"A román sajtóban több támadó cikk jelent meg a Vasvári Pál-emlékmű felállítása miatt. Eugen Goia szohodoli ortodox pópa a gyulafehérvári Unirea lapban "A Mócföldön, Kőrösön a magyar politikusok által felállított emlékművet nem tűri el a föld" címmel égig magasztalta a mócok vezéreinek tetteit, Horea. Closca, Crisan, Avram Iancu érdemeit, majd Vasvári Pált és hadseregét ócsárolta. Szerinte az emlékmű merénylet a román nép valódi történelme ellen. Valójában 1848-ban ezen a vidéken Abrudbánya, Zalatna, Magyarigen, Boroskrakkó, Verespatak, Sárd nagyszámú magyarságát halomra gyilkolták - nem Vasvári csapatai. Egyetlen éjszakán, 1849 januárjában Nagyenyed 700 védtelen magyar lakosát ölte meg Axente Sever csapatával, Avram Inacu katonái a védtelen Felvincet felperzselték, magyar lakossága földönfutó lett. Axente Severről városnegyedet, iskolát neveztek el, majd 1993-ban szobrot emeltek Nagyenyeden, gaztettei színhelyén. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 3./ A Vasvári Pál-emlékművet júl. 9-én állították fel Kőrösfőn: 1412. sz. jegyzet."

"Az erdélyi arisztokrácia a magyarságnak olyan vezéregyéniségeket adott, akik tudták és vallották: születésükkel nem csupán előjogok, de sokszor roppant nehezen teljesíthető kötelezettségek is szálltak rájuk, állapíthatta meg jogosan emlékezésében Tibori Szabó Zoltán. A Wesselényieket, a Bánffyakat, a Bethleneket, a Keményeket, a Telekieket úgy nevelték, hogy egyetlen pillanatra se feledkezzenek meg róla: tartoznak népüknek. Nem kivétel ez alól széki gróf Teleki Béla sem, aki éppen száz évvel ezelőtt, 1899. május 16-án született Kolozsváron. Politikusként is élete végéig az erdélyi magyarságot szolgálta. Neki köszönhető, többek közt az, hogy a második világégés végén Kolozsvár nem vált harcok színterévé. Kolozsváron 1944 nyarán az ő vezetésével alakult meg az Erdélyi Magyar Tanács, amely határozatban követelte, hogy Magyarország azonnal kérjen fegyverszünetet a szövetségesektől. Bár itthon szeretett volna maradni, menekülnie kellett. 1950-ben települt át az Egyesült Államokba, ahol nemsokára megalapította az Amerikai Erdélyi Szövetséget (AESZ), amelynek 1989-ig elnöke volt. Egyik megalapítója volt a New York-i Magyar Ház Társaskörének, és segítette az ottani Könyvtár- és Történelmi Társulatot, hogy évtizedeken át Erdély igaz történelmét tárgyaló könyvek sorozatát helyezhesse el amerikai egyetemi könyvtárakban, a román propagandakiadványok ellensúlyozására. Több mint harminc éven keresztül szerkesztette és kiadta a Transsylvania című, negyedévenként megjelenő folyóiratot. - Az utódok hálájáról sokat mondó tény, hogy születésének centenáriumán Teleki Bélára nem szülővárosában, Kolozsváron, hanem éppen Magyarigenben emlékeztek. Jún. 6-án, vasárnap került sor arra a református istentisztelettel és katolikus misével egybekötött ünnepségre, amelynek keretében a falu népének átadták a New York-i Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - Magyar Emberi Jogok Alapítványa) és mások által Teleki Béla emlékére adományozott traktort. Az adomány nagyszerűen illik annak a néhai Teleki Bélának az egyéniségéhez, aki mind az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE), mind pedig az Erdélyi Párt egykori elnökeként az erdélyi gazdasági élet fellendítésében aktív szerepet töltött be. Nyilvánvaló, hogy az adományozók ismerték az 1990. február 7-én elhunyt Teleki Béla egyéniségét, erdélyiségét, s tudták: a szórványmagyarság egyik legelesettebb falujának juttatott - utánfutóval és más eszközökkel felszerelt - traktorral bármilyen díszes szobornál is nagyobb és méltóbb emléket állítanak neki. Szerény emléktábla került az egykoron Bod Péter lépteit is visszhangzó magyarigeni református templom falára: "In memoriam / (1899-1999) / Gróf Széki Teleki Béla / (1899-1990) / születésének 100. esztendős évfordulójára. / A korszerű erdélyi mezőgazdaság úttörőjének szerető megemlékezéssel / Magyar Emberi Jogok Alapítványa / (New York)." - Gudor Botond, a falu református lelkésze évek óta azon munkálkodik, hogy az egyházi tulajdonban lévő épületeket rendbe hozza, nyáron magyar fiataloknak táborokat szervez, és magyar családokat próbál visszatelepíteni a Hegyaljára. A református templomból az ünneplők átvonultak a falu szélén álló kis, katolikus templomba, ahol Baróti László, a gyulafehérvári Mailáth Gusztáv Károly Katolikus Gimnázium igazgató-tanára celebrálta a szentmisét, majd kis ünnepségre került sor a templom kertjében található negyvennyolcas emlékoszlopnál. 1848. október 28-án 187 magyarigeni férfit végeztek ott ki Axente Sever csapatai, akiket napokkal később az emlékmű alatti tömegsírban temettek el. Az amerikai adományozók nevében a Floridában élő Székely Árpád, a Wass Albert Alapítvány titkára mondott beszédet, a katolikus mise után pedig felolvasták Hámos Lászlónak a magyarigeniekhez intézett üzenetét. Magyarigenben ma már csupán 11 református és 12 katolikus magyar él. /Tibori Szabó Zoltán. = Magyarigeni magyarok maradékai között Emlékezés a szórványban a száz éve született széki gróf Teleki Bélára. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./"

"A város pusztulásáról emlékezett meg jan. 7-én Nagyenyed magyar közössége. Pásztori Kupán István református lelkész kifejtette, hogy az emberi közösségnek joga és egyben kötelezettsége, hogy megemlékezzen mérhetetlen emberi szenvedéseknek kitett elődeiről. A történelmi tényekkel és igazsággal szembenézés igazi megbékélést és fejlődést hozhat el ezen a tájakon. Az RMDSZ néhány éve rendszeresen kezdeményezi a megemlékezést, miközben Nagyenyed egyik iskolájának udvarán áll Axente Sever szobra. Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök emlékeztetett: akkor kezdődött el a Fehér megyei magyarság még mindig tartó szórványosodása. Jelenleg az itt élő magyarság már csak közösségi megmaradásáért küzd. A várfalon több mint egy évszázada márványtáblára vésett dátum áll: 1849 január 8. /Bakó Botond: Megemlékeztek az 1849. januári áldozatokról. Akkor kezdődött el Fehér megye magyarságának szórványosodása. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 9./ Ezen a napon rohanták meg a román csapatok Axente Sever vezetésével az itt élő magyarokat."

"A Kemény Zsigmond Társaság /Marosvásárhely/ októberi ülésén Nagyenyed nagy korszakai és szenvedései címmel tartott előadást Király László nagyenyedi tanár, tankönyvíró. A kollégium régi professzorai és diákjai között volt Pápai Páriz Ferenc, Aranka György, Köteles Sámuel, Tótfalusi Kis Miklós, Bod Péter, Benkő József, Kőrösi Csoma Sándor, Barabás Miklós, Szász Károly, Kemény Zsigmond, Makkai Sándor, Áprily Lajos és Sütő András. Nagyenyed tragédiái: 1704 (virágvasárnapkor a labancok felégették, kifosztották a várost, huszonnyolc diák vesztette életét), 1784 (a móc parasztlázadás fájdalmas emléket hagyott a városlakók életében), 1848 (az Axente Sever által vezetett román csapatok megtámadták a várost, felégették a kollégiumot, az el nem menekült magyar lakosok felét lemészárolták, nyolcszázra becsülik a halálos áldozatok számát), 1918 (az impériumváltás esztendeje). A város csodálatos regenerálódási képessége: minden tragédia után képes volt talpra állni. Az idén megnyitott Magyar Ház is ezt bizonyítja. Ezután Hantz Lám Irén Város az őrhegy alatt című könyvét mutatta be. /Sz. L.: Kemény Zsigmond Társaság. Nagyenyed nagy korszakai és szenvedései. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 12./"

"Az aradi Szabadság-szobor újbóli felállítása időpontjának közeledtével a nagy "hazafiak" mindent bevetnek, nehogy erre sor kerülhessen. Nemrég a Realitatea tv-ben, a Harc Romániáért műsorban rendezett beszélgetésnek is ez volt a célja. Az említett adásban Adrian Paunescu "válogatott szakértőket" hívott meg, valamennyien a szobor felállítása ellen érveltek. Felhozták, hogy nem korunk, az Európai Unió szellemiségét hordozza, hogy lebontását 1925-ben a király és a miniszterelnök személyesen határozta el. Akkoriban emellett az ugyancsak aradi Kossuth-szobrot semmisítették meg, továbbá Kolozsvárt a hét vezér közül négynek még ép szobrát, a Kárpátok őrének a városháza előtt álló szobrát, lebontották a dési Rákóczi-házat, megsemmisítették az ugyancsak dési óvári Árpád-kori tornyot, lebontották Kolozsvárt az 1821-ben épült Farkas utcai első magyar kőszínházat. És a tábornokok? A tizenhárom egyszerűen katonaszökevény volt. Különben a szobor nem a tizenhármat ábrázolja, hanem a történelmi Magyarország tizenhárom tartományát. Paunescu fel is sorolta azt a bizonyos tizenhárom magyar tartományt. Állításának "hitelessége" egyetlen ún. tartomány, Burgenland nevével is lemérhető. Nos, a szobrot 1880-ban állították föl, a Burgenland nevet pedig negyven évvel később, 1919 után agyalták ki az osztrákok. Ausztria magának követelte annak a négy határ menti megyének a németek által lakott területét, amelynek német neve -burggal végződik: Preßburg Pozsony , Wieselburg Moson , Ödenburg Sopron és Eisenburg Vas . Így a területet, mielőtt megkaparintották volna, Vierburgenlandnak, négyvár tartomány -nak mondták. A csehek azonban fürgébbek voltak, és 1919 januárjában Pozsony megyét Pozsonnyal együtt megszállták. A négyből ezután három -burg maradt, s ez Dreiburgenland háromvár tartomány lett, ami 1921-től Burgenlandra egyszerűsödött. Paunescu továbbá Bácskát is említette. Ilyen nevű tartomány sem létezett soha. Ez a név csupán tájfogalom. Persze, nem hagyta ki, valótlanságot sem, amely szerint a magyarok annak idején negyvenezer románt gyilkoltak meg és 230 román falut perzseltek föl. A korabeli osztrák felmérés szerint a forradalomnak és szabadságharcnak egész Erdély területén - beleértve a tífuszban elhunytakat is - mintegy 18 000 áldozata volt. Ebből 9-10 ezer magyar, 5-6 ezer román, a többi szász, zsidó stb. Például Gh. Barit is hasonló eredményre jutott. Amikor a műsor közben fölhívott aradi alpolgármester, Bognár Levente arról szólt, hogy 1848-49-ben a tizenhárom tábornok nem a románok ellen, nem Erdélyben harcolt, hanem a szabadságért, a történész megjegyezte, hogy a románok is a szabadságért harcoltak, de a Habsburgok oldalán. Nyilván eszébe sem jut föltenni a kérdést, hogyan lehet a szabadságért az elnyomó Habsburgok oldalán harcolni? Arról persze hallgatott, mint ahogy mások is mindenkor hallgatnak, hogy a bánsági, a bihari, a Kővár-vidéki románok lelkesen támogatták Magyarország és Erdély unióját, s a máramarosiakkal együtt, a forradalom ellen fegyvert fogó erdélyi románoknál nagyobb számban a forradalom oldalán, a Habsburgok ellen harcoltak, hogy képviselőik voltak az akkor Debrecenben székelő Országgyűlésben. Hallgatott, amint a nagy nemzetféltők mindenkor hallgatnak 1849. jan. 8-áról, amikor Axente Sever emberei lerohanták Nagyenyedet, és kirabolták, felégették, lakói közül mintegy 700-800 személyt, többségükben nőket, gyermekeket, öregeket kegyetlenül legyilkoltak. Elpusztították az erdélyi református egyház püspöki levéltárát és számtalan ősnyomtatvánnyal együtt a kollégium könyvtárának java részét. Asztalos Lajos feltette a kérdést: mit tesz az ilyen adások elhangzásakor érdekvédelmi szövetségünk? Talán tiltakozik? Úgy tűnik, inkább "nagyvonalúan" süketnek, vaknak teszi magát. /Asztalos Lajos: Szabadság-szobor... és környéke. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 4./"

