Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Árvay Árpád
8 tétel
2002. április 25.
Születésének 100. évfordulóján Árvay Árpád-emlékestet szervez ápr. 26-án a Tibor Ernő Galériában a Nagyváradi Ady Társaság. A Szatmárnémetiben született újságíró, író, költő, politikus a harmincas?negyvenes években aktív közéleti szerepet vállalt, a háború után üldöztetést szenvedett, hamis vádakkal elítélték. Utolsó évtizedeiben Bukarestben a fővárosi magyar közösség egyik legfontosabb alakja volt. /Árvay-emlékest. = Bihari Napló (Nagyvárad), ápr. 25./
2005. november 20.
Márton Áron püspökre emlékeztek november 9-én a bukaresti Petőfi Művelődési Társaság összejövetelén. Árvay Zsolt, a társaság alelnöke „25 éve hunyt el Márton Áron, Erdély püspöke” címen tartott előadást. Édesapja, Árvay Árpád emlékeiből merített, aki 1945-től a kolozsvári börtönben politikai fogolyként raboskodott. A püspök számtalanszor misézett a foglyoknak, bátorította őket. Lőrinczi Gyula arról beszélt, hogy a magyarországi zsidó deportálásokért felelős Eichman perében tett tanúvallomás megemlített egy katolikus papot, aki Erdélyben tiltakozott a zsidók üldöztetése ellen. Minden bizonnyal Márton Áronról volt szó. /(Árvay Zsolt): Márton Áronra emlékeztek Bukarestben. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 20./
2006. március 21.
1991 elején Bíró István, az RMDSZ oktatási alelnöke, Lőrinczi Gyula matematikus, egyetemi tanár és Nagy E. József egyetemi adjunktus kezdeményezésére bizottság alakult, hogy a másfél évszázados bukaresti magyar közművelődési hagyományok folytatásaként intézményt teremtsenek. Március 6-án megválasztották a vezetőséget. Az elnöki tisztséget azóta mindmáig Lőrinczi Gyula tölti be. A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság az 1857-ben alakult Hunnia Olvasóegylet jogutódjának vallja magát, a társaság jelenleg mintegy ötszáz tagot számlál. Céljuk a bukaresti magyarság művelődési és tudományos életének fellendítése és az Ady Endre Iskola támogatása. Alakulásuk után vissza kellett szerezniük a kommunista rendszerben államosított Petőfi Házat, noha azt a XIX. század derekán a bukaresti magyarok közadakozásból építették. Az RMDSZ vezetősége parlamenti úton szorgalmazta az erre vonatkozó sürgősségi kormányrendelet megszavazását, ennek alapján 1999-ben a Petőfi Ház újból visszakerült, 2004-ben pedig sikerült a könyvtárat is visszaszerezniük, számolt be az elnök a társaság munkájáról. A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítője cím alatt eddig két kötet jelent meg, a harmadik, amely 2005-ig foglalja össze az intézmény történetét, a napokban kerül nyomdába. Munkájuk elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia Berényi Dénes akadémikus javaslatára BPMT-t fölvette a határon túli magyar tudományos műhelyek jegyzékébe. A bukaresti és ezen felül az ókirályságbeli magyarság közművelődését és egyházainak történetét Bíró István, Takács Pál, Lőrinczi Gyula, Zágoni Albu Zoltán, Bányai László, Árvay Árpád, Árvay Zsolt, Adorjáni Dezső és Szász Ferenc tanulmányai örökítették meg. 2001-ben a BPMT pályázattal elnyerte az Arany János Alapítvány támogatását „A bukaresti magyar diaszpóra szellemi élete” című programjához. Molnár Szabolcs a Bukaresti Tudományegyetem magyar tanszéke, illetve az ennek folytatásaként beindult hungarológiai oktatás adatait dolgozta fel. Demény Lajos akadémikus levéltári felfedezések alapján új adalékokkal