Jancsó Benedek emlékezete
Az idén, szeptember 17-én negyedik alkalommal szervezik meg a Jancsó Napokat Gelencén. Az előző rendezvények mindenikének súlypontozása a XIX–XX. századi székely polihisztor (1854, Gelence–1930, Budapest) rendkívül szerteágazó szellemi értékteremtésének egy-egy mozzanatát emelte ki.
A szülőfaluban szervezett megemlékezések közös jellemzője, hogy hazaszólították az igen terebélyes, de a Kárpát-medencébe és a nagyvilágba szétszóródott Jancsó famíliák, a leszármazottak és elszármazottak csapatait. Az eddigi rendezvények Gelence és Budapest köré szerveződtek. Jancsó Benedek nevét a szülőfaluban Kézdiszék legnagyobb általános iskolája viseli. 2001-ben Gelencén portrészoborral tisztelegtek emléke előtt (Petrovits István alkotása). Az egykori családi háznak helyet adó Ladia falurészen emléktáblát helyeztek el.
Az idei, negyedik emléknap fő eseménye a Jancsó Alapítványnak köszönhetően a Jancsó Benedek emlékezete című tanulmánykötet bemutatója. A könyv mintegy megismétli a Jancsó Benedek halála után egy évvel (1931) Asztalos Miklós szerkesztésében Budapesten megjelent emlékkiadványt, ennek a szerkezeti felépítését követi. Ez a kötet hivatott arra, hogy tágabb földrajzi szórásban is megismerkedhessünk a térség hatalom- és rendszerváltásainak zűrzavarai közben mellékvágányra siklatott, a cenzúra által betiltott és üldözött életmű aktuális üzeneteivel. Reprezentatív a mostani szerzőgárda is: dr. Egyed Ákos professzor, az MTA külső tagja, dr. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumi elnöke, néhai dr. Jancsó Benedek c. egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1854–1930), dr. Jáki László, ny. egyetemi docens, az OPKM tudományos főmunkatársa, Kovács Attila gelencei helytörténet-kutató, Kovács Zsuzsanna tanár, a gelencei Jancsó Benedek Iskola igazgatója, dr. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, dr. Raffay Ernő, v. honvédelmi államtitkár, egyetemi tanár, n. Rugonfalvi Kiss István, egyetemi tanár (1881–1957), dr. Sas Péter, az MTA Irodalomtörténeti Intézetének tudományos kutatója, Szőcs Géza író, kulturális államtitkár, Takaró Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke.
Jancsó Benedek életében és halála után rendkívül megbecsült személyiség volt, sokoldalú képzettségét, nyelvismeretét igénybe vették az iskolai, az egyetemi oktatásban, minisztériumokban, műveinek, tanulmányainak jegyzéke oldalakat tesz ki. Népakadémiát, népfőiskolákat alapított a felnőttoktatás előmozdítására. Kiváló Erdély- és románszakértő volt, 1917–18-ban a bukaresti osztrák–magyar katonai parancsnokság nemzetiségügyi előadója, később egyetemi tanár. Beszédes című művei közül íme néhány: A Daco Romanizmus és a magyar kultúrpolitika (Budapest, 1893), Román politikai és történeti tanulmányok (Budapest, 1894), Szabadságharczunk és a dákoromán törekvések (Budapest, 1895), Bánffy Dezső nemzetiségpolitikája (Budapest, 1895), A székelyek (Budapest, 1921), Erdély története (Kolozsvár, 1923). Utóbbit, Gelence ősi fészkének nevét használva – a Ladia név köszön vissza – Ladihay Vince álnéven adta ki.
Jancsó Benedek hatalmi parancsra mellőzött életműve a ma Gelencén bemutatandó kötet révén újra közkinccsé válhat. Élete példa olyan vonatkozásban is, hogy a sors bárhová sodorhatja az erre alkalmas embert, övéinek bármilyen messzeségben hasznára lehet. A Kulturális Örökség Napjai programjában Gelencén bemutatott könyv követendő példa arra nézvést is, hogy a falu- és egyéb napjaink szellemi értékeket is felmutató alkalmak legyenek. A Jancsó Benedek-kultusz alkalmat teremthet arra, hogy Székelyföld nagyjainak életművét megismerhessük, magyarságtudatunkat erősítsük.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarság lélekszáma a korai századokban
Arab források
Nathalie Kálnoky úgy véli, hogy az Árpád vezette törzsszövetség, amely több vezér, fejedelem parancsnoksága alatt állt, inkább politikai szövetséget alkotott, mint etnikait. A magyar törzsszövetség etnikai összetétele hasonlítható a pusztai népekéhez, így a kazárokéhoz és a bolgárokéhoz, amely államok szintén heterogén összetételűek voltak.
