Berekméri Árpád Róbert történelemtanár a Bolyai Líceumban /Marosvásárhely/, gyermekversei Manóházi manóbál /Impress Kiadó, Marosvásárhely/ címen jelentek meg. A könyv szerkesztője Bölöni Domokos. /Manóházi manóbuli. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 27./

"Szentgericén, a rendszeresen szerda délutánonként tartott unitárius nőszövetségi találkozókon előadások hangzanak el. Berekméri Árpád Róbert történész a Don-kanyari áldozatokról fog előadást tartani. /kk: Szerdai találkozók Szentgericén. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 21./ "

"Sáromberkén aug. 30-án felavatták a Néprajzi-Falutörténeti Múzeumot. Vajda András és Orbán János megálmodták és megvalósították álmukat a református egyház által felajánlott egykori iskolaépületben, amelyet a helybéliek segítségével rendbehoztak. Dr. Keszegh Vilmos tanszékvezető egyetemi tanár mondott beszédet. A megnyitót követően Lokális történelmek elnevezéssel konferenciára került sor a sáromberki kastély dísztermében. Itt számos kiváló előadás hangzott el Teleki Domokos levelezéséről (dr. Viczián István, Budapest), A sáromberki Teleki kriptáról (Orbán János, Sáromberke), A sáromberkiek részvételéről a szabadságharcokban (dr. Szabó Miklós, Marosvásárhely), Az 1868-as oktatási törvény hatásairól a helybeli felekezeti oktatásra (Berekméri István, Sáromberke), a helybéli Köblös Elek pártvezér vitatott egyéniségéről (Nagy Domokos, Sáromberke), A Maros menti harcokról 1944-ben (Berekméri Árpád Róbert, Marosvásárhely) valamint az első és második világháborús dokumentumok néprajzi vonatkozásairól (Vajda András, Sáromberke). Szeretnének a frissen létesült múzeumban egy régiós kutatóműhelyt létrehozni. /Korondi Kinga: Múzeumavatás és konferencia Sáromberkén. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 1./"

Az EMKE Maros Megyei Szervezete az erdélyi honvédek tiszteletére második világháborús tárgyi kiállítást rendezett Marosvásárhelyen, az unitárius templom kiállító termében. Berekméri Árpád Róbert történész a marosvásárhelyi református egyházmegyei levéltárban dolgozik, László Márton történésztársával közösen foglalkoznak a második világháborús tárgyak összegyűjtésével. A kiállítási tárgyak száma a tavalyihoz képest megkétszereződött. Egy kilencedik osztályos kisfiú, Benkő József a saját maga gyűjtötte anyagot bocsátotta a rendelkezésükre. A gyűjtemény számára még nincs tárolási hely. /Máthé Éva: Második világháborús emlékek tárháza. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 24./

A doni katasztrófa kezdetének 62. évfordulóján tartott megemlékező találkozót az EMKE Maros megyei szervezete. Marosvásárhelyen január 15-én a budapesti Hadtörténeti Intézet fiatal kutatói /Szabó Péter, Illésfalvi Péter és Babucs Zoltán/ tartottak előadást. 1943. január 12-én indult meg a szovjet hadsereg ellentámadása a Don vonalán, melynek nyomán 125 ezer honvéd esett el, sebesült meg vagy került fogságba. A 2000-es évek elején két kötetben adták ki 45 ezernyi elesett honvéd és munkaszolgálatos személyi adatait, a halál körülményeit és az elhantolás helyét. Berekméri Árpád Róbert marosvásárhelyi levéltáros, hadtörténeti kutató vetítettképes előadásán bemutatta Bárkány Zoltán főhadnagynak a fronton és a visszavonuláskor készített fényképeit. /B. Z.: Egy eltűnt hadsereg nyomában. = Krónika (Kolozsvár), jan. 17./

Önérzetjavító kiadványnak nevezte Sebestyén Spielmann Mihály, a marosvásárhelyi Teleki Téka igazgatója Berekméri Árpád Róbert Fegyver alatt – A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály tisztikara 1940–1945 között /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című katonatörténeti könyvet. Önérzetjavító, mert visszaadja önbecsülését sok embernek, egy vesztett háború mégiscsak hőseinek. Az ötéves gyűjtőmunka során a szerzőnek, Berekméri Árpád Róbert történésznek a 27. székely honvéd könnyű hadosztály tisztikarából csupán 846-ról sikerült információkat begyűjtenie, s azok sem mind teljesek. A szerző elmondta, rendkívül nehezen gyűltek az adatok, kevés a hiteles forrásanyag, a katonai iratok többsége elpusztult a háborúban. Az utolsó pillanatban fogott hozzá a gyűjtőmunkához, hiszen jórészt a még élők emlékezetére kellett bíznia magát. Kiemelte a sepsiszentgyörgyi Gocz József segítségét, ki maga is foglalkozván hadtörténettel, a székelyföldiekről szolgáltatott számtalan adatot a könyvhöz. A könyv ötszáz példánya elkelt, utánnyomást kellett rendelni. /Váry O. Péter: Hiánypótló könyv hiányokkal (Fegyver alatt) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 7./

Száz éve jelent meg az egyetlen magyar nyelvű, református kiadású Képes Biblia, amelyet Tóthfalusi József vártemplomi református lelkipásztor szerkesztett. Erre emlékeznek június 22-én, vasárnap Marosvásárhelyen, a Vártemplomban. Az emlékünnepség keretében a magyar bibliafordításról tart előadást dr. Bustya Dezső nyugalmazott lelkész, Tóthfalusi Józsefről pedig Berekméri Árpád Róbert egyházi levéltáros beszél. Tóthfalusi József, a nagyenyedi teológia végzettje, 1893-tól püspöki titkár volt, 1895-ben került Marosvásárhelyre. Olyan híres pap volt, hogy az 1909-es, 400 éves Kálvin-évfordulón Erdély részéről ő koszorúzott Genfben. Életműve legmaradandóbb darabja a Nagy Képes Biblia, amely ezernél több illusztrációt tartalmaz, köztük számos híres festmény színes reprodukcióját. /B. Z. : Százéves a Marosvásárhelyi Képes Biblia. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 19./

Hagyományossá vált a huszárbál megszervezése Sárpatakon, idén már a hatodik alkalommal. Erre a hagyományőrző ünnepségre eljöttek többek között a szovátai, a csíki huszárok, a torboszlói lófők és mások. Mint minden évben, a hagyománnyá vált rendezvényt szoboravatás előzte meg. Ezúttal Báthori Gábor erdélyi fejedelem szobrával bővült ki a szoborpark. A fejedelem életpályáját Berekméri Árpád Róbert történész ismertette. Mózes Sándor a falu lakosainak nevében köszönetet mondott Miholcsa József szobrászművésznek a szobor elkészítéséért. A huszárbál megnyitása után fellépett a sárpataki hagyományőrző tánccsoport, a szovátai huszárok tánccsoportja és a Kántor-tanítóképző Főiskola népdalköre. /Gálfi Tibor, Marossárpatak: Huszárbál Marossárpatakon. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 10./

Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.

