Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Baán László
5 tétel
2014. május 20.
Együttműködés a Szépművészeti Múzeummal
A Székely Nemzeti Múzeum vendége volt dr. Baán László, a budapesti Szépművészeti Múzeum főigazgatója pénteken. Meglátogatta a főépület kiállításait, a Magma Kortárs Művészeti Kiállítóteret, valamint az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) új székházát.
A szakemberekkel való találkozón elmondta: érdeklődéssel követik a székelyföldi és ezen belül a sepsiszentgyörgyi képzőművészeti életet. Fontosnak, példaértékűnek tartja a megye- és városvezetés művészeti élet iránti elkötelezettségét, értékelte a Székely Nemzeti Múzeum bővítési szándékait, az EMŰK önállósodását – tájékoztatott a múzeum. Bán László szakmai együttműködést ajánlott fel: hosszú távú letétbe kívánnak adni erdélyi vonatkozású képzőművészeti tárgyakat, az EMŰK számára pedig művészeti kiadványok másodpéldányait adományozzák. Várhatóan jövő év őszén Sepsiszentgyörgyön is bemutatják az Erdélyi művészet, 1920–1990 című kiállítást, amelyen a Magyar Nemzeti Galéria munkatársai már javában dolgoznak. (sz.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Székely Nemzeti Múzeum vendége volt dr. Baán László, a budapesti Szépművészeti Múzeum főigazgatója pénteken. Meglátogatta a főépület kiállításait, a Magma Kortárs Művészeti Kiállítóteret, valamint az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) új székházát.
A szakemberekkel való találkozón elmondta: érdeklődéssel követik a székelyföldi és ezen belül a sepsiszentgyörgyi képzőművészeti életet. Fontosnak, példaértékűnek tartja a megye- és városvezetés művészeti élet iránti elkötelezettségét, értékelte a Székely Nemzeti Múzeum bővítési szándékait, az EMŰK önállósodását – tájékoztatott a múzeum. Bán László szakmai együttműködést ajánlott fel: hosszú távú letétbe kívánnak adni erdélyi vonatkozású képzőművészeti tárgyakat, az EMŰK számára pedig művészeti kiadványok másodpéldányait adományozzák. Várhatóan jövő év őszén Sepsiszentgyörgyön is bemutatják az Erdélyi művészet, 1920–1990 című kiállítást, amelyen a Magyar Nemzeti Galéria munkatársai már javában dolgoznak. (sz.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 18.
Kiállítás és kiállítótér-avatás (Erdélyi Művészeti Központ)
Felezőidő 2 – Erdélyi magyar művészet 1965–1975 között címmel nyitotta meg sorrendben immár hatodik kiállítását az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK), új kiállítóteret is avatva egyúttal, mely azonban csak ideiglenesen székhelye az EMŰK-nek: a városbeli helyszínét illetően több elképzelés is létezik, de az biztos, hogy Sepsiszentgyörgyön egy olyan modern épület készül majd el, mely méltó helye lesz az eddigi és ezutáni erdélyi magyar művészeti értékek felmutatásának.
Addig is az EMŰK a volt postaépület legfelső szintjén rendezkedhetett be, illetve a városi adóhivatal melletti földszinti terem is kiállítótérként működik.
A tegnapi kiállításmegnyitón és kiállítótér-avatón a nagy számban összegyűlt közönséget, a meghívottakat Antal Árpád a teret rendelkezésre bocsátó város polgármestereként köszöntötte, elmondva: negyed százada még a securitate lehallgatóközpontja működött a posta legfelső emeletén, s hogy most a termeket a művészet foglalta el, az a demokratizálódás folyamataként is értelmezhető. Arról pedig, hogy az EMŰK épp Sepsiszentgyörgyön talált befogadásra, úgy vélekedett, annak jele, hogy a Székelyföld megerősödött annyira, hogy összerdélyi feladatokat tudjon elvállalni.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális miniszter beszédében felemlítette, a szövetség a Kulturális Autonómia Tanács által kidolgozott stratégiai döntéseket próbálja megvalósítani, az EMŰK is e folyamat részeként kezdte el működését. A kiállítás címében is megjelölt időszakról elmondta, azért hívják felezőidőnek a hatvanas évek végét, hetvenes évek elejét átölelő tíz esztendőt, mert bár az egyik – a sztálinista – diktatúrából a másikba – a kommunista rendszerbe – átvezető időszak volt, de akkor sokan azt gondolhatták, valami új kezdődött, és a művészek ezt megpróbálták lereagálni olyképp, hogy felzárkózzanak a kortárs művészeti irányzatokhoz, de a transzszilván örökséget is beépítsék alkotásaikba, és megpróbálják értelmezni is azt a kelet-európai létet, amelybe belecsöppentünk. Kelemen Hunor szerint megvan a megfelelő időtávolság a bemutatott korszak újraértékelésére, ezzel kapcsolatban kifejtette, az EMŰK-nek mint intézménynek nem csupán kiállítások szervezése a feladata, hanem műhelyként is működnie kell, helyére kell tennie a Kárpát-medence magyar kultúrájában az erdélyi magyar képzőművészetet. És azért is fontos az EMŰK – emelte ki –, hogy kultúránknak erős pillére legyen, hiszen ilyen tartóoszlopok nélkül jövőt tervezni nem lehet.
