Kivándoroltak
"Ha hazaérek, átrendeződnek a sejtjeim"
Van egy generáció, a mostani harmincasok, akik gyermekként léptek át a rendszerváltás után megnyíló kapukon, nem saját vágyaikat követve, hanem családjuk döntése nyomán kerültek az idegen létbe. Mit jelentett számukra a változás, sikerült-e alkalmazkodniuk az új körülményekhez, gyökeret vertek-e vagy visszatértek, netán "villámfecskékként" gondolatban, képekben vándorolnak azóta is a világhálón át mindegyre haza – sorozatunkban ezekre a kérdésekre próbálunk választ találni. Beszélgetéseink a Facebookon zajlottak, ezt az interjúk szerkesztési módja, szaggatottsága is tükrözni szándékszik.
Bába Katalin 36 éves, a 90-es évek közepén került ki Magyarországra. Jelenleg Budapesten él családjával, egy 9 éves kisfiú édesanyja, pár hónap múlva kislánya is megszületik.
– 1993 augusztusában mentem ki Budapestre anyámmal. 14 éves voltam. A szüleim váratlanul elváltak, és anyám férjhez is ment újra. Két hónappal a válás után telepedtünk ki. Az idősebbik bátyám akkor már ott élt. A kisebbik otthon maradt apámmal, illetve az anyai nagyanyám is.
– Hogy élted meg a változást?
– Borzasztó volt, a szó legszorosabb értelmében. Egyrészt, mert addig olyan környezetben, környéken éltem, amit egy rohanó nagyváros nem tudott pótolni, másrészt a budapesti mentalitás merőben más volt. A mai napig nem hevertem ki teljesen. De nem lettem búskomor, és mert sosem felejtettem el mosolyogni, lettek barátaim. Viszont a tanulásra szinte egyáltalán nem tudtam figyelni, és a második évben már nem is érdekelt a suli.
– Mire emlékszel az első időszakból? Hogy fogadtak az új osztálytársaid?
– Zavarta őket, hogy más az akcentusom, én meg falusi libának éreztem magam. A lányok könnyebben befogadtak, sőt, nagyon szerették a hülye vicceimet, amiket otthonról hoztam. Rengeteg sztorim volt, hiszen azt a szabadságot és természetközeliséget, amiben éltem, ők nem tapasztalták. Összetartó osztály volt, valószínűleg a vallási szigor miatt. Viszont ebből a suliból a második év végére sikerült kirúgatnom magam. A következő suli meg maga volt a pokol.
– Milyen szempontból?
– Liberális iskola volt, a tanár is elfelejtett néha bejönni. Ha akartál, tanultál, ha nem, nem. Én az elején jó jegyeket kaptam, mert bizonyítani akartam magamnak, de aztán rájöttem, hogy bulizni is lehet... Nem tanultam, elkezdtem lógni. Teljesen idegen volt nekem az a miliő, széthúzó, pocsék osztályközösség volt szerintem. Klikkek, perifériára szorult gyerekek alkották. Én egy adott ponton szinte jelen sem voltam. Akkor már nem anyámmal laktam, aki közben vidékre költözött, hanem a bátyámnál, úgyhogy még jobban elengedtem a gyeplőt. A buli és a szórakozás mindennél fontosabb volt. Rockklubokba jártam, feketébe öltöztem, és őszintén irtóztam az iskolától. Kétszer meg is buktam matekből, nyáron meg szépen megtanultam az éves anyagot Marosvásárhelyen, a család barátjától. Fekete-fehér világ volt ez. Rengeteg szórakozással és rengeteg kudarccal. Az a legnagyobb csoda, hogy le tudtam érettségizni. A magyar persze ötös lett, mert előbb olvastam el az irodalmi műveket, mint az osztálytársaim. Matekből meg elég volt egy hónapi masszív gyakorlás, és egy szép kerek hármast írtam.
– A nyarakat mindig itthon töltötted?
– Minden nyarat, szünetet, amit csak lehetett. Ha három napom volt, arra is hazautaztam.
– Az itthoni barátokkal, osztálytársakkal tartottad a kapcsolatot?
– Persze. Kukuj Szilárddal (sz. m.: volt osztálytárs) két évig együtt béreltünk lakást. A párom, Vass Szilárd is erdélyi. A nagy "szerelmeim" is szinte mind marosvásárhelyi srácok voltak. Most is alig vannak itteni barátaim, persze, azért akadnak. Ebben nincs semmi szándékosság, csupán így alakult.