"Még 2003-ban fel kell állítani az aradi Szabadság-szobrot - fogalmazták meg a Területi RMDSZ-elnökök Konzultatív Tanácsának (TEKT) szept. 16-i bukaresti ülésén. Két területi elnök is kötött mandátummal érkezett a megbeszélésre, és éppen ez a két területi elnök, az aradi Király András és a Fehér megyei Rácz Levente képviselte a legsarkosabb véleményt a tanácskozáson.Az Arad megyei szervezet operatív tanácsa elhatározta, ha szeptember 30-ig nem születik kedvező döntés a szobor felállítása ügyében, felfüggesztik az együttműködést a kormánypárttal. Szerintük "a szobrot még ebben az évben fel kell állítani a Tűzoltó téren, ott, ahol a városi tanács kijelölte a helyet számára. Beleegyezünk a megbékélési park létesítésébe, de azt nem lehet összekötni a szobor ez évben történő felállításával." Rácz Levente, a Fehér megyei szervezet elnöke elmondta, Fehér megyében a megbékélési parkot nem tartják megoldásnak a Szabadság-szobor felállítására. "A szobor felállításának az esetleges elmulasztása a PSD-vel való együttműködés szakítópróbája. Ez az utolsó csepp a pohárban. Erről a szimbólumról lemondani nem lehet - jelentette ki Rácz Levente. - A kollégáimhoz máris számtalan arra utaló visszajelzés érkezett, hogy az emberek nem tudják elképzelni a Szabadság-szobrot egy olyan emlékparkban, amelyikben mondjuk Axente Severnek vagy Avram Iancunak is emléket állítanak. Fehér megyében ma nekik köszönhetően van szórványban a magyarság - magyarázta az elnök. - Félő, hogy a javasolt hibridmegoldás az egykori Petőfi-Schiller Egyetem tervéhez hasonlítana."Verestóy Attila udvarhelyszéki RMDSZ-elnök szerint "Megjelent a román elit részéről egy kőkemény nacionalizmus". Verestóy hangsúlyozta, mindez azért jelenhetett meg, mert az ellenfelek megérezték a magyarság széthúzását. A szenátor a belső széthúzással kapcsolatos dolgok mielőbbi rendezését tartja a legsürgetőbb feladatnak. "Ha létezik és egyértelmű a szolidaritás a romániai magyarság körében, ha az RMDSZ valóban be tudja tölteni azt a szerepet, amiért létrehoztuk, meg tudjuk oldani a Szabadság-szobor ügyét, el fogjuk érni az alkotmány kedvező módosítását, és létre tudjuk hozni a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen a magyar karokat - sommázta véleményét. Egyvalamit kinevezni szakítópróbának arra utalna, hogy nem látnánk a magyarság szélesebb érdekeit - magyarázta Verestóy. A Kolozs megyei szervezet elnöke, Kónya-Hamar Sándor a határozott fellépést szorgalmazta annak érdekében, hogy a szobor még az idén a talapzatra kerüljön. Meglátása szerint azonban a kormánypárttal kötött megállapodást már csak azért sem lehet felmondani a Szabadság-szoborra való hivatkozással, mert a szobor felállítása nem szerepel az idei évre kötött megállapodásban./Gazda Árpád: Határidő a szoborállításra. = Krónika (Kolozsvár), szept. 17./Markó Béla, az RMDSZ elnöke a Szabadság-szobor okt. 5-re történő felállítását nem látja reálisnak. Felmerült, hogy a Szabadság-szobor ügye veszélyezteti a protokollumot, de egyelőre olyan javaslat, hogy felbontsák a megállapodást, nem született, mondta. Az újságíró közbevetette, hogy az aradi RMDSZ már kilátásba helyezte a megyei protokollum felfüggesztését. Markó erre helyesbített: Országos szinten nem hangzott el ilyen javaslat. Valószínűleg határidőhöz kötött "igen" válasz várható, mondta, hozzátéve, nem szeretné megelőlegezni az Operatív Tanács döntését. /Salamon Márton László: Markó feltételekhez kötött "igen"-re számít az Operatív Tanács ülésén. = Krónika (Kolozsvár), szept. 17./"

"Az elkövetkező időkben dől el, hogy Aradon szimbolikusan megismétlődik-e a százötvennégy esztendővel ezelőtti világosi fegyverletétel. Iliescu államelnök budapesti diadalútja arra vall, hogy mindez lehetséges. Iliescu azt is vendéglátói tudomására hozta, hogy a Kossuth-Balcescu megbékélő kiegyezésére azért nem lehet hivatkozni, mert erre post factum került sor, mikor a szabadságharc sorsa már rég eldőlt. Iliescu Budapesten azt is szóvá tette, hogy a tizenhárom tábornoknak Aradon van egy obeliszkje, és a forradalmár tábornokok közül tizenegy e mellé (?) van elhantolva. Vagyis nincs szükség a Szabadság-szobor visszaállítására. Számos, aláírással ellátott megállapodás is született, már az avatóünnepség programját is kifundálták. Azonban mi a szószegések történelmi tapasztalatainak bőségével rendelkezünk írta Sylvester Lajos."Itt állott Árpád vezér szobra, 1916-ban az oláh ledöntötte." Hosszú időn keresztül volt olvasható e felirat a Brassó fölé magasodó Cenk tetején, egy hajdani szobortalapzaton - aztán a talapzatot magát is felrobbantották, széthordták, mint annyi mást. Ennyi maradt a hajdan tíz méter magasan álló, háromméteres Árpád-katonából, amely valamikor a magyar birodalom legdélkeletibb határát jelképezte, emlékezett György Attila. Mert Erdélyben magyar szobornak lenni sem könnyű, tette hozzá. A szimbolikus térfoglalás Romulus és Remus-szobrokban, román hősök emlékművében manifesztálódott. Később kolostorokban, templomokban, egyházi létesítményekben. Nem állhat magyar felirat Mátyás király kolozsvári lovas szobrán. "Ezért kellett rajta táblát elhelyezni, amely a király román származását és a magyarok galádságát hirdeti. Ezért kellett őt román nemzetiszínű zászlókkal körülvenni, és ezért kellett felásni a teret.Ezért nem lehetett Nagyváradon a nagyságos fejedelemnek, Bethlen Gábornak a szobrára felírni magyarul a nevét. Annak a fejedelemnek, aki román nyelvre fordíttatta a Szentírást. Ezért kenik be szinte naponta fekáliával Fehéregyházán a költő síremlékét. Ezért kellett eltávolítani a Wass Albert-szobrokat. És ezért nem állhat újra Aradon a Szabadság-szobor." És fájdalmas a megadás, amellyel e pusztítást fogadja a magyarság. A magyar kormány tehetetlensége, az RMDSZ gyávasága. Kovács László szemforgató álszentsége és Markó Béla szánalmas, ezredik "kiegyezése". És még sincs veszve minden. A lebontott, meggyalázott szobrok helyén mégiscsak ott marad valami, amit nem lehet eltüntetni. Árpád, Mátyás, Bethlen Gábor vagy éppen Wass Albert szelleme. Gyergyóalfaluban fehér márványba vésett felirat áll, hosszú évtizedek óta, és rendszerektől, hazáktól és hazaárulásoktól függetlenül hirdeti az igazságot, országnyi hitet adva: "Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad". /György Attila: Szabadság, szobor. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 23./A ,,megbékélési parkot" Kovács László külügyminiszter nem utasítja el. A román történelemszemlélet szerint berendezett ,,megbékélési emlékparkban" bizonyára helyet kap Avram Iancu, Balcescu és Axente Sever. Nem kellene-e az osztrákokat is a kerítésen belülre bevenni, hiszen ők is tettek ezt-azt 48/49-ben? Sylvester Lajos felidézte, hogy amikor Dózsa szülőfalujában, a háromszéki Dálnokban a parasztvezér számára emlékművet állítottunk, Bukarestben a méretek után érdeklődtek. Közölték, hogy Stefan cel Mare emlékművénál nem lehet magasabb. /Sylvester Lajos: A magyar szabadságharc aradi sírkertje. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 23./"

1849. január 8-án az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópa vezette román sereg megrohanta a védtelenül hagyott Nagyenyedet, és lemészárolta a védtelen magyar lakosságot. A martalócok nemcsak Nagyenyeden, hanem szerte a megyében meggyilkoltak magyarokat, öregeket, gyerekeket és nőket. A vérengzés január 11-ig tartott. A vérfürdő áldozatainak tömegsírja a várfal tövében található. Az első megemlékezést 1998-ban tartották, és azóta a nagyenyedi magyarság január 8-án mindig fejet hajt az áldozatok emléke előtt. Eddig a református templom nyújtott otthont az ökumenikus istentiszteletnek, idén a római katolikus istenháza vette át ezt a szerepkört. /N. T.: Megemlékezés Nagyenyed pusztulásáról. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 12./ Rácz Levente, Fehér megyei RMDSZ-elnök bízik abban, hogy eljön annak is az ideje, amikor majd a templomfalakon kívül lehet beszélni e szomorú eseményekről Nagyenyeden. Egyelőre még nem érett meg Nagyenyed arra, hogy szembenézzen ezekkel a dolgokkal. /Sz. Cs.: Nagyenyed fekete vízkeresztje – 1849. január 8. Főhajtás a mártírok előtt. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./ Rácz Levente beszédében felidézte a történteket. Az 1848. szeptember 16-i balázsfalvi gyűlésen a románság képviselői – miután a császár megengedte fegyverkezésüket – külön nemzetőrség állítása mellett voksoltak. Ezt követően sorra végigpusztították Alsófehért, az akkor legtöbbet szenvedett vármegyét, és ezen belül Hegyalja magyar lakossággal rendelkező számos települését: Zalatnát, Magyarcsesztvét, Magyarigent, Búzásbocsárdot, Borosbocsárdot, Sárdot, Krakkót, Benedeket, Borbándot, Koslárt, Harit, Asszonynépét, Forrót, Nagylakot, Marosújvárt és Felvincet. Axente Sever parancsnoksága alatt ezen települések nagy részében a magyar közösségeket majdnem teljesen kiirtották. A nagyenyediek jelentős része ekkor nem tartózkodott a városban: a férfiak jelentős része a honvédségnél szolgált, a nők egy része elmenekült Kolozsvárra , a kollégiumban az oktatás szünetelt. Becslések szerint mégis kb. 4000 fegyvertelen ember maradt a városban, többnyire öregek, nők és gyermekek. A magyar lakosság egy része túlzott bizakodást mutatott, mert nem hitték, hogy a szelíd román emberek, akikkel addig együtt éltek, képesek legyenek őket lemészárolni és kirabolni. 1849. január 8-án Axente Sever feleskette embereit, hogy kő kövön nem marad Nagyenyeden. Prodan biztosította a város elöljáróit, hogy nincs szándékukban bejönni a városba, a polgárok maradjanak nyugodtan házaikban, és térjenek nyugovóra. Ezt követően indultak el a románok. Felgyújtották a házakat, nőket, gyerekeket és öregeket is öltek. A város magyarságának egy része a minorita rendházba és a katolikus templomba menekült, de hiába, őket is megölték. Az áldozatok száma kb. 800-ra emelkedett. /Részletek Rácz Levente ünnepi beszédéből. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

Január 8-a Nagyenyeden a gyász napja. 1849-ben ezen a napon és a következő három éjjelen Nagyenyedet Axente Sever szabadcsapatai felégették, és az ártatlan magyar lakosok jó részét lemészárolták. Erről a tragikus eseményről a kegyeletet őrző utódok minden évben megemlékeznek. Idén a református vártemplomban Popa Tibor lelkész tartott istentisztelete, emlékezett arra, hogy a román csapatok felgyújtották a Bethlen Gábor Kollégiumot is. Rövid megemlékezést tartott Szabó Dénes esperes plébános is. Csávossy György mondott emlékbeszédet. “Nem könnyű feladat jó másfél évszázaddal az események után Enyed pusztulásáról megemlékezni – mondta a szónok –, mivel a januári események a borzalom, a gyilkolás, a fagy- és éhhalál rettenetes emlékeiként ívódtak be nemzedékek emlékezetébe. Ugyanakkor szem előtt kell tartani a ma megkövetelt visszafogottságot, amit az enyedi magyarság szórványhelyzete indokol. Nagyenyeden ma háromnyelvű városjelző tábla van a bevezető utak mentén, ami egy kialakuló, nemzetiségek közötti együttélés lehetőségét mutatja.” Csávossy György Szilágyi Farkas visszaemlékezése alapján vázolta föl az enyedi tragédia főbb eseményeit, köztük a két templom feldúlását és a menekülők legyilkolását. Talán eljön egyszer az az idő is, amikor az enyedi áldozatokért hivatalosan is bocsánatot kérnek, fejtette ki Csávossy. A várfalon elhelyezett emléktábla alatt az RMDSZ, a nagyenyedi magyar történelmi egyházak képviselői és a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója helyezte el koszorúját. /Takács Ildikó: Megemlékezés Nagyenyed pusztulásáról. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 9./ Nagyenyeden a vár falán található márványtábla, rajta mindössze a dátummal, némán őrzi az akkori idők nagy tragédiáját. Az egyházak és az RMDSZ első megbeszélése az ügyben 1994-ben volt, amely megtörte a hosszú hallgatást, a lappangó titkot. Akkor még sokan féltek attól, hogy a megemlékezéseknek, a koszorúzásnak következményei lehetnek. Ezek azonban elmaradtak. A magyar kisebbség megtette az első lépést ebben az irányban és teszi azóta évente. /Bakó Botond: Megemlékezés Nagyenyed pusztulásának napjáról. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 10./

Ökumenikus istentisztelettel és koszorúzással emlékezett 2007 első vasárnapján Nagyenyed lakossága az 1849. januári 8-i gyászos eseményekre, amikor 800 védtelen magyar gyermek, nő és idős polgár esett áldozatául az öldöklésnek. Az Árpád-házi Szent Erzsébet plébánián Pópa Tibor református, Sándor Botond unitárius lelkészek, valamint Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök mondott megemlékező beszédet a 158 évvel ezelőtti eseményekről, azok áldozatairól, majd megkoszorúzták a várfal melletti sírok fölé emelt emléktáblát. A Zalatna, Abrudbánya, Verespatak, Magyarigen, Sárd mintegy 5000 magyar lakosát áldozatul szedő vérengzés visszafordíthatatlanul idézte elő az elszórványosodást. /Nagyenyed pusztulásának emléke. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 8./ Nagyenyedet földig rombolták, kirabolták, értékeit elpusztították. Axente Sever azt hirdette, hogy három nap alatt hamuvá teszik az egész várost. Úgy lett! Nagyenyeden kívül Nagylakon, Sinfalván és sok más településen zajlott még a magyarok kiirtása. Felfegyverzett hordák védtelen civileket, nőket, gyermekeket és öregeket öltek meg. /Bakó Botond: Másfél évszázados mártíromság a Maros menti Athénban. A szabadságharc áldozataira emlékeztek Nagyenyeden. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 10./

