Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Asztalos Sándor
10 tétel
2005. március 16.
Máramarossziget főterén van egy obeliszk. Létének története egybeolvad a város történetével. Valamikor az obeliszk két nevet hirdetett, Asztalos Sándorét és a Móricz Samuét, de üzenetet is tolmácsolt: „Ha elbukott is a forradalom, de lesz még feltámadás.” Máramarosszigeten a Honvédegylet emelte az emlékoszlopot az 1848/49-es forradalom két hősének emlékére. Az obeliszket 1919-ben ledöntötték, 1941-ben újraállították. /Mazalik Alfréd: Az obeliszk üzenete. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 16./
2011. március 15.
Arad és a Délvidék 1848–49-ben
A szabadságharc értelme
Rendhagyó módon kezdődött ma délután az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a társszervező, az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által rendezett megemlékezés: dr. habil Zakar Péter történész, a Szegedi József Attila Tudományegyetem tanárának előadását egy néhány perces diasorozat előzte meg Murvai Miklós összeállításában. A délvidéki, őrvidéki, aradi képek ráhangolták a telt háznyi hallgatóságot az előadás témájára.
A jelenlévőket Nagy István, az est házigazdája köszöntötte, külön kiemelve a nagyszámú ifjúságot, amelynek részvétele, sajnos, nem éppen megszokott a hasonló rendezvényeken.
Az Aradra már-már hazajáró Zakar Péter a tőle megszokott alapossággal és adatbőséggel beszélt a témáról, számos kevésbé ismert vagy ismeretlen adalékot vonultatva fel. Kevéssé ismert, például, hogy 1848. április elején egy Alexander Kostic vezette szerb csoport felajánlotta a forradalommal való együttműködést a nemzetiségük elismerése, szabad nyelvhasználat, egyházi autonómia, a határőrvidék megszüntetése fejében. Kossuth az ország megcsonkításától félve elutasította az ajánlatot. („Akkor döntsön köztünk a kard”), és a szerbek valóban a szabadságharc ellen fordultak.
Aradra, amint ez ismert, a postakocsival érkezett a hír a pesti forradalomról március 17-én, és mint más városokban, itt is kis forradalmat váltott ki: este megváltoztatták a színház műsorát, a cigánybandával elhúzatták a Rákóczi-indulót, elszavalták a Nemzeti dalt, ismertették a 12 pontot, március 22-én pedig nagygyűlést tartottak. Az aradi események részletes ismertetését Sujánszki Euszták minorita szerzetesnek köszönhetjük. Az előadó nagyjából időrendi sorrendben ismertette a délvidéki és aradi forradalmi eseményeket – természetesen az országos eseményekkel való összefüggésben. Beszélt a szerb mozgalom radikalizálódásáról (a Bánságra, a Szerémségre és Bácskára is igényt tartottak), Török Gábor aradi polgármesterré választásáról, a szerb népfelkelők ténykedéséről, az osztrák kormánnyal való kenyértörésről és ezzel összefüggésben Arad bombázásáról a várból (a várat végül, kiéheztetéssel, 1849. július elsején foglalta el a magyar forradalmi sereg), az 1849. február 8-i aradi dúlásról (a szerb császári haderőt Asztalos Sándor százados és Bockó Dániel kormánybiztos vezetésével szorították ki), az 1849. júniusi, kudarcba fulladt magyar–szerb tárgyalásokról, a nemzetiségek forradalom iránti viszonyulásáról (az alföldi és bánsági románok, például, az erdélyiekkel ellentétben a magyarok és a forradalom mellé álltak), 1849. október hatodikáról és az aradi vár foglyairól (szintén kevéssé ismert, hogy a magyar tisztek – becsületszóra – a városba is kijárhattak) stb. Végül Zakar Péter feltette a megkerülhetetlen kérdést: mi értelme volt 1848–49-nek? Görgeit idézte: a jobbágyság felszabadulása már önmagában megérte. De sokkal többről van szó: 1867-ben – a nemzetőrségi törvény kivételével – az 1848-as törvényeket léptették életbe, ami 1848 nélkül lehetetlen lett volna.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)
A szabadságharc értelme
Rendhagyó módon kezdődött ma délután az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a társszervező, az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által rendezett megemlékezés: dr. habil Zakar Péter történész, a Szegedi József Attila Tudományegyetem tanárának előadását egy néhány perces diasorozat előzte meg Murvai Miklós összeállításában. A délvidéki, őrvidéki, aradi képek ráhangolták a telt háznyi hallgatóságot az előadás témájára.
A jelenlévőket Nagy István, az est házigazdája köszöntötte, külön kiemelve a nagyszámú ifjúságot, amelynek részvétele, sajnos, nem éppen megszokott a hasonló rendezvényeken.
Az Aradra már-már hazajáró Zakar Péter a tőle megszokott alapossággal és adatbőséggel beszélt a témáról, számos kevésbé ismert vagy ismeretlen adalékot vonultatva fel. Kevéssé ismert, például, hogy 1848. április elején egy Alexander Kostic vezette szerb csoport felajánlotta a forradalommal való együttműködést a nemzetiségük elismerése, szabad nyelvhasználat, egyházi autonómia, a határőrvidék megszüntetése fejében. Kossuth az ország megcsonkításától félve elutasította az ajánlatot. („Akkor döntsön köztünk a kard”), és a szerbek valóban a szabadságharc ellen fordultak.
Aradra, amint ez ismert, a postakocsival érkezett a hír a pesti forradalomról március 17-én, és mint más városokban, itt is kis forradalmat váltott ki: este megváltoztatták a színház műsorát, a cigánybandával elhúzatták a Rákóczi-indulót, elszavalták a Nemzeti dalt, ismertették a 12 pontot, március 22-én pedig nagygyűlést tartottak. Az aradi események részletes ismertetését Sujánszki Euszták minorita szerzetesnek köszönhetjük. Az előadó nagyjából időrendi sorrendben ismertette a délvidéki és aradi forradalmi eseményeket – természetesen az országos eseményekkel való összefüggésben. Beszélt a szerb mozgalom radikalizálódásáról (a Bánságra, a Szerémségre és Bácskára is igényt tartottak), Török Gábor aradi polgármesterré választásáról, a szerb népfelkelők ténykedéséről, az osztrák kormánnyal való kenyértörésről és ezzel összefüggésben Arad bombázásáról a várból (a várat végül, kiéheztetéssel, 1849. július elsején foglalta el a magyar forradalmi sereg), az 1849. február 8-i aradi dúlásról (a szerb császári haderőt Asztalos Sándor százados és Bockó Dániel kormánybiztos vezetésével szorították ki), az 1849. júniusi, kudarcba fulladt magyar–szerb tárgyalásokról, a nemzetiségek forradalom iránti viszonyulásáról (az alföldi és bánsági románok, például, az erdélyiekkel ellentétben a magyarok és a forradalom mellé álltak), 1849. október hatodikáról és az aradi vár foglyairól (szintén kevéssé ismert, hogy a magyar tisztek – becsületszóra – a városba is kijárhattak) stb. Végül Zakar Péter feltette a megkerülhetetlen kérdést: mi értelme volt 1848–49-nek? Görgeit idézte: a jobbágyság felszabadulása már önmagában megérte. De sokkal többről van szó: 1867-ben – a nemzetőrségi törvény kivételével – az 1848-as törvényeket léptették életbe, ami 1848 nélkül lehetetlen lett volna.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)
2011. október 6.
Az Aradi Ereklyemúzeum története
Arad nemcsak az aradi, hanem a világon bárhol élő magyarok számára az 1848–49-es vértanúk városa.
A vár mellett golyó által vagy akasztással 1849. október 6-án kivégzett, a forradalomban és szabadságharcban részt vett, a hazáért a legnagyobb áldozatot is vállaló főtisztek kultuszának kialakulása már nem sokkal haláluk után megkezdődött. Az 1867-es kiegyezést megelőző kemény elnyomás éveiben a vértanúkra emlékezés különleges formákat is ölthetett, mint például a hölgyek kilenc betűvel (P.V.D.T.N.A.K.L.S.) díszített karperece. A felirat németül így hangzott:
Pannonia Vergiss Deine Toten Nie Als Kläger Leben Sie!, magyarul:
Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!
A karpereceket viselők a 13 vértanú – Pöltenberg, Vécsey, Damjanich és Dessewffy, Török, Nagysándor, Aulich, Kiss és Knezich; Lahner, Lázár és Leiningen, Schweidel – nevének kezdőbetűit viselték.
Aztán elérkezett az ideje annak is, hogy az aradi vesztőhelyen előbb csak egy követ helyezzenek el, majd obeliszket emeljenek a vértanúk emlékére (1881), 1890-ben a Szabadság-szobrot is felállították.
Addigra már érlelődött a forradalomnak és a vértanúknak szentelt ereklyemúzeum gondolata is. Ennek történetéről kedden délután tartott előadást az aradi múzeum raktárában lévő ereklyék felleltározását, tudományos feldolgozását, digitalizálását végző magyar–román történészcsapat tagjaként résztvevő dr. habil. Zakar Péter egyetemi tanár. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Alábbi cikkünk az (időben 1920-ig terjedő) előadás alapján készült.
Az aradi ereklyemúzeum létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott a helyi Kölcsey Egyesület, amely 1881 áprilisában alakult, fő céljául a nemzeti közműveltség és a magyar nyelv terjesztését tűzve ki. A Tabajdi Károly főispán vezette ülésen 167 rendes és harminc-egynéhány pártoló tag vett részt. 1882 januárjában az első előadáson elhangzott beszámoló Aradon olyan kulturális tevékenységekről számolt be, mint köztéri szobrok felállítása, zenei szakosztály működtetése, néprajzi és régészeti gyűjtemény létrehozása, városi könyvtár megalapítása, ásatás, történelmi emlékhelyek gondozásba vétele.
Kutatások arra engednek következtetni, hogy az ereklyemúzeum létrehozásának gondolatát Márki Sándor, a neves történész 1886. dec. 30-án elhangzott előadásában vetette fel. A következő évben már számba is vettek néhány tárgyat: egy zászlót, két szuronyt, Kiss Ernő fehér mellényét, Kossuth bankókat. 1890. november 20-án Dömötör László, a Kölcsey Egyesület titkára már konkrét javaslatot tett az ereklyemúzeum alapítására. A kor híres festőművésze, Zichy Mihály két, az aradi vértanúkkal kapcsolatos festményéről lenyomatok készültek (ezek sokfelé ma is láthatók), amelyek pénzforrást jelentettek az egyesület számára. Megalakult a Szabadságharci múzeum bizottsága, elnöke Varjassy Árpád lett, tagjai közt voltak Bohus László, Barabás Béla, Boros Vida, Dömötör László, Lukácsy Miklós és más, köztiszteletben álló személyiségek.
A gyűjtőmunka jól haladt, és 1892. október hatodikán ideiglenesen, majd a következő évben, március 15-én hivatalosan is megnyitották a színházi bérház második emeletén, négy szobában elhelyezett ereklyék kiállítását. A tárgyak közt Vécsey, Kiss Ernő tábornokok és Lázár Vilmos ezredes néhány személyes tárgya, fegyverek, a rabságuk idején a honvédtisztek által készített emléktárgyak, külön szobában proklamációk és kéziratok stb. A gyűjtés folytatódott; mint Zakar Péter elmondta, megszólalt a külföldön élő Kossuth Lajos is, aki kiállt amellett, hogy egy ilyen emlékmúzeum csak Budapesten lehet, ám akkorra már a verseny eldőlt Arad javára. A múzeum számára mindenhonnan, Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról, a Partiumból, Bánságból, Bácskából stb. érkeztek a forradalommal, a vértanúkkal kapcsolatos emlékek.
A millenniumi ünnepségek évében húszezer (!) látogatója volt az addigra már szűkössé vált emlékmúzeumnak. A város 1898-ban határozatot hozott az ereklyemúzeumnak is helyet adó palota felépítésére a líceum szomszédságában, a korcsolyatérül használt helyen. Az ügy azonban 1909-ig elhúzódott, s akkor is csak Barabás Béla közbenjárására született meg a felső jóváhagyás. Holott már 1901-ben a kiírt tervpályázatra 27 pályamunka futott be. Minthogy egyik se nyerte el maradéktalanul a bírálók tetszését, az aradi Szántay Lajost bízték meg, hogy az öt legjobb pályamunka legérdekesebb és legcélszerűbb elemeinek felhasználásával készítsen új tervet.
A Kultúrpalota ünnepélyes felavatására 1913. október 25–26-án került sor, az első napon nagyszabású hangversennyel. Másnap beszédet mondott Varjassy Lajos polgármester, Jankovich Béla kultuszminiszter, Rákosi Jenő, Herczeg Ferenc.
Problémaként merült fel az összegyűlt anyag tulajdonjogának kérdése. A Kölcsey Egyesület végül átadta a városnak a gyűjteményt, de az megmaradt továbbra is az egyesület gondozásában. A történelmi és a város múltját is bemutató kiállítást, képtárat és iskolai múzeumot is befogadó új intézmény első igazgatója Varjassy Árpád tanfelügyelő lett.
Az ereklyemúzeumot hétfői, szerdai, pénteki napokon látogathatta a nagyközönség 40 krajcárért, vasárnap ingyenesen is.
