén.
Az EMNT elnöke szerint „a román kirakatpolitika a felszínes többnyelvűség javára tett engedményeivel csupán egy Európának tetsző látszatot táplál, miközben továbbra is a román nacionalizmus szellemében diszkriminálja a kisebbségi oktatást” - olvasható a közleményben. MTI

Használt az RMDSZ „bombázása” a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium ügyében
Úgy látszik, megmenekült a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium. Az intézménynek az utóbbi években egyre jobban össze kellett húznia magát. Az ingatlant, amelyben működött, visszakapta az unitárius egyház, mely a János Zsigmond Unitárius Kollégium megerősítését tekintette feladatának. Az ókollégium felajánlásával azonban a Brassainak is az unitáriusok nyújtottak mentőövet.
Nemrég a Brassaiért internetes blogra is felkerült az örömhír, hogy megoldódni látszik az ingatlanügy, mely az elmúlt években meglehetősen megnehezítette a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium működését. A blogon az a levél is közszemlére került, amelyben az RMDSZ Kolozs megyei szervezete tájékoztatja az érintetteket, hogy a „közös igyekezetük” következtében, az unitárius egyháznak köszönhetően a Brassai Sámuel Gimnázium továbbra is önálló intézményként működhet, továbbra is a város központjában maradhat, és egyedül lakhatja be azt az épületet, amelyben jelenleg a román tannyelvű Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola működik. Utóbbi intézmény 2011 szeptemberében már más épületben kezdi a tanévet. A levelet László Attila, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke és Molnos Lajos, a szervezet ügyvezető elnöke írta alá.
A kétoldalas dokumentumnak szűk ötödrészét teszi ki a helyesírási hibákban és elütésekben bővelkedő üzenet. A levél négyötöd részét annak a 296 névnek a felsorolása adja, akiknek a válasz szól.
„Ez az első hivatalos válasz, amely az utóbbi nyolc évben küldött megannyi levelünkre az RMDSZ-től érkezik” – tájékoztat Kósa Mária, a Brassai igazgatója. Hozzáteszi, a válaszban felsorolt nevek listája korántsem teljes. A tavaly szeptemberben indított akció során ugyanis az RMDSZ irodájába naponta öt szülő vagy volt brassais véndiák levelét vitték el, és mindig csak egy iktatószámot kaptak. Az RMDSZ-re nehezedő levélnyomást az iskola gerjesztette. Az itt tanuló diákok megkapták a szüleik nevében megszerkesztett szöveget, amelyet csak alá kellett íratniuk és vissza kellett vinniük az iskolába. Ebben az unitárius egyház beleegyezésére hivatkozva kérték az RMDSZ-t és személyesen László Attila megyei elnököt, Kolozsvár alpolgármesterét, járjanak közben annak érdekében, hogy a Brassai költözhessen az unitárius ókollégium épületébe, amelyben jelenleg a román nyelvű egészségügyi szakközépiskola működik. Felvetésünkre az igazgatónő elmondta, a leveles nyomásgyakorlást zokon vették a szövetség illetékesei, annak mégis döntő szerepe volt a helyzet megoldásában. Az igazgatónő megjegyezte, a sikerhez az is hozzájárult, hogy a brassaisok panaszlevelét az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa előtt is felolvasták, és a szövetség országos vezetői számára is kezdett kellemetlen lenni az évek óta húzódó kolozsvári iskolaügy.
Öt magyar iskola egy négyzetkilométeren
A kevésbé tájékozottak akár meg is lepődhetnek azon, hogy Kolozsváron magyariskola-ügy borzolja a kedélyeket. Erdély fővárosa ugyanis azzal büszkélkedhetett, hogy a ’89-es fordulat után konfliktusmentesen állította vissza a magyar iskolákat. Míg a folyamat Marosvásárhelyen és több erdélyi nagyvárosban is feszültségeket szült, Kolozsváron már 1990-től magyar oktatási intézményként működhetett a Báthori István, az Apáczai Csere János és a Brassai Sámuel nevét viselő gimnázium. A Brassaiban még ottfelejtettek pár esti tagozatos román tannyelvű osztályt, de a 2000-es évek elejétől immár ezek is más intézménybe költöztek. A Brassai abban a tekintetben is sajátos helyzetben volt, hogy nem kellett a változások után nevet változtatnia. Az egykori kolozsvári unitárius polihisztor nevét 1957-ben vehette fel a kommunista hatóságok nehezen magyarázható kegyessége folytán. Az intézménynek otthont adó patinás épületet az erdélyi unitárius egyház építtette Pákei Lajos építész tervei alapján. Az 1901-es átadáskor szenzációnak számított, hogy az alagsorba úszómedencét is terveztek a diákoknak. Termeibe az unitárius kollégium költözött, mely kinőtte már az unitárius templom másik oldalán álló ókollégium épületét, de itt kapott helyet az unitárius püspöki hivatal is. A kommunista hatalom 1948-ban államosította az ingatlant, a püspökséget azonban megtűrte falai között.
A kilencvenes évek elején a református, a római katolikus és az unitárius egyház is iskolát alapított Kolozsváron. A Pázmány Péter Katolikus Kollégium később beolvadt a Báthoriba, így öt magyar gimnázium maradt Kolozsvár belvárosában. Az egyházi iskolák versenyképességét a restitúció erősítette. A történelmi magyar egyházak ugyanis nagyobbrészt visszakapták egykori iskolaépületeiket, amelyekben a törvény szerint öt évig kellett megtűrniük a közintézményeket. A türelmi időszak lejártával szabadon választhatták meg az ingatlanok rendeltetését. A kolozsvári egyházi iskolák közül az 1993-ban indult János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak sikerült a legjobban megerősödnie. Mára a legtöbb évfolyamán két párhuzamos osztály működik.
Unitárius terjeszkedés, brassais összehúzódás
Az unitárius egyház 1999-ben kapta vissza a Pákei Lajos tervezte iskolaépületet, és már a következő években kiderült, nem fér el az ingatlanban a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a püspökség és a Brassai. Az egyház értelemszerűen a saját iskolája teremgondjainak a rendezését tartotta elsőrendű feladatának. Évről évre annyi termet adott át a Brassainak, amennyit a János Zsigmond nélkülözni tudott. Ez viszont azt is jelentette, hogy a Brassai évről évre újabb és újabb felszólításokat kapott további termek felszabadítására. Míg az egyházi iskola igényei szerint terjeszkedhetett, a Brassai a délutáni iskolai váltás bevezetésére kényszerült. A mostani tanévben már így sem tudott valamennyi osztálya számára tantermet biztosítani. Ekkor a közeli unitárius ókollégiumban működő Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola engedett át három tantermet a brassais diákoknak. „Ha volt feszültség az épületben működő intézmények között, azt mindenképpen a Brassai teremhiánya okozta – nyilatkozta a Krónikának Popa Márta, a János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója. – Nem nekünk kellett volna veszekednünk, mert nem az unitárius egyházra és nem a János Zsigmond-kollégiumra tartozott egy állami intézmény teremgondjainak a megoldása. De sajnos az állam szervei nem tettek meg mindent a Brassaiért.” A feszültségnek olykor tárgyi jelei is akadtak. „Magam jártam végig és fényképeztem le a legutóbbi tanévkezdésre átadott termeket. Mindent tönkretettek, még a zárat is kitépték az ajtókból – említi az egyház sérelmét Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök. – Ezt az épületet Pákei a kilincstől a kupáscserépig megtervezte, most meg arra sem ügyelnek, hogy a régi bútorzat megmaradjon.”
Kútba esett intézményegyesítés
Az érintettek sokszor összeültek megtárgyalni a Brassai helyzetét, és a két iskola egyesítését is sokszor mérlegre tették. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere egy 2005-ös dokumentumot említ, amelyet mind a két intézmény igazgatója, mind az akkori unitárius püspök, mind a tanfelügyelőség aláírt. A nyolcéves terv azt irányozta elő, hogy a Brassai folyamatosan csökkenti, a János Zsigmond pedig növeli az osztályai számát. Így alakult volna ki egy olyan iskola, amelyben minden évfolyamon három párhuzamos osztály, egy világi és két egyházi működik. A megegyezést azonban egyik fél sem tartotta be. Popa Márta, az unitárius kollégium igazgatója egy újabb intézményegyesítési próbálkozást idéz fel. Az általa vezetett intézmény a püspökség szorgalmazására készített fuzionálási tervet, amelyet tavaly a két intézmény vezetőtanácsának az együttes ülésén is megvitattak.
A felajánlott kompromisszum az volt, hogy a közös intézménynek a Brassai adja a nevét, a János Zsigmond pedig a szellemiségét és az egyházi oktatási formát. Ez a terv azonban mindkét oldalon ellenkezésbe ütközött. Popa Márta szinte szabadkozva említi: tulajdonképpen ő is a különállásnak a híve, csupán a püspökség kérésének eleget téve terjesztette elé a fúziós tervet. „A nyáron aztán én is beláttam, hiába erőltetem a megegyezést – említi a püspök. – Azt pedig nem akartam, hogy egy magyar iskola nekem felróható módon szűnjön meg.” Így merült fel annak a lehetősége, hogy a Brassai az unitárius ókollégiumba költözzék. Ennek azonban két akadálya körvonalazódott. Az épületben működő román tannyelvű iskola kiköltöztetése érzékenységeket sérthet. Az intézmény szakszervezeti vezetője meg is adta a nacionalista értelmezés alaphangját. Kósa Mária a Babeş igazgatója, Anca Podoleanu józanságának tulajdonítja, hogy végül az értelem felülkerekedett az indulatokon.
A másik problémát viszont az ókollégium jogi helyzete képezte. Hiába adta vissza 2005-ben az országos restitúciós bizottság az ingatlant az egyháznak, a birtokba helyezés öt évet késett. Az adóhivatal pedig arra az időszakra is az egyháztól követelte az adót, amikor az csak papíron volt az ingatlan tulajdonosa. A Brassai vezetői úgy vélték, mindkét ügy megoldásának a kulcsa László Attila alpolgármester kezében van. Ezért vették őt célba a szülői levelekkel.
Egy irányba mutató érdekek
„Az RMDSZ megtette, és megteszi a dolgát. Egyesek viszont nem merik vállalni a tetteik felelősségét, és a gyermekeket, a szülőket küldik, hogy helyettük nyomást gyakoroljanak” – sommázta a véleményét a brassais levéláradatról László Attila. Úgy vélte, a két iskola vezetői nem tudták elkülöníteni a gyermekek érdekeit a tantestületek és az igazgatók érdekeitől. Az alpolgármester ma is úgy látja, a közösség hosszabb távú érdeke a két intézmény egyesítése lett volna. A fúzióval ugyanis a beiskolázási számokat is, a tantestületeket is meg lehetett volna őrizni, épp csak egy igazgatói és egy igazgatóhelyettesi tisztség szűnt volna meg. Az új tanügyi törvényben bevezetett kvótarendszer alapján ugyanis az ezret meghaladó diáklétszámú iskolákat erősíti. Két ötszázas nehezebben tud boldogulni.
László Attila szerint ezt immár a tapasztalat is alátámasztja. Kolozs megyében ugyanis a kvótarendszert már öt éve bevezették kísérleti jelleggel. Az alpolgármester szerint a mostani megoldáshoz az vezetett, hogy szerencsésen egy irányba mutattak az egyház, a Brassai és az ókollégiumban működő egészségügyi szakközépiskola érdekei. Utóbbi jelezte, szívesen elköltözne egy olyan iskolaépületbe, amelyik az önkormányzat tulajdonában van. Ezzel ugyanis pályázati lehetőségek nyílnának meg előtte. Mindez olyan pillanatban történt, amikor több kolozsvári iskolát is be kellett zárni az apadó gyermeklétszám miatt. Így hát a városházának volt lehetősége alternatívát ajánlani. 2010 októberében pedig az ókollégium átadása is megtörtént.
Túl a demográfiai hullámvölgyön
„Fenntartható-e öt magyar iskola Kolozsvár belvárosában, amikor vészesen csökken a gyermekek száma?” A kérdést Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök tette fel, némiképp arra a felvetésre is válaszolva, hogy miért csak egy évre hajlandók bérleti szerződést aláírni a Brassaival. A kérdés ma már kevésbé költői, mint pár évvel ezelőtt volt. A decentralizáció során ugyanis a személynyilvántartás feladatait is a városháza vette át Kolozsváron. A város vezetői ma már a születési adatok birtokában tudják tervezni az oktatást. László Attila elmondta, míg 1989 előtt évente 1200–1400 magyar gyermek kezdte az első osztályt a kolozsvári iskolákban, 2010-ben csak 293 magyar elsős gyermek akadt. Az anyakönyvezési adatok azonban arra utalnak, hogy a kolozsvári magyarság túljutott a demográfiai hullámvölgyön, a következő években jelentősen fog növekedni a magyar iskoláskorúak száma.
A növekedés a román nemzetiségűek gyarapodásánál is nagyobb mértékű. Az idén indított 11 első osztály után 2014-ben már 20 osztálynyi elsős gyermek lesz. Megtörténhet tehát, hogy jól jön még valamikor a Brassai mostani makacssága.
Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár)

Pillanatképek a sötét korszakból – Szécsi Antal könyvének bemutatója
Szécsi Antal Meglesett élet – Besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről című könyvével ismerkedhetett meg a nagyérdemű február 8-án, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont előadótermében tartott könyvbemutatón. (Dr. Borbáth Károly 1931. január 13-án született az erdővidéki Vargyason. Az elemi iskolát Vargyason járta, majd középiskolai tanulmányait Székelykeresztúron végezte. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakán kezdte Kolozsváron, majd a II. évfolyamtól a Victor Babeş Tudományegyetemen folytatta, és itt is fejezte be 1954-ben, kitűnő eredménnyel. 1954–1958 között Leningrádban volt doktorképzőn, és megszerezte a doktori címet a történelemtudományokban. 1958–1968 között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem lektora volt, majd 1977-ig a nagyenyedi dokumentációs könyvtárat vezette. Itt egyre nagyobb nyomás nehezedett rá a Securitate részéről. Az 1977–1978-as tanévben általános iskolai tanár volt Torockószentgyörgyön. 1978. szeptember 1-jétől tragikus haláláig (1980. április 20.) szülőfalujában, Vargyason tanított az V–VIII. osztályokban.)
Dr. Borbáth Károly életének fontosabb állomásait Fábián Lajos ismertette, aki érdekes, keserűen humoros részleteket is kiemelt a könyvből. Megtudtuk, Szécsi 502 oldalt dolgozott fel a kötetben, melyhez a történészről készült több mint 200 oldalas lehallgatási anyag fontosabb részleteit is csatolta. „A könyvben lépten-nyomon olvasható, hogy a Securitate (Állambiztonsági Igazgatóság) nacionalista, soviniszta és irredenta törekvéseket akar rávarrni Borbáthra” – magyarázta Fábián, majd a szerző szavait idézte: „Ez a három szó uralja a megfigyelési anyagot, de szerintem egyik sem volt jellemző dr. Borbáth Károlyra. Nem volt „mellveregető magyar”, sem romángyűlölő, még kevésbé revizionista. A dokumentumokon alapuló történelmi igazságért küzdött”. A könyvbemutatón megjelent közönség a Borbáth Károllyal készült utolsó interjút is hallhatta, melyet 1975 szeptemberében a marosvásárhelyi rádió Megy a magnó vándorútra című műsorában sugároztak.
A továbbiakban Szécsi elmondta, Vargyassal, a falu lakosaival szembeni kötelességének érezte a könyv megírását. „Nagyon kötődök Vargyashoz, Erdővidék egyik legszebb falvához, ez a település pedagógiai pályámnak is egy fontos állomása” – fűzte hozzá a szerző. Nem csupán emlékeztetőnek, hanem a „sötét korszakot” idéző kordokumentumnak nevezte a Meglesett életet Szécsi, mely a 2008-ban kiadott, szintén Borbáth életét dokumentáló kötet folytatása, kiegészítése. Megtudtuk, a könyv első bemutatója idén január 18-án, Borbáth Károly születésének 80. évfordulója alkalmából Vargyason volt, a róla elnevezett iskolában. „Vargyason emléke még most is él. Rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem, kollégája lehettem” – mondta el a könyv szerzője, aki Borbáth Vargyasra helyezésének idejében a helyi iskola igazgatója volt. A „Bărbănţan” fedőnévvel ellátott történészről ezekben az években is számos jelentés született, a szerző bevallása szerint barátját próbálta megóvni ezen kellemetlenségektől. „Borbáth ideje nagy részét a tanáriban töltötte, a község és az iskola monográfiáján is dolgozott. Számos kirándulást szervezett, a diákokkal ellátogattunk a környező falvakba, egy alkalommal még négynapos erdélyi túrán is voltunk. Minden ilyen kiszállásra részletes helytörténeti munkákat készített, így a diákok ismerték azon falvak történetét, amelyeken áthaladtunk” – mesélte Szécsi.