Az 1848-as szabadságharc idején a románok vérengzése sok magyar áldozatot követelt. Kisenyeden 140 magyart mészároltak le. Andrei Saguna román ortodox püspök körlevelében felszólította híveit, fegyverkezzenek fel. 1848 októberében Gerendkeresztúron meggyilkolták a környéken összegyűjtött 200 magyar nemest, Kocsárdon 60 magyart mészároltak le, méghozzá – miként Domokos Pál Péter írta – „oly kegyetlen vandalizmussal […], hogy a jegyző családjának három tagja, látva a borzalmakat, fölakasztotta magát”. Október 23-án pedig Zalatna mellett játszódott le az addigi legborzalmasabb esemény. Kacziány Géza Magyar vértanúk könyve – Alsó-Fehér megyei tömegmészárlás című könyve szerint Zalatnán Petre Dobra kiadta a jelszót, hogy a magyarokat le kell gyilkolni. „Vadállati kínzásokkal ölték meg a védteleneket. Némely magyar férfi, nő és gyermek húsz-harminc sebet is kapott, s még élt; mások a fájdalomtól megtébolyodva, meztelenül futkostak, a hörgés, a sikoltás, rémes kiáltozás a fegyverek ropogásával vegyült, s mindaddig tartott, amíg a szerencsétlenek mozogni bírtak. ” A vérengzés folytatódott, Borosbocsárd, Sárd, Magyarigen, Boroskrakkó, Körösbánya, Topánfalva, Hegyalja, Borbánd, Kis- és Nagyhalmágy következett. Egyedül Balázsfalva körzetében 1848 októberének legvégén már 400 halottat emlegetnek a források. (A magyar áldozatok számát csak ebben az időszakban és csak ebben a megyében 2000 és 2500 közé teszik óvatos becslések.) Mindennek híre eljutott az ekkoriban mintegy hatezer lakosú, színmagyar iskolavárosba, Nagyenyedre is. Negyvenkilenc januárjának első napjaiban alig több, mint a lakosság fele tartózkodott ott: a helybéli férfiak nagy része a honvédségnél volt. 1949. január 8-án Axente Sever vezetésével felfegyverzett román csapatok rárontottak a város védtelen magyar lakóira. Szörnyű kegyetlenséggel gyilkolták az embereket, a házakat felgyújtották. A minorita rendházba menekült 300-400 nőt és gyermeket meztelenre vetkőztetve kihajtották a piactérre, és végignézték, hogyan fagynak meg a mínusz húsz fokos hidegben. Kisgyermekeket lábuknál fogva vertek a falhoz, az anyja keblére borult csecsemőt, a férje tetemét testével védelmező asszonyt dárdákkal, lándzsákkal szögezték szeretteik testéhez. A nemi erőszak, a rablás mindezek kísérője volt. A vérengzés egészen január 17-éig tartott, a rettenetes hidegben a hegyek közé menekültek után folytatódott az embervadászat, és több környező települést is elpusztítottak. Nagyegyeden leégett a 33 ezer kötetes könyvtár, az éremgyűjtemény, az erdélyi református püspökség és a megye levéltára. A halálos áldozatok számát egyesek 700-800-ra, mások ezerre teszik. Azonban ha azt vesszük, hogy hiteles források szerint körülbelül kétezren menekültek a hegyekbe, s nagy részük a körülmények és a napokig tartó üldözés miatt nyilván elpusztult, a szám megduplázható. Dél-Erdély és Nagyenyed magyarsága a mai napig nem heverte ki az 1848–49-es magyarirtások következményeit: az etnikai arányok döntő mértékben megváltoztak, sok falu egyszerűen kihalt. Ma Nagyenyeden a kollégiummal szemközt, a vár falán, észrevétlenül, szinte beleolvadva a kövekbe kicsinyke kőtábla áll, rajta mindössze ennyi: „1849. január 8. ” /Domonkos László: Kegydíj. Román vérengzés Enyeden ezernyolcszáznegyvenkilencben. = Magyar Nemzet, márc. 17./

1849. január 8-án Axente Sever Csombordnál, a befagyott Maros jegén feleskette embereit, hogy kő kövön nem marad Nagyenyeden. Ezután a város egyetlen tűztengerré változott, ahonnan a menekülők jajkiáltása hallatszott mindenfelől a -24 fokos fagyos éjszakában. A város magyarságának nagy része, kb. 800-an estek áldozatul a vérengzésnek. Ezeknek egy része nyugszik a várfal melletti tömegsírban. A várfalon található emléktáblán csak ennyi áll: 1849. január 8. Az enyedi magyarok minden évben megkoszorúzzák ezt az emléktáblát, ami alig jelent valamit egyeseknek, de annál többet mond az emlékezőknek. A Fehér megyei RMDSZ a nagyenyedi református vártemplomban ökumenikus istentisztelet keretében emlékezik a vérengzésre. /Kerekes Hajnal, a Fehér megyei RMDSZ ügyvezető elnöke: 1849 gyászos vízkeresztjére emlékeznek Nagyenyeden. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 11./

Vérfürdőre emlékeztek január 13-án Nagyenyeden. A vártemplomban tartott istentiszteleten felidézték az 1849. január kilencedikére virradó hajnalt, amikor a honvédek által hátrahagyott 800 gyerek, idős ember és asszony esett Axente Sever 9 ezer fős csapatának áldozatául. E napok óta beszélhetünk szórványról Alsó-Fehér vármegyében, a vérengzés nemcsak Nagyenyeden zajlott, Abrudbánya, Magyarigen, Borosbenedek, Felvinc, Boroskrakkó, Zalatna és Verespatak magyar lakossága is hasonló sorsra jutott. /Tamás András: Mészárlás-mementó. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 14./

Polgárháború és vérengzések Alsó-Fehér vármegyében 1848–49-ben című háromnapos rendezvénysorozattal emlékeztek Nagyenyeden az 1849. januári vérengzésekre. Előadásokkal, könyvbemutatóval, kiállítással elevenítették fel az 1849. január 8-án történteket, amikor Axente Sever Csombordnál, a befagyott Maros jegén feleskette embereit, mindent megtesznek, hogy kő kövön ne maradjon Nagyenyeden. A város magyarságának nagy része, körülbelül nyolcszázan estek áldozatul a vérengzésnek, amely tovább folytatódott Fehér megye magyarlakta településein. „Nem két fegyveres erő állt itt egymással szemben, a befagyott Maroson átkelő portyázók etnikai tisztogatást végeztek” – fogalmazott Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök. Sógor Csaba európai parlamenti képviselő is szólt az egybegyűltekhez, feltette a kérdést, hogy miért nincs jelen a román nép képviseletében senki, hiszen együtt kellene szembenézni a múlttal a közös jövőért. Az ünnepi istentisztelet után az egybegyűltek kopjafát helyeztek el Nagyenyeden. /Tamás András: Kopjafát állítottak Enyeden. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 12./ Bemutatták Domonkos László Nagyenyedi ördögszekér című, a témát feldolgozó könyvét. Az előadók kitértek az Alsó-Fehér vármegyében történt magyarellenes vérengzésekre. Sógor Csaba hangsúlyozta: „1849. január 8. Fehér megye magyarságának a holokausztja, hiszen ekkor vesztette életét többek között Nagyenyed, Magyarigen, Boroskrakkó, Sárd magyar lakosságának nagy része. ” „Az örmények, zsidók nagyobb tragédiák után talpra álltak, úgyszintén a világháborúk vesztesei: japánok, törökök, németek. Meg kell tanulnunk összefogni, a múlt hibáiból tanulni, hogy szellemiekben, lelkiekben, anyagiakban és számszerűen gyarapodhassunk. Ma a forradalom nem karddal zajlik, a gazdasági verseny, az európai uniós buktatók és lehetőségek között kell hősi túlélőknek lennünk” – tette hozzá Sógor Csaba EP-képviselő. /Sógor: nekünk hősi túlélőknek kell lennünk. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 12./

Nagyenyeden és a felenyedi templomban emlékeztek az 1849-es magyarellenes vérengzésre. Török Ferenc akkori lelkész közvetítő szerepet vállalt a román támadók és a polgári lakosság képviselői között, de családjával együtt áldozatul esett a vérengzésnek. Megjelent Barabás János kolozsvári magyar konzul, aki rövid hozzászólásában a nemzettudat jelentőségét emelte ki, és azt hangsúlyozta, hogy a fiatal generációval is meg kell ismertetni a történteket. A hegyaljai magyar történelem igen jó ismerője, dr. Gudor Kund Botond szakavatott kalauzolásával a háromnapos emlékezés után autóbusszal járták végig Boroskrakkó, Borosbenedek, Sárd, Magyarigen elhagyott vagy igen kevés lélekszámú református templomait, és ugyancsak Magyarigenben a katolikus templom udvarán található, és az ompolygyepűi (Presaca), Lukács Béla által készített emlékművet (1899), majd a gyulafehérvári vár árkait tekintették meg. Mindenhol akad egy-egy nyom a jeltelen tömegsírokról, amelyről a legtöbb helyen tudják a mai helybeliek, hogy mit is rejtenek, és babonásan kerülik őket. Itt-ott a pincékről is tudni, ahová bezárták azokat a magyarokat, akiket azután kifüstöltek, majd lemészároltak. A román értelmiség hallgat, az ompolygyepűi polgármester nem érti, hogy miért is jönnek ide évente többször a magyarok. Nagyenyeden mellszobrot állítottak a vérengzést vezető Axente Sever emlékére és utcát neveztek el róla. Rácz Levente, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke elmondta, etnikai tisztogatás történt, nem fegyveresek álltak egymással szemben. Bemutatták Domonkos László Nagyenyedi ördögszekér című, az öldöklésről szóló dokumentumregényét. A könyv előszavában Margittai Gábor, a Magyar Nemzet újságírója leszögezte, ez a munka: „A megemlékezés és az együttélés botrányáról beszél, arról, hogy a rendszerváltozások után sem voltunk képesek megfogalmazni kínos és kínzó történelmi kérdéseinket a szomszédokkal szemben. Valóban felzaklató könyv ez, az emlékezés iróniája, a többség által értelmezhetetlen táblákkal, holttesteket rejtő dombokkal és betemetett kutakkal. Arról szól, hogy emlékezés nélkül felejtés sincs, a bűntudat nélküli embernek még megbocsátani sem lehet. Ezért nem szabad felejtenünk és minduntalan emlékeznünk kell, mert halottainknak és önmagunknak is tartozunk ennyivel. ”Dr. Egyed Ákos történész, akadémikus átfogó előadást tartott. A rendezvényen részt vett H. Szabó Gyula, a Kriterion könyvkiadó igazgatója, aki bemutatta Murádin Jenő Megsebzett szobor című könyvét. /Bakó Botond: Nagyenyed. Emlékezés nélkül felejtés sincs. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

Kolozsváron 1996 tavaszán a Biasini szálló falára hazug, torz adatokat tartalmazó emléktáblát helyeztek el, miszerint az 1848-as forradalom idején meggyilkoltak 40 ezer románt, felgyújtottak és megsemmisítettek 230 falut. Ezt „természetesen” a magyarok követték el. Erdélyi magyar történészek többször szóvá tették, ideje lenne eltüntetni ezt a felháborító táblát, mert ma is mérgezi a tudatlan lelkeket, a közéletet. Mindez soviniszta, magyarellenes megnyilvánulásokban ölt testet. Ezt tapasztalható Kolozsváron a több épület falán megjelenő uszító, magyarellenes feliratok esetében. A nacionalista Új Jobboldal csoportosulás szónoka március 15-én azzal hozakodott elő, hogy a magyarok 1848–1849-ben „több mint negyvenezer románt gyilkoltak le, több mint háromszáz román falut semmisítettek meg. De a végén mi [mármint a románok] legyőztük a forradalmukat.” Asztalos Lajos cikkében újból összefoglalta, hogyan keletkezett ez a hazug állítás. Avram Iancu és küldöttsége Bécsben beszélt erről, de ezt semmilyen adattal nem támasztotta alá. Bécsben is túlzónak találták ezt, az osztrákok felmérés készítettek, eszerint a fegyveres összetűzéseknek összesen 4834 áldozata volt. Arról nem beszélnek, hogy a forradalmat hátba támadó románok halomra gyilkolták a fegyvertelen magyar lakosságot. A Maros völgyén a Iancu, Axente Sever, Dobra, Balint vezette csapatok rémületben tartották a magyar falvak lakosságát, és sorra gyújtották föl e falvakat. 1848. november 13-án Felvincet perzselték föl. 1849. január 8-án Nagyenyed következett: több mint nyolcszáz asszony, gyermek, öreg lelte halálát a vérfürdőben. Január 14-én Járát borították lángokba. Az áldozatok száma itt több mint száz volt. És mikor győzték le a románok a magyar forradalmat? Az Új Jobboldalnak ez az állítása is nevetséges. /Asztalos Lajos: Több mint 40 000 román, több mint 300 falu. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 19./

Októberben két forradalom és szabadságharc dicsősége és hősei mellett a civil áldozatokra is emlékezni kell. Azokra a névtelenekre, akik népirtás áldozatai lettek Erdélyben, annyi bűnük volt, hogy magyarok voltak. Az ismeretek hiányosságai miatt meg a békesség kedvéért, a magyarok nem teszik szóvá a történteket. A román politika pedig minden alkalmat kihasznál a magyarellenességre. Emlékezni kell 1848–49-re. 1848. október 19-én kezdődött a vérengzés Kisenyeden (140 magyar áldozat), pár nappal később Székelykocsárdot (60) pusztította el egy román felkelő csapat, Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg. Zalatnát felgyújtották, a menekülő lakosságot (700) Ompolygyepű határában lemészárolták. Október 23-án Boroskrakkón és a környező településeken a lemészároltak száma 200 fő. Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400, október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40, Marosújváron a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket legyilkoltak, és holttesteiket a Marosba dobták. Felvincet a személyesen Avram Iancu vezette sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították. Torockó csak azért menekült meg, mert akadt egy Zsakó, aki ki tudott egyezni a román lázadókkal. Több mint 3100 magyar áldozat eddig. Ez a szám még gyarapodott. Májusban Verespatak és Abrudbánya magyar lakossága esett Avram Iancu és társai áldozatául. A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott. A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt később településeket neveztek el róluk, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyarok emlékére Nagyenyeden mindössze egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk PAX felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket. Avram Iancu mellett Ion Buteanu, Petru Dobra, Ioan Axente Sever, Prodan Simion vezették a felkelőket. A román történetírás forradalmároknak nevezi őket. /Kuti Márta: Erdély gyásznapjai. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./

