Irodalmi mozgások színpadán
Kovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi
Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben.
Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve?
– A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga.
Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos.
Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok.
Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható.
Miben látja az okát ennek?
– Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik.
Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”.
Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki.
Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai.
– Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart.
Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni.
Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta.
Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk.
Van előre elkészített terv?
– Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk.
Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely.
Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak.
Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti)
Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője.
Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik.
Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán)
– Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog.
A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő?
– Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő.
Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek.
Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó.
A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta?
– Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka.
Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt.
Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Nem húzta vissza a válság a csíkszeredai könyvkiadók forgalmát
Nem érezhető a válság hatása a könyvforgalomban – jelentette ki a Krónika kérdésére a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó igazgatója, Burus Endre. „Mi a kisebbségtörténetre »szakosodtunk« főleg, ezek a könyvek pedig ugyanolyan lassan fogynak, mint eddig” – szögezte le az igazgató, aki úgy vélekedett, bár kevés szépirodalmi mű lát napvilágot a Pro-Print kiadónál, a tavaly megjelent Ignácz Rózsa-életműsorozatot nagy érdeklődés övezi.
Az idei tervekkel kapcsolatban Burus Endre elárulta, még a népszámlálás előtt szeretnék újra kiadni azt a statisztikai évkönyvet, amit 2002-ig öt éven keresztül minden esztendőben megjelentettek. „Egyszerre szeretnénk mind az öt kötetet piacra dobni, kibővítve a 2002-es adatokkal. Kettő már készen van, és reméljük, márciusra mindegyik elkészül” – fejtette ki Burus. Emellett 2011-ben kiadnának egy Erdélyt bemutató művészalbumot és folytatnák eddigi sorozataikat is.
A Bookart Könyvkiadó 2010 decemberében jelentette meg Kovács András Ferenc Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatékából című verseskötetét. Hajdú Áron Péter, a kiadó igazgatója szerint kiadási programjukat nem, azonban az eladásokat befolyásolta a válság. „Szerencsénk, hogy értékesítési piacunk nagy része Magyarországon található, ott annyira nem érződött a válság” – tette hozzá. Az áprilisban Budapesten tartandó könyvfesztiválra három fordítással készülnek, így megjelenik majd Ludwig Hohl A munkáról, a halálról című írása Hajdú Farkas-Zoltán, Mircea Cărtărescu Sárkánylexikon című írása Szőcs Géza, valamint Jack Holland Nőgyűlölet című műve Vallasek Júlia fordításában.
„Ha az élelmiszerüzletek forgalma csökkent, hogyne lenne kevesebb vásárló a könyváruházakban is” – fogalmazott a Krónika kérdésére Tőzsér József Gyula, a Pallas – Akadémia Könyvkiadó igazgatója. Tőzsér hozzátette, bár az országon belüli forgalmuk 15 százalékkal csökkent, a magyarországi exportnak köszönhetően az összforgalomra nem panaszkodhatnak. 2010-ben tízzel kevesebbet, 33 új könyvet adtak ki, különböző intézmények támogatásával. Legnépszerűbbek az útikönyvek voltak, így a Váli Éva–Váli Csongor által írt Dubaj, ahol a madár is izzad és Ferdinandy György Trópusi szerelem című könyve. Emellett keresett volt Kozma Mária Marcika-mesék című írása is. Idén 18 éves a Pallas – Akadémia Könyvkiadó és 40 éves a Beke Gyula által elnevezett Tőzsér-posta könyvpostaszolgálat, amelynek legfontosabb küldetése volt annak idején a magyar könyvek eljuttatása a szórványba és a Csángóföldre. A Pallas – Akadémia idei tervei közt szerepel egy címertani könyv kiadása Sas Péter művelődéstörténész szerkesztésében, a gyergyóalfalvi Ambrus Imre monográfiájának kiadása, valamint Pomogáts Béla a magyar irodalom történetét bemutató újabb két kötetének megjelentetése.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

Kovács András Ferenc: „A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége”
Az ihlet meglátogatja a verset író embereket, empátia és fantázia van benne.