Németh Zsolt, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke felidézte, 2009-ben, a Barabás Miklós Céh nyolcvan esztendejét bemutató kiállításon merült fel az EMŰK létrehozása, azóta nemcsak elindult egy folyamat, hanem részint be is érett. Másodszor avatjuk az EMŰK-öt, mondta, és még fogjuk avatni, hisz ez nem végleges helye, ez csak az EMŰK antréja, remélem, hamarosan pompázatos, világszínvonalú épülete is lesz az intézménynek. Felemlítette a romániai elnökválasztási kampányt is, megjegyezve, ami összeköti a politikát és a kultúrát, az az értékek felmutatásának szükségessége. A kulturális értékeknek ismertté kell válniuk, jelentette ki, csodaként értékelve, hogy huszonöt év után eljutottunk oda, hogy immár nem a kultúra van a politikáért, hanem fordítva. A magyar kulturális diplomáciával összefüggésben kifejtette, ez a magyarság számára egyedülálló feladat, a kulturális erőterek létrehozása, megerősítése pedig kiemelt feladata kell hogy legyen a kulturális diplomáciának, és ez az EMŰK és a hozzá hasonló intézmények létrehozásával lehetséges.
Vargha Mihály, az EMŰK kuratóriumának elnöke szintén múltidézéssel kezdte beszédét, felidézve a kilencvenes évek elejét, amikor jó néhányan, háromszéki képzőművészek a Baász Imre megálmodta erdélyi magyar képzőművészeti múzeum megalapításáról álmodoztak. A múzeumalapítás sok ideig csak ábránd maradt, mígnem 2008-ban a város, a megye új vezetői azt mondták, legyenek csak nagy álmaitok, a pénz a legkevesebb, azt majd mi előteremtjük. És azóta sok minden megvalósult, léterejött a Magma, elkezdődött a Gyárfás Jenő Képtár korszerűsítése, a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában a múzeum bővítésére (és akkor még úgy volt, az EMŰK székházának felépítésére is – szerk. megj.) telket vásároltak. És most már az EMŰK álma is tapintható valósággá vált, de az intézmény – és a tegnap megnyitott tárlat – nem jöhetett volna létre, ha nem érezzük a támogatottságot: a művészekét, a döntéshozókét, akik tettekkel bizonyítják, hogy a kultúra szívügyük, és a közönségé – zárta beszédét Vargha Mihály.
A kiállítást dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg, Kányádi Sándor versciklusára utalva igazi belső vidék-tárlatnak nevezve a 69 alkotót bemutató kiállítást. Bejelentette, a Szépművészeti Múzeum – mintegy adósságleróvásként is – jövőben az erdélyi magyar művészetnek az 1920–1990-es éveket átfogó kiállítását szervezi. Végszóként Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője elmondta, bár a kiállítás meghívójában katalógus bemutatása is szerepelt, arra másik alkalommal kerül sor.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Felezőidő 2 – Erdélyi magyar művészet 1965–1975 között címmel nyitotta meg sorrendben immár hatodik kiállítását az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK), új kiállítóteret is avatva egyúttal, mely azonban csak ideiglenesen székhelye az EMŰK-nek: a városbeli helyszínét illetően több elképzelés is létezik, de az biztos, hogy Sepsiszentgyörgyön egy olyan modern épület készül majd el, mely méltó helye lesz az eddigi és ezutáni erdélyi magyar művészeti értékek felmutatásának.