gazdagította a bukaresti református egyház és iskola 1848 előtti történetét. Lőrinczi Gyula az 1857-ben alakult Bukaresti Magyar Olvasóegylettel kezdődően a közművelődési szerveződéseket mutatja be korabeli jegyzőkönyvek, egyéb dokumentumok alapján, Bántó István, Tapodi Zsuzsanna, Bányai Éva és Szonda Szabolcs sajtótörténeti tanulmányokkal kapcsolódott a kutatói programba. Az érdeklődők tudják, hogy a Petőfi Házban melyik nap milyen rendezvény várja őket. A hétfői nap például a Petőfi Színköré: irodalmi megemlékezések, színielőadások teszik emlékezetessé az esteket; Kováts László, a kör vezetője tavaly az EMKE Szentgyörgyi István díját érdemelte ki. Baloghy Bibiánna divattervező minden ellenszolgáltatás nélkül készíti a színjátszók és a régizene-együttes jelmezeit. Szerda a tudománynépszerűsítő, nyelvművelő előadások napja, de működik itt komolyzenei klub is Árvay Zsolt vezetésével, ahol rendszeresen fellép az Öllerer Ágnes vezette Lyceum Consort régizene-együttes is. Egy nap az időseknek van fenntartva: klubjuk keretében találkoznak, szükség esetén ingyenes orvosi konzultációban részesülnek. A BPMT Kozma Kiss Tibor ügyvédnek köszönhetően ingyenes jogi tanácsadással is az érdeklődők rendelkezésére áll.. /Barabás István: Tizenöt év a bukaresti magyarságért. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 21./ Emlékeztető: az első évkönyv: A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítője 1991-1993 /Kriterion, Bukarest, 1995/
2008. január 19.
A Vasárnap szerkesztősége pályázatot hirdetett. Erre futott be Árvay Árpád (Szatmárnémeti, 1902. ápr. 21. – Bukarest, 1985. szept. 9./ életének ismertetése, melyet gyermeke állított össze. Árvay Árpád Szatmárnémetiben született, de már gyermekkorában Nagyváradra költöztek. Nyolcan voltak testvérek. Az ifjú Árpád korán megismerte a nélkülözést, népes családjának fenntartója lett. Leírhatatlan nyomorban éltek. Érettségi után rögtön munkát vállalt. Tanulmányait a nagyváradi jogi akadémián és a Szegedi Tudományegyetemen folytatta. Huszonkét évesen kezdett újságírással foglalkozni, majd 1926 után végleg az újságírói pályára lépett. Szerkesztője lett a kisebbségi magyar érdekeket védő Magyar Szó című nagyváradi lapnak. Ez a lap volt a legelszántabb védelmezője a bihari magyarságnak. Árpád is sajtóvétség miatt számtalanszor ülte le egy-két heti börtönbüntetését a nagyváradi fogházban. A lapot több ízben betiltották, de aztán más-más címen mégis megjelent. 1937-ben a hatóságok a lap megjelenését végleg felfüggesztették. A romániai Magyar Párt tagja megalapítása óta, majd később a nagyváradi Magyar Párt főtitkára. Amellett, hogy a két világháború közti váradi publicisztika kiemelkedő személyiségévé vált. Első önálló verseskötete Regősök útján címmel 1931-ben jelent meg. 1940 után, a második bécsi döntést követően. Árpádot meghívják a magyar országgyűlésbe. A német fasizmussal szembeni ellenállás vonzásába került. Lapját, a Nagyváradon megjelenő Esti Lapot a Magyarországot 1944 márciusában megszálló németek betiltották. Hetekig bujdosott. 1944-ben családjával Budapestre költözött. 1945. június 4-én a nagyváradi securitate – mindannak dacára, hogy képviselői mivolta biztosította immunitását – elrabolta budapesti lakásáról, és Nagyváradra hurcolta. Ütötték-verték, vallatták. Majd Kolozsváron tartották fogva ítélet nélkül 1946 novemberéig, amikor koncepciós perben mint háborús bűnöst tíz évre ítélték. Felesége beadvánnyal fordult Tildy Zoltán és Nagy Ferenc egykori képviselő társaihoz. Ők bizonyították, hogy Árpád lapját az országot megszálló németek betiltották, és az akkori nagyváradi főispán feljelentésére a Gestapo is üldözte. Erre tízéves ítéletét megsemmisítették. 