László Gyulával teljesen egyetértve gondoljuk azt is, hogy „a magyarok különböző népneveinek tartott nevek nem egyazon népnek – a magyarnak – más és más neve, hanem valóban más népeket jelentenek, amelyek összeolvadásából keletkezett" Árpád népe. Ezt azért emeljük ki, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy a honfoglalás előtti korra vonatkoztatva is egységes magyar törzsszövetségben, népben gondolkodjunk. Márpedig a különböző származású törzsek még a vérszerződés (884 táján) megkötése utáni évtizedekben is őrzik önállóságukat, némely törzsfő még a magyar állam megszervezése kezdetén is igyekszik érvényesíteni politikai különállását.
Al-Dzsarmi a 800-as évek előtti időszakra vonatkoztatva valóban egy turk (magyar) fejedelemre és törzsre gondolt. Ibn Hurradadbih Utak és országok című könyvében, melynek első változata 846-ban, bővített változata 885-ben készült el, arról tudósít, hogy a magyarok függetlenek, önállóak, nincsenek alárendelve a kazároknak, a bolgároknak, de a bizánciaknak sem. Mindenképp a Megyer törzsre és nem a törzsszövetségre gondolt, mert Ibn Hurradadbih a magyarokról szóló adatait szintén al-Dzsarmitól vagy Harun ibn Jahjától vette át, márpedig az általuk leírtak a 800 körüli állapotokra vonatkoznak. A magyarság száma az arab források tükrében
Mivel Dzsajháni beszámolója a 800-as évek tájáról tudósít, és egy törzsről ad hírt – míg a Hétmagyar törzsszövetség megalakulására csak 884 táján került sor –, bátran állítható, hogy az arab forrásokban szereplő lovas hadsereg felállítására vonatkozó tudósítás nem a honfoglalás kori összmagyarságról ad hírt. Ha a Megyer törzs fő- és alkirálya a 800-as években húszezer fős fegyverforgatót mozgósíthat, akkor három nemzedékkel később már huszonötezer fős fegyverforgatóval rendelkezik. Ha a nyolc törzs haderejét külön-külön – háromnemzedéknyi idő után – huszonötezer fős átlagra becsüljük, akkor a törzsszövetség hadra mozgósítható férfinépe elérhette a kétszázezret, amelyet öttel beszorozva egymilliós lélekszámú honfoglaló népességet kapunk. Természetesen, a nyolc törzs sem lehetett egyforma, úgy tűnik, hogy a Megyer, a Nyék és a Kürtgyarmat a nagyobbak közé tartozott, az öt törzs valamivel kisebb népességű volt, míg a három törzset magában foglaló kavarok lélekszáma is jelentős lehetett. Muagerisz állama
A Fekete-tenger északi vidékein, Meotisz közelében 530 táján igazolható egy olyan hun–bolgár (onogur) törzsi állam léte, amelynek uralkodója a Muagerisz nevet viselte, egy olyan személynevet, amely a Magyar törzs nevével azonos. A törzsnév és az uralkodó nevének azonossága nem lehet véletlen, és az sem, hogy a későbbiek során ez lett az egész törzsszövetség és nép közös neve. Úgy vélem, hogy Muagerisz felvette annak a törzsnek a nevét, amelynek ura (fejedelme) lett, ezzel is hangsúlyozva a törzs fölötti birtoklás jogát. Tudunk arról is, hogy épp ez idő tájt vívtak ádáz harcot az uralkodó család fiai a hatalomért, és a törzsnév személynévvé is ekkor alakult. Asztalos Miklós szerint a pusztai népeknél „a harcokban rendszerint egy törzs magához ragadja az irányító szerepet, és ekkor a törzs vezére az egész törzsszövetségnek, a népnek is vezére lesz". A hatalmasabb törzs neve lesz a törzsszövetség megnevezése is. A magyarságra vonatkoztatva ennek emlékét Anonymus krónikája őrzi meg. Az általa használt név a Hetumoger (Hétmagyar), Paizs Dezső értelmezése szerint „a Magyar vagy Megyer törzs vezérelte hét törzs"-et jelent.
A Megyer vagy Magyar törzsnevünket a szakirodalom magyar eredetűnek tartja, de gondolatébresztő lehet Asztalos Miklós meglátása, amely szerint kettős eredetű, mert a törzsnév első fele finnugor, a második bolgár-török. Egy biztos, a pusztán az etnikai kavarodás, a különböző törzsek keveredése, egyesülése általános jelenség volt. Az egymás szomszédságában élő rokon törzsek között elsősorban védelmi jellegű kapcsolatok alakultak ki. Ilyen lehetett a Megyer törzzsel szövetséget kötött, katonailag kitűnően szervezett népcsoport, a székely helyzete is.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jancsó Benedek emlékezete
A Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulátusán mutatták be a 2011-ben, Jancsó Alapítvány kiadásában megjelent „Jancsó Benedek emlékezete” című több mint 250 oldalas emlékkönyvet. A könyvhöz neves személyiségek írtak ajánlást. Mint dr. Kövér László a Magyar Országgyűlés elnöke, dr. Hoffmann Rózsa, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium oktatásért felelős államtitkár, Szőcs Géza író, kultúráért felelős államtitkár. Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Szőcs Gézát idézvén: „Jancsó Benedek (1854- 1930) kora igazi polihisztora volt: nyelvészeti tanulmányok mellett írók, költők és tudósok életrajzát is megismerhetjük írásaiból, de történészként is helytállt, a nemzetiségi politikáról és a székelységről több műve született, nem beszélve az álnéven írt Erdély története-című remekművéről”.
Dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke a „Jancsó Benedek emlékezete” című könyv létrejöttének körülményeiről beszélt. 1936-ban megjelent Jancsó Benedek Emlékkönyv, melyet Asztalos Miklós történész szerkesztett. A könyv Jancsó Benedek munkásságát, érdemeit méltatta.
A most megalakult Jancsó Alapítvány hasonló elvek alapján szerkesztette ezt a tanulmány-kötetet, mert tisztelegni kíván a nagy polihisztor előtt.
A második világháború kitöréséig nagyon sok Jancsó társaság alakult meg. De a történelmi változások következtében ötven év alatt megfeledkeztek a kiváló személyiségről.
Jancsó Benedek emlékezete-című könyvnek 15 szerzője méltatja a polihisztort, a munkásságának különböző vonatkozásait emelték ki. A könyv szerkesztése során beemeltek részleteket Jancsó Benedek műveiből. Tehát az olvasó az eredeti szövegeket olvashatja, és ennek következtében még jobban, még tisztábban megismerheti Jancsó Benedeket és élvezheti egyedi stílusát. Megértheti, miért időszerűek a Jancsó által megfogalmazott nézetek.
A könyv utolsó részében képanyag található, mely Jancsó Benedek életének bizonyos megnyilvánulásait emeli ki.
A kötetet Petrovits István plakettjének és Keöpeczi Sebestyén József grafikáinak felhasználásával Almássy Csaba tervezte.
A könyv belső lapján Jancsó Benedek időskori képét láthatjuk, melyet Miklós József festménye alapján, szabadon festett Jancsó Zoltán.
Szemüveges, magas, idősödő úri embert ábrázol a kép, akinek jelentős szerepe volt a magyar politikai, társadalmi és kulturális életben.
A könyvbemutató házigazdája Szilágyi Mátyás főkonzul, kiemelte, a magyar művelődéstörténet egyik gyöngyszemét mutatják be, mely összeköti a magyarságot. Méltatásában felhívta a figyelmet arra, hogy Jancsó Benedek sokat tett a magyarságért. Közösségi ember volt. Polihisztor, számos folyóirat munkatársa. Időben jelezte korának problémáit. Tudományos pályafutása, irodalomtörténészként is fontos. Könyvet írt a magyar felvilágosodásról.
Sajnos Erdélyben, de Magyarországon is kevés információ áll rendelkezésünkre Jancsó Benedekkel kapcsolatban. A magyar kultúrában tudatosítani kell azokat az értékeket, melyeket Jancsó neve képvisel.
A Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke Dr. Jancsó Antal felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben jeles történészek, irodalmárok, írnak, akik Jancsó Benedek gondolkodásának időszerűségét mutatják be.
Dr. Vekov Károly a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára Jancsó Benedek életútját méltatva, rámutatott arra, hogy a „nemzet napszámosának” nevezhetjük. Szolgálta a nemzetet akkor, amikor ezt nagyon kevesen tették.
Bemutatta Jancsó Benedek életútját 1858 és 1930 között. Gelencén született. Iskoláit Székelyföldön kezdte. 1875-ben beiratkozott a Kolozsvári Egyetemre, melyet 1978-ban elvégzett. Tanulmányait Bécsben folytatja. Ebben az időben életpályájának két stációja van: Kolozsvár és Bécs. Kinevezték tanárnak a vegyes nemzetiségű Pancsovára. Majd Aradra, ahol szembesül a magyar-román kérdésekkel. Tanít Budapesten. 1901 és 1909 között a Minisztériumi hivatal munkatársa, a Bánffy Dezső kormányában. 1907-ben vallásügyi kérdésekkel foglalkozik.
Lényegében Jancsó foglalkozott a közoktatás kérdésével is, különböző folyóiratokat indított utjára. De munkásságának figyelemre méltó része a kisebbséggel való foglalkozás volt. A román kisebbség ideológiai mozgalmával is foglalkozik. A Párizsi béketárgyalások szakértője. A Trianoni szerződés után a revíziós törekvésnek a mozgatója.
Alkotásai nagyon fontosak. Monográfiái közül említésre méltó „A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota I. II, kötet Budapest 1896./ 1899. Vagy A székelyek. Történelmi és néprajzi tanulmány. 1921.
Ladihay Vince álnév alatt közölte „Erdély története” című kötet. Cluj- Kolozsvár 1923.
Különböző folyóiratokban megjelentek tanulmányai, költeményei. Mind azt bizonyították, mennyire széleskörű érdeklődése, és tevékenysége.
Dr. Jáki László Jancsó Benedekről, mint tanárról beszélt. Egyrészt, mint középiskolai tanárról, másrészt a középiskolai reformjáról, ahogy Jancsó látta, és arról, hogyan értelmezte a pedagógus szerepét. Megemlítette, egy méltatlanul elfelejtett személyiségről van szó.