A könyvben a fedőnevekbe burkolózó kollaboránsok jelentéseiből néhol kitűnik: a besúgó valamilyen körülmények folytán elvállalta az együttműködést az Állambiztonsági Igazgatósággal, viszont csak pozitívan írt Borbáthról. „Voltak felismerhető jelentések, ahol a körülményekből adódóan kiderült a besúgó kiléte, viszont ezen személyek identitásának feltárása nem állt, nem áll szándékomban, mivel a kutatásra azzal a feltétellel kaptam jóváhagyást, hogy az így megszerzett információt nem használom személyek elleni támadásra” – magyarázta a szerző. Végezetül a közönség kérdésére Szécsi elárulta, ő maga is kíváncsi volt, ki jelentett ellene, ezért saját iratait is kérvényezte: „Mindenki maga dönti el, hogy kíváncsi-e a róla szóló jelentésekre. Nagyon remélem, eljön az az idő, amikor lehull a lepel a fedőnevek mögé burkolózó besúgók arcáról, de akkor már nem az érintettek, hanem utódaik fognak szenvedni.” A Meglesett élet megjelenésének apropójára Egyed Ákos levelet írt a szerzőnek, melyből egy részletet ki is emelt Szécsi: „Megdöbbentő, hogy mennyire félt a rendszer a történelmi események feltárásától”.
Kovács Eszter
Szécsi Antal: Meglesett élet – Besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről /Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 2011/ Székelyhon.ro

Hivatalos: megoldódik a Brassai helyzete
A városi tanács tegnapi ülésén pontot tettek a Brassai-ügyre: az iskola diákjai az unitárius kollégium régi épületében kezdhetik az új tanévet. A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség korábbi határozatának elfogadása azt jelenti, hogy az óépületet korábban használó Victor Babeş Egészségügyi Líceum testületileg átköltözik a Meseriilor utca 20. szám alá, ahol a David Prodan iskola működött. Így az unitárius egyház – amely immár teljes jogú tulajdonosa a Sora üzlet és az unitárius templom között helyezkedő régi kollégiumi épületnek – biztosította a Brassai Sámuel Elméleti Líceumnak az oktatás folytatásához szükséges teret.
Hasonlóképpen járt a Sigismund Toduţă Zenelíceum is: a ferences rendiek épületében működő iskola a Pap/Párizs utca 60. szám alá költözik a következő tanévtől, ahol eddig az Unirea iskolacsoport diákjai tanultak.
László Attila alpolgármester szerint pontot tettek az Erdélyi Unitárius Egyház és a Brassai-líceum közötti vitára, a régi kollégiumi épület ugyanis megoldja a helyzetet.
Jelentős lépés a zenelíceum épületének felszabadítása is, amely a Ferenc-rendi katolikusok tulajdonát képezik. A műemléképület további rendeltetéséről a ferencesek döntenek – közölte a tisztségviselő.
Kérdésünkre elmondta, hogy a Kolozsvári Református Kollégium és a Gheorghe Şincai Elméleti Líceum helyzete is megoldódhatna a fentiekhez hasonlóan, amennyiben a tisztázódna a kollégium új épületének – amelyben a Şincai-líceum működik – jogi viszonya.
Az alpolgármester arra is kitért, hogy az unitárius és az evangélikus egyház felé valamennyi mezőgazdasági földterületet visszaszolgáltattak, a reformátusoknak és a katolikusoknak pedig még egy-egy birtokot vissza kell még szolgáltatni a „tartozások törlesztéséért”.
Jelenleg 149 egyházi tulajdonban levő ingatlan áll a visszaszolgáltatások valamelyik stádiumában, az „elkobzott” ingatlanoknak több mint felét visszaszolgáltatták (vagy hamarosan megteszik) az egyházaknak. 2010-ben összesen – tehát magánszemélyek területeivel együtt – 1785 hektárnyi terület került vissza a jogos tulajdonosához.
KOVÁCS HONT IMRE 
Szabadság (Kolozsvár)

Hadjárat a Szent Kamill Szociális Otthon ellen?
Egy évtizede végzi feladatát az intézmény, az őt ért vádak ellenére
Botrányt keltő cikket közölt a Szent Kamill Szociális Otthonról május 29-én a Gazeta de Cluj hetilap, amelyben egy korábbi alkalmazott, Varga Ernő embertelen tettekről számol be: az intézet vezetője, vitéz Tokay Rozália Anna kisemmizi a beutaltakat, és „aki oda bekerül, élve nehezen jut ki” – állítja. Megkerestük az otthon igazgatóját – aki alapítója és elnöke a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulatának –, ugyanakkor megszólaltattuk Varga Ernőt is, és sikerült korábbi alkalmazottakkal, beutaltakkal is felvennünk a kapcsolatot. A vélemények eltérőek: akik hosszú időt töltöttek el a Szent Kamillban, vagy jelenleg is az otthonban élnek/dolgoznak, azok általában jó véleménnyel szolgáltak, de akik rövid ideig tartózkodtak az intézetben, azok keserű emlékeket őrizgetnek. Sokan inkább nem nyilatkoznak, mások úgy érzik, túljártak az eszükön. Sokan tisztelik az intézményvezetőt, mások fondorlatossággal vádolják.
Vitéz Tokay Rozália Anna teljes mértékben cáfolja a hetilapban közölteket, és felháborítónak tartja a román kiadvány hozzáállását: „Határozottan kijelenthetem, hogy egy betű sem igaz, a teljes cikk hazugságon alapul. Azt hittem – bármilyen rosszindulatú lapról is legyen szó – lehetetlen ilyen hangvételű cikk közlése az intézmény felkeresése vagy az én megkérdezésem nélkül.”
A hetilap újságírója, Sabin Ripan – aki a sajtókiadvány honlapja szerint elsősorban bírósági ügyekkel foglalkozik – kizárólag Varga Ernő terapeuta szavaira hivatkozik, aki annak idején a mobilizálás (tolószékek tologatása, betegek és terhek emelése), esetenként etetés feladatkörét látta el. Öt évvel ezelőtt, 2006-ban mindössze néhány hónapig dolgozott az intézetben, és mindamellett, hogy – Tokay Rozália szerint – nem szakember (és így nem juthatott a közölt információk birtokába), az igazgató véleménye alapján nem is beszámítható: „Úgy tűnt, hogy értelmileg zavaros, sérült ember, akit anyagi javakért könnyedén felhasználhattak arra, hogy valótlan információkat szerezzenek tőle. Neki fogalma sem lehetett arról, hogy az anyagiak hogyan gyűlnek össze.”
Sajtótájékoztató süket fülekkel, egészségügyi ellenőrzéssel
Tokay Rozália elmondta, hogy ezen az eseten nem lehetett átlépni, mert nemcsak őt rágalmazták, hanem az ott dolgozókat, sőt az egyházat is. Saját és az általa vezetett intézmény nevében ezért bírósági pert készít elő, és a vádakat a tervek szerint ezen a héten be is nyújtja.
A jogi útra terelés előtt azonban sajtótájékoztatót tartott, amelyet az elmúlt péntekre hirdetett meg. Az eseményen a román sajtó egyáltalán nem képviseltette magát, a román újságírókkal ellentétben azonban egészségügyi ellenőrök „tisztelték meg” látogatásukkal az intézményt: „Reggel 9 óra után néhány perccel ellenőrök jelentek meg, akik ellenünk benyújtott súlyos panaszok miatt jöttek. Nem árulták el, ki vagy kik nyújtották be a panaszt” – nyilatkozta lapunknak Tokayné. „Működésünk tíz éve alatt sosem adtunk pénzbírságolásra való okot. Minden, az újságban megjelent problémát kivizsgáltak, és azonnal nagy baj lett volna, ha az újságcikkben megfogalmazottakkal találkoznak.”
Csupán apróságokba kötöttek bele a létesítmény irányítója szerint, mint például a román nyelvű kiírások hiányára. Ez azonban magyar intézmény – hangsúlyozta Tokayné –, amely a beutaltakat és az alkalmazottakat segíti. „Ha diszkriminálnánk a román időseket, akkor már régen kiabált volna a világ! De ez nem így van! Legelsősorban keresztényi emberként viszonyulunk egymáshoz.” A Szent Kamill-otthon azért jött létre, hogy a környékbeli idős emberek életét könnyítse, méltó körülményeket biztosítson életük alkonyára, ahol azt a nyelvet és azt a vallást gyakorolhatja mindenki, amelyet az Úr elrendelt számára. Kevés a román beutalt, de hozzá is felmehet a görög katolikus vagy az ortodox pap, és végtisztességet vehet tőle – részletezte Tokayné.
Az öregotthonban nagy hangsúlyt fektetnek a vallásosságra. Katolikus tanokat hirdetnek, de – mint már említettük – nem zárnak ki más felekezetűeket. „Az emberek az otthoni lakásukban nem akarnak kibékülni azzal a gondolattal, hogy most már lassan-lassan készülni kell az örök hazába. Mi – erőszak nélkül – próbáljuk tudtukra adni, hogy nem kell félniük a haláltól. Felkészítjük őket.”
Az iratcsomó összeállítása folyamatban van, hamarosan benyújtják, és elindítják a rágalmazási pert a Gazeta de Cluj, Sabin Ripan újságíró, illetve a forrás, Varga Ernő ellen.
Tokay Rozália a reformátusok pártfogására is számít: „Elvárnám, hogy a reformátusok is – akik vasárnaponként istentiszteletet tartanak a bentlakók és a környékbeliek számára – tiltakozzanak két szóban, mert ennyit megérdemelnénk. Sok protestáns él az intézetben.”
„Isten nem az erszények után szeret”
A Szent Kamill Szociális Otthon több mint 30 dolgozót foglalkoztat. Köztük találunk portást, konyhai és mosodai személyzetet, karbantartót, takarítót, ápolót, egészségügyi asszisztenst, orvost, szociális munkást, gyógytornászt, irodást. Szociális otthonként és panzióként egyaránt szolgál: 50 beteg és ugyanennyi vendég befogadására alkalmas az intézet.
Pillanatnyilag 46 beteget szolgálnak ki, de további négyet hamarosan átszállítanak a kórházból, így mondhatni „teltház” van. „Idén alacsonyabb volt a vendégek szállásigénylésének aránya, ez pedig csökkentette az anyagi bevételeinket” – jelezte az elnök.
Az intézmény kevés támogatást kap: többnyire a beutaltak és a vendégek hozzájárulásaiból, illetve adományokból tartja el magát. A városi tanács támogatása hasznos, de háromhavi gázszámlára sem elegendő. Amit lehet, értékesítenek: így például az adományokból származó ruházati cikkeket monostori használtruha-boltban árusítják.
Tokay Rozália elmondja, hogy az intézmény vezetése mellett fafaragó művész. Az alkotásai értékesítéséből származó bevételből indította el a mozgássérültek szervezetét, majd ugyanebből a forrásból létesítette a Szent Kamill-otthont. A Szent Kamill felépítésébe nem kevés pénzt fektetett – mondja –, mert a külföldi segítség többsége természetben jött: elsősorban ágyneműk, edények, bútorok, nem pedig anyagiak képezték az osztrákok támogatását.
„Mindenki kap egy blúzt, ad egy lejt érte. Sok egy lejből lesz valami. A tenger sem lenne, ha nem lenne a sok vízcsepp” – vallja az intézmény vezetője, aki a betegek hozzájárulását az esetekhez mérten számítja. Megkérdeztük, mennyit kell fizetnie egy ápoltnak az ellátásért havonta. „Isten nem az erszények után szeret! Senki sem tudhatja, hogy ki mennyivel jött be, és ment el” – nyilatkozta Tokayné. „Ebből a gondolatból kiindulva a csúszópénz alkalmazása szigorúan tilos: aki ezt megszegi, annak távoznia kell – mind a beutaltnak, mind az ápolónak.”
Magas ugyanakkor a kiadások aránya – mutatott rá Tokayné: a beutaltak minőségi ellátásban részesülnek, naponta ötször étkeznek, és fokozottan figyelniük kell rájuk. Az alkalmazottak fizetése mellett az intézmény az államnak is mintegy 15 ezer lejt adózik havonta, illetékek és járulékok formájában. „Európa fejlettebb országaiban a szociális otthonok alkalmazottait felvállalja az állam, nem kell százalékot fizetni utánuk” – ecsetelte az alapító.
A vendéglátás sem jelent állandó bevételt, mert a vendégek adakozó szándékától függ, hogy mennyit hagynak ott: „Ha valakinek nincs pénze, előfordul, hogy nem ad semmit, ha 10 lejt ad, akkor annyinak is örvendek” – mondta Tokayné. Ugyanakkor a vendégfogadás ösztönzi, mi több, kötelezi az intézményt arra, hogy tisztaságot, rendet tartson. Tokay Rozália szánalmasnak tartja ilyen tekintetben, hogy bárki is Auschwitz-nak nevezi a Szent Kamillt.
Tokay Rozália úgy véli, a rágalmazás ellen vall az is, hogy olyan közismert személyek szavaztak bizalmat az intézménynek, mint az RMDSZ korábbi elnöke, Markó Béla – akinek az anyósa mintegy három évet töltött az otthonban –, vagy a neves operaénekes, Lya Hubic. Mindketten 2006-ban hunytak el, vagyis abban az évben, amikor Varga Ernő ott dolgozott.
Az „Auschwitz-ügy” nem az első hadjárat
A Szent Kamill szociális otthont már annak építése óta támadások érik – közölte Tokayné. „Próbálkoztak a személyzet bántalmazásával is: az alkalmazottak csak kísérőkkel jöttek dolgozni. Akkor az volt a »kampány, hogy megverik őket, ha itt dolgoznak. Ez a fenyegetés egy idő után nem működött, most jött az Auschwitz-módszer.”
Az egy évtizede tartó vádak ellenére Tokayné folytatta a munkáját, túllépett a rágalmazásokon, a legutóbbi azonban példátlan cselekedet. Érthetetlennek tartja, hogy Varga Ernő miért várt öt évet a kitálalással, mindamellett nyilvánvalónak tartja, hogy az újság évek óta készül a „merényletre”.
A Gazeta de Clujhonlapján (www.gazetadecluj.ro) közzétettek egy videófelvételt, amely ágyba rácsozott idős hölgyet ábrázol, amint görcsösen, magatehetetlenül vergődik. Ezt a felvételt körülbelül 2009-ben készítette az egyik akkori önkéntes, akit a hangjáról ismert fel Tokay Rozália. „Megdöbbentem, mert hihetetlennek tűnt, hogy visszaélt valaki egy beutalt beteg nyomorúságával. Sürgősen magamhoz hívtam a tettest, hogy írásban nyilatkozzon. Minden szó nélkül azonnal meg is tette, de ezt a nyilatkozatot még nem hozhatjuk nyilvánosságra” – válaszolta kérdésünkre az intézmény vezetője, jelezve, hogy az illető viccnek szánta a felvételt, azóta pedig bánja a tettét. „Lehetséges, hogy annak az önkéntesnek kellett egy lej, az újságíró pedig adhatott neki” – nyilatkozta Tokayné. A felvételen szereplő, 2002-ben beutalt hölgy pszichikailag teljesen leépült. Súlyos pszichikai betegségben szenvedett, agresszíven viselkedett, ezért óvintézkedések alkalmazására volt szükség, amelyek nem nevezhetők kínzásnak. A hölgyet azóta lábra állították, ma már lábán jár és él. A múlt pénteki sajtóértekezlet alkalmával kollégánknak be is mutatták az ápoltat.
Tokay Rozália úgy véli, nem Varga Ernő személyes bosszúja áll az eset hátterében. „Ha haraggal megy el egy alkalmazottunk, azt nem felejtjük el, mert bizonyára nyomós oka van. De én nem emlékszem, hogy fennállt volna ez a probléma” – világított rá a vezető. „Akik ilyen rövid ideig tevékenykednek nálunk, általában alkalmatlanok a munka elvégzésére. Ilyenkor megkérem az illetőt, hogy adja be a felmondási kérvényét, és én aláírom, minthogy büntetettként távozzon. Mindenki állást keres, megígérnek akármit, fogadkoznak, de lehetséges, hogy nem tudnak elvégezni egyes feladatokat, teszem azt, megmosni egy feneket, satöbbi” – tette hozzá.
Ugyanakkor Tokayné szerint az újság célja a Szent Erzsébet leányanyaotthon építkezési munkálatainak szabotálása.
A Szent Erzsébet a célpont
A Szent Erzsébet leányanyaotthon ötlete már régen megfogant, az alapkövét 2007 novemberében tették le a Szent Kamill szomszédságában. Több szervezet támogatása mellett a kivitelezés Fejérdi (született Marcián) Rozália jóvoltából történhetett, az idős hölgy ugyanis az intézetre hagyta a Trefort utcai családi házát, és úgy rendelkezett, hogy a nemzet épülésére és a gyermeknevelés javítására használják fel azt.
A leányanyaotthon megvalósíthatóságát segítette elő a szóban forgó ingatlan, de nem felelt meg a létesítmény kialakításához. Ezért Tokay Rozália értékesítette, és az árából létesítheti a Szent Erzsébetet, amely emléktáblán hirdeti majd a jótevő, Fejérdi Rozália nevét.