1948 szeptemberében az akkori utasítások ellenére internálták. 1949 májusában szabadult a börtönből. Amíg a börtönben volt, mindenüket elvették. Kétholdnyi szőlőt hagytak meg csupán, abból kellett feleségének négy kiskorú gyermekével (a legkisebb 1945 őszén született, amikor Árpád már börtönben volt) megélnie. Figyelmeztették, hogy veszélyben van, ezért Bukarestbe költözött. 1953 márciusában újra letartóztatták, három évre elítéli a securitate azzal az indoklással, hogy a Magyar Párt titkára volt. Nyilvános tárgyalást nem tartottak. Hosszú ideig a családja sem tudta hollétét. Másfél év múlva helyezték szabadlábra. Állandó megfigyelés alatt tartották élete végéig. 1965-ben újból házkutatást tartottak lakásán. Huszonkét évi kényszerű hallgatás után, a ‘60-as évek végén újra írogatni kezdett. Eleinte csak nevének kezdőbetűivel jegyzi cikkeit. 1970-ben megjelent első regénye, A Jumbó nem felejt című ifjúsági regény. A Művelődés, A Hét és még számos magyar lap közölte cikkeit. 1973-ban jelent meg Szélsodorta falevél című regénye. Az Elődök példája című, 1973-ban megjelent esszékötete a 19. század középső részében a képzőművészet, a színház, a zene területén kialakult magyar–román művészkapcsolatokat mutatta be. /Igaz történet. = Vasárnap (Kolozsvár), 2008. jan. 20. – kiegészítve Árvay Margit: Árvay Árpád születésének centenáriumán (Erdélyi Napló (Nagyvárad), 2002. ápr. 23.) című emlékezésében szereplő adatokkal.
2015. április 12.
Az egyházmegye kincstári hagyatéka volt a téma
Nagyvárad- Csütörtök kora este a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében szokásos havi találkozójukat tartották a premontrei öregdiákok. Lakatos Attila muzeológus volt a vendég.
Az egybegyűlteket Pásztai Ottó egyesületi elnök üdvözölte, majd Zilahi Bertalan köszöntötte a név- és születésnapjukat ünneplőket, Nikolits Anna pedig felolvasott egy-egy Mécs László és Árvay Árpád-költeményt. Az e havi meghívott Lakatos Attila muzeológus, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye által működtetett Vallásturisztikai Iroda vezetője volt, aki a püspökség kincstárában az évszázadok folyamán, illetve jelenleg őrzött, szinte felbecsülhetetlen értékű tárgyakról tartott egy részletgazdag, igen érdekes vetített képes előadást. Bevezetőjében kiemelte, hogy a Premontrei Főgimnázium egykori tanárai és diákjai 19. és 20. századi munkássága nélkül a térség régészeti öröksége sokkal szegényebb lenne. Megjegyezte: a téma kimeríthetetlen, hiszen Nagyváradnak hihetetlenül értékes és gazdag az egyházi ipar- és ötvösművészeti gyűjteménye, és mivel ez egy zárt világ volt évszázadokon keresztül, még az idősek is keveset tudnak róla. Amikor 1992-ben megnyílt a Székesegyházban az egyházművészeti múzeum, az tulajdonképpen csak a jéghegy csúcsát jelentette, hiszen utoljára szakember szakmai szempontból több évtizeddel ezelőtt vizsgálta a kiállított tárgyakat, Némethy Gyula kanonok személyében. A turisztikai és műemlékvédelmi élet fellendítésén túl ezért is volt szükség arra az elmúlt hónapokban, hogy megújuljon ez a tárlat, bár úgymond teljes rendet teremteni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik.