Nemzetek egymás mellett és ellen az 1848-49-es forradalom idején
A Kárpát-medencei nemzetek közös történeti múltjának egyik legkritikusabb pontja a történeti Magyarország magyar és nem magyar nemzetei közötti kapcsolat. Az 1848-as év mérföldkő ebben a folyamatban.
1848 történései az utókor számára is megkerülhetetlenek, az eltérően értelmezett események, nemzeti célokban megmutatkozó ellentétek újra és újra visszaköszönnek nemzedékről nemzedékre. A román, szerb vagy szlovák nemzet történeti emlékezetében az 1848-as magyar forradalom nem egy nagyszerű, dicső szabadságharcként jelenítődik meg, hanem a magyar uralkodó nemzetállam megvalósítási kísérleteként.
Számukra az 1848-as mozgalom a nemzeti függetlenség, az anyanyelvért vívott küzdelem példája, amelyet éppen a magyar nemzet ellen kellett folytatniuk. Kossuth Lajos és a magyar politikusok a nemzetiségek szemszögéből a magyar nemzeti türelmetlenség, a nacionalizmus megtestesítői. A magyarok számára viszont a nemzetiségek vezetői, mint például a román Avram Iancu, a bécsi udvar kiszolgálói, akik hátba támadva a magyar szabadságharcot, siettették annak elbukását.
Az 1848-as események eltérő megítélésére jó példa a közelmúltban az aradi Szabadság-szobor visszaállítása körüli vita vagy a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utcanév körüli bonyodalmak. A szoborcsoport visszaállításának, valamint a Kossuth Lajos utcanév elfogadásának az ellenzői érveiket az 1848-as szabadságharc magyar történetírástól eltérő értelmezésére építik.
Az 1848 márciusában kibontakozó forradalmi hullám elindította a Kárpát-medencében élő magyarok és nem magyarok önállósodási mozgalmát. A társadalmi és nemzetiségi kérdés összefonódása eltakarta a magyar liberális elit elől a különböző népek nemzeti ébredésének jelentőségét. 
A magyar elit, miközben az egységes magyar nemzetállam megteremtésére törekedett, szembe került az éppen a magyar nemzeti mozgalom által elindított kárpát-medencei nemzetiségi mozgalmakkal. A nemzetiségek a társadalmi kérdések rendezésében elismerték a forradalmi magyar kormány erőfeszítéseit, de a magyar nemzetállam létrejöttében az itt élő népek eltűnésének veszélyét vagy nemzetté alakulásának megakadályozást látták. 
Erdély esetében is nyomon követhető ez a félelem. Az erdélyi szászok, akik a lakosság 11 százalékát képezték, területi autonómiájuk és kiváltságos helyzetüknek elvesztésétől tartottak. Az erdélyi románok, akik 58 százalékkal Erdély többségi nemzetét képezték, azt szerették volna elkerülni, hogy Erdély és Magyarország uniójával kisebbségi sorba kerüljenek. 
1848. március 15. a Kárpát-medencei népek egyetértését ígérte. Minden nemzet örömmel fogadta a bécsi és a pesti forradalom hírét, a szabadságjogokat meghirdető márciusi 12 pontot.
A kezdeti lelkesedést hamarosan felváltották a társadalmi és nemzetiségi szinten megfogalmazott várakozások. Mindegyik nemzet kérte önálló nemzetként való elismerését, az általa többségében lakott megyékben nyelvének használatát a kultúra és a közigazgatás minden szintjén.
Nemzetiségi oldalról a magyar forradalomhoz való kapcsolódás eltérő. Függött attól, hogy az illető nemzet a saját nemzettudatának fejlődésében éppen hol állt, mennyire jutott túl nemzetté válásának kulturális szakaszán. Ugyanígy a nemzetiségi vezetők politikai helyzetértékelése is számított. 
Meghatározó volt ugyanakkor az illető nemzetiség területi elhelyezkedése. A szórványban élő nemzetiségek a magyar forradalom mellett foglaltak állást. Tudni kell, hogy a reformkorban elindított jogkiterjesztő és nemzeti liberális politikának köszönhetően egyes nemzetiségeknél, mint az örmények, zsidók, svábok vagy a szórványban élő románok, szerbek, horvátok, szlovákok körében megindul egy önkéntes asszimilációs folyamat. Például az 1849. október 6-án Aradon kivégzett tizenhárom tábornok közül hárman német, ketten örmény, egy-egy szerb, horvát és osztrák nemzetiségűek voltak. 
A Kárpát-medencei románok az 1848-1849-es események idején megoszlottak: a tömbben élő erdélyi románok a forradalom ellen, míg a magyarországi románok a magyar forradalom mellett foglaltak állást.
Az erdélyi románok kezdetben elismerték Erdély és Magyarország uniójának történelmi szükségletét, de nem fogadták el annak megvalósulását addig, míg a román nemzetet nem ismerik el „bevett nemzetként”. 
A románság ugyanis sérelmezte, hogy Erdély vezetése a középkorból fennmaradó három rendi-politikai nemzet (ebben az értelemben a nemzet kifejezés nem etnikai csoportot jelentett), a magyar, a székely és a szász kiváltsága. A balázsfalvi román nagygyűlésen megfogalmazódott az erdélyi románok önálló nemzeti programja.
Kérték a román nemzet elismerését, a román nemzet számarányának megfelelő arányos képviseletet az országgyűlésben és a helyi közigazgatásban, a jobbágyfelszabadítást. Továbbá azt is kérelmezték, hogy az unió kérdéséről addig ne tárgyaljanak, míg a román „nem válik alkotmányos és szervezett a törvényhozás házában tanácskozó és határozati, szavazati joggal felruházott nemzetté.” 
A román-magyar konfliktus kirobbanását az is siettette, hogy a magyar nemes és a román jobbágy közötti társadalmi vita nemzeti színezetet kapott. Az erdélyi országgyűlés nem tette meg a románok felé azt a gesztust, hogy elismerje a románokat negyedik bevett nemzetként, még mielőtt megszünteti a középkori rendi nációk rendszerét. A román parasztok között továbbra is fennmaradt a jó császár mítosza, aki szerintük már rég meg akarta szüntetni a jobbágyságot, csak ebben a magyar nemesek akadályozták. Az erdélyi császárhű hadsereg, majd a bécsi udvar, kihasználva a magyar-román ellentétek fokozódását, sikeresen kijátszotta egymás ellen az erdélyi nemzetiségeket. Az erdélyi császárhű erőkre támaszkodva megszerveződtek a román nemzetőrségek, Nagyszebenben pedig megalakul a románságot lépviselő Román Nemzeti Komité. 
1848 szeptemberében a harmadik balázsfalvi népgyűlésen az erdélyi románok a fegyveres konfliktus mellett döntöttek. Erdély történetének tragikuma az itt élő nemzetek, magyarok, románok és szászok egymással való szembefordulása, az egymást pusztító polgárháború kitörése. A nemzetiségek engedtek Bécs csalóka szabadságígéretének, a magyar elit pedig képtelen volt kilépni a nemzetállam létrehozásáról szőtt álmából.
A Nyugati-Kárpátokban Avram Iancu, a „havasok királya” indított irtóháborút. Axentie Sever katonái Enyeden 800 személyt koncoltak fel és feldúlták a református kollégiumot és annak könyvtárát. A polgárháború szörnyű sebeket ejtett az itt élő nemzetek szívén, a gyűlölet könnyen megfertőzött mindenkit. 
A magyar-román konfliktusok idején is akadtak Erdélyben békeszigetek, ahol a helyi nemzetiségek kiegyeztek, hogy elhárítsák a vérontást. Példa erre Alvinc, ahol 1848. ősszén megszületett a Béke Kötés.
„… akármelyike is a magyarok közül valamely román lakót megtámadna, az olyan letett hite nyomán, keményen fog megbüntetni-ellenben ezen egyezésből és kötésből önként folj, miként a románok által se bántassanak a magyarok az Ő Felsége által megerősített törvényekben megírt büntetés terhe alatt.” 
Az erdélyi románokkal ellentétben a magyarországi románok a magyar forradalom mellett képzelték el a jövőt. Az itteni románság vezetői személyükben is kötődtek a magyar forradalom szabadság vívmányaihoz, közvetíteni próbáltak a magyar és az erdélyi román vezetők között. A román-magyar viszonyban voltak kísérletek a forradalom napjaiban a békejobb nyújtására, szövetségek kialakítására is. Bem József 1849 telén, Erdélybe érkezése után általános amnesztiát ígért. Brassóban Cezar Bolliac román forradalmi költő magyarbarát román lapot adott ki Espatriatul címmel.
Bolliac elítélte, hogy a románok Bécstől elámítva nem a közös ellenfél ellen, hanem a román jobbágyokat is felszabadító magyar kormány ellen fordultak. Ioan Dragoş bihari képviselő közvetíteni próbált Avram Iancu és Kossuth Lajos között, megkísérelte eloszlatni a Móc-vidéki románok bizalmatlanságát. A békítő törekvést azonban a politikai és katonai vezetőség közti összhang hiánya akadályozta. A katonai csatározások mellett az erdélyi román elit politikai síkon is Ausztria szövetségesévé vált. 
849 telén Andrei Şaguna ortodox püspök is kérte az orosz csapatok bevonulását Erdélybe. A román elit megfogalmazta az osztrák tartományok románságának önálló nemzetté való egyesítésének és román nemzeti közigazgatás megteremtésének óhaját.
A magyar kormány az 1849 májusának utolsó napjaiban kezdődő együttes orosz-osztrák támadás árnyékában legfontosabb feladatának a nemzetiségekkel való kiegyezést tekintette. Tárgyalások kezdődtek Pesten a Nicolae Bălcescu, havasalföldi forradalmár vezette román küldöttséggel. Az 1849. július 14-i szegedi magyar-román egyezmény, a Project de pacification garantálta a román többségű megyékben az anyanyelv használatát, akárcsak a nemzetőrségben, az oktatásban, a közigazgatásban, valamint elismerte a románokat külön nemzetként. Az egyezmény megteremtette a területi autonómia alapjait, amit nemcsak a románokra, hanem más nemzetekre is értettek ekkor. A magyar politikai elit egy év alatt felismerte, a Kárpát-medencében tarthatatlan a nemzetállam-koncepció
A pár nap múlva, 1849. július 28-án elfogadott nemzetiségi törvény kimondta, hogy a cél „minden népiségek nemzeti szabad fejlődésének” biztosítása. Amnesztiát hirdettek, s egyben nyitva tartották az utat a további meggyezés felé. Szintén ekkor született meg a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvény.
A forradalom bukása azonban közel volt: a magyar csapatok rövid időn belül, 1849. augusztus 13-án letették a fegyvert Világosnál az oroszok előtt. 
Kezdetét vette az osztrák terror. Az 1849. október 6-án kivégzett 13 tábornok a történelmi Magyarország és a magyar forradalmi hadsereg nemzetiségi sokszínűségét is jelképezte, amelynek tagjai hittek még az 1789-es francia forradalom idejében megfogalmazott Szabadság, Testvériség, Egyenlőség eszméinek megteremtésében a Kárpát-medence térségében. 
A magyar forradalmat és szabadságharcot két nagyhatalom egységes hadserege verte le. Nem a nemzetiségi kérdés megoldatlansága, polgárháborúvá fajulása okozta a vereséget. A magyar szabadságharc sikeréhez azonban elengedhetetlenül szükség lett volna a kárpát-medencei nemzetiségekkel való viszony rendezésére.
A magyar elit hibáztatható azért, hogy nem tett meg mindent a nemzetiségekkel való kiegyezés érdekében és túlságosan későn született meg a nemzetiségi törvény. Viszont a nemzetiségek vezetőit is felelősség terheli:Bécs megosztó politikájának eszközévé váltak, megtévesztették saját nemzettársaikat, saját maguk vagy Bécs érdemeinek tüntetve fel a magyar kormány által érvényre léptetett társadalmi reformokat és a magyar nemességet annak megakadályozójaként állították be.
A nemzetiségek a magyar szabadságharc bukása után jutalmul ugyanazt kapták, amit a magyarok büntetésként. A bécsi udvar a kialakult új helyzetben hallani sem akart a nemzetiségek követeléseiről, autonóm törekvéséről. 
Az 1848–1849-es nemzetiségi konfliktusok elhintették az egymás mellett élő népekben az egymással szembeni bizalmatlanságot. Az elmúlt másfél évtized történetírása eltérően ítéli meg a kor eseményeit, eltúlozva egyes nemzetek áldozatvállalását. Itt utalnék arra a téves adatra, amelyet román történészek és politikusok többször hangoztatnak, amely szerint 40 000 román polgári áldozata lett volna az erdélyi polgárháborúnak.
A korabeli forrásokat figyelembe véve több történész rámutat arra, hogy a magyar, román, német áldozatok összesen érhették el ezt a számot. A történetírás és a politikai elit felelőssége az 1848-as forradalom hiteles ábrázolása és annak megakadályozása, hogy téves eszmék hatását ne lehessen ideológiaként olyan eseményekre felhasználni, mint az 1990-es marosvásárhelyi fekete március. 
Gidó Csaba. Forrás: Transindex.ro