1915-ben felmérték, hogy addig rendezett 3804 tárgy értéke 461 950 korona, a 237, szépművészeti részlegen található tárgyaké pedig 265 ezer korona volt. Az akkor létező ereklyék a Militaria kategóriában fegyverek, egyenruhák, zászlók, katonai felszerelés, továbbá fotó-, irat- és nyomtatványanyagok (11 ezer lapnyi nyomtatvány, mintegy 1500 fotó, több, 1848–49-ben készült daguerrotípia). A valamikori, ma már idős látogatók még emlékeznek arra, hogy láthatták a tábornokok több személyes tárgyát, Damjanich mankóját (törött lábbal, szekérrel vitték kivégzésre is), Kiss Ernő Újszövetségét, Vécsey katonai és polgári kitüntetését, Kossuth két levelét, az Arad megmentőjének nevezett Asztalos Sándor őrnagy portréját stb.
Zakar Péter beszámolt arról, hogy az ereklyemúzeummal foglalkozó közös román–magyar történész bizottság a közelebbi jövőben három, kétnyelvű kötetet jelentet meg munkájának eredményeiről. Az első egy múzeumtörténeti kiadvány az ereklyegyűjtemény létrejöttéről, a második, jóval vaskosabb kötet katalógus a gyűjteményről, végül a harmadik válogatás az iratokból. A munkákat jövő esztendő őszére le kell zárni.
Megtudhattuk az előadásból azt is, hogy a tárgyak egy része feltétlenül sürgős restaurálást igényel.
Az ereklyemúzeum újabb kori történetéről nem beszélt az előadó. A mai fiatalok aligha tudhatják, hogy 1974-ben gyakorlatilag felszámolták az múzeumnak a magyar szabadságharccal kapcsolatos, már addig is fokozatosan „karcsúsított” kiállítását, amelynek bizonyos fokú visszaállítására az 1990-es évek elején került sor. A nemsokára megjelenő könyvek fognak némi betekintést nyújtani a múzeum által őrzött gazdag állományba.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Arad nemcsak az aradi, hanem a világon bárhol élő magyarok számára az 1848–49-es vértanúk városa.
A vár mellett golyó által vagy akasztással 1849. október 6-án kivégzett, a forradalomban és szabadságharcban részt vett, a hazáért a legnagyobb áldozatot is vállaló főtisztek kultuszának kialakulása már nem sokkal haláluk után megkezdődött. Az 1867-es kiegyezést megelőző kemény elnyomás éveiben a vértanúkra emlékezés különleges formákat is ölthetett, mint például a hölgyek kilenc betűvel (P.V.D.T.N.A.K.L.S.) díszített karperece. A felirat németül így hangzott:
Pannonia Vergiss Deine Toten Nie Als Kläger Leben Sie!, magyarul:
Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!
A karpereceket viselők a 13 vértanú – Pöltenberg, Vécsey, Damjanich és Dessewffy, Török, Nagysándor, Aulich, Kiss és Knezich; Lahner, Lázár és Leiningen, Schweidel – nevének kezdőbetűit viselték.
Aztán elérkezett az ideje annak is, hogy az aradi vesztőhelyen előbb csak egy követ helyezzenek el, majd obeliszket emeljenek a vértanúk emlékére (1881), 1890-ben a Szabadság-szobrot is felállították.
Addigra már érlelődött a forradalomnak és a vértanúknak szentelt ereklyemúzeum gondolata is. Ennek történetéről kedden délután tartott előadást az aradi múzeum raktárában lévő ereklyék felleltározását, tudományos feldolgozását, digitalizálását végző magyar–román történészcsapat tagjaként résztvevő dr. habil. Zakar Péter egyetemi tanár. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Alábbi cikkünk az (időben 1920-ig terjedő) előadás alapján készült.
Az aradi ereklyemúzeum létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott a helyi Kölcsey Egyesület, amely 1881 áprilisában alakult, fő céljául a nemzeti közműveltség és a magyar nyelv terjesztését tűzve ki. A Tabajdi Károly főispán vezette ülésen 167 rendes és harminc-egynéhány pártoló tag vett részt. 1882 januárjában az első előadáson elhangzott beszámoló Aradon olyan kulturális tevékenységekről számolt be, mint köztéri szobrok felállítása, zenei szakosztály működtetése, néprajzi és régészeti gyűjtemény létrehozása, városi könyvtár megalapítása, ásatás, történelmi emlékhelyek gondozásba vétele.
Kutatások arra engednek következtetni, hogy az ereklyemúzeum létrehozásának gondolatát Márki Sándor, a neves történész 1886. dec. 30-án elhangzott előadásában vetette fel. A következő évben már számba is vettek néhány tárgyat: egy zászlót, két szuronyt, Kiss Ernő fehér mellényét, Kossuth bankókat. 1890. november 20-án Dömötör László, a Kölcsey Egyesület titkára már konkrét javaslatot tett az ereklyemúzeum alapítására. A kor híres festőművésze, Zichy Mihály két, az aradi vértanúkkal kapcsolatos festményéről lenyomatok készültek (ezek sokfelé ma is láthatók), amelyek pénzforrást jelentettek az egyesület számára. Megalakult a Szabadságharci múzeum bizottsága, elnöke Varjassy Árpád lett, tagjai közt voltak Bohus László, Barabás Béla, Boros Vida, Dömötör László, Lukácsy Miklós és más, köztiszteletben álló személyiségek.
A gyűjtőmunka jól haladt, és 1892. október hatodikán ideiglenesen, majd a következő évben, március 15-én hivatalosan is megnyitották a színházi bérház második emeletén, négy szobában elhelyezett ereklyék kiállítását. A tárgyak közt Vécsey, Kiss Ernő tábornokok és Lázár Vilmos ezredes néhány személyes tárgya, fegyverek, a rabságuk idején a honvédtisztek által készített emléktárgyak, külön szobában proklamációk és kéziratok stb. A gyűjtés folytatódott; mint Zakar Péter elmondta, megszólalt a külföldön élő Kossuth Lajos is, aki kiállt amellett, hogy egy ilyen emlékmúzeum csak Budapesten lehet, ám akkorra már a verseny eldőlt Arad javára. A múzeum számára mindenhonnan, Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról, a Partiumból, Bánságból, Bácskából stb. érkeztek a forradalommal, a vértanúkkal kapcsolatos emlékek.
A millenniumi ünnepségek évében húszezer (!) látogatója volt az addigra már szűkössé vált emlékmúzeumnak. A város 1898-ban határozatot hozott az ereklyemúzeumnak is helyet adó palota felépítésére a líceum szomszédságában, a korcsolyatérül használt helyen. Az ügy azonban 1909-ig elhúzódott, s akkor is csak Barabás Béla közbenjárására született meg a felső jóváhagyás. Holott már 1901-ben a kiírt tervpályázatra 27 pályamunka futott be. Minthogy egyik se nyerte el maradéktalanul a bírálók tetszését, az aradi Szántay Lajost bízték meg, hogy az öt legjobb pályamunka legérdekesebb és legcélszerűbb elemeinek felhasználásával készítsen új tervet.
A Kultúrpalota ünnepélyes felavatására 1913. október 25–26-án került sor, az első napon nagyszabású hangversennyel. Másnap beszédet mondott Varjassy Lajos polgármester, Jankovich Béla kultuszminiszter, Rákosi Jenő, Herczeg Ferenc.
Problémaként merült fel az összegyűlt anyag tulajdonjogának kérdése. A Kölcsey Egyesület végül átadta a városnak a gyűjteményt, de az megmaradt továbbra is az egyesület gondozásában. A történelmi és a város múltját is bemutató kiállítást, képtárat és iskolai múzeumot is befogadó új intézmény első igazgatója Varjassy Árpád tanfelügyelő lett.
Az ereklyemúzeumot hétfői, szerdai, pénteki napokon látogathatta a nagyközönség 40 krajcárért, vasárnap ingyenesen is.
1915-ben felmérték, hogy addig rendezett 3804 tárgy értéke 461 950 korona, a 237, szépművészeti részlegen található tárgyaké pedig 265 ezer korona volt. Az akkor létező ereklyék a Militaria kategóriában fegyverek, egyenruhák, zászlók, katonai felszerelés, továbbá fotó-, irat- és nyomtatványanyagok (11 ezer lapnyi nyomtatvány, mintegy 1500 fotó, több, 1848–49-ben készült daguerrotípia). A valamikori, ma már idős látogatók még emlékeznek arra, hogy láthatták a tábornokok több személyes tárgyát, Damjanich mankóját (törött lábbal, szekérrel vitték kivégzésre is), Kiss Ernő Újszövetségét, Vécsey katonai és polgári kitüntetését, Kossuth két levelét, az Arad megmentőjének nevezett Asztalos Sándor őrnagy portréját stb.
Zakar Péter beszámolt arról, hogy az ereklyemúzeummal foglalkozó közös román–magyar történész bizottság a közelebbi jövőben három, kétnyelvű kötetet jelentet meg munkájának eredményeiről. Az első egy múzeumtörténeti kiadvány az ereklyegyűjtemény létrejöttéről, a második, jóval vaskosabb kötet katalógus a gyűjteményről, végül a harmadik válogatás az iratokból. A munkákat jövő esztendő őszére le kell zárni.
Megtudhattuk az előadásból azt is, hogy a tárgyak egy része feltétlenül sürgős restaurálást igényel.
Az ereklyemúzeum újabb kori történetéről nem beszélt az előadó. A mai fiatalok aligha tudhatják, hogy 1974-ben gyakorlatilag felszámolták az múzeumnak a magyar szabadságharccal kapcsolatos, már addig is fokozatosan „karcsúsított” kiállítását, amelynek bizonyos fokú visszaállítására az 1990-es évek elején került sor. A nemsokára megjelenő könyvek fognak némi betekintést nyújtani a múzeum által őrzött gazdag állományba.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2012. október 5.
Történészek az 1848–49-es Aradról
Akit érdekel 1848–49, közelebbről Arad és környékének szerepe a forradalomban és szabadságharcban és elment a Csiky Gergely Főgimnáziumban tartott ma délutáni előadásokra, értékes és érdekes előadásokat hallgathatott meg.
Bevezetőként Király András tanügyi államtitkár – maga is történész, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke – az Aradi Magyar Napok keretében megrendezett történésztalálkozók történetéről szólva megemlítette: az 1999-es első után, amelyet a szabadságharc 150. évfordulója kapcsán rendeztek, a mostani a negyedik.
Elsőként Lehoczky Attila (Csiky Gergely Főgimnázium) Arad város polgáriasodásáról beszélt 1848-ig, a forradalom kitörésének évéig. Számos érdekes adattal illusztrálta, hogy – bár a város igazi polgári fejlődése a XIX. sz. második felében, vége felé bontakozott ki –, a kiindulópontnak tekinthető 1746-os évtől (Arad és Zaránd vármegyék összevonása Arad székhellyel) egy évszázad alatt 22 ezer lakosú, sok polgári intézménnyel és felépítménnyel rendelkező városként fogadta a forradalmat.
Dr. Bóna Gábor professzor (Miskolci Egyetem) a város és a vár 1848-as, a forradalom kitörésekor „rögzíthető” állapotából kiindulva tartott nagyon érdekes előadást az aradi erősség ostromairól, illetve ostromkísérleteiről, a szabadságharc aradi harcairól (a legjelentősebb az 1849. február 8-i összecsapás volt, amelynek során az Asztalos Sándor őrnagy és Bockó Dániel kormánybiztos vezette magyarok kiűzték a várost rabló Habsburg és szerb katonákat), végül a várőrségről készült érdekes összeírást is bemutatott.
Almási Gábor kisiratosi történelemtanár a világosi fegyverletétel körülményeiről, a szabadságharc utolsó csatáiról beszélt, előadásának második részében pedig a Kisiratoson 2009. augusztus 15-én a Szent György lovagrend hozzájárulásával felállított Világos-emlékműről és jelentőségéről beszélt, megállapítva: az életben tartja 1848 szellemét és lángját.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Akit érdekel 1848–49, közelebbről Arad és környékének szerepe a forradalomban és szabadságharcban és elment a Csiky Gergely Főgimnáziumban tartott ma délutáni előadásokra, értékes és érdekes előadásokat hallgathatott meg.
Bevezetőként Király András tanügyi államtitkár – maga is történész, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke – az Aradi Magyar Napok keretében megrendezett történésztalálkozók történetéről szólva megemlítette: az 1999-es első után, amelyet a szabadságharc 150. évfordulója kapcsán rendeztek, a mostani a negyedik.
Elsőként Lehoczky Attila (Csiky Gergely Főgimnázium) Arad város polgáriasodásáról beszélt 1848-ig, a forradalom kitörésének évéig. Számos érdekes adattal illusztrálta, hogy – bár a város igazi polgári fejlődése a XIX. sz. második felében, vége felé bontakozott ki –, a kiindulópontnak tekinthető 1746-os évtől (Arad és Zaránd vármegyék összevonása Arad székhellyel) egy évszázad alatt 22 ezer lakosú, sok polgári intézménnyel és felépítménnyel rendelkező városként fogadta a forradalmat.
Dr. Bóna Gábor professzor (Miskolci Egyetem) a város és a vár 1848-as, a forradalom kitörésekor „rögzíthető” állapotából kiindulva tartott nagyon érdekes előadást az aradi erősség ostromairól, illetve ostromkísérleteiről, a szabadságharc aradi harcairól (a legjelentősebb az 1849. február 8-i összecsapás volt, amelynek során az Asztalos Sándor őrnagy és Bockó Dániel kormánybiztos vezette magyarok kiűzték a várost rabló Habsburg és szerb katonákat), végül a várőrségről készült érdekes összeírást is bemutatott.