Az erre való törekvést több tényező is nehezíti. Például az, hogy a közel 1000 éves váradi püspökségnek csupán az utóbbi 300-350 évében tapasztalható konkréten nyomon követhető kontinuitás. Emellett sok minden elveszett annak betudhatóan, hogy Magyarországon javarészt hiányoztak a közízlésformáló intézmények. Amikor pedig kialakultak volna, jöttek valakik, akik lerombolták. Ha mégis léteztek olyan személyek, akik pótolhatták volna ezt a hiányt, ők tulajdonképpen rejtegették ezeket, így nem voltak használva vagy közszemlére téve. Ugyanakkor míg Nyugat-Európában érdekes módon kialakult valamifajta múzeumszerűség, ez Magyarországon valami miatt még a püspökségek esetében sem működött. Váradon a 19. század 30-as éveitől kezdve a Premontrei Főgimnáziumnak volt ugyan egy egyházi tárgyi gyűjteménye, de ezt csak a szerzetesek, illetve az iskola kötelékén belül használták. Az egyházat amúgy is magába zárkózási hajlandóság jellemezte, és akkoriban ráadásul a barokk művészet még az újnak számított, és sokan igénytelennek, barbárnak tartották, inkább a reneszánsz és a gótika volt népszerű- magyarázta a muzeológus.
Tanulságos pusztulások
Általában 150 évenként valamilyen pusztulás következett be, a források szinte csak erről tudósítanak. Ha valamilyen dokumentumok fenn is maradtak, ilyen típusú adatokhoz köthetőek, mert „ez a dolgok rendje”. A tatárjárás előtti időkről semmilyen iparművészeti adat vagy tárgyi emlék nincs, Rogerius mester ír erről a pusztulásról a Siralmas ének 36-37. fejezetében. Ezután valószínűleg 1401 környékén az akkori székesegyház kincstára tűzvész áldozata lett, majd egy „nyugodt” közel 130 év következett 1526-ig, ha eltekintünk attól az 1443-as feltételezett földrengéstől, mely megrázta a várat. Mohács előtt a templomok értékes arany és ezüst tárgyakat kellett beszolgáltassanak a királynak, bár a váradi egyházmegyében erről nem maradt fenn tudósítás. Az 1660-1692 közötti török uralom idején természetesen csak pusztulás volt, de az ezt követő évszázadok sem jellemezhetőek azzal, hogy folyamatos lett volna a gyűjtés. Több megrázkódtatás is érte a váradi egyházmegyei kincstárat az elmúlt 300-400 évben is, a legbizarrabb talán 1944-ben, amikor öt-hat barokk műtárgy is eltűnt, a szovjet katonák „jóvoltából” épp a legértékesebbek. Mivel kincstári darabnak számítottak a liturgikus kiadványok és a papi öltözékek is, Lakatos Attila emellett a körülbelül 400 darabos, csodálatosan szép barokk egyházi ornátus gyűjteményről is beszélt, illetve mutatott képeket, valamint érdekességképpen a 150 darabos ötvösgyűjteményre is felhívta a figyelmet, melynek legrégibb darabja 1736-ban készült Bécsben, és aminek csupán egyetlen tárgya készült Váradon.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2016. április 16.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (5.)
Festőművészek A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.
Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosenthal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefalván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket. Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentumértékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta. Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 27.
Nagyjaink sírjainál
A Szent László Napok keretében pénteken a nagyváradi Rulikowski temetőben látogathatták meg a megyeszékhely nyagyjainak sírját Farkas László vezetésével.
A sajtó képviselőin kívül egy tucatnyian érkeztek, és elsősorban az időssebb korosztály volt jelen, akik a közel kétórás sírkerti sétán pontos képet kaphattak arról, hol nyugszanak Nagyvárad neves szülöttei. Az első állomás természetesen a temető névadójának, a lengyel származású Rulikowski Kázmérnak a sírja volt. A szabadságától megfosztott nemzet hős fiát, aki mint orosz dzsidáskapitány átállt a magyar forradalom mellé, ezért 1849. augusztus 28-án a Bóné kút mellett kivégezték. Ott is temették el, de később a váradiak díszsírhelyre temették az újonnan megnyitott köztemetőbe, ami a nevét is viseli. Alig valamivel fennebb, a Steinberger kápolnával átellenben nyugszik Rimler Károly, Várad leghosszabb ideig tisztségben lévő polgármestere, aki olyan fejlettségre emelte Nagyváradot, ami az akkori időkben a monarchia nagy városaival versenyzett. Rimler Károly 1902. március 20-ától 1919 május 31-áig Nagyvárad polgármestere.