-

Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni
A Mentor Könyvkiadó két frissen megjelent, történelmi tematikájú tanulmánykötetét mutatták be csütörtökön este Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A Marosvásárhely történetéből és A Maros megyei magyarság történetéből című könyvnek a harmadik kötete látott napvilágot, ezeket ismertette a szerkesztők és szerzők jelenlétében Spielmann Mihály történész, a kiadó megbízottja, maga is egyike a szerzőknek.
Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni – hangzott el a bemutatón, hiszen olyan történészei vannak a városnak, mint Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros, Szabó Miklós történész, illetve az őket követő fiatal történész kutatók, régészek, akiket érdekel a város múltja, akik nem „kötelező" témákról írtak, olyasmiről, amiről eddig nem írt senki, vagy, ami „divatos", hanem ami érdekli őket, amit kutatnak.
A Marosvásárhely történetéből című kötet szerzői közül Berekméri Árpád Róbert arról az ispotályról ír, amelynek iratai a református egyház levéltárában találhatók, Rüsz-Fogarasi Enikő a vagyon-örökítés témáját járta körül a Fejedelemség-kori Marosvásárhelyen, Simon Zsolt a Marosvásárhely késő középkori piackörzetéről végzett kutatásait teszi közzé, Takács Péter a régi Vásárhely piacszervező erőterét, Tamási Zsolt a felsővárosi állami elemi iskolák első évtizedeiről, Zepeczáner Jenő azokról a marosvásárhelyiekről közöl tanulmányt, akik a székely fürdőkön üdülnek.
Szabó Miklós a marosvásárhelyiek külföldi egyetemjárásáról, Fodor János Bernády György második polgármesterségéről, Pál-Antal Sándor Marosvásárhely Bernády általi vízművesítéséről közöl tanulmányt, Sebestyén Mihály a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Szabadkőműves Páholy Anyakönyvéről értekezik.
A tanulmánykötet a sorozat harmadik darabja, a Mentor Kiadónál megjelent, várostörténeti írásokat tartalmazó gyűjtemények közül sorrendben a negyedik – ismertette Szőcs Katalin, a kiadó munkatársa. A szerzők, erdélyi és magyarországi kutatók, segítséget nyújtanak szakmabelieknek és laikusoknak egyaránt, hogy részleteiben is jobban megismerjék és megértsék a város múltját.
A Maros megyei magyarság történetéből című kötet 17, az eredeti témához kapcsolódó tanulmányt tartalmaz. Néhány ezek közül az Erdély közép-és újkori történetében jelentős szerepet játszó családok történetét, illetve birtokviszonyait ismerteti. Úttörő kutatás a középkori erdélyi magyar nemesség életmódjára, birtokszerzésére vonatkozó, a gazdaságtörténeti vizsgálódások, piackörzetek megállapítása, vagy a főrdőkultúra kialakulása Maros és Udvarhely megyében. Ugyanakkor magyarázatot nyújt a magyar királyok székelyföldi kultuszára is, feltárja például a nyárádszeredai fejedelemválasztás körülményeit, helyet kap a kötetben a két világháború közötti oktatás-, egyháztörténeti-, szakrális múzeum-történeti, pestis-járvány történeti és az első világháborús sajtó által végzett tájékoztatást vizsgáló tanulmány is.
A tanulmányok szerzői: Balázs Lajos, Boér Hunor, Csáki Árpád, Egyed Ákos, Garda Dezső, Gidó Csaba, Józsa András, Koszta István, László Márton, Nemes Gyula, Pál-Antal Sándor, Szekeres Attila István, Takács Péter, Tamási Zsolt, Weisz Szidónia, Zepeczáner Jenő.
A két kötet szerkesztője Pál-Antal Sándor és Simon Zsolt, akik a szerzőkkel együtt dedikáltak a könyvbemutató után.
Maszol.ro,