Az intézet egyik szárnyában idősek kapnak helyet, a másik szárnyában pedig gyermekek, akiket az abortusz elől mentenek meg, és emberséges gyermekkort biztosítanak számukra. „Felneveljük 6–7 éves korig, majd az egyház bentlakásai továbbnevelik a gyermekeket. Lehet, hogy időközben a lányanya meggondolja magát, és visszajön, felneveli majd ő a gyerekét” – nyilatkozta Tokayné, hozzátéve, hogy a fő cél a két korosztály összehangolása. A városrendészeti bizottság azzal a feltétellel hagyta jóvá a városrendészeti tervet, hogy a gyermekek játszótere az idősek sétálójától megfelelő távolságra legyen.
A Szent Erzsébet leányanyaotthon összköltségvetését 800–900 ezer euróra becsüli az igazgató, de nem kerül ennyibe, mert több jótékonysági szervezet segítségében bízik, amelyek hozzájárulásával csökkennek a költségek. Az alagsor már elkészült, a tervek szerint őszre pirosban áll majd az ingatlan.
Életek és távozások
A Szent Kamill 2001 októberében nyitotta meg kapuit. Mindmáig 364 beutaltat tartanak számon. Köztük vannak olyanok, akik csupán nappali gondozásra szorulnak (és a hozzátartozók éjszakára hazaszállítják), szép számban vannak, akik rehabilitációs kezelésre jelentkeztek, ugyanakkor nem kevés azok száma sem, akik végső stádiumban kerültek be, és csupán emberséges távozásra vágytak, amelyet esetenként nem kaphattak volna meg magányosan, négy fal között.
A szűk tíz év alatt emberi körülmények között 170 személy hunyt el az intézetben – közölte az igazgató. Emellett 105 személyt rehabilitáltak, állítottak talpra. „Volt, akinek 2 hónapot jósolt az egészségügy, itt pedig 5 évet élt. És nem egy eset volt, hogy rehabilitáció után az illető élt otthon 3–4 évet, majd visszajött, mert innen akart eltávozni” – mutatott rá Tokayné.
Ingat(hatat)lan-kérdés
A vádak alapján Tokay Rozália hasznot húzott a betegek kiszolgáltatottságából, ezeket a vádakat azonban határozottan visszautasítja az intézmény vezetője. „Ha valaki ezt állítja, akkor azt be kell bizonyítania, és nem tudom, hogyan fogja megtenni” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulatára íratott ingatlanok csakis adományokból származnak.
Egyes beutaltak – akiknek nincs hozzátartozójuk, örökösük – a gondozás, ápolás fejében felajánlják a házukat az intézetnek. „Ezeket az ajánlatokat csakis akkor fogadom el, ha az ember jó szívvel adja” – mondta Tokayné. Ilyen módon jutott hozzá (a már említett Szent Erzsébet leányanyaotthon anyagi fedezetét képező ingatlan mellett) három lakáshoz: egy ma is az otthonban élő néni – aki a fiával együtt költözött az otthonba, de a fia két év után rákbetegségben elhunyt – 30 négyzetméteres lakásáról, és két másik néni 25, illetve 20 négyzetméteres garzonlakásáról van szó. A „három kicsi lyukat” szolgálati lakásként használják a Szent Kamill egyes nehéz anyagi és szociális körülmények között élő alkalmazottai.
A monostori használtruha-boltnak otthont adó lakrészt Tokay Rozália abból a pénzből vásárolta, amelyet nyugat-európai országokban értékesített műalkotásaiból teremtett elő. Az üzlet – bár Tokayné saját pénzéből valósult meg – a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulatának tulajdonát képezi, és nem a testvéréé, amint az a Gazeta de Cluj hasábjain megjelent. „A testvérem mindössze alkalmazott autóvezető, aki kiszállít vagy beszállít” – nyilatkozta az igazgató.
Varga Ernő tarthatatlan állapotokról beszél
Lapunknak sikerült felvennie a kapcsolatot Varga Ernővel, aki „kitálalt” a Gazeta de Clujnak. A „hadjárat” kezdeményezőjét 2006-ban munkaszerződéssel alkalmazta Tokay Rozália, munkakörébe a mobilizálás és betegápolás tartozott, de sok egyéb feladatot is elvégzett. Teljes szívből, önzetlenül végezte a munkáját – vallja. Szándékában állt már korábban is a média tudtára adni, hogy mit tapasztalt a Szent Kamillban, de korábban süket fülekre talált.
Varga jelenleg bioterápiával foglalkozik, és nemsokára befejezi az asszisztensképzőt. A természetgyógyászat Indiában kifejlesztett ágazatában, az ajurvédában mélyült el, és már több bénultat állított lábra – számolt be lapunknak.
A férfi valamennyi vádját fenntartja, amelyeket a Gazeta de Clujban megnevezett, és magabiztosan vállalja a nevét, mert nem függ Tokay Rozáliától, korábbi munkaadója nem árthat neki – mondja.
„Az ott dolgozók egyrésze képzetlen. A betegnek a mozdítását tanulni kell, akárhogyan nem lehet végezni ezt a munkát. 14 fajta pelenka van a világon, ezeknek a használatát is mind ismerni kell. Abban a kivégző táborban ez a szakértelem nem volt meg” – közölte Varga, hozzátéve, hogy az ellátás is nevetséges. „A vendégek olyan ételt kapnak, amilyent az idősek még fényképen sem láthatnak! Ezzel szemben a bentlakókat két kekszért vagy egy fél Eugeniáért felköltöttük, és azt kapták ebéd és vacsora között. Ennyit.”
A betegek kezelése csak egy kanál a fekete levesből Varga szerint: zsugorisággal vádolja az intézmény vezetőjét. „Aki oda bekerül, az mindenét otthagyja, legtöbb esetben az életét is” – állítja Varga Ernő. Továbbá azt is megtapasztalta, hogy a hozzátartozók küldeményének csak töredéke jut el a beteghez.
A takarítónőket túlhajszolják – véli a terapeuta –, ennek köszönhető a makulátlan rend. Ezzel együtt a tisztaságért felelős személyzetet alulfizetik, és ő maga is (2006-ban) mindössze négymillió lej körüli fizetést kapott.
Varga Ernő kész nyilatkozni bárkinek, nem titkolt célja Tokay Rozália leállítása. Számos személy igazolhatja a véleményét, és bízik benne, hogy „szimpatizánsai” kitartanak mellette. Ma is napirenden van a Szent Kamillal, mert tartja a kapcsolatot a személyzettel. Öt év után azért „keményített be”, mert úgy értesült, hogy ugyanaz történik az otthon falai között, amit öt évvel ezelőtt megtapasztalt. Varga Ernő szerint azért vált meg tőle Tokay Rozália, mert nem tetszett az igazgatónak, hogy beosztottja sok mindent látott, sok mindenről tudott.
Inkább hallgatnak…
Korábban a Szent Kamillban dolgozók, vagy ott ápoltak közül többről is tudomást szereztünk, az esetek többségében azonban sötétben tapogatóztunk: nem akarnak a Szent Kamill-otthonról nyilatkozni. „Nem szeretnék belekeveredni” – üzente az intézmény egyik korábbi alkalmazottja, aki jelenleg egy másik, hasonló intézetben dolgozik.
Sikerült szóba elegyednünk M. I.-vel, de az idős hölgy is tartózkodni kívánt. „Jó oldalai is vannak a Szent Kamillnak, de én nem tudok jót mondani róla, ezért inkább nem mondok semmit” – közölte lapunkkal.
Pozitívan nyilatkozott ugyanakkor S. E., az intézet egyik legrégebbi beutaltja. E. néni is cáfolja a Gazeta de Cluj-ban írottakat, és szinte szóról szóra elismételte kedden azt, amit a múlt pénteki sajtótájékoztatón kollégánknak már valaki elmesélt: „Az emberek – ápoltak és gondozók – is különbözőek, néha előfordulhat, hogy a kedvességre, szeretetre oly szomjúhozó időst érzékenyen érinti, ha gondozója magánügyeiből kifolyólag rosszabb kedvű, mint jellemzően. De mindez csak az emberi természet és az életkörülmények másságával magyarázható.” E. néni nem tudja, hogy melyik beteg mennyit fizet a gondozásért, és nem is érdekli őt, mert mint mondja, nem tartozik rá. Ugyanakkor helyesli, hogy a hozzátartozók csak indokolt esetben találkozhatnak az ápoltakkal a szobákban: „Jó, hogy nem járogatnak a szobákban. Annyi bacilus van, és öregként hamar elkaphatjuk” – válaszolta kérdésünkre E. néni.
Jó véleménnyel számolt be G. B. is, aki 2004. és 2007. között dolgozott az intézetben, fordítóként. „A külföldi kapcsolattartással foglalkoztam, német fordítóként” – mondta. Külön irodája volt, a betegekkel ritkán találkozott, a személyzetet sem ismerte túlságosan, és Tokay Rozáliával a mai napig jó kapcsolatot ápol. Nem tanúsíthat egyetlen bentlakókkal való visszaélést sem.
A román hetilap honlapján számos hozzászólás érkezett a cikkhez. Vannak kételkedők, szörnyülködők, támogatók és ellenzők egyaránt. Varga Ernőt igazolja egy személy Anna felhasználónév alatt, aki állítja, hogy ugyancsak dolgozott a Szent Kamillban. A terapeuta egyik hozzászólásában sajnálatát fejezi ki, amiért azok, akik ott dolgoztak, nem segítenek nyilvánossá tenni az otthonban uralkodó átveréseket.
Kinek végrendelkezett Marczián Rozália?
A leszármazottakkal nem rendelkező Ibi nénit (Marczián, szül. Fejérdi Rozália) 1996-ban ismerte meg az egyik család, majd 1999-ben O. E. családja, akik akkor irodahelyiséget béreltek tőle. Az érintettek rendszeresen, naponta találkoztak, sokat beszélgettek, megismerték egymás gondolkodásmódját, értékrendjét. O. E. mesélt Ibi néninek a terveiről, miszerint szeretne egy családokat segítő alapítványt létrehozni, kiderült, hogy Ibi néni is hasonló terveket dédelget, ám ennél több akkor nem történt.
– 2003 januárjában Ibi néni elesett, combnyaktöréssel kórházba utalták, ott a két család felváltva látogatta. Rendezni akarta dolgait, közjegyzőt kért a kórházba az alapítvány létrehozásáért, ám mi úgy láttuk jobbnak, hogy előbb felépüljön. Ekkor derült ki, hogy Ibi néni két kolozsvári belvárosi háza közül az egyiket szeretné annak adományozni, aki élete végéig elgondozza, a másikat pedig oly módon kívánná a magyar közösség javára fordítani, hogy szegény sorsú magyar gyermekek oktatását ösztöndíjjal támogassa. Az utóbbi célra szánta Trefort (Victor Babeş) utcai ingatlanát, ahol több üzlethelyiség is üzemelt, az ezekből származó jövedelem biztosíthatta volna a gyermekek ösztöndíját. A kórházból somkeréki rokonok vitték magukhoz, akik tisztában voltak Ibi néni szándékaival. Nagyon ragaszkodott az otthonához, mintegy hat hét után hazakívánkozott, márciusban hazajött, akkor felváltva aludtunk nála. Közben februárban kérvényeztük az alapítvány nevét (Napos oldal), március 17-én meg is kaptuk. Március 18-án közjegyző előtt megszületett a végrendelet, amelyben Ibi néni az alapítvány céljaira rendeli Trefort utcai házát, ugyanakkor felhatalmazást is adott az alapítvány létrehozására. Közben a nénivel folyamatosan egyeztetve szövegeztük az alapszabályzatot, amelynek bejegyzése érdekében ügyvédi szerződéskötésre került sor március 25-én. Ibi néninek ekkor ajánlották a Szent Kamill otthont. Beköltözése után két héttel az egyik házát adásvételi szerződéssel átírják, majd további két hét után adományozási okirat születik a másik házról, mindkettő a Tokay Rozália által képviselt Magyar Mozgássérültek Társulatának javára – mondta el O. E., akit rövidesen eltiltanak a további látogatásoktól azzal az indoklással, hogy nincs jó hatással a nénire, a másik család még látogathatja. Ibi néni úgy tudja, hogy az otthonnal eltartási szerződést kötött, június elején azonban rájön, hogy mindkét házát elveszítette, és ügyvédet kéret. A gyámhatósághoz intézett kérésében Ibi néni gondnokot nevez ki O. E. férjének személyében, az adásvételi szerződés és adománylevél érvénytelenítésére, e kérést június 10-én jóváhagyják, ám nem sikerül a néni kívánságát teljesíteni, ugyanis kiderül, hogy közjegyzői hiba csúszott a végrendeletbe.
– Láttam, hogy jogilag nincs mit tenni, teljesen elzártak Ibi nénitől, legközelebb a temetésére mehettem el. Tokay Rozália ugyan jogilag lehet, hogy támadhatatlanul járt el, ám emberileg és erkölcsileg minősíthetetlenül. Fejérdi-ösztöndíjat szeretett volna Ibi néni, ez volt neki és az Amerikában élő bátyjának a kívánsága. Ez nem valósult meg, ám örömünkre közös tervünkből a családsegítő rész, más módon, igen. A legembertelenebbnek és gyalázatosnak azt tartom, hogy a sírhelyére vonatkozó óhaját sem vették figyelembe: Ibi néni azt szerette volna, hogy a Házsongárdi temetőben található két sírhelye közül a bejárathoz közelebbibe helyezzék, de nem így történt – mondja O. E.
Kerekes Edit, Kovács Hont Imre, Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)

Iskolai költözködések Kolozsváron
Kolozsvár magyar szempontból is jelentős iskoláinak életébe jelentős változást hoz a 2011-es tanévkezdés. Több mint fél évszázada a város lakossága tájékozódási pontként ismeri a „Brassai” épületét, de a Zenelíceum is fogalomszámba megy. Nem csak az egykori ottani diákok, de az épületekben zajló számos rendezvény, s nem utolsósorban maga a két patinás, impozáns épület is hozzájárult ahhoz, hogy magyarok–románok egyformán emlegessék a két elnevezést. A Brassai neve 1957 óta szerepel a cégtáblán, s bár néhány éve a János Zsigmond Unitárius Kollégium feliratát is kifüggesztették, még korántsem vette be a köztudat az új elnevezést.
Az iskolaépületek elmúlt évtizedben történt visszaszolgáltatása az egyházaknak oda vezetett, hogy a bennük működő állami iskoláknak költözniük kell. Ez országos jelenség, számos konfliktushoz is vezetett. A megoldás többnyire a helyi önkormányzattól, illetve néha az egyházaktól függ. Hiszen lehet szó kiegyezésről, iskolaegyesítésről is, illetve más egyházi épület felajánlásáról. Városunkban az idén ősszel kétféle megoldásnak is tanúi lehetünk.
A Brassai Sámuel Elméleti Líceum épületét 1999-ben kormányrendelettel kapta vissza az unitárius egyház. Már korábban, 1993-ban megalakult az Unitárius Teológiai Líceum, mely eleinte jól elfért az állami líceum mellett, tanáraik jó része közös volt. Aztán az egyházilag támogatott iskola mind jobban kifejlődött, s ennek arányában a Brassai kénytelen volt összehúzódni, a végén már nyomorogni. Mikor 2003-ban az unitárius tanintézet felvette a János Zsigmond Unitárius Kollégium elnevezést, nyilvánvalóvá vált, hogy a Brassainak előbb-utóbb távoznia kell az épületből. Tavaly a kiéleződött konfliktust az egyház és a városi önkormányzat összefogásával sikerült megoldani. A szintén visszaszolgáltatott régi kollégiumépületet az egyház felajánlotta a Brassainak, ha onnan kiköltözik a Victor Babeş Egészségügyi Líceum. A város a líceumot más ingatlanba helyezte át, úgyhogy a Brassai költözhetett a Kossuth Lajos utca 7. szám alatti, a Sora üzletház melletti kétemeletes épületbe.
Nem akárhol, a város szívében kapott új otthont a Brassai, pár lépésre korábbi épületétől. Ezen a helyen 1718 óta működött az unitárius tanintézet, s Leder József tervei szerint 1806 őszére húzták fel a ma is látható kétemeletes, műemlék jellegű, barokk és klasszicista elemeket kombináló épületet. Eredetileg jón oszlopos, urnával díszített kapuzata volt, melyet a múlt századfordulón lebontottak. Ennek feliratos kövét az új kollégiumépület egyik udvari ajtója fölé falazták be, rajta máig kibetűzhető a MVSIS ET VIRTVTIBUS MDCCCVI / COMMUNITAS VNITARIORVM REAEDIFICAVIT (A múzsáknak és erényeknek 1806. Újjáépítette az unitáriusok közössége) szöveg. Ebben az épületben tanult aztán Brassai Sámueltől kezdve Szentiváni Mihály és Kriza János költőkön, Jakab Elek és Kőváry László történészeken, Berde Áron természettudóson át Gyallay Domokos íróig közel egy századon keresztül minden jeles unitárius személyiség. 1860-ban szűknek bizonyult az épület, úgyhogy a templommal párhuzamosan a földszintet meghosszabbították 5 helyiséggel. 1887-ben a Pákey-házat (a mai Sora helyén állt) is hozzácsatolták, s még így is alig felelt meg a 19. századvég követelményeinek. Ezért vált szükségessé az új épület felhúzása 1900–1901-ben.