Az agy, az elme érzése, teremtő állapot: próza esetében lehet egyetlen mondat, amelyből a történet kiindul, versben egy szó, de akár egy álom is, amelyből az ember hirtelen felébred, és gyorsan „levakarja egy papírlapra”. Olyasmi is megtörténhet, hogy valaki arra ébred: „vers van”; nem a levegőben, hanem például a torkát szorongatja, az a két pillanat, két perc, két strófa sok mindent meghatározhat a folytatásra nézve. Erről is beszélt Kovács András Ferenc költő, a Látó folyóirat főszerkesztője csütörtökön este a kolozsvári Bulgakovban, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a kávézó közös szervezésében zajló Álljunk meg egy szóra sorozat keretében. Stílusosan vezette fel az eseményt a házigazda, László Noémi: „velem együtt legalább tízen vagyunk az asztal körül, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor, Jack Cole, Quintus Aemilius Fabullus, Friedrich von Aachen, José Faustino Quijano (...) és Kovács András Ferenc”. Következetes részletességgel felépített költői maszkjai, alteregói közül Alekszej Pavlovics Asztrovval indított a vendég, első felolvasásával a kávézó névadóját is köszöntötte, majd további izgalmas világokba invitálta a közönséget – „püspökkenyeret majszoló rágdiósok és betyáregerek kalandjainak” is részese lehetett a szép számú hallgatóság.
Szóba került a beszélgetés során, hogy az ihlet mellett mesterségbeli része is van a versírásnak, a folyamathoz „munka, munka és gyalulás is” hozzá tartozik. – Erről nagyon sokat mondott el és hallgatott el a nagyon fiatal Weöres Sándor is, amikor megírta A vers születését: mert időnként hirtelen jön, máskor az ember évtizedekig hordozza magában, és van olyan vers, amit nagyon komolyan kell gyalulni– hangsúlyozta. Hogy ki a költő? Egyesek például nem is tudják magukról, hogy azok, ugyanakkor pedig a prózaírók között is nagyon sok költő fellelhető. „Akár azok is elmondhatják magukról, hogy költők, akik a blogjukon közölték 3-4 versüket, bizonyára még nem gondolkodtak el azon, hogy voltaképpen mit is takar ez a megnevezés...” Amúgy meg minden kamasz költő, elvégre a szerelembe esés összefügg a poétikával – „ezen általában túlesnek az emberek, mások nem gyógyulnak ki belőle, és olyan is van, aki belehal ebbe; abból lesz a költő”, jegyezte meg.
A régi magyar irodalmat már egyetemista korában nagyon szerette, persze nem csak ezt, de „főként itt lehetett úgy kutakodni, hogy az ember érdekes dolgokat találjon magának, hogy később legyen ihlet vagy vers, vagy, hogy jól menjen a gyalulás; a magyar felvilágosodással együtt ez egy nagyon szép kitárulkozó világ volt”, fűzte hozzá. Első kötetének megjelenéséről is mesélt a szerző: a Tengerész Henrik intelmei 1983-ban, 24 éves korában látott napvilágot a Kriterion Forrás sorozatában. Egyfajta útlevélnek, bónusznak számított akkoriban, hogy valakinek kötete jelent meg, a kéziratok mennyisége és a cenzúra miatt sem ment könnyen az ilyesmi. – Érdekes módon már egész fiatalon is lehetett első verseskötetet kiadni Romániában, szemben például Magyarországgal, és nagy példányszámban jelentek meg, fogytak el, és elég szépen fizettek is értük – magyarázta Kovács András Ferenc.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Alteregókban „rejtőzködő” költő
Felsorolni is sok, hány költő a vendégünk ma este: Lázáry René Sándor, Alekszej Pavlovics Asztrov, Jack Cole, Kavafisz, Qintus Aemilius Fabullus és a többiek – említett meg néhányat Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő alteregói közül László Noémi az Álljunk meg egy szóra című kolozsvári beszélgető-sorozat legutóbbi alkalmán.