A legkülső magyarok szétszórt igazsága
Romok, romok, mindenütt romok… „Lépni sem lehet anélkül, hogy ne rúgna az ember megpörkölődött kötésű könyvekbe, ne gázolna térdig a törmelékben, miközben torkát kaparja a koromszag.” Margittai Gábor szerint egy százhatvan évvel ezelőtti tudósítás így számolhatott volna be arról, ami 1849. január 8-án és az azt követő napokban történt, amikor az Avram Iancu és Axente Sever vezette fölhergelt móc felkelők elözönlötték az erdélyi kultúra egyik legfontosabb központját, Nagyenyedet, és lemészárolták a védtelen magyar polgárságot.
Trianoni menyecske egyik legmegrázóbb fejezete a népirtást idézi föl. De nemcsak a százhatvan évvel ezelőtt történtek miatt megrázó olvasmány, hanem azért is, ami azóta történt Dél-Erdélyben és egyebütt, mindenhol, ahol magyarok élnek (éltek) a Kárpát-medencében. Főként pedig talán azért, ami nem történt meg a legutóbbi években sem. A szerző a kétezres évek elején a pusztuló magyar templomok és az eltűnő kisebbség nyomait kutatva járt már a városban, s hét év után visszatérve azt tapasztalhatta, az állapotok azóta sem javultak.
A pusztulás okait kutatva járja egy évtizede Margittai Gábor, a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának társszerkesztője a Kárpát-medence tájait, írja riportjait, interjúit, elemzéseit, elszomorító, ám tanulságos utazásra csábítva olvasóit nyugat és kelet, dél és észak határain át az Őrvidék és Bácska, a Felvidék és a Gyimesek között. Utazásairól szóló, a Magyar Nemzetben korábban megjelent írásait néhány évvel ezelőtt Külső magyarok – Utazás a végeken címmel gyűjtötte kötetbe, a korábbi könyv címe mostanra sorozatcímmé vált, a Trianoni menyecske – Szórványlétünk a Kárpát-medencében című új kötet nemcsak folytatásnak tekinthető, de további írásokat, köteteket ígér. Ezért fölösleges méricskélni, mi szorul háttérbe a mostaniban. A szerző visszalép Trianon előttre is, amikor a Miért nem válhat múlttá, ami történelem? című bevezetőben Németh László 1935-ben írt sorait idézi: „Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák iskolás gyerekek minden reggel és délben a Magyar hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk, és ma jobban adjuk, mint valaha.” A magyar politikai elit végzetes tévedéseire utal itt Németh László, aminek végzetes bizonyítéka az első világháborúba belépés volt – a trianoni diktátum mellett a sok-sok ezer névtelen baka sírja is erre emlékeztet, amelyeket Margittai az Isonzó (Soca) feletti hegyekben fölkeresett. De a Trianoni menyecskében az is olvasható, hogy e sírokat ma is nagyon kevés magyar keresi meg, ha az olaszok, szlovének nem gondoznák őket, talán már nyomtalanul eltűntek volna. Margittai Gábor keresi azokat is, akiknek szórványban élve is fontos a megmaradás, elmegy Torockóra, ahol még a románok is magyarul beszélnek, megszólaltatja az erős hitű Zichy Katalint, a felejthetetlen muzsikusokat: a gyimesi Zerkula Jánost és Fikó Reginát, a ruszti Ödenburgert, Wenczel Róbertet, aki osztrák létére megtanult magyarul, de valahogy úgy van, mint az Istenét kérlelő Lót: kevés igazat talál. A könyv ezért sokkal több, mint a romlás fölmutatása: figyelmeztetés a jelen magyar társadalma, politikai, kulturális elitje számára. Hogy a szerző által kedvelt terminológiát használjam: belsőből előbb külső, majd legkülső magyarok lennénk, mielőtt végleg elfogyunk?
P. Szabó Ernő
Megjelent a Magyar Nemzet november 18-i számában
Margittai Gábor: Trianoni menyecske – szórványlétünk a Kárpát-medencében. Scolar Kiadó, Budapest, 2010. Krónika (Kolozsvár)

Felakasztották Avram Iancut Csíkszeredában
Százharminckilenc évvel a halála után Csíkszeredán jelképesen felakasztották Avram Iancut, az 1848-49-es magyar forradalom alatt a magyar csapatok ellen támadó erdélyi románok vezetőjét.
A „kivégzés" végrehajtója, Csibi Barna, a Székely Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesület egyik vezetője a magyar szabadságharc margóján arra az „állati kegyetlenségre" szerette volna felhívni a figyelmet, amellyel a Iancu, Petru Dobra és Axente Sever által vezetett román szabadcsapatok a védtelenül maradt magyar polgárok ellen követtek el. Csibi akciója során bemutatott egy helység-és névtáblát, amelyek „a román csapatok által elkövetett népirtás" helyszínei és áldozatai olvashatók.
„Avram Iancu, a Nagyenyeden, Zalatnán, Abrudbányán és a többi településeken elkövetett minősített emberölés, gyilkosság, gyilkossági kísérlet, gyilkosságra való felbujtás és hazaárulás vádjában bűnösnek találtatik és halálra ítéltetik" hallható az akcióról készült videón a „rögtönítélő bíróság egyhangú ítélete".
„Isten legyen irgalmas lelküknek. Így jár az, aki a magyar és a székely ember ellen vét", zárta a ceremóniát Csibi.
Az eset különlegessége, hogy Csibi minderre engedélyt kapott! Dan Iamandi, a helyi csendőrség vezetője a sajtónak elmondta: kérelem érkezett az 1848-49-es forradalomra való megemlékezésre és ők ezt engedélyezték, de fogalmuk sem volt arról, hogy az akció mit takar. Hozzátette: mivel az „előadás" elsősorban gyerekek érdeklődését keltette fel, ezért Csibi ellen a gyermekvédelmi hivatalnál tesz feljelentést.
Avram Iancu a Fehér megyei Felsővidrán (most már „természetesen" Avram Iancu nevét viseli a település) született és a magyar szabadságharc idején az osztrákok által támogatott román szabadcsapatok egyik vezetője volt. A wikipedia.hu szerint az általa vezetett román szabadcsapatok a védtelen maradt magyar településeket sanyargatták: Zalatnán hétszáz, Nagyenyeden kilencszáz ember haláláért felelősek, de véres portyákat vezettek Hari, Nagylak, Borosbenedek és Jára ellen. Kocsis Zoltán, Impulzus. Erdély.ma

Hegyaljai vérengzések
Erdély történelmébe fekete betűkkel vannak beírva a mócok 1848–49-es magyarellenes rémtettei, melyeknek kb. tízezer védtelen csecsemő, gyermek, asszony és öreg esett áldozatul. A bécsi udvarral a magyar szabadságharc ellen szövetkező, Avram Iancu, Axente Sever és Prodan Simion pópa által vezetett román felkelők ugyanis megtámadták és felégették Alsó-Fehér megye magyarok lakta városait és falvait, s megdöbbentő kegyetlenséggel halomra gyilkolták azok ártatlan lakóit.
Az első mészárlás 1848. október 19-én Kisenyeden történt, az utolsó 1849 májusában Bucsesden. Többek között Zalatna, Nagyenyed, Marosújvár, Gyulafehérvár, Naszód és Abrudbánya városát is lerombolták. A rablóhadjáratok során pótolhatatlan kulturális értékek váltak a lángok martalékává. Enyeden például a református püspökség levéltára és a kollégium híres könyvtára is megsemmisült. A honvédseregbe bevonult és osztrák csapatok ellen küzdő férfiak hiányában ezek könnyen véghezvihető, de aljas cselekedetek voltak, melyek elkövetéséért a román nép a mai napig bocsánatkéréssel tartozik.
A lerombolt és elpusztított falvak egyikében, a napjainkban alig 15 magyar lelket számláló Magyarigenben tevékenykedik Dr. Gudor Kund Botond református lelkész és történész, aki elfogulatlanul és tudományos igényességgel munkálkodik a történtek feldolgozásán. Kutatásainak eddigi eredményét egy könyvbe foglalta össze, melynek sepsiszentgyörgyi bemutatója előtt alkalmunk nyílt elbeszélgetni vele az akkori eseményekről. Az elhangzottak rövidített változatát alább olvashatják.
– Az Erdélyi-érchegység környékén és az egykori fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron napjainkban csak elvétve lehet magyar szót hallani. Ez nem a véletlen, hanem a térségben a történelem folyamán többször megismétlődő népirtás következménye. A folyamat az 1784-es, Horea–Cloşca–Crişan-féle parasztfelkeléssel vette kezdetét. Ön tüzetesen elmélyült a témában, beszélne ennek kiváltó okairól?
– A Maros mentén 1658-ban végigseprő török- és tatárjárás, illetve az 1738-as pestisjárvány következtében a térség magyar lakossága megtizedelődött, ezért a földesurak újabb román tömegeket telepítettek a vidékre. Mindezek következtében egyes helyeken a román lakosság túlsúlyba került, azonban ez még önmagában nem vezetett a magyar népesség eltűnéséhez. A tragikus folyamat valódi okai az ön által is említett Horea-vezette parasztlázadásban gyökereznek. A téma tárgyalása még ma is hálátlan feladat, ugyanis a hivatalos román történetírás az eseményeket dogmatizálta, azok főszereplőit pedig szinte szentekké avatta. Státuszszimbólumokat formált belőlük, ezért nem lehet hozzájuk érni. Ennek ellenére a lázadásokban játszott szerepüket és azok hatását megpróbálom a maguk nyers valóságában láttatni, hiszen a történtek során nemcsak a nemesi kúriákat és azok lakóit pusztították el ritka kegyetlenséggel, hanem a környékbeli magyar lakosság egészét is.
Az okokat elemezve meg kell állapítanunk, hogy a román jobbágyság régióbeli számbeli fölényéből fakadóan, abban a korban elképzelhetetlen társadalmi jogokra tartott igényt. Éppen ezért II. József uralkodása alatt hiába ismerik el az ortodoxiát, a többi felekezet iránt részükről megnyilvánuló vallási türelmetlenség és a jobbágyterhek megnövekedése konfliktushoz vezetett. Ennek kirobbanásához hozzájárultak az uralkodó két erdélyi körútján tett, de soha be nem váltott ígéretei is. Ugyanakkor a felkelésnek etnikai indíttatása is volt, mely főleg az örmény és magyar kereskedők iránt megnyilvánuló ellenséges magatartásból fakadt. Így az sem véletlen, hogy a lázadás végül is a piactéren italt árusító örmény kereskedőkkel történt kocsmai összetűzés nyomán kapott lángra.
– Ugorjunk az időben az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc korszakáig, mikor a Mócvidék az elnyomó osztrák hatalmat támogatva ismét a magyarság ellen fordul. Ez a magatartás ugyanazokra az okokra vezethető vissza?
– Valamivel árnyaltabb a kép, mivel ebben az esetben hadszíntérről, katonai alkukról és egy olyan történelmi pillanatról beszélünk, melyben Bécs, a maga törékeny és veszendő helyzetében megpróbált szövetségeseket találni, hogy segítségükkel a magyarokat sakkban tarthassa. Az udvar által fellázított és felfegyverzett románok irányítása végül kicsúszott az ellenőrzésük alól, de a vérengzéseket meg sem próbálták gátolni. Így kapta meg Hegyalja magyar lakossága a történelem folyamán másodszor is a magáét, és zuhant egy nagyot ismét demográfiailag.
Az események hátterében azonban ezúttal nem jobbágyokat kell keresni, hanem bizonyos katonai és félkatonai alakulatokat, például Avram Iancu légióit, melyek katonai megállapodásokat írnak alá az osztrák kézen lévő Szebennel és Gyulafehérvárral. Mivel a Şaguna és társai által országgyűlési szinten működtetett román komité politikai erőként áll mögéjük, magyar részről a mozgalmuk joggal minősíthető ellenforradalomnak.
– Az itteni történelemszemlélet a magyarral szöges ellentétben ítéli meg az eseményeket. Ön erről hogyan vélekedik?
– A történetírás csak akkor tud előbbre jutni, és csak akkor kezdődhet el benne egy megtisztulási folyamat, hogyha mítoszok és félistenek gyártása helyett a tényekkel szembesül. Hogyha a saját történetírásuk által meg sem említett 1848–49-es román vérengzések nem számítanak többé tabutémának. Amíg azonban a politika elferdített, felnagyított és egyoldalúan beállított tragikus eseményekkel példálózik, addig csak konfliktust gerjeszthetünk.
– A román történészek körében észlelhető-e az igazsággal való szembenézésre irányuló szándék? – Igen, csak sajnos, ezek a történészek nem kapnak akkora nyilvánosságot, mint azok, akik a hivatalos történetírást próbálják erősíteni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Kossuth utcák szerte a nagyvilágból
Amerikában és a világ számos országában tisztelték Kossuth Lajost, így számtalan utca és tér viseli a magyar szabadságharcos nevét a nagyvilágban. Ezekről az utcákról gyűjtött össze képeket az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei szervezete, hogy felhívja a figyelmet: csupán nálunk nem engedélyezik, hogy legyen Kossuth utca.
A Deus Providebit Tanulmányi Ház aulájában nyílt meg kedden A világ Kossuth utcái című fényképkiállítás. A 15 fotóból kiderül, van Kossuth utca Németországban Drezdában, Angliában Londonban, Bilstone-ban, Olaszországban Collegno és Mestre városában, létezik Kossuth tér Párizsban. Amerikában Kossuth nevét viseli utca Baltimore-ban, St. Louisban, Lafayette, Piscataway, Newark, Fair Lawn, Bolivar városában, de még az ausztráliai Ballaratban is. New Yorkban Kossuth-szobor is áll – tudtuk meg a kiállítás megnyitóján Barabás Miklós történelemtanártól. „Kossuth az egyetlen külföldi államférfi, akinek szobrot állítottak a Capitoliumban, az amerikai törvényhozás épületében. De van szobra New Yorkban, Los Angelesben, Clevelandban, St. Louisban. Iowa államban egy egész megyét; Indiana, Mississippi, New York, Ohio, Pennsylvania államban pedig egy-egy községet, kisvárost neveztek el róla” – sorolta az adatokat a történész. Elmondta azt is, hogy Kossuth 1851 decemberétől 1852 júliusáig tartó amerikai körúton vett részt, s ennek eredményeképpen viseli ma nevét számos utca és tér a tengerentúlon.
„Amerikában mindenütt nagy melegséggel fogadták a szabadságharcost, aki nem titkolt szándékkal azért ment oda, mert bízott abban, hogy pénzt szerez a küzdelem folytatásához. Kossuth Lajos amerikai körútján hetven városban ötszáz beszédet tartott” – elevenítette fel a talán kevésbé ismert történelmi tényeket Barabás Miklós.
Történelmi adalék a marosvásárhelyi utcáról
Az egykori Nagyszentkirály utcát 1893-ban nevezték el Kossuth Lajosról, akkor vált ugyanis Marosvásárhely díszpolgárává a magyar államférfi. Az utcát Trianon után Călăraşilor utcának keresztelték, majd a negyvenes években ismét Kossuth lett. Egészen ’89-ig volt az, akkor nevezték el ismét Călăraşilor utcának, s azóta nem lehet újra Kossuth.
A tárlaton látható tizenöt fényképen kívül jóval több Kossuth utca van, a kiállításon azonban olyan fotók kaptak helyet, amelyeken jól látható az utcanévtábla is, amely igazolja, hogy tényleg a szabadságharcos nevét viseli a hely. A Néppárt figyelemfelkeltő szándékkal szervezte a kiállítást, ugyanis furcsának tartják, hogy „abban a jogbiztonságban, amellyel annyira szeret hetvenkedni Románia az Európai Unióban, ne lehessen Marosvásárhelynek Kossuth utcája”.
Barabás Miklós elmondta: történészként azt furcsállja, hogy Kossuthnak nem lehet szobra Marosvásárhelyen, annak ellenére, hogy Nagyenyeden például iskolát, utcát neveztek el Axente Severről és szobrot is állítottak neki, pedig nevéhez több mint ezer magyar ember megölése fűződik és éppen az 1849-es esztendőből. „Lehet a történelmet értelmezni így is, úgy is” – zárta a történész.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Wiszkoczy Henrik neve és személyisége szervesen összefonódik az 1848–49-es forradalom nagyenyedi tragikus eseményeivel. Közvetlen részvevője, szereplője, szemtanúja s egyben súlyos szenvedője is a városra zúduló kíméletlen támadásoknak 1849 januárjában. Személyéről, szerepléséről viszont aránylag szűkszavúan szólnak napjainkban mindazok, akik a szóban forgó események fölidézésével foglalkoznak. Adózzunk tehát bővebben emlékének, hiszen élete legtragikusabb szakaszát itt Nagyenyeden élte át azokban a gyászos kimenetelű hideg, téli napokban.
Trencsén vármegye Kisutczaújhely nevű községében született 1800. december 30-án. Középiskolai tanulmányai végeztével 1821. október 25-én a Minorita rendbe lépett s a próbaévet a szepescsütörtökhelyi kolostorban töltötte. Ezt követően a teológiai tanulmányait részben Egerben, részben Szegeden hallgatta nagy szorgalommal és kitűnő eredménnyel. A szerzetesi szent fogadalmat 1824. október 8-án tette le Szegeden. 1826. szeptember 23-án Makón történt pappá szentelése után két évig a miskolci gimnázium tanára, innen 1833-ban a budapesti egyetemre ment, ahol a bölcsészeti tudományokból vizsgázott szép sikerrel, minek eredményeként a Rend a nyírbátori kolostorhoz rendelte az ottani növendékeknek a bölcsészeti tudományok tanítására. Nyírbátorról Szegedre helyezték át, ahol négy éven át a papnövendékek teológiai oktatásával bízták meg. Szegedről Aradra ment, az ottani Minorita Ház alelnöki tisztével ruházták föl. Itt szintén négy évet töltött. A továbbiakban aztán Marosvásárhelyre került, ahol a Ház főnöki tisztségével bízták meg, amelyet öt évig viselt a legnagyobb buzgalommal, miközben az alsósófalvi római katolikus egyházközség adminisztrálását is ráruházták. Marosvásárhelyről ismételten Aradra megy vissza, a Rend másodházfőnöki minőségében a gazdasági ügyek vezetőjeként hat évet töltött e Maros-parti városban. Ezt követően Balka Arnold, Nagy Mihály helységbeli földbirtokosok gyermekeinek nevelője. Két év után visszahívást kapott a Rend részéről, amely 1846-ban Nagyenyedre küldte minorita házfőnöknek és a plébánia lelkészének. Így találják e városban az 1848–49-es forradalmi mozgalmak és tragikus események.
A várost közvetlenül fenyegető veszedelem hírére, mely Axente Sever román vezér csombordi táborából érkezett – írja br. Kemény Gábor az eseménynek szentelt könyvében 1863-ban –, a derék és köztiszteletben álló Wiszkoczy Henrik nyomban Prodanhoz, a felenyedi betolakodó román csapatok vezetőjéhez sietett – aki éppenséggel bajtársaival mulatott – s erélyesen fölkérte, hogy miként azt előzetesen megígérte, hasson oda a város megmentésére, mire Prodan kardot kötött s haragosan elhagyta a házat. Kemény Gábor így folytatja: „A prezidens is kisiet, de nem veszi útját egyenesen a »residentiába« (a minorita zárda felé), hanem – ekkor már javában égvén a Magyarutca külső része – arra felé indult segítséget és tüzet kiáltozván. Nemcsak a tűz világolt, de ekkor nagy hó is volt, tehát hóvilág is, és mindezeknek tetőzésére a legtisztább telehold. A járókat, kelőket majdcsak úgy lehetett látni, mint nappal. Nem sokat haladhatott a presidens, míg reá rivalgának, fenyegeték, puskagolyók röpülnek körülötte: sebesítve rogyik össze. Sebe nem volt halálos, a nagy hideg, a havon fekvés, és az, hogy kifosztották nemcsak attól mi zsebeiben volt, de gúnyái egy részétől is, pl. csizmáitól, miben nagy szükséget láttak az oláhok, azt eszközölték, hogy hamar magához tért. Felkelt, vánszorogni kezdett hazafelé. Az oláhok közül ezt észreveszik, utána iramodnak és lándzsa döfésekkel, ütésekkel újra földre terítik. Még a zárdáig nem ért vala az oláh zaj. Hosszas kimaradása a presidensnek aggódóvá tette pap társait sorsa iránt. Keresésére mentek. Meg is találták, másodszori aléltságában, a földön vérében fetrengve. Felemelték, hazavitték. Nem volt még magánál, de ápolás után magához jött. Elbeszélte mi történt vele.”
Eme első enyedi áldozat a későbbiekben így örökítette meg a személyével történteket:
„Alább írt Isten és a világ előtt, saját tapasztalataim után őszinte meggyőződésemből vallom azt, hogy az 1849. évi januárius 8-án és az ezt követett napokra hivatkozólag, Nagyenyed városa gyámoltalan és fegyvertelen népe minden igaz ok nélkül oláhság által megtámadtatott. A rablást, gyújtást és gyilkolást könnyen meg nem fogható hallatlan kegyetlenséggel jan. 8-án úgy éjjeli 11 óra felé kezdette el. Én elejökbe mentem őket megkérendő s nagy iszonyodással láttam, midőn az egész várost minden oldalról vízözönleg meglepvén, minden háznál, az egyik csoport a házakba ablakokon belőtt, a másik csoport azonnal a házat gyújtotta, a harmadik csoport betörvén a kapukat, ajtókat, házba rohant be kegyetlenül ölvén a benttaláltakat, levetköztetvén meztelenségre csikorgó hidegben, nagyot, kicsinyet, öreget, fiatalt, nemi különbség nélkül. Borzasztó ütések és verések között csak pénzt és pénzt követeltek. Ezek, tanuk cáfolhatatlan vallomása és mindnyájuk tiszta tudomása szerint Axente és Prodan vezérek parancsolatából történtek. Magam valék az első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat elvágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek.”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