Vásárhelyről, vármegyéről
Kettős könyvbemutató a Bernády Házban
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó két új, hiánypótló és jelentős kötetét mutatták be csütörtök délután a Bernády Házban. Mindkét kiadvány városunkhoz köthető, hiszen a köteteket – A Marosvásárhely történetéből III., illetve A Maros megyei magyarság történetéből III. című könyveket – felkért történészek tanulmányai alkotják. A kiadó képviseletében Szőcs Katalin üdvözölte a telt házas közönséget, a két sorozat legújabb köteteit a társszerző Sebestyén Mihály méltatta a szerkesztők – Pál Antal Sándor és Simon Zsolt jelenlé-tében.
– Marosvásárhelynek kezd irodalma lenni, az utóbbi 15 évben számos, a várossal foglalkozó kiadvány jelent meg, egyre több várostörténeti munkát láthatunk a könyvespolcokon. Pál Antal Sándor az utóbbi húsz évben aratja le több évtizedes levéltári munkásságának, kutatásának babérjait. És az utóbbi húsz évben felnőtt egy történésznemzedék, amelynek tagjai ugyancsak kutatják a város történelmét. A harmadik kiadvány elegáns kötet, amely nem muszájtémákról szól. Meglehetősen széles spektrumú, a tanulmányok terjedelmesebbek, minden történelmi kort magukba foglalnak. Berekméri Árpád Róbert például hadtörténész, de ezúttal Marosvásárhely első szociális intézményéről, az ispotály történetéről értekezik, Rusz Fogarasi Enikő pedig az örökösödési perekkel foglalkozik, ezekből a fejedelemségek korának mindennapjai bontakoznak ki. Simon Zsolt tanulmánya Vásárhely középkori piackörzetéről szól. Újabb történet a XX. század, amely egyre fontosabb lesz, hiszen most válik az anyag hozzáférhetővé. Pál Antal Sándor például a huszadik század eleji vízművesítésről ír, amelynek 1908-as elkészültével Vásárhely belépett a civilizált városok sorába. Fodor János Bernádyt dolgozta fel – nem a sikeres polgármestert, hanem azt, akinek a Trianon utáni Romániában kellett megállnia a helyét. Ismét a polgármesteri székbe került, de ezek nem voltak sikeres évek. A kudarctörténet oka a román rendszer idegenkedése a Bernády-féle gondolatoktól. Szabó Miklós a vásárhelyiek külföldi egyetemjárásával foglalkozik, Tamási Zsolt a vásárhelyi iskolákkal a Bernády-korszakban, míg Zepeczaner Jenő a XIX. század második felének fürdőéletével.
A Maros megyei magyarság történetéből című kiadványban az előzőnél is több tanulmány (16, míg a Marosvásárhely történetéből című könyv esetében 10) szerepel. Balázs Lajos a szent királyok kultuszát és a székelyeket, illetve e kettő viszonyát kutatja, Weisz Szidónia középkort tanulmányozó történész Somkeréki Antalról, Luxemburgi Zsigmond egy közeli hűbéreséről értekezik karriertörténeti munkásságában, Egyed Ákos a nevezetes nyárádszeredai fejedelemválasztást taglalja – ahol mindenki ott volt, csak a fejedelem, Bocskai hiányzott. Garda Dezső a Lázár család marosszéki ágáról, Gidó Csaba a nyárádmenti kisvasútról szól, az utolsóról, ami a Monarchiában elkészült. Józsa András pedig arról értekezik, hogy az Anghelescu-féle törvénnyel hogyan sorvasztották el a sóvidéki oktatást. László Márton krimiszerűen ír a vadadi kulákgyilkosságról, Nemes Gyula nagyernyei helytörténész a marosszéki sírfeliratokkal foglalkozik, Pál Antal Sándor a legnagyobb székelyföldi pestisjárványt kutatta. Szekeres Attila István Radnótról és az ottani kastélyról ír, míg Tamási Zsolt a katolikus alsópapságnak az 1848-as forradalomban betöltött szerepét, törekvéseit vizsgálja. Zepeczaner Jenő tanulmányának második részét ebben a kötetben olvashatjuk, itt Maros-Torda vármegye fürdőéletéről van szó a dualizmus korában.
E kötet is igen komplex, átfogó kiadvány, eltűnnek a fehér foltok, és helyettük ott vannak az újabb adatok – mondta részletes méltatásában Sebestyén Mihály, majd Pál Antal Sándor szólt a kötetek előéletéről, a két sorozatról és a 12 esztendő alatt megjelent három-három kiadványról.
Az estet Simon Zsolt felszólalása zárta, a társszerző-szerkesztő történész a tanulmányok sokszínűségét, a választott témák gazdagságát emelte ki, és megemlítette: a mesterképzősöktől a nyolcvanéves akadémikusokig terjed a szerzői gárda, az írások legtöbbje eddig nem vizsgált kérdésekről szól.
– A XV. századi nemességről alig van szó, ez esetben három tanulmány is foglalkozik a témával, és megemlítendő Spielmann Mihály munkája is: ő a marosvásárhelyi szabadkőművességgel, annak lajstromával foglalkozott – hallottuk az érdekes könyvbemutató végén, a szerzői dedikációk előtt.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Átadták a Gábor Áron-díjakat
A Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történészt, levéltárost és a csíkszeredai HSC Sportklub jégkorongcsapatát tüntette ki idén Gábor Áron-díjjal a Székely Nemzeti Tanács. Az elismeréseket vasárnap, a Székely Szabadság Napján tartott autonómiatüntetés után, az SZNT ünnepi ülésén, a küldöttek és meghívottak jelenlétében adták át.
A 2008-ban alapított Gábor Áron-díj létrehozói kimondják: az autonómia kiharcolásához minden egyén, szervezet, intézmény, csoportosulás hozzájárulhat azzal, hogy segíti népünk önbizalmának, őseinktől ránk hagyott keresztény erkölcsi értékrendünk helyreállítását, erősíti az autonómia megvalósíthatóságába vetett hitet, segíti a közösségi akarat erősödését, annak kinyilvánítását, és cselekvően részt vesz a megvalósítás folyamatában. Ennek a szellemiségnek megfelelően esett idén a választás Pál-Antal Sándor akadémikusra, a székelység történelmének, a székely önkormányzásnak kutatójára, akinek munkásságát Berekméri Árpád Róbert levéltáros méltatta, kiemelve, a huszonegy önálló, illetve társalkotókkal megjelentetett kötet szerzője, tizennégy szakkönyv szerkesztője, több mint kétszáz tanulmány összeállítójának feltárásai ma hiteles forrásként szolgálnak a székelység történelmének kutatói számára A Magyarországon több alkalommal kitüntetett Pál-Antal Sándor a díj átvételekor hangsúlyozta, minden elismerés közül ez az itthoni esik neki a legjobban, és elmondta, a munkát folytatja, nem is tehetne másképp, mert akkor unatkozna. „Csíkszéken az emberek akartak és akarnak élni, és ami még ennél is fontosabb, valamit elérni. Valamit, ami fontos, mert felfigyel rájuk mindenki, és közben önbecsülést, reményt nyújthatnak mindannyiunk számára” – emelte ki a csíkszeredai jégkorongcsapatot méltató laudációjában Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, az SZNT alelnöke. A székely mivoltukat büszkén vállaló, a díj átadásának napján is jégen küzdő tizennégyszeres romániai bajnok, kilencszeres Román Kupa-győztes, idei MOL Liga-döntős csapat tagjai nevében Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere vette át a díjat, aki szerint a csíki hokisok egész Székelyföldet képviselik, a csapat az összetartozás szimbóluma, ezért külön is megérdemlik a támogatást. A díjazottaknak gratulált, és a vasárnapi autonómiatüntetést az önrendelkezésért vívott küzdelem újabb kezdetének nevezte Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Izsák Balázs SZNT-elnök pedig az autonómiatüntetés eredményei közül kiemelte a nemzetközi szolidaritást és azt, hogy a jelen lévő több tízezres tömeg megmutatta, Marosvásárhelyen, Európa bármely városához hasonlóan félelem nélkül lehet véleményt nyilvánítani. Az SZNT ünnepi ülésén közreműködött a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet Kovács László karnagy vezetésével, a rendezvény a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Elkezdődtek a Vásárhelyi órák történelem-előadásai
Berecki Sándor Marosvásárhely és környéke az ókorban című előadásával vette kezdetét a 2013–2014-es tanév Vásárhelyi órák elnevezésű, középiskolásokat megszólító, iskolán kívüli foglalkozássorozatának történelem- előadásai.
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ és a Borsos Tamás Egyesület által szervezett foglalkozások célja, hogy az iskolai tantervet kiegészítve megismertesse a diákokat Marosvásárhely szellemi értékeivel, történetével, neves személyiségeivel. Az interaktív foglalkozássorozat májusban indult, a marosvásárhelyi középiskolások irodalom, zene és történelem témakörökben vehetnek részt a rendhagyó órákon.
A november 7-én kezdődött történelem- előadássorozat tíz neves marosvásárhelyi történész közreműködésével valósulhat meg. Ők kalauzolják végig a diákokat Marosvásárhely és környéke történelmén az ókortól egészen napjainkig. A diákok Berecki Sándor előadása mellett még a Györfi Zalán, Spielmann Mihály, Orbán János, László Lóránd, Tamási Zsolt, Oniga Erika, Fodor János, Berekméri Árpád Róbert és Novák Zoltán által tartott foglalkozásokon vehetnek részt.
A Vásárhelyi órák történelem- előadásainak szervezője a Marosvásárhelyi Kulturális Központ és a Borsos Tamás Egyesület.
A következő előadások:
– A középkori Marosvásárhely
Előadó: Györfi Zalán régész, Maros Megyei Múzeum
Időpont: 2013. november 14., 11.00 óra
– Marosvásárhely a fejedelemség korában
Előadó: Spielmann Mihály társadalom- /várostörténész, könyvtáros
Időpont: 2013. november 19., 11.00 óra
– Marosvásárhely a 18. században
Előadó: Orbán János művészettörténész, Maros Megyei Múzeum
Időpont: 2013. november 28., 11.00 óra
– Marosvásárhely a 19. században
Előadó: László Lóránt történész, Teleki Téka
Időpont: 2013. december 5., 11.00 óra
– Az 1848-49-es szabadságharc Marosvásárhelyen
Előadó: Tamási Zsolt történész, EMTE
Időpont: 2013. december 12., 11.00 óra
– A szecessziós Marosvásárhely
Előadó: Oniga Erika művészettörténész, Maros Megyei Múzeum
Időpont: 2014. január 9., 11.00 óra
– Marosvásárhely a 20. század első felében
Előadó: Fodor János doktorandusz, BBTE
Időpont: 2014. január 16., 11.00 óra
– A háborús város
Előadó: Berekméri Árpád Róbert, református egyházmegyei levéltáros, hadtörténész
Időpont: 2014. január 23., 11.00 óra
– A kommunista város
Előadó: Novák Zoltán, Román Tudományos Akadémia
Időpont: 2014. január 30., 11.00 óra.
Népújság (Marosvásárhely)