Sulyok István református lelkész sírjánál is megálltak. Az egyházi írót háromszor választották meg a Trianon után alakult Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének (1921-ben, 1926-ban, 1939-ben), a román hatóságok azonban egyszer sem járultak hozzá beiktatásához. A Rulikowski temetőben nyugszik Ritoók Zsigmond Széchenyi-díjas magyar klasszika-filológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja is. A temetőlátogatók megtudhatták ugyanakkor azt is, hol nyerte el végső nyugalmát Soós István, Rimler Károly méltó utóda, aki a gettósítást nem volt hajlandó megvalósítani, így inkább lemondott. Felkeresték még Tabéry Géza sírját, és eglátogattak még a két katonasírt, a magyar és a német katona, valamint Árvay Árpád sírját is, akiről sokan tudják, hogy író, újságíró, országgyűlési képviselő volt, Fény gyúlt a toronyban címmel pedig riportkötetet írt a magyar hatalomátvétel első napjairól Nagyváradon. Ötvös Béla szintén író, hírlapíró, szerkesztő, lapkiadó minőségében vonult be a várostörténetbe. Mindezek mellett még a jó kétórás temetői sétán felkeresték Bölöni Sándor, Madas István színész és Busth Dávid sírját is.
Sükösd T. Krisztina
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. április 8.
Tölgyfák egyenes derékkal
Születésnapi beszélgetés a 80 éves Márton Béla tanárral, néprajzkutatóval, fafaragó művésszel
– Se szeri, se száma néprajzi írásaidnak, faragsz, tanulmányozod a madarak viselkedését, helytörténeti kutatásokat végzel, verset írsz a piroslábú cankóról – végül is minek tartod magad?
– Kutatónak. Egyik tanártársamról hallottam, hogy ő pedagógus, tehát tipikus tanár. A másik azt mondta: ő igazgató. Én pedig úgy érzem, hogy kutatónak vagyok jó…
– Milyen kutatásra gondolsz?
– Már az egyetemen rendszeresen jártam a nyelvjáráskörre, ott váltam kutatóvá, ott rögzítettem azokat a szempontokat, amelyek szükségesek a kutatáshoz. Ahogy befejeztem az egyetemet Kolozsváron, el is kezdtem az anyaggyűjtést, a nyelvjáráskutatást.
– Kik voltak azok a tanárok, akik felkészítettek erre?
– Elsősorban Márton Gyula professzor úrra gondolok, vele jártunk gyűjteni Kalotaszeg falvaiba. De minden héten, bent a tanszéken is végeztünk rendszerező munkát. Amikor megtudta, hogy a Felső-Maros mentéről származom, ahol nagyon erős az a-zás, azt mondta: írjon az a-zásról! Ezt választottam államvizsga-dolgozatnak is, címe: Az a-zás Magyarón és környékén. Az ottani hat magyar településnek a hangtanát vizsgáltam, hol, milyen esetekben ejtenek „a”-t o helyett. Pl. malom helyett malam és így tovább…
– Folytattad a Sóvidéken is, miután befejezted az egyetemet?