Most nem kis feladat vár a Brassai vezetőségére, hogy a már száz évvel ezelőtt is szűkös, korszerűtlen, de kétségtelenül patinás épületet a modern tanügy követelményeinek megfelelően berendezze, használhatóvá tegye. A legszebb helyiséget, az egykori nagy auditórium két emeletet átfogó termét – ahol Brassai híres székfoglaló beszédét is elmondotta – most tornateremként örökli meg a polihisztor nevét viselő tanintézet. Egyelőre hiányzik a kisiskolásoknak nélkülözhetetlen udvar, a színpados díszterem, s még a tantermieken kívül számos felszerelésnek kell megfelelő elhelyezést találni. Remélhetőleg olyan hosszasan tud majd itt működni a Brassai, hogy nevét idővel az unitárius ókollégium épületéhez is hozzákapcsolják.
A másik költöző iskola a Sigismund Toduţă Zenelíceum. Ennek eddigi épülete az óvári kétemeletes gótikus kolostorépület volt. Mikor ezt 1949-ben államosították, az éppen megalakított román és magyar tannyelvű zeneiskolának utalták ki, minthogy a kis cellák megfeleltek a zenetanítás követelményeinek. Miután az épületet visszaszolgáltatták a Ferenc-rendnek, elkerülhetetlenné vált az iskola kiköltöztetése. Már egy-két éve folynak a tárgyalások. A szülők és a tanárok is nehezen veszik tudomásul, hogy a város központjától távolabbra kell költözni. Új otthont kell kialakítani. A város önkormányzata az Unirea Iskolacsoport Pap/Párizs utcai épületét utalta ki számukra.
Ennek az épületnek is megvan a maga százéves története. Az 1896-os millennium alkalmából május 17-én a városi törvényhatóság Albach Géza polgármester vezetésével, gróf Béldi Ákos főispán jelenlétében ünnepi közgyűlést tartott, s ezen határozatot hoztak a millennium megörökítéséről. A kilenc pont között szerepelt a Mátyás-szobor alapkőletétele, a Szent György-szobor másolatának kolozsvári felállítása, technológiai és iparmúzeum létesítése. A 8. pontban kimondják, hogy sor kerül a II. községi népiskola alapkövének elhelyezésére, s az intézetet Millenniumi Népiskolának fogják nevezni. Az ünnepélyes alapkőletételre az év folyamán mégsem került sor, de a következő két évben a tanintézet egyemeletes épülete elkészült. Az akkoriban külvárosnak számító Pap utca és még csak körvonalazódó Apafi (utóbb Móricz Zsigmond, ma Bukarest) utca sarkára emelték. A századfordulón II. Községi Vegyes Iskola volt az elnevezése, címe pedig Pap utca 35. szám. Igazgatója Elek Gyula. 1914-ben mint Magyar Királyi Állami Millenniumi Iskola szerepel ugyanezen a címen. Igazgatója még mindig Elek Gyula, „az arany érdemkereszt tulajdonosa”, mellette négy férfi tanító és öt tanítónő, valamint 2 óvónő és egy kézimunka-oktató működik az intézetben. Ezek szerint az öt-öt fiú- és leányosztály mellett óvodai csoportok is voltak. 1943-ban Állami Millenniumi Népiskola a tanintézet neve, címe változatlan. A világháború után a magyar tannyelvű 12-es számú Középiskola működött itt, címe már Párizs utca 60. számra módosult. 1958-ban a középiskolát átköltöztették az Ipar utcába, s az épületben a 7-es számú Általános Iskola létesült román–magyar tagozattal. 1975 táján egy Monostor negyedi általános iskola felépítése nyomán az itteni iskolát megszüntették, s az épületet kiutalták az Unirea gépgyárhoz kapcsolt ipari „iskolacsoport” részére. Ennek aztán külön műhelyépületet húznak fel az udvaron. Ezt igyekeznek most átépíteni a zeneiskola igényeit figyelembe véve. Az iskola saroképületét annak idején a népiskolák követelményeinek megfelelően alakították ki világos, tágas tantermekkel, szükséges mellékhelyiségekkel. Napjainkban az előtte található egyik legforgalmasabb utcakereszteződés a környéket meglehetősen zajossá és szennyezetté teszi. Az átalakítások után bizonyára a Zenelíceum itt is sikerrel folytatja már hat évtizedes munkásságát.
GAAL GYÖRGY. Szabadság (Kolozsvár)

Több mint súlyos hiba
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hetének ünnepi ülése egy dokumentumfilmmel ért véget, az egyetem "megalapításának" 70. évfordulója tiszteletére szervezett ünnepi év nyitányaként. A magyar hallgatóság megdöbbenésére, a képmontázsokból álló film szövegében elhangzott, hogy a MOGYE ezelőtt 70 évvel a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem keretében jött létre. Az egyetem vezetőségének eddigi magatartásából sejthető volt, hogy megpróbálják elhallgatni a valóságot, de azt el sem mertük volna képzelni, hogy azt ennyire meghamisítják. Tapasztalhattuk már, hogy a történelmi események értelmezésében "megoszlik" a magyar és román fél véleménye, de hogy a jelenkor eseményeit ilyen módon átkozmetikázza egy magát akadémiai közösségnek tekintő vezetőség, több mint súlyos hiba. Hiszen élnek még szemtanúk, s a témáról vaskos dokumentáció áll bárki rendelkezésére.
Visszatérve a dokumentumfilmben elhangzott szarvashibára, hadd mondjuk el újra meg újra, hogy az erdélyi modern magyar nyelvű orvosi oktatás 1881-ben indult Kolozsváron Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem néven külön orvosi fakultással. A gróf Mikó Imre által ajándékba adott területen épültek fel az oktatást és a gyógyítást szolgáló jellegzetes sárga téglás épületek, amelyek ma is őrzik eredeti rendeltetésüket. 1919-ben az impériumváltást követően a magyar egyetem Szegedre költözik, s Kolozsváron I. Ferdinánd néven alapítanak román tannyelvű egyetemet, ahol beindul az orvosi oktatás is. Az 1940-es bécsi döntést követően Szebenbe telepítik a román egyetemet, s a visszatérő tanárokkal újrakezdődik a magyar orvosi oktatás. Az 1944-1945 közötti átmeneti időszakban a Kolozsvárra visszatérő román egyetem elfoglal valamennyi elméleti és klinikai épületet. 1945 májusában a 407-es királyi dekrétum nyomán alakul újra a magyar tannyelvű Állami Egyetem, amely folyó év decemberében a Bolyai Tudományegyetem nevet kapja, első rektora dr. Csőgör Lajos. Mivel a magyar orvosi oktatás számára emelt épületeken a román fél nem kíván osztozni, felső szinten elérik, hogy a magyar orvosi kart költöztessék el Kolozsvárról. Kényszerből születik tehát a döntés, hogy Marosvásárhelyre, a dr. Bernády György idején épült Hadapródiskola épületeibe hurcolkodjanak át, s a három létező kórházba zsúfolják be azt a kevés felszerelést, amit magukkal hozhattak. Rendkívüli nehézségek közepette kezdődik újra Marosvásárhelyen a magyar orvosi, később a gyógyszerészeti és fogorvosi oktatás. Mire a hőskorszak véget ér, és normális kerékvágásba zökken az élet, 1962-ben az RKP utasítására elrendelik a román nyelvű oktatás bevezetését, sőt a gyakorlati órák, illetve egyes tantárgyak román nyelven történő tanítását is, ami a ’80-es évekre a magyar oktatás majdnem teljes elsorvadásához vezet.
A kolozsvári Victor Babes és a Bolyai Egyetemet a nacionalizmus és a szeparatizmus megszüntetésének jelszavával 1958–59-ben egyesítik Babes–Bolyai néven, a magyar tanári kar akarata ellenére. 1945-ben tehát még nyoma sincs. Ha a MOGYE-n a pontos dokumentációt mellőzve a tudományos dolgozatok is ilyen alapossággal készülnek, akkor nem csoda, ha plágiummal vádolják az egyetem vezetőit, még akkor is, ha egy hallgató doktorátusi dolgozatáról van szó. Ha az egyetem vezetősége nem törekedik a pontosságra, s az érvényben levő törvényekkel ellentétes politikájához akarja igazítani a múltat is, akkor nem kell csodálkoznunk, hogy valótlan állítások hangozhatnak el egy nemzetközi részvétellel tartott ünnepi ülésen.
Annyi konkrét eredményt mondhat magáénak az új vezetés, annyira felduzzasztotta a román és a külföldi hallgatók létszámát, hogy most már igazán lehetne bennük a törvény tisztelete mellett annyi jóérzés, hogy a magyar tagozatot élni hagyják. Mert az évfordulós dokumentumfilmen túl, mindaz, ami a napokban a gyógyszerészeti kar akkreditálása körül történt, annyira felháborító, hogy kétségessé tesz minden további együttműködésre való törekvést.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (2-3.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rek­torhe­lyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Politikai szerepvállalás
1989 után nehezebb volt kimaradni a politizálásból, mint bekapcsolódni. Akkor még bárkiből lehetett politikus, aztán sokan megmaradtak, sokan lemorzsolódtak (nem mindig érdem szerint). Szerencsémre kimaradtam, így megmenekültem egy csalódástól, mert politikusként biztos megbuktam volna, annyira idegen volt számomra az a közeg. Azt szoktam mondani kicsit provokatívan: a politikus olyan ember, aki úgy hazudik a szemembe, hogy tudja, én is tudom, hogy hazudik, és mégis megteszi. 1989 előtt más volt a helyzet, akkor az ember sokszor belekényszerült, persze akkor is el lehetett kerülni a magasabb szintű politizálást, de helyi szinten nem mindig vagy csak nagyon nehezen. Ez a kijelentés magyarázatra szorul, gondolom, az én esetem megteszi. Az egyetemeken könnyen felvették a kommunista pártba a diákokat, nem kellett hozzá csak jól tanulni, és hogy ne legyen rossz a származása. Nekem 1968-ban már megbocsátották azt, hogy édesapámat annak idején kuláknak nyilvánították, mert akkor már tisztviselő volt. Gondolom, a statisztikába az is kellett, magyar is kellett, mert akkor minden aszerint működött. Amikor szóltak, nem mertem ellent mondani, pedig éppenséggel lehetett volna. De akkor egy ellenkezés meg is pecsételhette az ember sorsát. Később láttam, hogy nálunk, a matematika karon akkor már nem voltak elvhű, vad kommunisták, de gyárakban még előfordultak, ahogy az egyetemen is voltak azelőtt. Emlékszem, hogy egyszer, valamikor az 1980-as évek elején, már tanársegéd koromban, felvételiztetni küldtek Jászvásárba. Hárman mentünk: Bodor András történészprofesszor, Korodi Gál János ornitológus és én. Vizsgatételeket kellett magyarra fordítani és dolgozatokat javítani, mert abban az időben sok székelyföldi diák jelentkezett a moldvai egyetemre. Nem is volt nagyon távol, és kevesebb megkülönböztetésben volt részük, mint máshol. A vonaton sokat meséltek mindenről, én, aki akkor még nem sokat tudtam a Bolyai Eegyetemről, az 1950-es évekről, nagyon figyeltem minden szavukat. Nagyon jól emlékszem Korodi Gál János egy megjegyzésére, hogy diákkorában és majd fiatal tanársegédként is, ha az utcán ment, és meglátta az egyetemi párttitkárt vagy akár a KISZ-titkárt közeledni a járdán, jobbnak látta (ha még volt ideje) átmenni a másik oldalra, hogy ne találkozzék vele. Azt hiszem, ez sok mindent elmond azokról az időkről.
Abban az időben, amikor az egyetemre kerültem, nagyon sokat adtak a látszatra. A párt vezetésében magyarnak is kellett lennie, ha lehetett, nőnek is. Ha volt a karon egy magyar nő, akit megfelelőnek tartottak vezetői funkcióba, akkor azzal egy csapásra két legyet lehetett ütni. De a tanárok között akkoriban még kevés volt a nő. (Zárójelben jegyzem meg Bustya Endre Ady-kutatónak azt a mondását, hogy Marosvásárhelyen az ötvenes években a börtönben olyan demokrácia volt, hogy román rabot csak román őr vert, magyar rabot pedig csak magyar őr. Ilyen finomságokra is figyeltek, ő tapasztalatból tudta, mert volt benne része többször is.) A matematika karon kevesen voltunk magyar tanárok, és mindenhova kellettünk, ezért felváltva voltunk titkárhelyettesi funkcióban, mert a kari párttitkár helyettese hivatalból mindig magyar volt. Akkor már ez a funkció, de akár a párttitkári is inkább arra volt jó, hogy aki elvállalta, az tartotta a hátát a felettesek felé, és védte a kollégáit a sok fölösleges bornírtságtól, minimálisra csökkentve a karon a politikai tevékenységet. A párttitká­rok és az egész vezetőség kétévente váltották egymást, így többen sorra kerültek, és senkinek sem kellett túl sok időt vesztegelni ezekkel a dolgokkal. Mivel mi, magyarok kevesebben voltunk, gyakrabban sorra kerültünk, én mintegy 20 év alatt kétszer.
Majdnem botrány lett abból, hogy az 1980-as évek elején, egy ellenőrzéskor rájöttek, hogy nálunk, a karon a pártgyűléseken felolvasott anyagokban, beszámolókban nincs Ceauşescu-idézet. Az akkori párttitkár gyors reagálásán múlott, hogy nem lettünk nyilvánosan kipellengérezve emiatt. Biztosította az ellenőröket, hogy ez a továbbiakban nem fog előfordulni, és vállalta, hogy az archívumban lévő anyagokat két héten belül „retusáltatja”. Egy fiatal kollégát odatett, hogy keressen megfelelő idézeteket, és az anyagok első oldalát gépeltesse újra, beillesztve az idézetet, kihagyva annyi részt, hogy az oldal utolsó mondata megmaradjon úgy, hogy az megfelelő módon illeszkedjék a szöveg többi részéhez.
Üdítő történet a következő. Az 1980-as évek közepén Nicolae Both, az algebra professzora (akkor még docens) volt a kari párttitkár. Szimpatikus ember, bármiről beszélt, előadást tartott, az mindig érdekes volt. Hobbiból órákat javított, minden kolléga zseb-, kar- és vekkeróráját ő javította nagy hozzáértéssel és természetesen teljesen ingyen. Egyszer két napra elutazott, és azt mondta nekem, a helyettesének, hogy ha adódik valamilyen probléma, akkor oldjuk meg legjobb tudásunk szerint, de ha ég a ház, hagyjuk, hogy égjen. Nagyon meglepődtünk, amikor 1990-ben kiderült, hogy Both párttitkársága idején titokban végezte a görög katolikus teológiát. Ma sem tudom, hogy a Szekuritáté tudta-e ezt, és elnézte neki, vagy nem tudott róla. Lehet, hogy ez a szerv mégsem volt olyan hatékony, mint ahogy akkor gondoltuk? Hatalma a félelemkeltésben rejlett. Bothot hamarosan fel is szentelték, Szilágy megyei szülőfalujában prédikált minden vasárnap. Nem hallottam prédikálni, de egyszer alkalmam volt olyan temetésen részt venni, ahol ő celebrált, egyik kollégánkat temette. Az a temetés nem volt lehangoló, nem volt szomorú, hanem inkább felemelő.
Volt idő, amikor nem jelentett problémát a diákok felvétele a pártba, elegendően jelentkeztek, de lehet, hogy biztatták is őket (ez azonban nem volt közismert). De az 1980-as években a helyzet megváltozott, ekkor már kevesebben akartak párttagok lenni, és magyarok egyáltalán nem jelentkeztek. A hallgatók jó része magyar volt, hisz a felvételin nem volt korlátozás, volt olyan évfolyam, amelyen a hallgatók 40 százaléka magyar volt. Ezért egy idő után szóltak fentről, hogy magyar diákokat is fel kell venni. A magyar tanárok kötelessége lett volna meggyőzni őket. Én soha senkit sem próbáltam meggyőzni, még célzásokat se tettem senkinek. A kollégák többsége így tett. Egyszer volt egy eset, amikor egyik kollégámnak sikerült meggyőznie egy magyar lányt, és ezzel egy időre letudtuk a dolgot. Az illető lány, amikor elvégezte az egyetemet, feleségül ment egyik román évfolyamtársához, akinek románosan írt magyar neve volt. Még 1989 előtt áttelepültek Magyarországra.