1890-ben írja Jancsó Benedek, milyen fontos a gyermek személyiségének a megismerése. Figyelembe kell venni a gyermekek életkori sajátosságait is.
A középiskolai reformmal kapcsolatban megfogalmazza az egységes középiskola gondolatát. Ezeket a gondolatokat 1891-ban Budapesten megjelent „Középiskoláink reformja. Pedagógiai tanulmány” című könyvében fogalmazta meg. Könyvének írásakor rendkívül jól ismerte a hazai és külföldi forrásirodalmat. Az egységes középiskola híve. Tisztában van a pedagógus fontosságával, személyiségének jelentőségével. Amint megállapítja, a pedagógus munkája művészkedés, amelyben fontos a gyermek szeretete.
Amint mondja a pedagógust meg kell becsülni.
Dr. Egyed Ákos történész – akadémikus szerint Jancsó Benedek a székelységét nem felejtette el, bár keveset élt Székelyföldön. A székelységgel hadi szolgálatot végeztettek, és ennek következtében nem volt lehetőségük, hogy felvegyék a versenyt a kapitalizmussal.
Jancsó Benedek szerint nagyon fontos kell, legyen a székely iskolahálózat fejlesztése, amely versenyképessé tenné az ott élő fiatalokat. Figyelmeztetett a székely ifjúság nem ismeri az idegen nyelveket.
Dr. Sas Péter tanulmányában a Jancsó Benedek munkásságának időszerűségét elemzi, és azt, mit mond a mának. Az időszerűsége Sas Péter szerint abban áll, hogy látta a valós politikai helyzetet, a maga realitásában értékelte. A mindenkori Magyar Kormány súlyának megfelelően kell, kezelje Erdélyt.
A kötetben megjelent dr. Raffay Ernő v. honvédelmi államtitkár, egyetemi tanár „Egy magyar-román vita 1907-ben” című írása, melyben kiemeli Jancsó Benedeknek a román – magyar kérdéssel kapcsolatos álláspontját. Jancsó szerint a román- magyar kérdést a kultúra eszközeivel, lehet befolyásolni. Másrészt azt mondja, hogy a „magyar nemzetnek a legtávolabbról sem áll érdekében, hogy a románságot a nemzetiségétől megfossza… A román-kérdést a kultúra eszközeivel lehet befolyásolni.”
Takaró Mihály szerint, Jancsó írta a legteljesebb Kölcsey Ferenc-monográfiát.
„ Jancsó Benedek monográfiájának nagy értéke, hogy a korszak főbb irodalmi és közéleti személyiségei között dúló, nem ritkán igen éles és durva hangnemű vitákat minden eufemizáló szándéktól és eszköztől mentesen mutatja be.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Hitélet – Régi bibliák a templomtoronyból az új könyvtárba
Több XV. századi könyvet, ritkaságnak számító misekönyveket és Márton Áron bejegyzését viselő misekönyvet is megtekinthettünk a Kolozs-Dobokai Főesperesség 700 éves fennállását ünneplő, Elődeink Bibliái című tárlaton, a római katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén, kedden délután. A bibliák a főtéri templom tornyából átkerülnek a rövidesen megnyíló új levél- és könyvtárba.
Fábián Mária nőszövetségi elnök köszöntő szavai után Kovács Sándor római katolikus főesperes elmondta: a most kiállított bibliák eddig a Szent Mihály-templom tornyában voltak. – A hőmérsékletingadozás miatt a torony nem volt megfelelő a könyvek tárolására. A Szentegyház utca 2. szám alatti ingatlanunk felső részében nemsokára megnyitjuk az új levél- és könyvtárat. Így az eddig elraktározott könyveket el lehet majd olvasni, a szakembereknek pedig megadjuk a lehetőséget a kutatásra. A Szentegyház utca 4. szám alatti ingatlan egyik földszinti termében állandó egyházművészeti kiállításon megtekinthetőek lesznek a toronyban őrzött szobrok, barokk képek, oltárrészek – közölte a jó hírt a főesperes. – A szent, azaz a biblikus irodalom kezdetei a szájhagyományban gyökereznek. Lelki és nyomdaművészeti kincsek szép csokrát emelhetjük ki ezen a kiállításon, és szemlélhetjük hitünk és lelkünk gazdagodásáért – magyarázta Kovács Sándor, majd a Biblia tanításáról szóló Gárdonyi-versrészletet olvasott fel.
A Potyó István karnagy vezényelte Szent Cecília kórus fellépésekor szólót énekelt Sándor Csaba, zongorán kísért Geréd István.