– Első munkahelyem a szakadáti iskola volt, ahová 1963-ban kerültem. Készítettem kérdőívet, s azzal jártam a Sóvidék tíz faluját (két tanyát hagytam ki). Főleg a kismesterségek témaköre érdekelt, amelyben mindent kutattam. Később e témakörben született a legtöbb írásom, amit Ambrus Lajos, a Hazanéző főszerkesztője is megerősített. Azt mondta: a legtöbb néprajzi írást tőlem kapta. Közben fokozatosan elkezdtem vizsgálni a népi faragásokat. Már gyerekkoromban kapcsolatban voltam a fával, mert édesapám készített néhány épületet, értett a famunkához. Közel állt a fa lelke hozzám, és érdekelt a díszítőművészet is. Mert az élő fának lelke van. Ezt több ízben éreztem, tapasztaltam. Például, amikor családommal, barátaimmal a Tivoli körüli vegyes erdőben jártunk, láttam a fejedelmi szépségű tölgyfákat sugár, egyenes derékkal, a koronájuk, mindenik águk, levelük egészséges, viruló. Ép a lelke ezeknek a fáknak. Nekem mint tapasztalt faragónak azt is jelenti, hogy remek alkotás születne belőle. A nyersanyag fának is gyakran érzékeltem a lelkét, amikor szép szálú, „hibátlan húsú” körtelapot, diófa deszkát, világos színű juharfát szárítottam, majd rárajzoltam a kompozíció fő vonalait. Valósággal kínálták/kínálják magukat, hogy mester vagy tehetséges faragó a tudásával, szerszámaival leheljen beléjük új életet. Sokszor gyönyörködtem az ilyen nyersanyagban. Érzem a juharfa lelkét, amikor már ritka szépségű bútor vagy jelkép lett belőle.
– Kissé elkalandoztunk, de folytassuk a kezdeti évekkel…
– Első perctől Szovátán laktam, innen jártam ki a szakadáti iskolába, mindig gyalog, 20 percnyi járásra van. Tíz évig voltam igazgató.
– Mi érdekelt még különösképpen?
– A művészet és a művelődéstörténet. Minden héten olvastam két-három tanulmányt, megismertem Kelemen Lajos művészetelemző könyveit, járattam a Művelődés című folyóiratot, s hozattam Magyarországról is könyveket. Életem egyik vonulata a művészettörténet. Ebben a témakörben előbb a Vörös Zászlóban, később a Népújságban és a Művelődésben jelentek meg írásaim.
– Szinte hetente találkozunk a Népújság Színes világ c. rovatában azzal a madársorozattal, amit te írsz, s amit tudtommal szívesen olvasnak a lapforgatók. Kinek volt az ötlete a rovat?
– A ’80-as években Kolozsvárra jártam tanártovábbképzőre, s egy alkalommal elkészítettem a Hangok és színek Áprily költészetében című dolgozatomat. Megmutattam P. Dombi Erzsébetnek, aki a továbbképzésnek volt a vezetője. Kedvezően értékelte, és később is figyelemmel kísérte ez irányú írásaimat. Következett egy nagy szünet, végül 1990-ben, amikor újraindult a Cimbora folyóirat, megjelent hat írásom a lapban. Kimondottan madárjellemzések voltak. Akkorjában került Szovátára Németh János biológiatanár, akivel együtt madarásztunk, fényképeztük a madarakat. Nos, ezelőtt három évvel kerültem kapcsolatba Ferenczi Ilona rovatszerkesztővel, akivel megegyeztünk, hogy több írást küldök, folyamatosan ellátom a Népújságot. Végül 50 közlemény lett, 100 madarat ismertettem. Most is folyamatosan postázom madaras cikkeimet, amiket – a visszajelzések szerint – szeretnek és érdekesnek tartanak az olvasók.
– Egyik nagy szerelmed a néprajzi értékek gyűjtése és közlése.
– Vidéki tanárként folyton kapcsolatban álltam a néppel, találkoztam a népi mesterségek gyakorlóival. Egy szovátai találkozó alkalmával Pál-Antal Sándor akadémikus kérte, hogy cím szerint írjam össze, mi jelent meg és mi van kéziratban. Elküldtem neki, s azt írta: ez magyarországi viszonylatban is jelentős…
– Valóban sokat írtál, egy része meg is jelent, de nem könyv formátumban, csak újságokban, folyóiratokban. Nem gondolkodtál kötetben?
– Ezt már többen is szóvá tették! Ha kapnék anyagi forrást, két-három év alatt öt kötetem jönne ki. Eddig csak a Fából faragott díszítmények a Sóvidéken c. kötet jelent meg 2002-ben, Szováta önkormányzata támogatásával.
– Mióta foglalkozol faragással?