Almási Gábor kisiratosi történelemtanár a világosi fegyverletétel körülményeiről, a szabadságharc utolsó csatáiról beszélt, előadásának második részében pedig a Kisiratoson 2009. augusztus 15-én a Szent György lovagrend hozzájárulásával felállított Világos-emlékműről és jelentőségéről beszélt, megállapítva: az életben tartja 1848 szellemét és lángját.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2012. október 6.
„A vesztőhelyre sáros út vitt…”
Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédfőtiszt utóélete legendásan gazdag. Nagyon sok igaz és vélt történet szövődött alakjuk köré. A kutatók az eltelt bő másfél évszázad folyamán számos tényt vitathatatlanul rögzítettek. Ezek java be is került a magyarság történelmi köztudatába.
Néhány kérdésben azonban eltérőek a nézőpontok. Amit az egyikük legendának tart, azt mások valós eseményként tárgyalják. Az aradi várfoglyok, a végrehajtott halálos ítéletek számát és a szabadulások időpontját illetően is ütköznek a vélemények.
Az alábbiakban a szabadságharc aradi mártírjaihoz fűződő, alig ismert helyi eseményekre szeretném felhívni a figyelmet. Ezek a valós vagy kelt epizódok történelmi összefüggésben jelentéktelenek, ám ismeretük erősíti helyi kötődésünket, történelmi múltunk és annak jeles személyiségei iránti örök tiszteletünket.
A „bresciai hiéna” ígérete
Iulius Haynau táborszernagy, aki már a véres októberi napokat megelőzően Heim Domokos volt polgármester házában (ma Eminescu utca 22–24.) rendezte be a hadiszállását, rövidesen végre is hajtotta, amit Radetzky tábornokhoz írott levelében ígért: „Gyökerestől irtom ki a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani (…) Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”
Az Európa nagy részében döbbenetet és felháborodást kiváltó véres megtorlások hangulatát megrázó sorokban érzékeltette Vörösmarty: „Most tél van és csend és hó és halál.”
Bő egy évszázaddal később Faludy György a fenti címben idézett sorral („A vesztőhelyre sáros út vitt…) indította az Október 6. című versét.
Jókai a szabadságharc végnapjairól
Jókai Mór 1849-ben kétszer is Aradon járt. Augusztus elején a Fehér Keresztben szállt meg. Életem legszomorúbb napja című memoárjában a fegyverletétel előtti napok hangulatát vetette papírra. Két hónappal később már a vár belső életét rajzolta meg gazdag írói képzelete alapján.
Az aradi várban, a vértanú tábornokok rabságának színhelyén közel 600 fogoly sínylődött. „Soha ennyi vendéget nem látott ez a kastély” – idézte fel Jókai az aradi erőd új lakóinak vészterhes napjait a Politikai Divatok című regényében. „S a vendégek mindegyike oly különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak, kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak, s tovább mennek; tárcáját, s pénzestül, ahogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odébb küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, anélkül, hogy eltorzított arcaikon valaki nevetne, némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, mintha kijárást keresne ebből a világból…”
Kihallgatások a vaslakat-házban
Az osztrák császári titkosrendőrség éber figyelme mindenre kiterjedt, Székhelyén, a Winkler-házban (Vaslakat-ház) egymást érték a kihallgatások. A pincében lévő vizsgálati börtön zsúfolva volt a lefogott gyanúsítottakkal és a forradalmi eseményekkel, illetve a szabadságharccal szimpatizáló személyekkel. Egy ideig itt tartották fogva a Kossuth-kiáltvány és főként a Kossuth-bankók terjesztésével megvádolt minorita szerzeteseket is. Mi sem mutatja jobban a minoriták a szabadság ügye iránti elkötelezettségét, mint hogy 1848–1849-ben 11 minorita belépett a nemzetőrségbe.
A Vaslakat-házban (első tulajdonosáról kapta korábban a Winkler nevet) hallgatták ki Lakatos Ottó pátert (1802–1881), a minorita gimnázium igazgatóját, (Arad későbbi monográfia-íróját) és rendtársait, Kosztka Libor házfőnököt, Csüdör Tamást, Eperjessy Aurélt, Zetykó Kelement és Winkler Brúnót. Innen szállították őket Pestre, a hírhedt Újépület börtönébe, majd Terézvárosba. A 14 évre elítélt Lakatos páter rabságának az 1857-es amnesztia vetett csak véget.
Eltérő szakvélemények a szabadulásokról
A foglyok életében fordulatot hozott I. Ferenc József 1852-es aradi látogatása. Ekkor 99 tisztet bocsátott szabadon, néhány katona büntetését felével vagy harmadával csökkentette – tudjuk dr. Kovách Géza aradi történész az Emlékező város (Arad, 1999) c. könyvéből. Lakodalma napján, 1854. április 22-én a császár újabb kegyelmet gyakorolt. Az aradi várbörtön utolsó száz elítéltje az 1857. május 4-én meghirdetett amnesztiával nyerte vissza a szabadságát.
Egyes kutatók szerint az erőd utolsó ’48-as foglya a börtönt 1858. június 2-án elhagyó Virágh Gedeon őrnagy volt. A legkésőbben szabaduló rabok időpontját Hermann Róbert történész, a korszak egyik jeles kutatója, 1859-re teszi.
Az első bátor javaslat
A ’48-as eszméket ápoló Alföld című aradi lap 1867. június 15-i számában Tiszti (Reiner) Lajos (1835–1911) szerkesztő merész kezdeményezéssel állt elő: emléket kellene állítani a tizenhárom kiszenvedett vértanúnak.
„Hosszú, nagyon hosszú ideig voltunk megfosztva a sóvárgott alakalomtól – írta –, hogy a nemzeti kegyeletnek az érdeméhez arányult legalább századrészét róhassuk le azon örökemlékű, dicsteljes hősök iránt, kik mindent, de mindent, mi e földön becses, föláldoztak az ügy oltárára, melynek szentségét honfi szívünk meleg vérével pecsételték meg.”
Tiszti Lajos kezdeményezésének magvai termékeny talajba hullottak. Atzél Péter polgármester (1867–1871) hamarosan bizottságot szervezett és gyűjtést indított a kivégzés helyén felállítandó emlékmű és egy belvárosi szobor felállítására.
A fegyverletételnek Világoson nincs emlékműve…
A történelmi köztudatba mélyen bevésődött Világos neve, holott a tényleges fegyverletétel jóval távolabb, a csigérszőllősi pusztán és az ott napjainkban is fellelhető egykori (ma romos) malom környékén történt.
A legendák eloszlatására a tragikus események emlékének megörökítésére Papp Andor, a Délvidék című aradi periodika szerkesztője szerint 1910-ben Králitz Lajos aradi ügyvéd, a csigérszőllősi birtok akkori tulajdonosa a valóságos helyszínen emlékművet rendelt ifj. Kállay Nándortól és Sebők Jánostól. A nyitott kapu előtt ülő, lehajtott fejű, szomorú nőalak alakja mellett a következő feliratot képzelték el az alkotók: „E síkon tette le a fegyvert a magyar hadsereg 1849. augusztus 13-án az orosz hadsereg előtt. – uram Istenem! Óvd meg nemzetünket a balsorstól!”
Az 1873-ban felállított Búsuló Arad szoborra (Aradi Zsigmond alkotása a múzeum raktárában vár sorsának jobbra fordulására) hasonlító emlékmű kivitelezésére, feltehetően, már nem került sor, hiszen egyetlen helytörténeti munkában, vagy kismonográfiában sem történik említés róla. Az egykori helybeliek sem emlékeztek arra, hogy lett volna ott valami emlékmű.
A fegyverletétel 160. évfordulóján Kisiratoson a Szent György Lovagrend jóvoltából állítottak fel köztéri emlékművet.
Világoson nincs, Kisiratoson van hol fejet hajtanunk.
Damjanich mankója
Az Arad Megyei Múzeum raktárában megőrzött több mint 17 ezer tárgyi és írásos dokumentum digitalizálása és restaurálása – a közös román–magyar együttműködésnek köszönhetően – a vége felé közeledik. Az Ereklye Múzeum tavaly napvilágot látott története után a páratlanul gazdag relikviák albumát is várjuk.
Az egyik legismertebb tárgyi emlék a törött lábú hős, Damjanich János tábornok mankója. Azt viszont kevesen tudják, hogyan került a múzeum birtokába. Meglehetősen kalandos úton.
Egy özv. Kocsis Ferencné nevű hölgy ajándékozta a gyűjtőknek férje hagyatékából. Kocsis Ferenc 1849-ben Aradon volt bádogos, s volt anyósát mosónőnek fogadták meg az ítéletek végrehajtására már nyugállományból Aradra rendelt brünni hóhérnak.
A hóhér elismervényt is kapott „szakszerű” munkavégzéséről. Távozásakor a bitó alatt elhelyezett zsámolyt és egy darabka kötelet „ajándékozott” a mosónőjének, azzal az ajánlással, hogy tegye e tárgyakat pénzzé. Kocsis Ferenc sokáig megőrizte az ereklyéket, ám közben kiderült, hogy a szokatlanul magas mankó (Damjanich rendkívül daliás termetű volt) is anyósa birtokába került. A korabeli regula szerint ugyanis a hóhért illette meg az elítélt személyes holmija. A zsámolynak és az akasztófa kötelének nyoma veszett, a mankó viszont a múzeumba került.
Az utolsó aradi ’48-as
1908. augusztus 21-én 91 éves korában halt meg a legmagasabb rangú aradi ’48-as honvéd, báró Schenovitz Frigyes. Bajor származású apja a bécsi katonai akadémiára járatta. Mérnökkari tisztként dolgozott, majd a vezérkari iskolában műszaki ismereteket tanított.
Schenovitz 1848-ban a Don Miguel ezrednél szolgált. Elhagyta a császári zászlót és belépett szerveződő honvéd hadsereg kötelékébe. Az ezredesi rangig vitte. Öccsét a komáromi csatában vesztette el.
Világos után a szökést fontolgatta, de inasa elárulta. Az aradi várba hurcolták és kötél általi halálra ítélték. Szerencséjére, a kivégzés késlekedett, és ez idő alatt, összeköttetései révén, elérte, hogy büntetését hét évi várfogságra enyhítsék. Fogsága idején ő irányította a várbeli lovarda építését.
Szabadulása után Schenovitz báró Aradon telepedett le, és magánmérnöki praxist folytatott. Horváth Ádám polgármestersége idején (1853–1860) városi, majd megyei főmérnöknek nevezték ki. Később tiszteletbeli tagja a helyi honvédegyletnek.
Honvédegylet, Kossuth-asztaltársaság, Függetlenségi és 48-as kör,Asztalos Sándor-társaság
A kiegyezés utáni években egymást követően olyan civilszervezetek jöttek létre, amelyek a szabadságharc eszméinek frissen tartását tekintették elsődleges céljuknak. Tagjaikból választották meg a vesztőhely bizottságot, majd a Szabadság-szobor felállítását intéző bizottságot.
Nemcsak javasolták, hanem anyagilag is támogatták a Búsuló Aradként elnevezett honvédemlékmű megrendelését a Milanóban élő Aradi Zsigmond szobrásztól.
Pontos nyilvántartást vezettek az Aradon és a vármegyében élő veterán szabadságharcosokról, anyagi támogatásban részesítették őket, illetve az elesettek nehéz sorsban élő családtagjait. A 81 éves Salacz Gyula, egykori polgármester, az egyesület tiszteletbeli elnöke vezetésével 1913-ban még 11-en voltak közülük életben.
A Kölcsey Egyesület mellett ezek a civilszervezetek erőteljesen támogatták az obeliszk és a szobor felállításának ügyét, az 1849. február 8-i aradi harcok emléktábláinak az elhelyezését, utcák elnevezését az aradi vértanúkról és a szabadságharc prominens személyiségeiről. Részt vállaltak az egész országra kiterjedő ereklyék felkutatásában és összegyűjtésében.
Működésük az első világháború utánig tartott.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)
Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédfőtiszt utóélete legendásan gazdag. Nagyon sok igaz és vélt történet szövődött alakjuk köré. A kutatók az eltelt bő másfél évszázad folyamán számos tényt vitathatatlanul rögzítettek. Ezek java be is került a magyarság történelmi köztudatába.
Néhány kérdésben azonban eltérőek a nézőpontok. Amit az egyikük legendának tart, azt mások valós eseményként tárgyalják. Az aradi várfoglyok, a végrehajtott halálos ítéletek számát és a szabadulások időpontját illetően is ütköznek a vélemények.
Az alábbiakban a szabadságharc aradi mártírjaihoz fűződő, alig ismert helyi eseményekre szeretném felhívni a figyelmet. Ezek a valós vagy kelt epizódok történelmi összefüggésben jelentéktelenek, ám ismeretük erősíti helyi kötődésünket, történelmi múltunk és annak jeles személyiségei iránti örök tiszteletünket.
A „bresciai hiéna” ígérete
Iulius Haynau táborszernagy, aki már a véres októberi napokat megelőzően Heim Domokos volt polgármester házában (ma Eminescu utca 22–24.) rendezte be a hadiszállását, rövidesen végre is hajtotta, amit Radetzky tábornokhoz írott levelében ígért: „Gyökerestől irtom ki a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani (…) Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”
Az Európa nagy részében döbbenetet és felháborodást kiváltó véres megtorlások hangulatát megrázó sorokban érzékeltette Vörösmarty: „Most tél van és csend és hó és halál.”
Bő egy évszázaddal később Faludy György a fenti címben idézett sorral („A vesztőhelyre sáros út vitt…) indította az Október 6. című versét.