A meghívott, aki egyben a Látó folyóirat főszerkesztője is, „le is tette a névjegykártyáját” a Bulgakov Irodalmi Kávéházban – ahol először lépett fel –, és legutóbbi alteregója, Alekszej Pavlovics Asztrov versei közül felolvasott kettőt, amelyekben Bulgakov is említésre kerül.
László Noémi kérdésére a meghívott elmondta: az amatőr versblogok, a pillanatnyi hírnév világában is élnek még költők, bár ő nem szívesen mutatkozik be költőként, inkább szerkesztőnek mondja magát. „Réz Pál (irodalomtörténész, az egykori Holmi folyóirat főszerkesztője – a szerk.) szokta mondani, hogy van, ami költészet, és van, ami nem az – de ő ezt a költészeten belül érti” – tette hozzá KAF.
Az elme érzései
László Noémi felvetette, hogy egyes kortársak felfogásában nem létezik ihlet, ők „csak dolgoznak a szövegen”. Kovács András Ferenc megjegyezte, hogy ez úgy hangzik, mint az asztalosmesterség, bár valóban nehéz megfogalmazni, mi is az ihlet. Szerinte a 20. századi irodalom valamiféle szégyenérzetből elveti a 19. században használt fellengzős ihletet, legalábbis nem beszél róla.
„Nem tudom, mi az ihlet, ha kérdezik, viszont ha nem kérdezik, lehet, hogy tudom. Empátia kell hozzá, az elme érzései. Egyfajta teremtő állapotról van szó – fogalmazott a költő, és a szintén költő beszélgetőtársával abban is egyet értettek, hogy nemcsak a művészeknek, de kutatóknak, feltalálóknak is vannak ihletett percei, amelyek az igazi áttörésekhez kellenek.
Szóba került, hogy a meghívott 1984-ben diplomázott, diplomamunkáját a manierizmus irodalmából írta, és bár szívesen maradt volna a kolozsvári egyetemen, ezt akkor nem lehetett. Elhangzott, hogy a régi korokban a költészet és a zene még együtt működött, a középkor magyar irodalmában igen jártas KAF maga is írt régebben meghatározott dallamokra verseket.
Első kötete 24 éves korában jelent meg Tengerész Henrik intelmei címmel 1983-ban, „egy nagyon sötét korszakban”. A Kriterion Forrás-sorozata azonban meglátása szerint nagyon jó lehetőség volt az akkoriban indulóknak, hiszen magyarországi kollégái között akadt, akinek jóval többet kellett várnia első kötete megjelenésére. A debütkötetek ráadásul akkoriban még nagy példányszámban jelentek meg, és szép honorárium járt értük, KAF-nak például a postán el sem hitték, hogy valóban enynyi pénzre jogosult, amikor ki akarta venni a könyvért járó honoráriumot, Cs. Gyimesi Éva segítségét kellett kérnie.
László Noémi kérdésére KAF azt is elmondta, hogy bár a költészet nem tekinthető civil foglalkozásnak, hiszen emellett mindenki eljár – nem dolgozni – pénzt keresni, mégsem egy félretehető dolog, legfeljebb ideig-óráig. Ha ihletett állapotban van, a költő feje úgyis a versen kattog, akkor is ha (látszólag) mást csinál. „A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége. A költészet hatalom, a hatalom nem költészet” – tette hozzá KAF.
Adyra hallgattak utoljára
A vásárhelyi költő, aki több versével is jelen van az Édes hazám című, közéleti verseket összegyűjtő 2012-es antológiában, kiemelte, a magyar lírában mindig is jelentős volt a közéletiség, bár az utolsó magyar költő szerinte, akinek még volt szava, akire hallgattak ilyen téren, az Ady volt. „A költészet maga nem változtatja meg a problémát, amiről esetleg beszél, de általa hangsúlyosabban vannak jelen a köztudatban ezek a gondok, így közvetve hozzájárul ahhoz, hogy később mégis megoldódjanak” – fejtegette álláspontját a meghívott.