– Több mint 42 éve faragok tanári munkám mellett, egyik jelentős vonala az életemnek. A kiindulási pont a népi faragászat és a jelképek faragása volt, ami a legközelebb áll hozzám. Több mint 2300-at készítettem. Egy faragványhoz 12-13 óra kell, de voltak olyan munkáim is, amelyek 20-24 nap alatt készültek el. Faragtam bútort, lakásdíszt, jelképeket, honfoglalás kori díszeket, ezeknek több mint 60%-a külföldre került. Szívesen dolgozom juharból, kerti és vadkörtéből, tölgyből és szilvából. Utóbbinak szép az alapszíne, nem kell pácolni. Kis munkák esetében szívesen használom a bodzafát és a somfát. Foglalkozom egzotikus fákkal is, amelyek távoli országokból, más kontinensekből származnak. Ilyen pl. a fekete színű ébenfa. A régeni hangszergyárnál jutottam hozzá – az ára vetekedik az ezüstével. Ők a hegedűkulcsot és a hegedű nyakára készült lapot készítik belőle. Dolgozom még mahagóniból, ami közepes keménységű és közepes értékű, de szép melegbarna, nem kell színezni. Nyáron a szabadban faragok, a kertemben, Szováta végében. A kisebb munkákat hideg időszakban a lakásomon végzem. Egész életem során kutattam, vizsgáltam és gyűjtöttem a nemes vagy egzotikus fából készült tárgyakat és ékszereket. Én magam is készítettem efféléket. Egyszer rábukkantam a japán necuké iparművészeti tárgyak leírására. Lányom segítségével kaptam egy olyan könyvet, amely 540 alkotást mutat be a japán necukékből.
– Mi a necuké?
– Ébenfából, csontfélékből, agancsból vagy puszpángból (csontszínű keményfa) készült miniatűr munkák, amiről a szakirodalom azt tartja, hogy egy diónagyságú munka elkészítése akár egy hónapot is felvesz. Magam is készítettem ékszert puszpángból és somfából. A puszpáng nagyon kemény, vajszínű, nemes fa. Lelke van a puszpángfából faragott kasztanyettának. Tömör rostjával, sárga tónusával, öblös formájával ritmust csattog, ver a táncosok mozdulataihoz. Nálunk a tiszafa és a somfa a legkeményebb. A tiszafát tartom Európa talán legértékesebb fájának. Megtalálható Erdélyben is: a második világháborúig nagyobb mennyiség termett hazánkban is. A marosvécsi Kemény-kastély egyik szobájának a plafonja például tiszafából készült kazettás mennyezet. Nyaranta járok oda, megnézem és gyönyörködöm benne.
– Beszéljünk helytörténészi munkásságodról is...
– A legfontosabb helytörténeti írásaim a Sóvidék c. folyóiratban jelentek meg. Itt jelent meg írásom a szovátai kaszinóról, a kihalt kopactanyai szállásokról, a szovátai sóhegyekről és őrzésükről, a szovátai református tiszteletes faragott kapuiról stb. A Hazanézőben jelentek meg a malmokról, molnárokról, a havasi fenyőről és hangszerkészítésről, a szovátai Lengyel Dénes újítóról, a posztóványolókról készült írások. Van még egy érdekes téma, amit megírtam, s várom, hogy lehozza a Sóvidék: a szovátai jégvermekről készült írás. A hűtőszekrények elterjedése előtt Szovátán 5-6 jégverem működött, mert nyáron el kellett látni a vendéglőket jéggel, a húsféléket tárolni kellett. Ezért a vendéglősöknek, cukrászoknak, mészárosoknak volt jégvermük. Felkutattam ezeket, és gazdag anyag került elő.
– Mesélj a gyermekkori évekről.
– 1937. március 25-én születtem Holtmaroson. Édesapám gazdálkodó volt, de dolgozott a szinajai villák építésénél, s a Maros mentén is készített rokonoknak néhány istállót és kaput. Választott bírója volt Holtmarosnak ’40-től ’44-ig. Emberségesen tudott bánni a lakosokkal, ha magyar volt, ha román. Édesanyám szerény, gazdálkodó asszony volt, főleg a négy gyerek nevelése foglalta le. 1936-tól ’48-ig, az államosításig, tejcsarnokunk volt, a falunak a fele oda hozta a tejet, a sajtot és a vajat főleg Szászrégenben értékesítettük.