Jókai a szabadságharc végnapjairól
Jókai Mór 1849-ben kétszer is Aradon járt. Augusztus elején a Fehér Keresztben szállt meg. Életem legszomorúbb napja című memoárjában a fegyverletétel előtti napok hangulatát vetette papírra. Két hónappal később már a vár belső életét rajzolta meg gazdag írói képzelete alapján.
Az aradi várban, a vértanú tábornokok rabságának színhelyén közel 600 fogoly sínylődött. „Soha ennyi vendéget nem látott ez a kastély” – idézte fel Jókai az aradi erőd új lakóinak vészterhes napjait a Politikai Divatok című regényében. „S a vendégek mindegyike oly különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak, kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak, s tovább mennek; tárcáját, s pénzestül, ahogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odébb küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, anélkül, hogy eltorzított arcaikon valaki nevetne, némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, mintha kijárást keresne ebből a világból…”
Kihallgatások a vaslakat-házban
Az osztrák császári titkosrendőrség éber figyelme mindenre kiterjedt, Székhelyén, a Winkler-házban (Vaslakat-ház) egymást érték a kihallgatások. A pincében lévő vizsgálati börtön zsúfolva volt a lefogott gyanúsítottakkal és a forradalmi eseményekkel, illetve a szabadságharccal szimpatizáló személyekkel. Egy ideig itt tartották fogva a Kossuth-kiáltvány és főként a Kossuth-bankók terjesztésével megvádolt minorita szerzeteseket is. Mi sem mutatja jobban a minoriták a szabadság ügye iránti elkötelezettségét, mint hogy 1848–1849-ben 11 minorita belépett a nemzetőrségbe.
A Vaslakat-házban (első tulajdonosáról kapta korábban a Winkler nevet) hallgatták ki Lakatos Ottó pátert (1802–1881), a minorita gimnázium igazgatóját, (Arad későbbi monográfia-íróját) és rendtársait, Kosztka Libor házfőnököt, Csüdör Tamást, Eperjessy Aurélt, Zetykó Kelement és Winkler Brúnót. Innen szállították őket Pestre, a hírhedt Újépület börtönébe, majd Terézvárosba. A 14 évre elítélt Lakatos páter rabságának az 1857-es amnesztia vetett csak véget.
Eltérő szakvélemények a szabadulásokról
A foglyok életében fordulatot hozott I. Ferenc József 1852-es aradi látogatása. Ekkor 99 tisztet bocsátott szabadon, néhány katona büntetését felével vagy harmadával csökkentette – tudjuk dr. Kovách Géza aradi történész az Emlékező város (Arad, 1999) c. könyvéből. Lakodalma napján, 1854. április 22-én a császár újabb kegyelmet gyakorolt. Az aradi várbörtön utolsó száz elítéltje az 1857. május 4-én meghirdetett amnesztiával nyerte vissza a szabadságát.
Egyes kutatók szerint az erőd utolsó ’48-as foglya a börtönt 1858. június 2-án elhagyó Virágh Gedeon őrnagy volt. A legkésőbben szabaduló rabok időpontját Hermann Róbert történész, a korszak egyik jeles kutatója, 1859-re teszi.
Az első bátor javaslat
A ’48-as eszméket ápoló Alföld című aradi lap 1867. június 15-i számában Tiszti (Reiner) Lajos (1835–1911) szerkesztő merész kezdeményezéssel állt elő: emléket kellene állítani a tizenhárom kiszenvedett vértanúnak.
„Hosszú, nagyon hosszú ideig voltunk megfosztva a sóvárgott alakalomtól – írta –, hogy a nemzeti kegyeletnek az érdeméhez arányult legalább századrészét róhassuk le azon örökemlékű, dicsteljes hősök iránt, kik mindent, de mindent, mi e földön becses, föláldoztak az ügy oltárára, melynek szentségét honfi szívünk meleg vérével pecsételték meg.”
Tiszti Lajos kezdeményezésének magvai termékeny talajba hullottak. Atzél Péter polgármester (1867–1871) hamarosan bizottságot szervezett és gyűjtést indított a kivégzés helyén felállítandó emlékmű és egy belvárosi szobor felállítására.
A fegyverletételnek Világoson nincs emlékműve…
A történelmi köztudatba mélyen bevésődött Világos neve, holott a tényleges fegyverletétel jóval távolabb, a csigérszőllősi pusztán és az ott napjainkban is fellelhető egykori (ma romos) malom környékén történt.
A legendák eloszlatására a tragikus események emlékének megörökítésére Papp Andor, a Délvidék című aradi periodika szerkesztője szerint 1910-ben Králitz Lajos aradi ügyvéd, a csigérszőllősi birtok akkori tulajdonosa a valóságos helyszínen emlékművet rendelt ifj. Kállay Nándortól és Sebők Jánostól. A nyitott kapu előtt ülő, lehajtott fejű, szomorú nőalak alakja mellett a következő feliratot képzelték el az alkotók: „E síkon tette le a fegyvert a magyar hadsereg 1849. augusztus 13-án az orosz hadsereg előtt. – uram Istenem! Óvd meg nemzetünket a balsorstól!”
Az 1873-ban felállított Búsuló Arad szoborra (Aradi Zsigmond alkotása a múzeum raktárában vár sorsának jobbra fordulására) hasonlító emlékmű kivitelezésére, feltehetően, már nem került sor, hiszen egyetlen helytörténeti munkában, vagy kismonográfiában sem történik említés róla. Az egykori helybeliek sem emlékeztek arra, hogy lett volna ott valami emlékmű.
A fegyverletétel 160. évfordulóján Kisiratoson a Szent György Lovagrend jóvoltából állítottak fel köztéri emlékművet.
Világoson nincs, Kisiratoson van hol fejet hajtanunk.
Damjanich mankója
Az Arad Megyei Múzeum raktárában megőrzött több mint 17 ezer tárgyi és írásos dokumentum digitalizálása és restaurálása – a közös román–magyar együttműködésnek köszönhetően – a vége felé közeledik. Az Ereklye Múzeum tavaly napvilágot látott története után a páratlanul gazdag relikviák albumát is várjuk.
Az egyik legismertebb tárgyi emlék a törött lábú hős, Damjanich János tábornok mankója. Azt viszont kevesen tudják, hogyan került a múzeum birtokába. Meglehetősen kalandos úton.
Egy özv. Kocsis Ferencné nevű hölgy ajándékozta a gyűjtőknek férje hagyatékából. Kocsis Ferenc 1849-ben Aradon volt bádogos, s volt anyósát mosónőnek fogadták meg az ítéletek végrehajtására már nyugállományból Aradra rendelt brünni hóhérnak.
A hóhér elismervényt is kapott „szakszerű” munkavégzéséről. Távozásakor a bitó alatt elhelyezett zsámolyt és egy darabka kötelet „ajándékozott” a mosónőjének, azzal az ajánlással, hogy tegye e tárgyakat pénzzé. Kocsis Ferenc sokáig megőrizte az ereklyéket, ám közben kiderült, hogy a szokatlanul magas mankó (Damjanich rendkívül daliás termetű volt) is anyósa birtokába került. A korabeli regula szerint ugyanis a hóhért illette meg az elítélt személyes holmija. A zsámolynak és az akasztófa kötelének nyoma veszett, a mankó viszont a múzeumba került.
Az utolsó aradi ’48-as
1908. augusztus 21-én 91 éves korában halt meg a legmagasabb rangú aradi ’48-as honvéd, báró Schenovitz Frigyes. Bajor származású apja a bécsi katonai akadémiára járatta. Mérnökkari tisztként dolgozott, majd a vezérkari iskolában műszaki ismereteket tanított.
Schenovitz 1848-ban a Don Miguel ezrednél szolgált. Elhagyta a császári zászlót és belépett szerveződő honvéd hadsereg kötelékébe. Az ezredesi rangig vitte. Öccsét a komáromi csatában vesztette el.
Világos után a szökést fontolgatta, de inasa elárulta. Az aradi várba hurcolták és kötél általi halálra ítélték. Szerencséjére, a kivégzés késlekedett, és ez idő alatt, összeköttetései révén, elérte, hogy büntetését hét évi várfogságra enyhítsék. Fogsága idején ő irányította a várbeli lovarda építését.
Szabadulása után Schenovitz báró Aradon telepedett le, és magánmérnöki praxist folytatott. Horváth Ádám polgármestersége idején (1853–1860) városi, majd megyei főmérnöknek nevezték ki. Később tiszteletbeli tagja a helyi honvédegyletnek.
Honvédegylet, Kossuth-asztaltársaság, Függetlenségi és 48-as kör,Asztalos Sándor-társaság
A kiegyezés utáni években egymást követően olyan civilszervezetek jöttek létre, amelyek a szabadságharc eszméinek frissen tartását tekintették elsődleges céljuknak. Tagjaikból választották meg a vesztőhely bizottságot, majd a Szabadság-szobor felállítását intéző bizottságot.
Nemcsak javasolták, hanem anyagilag is támogatták a Búsuló Aradként elnevezett honvédemlékmű megrendelését a Milanóban élő Aradi Zsigmond szobrásztól.
Pontos nyilvántartást vezettek az Aradon és a vármegyében élő veterán szabadságharcosokról, anyagi támogatásban részesítették őket, illetve az elesettek nehéz sorsban élő családtagjait. A 81 éves Salacz Gyula, egykori polgármester, az egyesület tiszteletbeli elnöke vezetésével 1913-ban még 11-en voltak közülük életben.
A Kölcsey Egyesület mellett ezek a civilszervezetek erőteljesen támogatták az obeliszk és a szobor felállításának ügyét, az 1849. február 8-i aradi harcok emléktábláinak az elhelyezését, utcák elnevezését az aradi vértanúkról és a szabadságharc prominens személyiségeiről. Részt vállaltak az egész országra kiterjedő ereklyék felkutatásában és összegyűjtésében.
Működésük az első világháború utánig tartott.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)
2013. március 7.
Előadás a kezdetektől napjainkig terjedő időkről
120 éves az aradi ereklyemúzeum
Kedden délután estébe nyúló előadást tartott Puskel Péter helytörténész az aradi ereklyemúzeum létrejöttének 120. évfordulója kapcsán.
Szokatlan helyszínen, a Kultúrpalota egyik – a szimfonikus zenekar által próbateremnek használt – helységében, arra számítva, hogy az előadás után alkalom nyílik a történelmi múzeum meglátogatására. Erre azonban az idő elhúzódása miatt már nem kerülhetett sor.
Az előadás ismertetése előtt engedtessék meg, hogy elmondjak egy személyes élményt.
1990 tavaszán, pár hónappal a romániai fordulat után egy magyarországi (akkoriban az egyik legjelentősebbnek számító lapnál dolgozó) újságíró kereste fel az országot, s első állomása Arad volt. Alulírottnak jutott kísérésének feladata (több nyelvet beszélt, de a románt nem), és sikerült kieszközölni, hogy beengedjenek az aradi múzeum 1848-as relikviákat tartalmazó raktárába. (A kiállításon akkoriban már szinte semmi sem volt kitéve az ereklyékből). Az újságíró kolléga szinte extázisba esett a sok száz (vagy több ezer?) tárgy láttán, élményeit természetesen meg is írta. Hogy cikkeinek mekkora hatása volt a magyar közvéleményre, nem tudom, tény azonban, hogy ezek után került sor az aradi múzeum relikviagyűjteményének első külföldi kiállítására, a szegedi Móra Ferenc Múzeumban.
De vissza az aradi előadásra.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke bevezetőjében arról szólt, hogy a március 15. előtti periódus rendezvény-zsúfoltsága miatt csak március 5-én lehetett időpontot találni az előadás megtartására, ugyanis a tulajdonképpeni 120 éves évforduló március 15-re esik: 1893-ban ezen a napon avatták fel (a köztudatban úgy él: a színház második emeletén) az ereklyegyűjteményt.
Puskel Péter első mondataiban arról beszélt, hogy az idei esztendő nagyon gazdag évfordulókban – száz éves lesz, például, októberben a Kultúrpalota, ahova felavatása után az ereklyemúzeum költözött; áprilisban van Gárdonyi Géza, a magyar irodalom egyik nagyja születésének 150. évfordulója – személye azért is érdekes számunkra, mert rövid ideig Aradon újságíróskodott, nagyapja az aradi várbörtönben raboskodott 1848 után, és 1916-ban felkérték a Kultúrpalota igazgatói székének elfoglalására (nem fogadta el). Aztán tisztázta: az ereklyegyűjteményt nem az akkoriban még újnak számító színház, hanem a mellette lévő két bérház egyikének második emeletén nyitották meg 2000-nél több ereklyével. A város, az egész régió, de az ország számára is hatalmas eseménynek számított az ereklyegyűjtemény – tulajdonképpen az első aradi múzeum – megnyitása, hisz először kerültek nyilvánosságra, bemutatásra az 1848-hoz fűződő tárgyak, dokumentumok. Jó ideig ugyanis, a forradalom és szabadságharc 1849-es bukását követő időkben súlyos büntetés járt volna az ilyen relikviákat őrzőknek, tehát legfeljebb szűk és megbízható baráti körben tudhattak róluk.
A megnyitás utáni években az eleinte minden tudományos osztályozási szempontot nélkülöző gyűjtemény egyre gyarapodott, és 1913-ig, amikor a Kultúrpalota átadásával méltó helyre került, olyan gyűjteménnyé nőtte ki magát, amellyel legfeljebb a budapesti Nemzeti Múzeum vetekedhet.
De hogyan alakult ki egyáltalán egy ereklyemúzeum létrehozásának gondolata?