Szováta az első világháború alatt
III. Szovátai helytörténeti konferencia
Szovátán, a Teleki Oktatási Központban (TOK) harmadik alkalommal tartottak szombaton helytörténeti konferenciát, amelyen szakemberek mutatták be a Sóvidékkel, illetve Szovátával kapcsolatos tanulmányaikat, legújabb kutatási eredményeiket.
Az egész napos rendezvényen Józsa András Hadműveletek Szováta környékén 1916. október-novemberében. A Bekecs-hegyi harcok címmel tartott előadást, Zepeczaner Jenő Szováta népességéről beszélt az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc korában, Sófalvi András előadásának címe Rapsóné vára és környéke az Árpád-korban, Fekete Árpád a szovátai pionírexpedíciók szervezési nehézségeiről beszélt az 1970–1989 közötti időszakban.
Szovátafürdő dualizmus kori villaépítészete volt a témája Oniga Erika előadásának, ezt követte Koszta István előadása Elhárító védelmi harcok a nyárádi dombokon – hadtörténeti adalék egy legendás történethez címmel. Ambrus Lajos a háborúk és a katonaénekek témakörét boncolgatta.
Szolláth Hunor előadásának címe: Szovátafürdő bemutatása az Erdély folyóirat hasábjain (1892–1914), ezt követte Berekméri Árpád Róbert Harangrekvirálások a Sóvidéken az I. világháború alatt, Fábián Gabriella A szovátai római katolikus vallási közösségek az első világháború alatt, Barabás László A sóvidéki betlehemezés a 20. század elején és felújítása a 20. század végén, Csortán Ferenc Egy szovátai pap a 20. század hullámverésében: Török Mihály római katolikus plébános, Márton Béla Szovátai iparosok és ipari teljesítmények 1910-től, Vas Loránd Mikháza római öröksége, Tófalvi Zoltán A nagy háború: levelek a frontról, levelek a frontra című előadása.
Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ oktatási és kulturális igazgatója a Népújságnak elmondta, hogy a konferenciát eredetileg a városháza tanácstermébe tervezték, tőlük független okok miatt kellett helyszínt változtatniuk. A városházán, mivel a központban található, nagyobb volt a látogatottság, de fent, a TOK-ban is jelen volt 30-40 ember, annak ellenére, hogy rengeteg rendezvény volt a hét végén a makfalvi Dózsa-napoktól a parajdi káposztafesztiválig, erre a rendezvényre az ment el, akit valóban érdekelt.
Az előadások közül Zepeczaner Jenő előadását emelte ki, aki egyfajta előtanulmányban ismertette legújabb kutatásait az 1848–49-es népességalakulásról. Szovátai anyakönyveket nézett át, amelyekből kiderült például, hogy abban az időszakban a leggyakoribb férfi keresztnév a János volt, vallási szempontból a döntő többség római katolikus volt abban az időben, és mindössze egy unitárius élt Szovátán. A tanulmányból kiderült az is, hogy a szabadságharc alatt a kolerajárványba haltak bele a legtöbben. Megállapította, hogy Szováta lakossága gyarapodott a leginkább a vidéken.
Érdekesnek nevezte Sófalvi András hiánypótló előadását a Rapsóné váráról, ami mindig vita tárgyát képezte, hogy végvár volt-e vagy pedig menedékvár. Az udvarhelyi múzeum ásatásainak nyomán XIII. századi leletanyagot találtak a vár építésével kapcsolatosan. Megállapították, hogy a vár több évtized alatt épült fel, tulajdonképpen a tatárjárás indokolta a felépítését, és a tatárjárás után fel is adták.
Oniga Erika egyfajta előtanulmányt mutatott be Szovátafürdő dualizmus kori villaépítészetéről, a folytatásban majd művészettörténeti szempontból mutatja be a századforduló szovátai villáit.
Szolláth szerint az egyetlen kifejezetten néprajzi témájú előadás a Barabás Lászlóé volt a sóvidéki betlehemezési szokásokról. Ezt is hiánypótló tanulmánynak nevezte, megemlítve az illyésmezei betlehemezésről szóló vetítést is.
Koszta István Elhárító védelmi harcok a nyárádi dombokon – hadtörténeti adalék egy legendás történethez című előadásában a nyárádi harcokat mutatta be. Hadászati térképekkel illusztrálva, jól dokumentáltan adott elő, amit a szovátaiak is díjaztak – mondta Szolláth Hunor.
A rendezvény könyvbemutatóval és dokumentumfilm- vetítéssel zárult.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

A 27. székely honvéd könnyű hadosztály történetéről
Berekméri Árpád Róbert történész, a református egyház marosvásárhelyi levéltárosa „Lesz még kikelet!" – A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály a második világháborúban (1940–1945) című tanulmánykötetét mutatták be kedd este a Bolyai téri unitárius templomban.
Megtelt kedd este az unitárius templom, sokan kíváncsiak voltak arra, hogy mi történt azzal a hadosztállyal, amelyhez a legtöbb marosvásárhelyinek az apja, a nagyapja, vagy valamelyik hozzátartozója kapcsolódott. Előbb Nagy László unitárius lelkipásztor házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket, majd Gálfalvi Ágnes, a könyv szerkesztője szólt a hatalmas munkáról, amelyet sikerült az olvasók, kutatók, történészek asztalára letenni. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviseletében Lukács Bence Ákos konzul is jelen volt a rendezvényen.
A szakmai ismérveket, a kutatások eredményeit és azok tálalását Sebestyén-Spielmann Mihály a történész szempontjából értékelte. Ahogy fogalmazott, Berekméri Róbert Árpád Lesz még kikelet című hadtörténeti munkáját kellő komolysággal, mértékkel és hosszas elő-és felkészültséggel írta meg. „Egy tragikus és hősies magyar hadosztálytörténet” a mű, amelynek megírását a szerző nem „a tegnap” kezdte el, már kisgyerekkora óta hallgatta a katona történeteket, rokon férfiak, gernyeszegiek és sáromberkiek beszéltek, meséltek a két háborúról, azokról a nagy történésekről, melyek belefértek az erdélyi magyar ember rövid és hányatott, bizonytalan életébe.
Berekméri Árpád Róbert érdeklődésünkre elmondta, nagyapjától hallott a legtöbbet a háborúról, a harcokról, a katonáskodásról, mikor kaszálni mentek, vagy más munkát végeztek, állandóan ez volt a fő beszédtéma. „Már gyerekként elhatároztam, hogy ezzel foglalkozom, ha nagy leszek” – mondta a történész, aki a korabeli dokumentumok felkutatása mellett több száz interjút készített azokkal, akik katonáskodtak, harcoltak, tapasztalatokat szereztek. A következő munka egy album összeállítása lesz, hiszen sok száz fényképfelvétel került a kezébe, amelyekről úgy véli, kár lenne hagyni, hogy feledésbe merüljenek.
Antal Erika
maszol.ro