– A nehézségek ellenére szerencsés korban születtünk. A gyulafehérvári egyházmegye létesítésének 1000., a kolozsmonostori bencés apátság 950., és most a Kolozs-dobokai Főesperesség 700-ik esztendeje előtt tiszteleghetünk – kezdte előadását Sas Péter budapesti művelődéstörténész. – Érdekes a plébánia könyvtára, ám nem áll a rendelkezésünkre olyan adat, amelyből kiindulva hitelesen be lehet mutatni a történetét. A templom történetét alapul véve elmondhatjuk, hogy a hívek sokszor adományoztak könyveket a templom javára. A XX. század első évtizedében Kelemen Lajos kolozsvári helytörténész naplójában arról számolt be, hogy az aporfalvi Apor-kúria könyvtárát kutatva a Szent Mihály-plébánia könyvtárából származó könyveket fedezett fel, amelyek valószínűleg a XVII. századbeli Apor József plébános által olvasott könyvek közül felejtődtek a családi könyvtárban. Sajnos, az Apor-könyvtárat 1944-ben felgyújtották, az egyetlen leírás róla az, amit Kelemen Lajos naplójából olvashatunk – közölte az előadó, majd további forrásokat említett. Mint mondta, Kelemen Lajos 1915-ben a Keresztyén Magvetőben közölt írást a Szent Mihály-plébánia könyvtárának egyes darabjairól. Kelemen Lajos még kiadatlan naplójából tudjuk meg, hogy 1925-ben Csűry Bálint nyelvésszel elkezdték a plébánia könyvtárának átnézését. 1932-ben Hirschler József plébános megmutatta a könyvtár anyagát Asztalos Miklós budapesti történésznek, aki 1934-ben megjelentetett a Könyvtári Szemle folyóiratban egy tanulmányt.
Megtudtuk továbbá, hogy a XVII. század előtt megjelent egyes könyvekben nem katolikus papok írtak a lapszélekre bejegyzéseket, amelyek most az egyháztörténészek érdeklődésére tarthatnak számot.
– Vorbuchner Adolf erdélyi római katolikus püspök 1938-ban felkérte Baráth Bélát, aki 1928–1942 között a gyulafehérvári Batthyaneum igazgatója volt, és könyvtörténettel is foglalkozott, hogy írja össze a Szent Mihály-plébánia könyvtárában található ősnyomtatványokat. Baráth hozzávetőlegesen 100 ősnyomtatványt írt össze, amelyeket 1440–1500 között adtak ki. Munkája eredményeképpen tájékoztató kiadványt jelentetett meg. Mindez azt mutatja, hogy a korabeli plébánosok fontosnak tartották a könyvek beszerzését. Sajnos, a két világháború idején sok levéltár, könyvtár elpusztult. Ma a Szent Mihály-plébánia könyvtára kb. 2000 kötetből áll, ebből 24 ősnyomtatvány, bibliákat, misekönyveket, a vallásos élettel kapcsolatos kiadványokat tartalmaz – közölte Sas Péter.
Az előadó röviden ismertette a kiállított könyveket, mint például az 1575-ben kiadott Concordia-jegyzéket. – Ez a szép fatáblás, bőrkötéses könyv sarokveretekkel, a korabeli mesterek szakértelmét, gondosságát bizonyítja. Az eltelt évszázadok ellenére ma is jó állapotban van, és sok érdekességet tartalmaz. Ezt a bibliát Hirschler József plébános ajándékozta a XX. század elején az Auguszteumnak, ahol a Miasszonyunkról elnevezett nővérek iskolát működtettek (a mostani református Kakasos templom mellett – szerk. megj.) – mutatott rá egy könyvre Sas Péter. – Megtekinthetünk itt egy Károli Gáspár-féle eredeti bibliafordítást, amit Amszterdamban adott ki Misztótfalusi Kis Miklós, továbbá a Petrus Lombardus munkáit tartalmazó, 1487-ben kiadott negyedik kötetet. Nagy gondot fordított a könyvtár fejlesztésére Kedves István plébános, akinek a nevéhez a templomtorony felépítése fűződik. Éltes Károly plébános pedig francia és latin nyelvű kiadványokat szerzett be külföldi útjai során – tette hozzá Sas Péter.
Az előadás után Albert Júlia színművész a Szent Mihály- templomhoz kapcsolódó verseket mondott erdélyi magyar költőktől.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Hogyan lett „fejedelem” Mihály vajda?
„Pompával adta meg mintegy a végtisztességet a sírjába temetett Erdélynek”
Bizonyos körökben nem kis felháborodást keltett a Sepsiszentgyörgyi digitális turisztikai tájékoztatóban szereplő mondat, amit az egyik helyi román tanácsos „sérelemként” tálalt, miszerint Mihai Viteazul az akkori zűrzavaros időket kihasználva tette meg magát Erdély fejedelmének. Elismerjük, ez a megfogalmazás némileg elüt attól az idealisztikus képtől, amelyben Mihály vajda a három román ország (ebből egyik a 16. századi Erdély lenne) „egyesítőjeként” van megfestve, de sokkal közelebb áll az igazsághoz. Sőt.