Addig is az EMŰK a volt postaépület legfelső szintjén rendezkedhetett be, illetve a városi adóhivatal melletti földszinti terem is kiállítótérként működik.
A tegnapi kiállításmegnyitón és kiállítótér-avatón a nagy számban összegyűlt közönséget, a meghívottakat Antal Árpád a teret rendelkezésre bocsátó város polgármestereként köszöntötte, elmondva: negyed százada még a securitate lehallgatóközpontja működött a posta legfelső emeletén, s hogy most a termeket a művészet foglalta el, az a demokratizálódás folyamataként is értelmezhető. Arról pedig, hogy az EMŰK épp Sepsiszentgyörgyön talált befogadásra, úgy vélekedett, annak jele, hogy a Székelyföld megerősödött annyira, hogy összerdélyi feladatokat tudjon elvállalni.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális miniszter beszédében felemlítette, a szövetség a Kulturális Autonómia Tanács által kidolgozott stratégiai döntéseket próbálja megvalósítani, az EMŰK is e folyamat részeként kezdte el működését. A kiállítás címében is megjelölt időszakról elmondta, azért hívják felezőidőnek a hatvanas évek végét, hetvenes évek elejét átölelő tíz esztendőt, mert bár az egyik – a sztálinista – diktatúrából a másikba – a kommunista rendszerbe – átvezető időszak volt, de akkor sokan azt gondolhatták, valami új kezdődött, és a művészek ezt megpróbálták lereagálni olyképp, hogy felzárkózzanak a kortárs művészeti irányzatokhoz, de a transzszilván örökséget is beépítsék alkotásaikba, és megpróbálják értelmezni is azt a kelet-európai létet, amelybe belecsöppentünk. Kelemen Hunor szerint megvan a megfelelő időtávolság a bemutatott korszak újraértékelésére, ezzel kapcsolatban kifejtette, az EMŰK-nek mint intézménynek nem csupán kiállítások szervezése a feladata, hanem műhelyként is működnie kell, helyére kell tennie a Kárpát-medence magyar kultúrájában az erdélyi magyar képzőművészetet. És azért is fontos az EMŰK – emelte ki –, hogy kultúránknak erős pillére legyen, hiszen ilyen tartóoszlopok nélkül jövőt tervezni nem lehet.
Németh Zsolt, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke felidézte, 2009-ben, a Barabás Miklós Céh nyolcvan esztendejét bemutató kiállításon merült fel az EMŰK létrehozása, azóta nemcsak elindult egy folyamat, hanem részint be is érett. Másodszor avatjuk az EMŰK-öt, mondta, és még fogjuk avatni, hisz ez nem végleges helye, ez csak az EMŰK antréja, remélem, hamarosan pompázatos, világszínvonalú épülete is lesz az intézménynek. Felemlítette a romániai elnökválasztási kampányt is, megjegyezve, ami összeköti a politikát és a kultúrát, az az értékek felmutatásának szükségessége. A kulturális értékeknek ismertté kell válniuk, jelentette ki, csodaként értékelve, hogy huszonöt év után eljutottunk oda, hogy immár nem a kultúra van a politikáért, hanem fordítva. A magyar kulturális diplomáciával összefüggésben kifejtette, ez a magyarság számára egyedülálló feladat, a kulturális erőterek létrehozása, megerősítése pedig kiemelt feladata kell hogy legyen a kulturális diplomáciának, és ez az EMŰK és a hozzá hasonló intézmények létrehozásával lehetséges.
Vargha Mihály, az EMŰK kuratóriumának elnöke szintén múltidézéssel kezdte beszédét, felidézve a kilencvenes évek elejét, amikor jó néhányan, háromszéki képzőművészek a Baász Imre megálmodta erdélyi magyar képzőművészeti múzeum megalapításáról álmodoztak. A múzeumalapítás sok ideig csak ábránd maradt, mígnem 2008-ban a város, a megye új vezetői azt mondták, legyenek csak nagy álmaitok, a pénz a legkevesebb, azt majd mi előteremtjük. És azóta sok minden megvalósult, léterejött a Magma, elkezdődött a Gyárfás Jenő Képtár korszerűsítése, a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában a múzeum bővítésére (és akkor még úgy volt, az EMŰK székházának felépítésére is – szerk. megj.) telket vásároltak. És most már az EMŰK álma is tapintható valósággá vált, de az intézmény – és a tegnap megnyitott tárlat – nem jöhetett volna létre, ha nem érezzük a támogatottságot: a művészekét, a döntéshozókét, akik tettekkel bizonyítják, hogy a kultúra szívügyük, és a közönségé – zárta beszédét Vargha Mihály.