– Hol jártál iskolába?
– I–IV. osztályba Holtmaroson, V–VII.-be Magyarón. Következett a faipari szakiskola Régenben, ahol nem kellett fizetni, ez fontos volt anyagi szempontból. Ott ismerkedtem meg Osváth Sárika kitűnő magyar szakos tanárnővel, aki, látva az irodalom iránti vonzalmamat, külön foglalkozott velem magyarból. Ő mesélt Jékely Zoltánról, Áprilyról és másokról. Ezután bekerültem Marosvásárhelyre, a Faipari Műszaki Középiskolába, ami négyéves volt, ám amikor kijártam a harmadévet, megszűnt. Kellett még egy év, hogy érettségizzem. Elmentem a barátommal a Bolyai iskola titkárságára, ahol azzal biztattak: ha letesszük a különbözeti vizsgákat, felvesznek a 10. osztályba. Végül 1957-ben bejutottam a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar szakára.
– Az egyetem elvégzése után milyen lehetőséged volt a kihelyezésnél?
– Mehettem volna Borszékre, Beresztelkére és Szakadátra. Utóbbit választottam, mert Borszéket hidegnek találtam. Később mondta is Gub Jenő kollégám, hogy Szovátának rendkívül kedvező a mikroklímája, hegykoszorú védi a hideg szelektől és kellemes az időjárása.
– Mint helytörténeti kutatótól kérdem: milyen kapcsolata volt Petelei István írónak Szovátával?
– Petelei örmény volt, a Régen melletti Peteléről származott. Ezt Budapesten hallottam egy örmény konferencián. Ő egyébként Kolozsváron élt, kiváló novellista volt. Csakhogy betegeskedni kezdett, s valószínű, hogy orvosa ajánlotta neki Szovátát mint gyógykezelési helyet. Vett vagy bérelt egy kis házat, és sokáig itt is alkotott. Ez ott volt, ahol jelenleg Bocskay Vince lakik. Híressé vált a Petelei székely kapuja, amely a háza előtt állt; ő faragtatta, ezzel is kifejezve a népi hagyományok iránti tiszteletét. Az ő irodalmi tevékenységéből kiemelkednek Szovátán írt novellái, például a Két fehérnép, Őszi éjszaka, A tiszta ház. Még azt hadd mondjam el, hogy jelentős a kolozsvári Mátyás-szobor felállításáról szóló írása is, ti. egész harc alakult ki az ügyben, hogy hová kerüljön a szobor. Döntő szerepe volt abban, hogy a szobor oda került, ahol jelenleg van.
– Van még egy neves épülete Szovátának, mégpedig a Bernády-villa. Mit kell tudnunk róla, miért van kitéve az enyészetnek, s nem engedik restaurálni, esetleg újraépíteni?
– A Bernády-villát Marosvásárhely híres polgármestere 1934-ben készíttette szovátai mesterekkel. Az özvegy 1946-ban eladta Roza Solomonnak, akinek az örökösei Düsseldorfban élnek. Műemléknek nyilvánított épület, restaurálásakor nem szabad változtatni rajta. Az épület jogi kérdései tisztázatlanok. Az állaga nagyon leromlott, már csak a homlokzata van meg.
– Mondj néhány szót családodról is.
– Feleségem szintén magyartanár, Árvay Márton Katalin, Kinga lányunk angol–magyar szakos tanár, Levente fiunk technikus. Feleségem édesapja Árvay Árpád volt, aki már fiatalon küzdött a jogainkért, a II. világháború után meg is hurcolták.
– Min dolgozol jelenleg?
– Folytatom a trópusi madarak sorozatát a Népújságnak, ez májusig tart. Aztán művelődéstörténeti írásokat küldök a Népújságnak olyan neves tudósokról, mint Eötvös Loránd, továbbá olyan erdélyi arisztokratákról, akik kiemelkedően támogatták anyagilag azt a közösséget, ahol éltek.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)