Csillagközi kikelet
A Lector Kiadó hármas könyvbemutatójáról
Amint azt megszokhattuk, ez évben is igen gazdag kínálattal várta vendégeit a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. Az immár huszonegyedik alkalommal megszervezett, igen rangos eseménysorozat számos rendezvényén több könyvkiadó is bemutatta legújabb köteteit. Ezek egyike a nemrég alapított marosvásárhelyi Lector, amelynek november 13-i könyvismertetőjén három friss kiadványt ismerhettek meg a jelenlévők a szemle Székely János-termében.
Berekméri Árpád Róbert történész, Dimény Lóránt prózaíró és Nagy Attila költő kötetei az egyetemes magyar kultúrát szolgálják, a marosvásárhelyi szerzőkkel a kiadó szerkesztői – Szőcs Katalin és Gálfalvi Ágnes – beszélgettek.
Sorrendben elsőként Dimény Lóránt Ha elhal című prózakötetéről esett szó. A kiadványt Szőcs Katalin méltatta. Elmondta: a témaválasztás, a nyelvi megformálás tetszett neki leginkább a novelláskötetben, Dimény Lóránt pedig hozzátette: az írások néhány év termését ölelik fel.
– Amikor kiválasztottam ezeket a novellákat, nem foglalkoztam azzal, hogy füzérbe fogjam őket. Vannak közöttük olyanok is, amelyek különböző pályázatokra íródtak, így a témaválasztás, az alap, amire épülnek, értelemszerűen kötött volt. És ezért én is csodálkozom azon, hogy fellelhető bennük egy közös szál. Mindenikben valaki elindul és megérkezik, valaki meghal, valaki éppen életének fordulópontjához ér – mondta Dimény Lóránt, majd az egyik, a kötetben fellelhető, levél formában megírt novellát olvasta föl.
Nagy Attila Csillagköz című, a költő nagyenyedi, erdőszentgyörgyi, marosvásárhelyi gyermek- és diákéveinek emlékeit megjelenítő, felelevenítő kötetével kapcsolatosan Gálfalvi Ágnes szólt. Mint mondta, a Csillagköz nagy sikernek örvend, bemutatták már Marosvásárhelyen (erről korábban beszámoltunk – a szerk.), Kolozsváron, nemrég pedig egy különösen jó hangulatú, telt házas, mégis családias rendezvény keretében Erdőszentgyörgyön is, ahol Nagy Attila nagyszülei éltek – apai nagyapja ott volt református lelkész, esperes. Felszólalásában a költő elsőként Dimény Lórántnak gratulált:
– Igen jólesett hallgatni a novellád, nagyon örvendek, hogy újra kezd divatba jönni az az irodalom, amely felveti a mindenkori metafizika kérdését. Ami az én kötetemet illeti, az ember lassan eljut egy olyan életkorba, amikor öregedni kéne, és ilyenkor erőteljesen jelennek meg a gyermekkor képei. Nagyon jólesett, hogy Erdőszentgyörgyön annak a közösségnek a tagjai, amelyet gyerekkoromból ismerek, eljöttek, és megfiatalodva láttam őket. Gyerekként a tartást tanultam meg tőlük és azt, hogy hogyan váljak egész emberré. A kötetet pedig azért is írtam meg, mert emlékezni és emlékeztetni szeretnék arra a városra – ez esetben Marosvásárhelyre, amelyben felnőttem, és amely nincsen már többé.
Berekméri Árpád Róbert kötete óriási élmény volt Szőcs Katalin számára.
– Minden családban van valaki, aki a történész által megidézett korszakot megélte. A Lesz még kikelet – A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály a második világháborúban (1940–1945) című tanulmánykötet a közösségi emlékezet igen szép és fontos könyve: alapmű. A történésznek nehéz a dolga, hiszen a hivatalosság és a legendárium között kell ingadoznia – a szerző, történészhez híven pedig nem kommentálja az eseményeket, hanem tényeket tár fel.
– Gyerekkorom óta figyeltem nagyapáim beszélgetését. Kölyökként a kocsmában lógtam az öregek között, lestem a párbeszédeiket, magamba szívtam a szavaikat. Egyik nagyapám aktív, a másik passzív katonaként élte meg a második világháborút. A történetírást azonban meg kell tanulni, a szakirodalmat el kell olvasni, akár tetszik nekünk, akár nem. Ez a könyv mindazt tartalmazza, ami megformálta az én történészi egyéniségemet. Szakmai alkotás, amit igyekeztem szépirodalmi módon, a laikusok számára is élvezhetően leírni. Interjúk során gyűjtöttem össze az anyagot, amely használható és hasznos mind a hadtudomány, mind a következő generációk számára – mondta Berekméri Árpád Róbert a jó hangulatú, sztorikban, történetekben gazdag könyvbemutatón.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Helytörténeti konferenciát szerveztek Marosvásárhelyen
Az Erdélyi Múzeum Egyesület marosvásárhelyi fiókegyesülete és a Borsos Tamás Egyesület a 14. alkalommal megtartott Magyar Tudomány Napja Erdélyben című rendezvénysorozat keretében tartott tudományos ülésszakot Maros megye és Marosvásárhely történetéből címmel.
A szombati, egész napos konferencián zömében helyi történészek értekeztek Marosvásárhely vagy Maros megye történelmét érintő témákról. Pánczél Szilamér, a Maros megyei múzeum munkatársa például arról tartott előadást, hogy az elmúlt évek során a múzeum által koordinált nemzetközi és interdiszciplináris kutatások jóvoltából a római Dacia keleti határvédelmi rendszerének tudományos vizsgálata jelentős paradigmaváltáson esett át. A keleti limes. Stratégia és kutatás vs. kutatástratégia című előadásban a Maros megye területén húzódó limes-szakasz lelőhelyeinek kutatásairól, az azok során felmerült kérdésekről és értelmezési módozatokról beszélt.
A két világháború közötti, közismert iskolapolitikának egyik sajátos szegmensét jelenti az egyházi iskolák helyzete. A katolikus Státus főgimnáziumai kétszeresen kerültek kisebbségi helyzetbe: etnikailag és felekezetileg. Ezt a témát járta körül Tamási Zsolt történész, a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Liceum igazgatója A Marosvásárhelyi Státus Főgimnázium a két világháború között című előadásában.
Az 1869. évi népszámlálás tíz marosszéki településéről fennmaradt eredeti felvételi íveinek elemzésére vállalkozott Pakot Levente, a Központi Statisztikai Hivatal, Népességtudományi Kutatóintézet munkatársa. A budapesti történész a lélekösszeírások és népszámlálások egyéni és háztartási adatait elemezve mutatta be a korabeli Marosszék népességének családi- és háztartásszerkezeti jellemzőit.
A marosvásárhelyi ügyvéd, Fekete Andor két emlékiratot is hagyott az utókorra, amelyeket pályája végén, 1949-1950-ben vetett papírra. Az egyik másolatban Marosvásárhelyen, a másik a budapesti Akadémiai Levéltárban található. Az emlékiratok csupán két fontosabb elfoglaltságát járják körbe, az ügyvédi pálya kiemelkedő pereit és a kaszinóban kifejtett tevékenységét, de ezek között bőven akadnak önéletrajzi vonatozások is – mutatott rá Fekete Andor emlékiratairól című előadásában Spielmann Mihály történész.
Pál-Antal Sándor Bernády György városrendezési és fejlesztési elgondolásait, programját és azok életbe léptetését ismertette előadásában, Berekméri Árpád Róbert Egyházlátogatás a Marosi Egyházmegyében a két világháború között címmel értekezett, Nagy József a marosvásárhelyi magyar királyi 22. honvéd gyalogezred etnikai viszonyainak ábrázolásáról a korabeli helyi sajtóban.
Weisz Szidónia „Nemességed nagyobb dicsőségére...” A somkeréki Erdélyiek privilégiumai a közép- és kora újkorban, Simon Zsolt Marosvásárhely szabad királyi rangra való emelése 1616-ban címmel értekezett, Nemes Gyula Csíkfalvi Csók János, a 18. század templom-és toronyépítő ácsmestere, Murádin János Kristóf A „kicsi magyar világ” politikai keresztmetszete.
Az Erdélyi Párt Maros-Torda vármegyei és marosvásárhelyi városi szervezete 1940 és 1944 között, Hámori Péter Székelyföldi „Tennessee-völgy”, Észak-Erdély elektrifikálása és gazdaságfejlesztése 1940-1944, Sárándi Tamás A nagy kihívás. Maros megye és a Székelyföld közellátásának kérdése 1940 őszén című tudományos dolgozatát mutatta be.
A konferencián elhangzott előadások, a tervek szerint kötetben is megjelennek.
Antal Erika
maszol.ro