A kiállítást dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg, Kányádi Sándor versciklusára utalva igazi belső vidék-tárlatnak nevezve a 69 alkotót bemutató kiállítást. Bejelentette, a Szépművészeti Múzeum – mintegy adósságleróvásként is – jövőben az erdélyi magyar művészetnek az 1920–1990-es éveket átfogó kiállítását szervezi. Végszóként Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője elmondta, bár a kiállítás meghívójában katalógus bemutatása is szerepelt, arra másik alkalommal kerül sor.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 25.
Erdélyi magyar képzőművészeti kiállítás Budapesten
Sors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 címmel, eddig nem látott gazdagságban, 150 alkotó 430 festményén, szobrán, grafikáján, fotóján keresztül mutatja be hét évtized művészetét a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) tegnap megnyílt kiállítása.
Természeti szépségeivel, történelmi helyszíneivel Erdély sokak számára meseországot jelent, de azonos-e ez a sokszor a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek? – tette fel a kérdést a tárlat megnyitóján az emberi erőforrások minisztere. Balog Zoltán hangsúlyozta: nehéz összefoglalni, mit jelent Erdély, ezért marad a művészet, „amelytől azt várjuk, hogy autentikusan szóljon”. Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot, amely az erdélyi magyarok számára „egy örök ábrándnak hitt közösségi kívánság beteljesülése”. Baán László főigazgató felidézte, hogy az MNG történetében még nem volt átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora a kiállítás kezdő és záró dátumát megindokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet szervesen illeszkedett a magyarországi művészeti életbe, a határok 1990-es megnyitása után pedig ismét feloldódott az addigi bezártság, így nem lett volna indokolt a kortárs erdélyi művészeti folyamatokat etnikai alapon vizsgálni. A földrajzi határokról szólva elmondta, hogy a tárlat Erdélyt tágan értelmezi, nem mond le tehát olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad. Szücs György beszámolója szerint a kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek fémjelzik az anyagban, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az első világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódot, mint ezt Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is bizonyítják. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól végigkövethető a szociális ihletettségű festészet, ezzel összefüggésben pedig jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei nyújtják az erdélyi magyar képzőművészek egyfajta arcképcsarnokát, de külön egység tekinti át a grafikai hagyományok megújulását is. Az augusztus 23-ig látható kiállítás zárószekciója az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresést vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 címmel, eddig nem látott gazdagságban, 150 alkotó 430 festményén, szobrán, grafikáján, fotóján keresztül mutatja be hét évtized művészetét a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) tegnap megnyílt kiállítása.
Természeti szépségeivel, történelmi helyszíneivel Erdély sokak számára meseországot jelent, de azonos-e ez a sokszor a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek? – tette fel a kérdést a tárlat megnyitóján az emberi erőforrások minisztere. Balog Zoltán hangsúlyozta: nehéz összefoglalni, mit jelent Erdély, ezért marad a művészet, „amelytől azt várjuk, hogy autentikusan szóljon”. Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot, amely az erdélyi magyarok számára „egy örök ábrándnak hitt közösségi kívánság beteljesülése”. Baán László főigazgató felidézte, hogy az MNG történetében még nem volt átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora a kiállítás kezdő és záró dátumát megindokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet szervesen illeszkedett a magyarországi művészeti életbe, a határok 1990-es megnyitása után pedig ismét feloldódott az addigi bezártság, így nem lett volna indokolt a kortárs erdélyi művészeti folyamatokat etnikai alapon vizsgálni. A földrajzi határokról szólva elmondta, hogy a tárlat Erdélyt tágan értelmezi, nem mond le tehát olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad. Szücs György beszámolója szerint a kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek fémjelzik az anyagban, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az első világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódot, mint ezt Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is bizonyítják. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól végigkövethető a szociális ihletettségű festészet, ezzel összefüggésben pedig jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei nyújtják az erdélyi magyar képzőművészek egyfajta arcképcsarnokát, de külön egység tekinti át a grafikai hagyományok megújulását is. Az augusztus 23-ig látható kiállítás zárószekciója az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresést vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 30.