Felújítás alatt a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium
Erdély egyik legrégebbi városa Nagyenyed, helyén már a kelták idejében település állt. Történelme során többször feldúlták, de iskolája elpusztíthatatlannak bizonyult. A Magyar Örökség díjával kitüntetett híres kollégium talán még sohasem esett át ekkora méretű tatarozáson. Az Erdélyi Fejedelemség egykori fővárosa, Gyulafehérvár felé tartva Kolozsvárról a műúton szinte kikerülhetetlen Nagyenyed. Az út mentén, amerre a szem ellát, omladozó falak, törmelékek halmaza, égbe nyúló csupasz vasszerkezetek emlékeztetnek az egykori „ipari forradalom” idejére. A kommunizmusban gombamód szaporodtak a gyárak, üzemek, mindenféle-fajta ipari termék szaga és füstje lengte be a tájat, Kolozsvártól Tordán és Aranyosgyéresen keresztül el egészen Nagyenyedig. Az egykori ipari létesítményeket felváltva, manapság osztódással szaporodnak a hagymakupolák, ahol akad egy talpalatnyi hely, ott az ortodox egyház azonnal kitűzi győztes lobogóját. Gyárak helyett templomok magasodnak az ég felé, a munkásszállások helyét apácazárdák foglalják el.
Élni akaró város
Ha életre is kelt néha ez a vidék, a történelem viharait soha nem heverte ki egészen. Nagyenyedet és környékét az idők során többször feldúlták, a várost porig rombolták. A tatárok rátörtek és elfoglalták, Mihai Viteazul hadai felégették, majd nemsokára ismét a tatárok pusztítottak. A 18. század elején labancok garázdálkodtak a városban, de a legnagyobb csapás 1849 januárjában érte a várost: az Avram Iancu és Axente Sever által vezetett 16 ezer fős román haramia-sereg támadta meg, közel 1000 magyart mészároltak le. Akit a románok nem vertek agyon, azt kiűzték a városból. A kollégium és a levéltár dokumentumainak egy részét elpusztította, a lakóházakat lerombolta, a történelmi egyházak templomait kibelezte a fosztogató söpredék. A korabeli pusztításokat tetézte a 20. században véghezvitt betelepítési politika, amikor „újfajta” lakosokat költöztettek a városba. Szürke házfalak, vakolatukat vesztett épületek, latyakos utak várják az utazót Nagyenyeden, ezek jelzik korunk „gazdagságát”, amikor Románia kitalálta az „eredeti kapitalizmust”. Az erőszakos iparosítás következtében, amikor mindenfelől munkások érkeztek a városba, Nagyenyed dombjain tömbháznegyedek épültek, a lakosság etnikai aránya hirtelen kibillent egyensúlyából. Manapság alig három és félezer magyar lélekkel „büszkélkedhet” Erdély egyik legrégebbi városa. Munkalehetőség alig van ezen a vidéken, a több ezer embernek kenyeret adó gyárak csarnokai üresen várják végzetüket. A tömbházak lakásainak kitört ablakai mögött ma már nincs élet, sokan elvándoroltak, hátuk mögött hagyva a kilátástalan életet.
A fejedelem iskolája
Ám egy dologra századok óta büszke lehet Nagyenyed: a Bethlen Gábor által alapított kollégium kiállta az idők megpróbáltatásait, és nemzetünk legkiválóbb személyiségeit tudta útra bocsátani közel 400 éven át.
1622-ben, a Kolozsvárra összehívott országgyűlésen Bethlen Gábor fejedelem elfogadtatta az akadémia alapítási tervét,hogy csökkentse azt a lemaradást, amely Nyugat-Európával szemben mutatkozott. A főiskolát a fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron építették fel, ahol már az év végén beindult a tanítás, neves külföldi vendégtanárok közreműködésével. Itt volt diák, később tanár Apáczai Csere János, aki gyakran felemlegette „Bethlenes” éveit. 1662 októberében Bethlen János kancellár javaslatára II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem rendeletet adott ki, amelynek értelmében a gyulafehérvári bethleni akadémiát Nagyenyedre helyezték át. 1712-ben a fejedelmi tanács megszűntével a kollégium vezetését és irányítását a Református Egyházi Főtanács, Supremum Consistorium vette át. 1948-ban kormányhatározat alapján a kollégium ingó- és ingatlan vagyonát államosították, egyházi, református jellegét megszüntették. A múlt század nyolcvanas éveiben itt is bevezették a román tannyelvű oktatást, a cél természetesen az volt, hogy idővel a magyar diákokat és tanárokat kiszorítsák a kollégium falai közül. 1990-ben a kollégium újból magyar tannyelvű intézetté vált, beindult a tanító- és óvónőképző, és így elérkezünk lassan a mába…
Akaratunkon kívül rosszkor érkeztünk a nagyenyedi kollégiumba, pontosan a próbavizsgák kellős közepébe toppantunk. Az iskola vezetőségének irodáiban Turzai Melánia igazgató-helyettes fogad, néhány szót váltunk, majd siet is az ügyeket intézni. Szőcs Ildikó igazgató is megérkezik, vele beszélgetünk a Bethlen jelenéről, a hatalmas munkát igénylő tatarozásról, ami már nagyon ráfért az intézmény épületeire.
Az iskolának – tudjuk meg az igazgatótól – az önkormányzat a fenntartója, és egyházi tulajdonban lévő épületben működik. Érdekes státusa van, hiszen állami intézmény, de felekezeti jellege is van. „Annak idején, a visszaszolgáltatás kapcsán a tantestület, a diákok és a szülők nagy része is kijelentette, hogy felekezeti oktatási hálózat részeként, a valamikori református kollégium utódaként óhajt működni” – mondja Szőcs Ildikó. Érdekes helyzet ez: egyházi tulajdonban lévő épületben működik egy állami iskola, ami gyakorlatilag része a felekezeti oktatási hálózatnak. A visszaszolgáltatást követően a tanügyminisztérium szerette volna megvásárolni az épületet, hogy ne kelljen bért fizetnie az egyházkerületnek. Természetesen a kollégium nem volt eladó, de szerencsés és okos megoldás született: 2007-ben sikerült olyan egyezséget kötni az egyházkerület és az önkormányzat között, aminek értelmében átadták az épületet használatra az önkormányzatnak, úgy, hogy a mindenkori Bethlen Gábor Kollégium működjék benne. A bérleti szerződés 25 évre szól, ennek értelmében az önkormányzatnak kötelessége, hogy a bérleti díjnak megfelelő összeget az intézmény fenntartására, az épület rendbe tételére használja fel. Szőcs Ildikó szerint példaértékű az együttműködés az egyházkerület és az önkormányzat között, a jelenleg zajló felújítási munkálatokra is sikerült elnyerni egy hatmillió eurós uniós pályázatot, és ha minden jól megy, 2014-re be is fejeződik a tatarozás. A tornacsarnok 1896-ban épült, ottjártunkkor ismét régi fényében pompázott. Új épület létesült a régi, omladozó konyha helyébe, az étkezdét pedig magyar állami segítséggel sikerült felújítani.
Ami a kollégiumi életet illeti, az igazgatónő hangsúlyozza: a gyerekeket a mindenkori keresztyén erkölcsi normák szellemében nevelik, és ehhez nyújt segítséget az egyházkerület. Ők alkalmazták az iskolalelkészt, aki a fogadóórákon, a különböző iskolai tevékenységeken foglalkozik a gyerekek lelki nevelésével. Napi áhítat, cserkészmozgalom, különböző önképző körök – mindez hozzátartozik a Bethlen kollégium mindennapi életéhez.
Választékban nincs hiány
A nagyenyedi kollégium bentlakásában 120 diák lakik, a környékbeli magyar iskolák megszűntével egyre többen választják a Bethlen Gábort. „Az iskolának hagyománya, hogy sok helyről érkeznek diákok. Fehér megyén kívül Maros, Kolozs, Hargita, de még Bákó megyéből is vannak tanítványaink” – mondja az igazgató. Akik messziről jönnek, általában a középfokú tanító-és óvóképzést választják, de vannak matematika-fizika, természettudományi osztályok is. A harmadik oktatási forma a Bethlenben a technikai oktatás, itt turisztika-közélelmezés szakirányon folyik a tanítás. Szakmunkásképző is van az iskolában, pincéreket oktatnak a szakma titkaira. Meggyőződhettünk tehát: sokféle lehetőséget kínál a nagyenyedi kollégium, hogy a gyerekek ne kényszerüljenek román iskolákba. Akollégiumban hétszáz diák tanul, az idén három osztály végez saját anyanyelvén. Másrészt az is igaz – teszi hozzá Szőcs Ildikó –, hogy a pedagógiai szakok ázsióját sikerült úgy lerombolni Romániában, hogy a fiatalok tömegesen már nem jelentkeznek a tanító- és óvóképző középiskolába. Ennek ellenére a gyereklétszám stabil, sőt, ebben az iskolai évben némileg nőtt is. A tanárok többsége enyedi, vagy az iskola véndiákja, ebből is látszik az erős kötődés a Bethlen iránt. Egyébként az iskola által minden évben megrendezett Bethlen-bál a város kiemelkedő társasági eseménye, amelyen alkalomadtán több mint félezer ember vesz részt. A kollégiumban a nagyszerű múlt nyomai lépten-nyomon felbukkannak: a folyosókon, az épületek falain, az udvaron, a dokumentációs tárban, vagy a természetrajzi múzeum termeiben. Itt koptatta a padokat, vagy tanított mások mellett Barabás Miklós, Bod Péter, Áprily Lajos, Sütő András, Jékely Zoltán, Pápai Páriz Ferenc, Köteles Sámuel, és innen indult felkutatni a magyarok őshazáját Körösi Csoma Sándor. A múzeum Fenichel Sámuel Afrika-kutató nevét őrzi, aki értékes néprajzi, rovar- és lepkegyűjteményének egy részét az enyedi kollégiumba juttatta el.
A múzeumban – melyet diákok, tanárok és civilek egyaránt látogathatnak –, az elefántagyarak, a kitömött állatok, és érdekesnél érdekesebb kiállítási anyagok társaságában egy emberi csontváz is látható. A legenda úgy tartja, ő volt egykor a múzeum őre. Végrendeletben kérte, hogy csontvázát helyezzék el kedvenc termében. Hogy örökkön-örökké őrizze az évszádok óta tudományt fakasztó iskola mindenkori javait, diákjait, tanárait.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Bukarest nem megoldás, hanem maga a probléma
Déli tizenkét órai kezdettel tartotta meg március 15-iki ünnepi megemlékezését a nagyváradi Szacsvay Imre szobornál az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei, partiumi szervezete.
A szombat délben kezdődött ünnepségen Barabás János kolozsvári konzul felolvasta Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét, amelyet az 1848-as forradalom és szabadságharc 166. évfordulója alkalmából írt. Az üzenet így hangzott: „Ez a nap a magyarok napja. A magyar nemzet 1848. március 15-én kinyilvánította összetartozását. Kinyilvánította, hogy a saját útján akar járni. Irányítani akarja életét és szabadságot akar, hogy maga dönthessen saját ügyeiben. Ma már van saját nemzeti alaptörvényünk, saját nemzeti gazdaságpolitikánk, amely révén a magunk lábán állunk. Egyesítjük a világban szétszórt nemzetünket, és vannak saját erőből megvalósított eredményeink, amelyeket senki nem kérdőjelezhet meg. Az előttünk álló április 6-iki magyarországi parlamenti választás történelmi lehetőség mindannyiunk számára. Beléphetünk a magyar nemzet új korszakába, amelyet az elmúlt évek közös erőfeszítéseivel teremtettünk meg. A most létrejövő magyar országgyűlés hivatalosan is nemzeti parlament lesz, a magyar nemzet egészét fogja képviselni. Magyarország most azt kéri önöktől, hogy éljenek a választás jogával, és lehetőségével. Rég voltunk ilyen közel ahhoz, hogy erős országunk és erős nemzetünk legyen, mint most. Megdolgoztunk, megküzdöttünk érte. Kérem, ne feledjék: magyarnak lenni egyet jelent a bátorsággal. Legyünk hát bátrak, mint a 48-as magyarok voltak, és mutassuk meg a magyar nemzet erejét, egységét.”
Megvédeni magunkat és másokat
Ezt követően Tőkés László EP-képviselő szólt a több száz fős ünneplő közönséghez. Többek között kifejtette: „Vannak, akik csak Székelyföldre gondolnak, amikor az önrendelkezésről beszélünk, és megfeledkeznek Erdély többi részéről, a részekről, a Partiumról. Tudatában kell lennünk annak, hogy nem szabad megelégednünk Erdély egyik vagy másik részével, hanem egész Erdély nemzeti közösségünk szabadságáért, önrendelkezéséért kell síkra szállnunk, román testvéreinkkel együtt, hiszen Erdély nem Bukarest gyarmata, amelyet karhatalommal, és prefektusokkal kell kordában tartani. Székelyföld és Partium területi autonómiája mellett Kalotaszeg és más, magyar többségű kisebb-nagyobb régióknak az önrendelkezését is fontosnak tartjuk, de az egész romániai magyarság személyi elvű, kulturális autonómiája szívügyünk kell hogy legyen, beleértve a szórványban élő magyarok ügyét is.” Elmondta, hogy a különböző népek „ne egymás ellenében, hanem egymással együtt és összefogva küzdjenek a szabadságért, mert egy elnyomó nép sohasem lehet szabad. Ha minket elnyomnak Romániában, ez nem csak a magyaroknak, hanem a románoknak is a korlátozott szabadságát jelenti. Ez tehát a szabadság egyetemes üzenete. Ez 1848-49 szabadságharcának tragédiája, hogy egymás ellen fordítottak bennünket. A tömeggyilkosságok árnyéka vetül győzedelmes szabadságharcunkra és csatáinkra: Abrudbányán, Verespatakon, Zalatnán, Nagyenyeden magyarok ezreit gyilkolták meg Axente Sever és Avram Iancu hadai.” Az 1848-as és az 1989-es forradalmat összekapcsolva Tőkés László kiemelte: „Együtt szabadultunk fel 1848-ban, és együtt harcoltunk 1989-ben Kelet- és Közép Európa népeivel a kommunista diktatúra ellen. Sajnos azonban ismétlődnek a helyzetek, lám országunk élén is egy utódkommunista kormány áll. Ezek újból a magyarok ellen igyekeznek fordítani nem csak a románokat, hanem a szlovákokat és az ukránokat is. Együtt tapasztalhattuk meg a székely szabadság napján keltett magyarellenes hisztériát. Megint el akarják fojtani a magyar szabadságot, a gyülekezési és a szólásszabadság elemi demokratikus jogaitól fosztva meg bennünket, és hisztériakeltő hazug propagandát indítanak, szélsőségesnek kiáltva ki azokat, akik csupán szabadságukért állnak ki.” A továbbiakban Tőkés László emlékeztetett: „Kézenfekvő a hasonlóság, hogy amiként az egykori Tatárföldön tizenkét százalékra apadt az őshonos tatárok lélekszáma, ehhez hasonlóan az egykori magyar fejedelemségünkben, ahol kilencven esztendővel is mintegy 45 százalékot tett ki a magyarok és a németek aránya, ezzel szemben ma már húsz százalék alá süllyedt a kisebbségek, és többnyire a magyarok aránya. Nem akarunk a tatárok, a szászok, a svábok, az erdélyi zsidók sorsára jutni, ezért is kell folytatnunk szabadságharcunkat, és nem szabad engednünk a megfélemlítéseknek, és a fenyegetéseknek. (…) Meg kell védenünk a tatárokat, az ujgurokat, a tibetieket, meg kell védenünk a magyarokat, a németeket és a zsidókat, a szerbiai vlachokat, az ukrajnai bolgárokat és románokat, és ez a szabadságharc lényege, hogy a szabadság egy és oszthatatlan. (…) A szétszóródott magyarság ma együtt ünnepel, és állampolgáraként a magyar hazának, íme a határok feletti nemzetegyesítés keretében együtt él jogaival és készül arra, hogy kivegye részét a nemzet felemelkedéséből. Ma is érvényes ez a 166 éves jelszó: Unió Erdéllyel a határok megváltoztatása nélkül, de unió lélekben, erőben, cselekvésben, hűségben, és emellett fontos ügy az önrendelkezés, mert hiába harcolnánk a nemzetért, ha a magunk helyén, a magunk szülőföldjén nem vívnánk ki az önrendelkezést. A választások ezért fontosak, mert újból együtt dönthetünk a sorsunkról.”
Széleskörű önrendelkezést
Beszédet mondott Csomortányi István az EMNP Bihar megyei elnöke is. Többek között hangsúlyozta: „mi, erdélyi, partiumi magyarok 166 évvel a pesti március után hármas elnyomásban élünk: nyögjük egy olyan ország terhét, amely semmi jót nem tud adni polgárainak, mely csupán arra képes, hogy azokat sarcolja, akik tisztességesen dolgoznak, és ezzel a hátunkon viszünk egy olyan országot, mely feléli minden polgárának a jövőjét; másodszor ki vagyunk szolgáltatva, mert erdélyi polgárai vagyunk ennek az országnak, mely különbséget tesz polgárai között aszerint is, hogy ki melyik oldalán él a természetes határként vonuló Kárpátoknak, és harmadszor elnyomásban élünk, mert magyarok vagyunk, és a magyar nemzet tagjaiként vagyunk polgárai ennek az országnak. Ennek a hármas elnyomásnak a jelképe Bukarest, a korrupció, a pazarlás, a fojtogató bürokrácia, az intolerancia jelképe. (…) Ennek a helyzetnek a fenntartói, haszonélvezői között azok is ott vannak, akiket azzal bízott meg az erdélyi magyarság, hogy képviseljenek bennünket. (…) Míg a nép Marosvásárhelyen, az utcán követeli az autonómiát, mai vezetőink Bukarestben alkudoznak a bőrünkre, hogy most épp hány bársonyszéket kapjanak abban a kormányban, mely nem sokkal korábban eljárást indított azok ellen az önkormányzatok ellen, melyek ki merték tűzni a székely zászlót. Egyes mai vezetőink letagadják a négyszázezer partiumi magyar területi autonómiához való jogát, helyette hazug és megtévesztő módon, holmi partiumi fejlesztési régióért gyűjtenek aláírásokat, hogy még azokkal se kezdjenek semmit. Odáig romlott a helyzetünk, hogy ma már nem az önálló állami magyar egyetem vagy az autonómia a tét, hanem nemzeti szimbólumaink szabad használata. Ezt hozta az elmúlt huszonöt év kijárásos, kislépéses érdekképviselete. Bécset felcseréltük Bukarestre. Ahelyett, hogy a XXI. század népeinek tavaszán emelt fővel csatlakoznánk az önrendelkezésükért büszkén küzdő európai nemzetek sorához, katalánokhoz, skótokhoz, flamandokhoz, tiroli németekhez, mi megalázkodva, leszegett fejjel, a markunkat tartva keressük a Dâmbovița-parti politikai bűnözők kegyeit. Ahogyan Bécs nem tudta megoldani a magyarság ügyeit, úgy Bukarest sem a megoldás, hanem maga a probléma. Ezért, ahogyan a márciusi ifjak, mi is széleskörű önrendelkezést követelünk.” Az ünnepségen közreműködött a Nagyváradi Asszonykórus, a Váradi Dalnokok, valamint a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium diákjai. A megemlékezés a koszorúzással, valamint a Székely Himnusz és a Himnusz eléneklésével zárult.
Pap István
erdon.ro,