Az előadó hangsúlyozta: nem tudjuk ma sem egyértelműen egy névhez, egy emberhez kötni az ötletet. Megemlítette Szabados János aradi újságírót (később Szeged alpolgármestereként számos jelentős megvalósítás fűződik nevéhez), aki egy versében arról írt: a Fennvaló megbünteti a szabadságharcot eltiprókat. A helytörténész véleménye szerint ezzel csiholta ki – Tiszti (Reiner) Lajossal együtt (unokaöccse Európa-hírű karmester lett) – azt a szikrát, amelyből aztán a gyűjtési ötlet megszületett. A jóformán ki sem alakult ötletet felkarolták a korabeli „civilszervezetek”, a Kölcsey Egyesület, a Honvéd Egylet, az Asztalos Sándor Társaság stb. – a kovász a Kölcsey Egyesület volt –, és megindult a gyűjtőmunka, és nem csak Aradon. Kolozsváron például egy aradi származású arisztokrata, Aradon Márki Sándor történész, Jancsó Benedek stb. állt az ügy mellé, és számos, ma már kevésbé ismert személyiség. Zichy Mihály, a kor híres festője, aki inkább Oroszországban élt, két rézkarcot küldött az ügy érdekében (sokszorosításukból jelentős összeg folyt be), Ruttkayné Kossuth Lujza a kormányzó számos emléktárgyát juttatta el Aradra, Damjanichné Csernovics Emília kezdetben húsznál több személyes tárgyat adományozott a gyűjtemény számára (néhányat megőrzött, becses személyes emlékként, ezek halála után kerültek a gyűjteménybe). Az adományozók közt volt Bohus János (hatalmas birtokok tulajdonosa Világos, Zimánd környékén, aki 1848-ban az elsők között, még a törvény megszavazása előtt szabadította fel jobbágyait, a forradalom idején főispánja volt Aradnak), Bohusné Szögyény Antónia (aki a forradalom idején adományokat gyűjtött az elesett honvédok családjának, 1849-ben pedig feljegyezte német nyelvű naplójában a világosi kastélyukban a fegyverletételről folyó tárgyalásokkal kapcsolatos eseményeket – naplóját Márki Sándor találta meg és tette közzé). Kevésbé ismert név az utókor számára Lévay Henrik, a dúsgazdag, Pesten élő arisztokrata, az első állami biztosító megalapítója, aki egyrészt 200 arannyal belépett az ereklyegyűjtő egyesületbe, de talán ennél is fontosabb: a Monarchia területén mindenütt jelenlévő ügynökeit emléktárgyak felkutatásával és gyűjtésével bízta meg.
A gyűjtemény kialakulása természetesen sok-sok, ma már kevéssé ismert „kisember” névjegyét is magán viseli. Puskel Péter többükről megemlékezett. Krisztyóri János pékmesterről, az aradi iparkamara első elnökéről, Somogyi József honvéd őrnagyról (eredetileg halálra, majd 16 évi várfogságra ítélték – szabadulása után Garibaldi seregében harcolt, a fogsága alatt faragott sakk-készlete révén is tartjuk számon), Dömötör Bertalan mérnökről (értékes, Kossuth által a turini száműzetésben aláírt okmányt talált a családi levéltárban), Gulya Sándorról, a katolikus gimnázium tanáráról, aki a Nemzeti dal egy 1848. március 15-én nyomtatott példányát juttatta el a gyűjteménybe, Sárossy Gyuláról, az eredetileg halálra ítélt Galsai Kovács Ernőről (elsőként rajzolta le az 1849-es aradi várat és foglyait, naplója később meg is jelent), Kossuth Lajos háziorvosáról, aki a múzeumi gyűjteménynek korbácsot adományozott stb.
Az előadó ezt követően néhány statisztikai adatot ismertetett, amelyek szerint a végül is 17 ezer körüli tárgyból, dokumentumből álló ereklyegyűjteményt 1909-ben 5500-an, 1930-ban (amikor már csak március–október között, heti négy napon volt megtekinthető) 2100-an látogatták, 1942–43-ban, a háborús években szinte csak diákok keresték fel. Az aradi ereklyemúzeumot a történelen viharai közepette sokszor átszervezték (az újabb időkben 1954-ben, ’60-ban, ’64-ben, majd az 1970-es évek közepén), míg végül alig emlékeztet az eredetire.
Előadásának végén Puskel Péter néhány, az 1848–49-es forradalommal kapcsolatos legendákban élő tévhitet cáfolt (például a sörrel való koccintás tilalma, Haynau 1850-es londoni megseprűzése – a seprűnyél egy darabja „ereklyeként” szerepel stb.), majd számos, a vértanúkhoz és a vár foglyaihoz kötődő tárgyat, dokumentumot mutatott be vetített képeken.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),
120 éves az aradi ereklyemúzeum
Kedden délután estébe nyúló előadást tartott Puskel Péter helytörténész az aradi ereklyemúzeum létrejöttének 120. évfordulója kapcsán.
Szokatlan helyszínen, a Kultúrpalota egyik – a szimfonikus zenekar által próbateremnek használt – helységében, arra számítva, hogy az előadás után alkalom nyílik a történelmi múzeum meglátogatására. Erre azonban az idő elhúzódása miatt már nem kerülhetett sor.
Az előadás ismertetése előtt engedtessék meg, hogy elmondjak egy személyes élményt.
1990 tavaszán, pár hónappal a romániai fordulat után egy magyarországi (akkoriban az egyik legjelentősebbnek számító lapnál dolgozó) újságíró kereste fel az országot, s első állomása Arad volt. Alulírottnak jutott kísérésének feladata (több nyelvet beszélt, de a románt nem), és sikerült kieszközölni, hogy beengedjenek az aradi múzeum 1848-as relikviákat tartalmazó raktárába. (A kiállításon akkoriban már szinte semmi sem volt kitéve az ereklyékből). Az újságíró kolléga szinte extázisba esett a sok száz (vagy több ezer?) tárgy láttán, élményeit természetesen meg is írta. Hogy cikkeinek mekkora hatása volt a magyar közvéleményre, nem tudom, tény azonban, hogy ezek után került sor az aradi múzeum relikviagyűjteményének első külföldi kiállítására, a szegedi Móra Ferenc Múzeumban.
De vissza az aradi előadásra.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke bevezetőjében arról szólt, hogy a március 15. előtti periódus rendezvény-zsúfoltsága miatt csak március 5-én lehetett időpontot találni az előadás megtartására, ugyanis a tulajdonképpeni 120 éves évforduló március 15-re esik: 1893-ban ezen a napon avatták fel (a köztudatban úgy él: a színház második emeletén) az ereklyegyűjteményt.
Puskel Péter első mondataiban arról beszélt, hogy az idei esztendő nagyon gazdag évfordulókban – száz éves lesz, például, októberben a Kultúrpalota, ahova felavatása után az ereklyemúzeum költözött; áprilisban van Gárdonyi Géza, a magyar irodalom egyik nagyja születésének 150. évfordulója – személye azért is érdekes számunkra, mert rövid ideig Aradon újságíróskodott, nagyapja az aradi várbörtönben raboskodott 1848 után, és 1916-ban felkérték a Kultúrpalota igazgatói székének elfoglalására (nem fogadta el). Aztán tisztázta: az ereklyegyűjteményt nem az akkoriban még újnak számító színház, hanem a mellette lévő két bérház egyikének második emeletén nyitották meg 2000-nél több ereklyével. A város, az egész régió, de az ország számára is hatalmas eseménynek számított az ereklyegyűjtemény – tulajdonképpen az első aradi múzeum – megnyitása, hisz először kerültek nyilvánosságra, bemutatásra az 1848-hoz fűződő tárgyak, dokumentumok. Jó ideig ugyanis, a forradalom és szabadságharc 1849-es bukását követő időkben súlyos büntetés járt volna az ilyen relikviákat őrzőknek, tehát legfeljebb szűk és megbízható baráti körben tudhattak róluk.
A megnyitás utáni években az eleinte minden tudományos osztályozási szempontot nélkülöző gyűjtemény egyre gyarapodott, és 1913-ig, amikor a Kultúrpalota átadásával méltó helyre került, olyan gyűjteménnyé nőtte ki magát, amellyel legfeljebb a budapesti Nemzeti Múzeum vetekedhet.
De hogyan alakult ki egyáltalán egy ereklyemúzeum létrehozásának gondolata?
Az előadó hangsúlyozta: nem tudjuk ma sem egyértelműen egy névhez, egy emberhez kötni az ötletet. Megemlítette Szabados János aradi újságírót (később Szeged alpolgármestereként számos jelentős megvalósítás fűződik nevéhez), aki egy versében arról írt: a Fennvaló megbünteti a szabadságharcot eltiprókat. A helytörténész véleménye szerint ezzel csiholta ki – Tiszti (Reiner) Lajossal együtt (unokaöccse Európa-hírű karmester lett) – azt a szikrát, amelyből aztán a gyűjtési ötlet megszületett. A jóformán ki sem alakult ötletet felkarolták a korabeli „civilszervezetek”, a Kölcsey Egyesület, a Honvéd Egylet, az Asztalos Sándor Társaság stb. – a kovász a Kölcsey Egyesület volt –, és megindult a gyűjtőmunka, és nem csak Aradon. Kolozsváron például egy aradi származású arisztokrata, Aradon Márki Sándor történész, Jancsó Benedek stb. állt az ügy mellé, és számos, ma már kevésbé ismert személyiség. Zichy Mihály, a kor híres festője, aki inkább Oroszországban élt, két rézkarcot küldött az ügy érdekében (sokszorosításukból jelentős összeg folyt be), Ruttkayné Kossuth Lujza a kormányzó számos emléktárgyát juttatta el Aradra, Damjanichné Csernovics Emília kezdetben húsznál több személyes tárgyat adományozott a gyűjtemény számára (néhányat megőrzött, becses személyes emlékként, ezek halála után kerültek a gyűjteménybe). Az adományozók közt volt Bohus János (hatalmas birtokok tulajdonosa Világos, Zimánd környékén, aki 1848-ban az elsők között, még a törvény megszavazása előtt szabadította fel jobbágyait, a forradalom idején főispánja volt Aradnak), Bohusné Szögyény Antónia (aki a forradalom idején adományokat gyűjtött az elesett honvédok családjának, 1849-ben pedig feljegyezte német nyelvű naplójában a világosi kastélyukban a fegyverletételről folyó tárgyalásokkal kapcsolatos eseményeket – naplóját Márki Sándor találta meg és tette közzé). Kevésbé ismert név az utókor számára Lévay Henrik, a dúsgazdag, Pesten élő arisztokrata, az első állami biztosító megalapítója, aki egyrészt 200 arannyal belépett az ereklyegyűjtő egyesületbe, de talán ennél is fontosabb: a Monarchia területén mindenütt jelenlévő ügynökeit emléktárgyak felkutatásával és gyűjtésével bízta meg.
A gyűjtemény kialakulása természetesen sok-sok, ma már kevéssé ismert „kisember” névjegyét is magán viseli. Puskel Péter többükről megemlékezett. Krisztyóri János pékmesterről, az aradi iparkamara első elnökéről, Somogyi József honvéd őrnagyról (eredetileg halálra, majd 16 évi várfogságra ítélték – szabadulása után Garibaldi seregében harcolt, a fogsága alatt faragott sakk-készlete révén is tartjuk számon), Dömötör Bertalan mérnökről (értékes, Kossuth által a turini száműzetésben aláírt okmányt talált a családi levéltárban), Gulya Sándorról, a katolikus gimnázium tanáráról, aki a Nemzeti dal egy 1848. március 15-én nyomtatott példányát juttatta el a gyűjteménybe, Sárossy Gyuláról, az eredetileg halálra ítélt Galsai Kovács Ernőről (elsőként rajzolta le az 1849-es aradi várat és foglyait, naplója később meg is jelent), Kossuth Lajos háziorvosáról, aki a múzeumi gyűjteménynek korbácsot adományozott stb.
Az előadó ezt követően néhány statisztikai adatot ismertetett, amelyek szerint a végül is 17 ezer körüli tárgyból, dokumentumből álló ereklyegyűjteményt 1909-ben 5500-an, 1930-ban (amikor már csak március–október között, heti négy napon volt megtekinthető) 2100-an látogatták, 1942–43-ban, a háborús években szinte csak diákok keresték fel. Az aradi ereklyemúzeumot a történelen viharai közepette sokszor átszervezték (az újabb időkben 1954-ben, ’60-ban, ’64-ben, majd az 1970-es évek közepén), míg végül alig emlékeztet az eredetire.
Előadásának végén Puskel Péter néhány, az 1848–49-es forradalommal kapcsolatos legendákban élő tévhitet cáfolt (például a sörrel való koccintás tilalma, Haynau 1850-es londoni megseprűzése – a seprűnyél egy darabja „ereklyeként” szerepel stb.), majd számos, a vértanúkhoz és a vár foglyaihoz kötődő tárgyat, dokumentumot mutatott be vetített képeken.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),
2015. március 19.
„Megkerültek” a kolozsvári magyar állomásfőnökök
Magyar–román vasutas együttműködésnek köszönhetően sikerül emléket állítani az egykori magyar és német állomásfőnököknek Kolozsvárt.
A Román Állami Vasúttársaság (CFR) kincses városi regionális kirendeltsége tavaly májusban helyezett el márványtáblát a helyi pályaudvar épületének homlokzatára, felsorolva az egykori állomásfőnökök nevét és tevékenységük időszakát.