Beköltözés a Pantheonba
Hetvenöt éves adósságot törlesztett a Magyar Nemzeti Galéria a Sors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című, hét évtized erdélyi művészetét eddig soha nem látott gazdagságban megjelenítő kiállítás megrendezésével. A tárlat augusztus 23-ig látogatható.
Százötven erdélyi alkotó 430 festménye, szobra, grafikája, fotója fogadja a látogatót a Magyar Nemzeti Galériában (MNG). Hasonlónak – persze sokkal kisebb léptékben – legutóbb 1940-ben adott otthont a budapesti Szépművészeti Múzeum az Erdélyi művészek, erdélyi tájak című grafikai kiállításnak. Azóta csak az évek teltek és az adósság halmozódott, s a terv – ahogy Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője fogalmazott a megnyitón – már-már az örök ábrándok birodalmába költözött.
Erdély azonban végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé – jelentette ki ugyanabból az alkalomból Baán László, az MNG főigazgatója, aki szerint az intézmény történetében még nem volt hasonlóan átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora, a kiállítás kezdő és záró dátumát indokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet a magyarországi művészeti élet szerves része volt, s bár a határok 1990-es megnyitása után feloldódott a bezártság, a kortárs erdélyi művészeti folyamatok etnikai alapon való vizsgálatának rossz gyakorlata nem szűnt meg egyik pillanatról a másikra.
A kiállítás új szempontok szerint mutatja be az 1920 és 1990 közötti évek erdélyi magyar képzőművészetét. A megszokott Erdély-sztereotípiák helyett kevéssé ismert, rejtett vagy ismeretlen erdélyi művészetet igyekszik megismertetni a látogatókkal. A tárlat fokozottan támaszkodik az erdélyi köz- és magángyűjtemények anyagára, Erdélyt pedig tágabb földrajzi keretek között értelmezi, nem mond le olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad.
A kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek képviselik a tárlat anyagában, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az első világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, ezt kívánják érzékeltetni Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól nyomon követhető a szociális ihletettségű festészet, de jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei kínálnak egyfajta arcképcsarnokot az erdélyi magyar képzőművészekről. A zárószekció az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.
Méliusz utazása
Méliusz József Sors és jelkép című, a kiállítás címét is kölcsönző művében megjelenített utazás – mint a világirodalom sok más nagy jelentőségű útja – a szerző érzés- és gondolatvilágában tett hatalmas felfedező vállalkozás. Inkább vallomás, mint útikönyv, nem pontos beszámoló, hanem költői átlényegítés, nem száraz adatszerűség, hanem a valóság tudatos rendszerbe foglalása, vagyis a szó szoros értelmében vett műalkotás... – írta Szemlér Ferenc az első kiadás megjelenésekor. A regény Méliusz 1943 tavaszán Dél-Erdélyben tett félig illegális körutazásának élményéből fakadt, 1946-ban jelent meg először, 1949-ben bevonták példányait. Új kiadása másfél évtizedig váratott magára.
„Természeti szépségeivel, történelmi helyszíneivel Erdély sokak számára meseországot jelent, de azonos-e ez a sokszor a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek?” – tette fel a kérdést a tárlat megnyitóján Balog Zoltán. Az MNG kiállítása túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon: egyszerre mutatja meg az erdélyi magyar képzőművészet önállóságát, teljességét, mégis úgy, mint ami a „mi részünk”. Vécsi Nagy Zoltán, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot.
Megható volt látni, amint élő erdélyi klasszikusok, illetve rokonaik és leszármazottaik keresték nagy lelkesedéssel az ismerős műveket, csodálkoztak rá, illetve értetlenkedtek, hogy egyik-másik művésztől miért választottak többet vagy éppen méltatlanul kevés művet a kiállítás szervezői. Az örök szubjektív dimenzión túl azonban abban mindenki egyetérthet: immár nem tűnik lehetetlennek, hogy az erdélyi magyar képzőművészek elfoglalják a maguk természetes helyét a nemzet pantheonjában.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Hetvenöt éves adósságot törlesztett a Magyar Nemzeti Galéria a Sors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című, hét évtized erdélyi művészetét eddig soha nem látott gazdagságban megjelenítő kiállítás megrendezésével. A tárlat augusztus 23-ig látogatható.