KAF – aki egyébként nem szereti, ha KAF-ként emlegetik, ezt ugyanolyan közhelynek tekinti, mint amikor azt mondják róla, hogy „rejtőzködő költő” – jelenleg gyerekverseken dolgozik. A versek még az év végén megjelennek a Magvető Kiadónál két kötetben, Minden egér a világon, illetve Égi és földi egerek címmel. Ezek tulajdonképpen gyerekversek – fogalmazott a szerző, de azért a felolvasott ízelítőből kiderült, hogy a felnőttek is bőven találnak benne csemegét, hiszen a dallamos szövegeket bőségesen átszövik a rejtett történelmi utalások, sőt a kortárs politikai és közéleti szereplőkre is vaskos utalások tétetnek.
Az Álljunk meg egy szóra következő vendége a tervek szerint Bartis Attila író lesz.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Főszerepben Kovács András Ferenc
Költő és költészet a színházban? Mi sem természetesebb, bár ha színházról beszélünk, nem feltétlenül a lírára gondolunk. Ezúttal viszont bármennyire színes, változatos és mozgalmasan játékos volt is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kétnaposra nyúlt világnapi eseménysora, annak valódi rangját, súlyát egy poéta, Kovács András Ferenc adta meg. KAF-ra főszerepet osztottak a szervezők, többes szerepet. Teátrumi verseiről irodalmi szimpóziumon értekeztek, interjúban faggatták a nagy nyilvánosság előtt, majd kivételes színészi erőpróbának is beillő egyéni előadóestjén bizonyíthatta, hogy verseinek ő maga a legértőbb, legihletettebb tolmácsolója. A szélesebb közönséget megcélzó rendezvények között ez a több epizódra tagolt, késő estébe nyúló, lírai központú kistermi délután mély benyomást keltve tárta fel Thália és a költészet múzsáinak szoros kapcsolatát.
A szerepköltészet mindig izgatta a kritikusokat, a jelek szerint a legifjabbak is így vannak vele. Kovács András Ferenc eddigi életművét, pontosabban a KAF-féle „poétika és gondolkodásmód szerepjátszó és emlékezettechnikai alakzatainak vizsgálatát” a Fiatal Írók Szövetsége, illetve ennek az írói tömörülésnek néhány olyan magyarországi képviselője is felvállalta, akik közül Mészáros Márton, Pataki Viktor és Porczió Veronika be is mutatta dolgozatát a Korpa Tamás vezette Ophelio Barbaro búcsúzik című, március 27-i szimpóziumon. Nem könnyű, ha a közönség csak a fülére alapozva próbál figyelemmel követni három nagy igényű, szakértelemmel és szakmai nyelvezettel felvértezett tudományos értekezést, de az irodalomtörténészek elemzése KAF költői alteregóiról, Caius Licinius Calvus, Jack Cole, Kavafis, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor és a többiek helyéről, szerepéről olvasva is érdekesnek bizonyult. Mintegy három és fél évtized gazdag lírai termését vizsgálták meg a fiatal irodalomtörténészek az első kötettől, a Tengerész Henrik intelmeitől a legfrissebb sokadikig, meggyőző volt az eszmefuttatásuk. A rejtőzködő lírikus önvallomása, amely ez alkalommal a jóval fiatalabb költő, kritikus, szerkesztő Korpa Tamással folytatott beszélgetésből kerekedett ki, már oldottabban tükrözte KAF költői alapállását, színházi vonzatait.
A Theatrum Mundi verscímet költői estjének is kölcsönző százperces összeállítás pedig már teljes pompájában, sokszínűségében, többhúrúságában megcsillogtatta azt a szépséget, amit a világ színpadszerűsége s az emberi színjáték, az örök komédia meg tragédia Kovács András Ferenc lírai megjelenítésében felmutat. Az előadóest már többfelé magával ragadta a hallgatóságot, a költő is szuggesztíven gazdagította versei lehetséges olvasatainak bőséges halmazát.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)