Mivel 1989 előtt kevés egyetem volt, kevés helyekkel, a felvételi vizsga igen kemény volt. Az én időmben az írásbeli mellett szóbeli vizsgát is rendeztek. Az 1970-es évektől már csak írásbeli vizsga volt mindenhol. A Babeş–Bolyain ezekben az években mindig lehetett magyarul és németül is vizsgázni (1966-ban mi csak románul felvételizhettünk.) A felvételi módszerek gyakran változtak. Volt, amikor előre elkészített tételekből húzták ki az aktuális vizsgatételt a vizsga előtt kevés idővel. Aztán, amikor itt-ott visszaélések történtek, úgy módosították, hogy a tételkészítő bizottság a vizsga előtt 4-5 órával összeült a rektori irodában, ott helyben készítették el a tételeket román, magyar és német nyelven. Ezeket legépelték, bevitték a termekbe a felvételizőknek, a bizottságot pedig ott tartották „bezárva” az írásbeli vizsga alatt. Később ezt sem tartották elegendőnek, és a tételeket a minisztériumban készítették, fordították, majd bőröndben vitték elegendő mennyiségben, leragasztott borítékokban vonaton (de csak nappali vonaton volt szabad utazni) az ország egyetemeire. A fordításhoz sokszor kértek embereket Kolozsvárról, Temesvárról. Minden terembe egy példány került, a tételeket felírtuk a táblára román és magyar (illetve román és német) nyelven. Úgy osztották el a felvételizőket, hogy egyik terembe se kelljen három nyelven felírni, mert az már nem fért volna el a táblán, még a nálunk szokásos nagyméretű táblákon sem.
Volt idő, amikor a fordítást a minisztériumban megoldották belső emberekkel, olyanokkal, akik tudtak magyarul valamilyen szinten, de a szakkifejezéseket nem mindig ismerték. Így furcsa fordítások jelentek meg. Emlékszem, amikor egyszer Pál Árpád volt a dékán, a felvételi előtt azt mondta, hogy a táblára pontosan azt kell felírni, ami a papíron van, ha hiba van a szövegben (néha a románban is előfordult), azt majd utólag javítjuk szóban. Ekkor én is felügyelő voltam az egyik teremben, és nekem kellett felírnom a magyar tételeket a táblára. Amikor azt láttam, hogy a szorzat helyett származék szerepel (az illető szótárban keresett rá a román produs szóra, és nem jutott el a matematikai jelentéséig, az elsőt, a terméket valami miatt nem preferálta, és leragadt a kőolajipari jelentésnél), pillanatok alatt eldöntöttem magamban, hogy én ilyen hülyeséget semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó leírni, és helyesen írtam a táblára. Amikor a kari felvételi bizottság tagjai megjelentek, és a dékán ránézett a táblára, látta, hogy itt nem kell javítani. Érdekes módon egy szót sem szólt, a bizottság szó nélkül kiment a teremből. Nem emlékszem arra, hogy a többi teremben betartották-e a dékán utasításait vagy sem.
1984-ben a minisztérium úgy döntött, hogy többé nem fordítják le a tételeket. Ettől az évtől az egyetem neve is megváltozott, kihagyták Babeşt is, Bolyait is, csak Kolozsvári Egyetem néven szerepelt. Igaz, ez nem volt törvényes (de ki törődött akkor ezzel?), a külföldre is kijutó szakfolyóirat neve továbbra is Studia Universitatis Babeş–Bolyai volt. Minden hivatalos papíron, diplomán is csak a rövid név szerepelt. Ez is olyan törvénytelenség volt, mint a román tagozat bevezetése a marosvásárhelyi orvosi egyetemen az 1960-as években, amely csak szóbeli rendelkezés alapján történt. A Victor Babeş és Bolyai egyetemek egyesítési rendelete sem jelent meg az akkori hivatalos közlönyben, pedig ez kötelező lett volna. 1990-ben az egyetem neve rögtön újra Babeş–Bolyai lett. Balázs Márton kollégám, aki 1984-ben az egyetem tudományos titkára volt, mondta később, hogy akkor senki sem tudta – vagy csak nem mondta –, hogy milyen rendelkezés alapján történt a név csonkítása, csak annyit tudtak, hogy így kell használni.
Én elhatároztam magamban, hogy a felvételi ügyében levelet írok a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsához. Tudtam, hogy gittegylet, de mégiscsak kötelességük lenne tenni valamit. Most elolvasva az akkori levelem másolatát, megmosolygom az akkori naivitásomat. A levél utolsó bekezdése így szólt: „Félő, hogy az 1984 szeptemberében alkalmazott módszert állandósítják. Kötelességemnek tartom, hogy felkérjem a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát mint a legilletékesebbet ebben az ügyben, intézkedjék a megfelelő szerveknél, hogy az eddig biztosított alkotmányos jog ne szenvedjen csorbát. Kérem Önöket, értesítsenek mielőbb, milyen intézkedéseket tettek, és milyen eredménnyel.” Az aláírás mellett a dátum: 1985. március 16. Választ tőlük nem kaptam, de küldtek április 18-án egy levelet a tanügyminisztériumból. Ebben közlik, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsától kapták meg az észrevételemet, és értesítenek arról, hogy a felvételi tájékoztatóban megjelent információk alapján biztosítva van a magyar nemzetiségűek számára, hogy anyanyelvükön vizsgázzanak. Ami pedig a tételek készítését és kiküldését illeti, az 1984 szeptemberében alkalmazott módszer lesz érvényben. Nesze semmi, fogd meg jól! Úgy válaszoltak, hogy nem válaszoltak. Pont arra nem válaszoltak, amit kérdeztem. De az egyetemet valamilyen úton értesítették, hogy van itt egy ugráló ember. Mert nemsokára Nicolae Both párttitkár közölte velem, hogy az egyetemi pártbizottságban kifogásolták, hogy én memorandumokat küldök a minisztériumba. Ő erre azt válaszolta, hogy nem tudja miről van szó, de én jó munkatársa vagyok, és megbízik bennem. Ezzel a dolog látszólag elsimult, háttérmozgások még lehettek, de azokról nem tudok.
Tantervek, álláskeretek
1989 előtt a tanügy nagyon centralizált volt. Az egyetemi tanterveket (amelyek a tanított tárgyak listáját tartalmazta félévekre lebontva) a minisztériumból kaptuk, de a tantárgyleírásokat (hogy egy adott tárgy mit tartalmaz) a tantárgyfelelős készítette. Mivel nálunk csak nagyon ritkán fordult elő, hogy ugyanazt a tárgyat többen is tartották, ezért a tantárgyfelelősnek nem kellett egyezkednie mással. Időközönként előfordult, hogy összehangoltuk a tárgyak tartalmát, hogy ne ismétlődjenek anyagrészek. Ennek ellenére ilyesmi előfordult. Emlékszem, én diákkoromban legalább három tárgy keretében is tanultam a vektortér fogalmát és tulajdonságait. Arra nem emlékszem, hogy a minisztérium ellenőrizte volna valaha is a tantárgyleírásokat. Ebben nagy volt a szabadságfokunk. A matematika és informatika karon 1989 után sem kötelezett senki arra, hogy a magyar nyelvű előadások másolják a románt, még akkor sem, amikor közös akkreditáció volt. Az álláskeretek (ezekben szerepelt az, hogy ki mit és milyen mennyiségben tanít) elkészítése mindig a tanszékvezető feladata volt, de nálunk ezt a tanszékvezető mindig a tanársegédekre bízta, ő csak utasításokat adott és ellenőrzött. Ennek nagy előnye volt, hogy amikor tanszékvezető tanárokká nőtték ki magukat, a tanársegédek tudták, mi fán terem az álláskeret. Más karon ez nem mindig volt így, ezért sokszor meggyűlt a bajuk az álláskeretek megfelelő elkészítésével. Akkoriban ezeket az álláskereteket a rektor személyesen vitte fel a minisztériumba, ahol ellenőrizték, és ha megfelelők voltak, jóváhagyták. A tantervek alapján már júniusban elkezdtük az álláskeretek készítését, de ezek csak szeptemberben váltak véglegessé. Emlékszem egy évre az 1980-as években, amikor tanévkezdéskor még nem volt sem jóváhagyott tanterv, sem álláskeret. Ez utóbbit az előző év tanterve alapján készítettük el, és úgy kezdtük el az évet. Néhány hét után kaptuk meg a tantervet, amely nem volt azonos az előző évével. Mindent át kellett dolgozni, bizonyos tárgyakat menet közben másokra cseréltünk. Ez egyetlen egyszer történt meg. Különben a tantervek nem módosultak túl gyakran, sokszor évekig változatlanok maradtak.
Ma már teljesen más a helyzet. A tantervet és az álláskeretet nem kell láttamoztatni a minisztériummal, ezeket úgy kell elkészíteni, hogy teljesítsék az akkreditációs követelményeket. Ezért a különböző egyetemeken az azonos nevű szakok tantárgyainak listája lényegesen különbözhet. Az akkreditációs hatóság megadja, hogy milyen tárgyaknak kell feltétlenül szerepelniük a tantervben, a többi választható egy megadott listából, de néha szabadon is. A szakokat és az intézményt is ötévenként újra kell akkreditáltatni. Ez nagy teher az egyetemeknek, hisz mivel a szakokat nem egyszerre akkreditálják, állandó akkreditációs folyamatban vannak, ami kemény adminisztrációs munkát jelent, és anyagilag is megterheli az intézményeket.
Milyen számítógépeken dolgoztunk
A következőket elborzadás végett írom, hogy ha valaki túl fiatal (és véletlenül idetéved, aminek igen csekély a valószínűsége, de nem nulla), lássa, milyen elképesztően sokat fejlődött az informatika az elmúlt ötven évben.
Számítógépet először 1970-ben láttam, amikor negyedévesen nyári gyakorlaton három hetet a kolozsvári Számítási Intézetben töltöttünk. A DACICC-1 (a rövidítés feloldása: Dispozitivul Automat de Calcul al Institutului de Calcul din Cluj – A Kolozsvári Számítási Intézet automatikus számoló eszköze) teljesen eredeti tervezésű és megvalósítású számítógép volt. Szerény képességű gép, de működött. Arra emlékszem, hogy a nim játékban majdnem mindig megvert bennünket. Első nap mindig a gép nyert, de aztán próbáltuk elemezni a játékot, és néha (ha mi kezdtünk) sikerült megverni. Később ismertem meg a játék elemzését: aki ismeri a játékot, és kezd, az mindig nyerhet. Tanultuk ennek a számítógépnek a programozását is gépi kód szintjén, mert csak ez volt lehetséges. Nyolcas számrendszerben kellett írni mindent. Odáig nem jutottunk el, hogy programjainkat futtassuk is a gépen. Gondolom, ez azért is történt, mert a gép sokszor szorult karbantartásra, és a használt leporelló (amely az eredmény kiírásához kellett) nem volt olcsó és könnyen beszerezhető, ezért spóroltak vele.
Egy év múlva már volt szerencsém IRIS 50-es gépen programozni FORTRAN, COBOL és ASSIRIS nyelven. Románia akkor vásárolta meg a francia IRIS 50 számítógép szabadalmát, és 1989-ig FELIX C-256 néven gyártották és forgalmazták. Az IRIS 50 hasonló volt az IBM 360-hoz, valamivel egyszerűbb, és talán kevésbé hatékony. A 256 arra utal, hogy központi memóriája maximálisan 256 KB volt. De a legtöbb gépet csak egy blokkal szállították, azaz 64 KB volt a kapacitása. Ilyen gépet kapott az egyetem is 1975-ben, amikor megalakult az egyetemi számítóközpont. Nemrég egy előadáson elmondtam ezt, és az egyik diák azt hitte, hogy rosszul mondtam, és kijavította, hogy 64 megabájt. Alig akarta elhinni, hogy nem tévedtem. Ezt a számítógépet a hozzátartozó perifériákkal együtt egy klimatizált teremben helyezték el, amely a Tanítók Háza földszintjének negyedét foglalta el. A programot és az adatokat lyukkártyán vittük be a gépbe (de lehetett papírból készült lyukszalagot is használni erre a célra), az eredményt nagy méretű leporellószerű papírra nyomtatta, csak ékezet nélküli nagy betűket használva. Az 1980-as évek elején kaptunk PDP 11-szerű, de szintén román gyártmányú miniszámítógépeket, amelyek használata már kényelmesebb volt (Coral, Indepent). IBM PC személyi számítógépet
csak 1990 januárjában láttunk. Egyik kollégánk, aki Humboldt-ösztöndíjjal két évet töltött Németországban, kapott ajándékba a karunk részére egy IBM PC számítógépet, de azt 1989 nyarán a borsi határállomáson elvették tőle, és minden közbenjárás ellenére – bár nagyon jó kapcsolatai voltak minden szinten – csak már a változások után, 1990 januárjában kaphattuk meg. Amikor egyetemre jelentkeztem, két dolog érdekelt: az atomfizika és a számítógépek. Mivel atomfizika szak csak Bukarestben volt, lemondtam róla. Nem döntöttem rosszul. Az informatika (Romániában már 1971-től így nevezték francia mintára az akkor Magyarországon még számítástechnikaként emlegetett új tudományt) hihetetlen fejlődésen ment át, állandóan kellett tanulni, és kell ma is. Az 1970-es években még senki sem jósolta meg annak a 10 százalékát sem, ami ma van ebben a tudományban. Talán csak a költő sejtette meg ezt:
Világkönyvtár! most már ő dönt a tegnap és holnap nagy vitáján mindent tud mindent helyettesít és tizenhét teremben betűrendben megszerkeszti Anavi Ádám ígért és elképzelt verseit mindent amit a világon máig írtak és írni fognak legyen az vers regény kiejtés-gyűjtemény vagy interplanetáris űrhajóknak közlekedési tervezet. Anavi Ádám (1909–2009) verse Folytatás a következő Szempontban Jegyzetek: 6 Pál Árpád (1929–2006) matematikus, csillagász, egyetemi tanár, 1985–1989 között rektorhelyettes, parlamenti képviselő, az Államtanács alelnöke. 7 Mi akkor a következő formában játszottuk. Volt három, 3, 5 és 7 gyufából álló csomó, egy lépésben a két játékos felváltva bármelyik csomóból akárhány gyufaszálat elvehetett. Az vesztett akinek az utolsó szál gyufa maradt. 8 1 KB (kilobájt) = 1024 bájt = 8192 bit 9 1 MB (megabájt) = 1024 KB
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Életút a Cambridge-nek álmodott egyetemen
Dr. Feszt György marosvásárhelyi professzort a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Születésnapi ajándékként is kapta a kitüntetést, hiszen idén szeptemberben töltötte 90. életévét. A kitüntetéssel a farmakológia területén kifejtett hosszú munkásságát értékelték. A nyugalmazott professzorral az indulásról, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről, a homeopátiás készítményekről és a helyes gyógyszerhasználatról beszélgettünk.
– Mi vonzotta az orvosi pályára?
– Apám orvos volt, majd 1945-től egyetemi tanár, egy időben a marosvásárhelyi orvostudományi egyetem dékánja, majd halála előtt pár évig rektora. Az 1872-ben alapított és a Ferencz József nevét viselő kolozsvári egyetemen – amely Magyarország második egyeteme volt – tanult s fiatal tanársegédként dolgozott. 1919-től kezdve gyakorló belgyógyász és röntgenorvos volt, az egyik első erdélyi röntgenológus, aki még a tudományág nagyjainál tanult. Amikor 1945-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem orvosi kara átköltözött Marosvásárhelyre, a karnak ő lett a dékánja, Csőgör Lajos professzor volt a rektor. Apám aránylag fiatalon, 63 éves korában halt meg. Jómagam a Kolozsvári Református Kollégiumba jártam elemi és középiskolába 1932 és 1944 között. Ma is szeretettel és tisztelettel emlékezem középiskolai tanáraimra. Az akkori kollégiumnak olyan erős tanári kara volt, hogy 1945 után többen egyetemi tanárok lettek. Középiskolában nagyon érdekelt a kémia. Esténként mindig az apám rendelőjében, az ő íróasztala mellett tanultam. A könyvespolcról elővettem egy-egy orvosi könyvet, atlaszt, nézegettem az ereket, az idegeket, így aztán az orvosi felé irányultam.
– Az orvosi pálya egy sajátos területén, a farmakológián kötött ki. Miért döntött a gyógyszertan mellett?
– 1950-ben végeztem el az orvosi egyetemet. Az orvostudományi szakmák közül elsősorban a kémia érdekelt, és későbbiekben sem vonzott igazán az orvosi gyakorlat. Fiatalon klinikán is dolgoztam, de az 1949–50-es tanévtől megragadtam az egyetem gyógyszertani, vagyis farmakológia tanszékén. Megjegyezném, hogy a farmakológia nem tévesztendő össze a gyógyszerészettel. A farmakológia orvosi szakma: azzal foglalkozik, hogyan hatnak a gyógyszerek a szervezetben. Ezzel szemben a gyógyszerészet a gyógyszerek készítésével és fizikai-kémiai összetételével foglalkozó tudományág.
– Munkássága során többek között az idegrendszerre ható gyógyszerek és a gyógynövények hatását is kutatta. Az ötvenes években mennyire volt fejlett a pszichiátria?