Százötven erdélyi alkotó 430 festménye, szobra, grafikája, fotója fogadja a látogatót a Magyar Nemzeti Galériában (MNG). Hasonlónak – persze sokkal kisebb léptékben – legutóbb 1940-ben adott otthont a budapesti Szépművészeti Múzeum az Erdélyi művészek, erdélyi tájak című grafikai kiállításnak. Azóta csak az évek teltek és az adósság halmozódott, s a terv – ahogy Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője fogalmazott a megnyitón – már-már az örök ábrándok birodalmába költözött.
Erdély azonban végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé – jelentette ki ugyanabból az alkalomból Baán László, az MNG főigazgatója, aki szerint az intézmény történetében még nem volt hasonlóan átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora, a kiállítás kezdő és záró dátumát indokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet a magyarországi művészeti élet szerves része volt, s bár a határok 1990-es megnyitása után feloldódott a bezártság, a kortárs erdélyi művészeti folyamatok etnikai alapon való vizsgálatának rossz gyakorlata nem szűnt meg egyik pillanatról a másikra.
A kiállítás új szempontok szerint mutatja be az 1920 és 1990 közötti évek erdélyi magyar képzőművészetét. A megszokott Erdély-sztereotípiák helyett kevéssé ismert, rejtett vagy ismeretlen erdélyi művészetet igyekszik megismertetni a látogatókkal. A tárlat fokozottan támaszkodik az erdélyi köz- és magángyűjtemények anyagára, Erdélyt pedig tágabb földrajzi keretek között értelmezi, nem mond le olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad.
A kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek képviselik a tárlat anyagában, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az első világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, ezt kívánják érzékeltetni Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól nyomon követhető a szociális ihletettségű festészet, de jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei kínálnak egyfajta arcképcsarnokot az erdélyi magyar képzőművészekről. A zárószekció az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.
Méliusz utazása
Méliusz József Sors és jelkép című, a kiállítás címét is kölcsönző művében megjelenített utazás – mint a világirodalom sok más nagy jelentőségű útja – a szerző érzés- és gondolatvilágában tett hatalmas felfedező vállalkozás. Inkább vallomás, mint útikönyv, nem pontos beszámoló, hanem költői átlényegítés, nem száraz adatszerűség, hanem a valóság tudatos rendszerbe foglalása, vagyis a szó szoros értelmében vett műalkotás... – írta Szemlér Ferenc az első kiadás megjelenésekor. A regény Méliusz 1943 tavaszán Dél-Erdélyben tett félig illegális körutazásának élményéből fakadt, 1946-ban jelent meg először, 1949-ben bevonták példányait. Új kiadása másfél évtizedig váratott magára.
„Természeti szépségeivel, történelmi helyszíneivel Erdély sokak számára meseországot jelent, de azonos-e ez a sokszor a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek?” – tette fel a kérdést a tárlat megnyitóján Balog Zoltán. Az MNG kiállítása túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon: egyszerre mutatja meg az erdélyi magyar képzőművészet önállóságát, teljességét, mégis úgy, mint ami a „mi részünk”. Vécsi Nagy Zoltán, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot.
Megható volt látni, amint élő erdélyi klasszikusok, illetve rokonaik és leszármazottaik keresték nagy lelkesedéssel az ismerős műveket, csodálkoztak rá, illetve értetlenkedtek, hogy egyik-másik művésztől miért választottak többet vagy éppen méltatlanul kevés művet a kiállítás szervezői. Az örök szubjektív dimenzión túl azonban abban mindenki egyetérthet: immár nem tűnik lehetetlennek, hogy az erdélyi magyar képzőművészek elfoglalják a maguk természetes helyét a nemzet pantheonjában.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. május 4.