A gesztus szépséghibája volt azonban, hogy az 1870 és 1945 közötti időszakban, vagyis az Osztrák–Magyar Vasúttársaság, majd a Magyar Királyi Államvasutak működése idején szolgálatot teljesítő vezetőket „ismeretlenekként” tüntették fel a plaketten. A mulasztás jelentős felháborodást váltott ki magyar, sőt román körökben egyaránt.
Sokan azzal vádolták meg a CFR-t, hogy a magyar múlt eltörlése érdekében „felejtette ki” a második világháború lezárulta előtti állomásfőnökök nevét. A történtek miatt a valós kétnyelvűség megteremtéséért küzdő Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport februárban CKK (Cluj–Kolozsvár–Klausenburg) Intoleranciadíjat ítélt oda a CFR kolozsvári kirendeltsége vezetőségének.
A román államvasutak illetékesei azzal védekeztek, hogy nem álltak rendelkezésükre a szóban forgó adatok, mivel a társaság területi kirendeltségének levéltára a két világháború között megsemmisült. Mindenesetre a széles körű felháborodás hatására március elején eltávolították a kifogásolt plakettet, és a CFR kolozsvári területi igazgatósága a Magyar Államvasutak Zrt. (MÁV) Debreceni Területi Igazgatóságához fordult a hiányzó adatok azonosítása érdekében.
A Krónika a MÁV Zrt. kommunikációs igazgatóságától megtudta, hogy a vasúttársaság központi irattárában fellelhető, részleges adatok alapján nemrég megküldte az állomásfőnökök listáját a román vasútnak. Tájékoztatásuk szerint a MÁV archívumában elvégzett kutatás során az 1877–1879, az 1887–1919 és az 1941–44 közötti kolozsvári állomásfőnökök nevét és működésük évét sikerült kideríteni. Kérdésünkre ugyanakkor közölték azt is: az archívum a dokumentummásolatokat csak „díjtáblázatuk szerinti összegért” tudja átadni lapunknak.
Oana Brânzan, a CFR szóvivője csütörtökön írásban eljuttatott válaszában megerősítette a Krónikának, hogy megkapták a MÁV-tól igényelt adatokat. (Arra a kérdésünkre azonban nem kaptunk választ, hogy a magyar államvasutak ingyen vagy díjkötelesen bocsátotta-e rendelkezésre a névsort).
A Román Vasúttársaság illetékese hozzátette: a márványtáblán szereplő névsort kiegészítik, a plakettet pedig újra elhelyezik a kolozsvári pályaudvar épületén, amint beszerzik a helyi hatóságoktól a szükséges engedélyeket. „Az említett időszakban szolgálatot teljesítő állomásfőnökök neve a tábla újbóli kifüggesztése pillanatától válik nyilvánossá” – közölte Oana Brânzan, elhárítva lapunk kérését, miszerint bocsássák rendelkezésünkre a magyar és német fővasutasok nevét.
Egyébként a Kolozsváros.ro portál nemrég a magyarországi Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) ifjúsági szervezete nemzetpolitikai munkacsoportjának közreműködésével – a MÁV-archívum, az Osztrák–Magyar Vasúttársaság és az Osztrák Országos Levéltár információi alapján – közzétett egy feltételezett állomásfőnök-névsort.
Ennek alapján 1870–1878 között Virányi István, 1880-tól Kugler Mihály, 1882–1888 között Egedy Lajos, 1889–90-ben Hauda Nándor, 1890–1893 között Krimszky Géza, 1893–1911 között Lósy Béla, 1912–1918 között Asztalos Sándor, míg az 1941 és 1943 közötti időszakban Elekes András irányította a kolozsvári pályaudvart.
Rostás Szabolcs |
Székelyhon.ro
Magyar–román vasutas együttműködésnek köszönhetően sikerül emléket állítani az egykori magyar és német állomásfőnököknek Kolozsvárt.
A Román Állami Vasúttársaság (CFR) kincses városi regionális kirendeltsége tavaly májusban helyezett el márványtáblát a helyi pályaudvar épületének homlokzatára, felsorolva az egykori állomásfőnökök nevét és tevékenységük időszakát.
A gesztus szépséghibája volt azonban, hogy az 1870 és 1945 közötti időszakban, vagyis az Osztrák–Magyar Vasúttársaság, majd a Magyar Királyi Államvasutak működése idején szolgálatot teljesítő vezetőket „ismeretlenekként” tüntették fel a plaketten. A mulasztás jelentős felháborodást váltott ki magyar, sőt román körökben egyaránt.
Sokan azzal vádolták meg a CFR-t, hogy a magyar múlt eltörlése érdekében „felejtette ki” a második világháború lezárulta előtti állomásfőnökök nevét. A történtek miatt a valós kétnyelvűség megteremtéséért küzdő Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport februárban CKK (Cluj–Kolozsvár–Klausenburg) Intoleranciadíjat ítélt oda a CFR kolozsvári kirendeltsége vezetőségének.
A román államvasutak illetékesei azzal védekeztek, hogy nem álltak rendelkezésükre a szóban forgó adatok, mivel a társaság területi kirendeltségének levéltára a két világháború között megsemmisült. Mindenesetre a széles körű felháborodás hatására március elején eltávolították a kifogásolt plakettet, és a CFR kolozsvári területi igazgatósága a Magyar Államvasutak Zrt. (MÁV) Debreceni Területi Igazgatóságához fordult a hiányzó adatok azonosítása érdekében.
A Krónika a MÁV Zrt. kommunikációs igazgatóságától megtudta, hogy a vasúttársaság központi irattárában fellelhető, részleges adatok alapján nemrég megküldte az állomásfőnökök listáját a román vasútnak. Tájékoztatásuk szerint a MÁV archívumában elvégzett kutatás során az 1877–1879, az 1887–1919 és az 1941–44 közötti kolozsvári állomásfőnökök nevét és működésük évét sikerült kideríteni. Kérdésünkre ugyanakkor közölték azt is: az archívum a dokumentummásolatokat csak „díjtáblázatuk szerinti összegért” tudja átadni lapunknak.
Oana Brânzan, a CFR szóvivője csütörtökön írásban eljuttatott válaszában megerősítette a Krónikának, hogy megkapták a MÁV-tól igényelt adatokat. (Arra a kérdésünkre azonban nem kaptunk választ, hogy a magyar államvasutak ingyen vagy díjkötelesen bocsátotta-e rendelkezésre a névsort).
A Román Vasúttársaság illetékese hozzátette: a márványtáblán szereplő névsort kiegészítik, a plakettet pedig újra elhelyezik a kolozsvári pályaudvar épületén, amint beszerzik a helyi hatóságoktól a szükséges engedélyeket. „Az említett időszakban szolgálatot teljesítő állomásfőnökök neve a tábla újbóli kifüggesztése pillanatától válik nyilvánossá” – közölte Oana Brânzan, elhárítva lapunk kérését, miszerint bocsássák rendelkezésünkre a magyar és német fővasutasok nevét.
Egyébként a Kolozsváros.ro portál nemrég a magyarországi Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) ifjúsági szervezete nemzetpolitikai munkacsoportjának közreműködésével – a MÁV-archívum, az Osztrák–Magyar Vasúttársaság és az Osztrák Országos Levéltár információi alapján – közzétett egy feltételezett állomásfőnök-névsort.
Ennek alapján 1870–1878 között Virányi István, 1880-tól Kugler Mihály, 1882–1888 között Egedy Lajos, 1889–90-ben Hauda Nándor, 1890–1893 között Krimszky Géza, 1893–1911 között Lósy Béla, 1912–1918 között Asztalos Sándor, míg az 1941 és 1943 közötti időszakban Elekes András irányította a kolozsvári pályaudvart.
Rostás Szabolcs |
Székelyhon.ro
2015. október 3.
Állandó kiállítás nyílt az Aradi Ereklyemúzeum kincseiből
Végre ezt is megértük!
2015. október elseje bizonyára emlékezetes dátumként marad meg az aradi magyarság, de a megyei múzeum legújabb kori történelmében: a múzeum történelmi részlegének is helyet adó Kultúrpalota második emeletén megnyílt az egykori Ereklyemúzeum gyűjteményéből rendezett állandó kiállítás. A három terem mintegy 130 tárgyat mutat be a közönségnek, ami töredéke ugyan az egykori hatalmas anyagnak, mégis nagy lépés az eddigiekhez képest. Mint ismeretes, az 1960-as években erősen megnyirbálták, majd a hetvenes évek „kulturális forradalmában” majdnem teljesen felszámolták az 1848–49-es magyar forradalom Aradon kivégzett mártírjainak emlékét is őrző kiállítást. Tegnapelőtt ígéret hangzott el arra, hogy a jövőben még nagyobb teret, helyet kap az ereklyemúzeum.
A rendezvényt Peter Hügel múzeumigazgató nyitotta meg. Elmondta, hogy a mostani állandó tárlat megnyitása része a múzeum teljes kiállítási rendszere, a múzeumok városunkbeli jelenléte és szerepe újragondolásának. Egyszermind bejelentette a részleg bővítésének szándékát.
Gheorghe Falcă polgármester visszatekintéssel kezdte. Városunknak, mondta, nagy hiányosságai voltak az infrastruktúrával kapcsolatban, ami arra kötelezte a városvezetést, hogy több területen dolgozzon az utóbbi években. 2000-ben a gazdasága „nyikorgott”, ma Arad egy 74 ezer munkahellyel rendelkező város, 1 százalékos munkanélküliséggel.
2015-ben a közigazgatás négy nagy irányban tevékenykedik: beruházás a kultúrába, nevelésbe, egészségügybe és a zöldövezet fejlesztésébe. „Dolgozunk a jövő évi költségvetésen, ami Arad számára fontos dolgokat akar megvalósítani. Például a Teba átvételét – egyrészt mert ipari örökség, másrészt mert helyet biztosít a múzeumnak kollekciók elhelyezésére. 2015 a nagy év, amelyben Arad megkapta, dokumentumokkal, száz százalékban az aradi várat, amelynek azonban még várnia kell arra, hogy civileket fogadjon, mert előbb a gáji kaszárnyát kell befejeznünk, aztán nekilátunk annak feltérképezéséhez, hogy miként mutasson ez a vár. Szép múltja van, és készülnünk kell arra, hogy bebútorozzuk Arad múltjával, készülve az Arad, Európa Kulturális Fővárosa időszakra is” – mondta. Megemlítette: azt hiszi, 2000-ben az első román tisztségviselő volt, aki koszorút helyezett el a vesztőhelyi obeliszknél, s akkoriban az újságok egy része azt írta: nem lehet, hogy egy móc ilyet tegyen, és hogy politikai karrierje befejeződött. „Az önök segítségével a karrierem nem fejeződött be, sőt felfelé ívelt, mert ugyanazon értékekben hittünk. Ennek a városnak szép és gazdag a történelmi múltja, amit be kell mutatni azoknak is, akik nem értenek egyet vele. Ami tettünk és teszünk, az, hogy felmutassuk e város értékeit. 2004-ben, amikor polgármester lettem, megpróbáltam megtanulni Arad történelmét. Ez alkalmat adott arra is, hogy sikerüljön az eddigi rejtett és értékes dolgokat a felszínre hozni. Köszönöm Önöknek, s annak, akivel már 12. éve együtt dolgozom, Bognár úrnak, aki ma ünnepli születésnapját. Együtt kívánjunk neki boldog születésnapot” – fejezte be a polgármester.
Bognár Levente, Arad alpolgármestere (aki épp Gyuláról tért vissza, ahol jelen volt a Salacz Gyula szülőházán elhelyezett emléktábla megkoszorúzásán), megköszönve a jókívánságokat, hangsúlyozta: a mai nap valamennyi aradié is. „Egy különösen fontos pillanatot élünk át, a városi élet normalitásáét. Azt hiszem, ez az értékek napja”, mondta, és – „a város kultúrájáért, kulturális örökségéért ideiglenesen felelő tisztségviselőként” köszönetet mondott mindeninek, aki a kulturális örökség megőrzéséhez és ápolásához hozzájárult. Az egykori ereklyegyűjteményhez kapcsolódó gyermekkori emlékeit felelevenítve hangsúlyozta: „Végre, egy elég hosszú és kegyetlen korszak után, amikor az értékeket száműzték Arad kulturális örökségéből, többekkel együtt, akik európai módra gondolkozunk, sikerült újra értékesítenünk azt, ami érték. Amikor a kulturális fővárosról beszélünk, számunkra nagyon fontos, hogy ezek az értékek, amelyek Arad értékei is – Arad az összes nemzeti kisebbség, etnikai és vallási közösség által is létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége – érvényre jussanak. A polgármesterrel és Hügel úrral folytatott számos beszélgetés során is elmondtam: ez a továbbiakban vonzási pont lesz a turisták számára, és ezáltal is felépíthetjük a kölcsönös elismerés városát, egy modern, nyugati várost” – fejezte be beszédét, amelynek utolsó mondata magyarul hangzott el: „örülök, hogy elértük, s eljutottunk ide, hogy ezt ma közösen is megünnepeljük”.
A Pro Identitas elnöki minőségében jelen volt Faragó Péter beszédét így kezdte: „A mai nap nagyon különleges Arad, és minden lakosa számára. A megyei múzeum állandó kiállításának megnyitása lehetővé teszi városunk e történelmi kincsének bemutatását. Meggyőződésem, hogy a megyei múzeum büszke lehet ezekre a kincsekre, amelyek növelni fogják vonzerejét. E kollekció darabjai múltunk tanúságtételei, szükségszerű volt, hogy láthassák és tanulmányozhassák az érdeklődők. Mától megvan a lehetőség, ezért minden közreműködőnek – helyhatóságnak, a múzeum szakembereinek, és megkülönböztetett módon Peter Hügel igazgatónak – köszönetet mondok”.