Az említett tanácsos felszólalása olyan vihart kavart, hogy még Antal Árpád polgármestert is magyarázkodásra késztette, mondván, a vajdára vonatkozó információkat megvizsgálják, és ha hibásak, akkor kijavítják az infópont tartalmát. Némi módosítás valóban szükséges, mert Mihály vajda mindig és mindenütt azt hangoztatta, hogy 1600-ban ő Rudolf magyar király (a címet 1576 és 1608 között viselte) megbízásából tört be Erdélybe. A megfélemlített rendek is Rudolfnak, s neki csak mint helyettesének (locum tenens) tették le az esküt, aki ezután mint „Mihály havasalföldi vajda, ő császári és királyi fenségének tanácsosa, erdélyi helytartója, hadainak Erdélyben és a hozzákapcsolt részekben kapitánya” címeztette és nevezte magát.
Az első országegyesítő
„A oláh történetírók azt állítják, hogy Mihály Erdély fejedelme volt, s megkoronáztatta magát, azonban ez épp annyira mese, mint az, hogy egyesítette volna Erdélyt Havasalfölddel, s ezzel megalapította volna »Nagyromániát«. Mihálynak ilyen tervei nem voltak, s az erdélyi oláhsággal nem is törődött. Kétségtelen, hogy nagyvonalú ember volt, akit kalandorvére hajszolt arra, hogy minél többre vigye. De oláh nemzeti érzéke nem volt” – írja Asztalos Miklós A történeti Erdélyben (Bp., 1936) – és itt gyorsan megjegyezzük, hogy az oláh megnevezés helyett ma már a román használandó. Az más kérdés, hogy „ő azonban románul (helyesebben szláv nyelven) kibocsátott okleveleiben Havasalföld és Erdély fejedelmének címezte magát” – teszi hozzá Neagu Djuvara román (na jó, makedon) történész A románok rövid története című munkájában (Bukarest, 2008).
Mihály vajda 1600-ban már csak azért sem tekinthető Nagy-Románia megalapozójának, mert a korabeli Erdélyt erős túlzás lenne román fejedelemségnek venni. Nagyjából olyan, mintha a mai Franciaországot neveznénk muszlimnak. A három ország egyfajta politikai egységét Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem hozta tető alá, öt évvel korábban. „Mihály, Havasalföld »tekintetes és nagyságos vajdája« ekkor veti alá magát s országát Báthory Zsigmondnak, »Erdély, Havasalföld és Moldva fenséges fejedelmének«, letévén neki a hűbéresküt – olvashatjuk Szádeczky Kardoss Lajos Erdély és Mihály vajda története című munkájában (Temesvár, 1893). – Az 1595. május 25-én kötött szerződés szerint Oláhország vajdástól s összes népével örökös urukul s királyukul választják, és ismerik el Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet.
Ő erősíti meg ezután a havaselvi vajdát mint helytartóját kard-, buzogány- és dárdaküldés által, s a melléje főtanácsul adandó 12 bojárt. Kiváltságok az ő nevében adatnak; főbenjáró perek hozzá fellebbezendők; Havasalföld az erdélyi országgyűlésekre követeket küld; ezek adót szavaznak meg, miről a vajda számadással tartozik; fizetést a vajdának a fejedelem szab meg. A vajda címereiben nem használhatja a »Dei gratia« kifejezést, s csak családi pecsétjével él, míg az országét a fejedelem használja. A tisztviselők a fejedeleméi, nem a vajdáéi; külföldre követeket a vajda csak a fejedelem tudtával s engedelmével küldhet stb. Zsigmond ezek fejében Havasalföldnek teljes erőből való védelmezésére kötelezte magát. Hasonló szerződést kötött Báthory Zsigmond (1595. jún. 3.) az új moldovai vajdával, Rázván (Rézmán) Istvánnal is, kit az erdélyi sereg a törökhöz pártoló Áron vajda helyébe ültetett. Így e három keleti fejedelemség Erdély fönnhatósága alatt úgyszólván egy államtestté alakult.” De hogy ne csak magyar történészt idézzünk, gyorsan ideszúrunk egy mondatot újra Neagu Djuvara fentebb említett művéből: „Báthori Zsigmond egy személyben Erdély, Havasalföld és Moldva fejedelme lett, a két utóbbi vajdája pedig az ő vazallusa…”
Ezen hűségesküjét Mihály később, 1599. június 26-án Báthory András fejedelemnek is megerősítette, miközben hadaival már javában készült Erdély lerohanására. Mézes-mázas ígéreteivel, sűrű fogadkozásaival (az Isten őt oly nyomorúságba süllyessze, hogy eledele fia húsa, itala vére legyen, ha ő az erdélyieket megcsalná – hajtogatta több ízben Báthory követei előtt) azonban úgy el tudta „altatni” hűbérurát, hogy az majdnem elájult a meglepetéstől, amikor hírét vette a vajda beütésének. De nem csak a fejedelmet verte át: Kornis Gáspár, az erdélyi sereg későbbi főparancsnoka is kijelentette, bőrét engedi lenyúzatni, ha Mihály esküszegőnek és hűtlennek bizonyulna… Ma sem tudni, hogy tényleg bízott a vajdában, vagy csak a kezére játszott, de tény, hogy amikor a sellenberki csata elején „engedte elfogatni magát”, sokan árulónak tartották – hogy a következő évben mégis a vajda martalócai koncolják fel; de az már egy másik történet.