Sors és jelkép
A sokoldalú író, költő Méliusz József könyvének címét kölcsönözte az a nagyszabású kiállítás, amely a Magyar Nemzeti Galériában augusztus 23-ig mutatja be az erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 közötti hét évtizedét. Nagyon sokan vettek részt a tárlat április 24-i megnyitóján, teljesen megtelt a galéria pompás emeleti előcsarnoka, még a lépcsőkön is ültek, álltak érdeklődők. Erdélyi művészek és műkritikusok, innen Magyarországra és távolabbi államokba elszármazott alkotók, műgyűjtők, művészetbarátok, anyaországi képző- és iparművészek, írók, újságírók, hivatalosságok egyaránt jelen kívántak lenni a rendhagyó eseményen. Emlékezetes, élményteljes találkozó és kivételes művészeti megnyilvánulás volt ez mindannyiuk számára.
"Az ember egyszer tűz/ másszor kő/ néha semmi/ néha visszhang/ egyszer kés és végül holt/ de néha: minden" – idézte nagy ívű megnyitóbeszéde végén Méliusz Hopplá- elégiáját Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. E fél évszázaddal ezelőtt született néhány sor mintha éppen a mostani kiállítás lényegét, szokatlanságában is egyedi jellegét ragadná meg. A tárlatról különben sok mindent megtudhattak olvasóink annak kurátorától, Szücs Györgytől, az MNG tudományos főigazgató-helyettesétől abból az április 4-i újságoldalnyi interjúból, amelyet előzetesen készítettünk vele. Ő is egy könyvre hivatkozott, amikor a nyitóünnepségen a kiállítás koncepciójáról beszélt. "Kilenc kéve hány kalangya?" – emlékeztetett a pár évtizede páratlan népszerűségnek örvendett székely anekdotagyűjteményre, miközben a hasonló siker reményét megcsillantó, kilenc fejezetre tagolt gazdag válogatás sajátosságait vázolta. A székely furfangra utaló tréfás felvetés persze szakszerű közlendőkkel kiegészítve, pontosítva rajzolta ki azt az összetett, sokszínű és újszerű összképet, amely az épület A szárnyában berendezett kiállítás, a 150 alkotó 430 festményének, szobrának, grafikájának, fotójának megtekintése nyomán alakulhatott ki a nézőkben. Minderről a továbbiakban az MTI beszámolója segítségével szólunk.
Balog Zoltán hangsúlyozta: nehéz összefoglalni, mit jelent Erdély, ezért marad a művészet, "amelytől azt várjuk, hogy autentikusan szóljon". Az MNG kiállítása túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon: egyszerre mutatja meg az erdélyi magyar képzőművészet önállóságát, teljességét, és mégis úgy, mint ami a "mi részünk" – fogalmazott.
A miniszter felhívta a figyelmet arra, hogy a vadregényes Székelyföldön túl létezik az urbánus Erdély is, ezek együtt adják ki a teljes képet. Ezt kapjuk meg a kiállítás segítségével is – méltatta a tárlatot Balog Zoltán.
Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot, amely az erdélyi magyarok számára "egy örök ábrándnak hitt közösségi kívánság beteljesülése".
Mint felidézte, korábban úgy tűnt, hogy a magyar fővárosban egy hasonló kiállítás "határos a lehetetlenséggel", így a példás szakmai körültekintéssel összeállított tárlat megvalósításának szándékát és módját nem lehet eléggé dicsérni.
Baán László főigazgató felidézte, hogy az MNG történetében még nem volt átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Az intézmény most végre törleszti adósságát: emberfeletti munka volt hét évtizedet egyetlen tárlaton áttekinteni, de a rendkívül magas színvonalú eredmény magáért beszél – méltatta a kiállítást, hozzátéve: "Erdély végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé".
Szücs György főigazgató-helyettes elmondta, hogy a tárlat Erdélyt tágan értelmezi, nem mond le tehát olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad.
Beszámolója szerint a kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva.
Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek fémjelzik az anyagban, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli.
Az 1. világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, mint ezt Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is bizonyítják.
Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Olivéren át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól végigkövethető a szociális ihletettségű festészet, ezzel összefüggésben pedig jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül.
Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei nyújtják az erdélyi magyar képzőművészek egyfajta arcképcsarnokát, de külön egység tekinti át a grafikai hagyományok megújulását is.