Lesz még kikelet!
Egy székely honvédalakulat története 
Nem csak a Székelyföld közelmúltjának magyar vonatkozású hadi történéseit gyűjti csokorba, hanem az egykori harci cselekmények szereplői közül is megszólaltat jó néhányat Berekméri Árpád Róbert történész legújabb, Lesz még kikelet! című könyvében, melyet csütörtököm mutattak be a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
Az értékelő Nagy József gyergyóremetei történésztől megtudhattuk, hogy a kötet a marosvásárhelyi magyar királyi 27. honvéd székely könnyűhadosztály 1940–1945 közötti történetét dolgozza fel, címét pedig az egykori tábori újságról kapta. Megjelenése ugyanakkor újdonságnak számít, hiszen 1945 óta ez az első monográfia, melyet székely szerző egy székelyföldi honvédalakulatról írt. Ez a furcsa tény az észak-erdélyi magyar csapattestekre vonatkozó forrásanyagok háborúban történt elpusztulásával magyarázható. Ugyanakkor Berekméri Árpád bebizonyította, kitartó és következetes kutatómunkával ezt a hiányt is pótolni lehet. 
A könyvet személyes visszaemlékezések, háborús naplók, levéltári anyagok és az állományban szolgáló férfiakkal készített interjúk feldolgozása teszi kerek egésszé. Elolvasásával pedig a megalakulásától kezdve a cseh-morva, valamint osztrák területeken folytatott küzdelmeken át a fegyverletételig nyomon követhető a hadosztály története.
A találkozó második felében szóra emelkedő szerző csodálattal vegyes tisztelettel beszélt az általa megismert több száz honvédről, akik életkedvét nem tudták megtörni sem a háború borzalmai, sem az utána elszenvedett hadifogság viszontagságai, sem a kommunizmus kegyetlen évei. Éppen ezért idős korukban is egyenes tartás és sajátos székely kedély jellemezte őket.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Soha többé háborút! – Berekméri Árpád Róbert könyvét ismertették Kolozsváron
Úttörő munkáról van szó – méltatta Nagy József történész Berekméri Árpád Róbert „Lesz még kikelet!” – A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály a II. világháborúban című hadtörténeti kötetét annak kolozsvári bemutatóján. 
A történész az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában megjelent kötet részletes ismertetőjében többek közt elmondta: a könyvben háborús veteránok visszaemlékezéseit is olvashatjuk.
Mint részletezte: a háborús naplókat azért érdemes olvasni, mert most hal ki az a generáció, amely részt vett hagyományos háborúban. A második világháború az európai hadviselés történetének legbrutálisabb fegyveres konfliktusa, korunk Európájának pacifizmusa ennek a tapasztalatnak köszönhető.
„Az emberek hazatértek a harctérről és azt mondták: soha többé háborút! Más kultúrákban nincs meg ez a tapasztalat, ezért a konfliktuskezelés elfogadottabb módja a háború, ami teljesen érthetetlen az európai ember számára” – mutatott rá a történész.
A szerző, Berekméri Árpád Róbert ugyanakkor elmondta, nagyon nehéz egy ilyen munkát elvégezni, hiszen egy nagyon szűk rétegnek szól és kimondottan szakmunka.
Mint részletezte, a forráshiányok miatt is nehéz volt kiadni a könyvet, így annak megírása két év helyett tíz évig tartott. Kifejtette: a „Lesz még kikelet!” cím kapcsán ne gondoljon senki arra a propagandadalra, amit az emberek énekeltek a két világháború között. Tudni kell azt, hogy 1945 elején a hadosztály Csallóközben pihent, amikor a seregben szolgáló újságírók összeálltak és létrehozták a tábori újságot Lesz még kikelet! címmel. A lapnak öt száma jelent meg, ez ihlette a könyv címét is.
A laikusok kedvéért elmondta: Magyarország formálisan még királyság volt, a zömében a Székelyföldről besorozott honvédekből álló hadosztály a 27-es sorszámot kapta. Egyébként a hadosztály megnevezésében azért szerepel a könnyű jelző, mert egy gyalogezred és egy tüzérosztály alkotta, szemben a két-két gyalogezredből és tüzérosztályból álló gyaloghadosztályokkal. A hadosztály megnevezés pedig önálló hadműveletek végrehajtására képes sereget takar.
Gálfalvi Ágnes, a marosvásárhelyi Lector kiadó szerkesztője ugyanakkor leszögezte: van értelme kiadni a hadtörténeti munkákat. „Ez nem idealizmus: vannak olyan intézmények, amelyek támogatják a kultúrát és a könyvkiadónak az a dolga, hogy megkeresse ezeket a forrásokat” – fogalmazott. A kiadványt a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Hozzáfűzte: a könyvbemutató bebizonyította, hogy noha a hadtörténelmet általában a történelem szakágazatai között a legszárazabbnak tartják, nehezebb is érdekfeszítően művelni, és megmutatni az utókornak a levonható tanulságokat, ez mégis lehetséges.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