Mihály Bodzánál, a Tatárhavas-hágón tört be gyülevész hadaival Erdélybe, hogy tudja maga mellé állítani a Báthoryakat joggal utáló és velük szembe bosszúvágyat tápláló székelyeket. (Több mint 300 évvel később a román hadsereg ezt az útvonalat is használta, nagyjából hasonló „diplomáciai előkészítés” után – hogy finoman fogalmazzunk…) Követei révén sikerült is részben a maga oldalára állítani őket, ősi szabadságjogaik visszaállítását ígérvén, úgyhogy a továbbiakban seregének harmadát a székelyek tették ki.
Innen, a Béldiek mezejéről indult aztán Nagyszeben irányába, útközben végigrabolva a Barcaságot és Szászföldet, és Sellenberk mellett ütközött meg Báthory jóval kisebb seregével. Az erdélyiek még így is majdnem kicsikarták a győzelmet (csapatai már menekülésbe kezdtek, székely kapitányai vették rá a vajdát a folytatásra), ám a kozák zsoldosok átállása megpecsételte az Erdély Mohácsaként emlegetett csata kimenetelét.
Bolyongó egyiptomiak mögött
Miután kémei jelentették, semmiféle ellenállásra nem számíthat, a csatatérről bevonult Gyulafehérvárra. De adjuk át a szót a kortárs erdélyi krónikásnak, Szamosközi Istvánnak (1570–1612):
„Maga Mihály Gyulafehérvári bevonulása alkalmából nemes vérű, ragyogó, kékesfehér szőrű rác paripán lovagolt. Előtte kötőféken vezettek másik nyolcat, mindet drága arany- és ezüstszerszámmal felkantározva. Ő maga aranyszálakkal átszőtt, fehér selyempalástba és ugyanilyen anyagból készített ruhába volt öltözve. Palástjának szegélyén elöl széles csíkban, több sorban hímzett aranysólymok – családi címerének madarai –, amelyek mintha csőrükkel csipkedték volna egymást. Övén arannyal bevont és piros ékkövekkel kirakott kard függött. Magyar süveggel fedett fejét a baleári daru fekete bóbitájából készült, gazdag tollbokréta ékesítette. Bokáig vörösessárga kordovánbőrből, úgynevezett karmazsinból készült saru fedte a lábát, lába szárát egészen térdig borító sarukötője – ugyancsak sárga selyemből – sorban rávarrott gyöngyöktől csillogott. Ilyen büszke, még ünnepi játékokhoz vagy menyegzőhöz is túl díszes öltözetben lépdelt méltóságteljesen, ezzel a pompával adta meg mintegy a végtisztességet a sírjába temetett Erdélynek. Ezenkívül nyolc kürtös fújta törökösen hangzó melódiáit, amihez ugyanannyian ércdobokat verve szolgáltatták a kíséretet, valami barbár és fülsértő, hamis harmóniát. Ezek mögött síposok és furulyások tették még ünnepélyesebbé a zsarnok bevonulását.
Tíz citerás követte őket, abból a népségből, amelyet bolyongó egyiptomiaknak – köznyelven cigányoknak – neveznek; közvetlenül a vajda előtt ezek haladtak, a csupa barbársághoz képest nem is visszatetsző csoport: piszkosan, fedetlen fővel, úgy, hogy egész testi megjelenésükön és viselkedésükön látszott a szolgai meghunyászkodás és önérzet nélküli félénkség. A lovon ülő vajdát jobbról is, balról is nyolc-nyolc kengyelfutó szolga vette körül, férfihoz nem illő ruhában, futásra készen. Így vonult be kürtöknek, doboknak, mindenféle hangszernek a zengése közepette a György-kapun, és a fejedelmi palota felé tartott. Amerre haladt, bojárok és más hírneves nemesek lovagoltak a nyomában, katonák és fegyveresek hosszú sorától követve. A háború során zsákmányolt, a Báthoryak sárkányfogas címerével díszített fejedelmi zászlókat ott hordozták kibontva a vajda mögött. (…)
Mihály bevonulásából azonban, bármily nagyszerű pompával rendezték is meg, hiányzott valami, aminek elsősorban meg kellett volna lennie. Hiányzott az ország lakosságának szerencsekívánása, hiányzott a nép örvendező zúgása, a vidám ünnepi kiáltozás, üdvözlés. Senki sem lengette a karját, senki sem adott kegyes imával hálát az égi hatalmaknak. Nem futott össze a nép, mindenki otthonának falai közé rejtőzött, vagy csak a kapuk és ablakok rácsain keresztül nézte a barbár elhaladását. Gyászos csend borult az egész városra.”