A kiállítás záró szekciója az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
A sokoldalú író, költő Méliusz József könyvének címét kölcsönözte az a nagyszabású kiállítás, amely a Magyar Nemzeti Galériában augusztus 23-ig mutatja be az erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 közötti hét évtizedét. Nagyon sokan vettek részt a tárlat április 24-i megnyitóján, teljesen megtelt a galéria pompás emeleti előcsarnoka, még a lépcsőkön is ültek, álltak érdeklődők. Erdélyi művészek és műkritikusok, innen Magyarországra és távolabbi államokba elszármazott alkotók, műgyűjtők, művészetbarátok, anyaországi képző- és iparművészek, írók, újságírók, hivatalosságok egyaránt jelen kívántak lenni a rendhagyó eseményen. Emlékezetes, élményteljes találkozó és kivételes művészeti megnyilvánulás volt ez mindannyiuk számára.
"Az ember egyszer tűz/ másszor kő/ néha semmi/ néha visszhang/ egyszer kés és végül holt/ de néha: minden" – idézte nagy ívű megnyitóbeszéde végén Méliusz Hopplá- elégiáját Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. E fél évszázaddal ezelőtt született néhány sor mintha éppen a mostani kiállítás lényegét, szokatlanságában is egyedi jellegét ragadná meg. A tárlatról különben sok mindent megtudhattak olvasóink annak kurátorától, Szücs Györgytől, az MNG tudományos főigazgató-helyettesétől abból az április 4-i újságoldalnyi interjúból, amelyet előzetesen készítettünk vele. Ő is egy könyvre hivatkozott, amikor a nyitóünnepségen a kiállítás koncepciójáról beszélt. "Kilenc kéve hány kalangya?" – emlékeztetett a pár évtizede páratlan népszerűségnek örvendett székely anekdotagyűjteményre, miközben a hasonló siker reményét megcsillantó, kilenc fejezetre tagolt gazdag válogatás sajátosságait vázolta. A székely furfangra utaló tréfás felvetés persze szakszerű közlendőkkel kiegészítve, pontosítva rajzolta ki azt az összetett, sokszínű és újszerű összképet, amely az épület A szárnyában berendezett kiállítás, a 150 alkotó 430 festményének, szobrának, grafikájának, fotójának megtekintése nyomán alakulhatott ki a nézőkben. Minderről a továbbiakban az MTI beszámolója segítségével szólunk.
Balog Zoltán hangsúlyozta: nehéz összefoglalni, mit jelent Erdély, ezért marad a művészet, "amelytől azt várjuk, hogy autentikusan szóljon". Az MNG kiállítása túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon: egyszerre mutatja meg az erdélyi magyar képzőművészet önállóságát, teljességét, és mégis úgy, mint ami a "mi részünk" – fogalmazott.
A miniszter felhívta a figyelmet arra, hogy a vadregényes Székelyföldön túl létezik az urbánus Erdély is, ezek együtt adják ki a teljes képet. Ezt kapjuk meg a kiállítás segítségével is – méltatta a tárlatot Balog Zoltán.
Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot, amely az erdélyi magyarok számára "egy örök ábrándnak hitt közösségi kívánság beteljesülése".
Mint felidézte, korábban úgy tűnt, hogy a magyar fővárosban egy hasonló kiállítás "határos a lehetetlenséggel", így a példás szakmai körültekintéssel összeállított tárlat megvalósításának szándékát és módját nem lehet eléggé dicsérni.
Baán László főigazgató felidézte, hogy az MNG történetében még nem volt átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Az intézmény most végre törleszti adósságát: emberfeletti munka volt hét évtizedet egyetlen tárlaton áttekinteni, de a rendkívül magas színvonalú eredmény magáért beszél – méltatta a kiállítást, hozzátéve: "Erdély végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé".
Szücs György főigazgató-helyettes elmondta, hogy a tárlat Erdélyt tágan értelmezi, nem mond le tehát olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad.
Beszámolója szerint a kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva.
Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek fémjelzik az anyagban, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli.
Az 1. világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, mint ezt Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is bizonyítják.
Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Olivéren át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól végigkövethető a szociális ihletettségű festészet, ezzel összefüggésben pedig jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül.
Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei nyújtják az erdélyi magyar képzőművészek egyfajta arcképcsarnokát, de külön egység tekinti át a grafikai hagyományok megújulását is.
A kiállítás záró szekciója az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)