A 27. székely könnyű hadosztály története
Berekméri Árpád Róbert Lesz még kikelet! című tanulmánykötete – amelynek alcíme A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály a második világháborúban (1940–1945) – a marosvásárhelyi Lector Kiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában jelent meg 2015-ben. Marosvásárhelyen és több székelyföldi városban is bemutatták, a közönség mindenhol nagy érdeklődéssel fogadta. Berekméri Árpád Róbert történészt, a marosi egyházmegye egyházi levéltárosát kötetéről kérdeztük.
– Miért volt érdekes ennek a hadtestnek a története? Hogyan indult a kutatás?
– Különleges helyzetben voltam, ugyanis az Erdélyi Múzeum-Egyesület részéről László Márton kollégámmal egy kutatást végeztünk Budapesten, és miután befejeztük, Szabó Péter kollégám megkérdezte, volna-e kedvem hadtörténettel foglalkozni. Erre igennel válaszoltam, hozzátéve, hogy ha van egy marosvásárhelyi seregtest, aminek történetét megírhatnám. Először visszariadtam attól, hogy nincs elegendő levéltári forrás, de ő optimista emberként addig győzködött, amíg elvállaltam.
– Mikor kezdődött a hadtörténeti kutatása?
– 2005-ben kezdtem el a levéltári forrásokat és a hozzá kapcsolódó könyvészeti anyagot feltárni. Már abban az évben sikerült megjelentetni egy ismertető tanulmányt a Hadtörténelmi Közlemények oldalain és innentől kezdve gördülékenyebben haladtam. Egyre jobban élveztem az ezzel járó munkát.
– Tehát tíz év kemény munkája van benne?
– Pontosan, tíz kemény évbe tellett ez a kutatómunka. Először a levéltári forrásokat kutattam, utána az idős embereket kezdtük megkeresni, naplók kerültek elő, hadinaplók, visszaemlékezések, fényképek, különböző dokumentumok és 2008-ban már körvonalazódott, hogy ebből könyv is létrejöhet. Megírtuk a tiszti kar adattárát, előbb azt adtuk ki és utána 2008-tól 2015-ig tartott a gyűjtő és feldolgozói munka, amelynek az eredménye itt látható előttünk, kötet formájában.
– Említette, hogy kevés a levéltári forrásanyag. Milyen nehézségekbe ütközött?
– Különböző állományokban vannak a kis, apró adatsorok elrejtve, és ezekért át kellett a különböző levéltári egységeket nézni, ez volt a munka legnehezebb része. Volt olyan esetem, hogy több doboznyi iratot vizsgáltam és csupán két sornyi adatot tudtam belőle használni. Irgalmatlanul nehéz, időigényes, de ugyanakkor fantázaidús munka ez, mert amellett, hogy a hadosztály számára gyűjtöttem adatokat, időközben más témák is felcsillantak előttem. Félúton sokszor elkeseredik az ember, és azt mondja, ebből úgy sem lesz semmi, aztán újabb adatok kerülnek elő, amikor ezt nem is várja. Egy kutatónak mindig ez ad lendületet az újabb nekifutásnak.
– Ki segítette munkájában?
– A kutatómunka java részét én végeztem, de nem végezhettem volna el Szabó Péter, Illésfalvi Péter vagy Számvéber Norbert, a hadtörténeti levéltár főlevéltárosának értékes útmutatásai nélkül.
– Hogyan készültek az interjúk?
– A könyvnek két olyan melléklete van, ahol közkatonákkal, tisztekkel, altisztekkel foglalkozom és a vonatkozó levéltári forrásokat, kitüntetési, felterjesztési iratokat néztem meg. A központi levéltárból megkaptam a veszteségi adatbázist, és azokból szűrtem ki azokat a személyeket, akikről úgy gondoltam, élhetnek még, ha mondjuk 1920–22-ben születettek. Elindultunk megkeresni ezeket az embereket, de nem voltunk benne biztosak, hogy meg is találjuk őket. Olyan ez, mint a lottózás. Igazából végig kellett járni egész Erdélyt. Nemes Gyula kollégám sofőrködött és bábáskodott a két és fél év alatt, amíg elkészítettem a közel száz interjút. Emellett kollégák is készítettek interjúkat, például Nagy József és Benkő József is több százat, amelyekből az engem érdeklő dolgokat önzetlenül átengedték.
– Lesz folytatása a munkának?
– Remélem, hogy igen, ugyanis egy fotóalbumot szeretnék kiadni, amivel lezárnám ezt a kutatást. Rengeteg képet gyűjtöttünk össze családoktól és én úgy gondolom, hogy ők elvárják, nekem meg kötelességem a fotókat nyilvánosságra hozni.
– Volt-e személyes kötődése a témához?
– Legszemélyesebb a nagytatám, Vajda Mihály története, akinek az emlékére írtam ezt a könyvet. Ő a 27. székely hadosztály utászszázadánál szolgált. Ha létezett valaha nagyapa és unoka közötti igazi, mély barátság és jó kapcsolat, akkor az a mienkről is elmondható volt: nagyon ragaszkodtunk egymáshoz.
– Ez azt jelenti, hogy már gyerekkorban érdeklődött a múlt e szelete iránt?
– Így van. Sokat jártam nagytatámmal a mezőre dolgozni, és kaszálás, takarás közben rengeteget mesélt, amellett pedig gyerekkoromban egyebet sem csináltam, csak a kocsmában ültem az öregek között és hallgattam a háborús elbeszéléseiket, visszaemlékezéseiket. Jó színes történetek voltak ezek. Egyszer gyerekkoromban azt mondtam nagyapámnak, hogy ha megnövök, akkor azt fogom kutatni, amit te csináltál a világháborúban. Ő erre legyintett, hogy gyerekbeszéd, de 2008-ban még szerencsére megérhette a tiszti adattár megjelenését, a mostani könyvet azonban már nem. Hát így alakult a hadosztály története és az én katonatörténészkedésemnek a vonala.
– Levéltárosként mennyire tekinti rokonszakmának a hadtörténetet?
– A hadtörténész külön kategória, én egyházi levéltárosnak tartom magam, az egyház alkalmazásában állok, a fő irányvonal – amit követnem kell – az az egyháztörténet és az egyházi levéltárosi munka. Ehhez kötődik a doktori kutatásom is, A marosi egyházmegye története a két világháború között címmel. Ez a fő témám, és ugyanolyan elkötelezettséggel szeretném végigvinni, mint mostani kötetem megírását.
Antal Erika. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az 1916-os román betörés történetét ismertették Marosvásárhelyen
Az első világháború és a menekülés centenáriumára szervezett előadássorozat Marosvásárhelyen ért véget, ahol Pál-Antal Sándor, Veres Emese Gyöngyvér és Berekméri Árpád Róbert osztotta meg a témával kapcsolatos kutatásainak eredményét, illetve bemutatták Koszta István és Marossy Géza Az 1916-os erdélyi elégia (székely kálvária) című dokumentumfilmjét is.
Néhány napja Kolozsváron Románia hadba lépésének 100. évfordulóját ünnepelték, pontosan azt, hogy a román hadsereg átlépte a Kárpátokat, a román-magyar határt. A hivatalos, háromnapos emlékkonferencián négyszáz történész vett részt, de senki nem volt közöttük a magyar történészek közül – mutatott rá Pál-Antal Sándor kutató, akadémikus, aki arról beszélt, hogy húsz évvel ezelőtt „kényszerítve” érezte magát, hogy az 1916-os menekülés kérdésével foglalkozzon, tanulmányt is írt a kutatásai eredményeiről, amelyben a Székelyföldi menekülés eseményeit tárta fel, Marosvásárhely szerepét hangsúlyozva az egykori események közepette.
Azt kutatta, hogy Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Sepsiszentgyörgyről hogyan, milyen útvonalon indult el a magyar lakosság Magyarország felé, hogy biztonságban érezze magát. „Az én családom is érintett volt, az egyik nagybátyám Debrecen mellett született egy szekérben” – mondta a történész, hozzátéve, hogy még nagyon sok a kutatnivaló ezen a téren. „Remélem, egy pár év alatt ezt a menekültkérdést sikerül annyira feldolgozni, hogy ne legyen talány senki számára” – fogalmazott Pál-Antal Sándor.
Budapestet felkészületlenül érte a menekültáradat
Veres Emese Gyöngyvér Budapestről érkezett, Marosvásárhelyi születésű történész, akit a barcasági csángók múltja érdekel, a néprajzi kutatásai során találkozott a menekülés témájával. A hétfalusi és barcasági csángók menekülésének kálváriáját dolgozta fel, levéltárakban, könyvtárakban talált iratok, visszaemlékezések, naplójegyzetek, illetve az idős emberekkel készített interjúk alapján.
Előadásában kitért arra is, hogy a román hadsereg 1916. augusztus 27-én, este 9 órakor átlépte a határt, abban a pillanatban, ahogy Románia bejelentette hadba lépését. Vonattal és szekerekkel indult a lakosság Budapest felé, ahol viszont nem voltak felkészülve a menekültáradatra. „Az egész meneküléstörténetet nem tudnánk ma megírni a korabeli sajtó nélkül” – mondta a történész, rámutatva arra, hogy a szerkesztőségek mindent vállaltak: a tudósítások mellett a segélyakciókról írtak, a családok egyesítésében segítettek, az erdélyi menekültek számára hirdetett állásokról értesítették az érdekelteket.
Kibédet nem támadták le a román katonák
Az első világháború és a ’16-os betörés egyházmegyei vonatkozásairól beszélt Berekméri Árpád Róbert, Maros megyei egyházi levéltáros, aki elsősorban az esperesi vizitációk kiegészítésére készült évi jelentésekből tudott meg sokat, azokban is az Említésre méltó események címet viselő fejezetben, amelyek rövidebb-hosszabb beszámolókat tartalmaznak, adatokat mindarról, amik akkoriban történt az egyházmegyék falvaiban. A menekülés kérdése nagyon jól kirajzolódik a levelezésekből is, amikor egy-egy fronton harcoló katona, vagy az itthon mAradottak közül írja meg valaki az éppen aktuális állapotokat. Kiderül ezekből a forrásokból, hogy melyek voltak azok a legérintettebb települések, ahonnan a lakosság zöme elmenekült, illetve melyek azok, ahová már nem jutott el a román hadsereg. Például Szovátaról és Sóváradról menekültek, de Kibédről már nem, oda csak lövedékekkel „látogattak” a román katonák.
A konferencián szó esett az itthon mAradottak javairól, házaik kifosztásáról is, valamint a megtorlásokról. Brassóban egy román asszonyt egy mozsárért ítéltek el, de akár egy szál virágért is súlyos büntetés járt. Ott a románok fosztották ki a hátramAradott magyarok vagy szászok házait. Viszont Csíkszeredában például a római katolikus Szabó család javait a szintén Csíkszeredai római katolikus Kovácsék vették magukhoz – mutattak rá a történtekre a kutatók.
Antal Erika
Székelyhon.ro