Magyar nyelvű beszédében Faragó Péter többek között elmondta: számára ez a 2015. év Aradi Magyar Napok legfontosabb, leginkább várt eseménye. „A kommunizmus soha, sehol nem hozott jót, ennek az intézménynek a pincéjébe száműzte az ereklyéket. Az Aradi Kölcsey Egyesület kezdeményezésére páratlan gyűjteménnyel gazdagodott az aradi múzeum. Most abban a Kultúrpalotában vagyunk, amelyet azért is építettek meg elődeink, hogy ennek a kincsnek méltó helye leszen. Mától ismét láthatóak, és mától magyar, román és bárki eljöhet megcsodálhatni őket.
Az ereklyemúzeum a 48–49-es szabadságharc Aradon kivégzett 13 mártír tábornokának állít emléket. Bízom benne, hogy a következő generációk már szabadon látogathatnak ide, tanulva ápolhatják a múltat, őrizhetik történelmi értékeinket, emlékeinket.”
A hivatalosságok után szót kapott Felicia Oarcea muzeológus, a kiállítás rendezője is. „Az aradi kulturális értékek felkarolásának szándéka egy román–magyar együttműködéshez, a határon átnyúló HURO programhoz vezetett. (Ennek eredményeként jelent meg egy nagyszerű album és repertoár az aradi ereklyemúzeum kincseiről – szerk. megj.) A mostani állandó tárlat 130 körüli kiállítási darabot mutat be, a relikviagyűjtemény, mint tudjuk, több mint 17 ezer darabot ölel fel. Kezdetnek emlékezetesebb darabokat állítottunk ki, fehér- és tűzfegyvereket, amelyeket honvédek, a forradalom kiemelkedő személyiségei használtak – közülük kiemelném Török Gábor polgármestert, Dimitrie Halca alpolgármestert, az 1949-es februári harcokban kitűnt Asztalos Sándort. Nem utolsósorban – az első teremben – látható a későbbi polgármester, Salacz Gyula portréja, atillájával és kardjával együtt. Hasonlóképpen láthatók Kossuth Lajos és a tábornokok néhány személyes tárgya, amelyek a múzeum „örökség” és „alap” kategóriájába tartoznak. Az előbbiek között van Kossuth pisztolya (a kísérő, valódiságát igazoló írással), amelyet személyi orvosa adományozott az ereklyemúzeumnak, Damjanich János és Kiss Ernő pisztolykészlete stb.
Szerepel a 13 tábornok kivégzéséről szóló festmény, Damjanich fotelje és mankója, az urna, amelyben Leiningen tábornok szívét őrizték. Az utolsó termet főképp Arad vára történelmének szenteltük, portréknak, az aradi várban fogvatartottak által készített tárgyaknak, Somogyi József hadnagy sakk-készletének. És itt látható az aradi Szabadság-szobor makettje is.
Mi, aradiak tisztában vagyunk az európai értékekkel, ezért a továbbiakban ki akarjuk terjeszteni a kiállítási felületet, legalább az egykori kiállítás terjedelmének egy részéig.”
Az állandó kiállítás megnyitóján elhangzottakat – minthogy valamennyi beszédet szabadon mondták el – nem őrzi majd meg dokumentum, ezért is idéztem valamennyiből hosszabban.
A nézők többségét azonban minden bizonnyal jobban érdekli a kiállítás, amely most, az aradi vértanúk kivégzése előestéjén még időszerűbb. A néhány fotó legfeljebb ízelítőként szolgál – ezt a kiállítást alaposan meg kell néznie mindenkinek, aki a múlt iránt érdeklődik. Reméljük, az iskolások sem hagyják ki.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Végre ezt is megértük!
2015. október elseje bizonyára emlékezetes dátumként marad meg az aradi magyarság, de a megyei múzeum legújabb kori történelmében: a múzeum történelmi részlegének is helyet adó Kultúrpalota második emeletén megnyílt az egykori Ereklyemúzeum gyűjteményéből rendezett állandó kiállítás. A három terem mintegy 130 tárgyat mutat be a közönségnek, ami töredéke ugyan az egykori hatalmas anyagnak, mégis nagy lépés az eddigiekhez képest. Mint ismeretes, az 1960-as években erősen megnyirbálták, majd a hetvenes évek „kulturális forradalmában” majdnem teljesen felszámolták az 1848–49-es magyar forradalom Aradon kivégzett mártírjainak emlékét is őrző kiállítást. Tegnapelőtt ígéret hangzott el arra, hogy a jövőben még nagyobb teret, helyet kap az ereklyemúzeum.
A rendezvényt Peter Hügel múzeumigazgató nyitotta meg. Elmondta, hogy a mostani állandó tárlat megnyitása része a múzeum teljes kiállítási rendszere, a múzeumok városunkbeli jelenléte és szerepe újragondolásának. Egyszermind bejelentette a részleg bővítésének szándékát.
Gheorghe Falcă polgármester visszatekintéssel kezdte. Városunknak, mondta, nagy hiányosságai voltak az infrastruktúrával kapcsolatban, ami arra kötelezte a városvezetést, hogy több területen dolgozzon az utóbbi években. 2000-ben a gazdasága „nyikorgott”, ma Arad egy 74 ezer munkahellyel rendelkező város, 1 százalékos munkanélküliséggel.
2015-ben a közigazgatás négy nagy irányban tevékenykedik: beruházás a kultúrába, nevelésbe, egészségügybe és a zöldövezet fejlesztésébe. „Dolgozunk a jövő évi költségvetésen, ami Arad számára fontos dolgokat akar megvalósítani. Például a Teba átvételét – egyrészt mert ipari örökség, másrészt mert helyet biztosít a múzeumnak kollekciók elhelyezésére. 2015 a nagy év, amelyben Arad megkapta, dokumentumokkal, száz százalékban az aradi várat, amelynek azonban még várnia kell arra, hogy civileket fogadjon, mert előbb a gáji kaszárnyát kell befejeznünk, aztán nekilátunk annak feltérképezéséhez, hogy miként mutasson ez a vár. Szép múltja van, és készülnünk kell arra, hogy bebútorozzuk Arad múltjával, készülve az Arad, Európa Kulturális Fővárosa időszakra is” – mondta. Megemlítette: azt hiszi, 2000-ben az első román tisztségviselő volt, aki koszorút helyezett el a vesztőhelyi obeliszknél, s akkoriban az újságok egy része azt írta: nem lehet, hogy egy móc ilyet tegyen, és hogy politikai karrierje befejeződött. „Az önök segítségével a karrierem nem fejeződött be, sőt felfelé ívelt, mert ugyanazon értékekben hittünk. Ennek a városnak szép és gazdag a történelmi múltja, amit be kell mutatni azoknak is, akik nem értenek egyet vele. Ami tettünk és teszünk, az, hogy felmutassuk e város értékeit. 2004-ben, amikor polgármester lettem, megpróbáltam megtanulni Arad történelmét. Ez alkalmat adott arra is, hogy sikerüljön az eddigi rejtett és értékes dolgokat a felszínre hozni. Köszönöm Önöknek, s annak, akivel már 12. éve együtt dolgozom, Bognár úrnak, aki ma ünnepli születésnapját. Együtt kívánjunk neki boldog születésnapot” – fejezte be a polgármester.
Bognár Levente, Arad alpolgármestere (aki épp Gyuláról tért vissza, ahol jelen volt a Salacz Gyula szülőházán elhelyezett emléktábla megkoszorúzásán), megköszönve a jókívánságokat, hangsúlyozta: a mai nap valamennyi aradié is. „Egy különösen fontos pillanatot élünk át, a városi élet normalitásáét. Azt hiszem, ez az értékek napja”, mondta, és – „a város kultúrájáért, kulturális örökségéért ideiglenesen felelő tisztségviselőként” köszönetet mondott mindeninek, aki a kulturális örökség megőrzéséhez és ápolásához hozzájárult. Az egykori ereklyegyűjteményhez kapcsolódó gyermekkori emlékeit felelevenítve hangsúlyozta: „Végre, egy elég hosszú és kegyetlen korszak után, amikor az értékeket száműzték Arad kulturális örökségéből, többekkel együtt, akik európai módra gondolkozunk, sikerült újra értékesítenünk azt, ami érték. Amikor a kulturális fővárosról beszélünk, számunkra nagyon fontos, hogy ezek az értékek, amelyek Arad értékei is – Arad az összes nemzeti kisebbség, etnikai és vallási közösség által is létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége – érvényre jussanak. A polgármesterrel és Hügel úrral folytatott számos beszélgetés során is elmondtam: ez a továbbiakban vonzási pont lesz a turisták számára, és ezáltal is felépíthetjük a kölcsönös elismerés városát, egy modern, nyugati várost” – fejezte be beszédét, amelynek utolsó mondata magyarul hangzott el: „örülök, hogy elértük, s eljutottunk ide, hogy ezt ma közösen is megünnepeljük”.
A Pro Identitas elnöki minőségében jelen volt Faragó Péter beszédét így kezdte: „A mai nap nagyon különleges Arad, és minden lakosa számára. A megyei múzeum állandó kiállításának megnyitása lehetővé teszi városunk e történelmi kincsének bemutatását. Meggyőződésem, hogy a megyei múzeum büszke lehet ezekre a kincsekre, amelyek növelni fogják vonzerejét. E kollekció darabjai múltunk tanúságtételei, szükségszerű volt, hogy láthassák és tanulmányozhassák az érdeklődők. Mától megvan a lehetőség, ezért minden közreműködőnek – helyhatóságnak, a múzeum szakembereinek, és megkülönböztetett módon Peter Hügel igazgatónak – köszönetet mondok”.
Magyar nyelvű beszédében Faragó Péter többek között elmondta: számára ez a 2015. év Aradi Magyar Napok legfontosabb, leginkább várt eseménye. „A kommunizmus soha, sehol nem hozott jót, ennek az intézménynek a pincéjébe száműzte az ereklyéket. Az Aradi Kölcsey Egyesület kezdeményezésére páratlan gyűjteménnyel gazdagodott az aradi múzeum. Most abban a Kultúrpalotában vagyunk, amelyet azért is építettek meg elődeink, hogy ennek a kincsnek méltó helye leszen. Mától ismét láthatóak, és mától magyar, román és bárki eljöhet megcsodálhatni őket.
Az ereklyemúzeum a 48–49-es szabadságharc Aradon kivégzett 13 mártír tábornokának állít emléket. Bízom benne, hogy a következő generációk már szabadon látogathatnak ide, tanulva ápolhatják a múltat, őrizhetik történelmi értékeinket, emlékeinket.”
A hivatalosságok után szót kapott Felicia Oarcea muzeológus, a kiállítás rendezője is. „Az aradi kulturális értékek felkarolásának szándéka egy román–magyar együttműködéshez, a határon átnyúló HURO programhoz vezetett. (Ennek eredményeként jelent meg egy nagyszerű album és repertoár az aradi ereklyemúzeum kincseiről – szerk. megj.) A mostani állandó tárlat 130 körüli kiállítási darabot mutat be, a relikviagyűjtemény, mint tudjuk, több mint 17 ezer darabot ölel fel. Kezdetnek emlékezetesebb darabokat állítottunk ki, fehér- és tűzfegyvereket, amelyeket honvédek, a forradalom kiemelkedő személyiségei használtak – közülük kiemelném Török Gábor polgármestert, Dimitrie Halca alpolgármestert, az 1949-es februári harcokban kitűnt Asztalos Sándort. Nem utolsósorban – az első teremben – látható a későbbi polgármester, Salacz Gyula portréja, atillájával és kardjával együtt. Hasonlóképpen láthatók Kossuth Lajos és a tábornokok néhány személyes tárgya, amelyek a múzeum „örökség” és „alap” kategóriájába tartoznak. Az előbbiek között van Kossuth pisztolya (a kísérő, valódiságát igazoló írással), amelyet személyi orvosa adományozott az ereklyemúzeumnak, Damjanich János és Kiss Ernő pisztolykészlete stb.
Szerepel a 13 tábornok kivégzéséről szóló festmény, Damjanich fotelje és mankója, az urna, amelyben Leiningen tábornok szívét őrizték. Az utolsó termet főképp Arad vára történelmének szenteltük, portréknak, az aradi várban fogvatartottak által készített tárgyaknak, Somogyi József hadnagy sakk-készletének. És itt látható az aradi Szabadság-szobor makettje is.
Mi, aradiak tisztában vagyunk az európai értékekkel, ezért a továbbiakban ki akarjuk terjeszteni a kiállítási felületet, legalább az egykori kiállítás terjedelmének egy részéig.”
Az állandó kiállítás megnyitóján elhangzottakat – minthogy valamennyi beszédet szabadon mondták el – nem őrzi majd meg dokumentum, ezért is idéztem valamennyiből hosszabban.
A nézők többségét azonban minden bizonnyal jobban érdekli a kiállítás, amely most, az aradi vértanúk kivégzése előestéjén még időszerűbb. A néhány fotó legfeljebb ízelítőként szolgál – ezt a kiállítást alaposan meg kell néznie mindenkinek, aki a múlt iránt érdeklődik. Reméljük, az iskolások sem hagyják ki.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2017. január 21.