– Mi történt az érettségi után?
– Kimentem Németországba gyerekfelvigyázónak. Az első család, amelyhez kerültem, nagyon rendes volt, de nem találtam a helyem ott sem. Aachen mellett laktunk. A németet nagyon gyorsan megtanultam, de borzasztóan magányosnak éreztem magam. Az volt talán életem legüresebb időszaka. Tudtam, hogy változtatnom kell, sőt, azt is, hogy mit szeretnék, de annyi év lógás, huligánkodás után nem nagyon tudtam a mikéntjét. Akkor már nem attól voltam más, hogy én vagyok a lázadó, mindenre fittyet hányó, vagány csaj, hanem mert görcsös lettem és frusztrált. Öt naplót írtam tele a gondolataimmal, és napi 7-9 kilométert futottam, hogy a belső vihart leállítsam. Közben a kislány már akkora lett, hogy nemigen kellett pesztrálni. Délelőtt volt csak dolgom. Ott kezdtem el főzni, és kiderült, hogy van hozzá érzékem. Később Passau mellett éltem 10 hónapig, majd Bécs mellett fél évet. Közben volt egy sikertelen felvételim. Majd még egy, de végül bejutottam pszichológiára a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemre. Kemény négy évembe került, míg újra megtanultam tanulni, és így sem érhettem mindenből az évfolyamtársaim nyomába. A keményebb tantárgyakkal nagyon küzdöttem.
– Milyen volt az egyetemi élet?
– Mai napig úgy emlékszem az első egyetemi évre, mint a szabadság legmagasabb szintjére. A bátyámnak, Zolinak nagyon sokat köszönhettem, lelkileg és anyagilag is támogatott. Persze a bulik visszatértek az életembe, és a tanulás sem lett a legfontosabb soha. A felelőtlenséget, ha egyszer nagyon erősen gyökeret ver, nehéz kiirtani, nekem sem sikerült. Nem is fejeztem be az egyetemet, de rengeteget tanultam. Életem második legjobb időszakának tartom azokat az éveket, akkor kezdtem újra helyrepattanni. A legeslegjobb egyértelműen a gyermekkorom volt. A 4-es suli, aztán a 12-es. A Trébely utca, ahol felnőttem... A barátaim és a családom, akiket, bár mélységesen csalódtam bennük, nagyon szeretek. A nosztalgia, ami Marosvásárhelyhez köt, örök. Egyszer mondtam is valakinek, ha hazaérek, átrendeződnek a sejtjeim.
– Mostanában milyen gyakran jársz haza?
– Nem annyit, mint szeretnék, ugyanis apukám halála után eladtuk a családi házat. Ez is fájó pontom, de muszáj volt, mert nagy volt és romos, és már nem lehetett fenntartani. Ha nyerek a lottón, visszavásárolom, akár háromszoros áron is.
– Milyennek látod a mostani Vásárhelyt a régihez képest?
– Még mindig szépnek. Imádom az illatát. A Somostetőt, a Maros-partot. Gyakran álmodom, hogy a Marosban úszom. Legutóbb elmentem az állatkertbe a kisfiammal, és végigsétáltam a Trébelyen. Elképesztő, hogy megváltozott. Az a régi Marosvásárhely, ahol reggel korán csípett a hideg, kevesebb volt az autó, és képesek voltunk a Somiig felgyalogolni egy nap többször is, hogy aztán pár perc alatt leereszkedjünk a szánkóval... az jobban tetszett. Sajnálom, hogy a Trébelyben ennyi az újgazdag. Jó volt az a parasztos Trébelyszőlő, ahol még lovakkal közlekedtek, és nem volt leaszfaltozva az út. Ami még nagyon furcsa, hogy annak idején télen, nyáron tele volt az utca gyerekekkel; mostanában egyet sem láttam, pedig rengeteg család költözött oda. A kisfiam nagyvárosi kölyök. Belvárosi, ráadásul imádja a számítógépet és a tévét, de amikor elmeséltem neki a szánkós élményeimet, rögtön szerette volna, hogy megismételjük. Mikor elmondtam, hogy ez nem fog menni, mert autók közlekednek, elsírta magát. Mit csinálnak a gyerekek ezekben a házakban?... Viszont én – sokakkal szemben – nem érzem azt, hogy jaj de sok a román. Semmi bajom velük. Belőlem hiányzik mindenféle faji előítélet, és erre büszke vagyok, sokkal büszkébb, mint arra, hogy magyar vagyok.