Nos, ezt sokféleképpen lehet értelmezni, csak éppen szabad fejedelemválasztásként nem, tehát azt a megfogalmazást, hogy az akkori zűrzavaros időket kihasználva tette meg magát Erdély urává, meglehetősen diplomatikusnak érezzük. Persze, korántsem akarjuk ezzel azt sugallni, hogy a magyar történelem minden szereplője makulátlan lett volna, hiszen közöttük is szép számmal találunk hitszegőket, árulókat, becsvágyókat, gyilkosokat, zsarnokokat. Csak éppen nem szabad ennyire felkapni a vizet, ha netán az orrunk alá dörgölik.
Kocsis Károly
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A JANCSÓ ALAPÍTVÁNY CÉLJA: OTTHON LENNI A HAZÁBAN
A Jancsó Alapítvány tevékenysége Jáki László neveléstörténész Egy oktatáspolitikus a XX. század fordulóján – Jancsó Benedek című könyvének bemutatóján keltette fel az érdeklődésemet. Az alapítvány által kiadott könyvben a szerző a kiegyezés utáni és a XX. század első évtizedeinek oktatáspolitikai küzdelmeit mutatja be egy kitűnően képzett és rendkívül aktív közéleti szerepet vállaló székely tudós-tanár életművén keresztül. Jancsó Benedek, az 1854-ben, Gelencén született kései polihisztor az utolsó univerzális gondolkodók – s egyben cselekvők – egyike volt, mint Kőrösi Csoma Sándor, Bánffy Miklós vagy Kós Károly.
Jancsó nem amolyan szobatudós volt: köztiszteletben álló emberként rengeteg közéleti szerepet vállalt (nem kopogtatott, őt hívták), a Középiskolai Tanáregyesület alelnöki posztjától a Társadalomtudományi Egyesület elnöki tisztjéig vagy a Székely Nemzeti Tanács elnökségéig. Már fiatalon tűzközelbe került Pesten: először Csáky Albin, majd Bánffy Dezső tanácsadója lett, később Tisza István, Teleki Pál, Bethlen István miniszterelnökök bizalmas tanácsadói köréhez tartozott. 1930-ban bekövetkezett halála után 1945-ig munkássága és személye nagy társadalmi megbecsültségnek örvendett, az Erdélyi Férfiak Egyesületének egyik szakosztálya is fölvette a nevét.
A Jancsó Benedek Társaság 41 kötetes könyvsorozatában mások mellett olyan szerzők műveit adta ki, mint Pukánszky Béla irodalomtörténész, Roska Márton régész vagy Asztalos Miklós író, történész. De a kommunista évtizedek sajnos kitörölték a nevét a köztudatból, és csak néhány irodalomtörténeti tanulmánya válhatott ismertté.
A Jancsó Benedek életművének gondozójaként is működő alapítvány történetébe és működésébe Jancsó Antal elnök és Jancsó András kutató, szerkesztő avatta be a Magyar Időket.
A többi régi erdélyi famíliához hasonlóan számtalan hajtást növesztett Jancsó családnak kilenc nagyobb ága van, nem önteném az olvasó nyakába az egész genealógiát, csak két adatot említek a két fő ágról: egy 1613-ban kapott nemeslevél Báthory Gábortól és egy 1625-ös Bethlen Gábortól. 1892-ben egy anyai ági Jancsó, Szentkatolnai Bakk Endre vízaknai kanonok két családtörténeti könyvében több ágat kötött össze. Ebből a kutatási mérföldkőből kiindulva találkoztak a ma élő, gyökereikre kíváncsi Jancsók a világhálón tíz-egynéhány éve. Tehát egy (először virtuálisan) családfát kutató közösségből formálódott az alapítvány.
Majd Gelence község meghívta egy találkozóra a világ összes Jancsóját. Jancsó Antal elmondása szerint a táj és az atmoszféra annyira megérintette a társaságot, hogy elhatározták: intézményesített formában folytatják a szervezkedést.
A 2010-ben létrejött Jancsó Alapítvány könyvkiadással kezdte a tevékenykedést, de továbbra is rendszeresen tartanak találkozókat Gelencén. Jancsó Benedek születésének 160. évfordulóján például négynapos kulturális fesztivált szerveztek olyan programpontokkal, mint a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tartott egész napos tudományos konferencia vagy a Krisztus király templomban előadott hangverseny, amelyen először hangzott el Háromszéken Mozart teljes Requiemje.
Távlati terveik között szerepel a Jancsó Benedek történelmi emlékverseny (néprajz, földrajz, történelem, vagyis tágan értelmezett székely honismereti témákban) megszervezése 7. és 8. osztályos diákoknak Háromszéken, majd akár egész Erdélyre kiterjesztve. Úgy érezik, hogy az alapítvány által felkarolt és folytatott tevékenység nemzeti ügy. Mert a haza és a nemzet fogalma nem egy politikai disznóságok alapján körülhatárolt fizikai teret jelent, hanem egy szellemi otthont. Otthon lenni a hazában annyit jelent: megismerni a – jelenlegi határainktól független – történelmünket és kultúrtörténetünket.
Juhász Kristóf / Magyar Idők (Budapest)