Kolozsvári emléktábla: sok az ismeretlen állomásfőnök
Nincsenek adatai a Román Állami Vasúttársaságnak (CFR) a kincses városi regionális kirendeltségét a két világháború között igazgató tisztségviselőinek kilétéről. Ez az oka annak, hogy késik az állomásfőnökök nevét sorjázó, a kolozsvári pályaudvaron eredetileg három évvel ezelőtt elhelyezett emléktábla visszahelyezése.
Továbbra is késlekedik a kolozsvári pályaudvart irányító egykori magyar állomásfőnökök nevét is tartalmazó emléktábla elhelyezése, mivel egyszerűen nem találják a két világháború között szolgálatot teljesítő intézményvezetők kilétére vonatkozó adatokat.
A Krónika írásban fordult a Román Állami Vasúttársasághoz (CFR), azt tudakolva: mi az oka annak, hogy közel két évvel a sokat vitatott tábla levétele óta sem sikerült kiegészíteni a hiányzó adatokat, és visszahelyezni a plakettet. A CFR sajtóosztályától azt a választ kaptuk, hogy nem áll a vasúti társaság rendelkezésére valamennyi hivatalos adat a kolozsvári pályaudvart 1919 és 1940 között igazgató állomásfőnök nevével kapcsolatban. (A jelzett időszakban a regionális igazgatóság Romániához tartozott.) A társaság közölte, az emléktábla csakis azután kerül vissza a helyére, miután kiegészítik a névsort, továbbá amikor beszerzik a szükséges jóváhagyásokat, tekintve, hogy a szóban forgó épület műemléknek számít.
A CFR kincses városi regionális kirendeltsége 2014 májusában helyezett el márványtáblát a helyi pályaudvar épületének homlokzatán, felsorolva az egykori állomásfőnökök nevét és tevékenységük időszakát. Csakhogy az 1870 és 1945 közötti időszakban – vagyis az Osztrák–Magyar Vasúttársaság, majd a Magyar Királyi Államvasutak működése idején – szolgálatot teljesítő vezetőket „ismeretlenekként” tüntették fel a plaketten, a mulasztás pedig értetlenkedést váltott ki magyar és román körökben egyaránt. A CFR illetékesei azzal védekeztek, hogy nem álltak rendelkezésükre a szóban forgó adatok, mivel a társaság területi kirendeltségének levéltára a két világháború között megsemmisült.
A széles körű felháborodás hatására 2015 márciusában eltávolították a kifogásolt plakettet, és a Magyar Államvasutak Zrt. (MÁV) Debreceni Területi Igazgatóságához fordultak a hiányzó adatok azonosítása érdekében. A MÁV Zrt.-nek a központi irattárában fellelhető, részleges adatok alapján az 1877–1879, az 1887–1919 és az 1941–44 közötti időszak kolozsvári állomásfőnökeinek nevét és működésük évét sikerült kiderítenie, és át is adta a listát a román vasútnak. 2015 márciusában a CFR sajtóosztálya lapunkkal közölte: kiegészítik a kapott adatokkal a márványtáblán szereplő névsort, a plakettet pedig újra elhelyezik a pályaudvar épületén, amint beszerzik a helyi hatóságoktól a szükséges engedélyeket.
Lapunk egyébként úgy tudja, hogy a CFR regionális kirendeltségének vezetősége már a magyar állomásfőnökökkel kiegészítve, az 1919–1940 közötti időszakot „átugorva” is elhelyezné a táblát. Viszont a mai napig nem kaptak választ a kolozsvári polgármesteri hivatal műemlékvédelmi bizottságától ama kérdésükre, hogy milyen engedélyekre van szükségük a plakett ismételt leleplezéséhez. Különben nem hivatalos források alapján 1870–1878 között Virányi István, 1880-tól Kugler Mihály, 1882–1888 között Egedy Lajos, 1889–90-ben Hauda Nándor, 1890–1893 között Krimszky Géza, 1893–1911 között Lósy Béla, 1912–1918 között Asztalos Sándor, míg az 1941 és 1943 közötti időszakban Elekes András irányította a kolozsvári pályaudvart.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Nincsenek adatai a Román Állami Vasúttársaságnak (CFR) a kincses városi regionális kirendeltségét a két világháború között igazgató tisztségviselőinek kilétéről. Ez az oka annak, hogy késik az állomásfőnökök nevét sorjázó, a kolozsvári pályaudvaron eredetileg három évvel ezelőtt elhelyezett emléktábla visszahelyezése.
Továbbra is késlekedik a kolozsvári pályaudvart irányító egykori magyar állomásfőnökök nevét is tartalmazó emléktábla elhelyezése, mivel egyszerűen nem találják a két világháború között szolgálatot teljesítő intézményvezetők kilétére vonatkozó adatokat.
A Krónika írásban fordult a Román Állami Vasúttársasághoz (CFR), azt tudakolva: mi az oka annak, hogy közel két évvel a sokat vitatott tábla levétele óta sem sikerült kiegészíteni a hiányzó adatokat, és visszahelyezni a plakettet. A CFR sajtóosztályától azt a választ kaptuk, hogy nem áll a vasúti társaság rendelkezésére valamennyi hivatalos adat a kolozsvári pályaudvart 1919 és 1940 között igazgató állomásfőnök nevével kapcsolatban. (A jelzett időszakban a regionális igazgatóság Romániához tartozott.) A társaság közölte, az emléktábla csakis azután kerül vissza a helyére, miután kiegészítik a névsort, továbbá amikor beszerzik a szükséges jóváhagyásokat, tekintve, hogy a szóban forgó épület műemléknek számít.
A CFR kincses városi regionális kirendeltsége 2014 májusában helyezett el márványtáblát a helyi pályaudvar épületének homlokzatán, felsorolva az egykori állomásfőnökök nevét és tevékenységük időszakát. Csakhogy az 1870 és 1945 közötti időszakban – vagyis az Osztrák–Magyar Vasúttársaság, majd a Magyar Királyi Államvasutak működése idején – szolgálatot teljesítő vezetőket „ismeretlenekként” tüntették fel a plaketten, a mulasztás pedig értetlenkedést váltott ki magyar és román körökben egyaránt. A CFR illetékesei azzal védekeztek, hogy nem álltak rendelkezésükre a szóban forgó adatok, mivel a társaság területi kirendeltségének levéltára a két világháború között megsemmisült.
A széles körű felháborodás hatására 2015 márciusában eltávolították a kifogásolt plakettet, és a Magyar Államvasutak Zrt. (MÁV) Debreceni Területi Igazgatóságához fordultak a hiányzó adatok azonosítása érdekében. A MÁV Zrt.-nek a központi irattárában fellelhető, részleges adatok alapján az 1877–1879, az 1887–1919 és az 1941–44 közötti időszak kolozsvári állomásfőnökeinek nevét és működésük évét sikerült kiderítenie, és át is adta a listát a román vasútnak. 2015 márciusában a CFR sajtóosztálya lapunkkal közölte: kiegészítik a kapott adatokkal a márványtáblán szereplő névsort, a plakettet pedig újra elhelyezik a pályaudvar épületén, amint beszerzik a helyi hatóságoktól a szükséges engedélyeket.
Lapunk egyébként úgy tudja, hogy a CFR regionális kirendeltségének vezetősége már a magyar állomásfőnökökkel kiegészítve, az 1919–1940 közötti időszakot „átugorva” is elhelyezné a táblát. Viszont a mai napig nem kaptak választ a kolozsvári polgármesteri hivatal műemlékvédelmi bizottságától ama kérdésükre, hogy milyen engedélyekre van szükségük a plakett ismételt leleplezéséhez. Különben nem hivatalos források alapján 1870–1878 között Virányi István, 1880-tól Kugler Mihály, 1882–1888 között Egedy Lajos, 1889–90-ben Hauda Nándor, 1890–1893 között Krimszky Géza, 1893–1911 között Lósy Béla, 1912–1918 között Asztalos Sándor, míg az 1941 és 1943 közötti időszakban Elekes András irányította a kolozsvári pályaudvart.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2017. március 20.
Történelmi városnéző séta a Kölcsey Egyesülettel
Az 1848-as forradalomhíre két nap késéssel érkezett a kor postakocsiján Aradra.
A delizsánsz, amely a Fehér Kereszt Szálló előtt állt meg, izgalomba hozta Arad akkori lakosságát. Kitört a forradalom! Azt a tényt, hogy hogyan és miként zajlott le Aradon, a városnéző és emlékező séta alkalmával elevenítette fel a Kölcsey Egyesület.
A belvárosi minorita templomban gyülekezett a több mint húsz várostörténetéért rajongó és érdeklődő. Dr. Muntean Tibor, a Csiky Gergely Főgimnázium újdonsült igazgatója rövid, átfogó ismertetőt tartott mind a város, mind a vár akkori életéről, tevékenységéről és részletesebben tért ki a városközpont eseményeire. Fekete Károly, az RMDSZ kulturális bizottságának elnöke a minoriták szerepéről beszélt, hogyan vettek részt a forradalomban, miként segítették a város lakosságát, hogyan keveredtek gyanús pénzügyekbe az adott pillanatban, majd a templom belső értékeit ismertette. Erdélyi István, a Kölcsey Egyesület elnökségi tagja a forradalom kitöréséről, a Fehér Kereszt Szállóról, a Szabad Sajtó utcáról, a Bohus palotáról és Reform utcáról, a régi városházáról és sok egyéb, az akkori város központját ért eseményről mesélt. Fekete Károly és Erdélyi István egymástól vették át a szót, mindeniküknek akadt kiegészítésre való részlete, egy-egy anekdotája aszerint, hogy merre jártunk. Mindehhez képest Berecz Gábor a város egyes épületeiről – Bing ház, Rozsnyay patika, Lang vendéglő, New York kávéház, Stadtvine kávéház – ismertetett mondatai szinte elvesztek az érdeklődők kérdészáporában. Végigsétáltunk az egykori Szabadság téren, megemlékeztünk az Asztalos Sándor és Boczkó Dániel vezette 1849. február 8-i hőstettről, a régi színházról, a Vaslakat épületéről (itt székelt az osztrák csendőrség), az abc (a tulajdonos lányai neveinek kezdőbetűi nyomán), Gárdonyi Géza lakásáról, majd a Korona és Hal téren át eljutottunk a Csernovics házig, amelyen a Kölcsey Egyesület 2006-ban emléktáblát avatott Damjanich János tiszteletére és örök emlékére.
Az esős idő ellenére a lelkes csapat végig kitartott, a másfél órára tervezett ismertető és városséta több mint két és fél órásra sikeredett. Ez alkalommal több fotóis készült.
A hűvös, esős idő legszívmelengetőb eseménye, hogy Pálfi Kinga tévériporter néhány hónapos babájával végig mellettünk volt, reméljük, hogy a picuri így korán helytörténet-kedvelővé válik.
A városnéző séták folytatódnak.
Becz Gábor
Nyugati Jelen (Arad)
Az 1848-as forradalomhíre két nap késéssel érkezett a kor postakocsiján Aradra.
A delizsánsz, amely a Fehér Kereszt Szálló előtt állt meg, izgalomba hozta Arad akkori lakosságát. Kitört a forradalom! Azt a tényt, hogy hogyan és miként zajlott le Aradon, a városnéző és emlékező séta alkalmával elevenítette fel a Kölcsey Egyesület.
A belvárosi minorita templomban gyülekezett a több mint húsz várostörténetéért rajongó és érdeklődő. Dr. Muntean Tibor, a Csiky Gergely Főgimnázium újdonsült igazgatója rövid, átfogó ismertetőt tartott mind a város, mind a vár akkori életéről, tevékenységéről és részletesebben tért ki a városközpont eseményeire. Fekete Károly, az RMDSZ kulturális bizottságának elnöke a minoriták szerepéről beszélt, hogyan vettek részt a forradalomban, miként segítették a város lakosságát, hogyan keveredtek gyanús pénzügyekbe az adott pillanatban, majd a templom belső értékeit ismertette. Erdélyi István, a Kölcsey Egyesület elnökségi tagja a forradalom kitöréséről, a Fehér Kereszt Szállóról, a Szabad Sajtó utcáról, a Bohus palotáról és Reform utcáról, a régi városházáról és sok egyéb, az akkori város központját ért eseményről mesélt. Fekete Károly és Erdélyi István egymástól vették át a szót, mindeniküknek akadt kiegészítésre való részlete, egy-egy anekdotája aszerint, hogy merre jártunk. Mindehhez képest Berecz Gábor a város egyes épületeiről – Bing ház, Rozsnyay patika, Lang vendéglő, New York kávéház, Stadtvine kávéház – ismertetett mondatai szinte elvesztek az érdeklődők kérdészáporában. Végigsétáltunk az egykori Szabadság téren, megemlékeztünk az Asztalos Sándor és Boczkó Dániel vezette 1849. február 8-i hőstettről, a régi színházról, a Vaslakat épületéről (itt székelt az osztrák csendőrség), az abc (a tulajdonos lányai neveinek kezdőbetűi nyomán), Gárdonyi Géza lakásáról, majd a Korona és Hal téren át eljutottunk a Csernovics házig, amelyen a Kölcsey Egyesület 2006-ban emléktáblát avatott Damjanich János tiszteletére és örök emlékére.
Az esős idő ellenére a lelkes csapat végig kitartott, a másfél órára tervezett ismertető és városséta több mint két és fél órásra sikeredett. Ez alkalommal több fotóis készült.
A hűvös, esős idő legszívmelengetőb eseménye, hogy Pálfi Kinga tévériporter néhány hónapos babájával végig mellettünk volt, reméljük, hogy a picuri így korán helytörténet-kedvelővé válik.
A városnéző séták folytatódnak.
Becz Gábor
Nyugati Jelen (Arad)