– Miért hagytad félbe az egyetemet?
– Az első évben ismertem meg a páromat. Nem vagyunk házasok, nem is tartom ezt fontosnak. A második évben megfogant Boti, a kisfiam, úgyhogy egy évet halasztottam. Utána újra bejártam az egyetemre, és sikerültek is a vizsgáim. Ezután lakást vettünk, és mivel beütött a válság, dolgoznom kellett, arra pedig már nem jutott energiám, hogy tanuljak is mellette. A devizahitelünk az egekbe ugrott. Közben meghalt a bátyám, aki addig végig támogatott. Sem kedvem, sem energiám nem volt ahhoz, hogy folytassam a tanulást. Körülbelül két évig megint kiszaladt a talaj a lábam alól, de Botika tartotta bennem a lelket. Mai napig úgy gondolom, ha ő nincs, nem itt tartanék. Csodálatos kis kölyök, és bár nem voltam mindig a legfelelősségteljesebb anya, úgy gondolom, nagyon őszinte és jó a kapcsolatom vele.
– Mit dolgoztál?
– Ingatlanközvetítő voltam egy nagyon családias hangulatú cégnél. Jó volt ott dolgozni. Emellett szép lassan elkezdtem besegíteni abban a vendéglátóegységben, ami rám maradt a bátyám révén. Társtulajdonos voltam. Kezdetben csak néha-néha pultoztam, aztán kézművesvásárokat, bulikat szerveztem. Akkor nagyon megszerettem a vendéglátást. Aztán kárrendező voltam majdnem két évig annál a cégnél, ahol Szili is dolgozik. Az nagyon jól fogott akkor, mert megbízható munkahely volt, de halálosan meguntam.
– Mi lett a vendéglátóegységgel?
– Sajnos, megbukott. Túl nagyot álmodtunk... A bátyám barátnője volt a másik tulaj, vele azóta is tervezzük, hogy nyitunk egy kis családias éttermet. Ezért is kezdtem el szakácsnak tanulni, mert egy ilyen hely megnyitásához kell a szakképzett szakács.
– Mi történt a továbbiakban?
– A kárrendezős munkám 2013-ban ért véget, amikor édesapám beteg lett. Akkor havonta hazamentem hozzá, és próbáltam főzni neki, de nem nagyon evett, nem volt étvágya. Rákos volt, pár hónap alatt elment. Ezután jött a házmizéria, az örökösödés... Erről nincs mit mondanom.
– Hol dolgoztál ezután?
– Egy évig sehol, mert a házeladással kapcsolatos ügyeket intéztem. Aztán a budapesti lakásomat újítottam fel egy kicsit, majd utazgattam, hogy kiszellőztessem a fejem. Ezután kezdtem el a szakácssulit, közben alkalmi munkát vállaltam a vendéglátásban, hogy tapasztalatot szerezzek. Nyáron viszont megfogant a kislányom, úgyhogy a vendéglátás ugrott. Van egy lakásom, ami ki van adva, emellett egy olyan cégnél vállaltam munkát, ahol 15 éve visszatérő lélek vagyok, akkor kezdtem el ott dolgozni, amikor visszajöttem Németországból. Nekem való rugalmas munkáik voltak. Nehezen viselem a kötöttségeket, a nyolcórás monoton munkát. Ha pörgés van, akkor jöhet, de az "ülünk és adatokat pötyögünk" a halálom. Jelenleg is irodai munkám van, de ügyfélszolgálati jellegű. Kommunikálni, segíteni kell. Az ilyesmi megy nekem.
– Nem gondolkoztatok a hazaköltözésen?
– De igen, csak közben megszoktam itt valamennyire, és a vásárhelyi barátaim is szinte mind eljöttek. Szili családja is itt él már, a kisfiam pedig igazi nagyvárosi legény. Bármennyire vágyom is haza, félek, hogy ez egy illúzió, az a világ már nem az, amit én ismerek. A legfőbb ok viszont nem ez. Szeretem az illúziókat, de a kisfiamat nem akarom kitenni ennek, az szinte árulás lenne. Ő ugyanolyan közvetlen, haverkodós, huncut kis vagány legény, mint amilyen lány én voltam otthon. Nem fogom kettétörni az életét, csak mert úgy gondolom, Vásárhelyen jobb lenne neki. Neki Budapest az otthona, és ha majd felnő, és Pápua Új-Guineába menne, tegye meg saját akaratából, de én nem kényszerítem rá.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)