– Ez az orvostudomány különösen érdekes terület volt, mert az ötvenes évek táján – amikor a gyógyszertanra kerültem – óriási haladás történt az idegrendszerre ható gyógyszerek kifejlesztése terén. Akkor jelent meg a pszichofarmakológia, a lelki életre ható modern gyógyszerek csoportja, amely forradalmasította az elmebetegségek kezelését. A nyugtató hatású neuroleptikumok megjelenésével nem kellett a nyugtalan elmebetegeket tartósan bezárva tartani, mert megfelelő gyógyszeres kezeléssel otthon, családi körülmények között is gondozni lehetett őket. A pszichofarmakológia kifejlődésének az időszakában mindez nagyon érdekelt. Főként azt vizsgáltam, hogy az új szerek a vegetatív idegrendszeren keresztül miként befolyásolják a különböző szervek működését, a vérnyomást, a szívműködést és az anyagcserét. A farmakológia határterület a klinikai és az állatkísérletes orvostudomány között. Ma már két ága van: az experimentális, állatkísérletes és a klinikai. Ez utóbbi a beteg szervezetben vizsgálja a gyógyszerek hatásmechanizmusát. A gyógynövények közül főleg a vizelethajtókat vizsgáltam. Obál Ferenc professzor tanítványaként és később munkatársaként kezdtem tudományos kutatómunkát végezni.
– Évtizedeket töltött a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Hogyan élte át a változásokat, és milyen esélyt lát az önálló magyar kar megalakulására?
– 1945-ben Kolozsváron két egyetem működött: a korábban Ferdinánd király, majd a világhírű román tudós, Victor Babeş nevét viselő egyetem és a magyar egyetem, amely 1945-ben vette fel Bolyai nevét. A két egyetem intézetei jól megfértek egymás mellett, mígnem 1960-ban megtörtént az egyetemek egyesítése. Az orvoskarnak klinikákra volt szüksége, de a kolozsvári klinikákon a magyar orvoskar nem kapott helyet. Ezért kerestek egy másik várost a működéshez. Végülis Marosvásárhelyben állapodtak meg, ahol megfelelőnek tartották az üresen álló egykori hadapródiskolát és a körülötte levő gyönyörű parkot. A fáma szerint Ludány professzor azzal a felkiáltással tért vissza Marosvásárhelyről Kolozsvárra, hogy az új egyetem olyan lesz, mint a Cambridge. Eldőlt, hogy az orvoskar átköltözik Marosvásárhelyre. Az 1948-as tanügyi reform az orvoskarokat leválasztotta a tudományegyetemekről és önálló orvosi és gyógyszerészeti egyetemekké alakította át, így a vásárhelyi kar is Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté alakult. Ez eredetileg magyar tannyelvű egyetem volt, ahogy a Bolyai Tudományegyetem is. 1962-ben lett kétnyelvű az oktatás, olyan módon, hogy az előadások mind a két nyelven folytak, de a gyakorlatok csak románul. Ez azt jelentette, hogy a gyakorlatvezető tanársegédi kar számottevően bővült román kollégákkal. Nem szerveztek külön román és magyar kart, hanem egy fakultás keretében folyt a kétnyelvű oktatás. A hallgatóságban általában fele-fele volt a magyarok és a románok aránya. Mivel a gyakorlatok román nyelven folytak, a tanársegédi utánpótlás román irányban fejlődött jobban, a magyar anyanyelvű tanszemélyzet, az előadók utánpótlása gyengült. A jelenlegi oktatási törvény multikulturális egyetemnek tekinti a MOGYE-t. Azt írja elő, hogy a multikulturális egyetemeken önálló karokat, fakultásokat lehet szervezni. A vásárhelyi egyetem vezetősége az oktatási törvény lehetőségét figyelmen kívül hagyja, és emiatt nem alakult meg külön magyar és román nyelvű kar. A magyar nyelven történő oktatás háttérbe szorult, a magyar nyelven oktatók számaránya lecsökkent. A magyar oktatók érvényesíteni szeretnék a tanügyi törvénynek azt a kitételét, hogy önálló kart alakítsanak, de a jelenlegi vezetőség ebben egyelőre nem partner.
– A gyógyszeripar nagyon gyorsan fejlődik és valóságos nagyhatalommá vált a világpiacon. Hogyan vélekedik erről?
– A 19. század végén, amikor megjelentek a szintetikus, nem növényekből származó gyógyszerek, a gyógyszervegyészet egyre gyorsabb ütemben fejlődött. Az ötvenes évektől háttérbe szorult a gyógyszertárakban történő gyógyszerkészítés, amikor az orvos által előírt anyagokból állít elő gyógyszert a patikus. Ma a gyógyszertárak többsége csak az iparilag gyártott készítményeket kínálja. Marosvásárhelyen is aránylag kevés az olyan gyógyszertár, ahol készítenek is gyógyszereket. A gyógyszervegyészeti ipar a vegyiparágak közül az egyik leggyorsabban fejlődő és legjobban jövedelmező üzletág lett. Az előállított készítmények többsége úgynevezett generikus készítmény: a különböző vállalatok egy korábban sikeressé vált vegyi anyag licenszét megszerezve állítják elő. Ezeknek a gyógyszereknek ugyanaz az összetétele, mint az eredetileg kifejlesztett régi gyógyszeré. Ezért van az, hogy sok gyógyszerkészítő cég világszerte bizonyos hatóanyagú gyógyszert kínál más-más néven.
– Mi a véleménye a homeopátiás készítményekről?
– Szerintem ez egy túlhaladott tanítás. Hahneman – aki ezt az irányzatot létrehozta – abból a feltevésből indult ki, hogy az anyagok hígításával erősödik a hatásuk. Emiatt olyan mértékű hígításokig is elment a homeopátia, ami bizonyítottan hatástalan. A farmakológia képviselői a homeopátiás készítményeket nem tartják értékesnek. Egy előnyük azonban biztosan van: nem ártanak. A homeopátia irányzata arra késztette az orvosokat, hogy gondosabban figyeljék a beteget, a tüneteket. Az orvostudomány a középkortól kezdve nagy elméleti háttérrel is rendelkezett: teóriákat állítottak fel a betegségekről, amelyeket aztán sorra megdöntöttek. A homeopátia a betegségek pontosabb megismerésében segített, de a mai orvoslás nemcsak a tüneteket kezeli, hanem próbálja felfedni és leküzdeni a betegségek okait is.
– Szakemberként, kutatóként mit tanácsol azoknak, akik kételkednek a gyógyszerek hatásában, félnek a mellékhatásoktól vagy éppenséggel túl sok gyógyszert fogyasztanak?
– Az arany középút a helyes! Egyaránt helytelen a gyógyszerek túlzott használata és a gyógyszertől való teljes idegenkedés. Vannak életmentő gyógyszerek. Fontos szempont, hogy az orvos tanácsára szedjünk gyógyszert, és nem a barátnő vagy az ismerősök által ajánlott készítményeket és adagokat. Nincs olyan gyógyszer, amelynek ne lenne mellékhatása is. Általában minél nagyobb az adag, annál több mellékhatás jelentkezhet. Vannak kedvező mellékhatások is: egy gyulladáscsökkentő szernek a fájdalomcsillapító hatása például hasznos mellékhatás. De lehetnek veszélyes vagy káros mellékhatások is. Ezért fontos, hogy az orvos utasításait betartsuk, s figyeljünk az egyén sajátos gyógyszerérzékenységére is.
– A Magyar Érdemrend tisztikeresztjével több évtizedes munkásságát értékelték. Mennyire elégedett szakmai pályájával?
– Nagy megtiszteltetésként vettem át a magas állami kitüntetést, nagyon örültem annak, hogy mind a kutatásban, mind az orvosképzés terén végzett tevékenységemet Magyarországon is ismerik és értékelik. Évtizedeken keresztül arra törekedtem, hogy mindkét területen jó eredményeim legyenek.
Feszt György
Kolozsváron született 1925. szeptember 15-én. 1950-ben végezte el a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, s a farmakológiai tanszéken kapott tanársegédi állást Obál Ferenc professzor mellett. 1963-ban lesz az orvostudományok doktora, a gyógyszertan egyetemi tanára. Mintegy nyolcvan dolgozata jelent meg hazai és külföldi szaklapokban a gyógyszerhatástanról, kutatta az idegrendszerre ható gyógyszerek és gyógynövények hatását. Társszerzője az 1964-ben kiadott Farmacologie című tankönyvnek. Nyugdíjazását követően az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának élén tevékenykedett, az egyesület vezetősége 2005-ben Mikó Imre-emléklappal ismerte el kiemelkedő teljesítményét, a Magyar Tudományos Akadémia 2011-ben az Arany János-díjjal és -éremmel tüntette ki.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Megtisztulást sürget az utca immár Erdélyben is
A nagyszabású fővárosi tiltakozáshoz csatlakozva több ezren vonultak utcára a nagyobb erdélyi városokban, hogy egyértelműsítsék: Victor Ponta lemondásával senki nem elégszik meg, a politikai osztály teljes megtisztulását, szakértői kormányt akarnak, és a parlament létszámának a csökkentését sürgetik.
Kolozsváron szerdán több száz gyertyát gyújtottak meg a Mátyás-szoborcsoport talapzata előtt a tiltakozás résztvevői, majd letérdelve, egyperces néma csenddel emlékeztek meg a pénteki bukaresti tragédia áldozatairól.
Az előző napi megmozduláshoz képest ezúttal a tömeg folyamatosan duzzadt: 18 óra körül a Főtéren még „alig” pár százan fagyoskodtak, az egyetlen hangosbeszélővel felszerelkezett résztvevő javaslatára azonban a tüntetők a Deák Ferenc (Eroilor) utca felé indultak el, s a kormányhivatal épülete elé érve már körülbelül négyezren skandálták az „Uniţi salvăm toată România” (Együtt megmentjük Romániát) és „Vrem spitale, nu catedrale” (Kórházakat akarunk, nem katedrálisokat) rigmusokat.
A tüntetők miatt a teológia és a prefektúra közötti téren teljesen megbénult a forgalom, a Kossuth (December 21.) utcában legalább 15 autóbusz várta, hogy behajthasson a spontánul elfoglalt körforgalomba. Egy petárda is robbant a helyszínen, amit hangos füttykoncert és „Fără violenţă” (Erőszak nélkül) skandálás követett. Látszólag senki sem lepődött meg azon, hogy a petárdát az Universitatea futballklub egyik fehér-fekete sálat és csuklyát viselő szurkolója dobta az intézmény bejárata elé.
„Ezek mindig mindent elrontanak” – jegyezte meg később egy baráti társasággal vonuló hátizsákos fiatal lány, miután egy hasonló szurkolói sálat viselő kopasz fiatalember a polgármesteri hivatal felállványozott tornya előtt is meggyújtott egy durranót. A tömeg egyébként is meglehetősen színes volt: a többségben lévő román és magyar diákok mellett külföldi egyetemisták, kisgyerekes szülők és idős helybéliek is vonultak.
A „változás sétája” – ahogy a résztvevők nevezték – 20 óra körül az Diákművelődési Ház felé folytatódott, ahol az ortodox pátriárkának – „Daniel, Daniel, du-te după Viorel” (Daniel, mondjál le, mint Viorel) –, és minden parlamenti képviselőnek – „Nu puteţi fura, cât putem vota” (Nem tudtok anynyit lopni, amennyit szavazni tudunk) – is üzenni kívántak. A kolozsvári rendezvény 22 óra előtt néhány perccel a Mátyás-szoborcsoport előtt ért véget, ahol csütörtöki lapzártánk után is több százan gyűltek össze.
Vásárhely lassan „ébredt” fel
A marosvásárhelyiek három napig a virágóra körül csendben, gyertyagyújtással emlékeztek meg a bukaresti Colectiv klubban elhunytakról, szerdán azonban már mintegy ezerötszáz fős tömeg tüntetett, akiknek tagjai eltökéltnek tűntek, hogy a következő napokban is folytatják a tiltakozást. A kezdeményezők azt állítják: addig folytatják a tüntetéseket, míg technokrata, szakemberekből álló kormány nem alakul.
Bár az egyik országos hírtelevízió szerdán este hetvenezer tüntetőről számolt be országszerte, a híradásokban nem esett szó Marosvásárhelyről. Pedig szerda este 19 órakor már szép számban gyülekeztek az emberek a virágóra körül. Többségük román ajkú fiatal volt.
A későbbi felvonulás során azt is megtudtuk: az orvosi egyetem diákjainak legalább egynegyede utcára vonult. Mintegy húszpercnyi várakozás, álldogálás után megérkeztek az első trikolórok, majd a hangadók egy csoportba tömörülve kezdték „ébresztgetni” a virágórát körbeállókat. „Toate partidele fură prin rotaţie” (Minden párt szerre lop), „Uniţi salvăm toată România” (Együtt megmentjük Romániát), „La puşcărie, cu toţii la puşcărie” (Börtönbe, mindenikükkel börtönbe) – ilyen és hasonló rigmusokat skandáltak a résztvevők, s közben a román himnuszt is többször elénekelték.
Ezt követően a tömeg a prefektúra elé vonult, ahol megismételték a korábbi repertoárt, majd a Kultúrpalota felőli oldalon többen is elindultak visszafelé. „Nu staţi în balcoane, că muriţi de foame” (Ne üljetek az erkélyeken, mert éhen haltok), „Dacă vă pasă, nu staţi acasă” (Ha érdekel, ne maradjatok otthon) – ezek voltak azok a rigmusok, amelyek aztán a fél tíz utánig tartó tüntetésen újból és újból felcsendültek.
Füttykoncert a pártszékházak előtt
Vásárhely főterén végigvonulva a fiatalok megálltak az Apolló palota előtt, a román pártok székhelyeinél, ahol percekig tartó füttykoncertet adtak, majd folytatva útjukat, a Szentgyörgy utcai kórháznál még erősebben hallatták hangjukat, de a néhány tíz méterrel odébb álló mentőt megtapsolták, és azt kiabálták: „Eroi in halate” (hősök fehér köpenyben).
A jellemző módon román fiatalok alkotta tömegben érdekes magyar nyelvű megjegyzés ütötte meg fülünket: „Soha nem gondoltam volna, hogy noua dreaptás fiatalokkal fogok együtt tüntetni” (A Noua Dreaptă – Új Jobboldal elnevezésű anarchista szervezet több magyarellenes megmozdulást is szervezett – szerk. megj.). Tény, hogy a rendezvényen több olyan fiatal is megjelent, aki az említett szervezet címerét viselte.
A tömeg később végigvonult a József Nádor (Victor Babeş) utcán, majd a „Hoţii, hoţii” (Tolvajok, tolvajok) rigmust skandálva kikanyarodott a Vársétányra, és ezzel szinte egy időben rázendített a román himnuszra.
Mintegy zárómozzanatként a több száz fős tömeg a Bernády-szobor mellett letérdelt, és egy perc néma csenddel adózott a tragédiában elhunytak emlékének, majd skandálva köszönték meg a csendőrök munkáját.
Gyergyai Csaba, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (4.) (Ötvenhat Erdélyben Bibó László golgotajárása)
Bibó László Apácán született 1939. február 26-án. Vesszőfutása azt bizonyítja: már elsőéves teológusként a Securitate célkeresztjébe került.
Mindössze tizenhét éves volt (1956-ban a X. gimnáziumi osztály elvégzése után érettségizhettek – T. Z.), amikor a Securitate kifogta a Kolozsvárról 1956. november 13-án a „Sztálin tartományban élő Bibó Mátyásnak, Apáca község, Nagy utca 319. szám alá” küldött levelét.
„Magyarországon folytatódnak a harcok. Közel 100 ezer halottról van eddig tudomásunk. Nálunk még nem történik semmi. Az itteni román lakosság minduntalan ellentmond a magyaroknak. A Victor Babeş Egyetem fölfegyverkezett, de ez még egyelőre nem jelent semmit.” – áll a levélben.
Bibó László ellen azonnal megfigyelési dossziét nyitottak. A teológusok követésére „szakosodott” Ioan Onac hadnagy intézkedési tervet dolgozott ki: „Azonnal ellenőrizni a fegyverekkel kapcsolatos állításokat! Az ügynököt oda kell irányítani, hogy tisztázza: honnan tudja az illető (Bibó László – T. Z.), hogy a Victor Babeş Egyetemen fegyverkeznek?”
Bibó László és Veress Károly evangélikus teológusok elleni nyomozásról a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatóságának egyik, 1958. február 18-án keltezett dokumentuma tájékoztat: „A rendelkezésünkre álló adatokból kitűnik: fent nevezettek aktív szerepet vállaltak az 1956 novemberében Mózes Árpád által kezdeményezett ellenséges tevékenységben, amit a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatói folytattak. Ugyanakkor az adatokból az is kitűnik: fent nevezetteknek tudomásuk volt egy Sztálin tartományi ellenforradalmi szervezetről, amelynek szálai a feltételezések szerint Kolozsváron is megtalálhatóak, és amelynek ők is tagjai.” A követési dosszié az időközben már felgöngyölített, Brassó központú Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete – EMISZ – és a kolozsvári evangélikus teológusok kapcsolatát, illetve tagságát igyekezett kideríteni: „Kik a tagjai ennek a szervezetnek, a megnevezettek milyen szerepet játszottak és milyen tevékenységet fejtettek ki ebben a szervezetben? Létezik-e ehhez hasonló szervezet Kolozs tartományban, ha igen, kik rakták le az alapjait, és kik a tagjai?”