Erről jut eszembe
Pénz szűke… 174 évvel ezelőtt ezen a címen jelent meg a Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hírlapban az első magyar "vezérczikk". Témája ma is aktuális, a pénzhiány napjainkban is rengeteg embernek okoz gondot. A sajtóműfaji megnevezés nem változott, annyi csak a módosulás, hogy a szót már nem cz-vel írjuk. Időszerű vezércikktéma különben a mai naphoz kötve bőven kínálkozik. Itt van mindjárt az, hogy zárul a Siculicidium-emlékév. Az eltelt esztendő során számos megemlékezés idézte fel a madéfalvi veszedelem tragikus eseményeit, azt a rettenetes januári hajnalt, amikor az osztrák katonaság mintegy kétszáz védtelen székelyt mészárolt le. Akárcsak a tavaly január 7-i nyitó-megnyilvánulás, a 250. évforduló központi záróünnepsége is Madéfalván zajlik ma a felújítás alatt álló emlékműnél. Délután Marosvásárhelyen is sor kerül emlékrendezvényre. Van viszont egy másik hasonlóan elborzasztó történelmi tény, amiről sokkal ritkábban írunk, beszélünk: Nagyenyed pusztulása. Vagy nevezzük, aminek akarjuk, ennek nincs olyan költőien metaforikus elnevezése, mint a székelyföldi népirtásnak. Pedig legalább négyszer annyi ártatlan magyar embert gyilkoltak le kimondhatatlan bestialitással 1849. január 8. éjszakájától kezdve több napon keresztül. Az Axente Sever és Simion Prodan pópa parancsnoksága alatt garázdálkodó móc felkelők váratlanul törtek rá az alvó városra, mindent felgyújtottak, ami az útjukba akadt, mindenkit felkoncoltak, kegyetlen kínzásoknak alávetve öltek meg otthonukban, vagy kinn az utcán, amint menekülni próbált. Kevés ereje teljében levő férfi tartózkodott akkor Enyeden, katonaként szolgáltak a szabadságharcos magyar seregben, a lakosság többségét nők, gyermekek, öregek képezték. Velük végzett az önmagából kivetkőzött csőcselék. Több mint 800 nagyenyedi magyar ember halt meg a vérengzésben. A történészek adatai szerint ugyanannyi áldozatot szedett a januári fagy, ugyanis számosan hiányos öltözékben, sebesülten menekültek a környező erdőkbe, hegyekbe, és napok múltával ott pusztultak el. A támadók a város felbecsülhetetlen értékű szellemi, kulturális kincseiből is nagyon sokat megsemmisítettek, felégettek. Bethlen Gábor kollégiuma is leégett, híres könyvtára a benne levő ősnyomtatványokkal, más értékekkel együtt a tűz martaléka lett. Hasonló sors jutott az erdélyi református egyház püspöki levéltárának is. Nem sorolom a szörnyűségeket, vannak történelemkönyvek, amelyek ezeket részletezik. Azokban a hónapokban számtalan ilyen borzalmas cselekedet tizedelte meg a magyarságot, ami utóbb meg is változtatta a térség etnikai összetételét a betelepülő románság javára. Axente Severből pedig nemzeti hős lett. Enyeden iskola viseli a nevét, mellszobra is köztéren áll 1993-tól. Kossuth nevének a puszta említése vörös posztó sokak szemében Marosvásárhelyen. Déván a minap bontották le az egykori erdélyi fejedelem, Barcsay Ákos emlékoszlopát. Valami nagyon nincs rendben ebben az országban napjainkban sem. Vajon hány vezércikkre lenne szükség, hogy nemzetiségi vonatkozásban ténylegesen normalizálódjék a helyzet Romániában? Na, ezt válaszolják meg a mostanság oly sűrűn nyilvánosságot kapó statisztikusok!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Ami a történelem könyvekből kimaradt: a nagyenyedi magyarok kiirtása
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma

A valós történelmi megbékélés előfeltétele, a közös történelem tényszerű feldolgozása
Az aradi Szabadság-szobor szombat délelőtti meggyalázását felháborító, magyarellenes provokációnak tartjuk. Eddig úgy gondolhattuk, hogy erdélyi összehasonlításban Aradon toleráns interetnikai légkör alakult ki, melynek keretében a hatóságokkal és a román ajkú többséggel viszonylag súrlódásmentesen tud együtt élni a kisebbségbe szorult magyarság.
Zala György alkotása egyszerre jelképezi számunkra a magyarságunkat, történelmünket és szabadságvágyunkat. Ezért e műemlék megrongálása és obszcén feliratokkal való megbecstelenítése mélyen sért minden aradi és nem aradi magyart. Csak remélni tudjuk, hogy a rendőrség megtalálja az elkövetőket.
Még ha ez a rongálás csak három fiatal meggondolatlan cselekedete is volt, akkor is be kell lássuk, hogy a román lakosság nagy része csak tolerálja ezt a műemléket. Nem csak, hogy nem érzi, nem érezheti magáénak, hanem egyenesen irritálja a szobor visszaállítása egy központi téren, mely, hadd jelezzük ismét, nem azonos a szobor hajdani közterével. A románság hozzáállása egyenesen következik a Trianon óta eltelt közel 100 év félretájékoztatásából és tudatos történelemhamisításából. Jelenleg Romániában a többség úgy gondolja, hogy az aradi 13 „tábornok” felelős 40 000 erdélyi román lemészárlásáért és 300 móc falu felégetésért, holott ennyi áldozata összesen nem volt az erdélyi harcoknak s számok emlegetése nem egyéb, mint légből kapott magyarellenes fekete propaganda. De amíg a románok így gondolkodnak vértanúinkról, borítékolható több hasonló akció a szobor ellen a jövőben.
Ezért a helyzetért nem csak a román hatalom és tömegtájékoztatás a felelős, hanem az erdélyi magyar értelmiség is, amely 25 évvel a kommunizmus bukása után sem volt képes kiállni a nyilvánosság elé és kezdeményezni közös román-magyar történelem vitás pontjainak nyílt megvitatását. Egymás elfogadása csak egymás megismerésén keresztül lehetséges.
Nem tűrhetjük tovább történelmünk vitás kérdéseiben a médiából áradó hazugságáradatot, amit a hivatalos román diplomácia nemhogy cáfolna, de még tetéz is. Elfogadhatatlan, hogy 1848-as forradalomról csak a magyar vérbíróságokat emlegetik, de az azokat kiváltó cselekményeket, a román szabadcsapatok által elkövetett, több mint nyolcezer ártatlan magyar civil bestiális lemészárlását már nem. Észak-Erdéllyel kapcsolatban is csak a magyar csapatok Ippen és Ördögkúton elkövetett mészárlásait emlegetik, a Maniu-gárdák 1944-es gyilkosságait vagy gyantai magyarok lemészárlását már nem.
Nagyenyeden utcát neveztek el a város magyar lakosságát 1849-ban kiirtó Axente Severről, de erre, az ortodox újév alkalmából elkövetett mészárlásra, csak egy római szám emlékeztet a vártemplom falán. Ompolygyepűn is csak a „PAX” felirat maradhatott az emlékművön, semmi több. Ezért a környék román lakosságában az tudatosult, hogy ott 1848-ban sok ártatlan románt öltek meg a magyarok, holott ott a Zalatnáról menekülő 700 magyar nőt és gyermeket mészárolták le román szabadcsapatok.
Mindezeket megfontolva, az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetei 2015 októberében egy román–magyar történész kerekasztalt szerveznek, melynek keretében első lépésként az 1848–49-es erdélyi eseményeket, a román és magyar atrocitásokat fogják a meghívottak megtárgyalni. Mert semmilyen „megbékélés” nem lehetséges közöttünk addig, amíg a többség manipulált, torzított történelmi információkra építi magyarságképét, amíg háborús bűnösnek tekinti azokat a hősöket, akik Szabadság, a Habsburg birodalom minden népének szabadsága oltárán áldozták fel életüket.
Burián Sándor, Borbély Zsolt Attila,
az Arad megyei EMNP elnöke az Arad megyei EMNT elnöke
Nyugati Jelen (Arad)

Nemzeti hős a tömeggyilkos
Crin Antonescu és Theodor Athanasiu kezdeményezésére a képviselőház szerdán elfogadta azt a törvénytervezetet, mely révén nemzeti hősnek nyilvánítják Avram Iancut, „aki elkötelezve magát a román nép mellett, életét annak előrehaladása érdekében feláldozta”.
A tervezetet 320 képviselő támogatta voksával, négy ellenszavazatot és tíz tartózkodást is jegyeztek.
A kezdeményezők szerint Avram Iancu „az erdélyi románság legnagyobb hőse, akinek rendkívüli érdeme a nemzeti identitás és jogok érvényre juttatása az ősi területen”.
Az RMDSZ honatyái tartózkodtak a szavazáson.
Erdélyi vérengzések (1848-49)
Az erdélyi vérengzés néven elhíresült magyarellenes támadások 1848. október 19. és 1849 januárja között zajlottak. A Magyarország és Erdély uniója ellen fellázadt császárhű románok a pogrom ideje alatt 7500–8500 magyart mészároltak le, ezzel megváltoztatva Dél-Erdély etnikai összetételét.
Előzmények
Az 1848-ban Kolozsvárott összehívott országgyűlés kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Ezen az országgyűlésen viszont a magyar képviselők voltak többségben, a románok és az szászok csak kis számban voltak jelen, így az említett két nép nem fogadta el az országgyűlési határozatot. A románok 1848. május 15. és 17. között nemzetgyűlést tartottak Balázsfalván, ahol kijelentették, hogy szembeszállnak a magyarokkal. Nemsokára hadsereget szerveztek, amelynek fővezére Avram Iancu lett. A felkelő románok elárasztották egész Alsófehér vármegyét, Torda-Aranyos vármegyét és Kis-Küküllő vármegye egy részét. Az Erdélyi-szigethegységben, Mócvidéken ütötték fel főhadiszállásukat.
A vérengzések
– Az első mészárlásra 1848. október 14-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
– Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
– Szintén októberben a Bél település melletti Boklyán 30 magyart gyilkoltak le.
– Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
– Balázsfalván és környékén 400 magyart mészároltak le.
– Szintén legyilkolták Mikeszásza teljes magyar lakosságát.
– Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepű határában lemészárolták. 700 magyar esett itt áldozatul.
– Október 23-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200 volt.
– Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
– Október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
– Algyógyon 85 magyart gyilkoltak meg.
– Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest fogdostak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
– A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.
– A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.
– 1849. május 8-án a román felkelők felégették Verespatakot, a magyar lakosságot pedig lemészárolták.
– Május 9-én, egy rövid ostromot követően Abrudbányán mészároltak le megközelítőleg 1000 magyart.
– Ugyanezen a napon Bucsesden további 200 magyart öltek meg.
– Május 17-én az Abrudbányára visszatérő lakosok közül meggyilkoltak legkevesebb 182 embert.
Következményei
A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott a románok javára. A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt településeket neveztek el róluk szülőhazájukban, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyaroknak azonban sok helyen még emléket sem állítottak. Nagyenyeden egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk „PAX” felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket.
szekelyföld.ma/hirek

Szoborvita Marosvásárhelyen
Újabb szoborvita körvonalazódik Marosvásárhelyen: az önkormányzat legutóbbi, csütörtöki ülésén arról döntött, hogy emlékművet állít a magyarellenes tevékenységéről híres Constantin Romanu Vivu 1848-as forradalmárnak. A Dorin Florea polgármester által előterjesztett határozattervezetet az RMDSZ-frakció is megszavazta.
A tervezetből egyébként nem derül ki, hogy milyen műalkotásról van szó, az azonban igen, hogy az alkotást a Constantin Romanu Vivu Kulturális Egyesület adományozná a városnak. Kérésükre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem főépületével szemben lévő parkban állítanák fel az emlékművet, amely közel van a román forradalmárról elnevezett utcához és ahhoz a helyhez is, ahol Vivut meggyilkolták. A tervezet szerint Vivunak már volt egy emlékhelye Marosszentgyörgy és Marosvásárhely határában, azt azonban 1940-ben tönkretették.
Bethlen-szobrot kértek „cserébe”
Soós Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő, a Maros Megyei Múzeum igazgatója munkatársunk érdeklődésére elmondta, a csütörtöki ülésen azt kérte, hogy Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot, hiszen jövőre lesz a 400. évfordulója annak, hogy a fejedelem szabad királyi város rangot adományozott Marosvásárhelynek. Soós Zoltán úgy tudja, az ülésen nem szavazták meg, hanem elhalasztották a Constantin Romanu Vivu-szoborállításról szóló tervezetet. Peti András alpolgármester viszont arról számolt be, hogy elvi döntés született a szoborállításról, s remélhetőleg vissza fognak térni rá. „Szavaztunk a tervezetről, és elviekben elfogadtuk. Ez azt jelenti, hogy kiegészítéseket kértünk az emlékmű kinézetéről és felállításának pontos helyszínéről. Végleges döntés akkor születik, amikor ezekre a kérdésekre választ kapunk, legalábbis ha a törvényt betartják” – mondta Peti.
Az alpolgármester egyébként a költségvetési bizottság tagjaként azt kérte, hogy mindaddig ne állítsanak fel újabb szobrokat a városban, míg azok az emlékművek nem kerülnek a helyükre, melyekről korábban döntés született. Példaként a Sütő András-szobrot említette. „Tudjuk, hogy nélkülünk is meg tudták volna szavazni ennek a szobornak a felállítását, így próbáltuk a legtöbbet kihozni ebből a voksolásból. Vagyis kértünk kiegészítéseket, kértük a már megszavazott szobrok felállítását és azt, hogy cserébe Bethlen Gábor fejedelemnek is állítsanak emlékművet” – mondta az alpolgármester. Emlékeztetett ugyanakkor, az elmúlt években sikerült egy óriási Decebal-szobor felállítását megakadályozniuk, s a Mihai Eminescu Ifjúsági Ház elé ideiglenesen felállított moldvai írók-költők mellszobrai sem kerültek ki köztérre. Furcsa egybeesés egyébként, hogy pár nappal a tanácsülés előtt Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök egy Vivuról szóló tanulmánykötetet mutatott be, amelynek ő a társszerzője. A román lapok beszámolója szerint már akkor, július elején beharangozta, hogy szobrot vagy emlékművet fognak állítani, „méltó módon tisztelegve a nagy román forradalmár emléke előtt”.
Egyiknek gyilkos, másiknak hős
Barabás Miklós történelemtanár érdeklődésünkre elmondta, Constantin Romanu Vivu – csakúgy, mint Axente Sever, Avram Iancu és mások – az erdélyi román negyvennyolcas forradalmárok közé tartozik. A magyar és román történetírás különböző módon ítéli meg tevékenységüket. Míg a román történetírás szerint az erdélyi románok jogos követelései érdekében harcoltak, 1848 szellemében, addig a magyar történetírás szerint legjobb esetben ellenforradalmárok voltak, hiszen a Habsburgok oldalán léptek fel. A magyar történetírás már a 19. században részletesen feltárta és bemutatta ezen személyiségek részvételét és aktív szerepét az erdélyi polgárháborúban 1848 őszétől 1849 kora tavaszáig. Mint minden etnikai alapú polgárháborúban, sajnos ebben az időszakban is volt népirtás. Erdély történetében ez az időszak az, amikor a magyar lakosság szinte teljesen eltűnt egyes falvakból, városokból, vidékekről, például Magyarigenből, Fehér megyében, amelyik azóta is csak nevében magyar.
A legismertebb azonban Nagyenyed, Zalatna és Abrudbánya magyarságának a pusztulása. „Úgy tűnik, hogy a népirtás gondolata nemcsak Dél-Erdélyben fogalmazódott meg, hanem ezzel a Székelyföld perifériáján is próbálkoztak, értelemszerűen Marosvásárhely környékén. Ennek a történetnek a kulcsszereplője Constantin Romanu Vivu, aki 1848. december 15. után több környékbeli településen – Mezőpanitban, Nyárádselyében, Székelykövesden – lefegyvereztette a székely, magyar milíciákat. Sajnos nem tudtam kideríteni, hogy a lefegyverzésnek mennyi áldozata volt, de a párhuzam alapján sejthetjük, hogy ez is a pusztításról, népirtásról szólt – mondta Barabás Miklós –. Vivut 1849 januárjának végén a magyar hatóságok elfogták, majd nem sokkal később Marosszentgyörgy határában magyarok meglincselték, miközben a marosvásárhelyi hadbíróság döntése értelmében a foglyot Debrecen irányába szállították”. Barabás Miklós szerint mélyen felháborító, hogy Marosvásárhelyen Vivunak emlékművet, szobrot akarnak állítani, egy „karnyújtásnyira” a Székely vértanúk emlékművétől.
Mint ismeretes, Sütő András marosvásárhelyi szobrának a felállításáról 2009-ben határozott a városi tanács. Az akkori döntést az RMDSZ úgy tudta elfogadtatni, hogy a magyar képviselők is megszavazták Ştefan Guşă néhai tábornok köztéri szobrának a felállítását. Az utóbbi határozatot Tőkés László keresete nyomán érvénytelenítette a Maros megyei törvényszék. Tőkés arra hivatkozva támadta meg a határozatot, hogy a tábornok felelős volt az 1989-es forradalom idején elkövetett temesvári vérengzésért. A 2009-es határozat más helyszínt jelölt ki a szobornak, amelynek a kompozíciója is eltért a most javasolt változattól. Az emlékállítást kezdeményező Sütő András Baráti Társaság azonban a meghirdetett szoborpályázatra beérkezett egyik munkát sem fogadta el.
Gyergyai Csaba, Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)