Végül Bibó Lászlót és Veress Károlyt valójában nem a brassói EMISZ tagjaként, hanem evangélikus hallgatóként ítélték el. Az „összekeverés” hátterében egy 1958. március 10-ei, „Pavel ügynöktől” származó, a brassói állami magyar gimnázium sorsát megpecsételő jelentés állt: „1955 és 1956 között a sztálinvárosi (brassói) 4. számú középiskola tanulóit néhány tanár, különösen a nagy népszerűségnek örvendő Szikszai (Szikszay – T. Z.) Jenő magyar szakos tanár, nacionalista, transzilvanista szellemben nevelte. Szikszai (…) nacionalista szellemben mutatta be a Rákóczi által vezetett kurucok függetlenségi harcát. Az 1955–56-os tanévben kihagyta a tananyagból a szovjet és az 1919-es (magyar) proletárdiktatúra emigráns költőit, helyettük olyan dekadens költőkről adott elő, mint Tóth Árpád, Kafka Margit és Illyés Gyula. (…) A Magyar Népköztársaságban 1956 őszén történt események után Szikszai találkozott a forrással, és azt állította, hogy a hajdani „moszkovita” disszidens írók, mint Háy Gyula és Aczél Tamás képviselik az igazságot. Azt állította, hogy a Bolyai Tudományegyetem tanárai közül csak Szabó (T.) Attila képvisel értéket, a többi a nullával egyenlő. Szikszai nacionalista szellemű nevelésének képviselői a következők: Sándor Balázs (unitárius teológusként az EMISZ-perben huszonöt év kényszermunkára ítélték), Gál Tibor (az EMISZ-szel való kapcsolata miatt nyolc év fegyházbüntetés), Fikker Ferenc református teológushallgató (tizenöt év börtönbüntetés), Bibó László teológushallgató.
Visszatérve Bibó Lászlóra, a III. éves evangélikus teológust Kolozsváron 1958. október 29-én tartóztatták le. A korábban tiltott határátlépésért három év és négy hónap börtönbüntetésre ítélt zárkaügynök november 10-én már részletes jelentésben számolt be Bibó László 1956. októberi-novemberi tevékenységéről: „A magyar egyetemi hallgatók nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel követik a magyarországi eseményeket, míg a tanárok egészen más magatartásról tesznek tanúbizonyságot, elfogadják az események »hivatalos« értelmezését”. (…) Azt beszélték a teológusok körében, hogy a Victor Babeş Tudományegyetem hallgatói fölfegyverkeztek, és arra kérték a magyar diákokat: vegyenek részt velük egy közös, a magyarországi egyetemisták harcával rokonszenvező utcai tüntetésen. Ez a felhívás azonban csak provokáció lett volna, ugyanis a valódi terv szerint a magyar hallgatók haladtak volna elöl, és amikor elérkeztek volna a Monostor negyedbe, a helyi (román) lakosok elölről, míg a román diákok hátulról támadtak volna. (…) Bibó néhány általa írt vers, például A magyar jellem című tartalmáról is beszélt. A(z elesett magyar forradalmárokért viselt) „gyászszalaggal kapcsolatosan Bibó azt állítja, hogy a magyarországi események során minden evangélikus teológus viselte, és hogy a református teológusoktól kapták. Azt, hogy ki osztogatta a szalagokat, nem tudja. Ő már szeptembertől kezdve kabátja hajtókáján fekete szalagot viselt, ugyanis meghalt a nagyapja. Ha nem jött volna közbe ez a személyes jellegű gyász, akkor is fekete szalagot viselt volna, ahogy a többiek a magyarországi események iránti együttérzés jeleként.” Mózes Árpád és társai perében Bibó Lászlót annak a beismerésére akarták rávenni: a Protestáns Teológiai Intézet diákjai „Erdély elrablásán, Magyarországhoz való csatolásán” ügyködtek. Az Erdély-diverzió, az Erdély elrablásának veszélyével való riogatás propagandája máig változatlanul hatásos: a magyar kártya kijátszásával akár ötpercenként félre lehet vezetni a románság jelentős részét! Mindmáig nem talált értő közönségre a románok kollektív emlékezetében Grigore Gafencu, Románia 1938 és 1940 közötti külügyminiszterének, Románia 1940 júniusa és 1941. június 21-e közötti moszkvai nagykövetének, a New York-i Szabad Románok Ligája alapító elnökének a magyar forradalom napjaiban megfogalmazott vallomása: „A budapesti fegyveres felkelés sokkal inkább, mint a lengyelországi események, megmutatta azt, hogy lehetetlenség békés megegyezés a megszállt országok és a szovjet megszállók között. (…) Ennek a harcnak a tétje pedig nem csupán a mi országunk sorsa, hanem Európáé, az egész szabad világé.”
Bibó Lászlót „a fennálló társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával állították hadbíróság elé: kilenc év börtönbüntetésre ítélték. Előbb a Securitate kolozsvári börtönében, majd Szamosújváron raboskodott. 1959. október 1-jén a Brăilai Nagyszigetre vitték, ahol a stoeneşti-i, salciai, grădinai megsemmisítő munkatáborokban dolgozott. Innen szabadult 1963. január 29-én. Gödri-Oláh János mellett ő a másik evangélikus teológushallgató, akinek nem engedték tanulmányai folytatását. Előbb az apácai erdőgazdálkodási hivatalnál, majd a Kovászna Megyei Legelőgazdálkodási Hivatalnál, a bodoki mezőgazdasági gépesítési állomáson dolgozott. A Kovászna Megyei Pénzügyi Igazgatóság tisztviselőjeként vonult nyugdíjba. Sepsiszentgyörgyön élt, néhány évvel ezelőtt itt hunyt el.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Illúziók kora, és ami utána jön
Gondolatok a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és jövőjéről
Megjelent a Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen 1945–1959 című kötetünk.* A kötetben szigorúan csak a címben jelzett tárgyat vizsgáltuk, de a kötet megírása, szerkesztése közben bennem több általános, a kötet szűken vett témájához nem kapcsolódó, a romániai magyar felsőoktatás múltját, helyzetét és jövőjét illető gondolat is megfogalmazódott. Ezeket a gondolatokat próbálom most röviden, vázlatosan összefoglalni.
A második világháborút követő években kétségtelen, hogy a baloldali erdélyi magyarok nagyobb része hitt abban, hogy itt végre, a baloldali szolidaritás talaján, a nemzetiségi kérdés is megnyugtató megoldást nyer. Ez nemcsak egyszerű illúzió volt, hanem ezt az álláspontot – legalábbis az illúziót erősítendő – számos külső jel is igazolta. Ide tartozott a Nemzetiségi Statútum, amely a kisebbségi jogok széles körét biztosította, a Magyar Autonóm Tartomány 1952-es létrehozása és mindenekelőtt az egyetemi kérdés rendezése is, Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem, Marosvásárhelyen az Orvostudományi Egyetem formájában.
Az, hogy ezek a megoldások hosszú távú rendezését biztosítják a kisebbségi kérdésnek, ténylegesen illúziónak bizonyult. Hithű magyar kommunisták, mint Demeter János jogászprofesszor bebörtönzése és meghurcolása, a Magyar Népi Szövetség más vezetőivel együtt, már az ötvenes évek legelején elkezdődött. A visszalépés, a visszafejlődés az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom leverését követően pedig felgyorsult. 1959-ben a Bolyai Tudományegyetemet a Kolozsvári Victor Babeş román egyetemmel történő, pártvonalon eldöntött és kikényszerített egyesítés formájában felszámolták. A Magyar Autonóm Tartományt 1960-ban átszervezték, majd 1968-ban végleg megszüntették. A magyar baloldali elit által vizionált erdélyi internacionalista „pAradicsom” összeomlott.
* Veress Előd-Kokoly Zsolt: Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen (1945-1959)
Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 30. (részletek)
Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt.
A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára.
Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el.
Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát.
Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel.  Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe.  Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván  született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul. 
Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt  Ioan Gyuri Pascu játszotta.
Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként.
Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki. 
Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról. 
A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját. 
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban  nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika.  A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A meghódított gyarmat?
Nem tudom, az RMDSZ mennyire átgondoltan importálta magyarhonból a jelszót, miszerint „mentsük meg Kolozsvárt (s a többi nagyvárost) Bukaresttől”. Mert ami ott megy Brüsszellel, itt másképpen hangzik Bukaresttel szemben. Lehetett volna fogadni, hogy a román nacionalisták Erdély elvesztéséért kezdenek mindjárt jajongani. Úgy is lett!
Pedig alapjaiban véve nem erről van szó, a romániai magyarok szövetsége jó ügyet akar ezzel szolgálni. Tényleg le kellene építeni a túlzott központosítást. Ezt azonban éppen a centrum nem akarja, mert Ion I. C. Brăteanu liberális miniszterelnök, látva a regáti területek gazdasági lemaradását, már Erdély annektálása után kimondta, hogy a fejlett országrészek támogassák a szegényebb tájakat. Ez égi manna volt a királyi Románia számára, hiszen az amúgy is gyenge gazdasága romokban hevert!
Vitték is Erdőelve megtermelt értékeit más vidékekre. És viszik ma is. A száz év alatt csak annyi változott, hogy e „szegény” vidékek lakói hozzászoktak a kapotthoz, az adok-ot pedig nem ismerik. Nem is dolgoznak, csak tessék-lássék módon. 
„Általában az erdélyi és bánáti románok a gazdasági erejük növelése helyett sokkal rosszabb helyzetbe kerültek, mint a múltban voltak… Vegyük csak a viszonylag gazdag Temes vidékét. Erről a vidékről az állam évente mintegy 5–6 milliárdot vesz be. És tudják, mennyi marad helyben a milliárdokból közigazgatásra, kultúrára, gazdaságfejlesztésre, egészségügyre stb.? 200 millió.” A fentieket nem én írtam, hanem Iuliu Maniu, mégpedig a II. Károlynak küldött, Erdélyt sirató levelében. Ez most sincs másként. Még akkor sem, ha Bukarest adja a legtöbb pénzt a büdzsébe.
Jelenleg a 25,5 milliárd euró bevételből csak 6,5 kerül kiosztásra, 15 megyének adnak több pénzt, mint amennyit bevesznek tőlük. Többségük moldovai, olténiai, munténiai. Még Székelyföldnek sem osztják vissza az itt megtermelt summa egészét, Kolozs, Temes és Brassó megyéknek pedig még a felét sem. „Nem úgy értettem az egyesülést, hogy elvegyék jogainkat, elzárjanak kincseinktől, ellepjenek bennünket, és a régi Regát, valamint Erdély pártjainak önző politikusai meghódított gyarmatként kezeljenek.” Hát ezt sem én mondom, hanem Victor Babeş. De mondott ilyent Octavian Goga, Traian Vuia, Ioan Slavici is. Őket pedig alig lehetne románellenességgel vádolni.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A talajtantól a magyar nyelvű szakemberképzésig
Ezzel a címmel jelent meg nemrégiben dr. Jakab Sámuel könyve, amely búcsút jelent életének egy fontos fejezetétől. Attól a 23 évtől, amelyet az erdélyi magyar nyelvű főiskolai kertészeti képzés megalapozásának, kibontakozásának és irányításának szentelt, és amely alatt hozzájárult a Sapientia EMTE okleveles kertészmérnöki szakának beindításához. A 85 éves tudományos kutató, népszerű szakíró, az erdélyi talajok kiváló ismerője rendkívül gazdag életművének fontosabb eseményeit próbáltam meg egy hosszú beszélgetés nyomán összefoglalni. 
– Bevezetőként kanyarodjunk vissza a múltba! Az egyik legemlékezetesebb vidéki utamra Jakab Sámuel tanár úr ösztönzésére, az ő kíséretében és hozzáértő magyarázatát hallgatva mentem el. Megható volt látni ragaszkodását a Nádasi-patak keskeny völgyében fekvő kicsi faluhoz, Pipéhez, ezért először is e szoros kapcsolat eredetéről kérdeztem.
– Szásznádason születtem 1931-ben. Dédapámnak Nádason és Héturon volt birtoka. Nagyapám, aki a dicsői járás főszolgabírója volt, Nádason lakott, édesapám ott jött a világra. Székely gyökerekkel (Homoródalmás, Szentábrahám) rendelkező szüleim unitárius vallásúak voltak, ezért a Nádassal szomszédos Pipe unitárius egyházához tartoztunk.
– A szászok lakta faluban járt-e iskolába? 
– Édesapám szerette volna, hogy németül tanuljak, de amikor iskolakötelessé váltam, a német nyelvű felekezeti iskolában nem indult osztály, így a román tannyelvű állami iskolába kerültem, ahol kijártam a négy elemit. Abban az időben Nádas Dél-Erdélyhez tartozott, ahol csak két magyar gimnázium működött. A négy elemi után apám a nagyenyedi református kollégiumba szeretett volna beíratni, de éppen akkor nem indult ott sem évfolyam, s unitárius vallásom miatt a brassói római katolikus gimnáziumban is visszautasítottak. Édesapám az erzsébetvárosi román iskolában próbálkozott, de oda sem akartak felvenni, csak miután gyermekkori iskolatársa, a nádasi származású polgármester szólt az érdekemben. Öt éven át az erzsébetvárosi Timotei Cipariu főgimnázium diákja voltam. Mivel szerettem volna már végre magyarul tanulni, a tanügyi reformot követően Marosvásárhelyen a 2-es számú fiúlíceummá átalakított volt református kollégium kilencedik osztályába felvételiztem. 
– Hogyan sikerült a váltás?
– Már a jelentkezésnél, aztán a felvételi vizsgánál is gondok voltak. Magyarul otthon tanultam meg írni-olvasni, ezért a helyesírás nem ment a legjobban. Bár matematikából meg kellett kérdeznem a kulcsszavakat, végül jó jegyet kaptam. A magyar írásbelin kitűnő erzsébetvárosi franciatanárnőm összefoglalóját fordítottam le francia nyelvből. A szóbeliken is túlesve a 140 jelöltből bekerültem a 40 fiú közé, akiknek sikerült a felvételi vizsgája. Bentlakóként osztálytársaimtól tanultam meg a magyar helyesírást, cserében segítettem őket a román nyelv tanulásában. Az érettségi vizsgán már nem voltak problémáim. 
– Említette, hogy az egyetemi felvételi sem ment gördülékenyen.
– 1951-ben apám kuláksága miatt azt sem engedték, hogy vizsgára álljak. A tanulás helyett három év és három hónap katonaság következett Lupényban munkaszolgálatosként. Egy jóérzésű bánsági katonaorvosnak köszönhetem, hogy az érettségizett fiúkkal együtt felmentett a föld alatti munka alól. Az anyagraktárhoz és a fatelepre kerültem, ez idő alatt elvégeztem egy hat hónapos villanyszerelői, majd egy villanyszerelő-mesteri tanfolyamot, és később a bányavállalatnál villanyszerelőként dolgoztam. Még katonaruhában mentem el az újabb felvételi vizsgára a Victor Babeş Egyetem földtan-földrajz karának hidrológia szakára, amit már a kezdetektől átalakítottak fizikai földrajz szakká. Harmadéves koromban talajtanra és geomorfológiára szakosodtam.
– Mi indokolta a választását?
– Időközben megkedveltem a geomorfológiát, domborzattant, felszíntant. Ebben nagy szerepe volt dr. Bulla Béla Általános természeti földrajz című könyvének, ami egy kiválóan szerkesztett didaktikus kiadvány. Ebből készültem a geomorfológia-vizsgára. Annyira megszerettem Bulla Béla könyvét, hogy attól kezdve elköteleztem magam a geomorfológia és talajtan mellett. 
– Mi történt az egyetem elvégzése után?
– A Kolozsvári Területrendezési és Talajtani Hivatalhoz kerültem talajtani szakértőnek. Négy hasonló vállalat volt az országban, amelyek 1962-ben megszűntek, és a tartományonként létesítettek hasonló profilú hivatalokba osztották szét a négy központ szakembereit. 12-en választottuk Marosvásárhelyt, én voltam közöttük az egyedüli talajtanos. Nekem kellett az új vállalatnál létrehoznom és megszerveznem a talajtani osztályt. 
– Mi volt a feladata?
– A mezőgazdasági területek, talajok feltérképezése.
– Hol van a legjobb talaj megyénkben?
– Körvélyfája és Gernyeszeg területén a Maros első teraszán, valamint a Kis-Küküllő mentén Sövényfalva és Ádámos között, szintén a folyó első teraszán.
– Miért jók ezek a talajok? 
– Elsősorban a szemcseösszetételük, kötöttségük miatt. Középkötöttek, nem túl agyagosak és nem túl homokosak sem. Jó a víz és a levegő mozgása bennük. A jól szellőző, jó mikrobiológiai élettel ellátott talajoknak nagyon jó a tápanyagfeltáró képességük, és könnyen művelhetőek.
– Gondolom, hogy a talaj minősége ma is nagyon fontos annak, aki jó termést szeretne elérni. Ismerik-e, tudják-e vidékenként, hogy hol mit érdemes termeszteni?
– Vannak évszázados tapasztalatok, de tudni kell azt is, hogy egy-egy falunak 30-40-féle talaja is lehet. A Mezőség déli-délnyugati kopott, kopár lejtői például mezőgazdasági termelésre kevésbé alkalmasak, legfeljebb hüvelyes takarmánynövényt lehetne ott termeszteni, ami jól hasznosítja a meszes, kopár talajokat. Az északi és keletre néző lejtők hosszan elnyúlóak, és fekete, nagyon kötött, agyagos a talajuk. Nemcsak a sárga föld agyagos, a fekete is lehet az. Ahhoz, hogy a növény fel tudja venni a tápanyagot, minél morzsásabb talajra van szüksége.
– Mi volt a feladata a talajtani hivataloknak? Tanácsot adtak a „kollektív gazdaságoknak”?
– Eleinte községenként készítettük a talajtanulmányt és -térképeket, amelyek tartalmazták, hogy bizonyos növényeket hol jobb termeszteni. Hasonlóképpen a talaj javításának lehetőségeit is. Tanácsot adtunk, hogy melyik talajt mikor nem szabad, és mikor a legjobb szántani, hol, mikor kell például mélylazítást végezni, és hol nem. Mindezeket elmondtuk, leírtuk, ami minden téeszhez, állami gazdasághoz eljutott.
– És figyelembe vették?
– Nem mindig, mert parancsra kellett termelni, kampányok voltak. Ebben az időben sokat mérgelődtem, mert értelmetlen utasítások jöttek Bukarestből, én pedig próbáltam a saját belátásom szerint cselekedni, amiből sokszor kellemetlenségeim származtak.
– Jelenleg számíthat-e ilyen tanácsadásra az, aki tudományos szempontok alapján szeretne nagyobb területen gazdálkodni?
– Néhány hivatal működik még, de a felszerelésük nem mindig megfelelő, és a szakemberek száma is kevés.
– Visszaemlékszem, hogy a rendszerváltás után milyen kitörő örömmel vettük birtokunkba nagyszüleink egykori földterületeit, és ma kiderül, hogy képtelenek vagyunk gazdaságosan megdolgozni. Hogyan látta a rendszerváltás után, és hogyan látja ma a mezőgazdaság helyzetét Erdélyben, ahol egyre több a parlagon hagyott terület? 
– Annak idején sokat hadakoztam, hogy hagyják egyben a földeket, a gépeket, a felszerelést, és válasszanak egy szakembert, akiben megbíznak. A szakszerű közös műveléssel és értékesítéssel sokkal többre mentek volna. A korszerű új agrotechnikát nem lehet nadrágszíjparcellákon folytatni, a gépeket nem lehet kihasználni, a vegyszerezést elvégezni, mert egyik keskeny csíkban egyféle növény van, amelynek vegyszerezése árthat a másiknak, s ilyen helyzetben nem lehet korszerűen gazdálkodni. Az eredmény a megműveletlenül maradt területek, amit előbb-utóbb elkótyavetyélnek, s újra kialakul a nagybirtok. A válasz az volt, hogy hagyjam a kommunista prédikációkat, holott, ha nem volna az EU-s támogatás, ma még elkeserítőbb lenne a helyzet. 
– Közismert, hogy a későbbiekben egy új szakma, az oktatás vette át a főszerepet Jakab Sámuel életében. 
– A Gyümölcstermesztő és Kísérleti Állomáson töltött tíz év után, ahol talajjavító főmunkatársként dolgoztam, 1993-as nyugdíjazásomat követően kezdtem el óraadó tanári tevékenységem. Tíz évig a Dimitrie Cantemir Egyetem földrajz-történelem karán tanítottam, 1994-től a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem földrajz, geológia és ökológia szakos hallgatóinak oktattam magyar nyelven a talajföldrajzot, talajtérképezést, talajjavítást.
– Erre az időszakra esik az újabb kihívás, amely a korszerű mezőgazdálkodás egy másik fontos feltételére, a magyar nyelvű szakemberképzésre vonatkozott. 
– Az 1989-es változások után a magyar nyelven végzett agrárszakemberek közül alig maradtak néhányan. A magyar középiskolában érettségizett székelyföldi fiatalok közül kevesen mertek román tannyelvű egyetemre felvételizni. Mivel korszerű mezőgazdaságot elit szakemberek nélkül nem lehet végezni, szükség volt egy olyan csapatra, amely az irányító szerepet vállalja. Hamar világossá vált, hogy az állami oktatás keretében a magyar nyelvű képzés bevezetésére hiába várunk, és az sem ígért biztos jövőt, hogy magyarországi egyetemekre küldjük tanulni a fiatalokat. A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) nagyenyedi tanácskozásán vetődött fel, hogy oktatókat hívjunk meg Magyarországról. Ahogy az is, hogy olyan szakembereket kellene képezni, akik kis területen, nem túl költséges befektetéssel hamar megtérülő vállalkozásba foghatnak, és gyors látszata van a munkájuknak. A kertészet ígérkezett a legelérhetőbbnek, ezen belül a zöldség- és dísznövénytermesztés. Székhelyül olyan települést kerestünk, ahol hagyománya volt a gazdasági oktatásnak, így esett a választás Nyárádszeredára.
– A sikertelen próbálkozások után a szavahihető partnert is megtalálták. A budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem vállalta a kihelyezett tagozat létrehozását.
– Dr. Bálint János dékán Halász Péterné Zelnik Katalint, a KÉE Gyógynövény Tanszékének adjunktusát bízta meg a nyárádszeredai központú erdélyi távoktatás szervezésével, a tanrend kidolgozásával, az oktatás irányításával és a működéséhez szükséges anyagi háttér előteremtésével. Hároméves időtartamú kertészeti üzemmérnök- (főiskolai) képzésnek indult a KÉE (majd jogutódjai, a Szent István Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem) határon túli kihelyezett levelező tagozata Nyárádszeredában. Az indítványozó RMGE Maros megyei szervezetének oktatási felelőseként rám bízták a szervezéssel és a képzés vezetésével járó feladatokat, amihez csak annyit tennék hozzá, hogy nem volt könnyű itthon szakembereket találni, de végül is sikerült. 
Összesen 23 évfolyam végzett, és az oktatás keretében megfordult 1200 hallgatóból 461-en kaptak oklevelet. A cél az volt, hogy a fiatalokat itthon tartsuk, s ez 437 esetben sikerült is. Mivel az oktatásban való részvétel nem volt korhatárhoz kötve, és péntek déltől vasárnap délig tartott, járhattak olyanok is, akik dolgoztak, családosok voltak. 
– A végzettek közül körülbelül hányan gyakorolják a mesterséget?
– A 2016. február 10-i adatok szerint az ismereteit hasznosítani tudó szakmában 385-en, a végzettek 83,5 százaléka dolgozik. Tanulmányait folytatja 35 (mesterizik, doktorál, a Sapientián oktat). A képzés fenntartásához a támogatást mindvégig magyarországi alapítványoktól, később az oktatási, majd új nevén az Emberi Erőforrások Minisztériumától kaptuk. 
– Milyen volt a színvonal?
– Nagyon vegyes, ezt bizonyítja a nagy lemorzsolódás. 23 évnyi tapasztalat szerint az idősebb hallgatók lényegesen jobban teljesítettek. Ennek két oka volt, egyrészt céltudatosan jöttek, hogy tökéletesítsék magukat a szakmában, új, korszerű módszereket tanuljanak. Határozottan érződött, hogy jobb volt a középiskolai felkészültségük, mint a frissen érettségizetteké, akik úgy gondolták, hogy Szeredában könnyebben oklevélhez juthatnak. Amikor szembesültek a valósággal, abbahagyták, vagy az első téli vizsga idején kiestek. Az utóbbi két-három évben megcsappant az idősebbek száma, akik a javát képezték a hallgatóknak. Ezért, ha nem kényszerítenek, akkor is abba kellett volna hagyni a képzést. 2016 januárjában államvizsgázott az utolsó évfolyam, február 9-én 15-en vették át a diplomájukat Budapesten – mondja nosztalgiával a hangjában Jakab Sámuel, aki a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara vezetőségének a felkérésére megszervezte és 2002-ben beindította az okleveles kertészmérnöki szakot az egyetemen is. 
Az alaposan megszerkesztett könyvből és szavaiból is kiderül: örömmel tölti el oktatásszervezői és oktatói munkájának eredménye, amikor a virág- és zöldségpiacon, a gombatenyésztők, borászok között volt tanítványaik munkáját, eredményeit veszi számba, amiről az elmúlt évek nyárádszeredai kiállításain is bárki meggyőződhetett. 
Tudományos munkásságának eredményét hat talajtani szakkönyv jelzi. Nagyon értékes a Füleky Györggyel közösen szerkesztett Környezetvédelem, talaj címet viselő fogalomtár, amely hat nyelven tartalmazza a talajjal kapcsolatos fogalmakat. Társszerzőként is több könyvet jegyzett, öt egyetemi jegyzetet készített, közel száz szakdolgozatot, 250 tudománynépszerűsítő írást közölt.
Dr. Jakab Sámuel 2002-től a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja. Munkásságát 2015-ben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével értékelte a köztársasági elnök. Megkapta a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának legmagasabb elismerését, a Pro Facultate Horticulturae kitüntetést, a Szent István Egyetem Kertészettudományi Karának emléklapját és a címzetes egyetemi docens címet, a Gróf Mikó Imre-emlékérmet az EME megalakulásának 150. évfordulója alkalmából, a Nyárádmentéért érdemelismerést, 2000-ben Szásznádas község díszpolgárává avatták. 
– Hobbikertje volt-e Jakab Sámuelnek, ahol az elméletet a gyakorlatban is kipróbálhatta volna? – kérdezem befejezésképpen. 
– Nem, soha. Éva, a feleségem vágyott rá – mondja, amire érkezik is a biológia-földrajz szakos tanárnő válasza: amikor kertet szeretett volna, anyagilag nem volt rá lehetőségük, amikor már megengedhették volna, akkor a férje nem ért rá a sok munka mellett a kerttel is foglalkozni. Kérdésemre hozzáteszi, hogykét fiuk közül az egyik informatikusként környezetvédelemmel foglalkozik, a másik építőmérnök. 
BODOLAI GYÖNGYI Népújság (Marosvásárhely)

Dr. Nagy András életreceptje
Lót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén
Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával.
SAS PÉTER
Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk.
Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna.
A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt.
A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés.
Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált.
1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett.
Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet.
1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát.
A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba.
Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára.
A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát.
Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta.
A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979).
Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be.
Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.”
Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.”
A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását.
A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg.
Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé.
Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!”
Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt.
A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját.
A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését.
Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.”
Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ.
Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa.
Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk.
A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene.

Nacionalista liberálisok
Felugattak a nemzeti liberálisok! Egyazon időben! Már nem is tudom, kit nevezzek meg a sok alelnök közül: Mircea Havat vagy Florin Romant, esetleg az elnök Ludovic Orbant, vagyis Lajcsit. Nagy fájdalmuk, hogy az erdélyi magyarok nem akarják megünnepelni Erdély Romániához való csatolásának 100. évfordulóját, de az is bántja őket, hogy az RMDSZ vezérkara miért tárgyal a hatalmon lévő PSD–ALDE szövetséggel, miért nem csak ővelük…
Nem nagyon beszélnek arról, hogy a párt népszerűsége folyamatosan lemenőben van, ezért nyúltak a jó öreg nacionalizmushoz. Nem hinném, hogy ennek nagy keletje lenne, mert a mélyrepülés oka, hogy miután hatalmaskodásuk idején igencsak megszorították a népnek adott juttatásokat, s most éppen a baloldali kormány életszínvonal-emelési intézkedéseit támadják. Idős liberális ismerősöm szerint már az, hogy egyesültek a rossz emlékű Demokrata Párttal, butaság volt, de a néppárthoz való átállás is kolosszális ökörségszámba megy. És hogy a saját magas fizetésüket megszavazták, a köznép nyugdíjának emelését pedig nehezményezik, oda vezet, hogy még a kemény szabadelvűek sem fognak rájuk voksolni.
Valamikor a párt nevéből a liberális mellől többen ki akarták venni a nemzeti (ne írjam: nacionalista) szót. A párt akkori elnöke, Radu Câmpeanu nagyon ellenezte ezt. Egy darabig európaibb hangokat pendítettek meg, majd szép lassan áthangolódtak balkánivá, versenyezve a szocdemekkel, majd lépéshosszal le is hagyva ezeket. Most már odáig jutottak, hogy Orban Lajcsi azon sóhajtozik, miért akarják leszállítani a bizonyos magyar jogokat lehetővé tevő 20 százalékos kisebbségi küszöböt 10 százalékra. Meg hogy az erdélyi magyarságnak is milyen jó volt Erdélynek Romániához való ragasztása. Olyan jó, hogy még román politikusok is megírták (Octavian Goga, Iuliu Maniu, Victor Babeș, Ion Slavici, Traian Vuia stb.): a regátiak „skrupulus nélkül” fosztották ki a transzilván területeket. Na, meg az ígéreteikből alig tartottak be valamit; nemhogy autonómiát nem adtak, hanem erőszakolt románosítást vittek véghez.
És még csak annyit: nem a gyulafehérvári gyűlés „csatolta” Erdélyt Romániához (ennek lesz jövőben a 100. évfordulója), hanem a trianoni szerződés, pontosabban diktátum, amelyet 1920. június 4-én írtak alá. Ezt pont Lajcsi ne tudná? Hiszen az apjától csak hallhatta!
Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szakmát anyanyelven: csak vagy és?
Minden bizonnyal továbbgondolásra és közös gondolkodásra késztethet(ne) oktatókat, politikusokat, szakmabelieket az a téma, amely felmerült a Kolozsvár Társaság legutóbbi rendezvényén (a Volt egyszer egy egyetem (1945-59) sorozat keretében a Bolyai Tudományegyetem jogászképzésének története) is. Éspedig: anyanyelven kellene-e, lenne-e érdemes valamely szakmát továbbtanulni és elsajátítani a felsőoktatási intézményeken, vagy mindent elsöprő prioritása és előnye van az adott állam nyelvének?
Persze, az említett (szakmainak is mondható) találkozó valójában nem fogalmazta meg, nem is tűzte ki céljául ennek a kérdésnek a megválaszolását, az ötlet inkább csak ismételten felmerült a meghívottak közötti kötetlen és emlékező beszélgetés során. Neves, ismert és elismert jogászok, jogász-politikusok osztották meg a hallgatósággal emlékeiket, saját tapasztalataikat az egyetemi felvételiről, általában az oktatásról a jogi karon, a szakmában való boldogulásról, az anyanyelvű vagy az állam nyelvén történő szakképzés egyénenként megtapasztalt előnyeiről, a magyar és/vagy román szakmai nyelv elsajátításának szükségességéről és fontosságáról.
A rendezvényen részt vett Hajdú Gábor (volt egészségügyi miniszter) és Buzeskó György (nyugalmazott bíró), ők azon kevesek közé tartoznak, akik még magyarul kezdték meg és végezték el jogi tanulmányaikat a Bolyai Tudományegyetemen, amely csak másfél évtizedig működött: a második világháború után alapították meg az egyetemet, amelyen magyar jogi képzés is folyt, és kezdetben még mindenki azt hitte, a romániai magyarság felsőoktatási igényét ez folyamatosan és változatlanul ki fogja elégíteni. Ellenben az 1956-os magyarországi forradalom után egyre inkább lehetett érezni a román állam- és pártvezetés szándékát az egyetem megszüntetésére, majd ez be is következett az 1959-es egyetemegyesítéskor, amikor a Bolyait összevonták a Victor Babes Egyetemmel. Veress Emőd és Kokoly Zsolt jogászok helyesen döntöttek, amikor megjelentették (még tavaly) könyvüket a Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen 1945-1959 címmel, hiszen értékes fogodzót jelentett a témában, a magyar oktatói és tudományos tevékenység feltárásaban, hogy még sikerült megszólaltatniuk egykori hallgatókat. Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Lakhatási támogatás rezidenseknek, egyetemi oktatóknak, színészeknek
A Studium Prospero Alapítvány a Bethlen Gábor Alap támogatásával lakhatási pályázatot hirdet marosvásárhelyi felsőoktatási intézményben oktató fiatal tanároknak, rezidens orvosoknak, színészeknek.
A marosvásárhelyi Trébely utcai Tanári Lakások Szakkollégiumban három szobát lehet elfoglalni; a Victor Babeș utcában egy négyszobás lakásban egyetlen szobát; a Magura utcában egy négyszobás lakást; az Argeș utcában pedig egy kétszobás lakást. A pályázáshoz szükséges a felvételi kérelem (kitöltött formanyomtatvány, amely letölthető a studium.ro oldalról, vagy igényelhető a Studium Prospero Központi Hivatalban), oktatói vagy rezidensi státust igazoló irat, kézzel írt indoklás az alapítvány kuratóriumának címezve, amelyben szerepel, hogy miért van szükség a lakhatási támogatásra, önéletrajz, személyi igazolvány másolata, bizonylat az utolsó két havi fizetésről, tudományos vagy civil tevékenységet bizonyító iratok.
A pályázati iratcsomót személyesen kell benyújtani az alapítvány Központi Hivatalába (Marosvásárhely, Gen. Gheorghe Avramescu utca 11. szám) január 3–12. között munkanapokon 15 óráig. Érdeklődni az office@studium.ro e-mail címen lehet. Gáspár Botond / Székelyhon.ro