A Marosi Református Egyházközség levéltárában jártunk
Marosvásárhely nagyon hamar csatlakozott a reformációhoz, ezt tanúsítják azok az oklevelek, amelyeket a Marosi Református Egyházközség levéltára őriz. A nyugati reformációt követően néhány évtized múltán elfogadják a heidelbergi kátét, valamint olyan zsinatot is tartanak, ahol az úrvacsora-tanban vitáznak János Zsigmond fejedelem jelenlétében. A református egyházközség levéltárában jártunk.
Az itt őrzött legkorábbi irat egy 1567-ben kelt, János Zsigmond kézjegyével ellátott, Medgyesen kiállított latin nyelvű oklevél, amely három település elöljárójának szólt, hogy az ott szolgáló lelkészeket becsüljék meg, és tisztességesen adják az illetményeiket. Ugyancsak értékes a Bethlen Gábor korából, 1629-ből származó vizitációs jegyzőkönyv – tudtuk meg Berekméri Árpád Róbert egyházmegyei levéltárostól. A jelenleg költöző levéltár eddig a Marosi Református Egyházmegye épületében, az egykori Teleki-házban működött. Tavaly nyáron, a hely szűkössége miatt, a marosvásárhelyi református egyházközségek kuratóriuma úgy döntött, a Szentgyörgy (ma Forradalom) utcába, a Makariás-házba költöztetik, ahol egy raktárhelyiséget és egy irodát biztosítottak a gyűjtemény számára.
Kutatni bárki betérhet az egyházi levéltárba, természetesen el kell fogadnia a belső szabályzatot, amely elsősorban az iratok minőségének a megőrzésére vonatkozik – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak Berekméri Árpád Róbert levéltáros. Leginkább történészek veszik igénybe az irattár anyagát, de szép számban kérik, hogy kutathassanak magánszemélyek is, akik közül például sokan  – az egyházkösségek egykori alkalmazottai, lelkipásztorai  – a nyugdíjkiegészítéshez, jövedelem igazolásához szükséges iratokat keresik. Ugyanakkor a családfakutatással foglalkozó történészek is gyakran felkeresik a levéltárat, ugyanis ma már egyre inkább a hivatásos kutatókra bízzák ezt a fajta munkát, ők tudják, hogyan és hol kell egy-egy születési bizonyítványt, anyakönyvi adatot, házasságlevelet megkeresni.
A Marosi Egyházmegye levéltárából 1971-ben két igen jelentős iratot vittek el a bukaresti Román Nemzeti Múzeumba: egy Báthori Zsigmond- és egy Bethlen Gábor-féle oklevelet – mondta Berekméri Árpád Róbert. Mindkettő az akkori Schola Particulának adományozott 150 forintról szól, amelyet Báthori adott, és ezt Bethlen megerősítette. Elég hosszas huzavona után, 2011-ben sikerült ezeket visszaszerezni – mutatott rá a levéltáros. Hozzátette: semmit nem semmisítettek meg azok közül az iratok közül, amelyeket az egyháztól elvittek: az ingatlanokra vonatkozó anyagot, az anyakönyveket, iskolai iratokat az állami levéltárba szállították.
Az egyházi levéltár saját iratai mellett hagyatékokat is befogad, akár örökre, akár letétbe. Berekméri elmondta, például Farczády Elek hagyatékát őrzik, vagy Nagy Géza egykori sáromberki lelkipásztorét. Ha valaki nem szeretné, hogy elkallódjanak a családi iratok, az egyháznak adományozhatja, illetve rövidebb vagy hosszabb időre letétbe helyezheti. A levéltárosnak a gondjaira bízott levéltári anyagok kezelése, őrzése mellett a kisebb egyházközségekben található értékes iratok felleltározása, esetleg beszállítása, elhelyezése is a feladatkörébe tartozik. Mint kutató-történész, Berekméri Árpád Róbert neve leginkább hadtörténészként vált ismertté, de az egyháztörténet is érdekli, a rábízott levéltári anyag feldolgozását és megismertetését is fontosnak tartja, mit jelentett a reformátusság Marosvásárhelyen, mit jelentenek a református gyűjtemények. „Jelenleg az 1920 és 1944 közötti korszakot kutatom, főleg a marosvásárhelyi vonatkozású dokumentumokat, ezekből írok tanulmányt” – mondta a levéltáros.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Tudomány nélkül elvész a nép
Egyháztörténeti konferenciát „hagyományosítana” Kolumbán Vilmos József
Másodszor szervezett Kolumbán Vilmos József, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet oktatója egyháztörténeti konferenciát május elején. A reformáció öröksége című tudományos ülésszakon közel 30 teológiai oktató és gyakorló lelkész mutatta be dolgozatát. Ahogy az egy tudományos ülésszakhoz méltó, ezek az előadások elsősorban a lelkészek számára fontosak, ám megkockáztatom, hogy az erdélyi református zsinatok iratairól, Szenczi Molnár Albert könyvtáráról akár a laikus is szívesen tájékozódna. A konferencia szervezési munkálatairól, fontosságáról és hasznáról a főszervező egyetemi oktatóval beszélgettünk.
– Mi késztette arra, hogy ilyen eseményt szervezzen? Mit tudhatunk az első egyháztörténeti konferenciáról?
– Az első egyháztörténeti konferenciára Protestáns Erdély címmel 2016. április 15-én került sor a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. Tizenöt évvel ezelőtt gondoltam először arra, hogy az egyháztörténészek számára szakmai konferenciát kellene szervezni, de akkor még nem sikerült azt megvalósítani. 2015-ben, a kolozsvári teológiai fakultás fennállásának 120. évfordulóján tartott ünnepi konferencián Buzogány Dezső felhívta a figyelmet a kutató közösségek megerősítésére és az utódnevelés fontosságára. Nos, ekkor született meg a végleges elhatározás, hogy szakmai konferenciát szervezünk. A gyors igényfelmérés és a pozitív visszajelzések után hozzáláttam a konferencia megszervezéséhez. Célom az volt, hogy elsősorban azokat a kutatókat szólítsam meg, akik az erdélyi protestáns egyházak történetével foglalkoznak. Saját tapasztalatomból tudtam, hogy szakmai konferencián való részvétel egyértelműen bátorítólag hat a tudományos kutatásra. Annak is tudatában voltam, hogy a személyes találkozás és a kutatási területek résztémáinak bemutatása együttműködésre sarkallja a résztvevőket. A konferencia felhívására, a várakozásokat messze felülmúlva, közel harmincan jelentkeztek, sőt amikor a szervezendő konferencia híre az ország határain túlra is eljutott, neves magyarországi kutatók is jelezték részvételi szándékukat. A konferencia sikeres volt. Az előadók nagy létszáma miatt (a teljes magyar nyelvterületen eddig nem volt ilyen nagy létszámú egyháztörténeti konferencia) két szekcióban (újkor és jelenkor) tartottuk meg az előadásokat. Az első konferencia sikerét nyugtázva, már nem volt kérdés a következő megszervezése. Az előzetes becslés ellenére, a várakozásokat felülmúlva idén 28-an jelentkeztek, tehát eggyel többen, mint tavaly, és az idén is két külön szekcióban hangzottak el az előadások.
Erdélyen túliakat is vonzott
– Ilyen biztató kezdet után magától adódik a kérdés: mikor lesz a következő?
– Az eddigi két konferencia sikerén felbuzdulva nem kérdéses, hogy jövőre is megszervezem. A pontos dátum még nincs leszögezve, de előreláthatólag valamikor 2018. április–május folyamán kerül sor. Nem titkolt célom, hogy a tavaszi egyháztörténeti konferenciákból hagyományt szeretnék teremteni. Az érdeklődés kiváló, az előadások színvonala minden tudományos igényt kielégít. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni azt is, hogy a későbbiekben sem kívánok tematikus konferenciát szervezni. A célkitűzésem az, hogy minden kutatót meghívjak, aki az erdélyi protestáns egyházak múltjával foglalkozik.
– Voltak-e segítőtársai a szervezésben?
– Mindkét konferenciát én szerveztem. Ugyanakkor megemlíteném, hogy a tanszék másik oktatója, Buzogány Dezső végig bátorított és támogatott a szervezési munkában. Rengeteg munkával és odafigyeléssel járt a szervezés, több héten át szinte kizárólag csak a rendezvény megszervezésével foglalkoztam. Úgy érzem: a befektetett munka meghozta gyümölcsét, és egyetlen percnyi foglalkozás sem volt hiábavaló. Célkitűzésem teljesült. Ugyanakkor itt köszönném meg a Protestáns Teológiai Intézet vezetőségének, különösen Rácz Levente gazdasági igazgatónak, hogy a rendezvény gazdasági hátterét példamutató módon biztosította. Ugyanakkor köszönetet mondok az Erdélyi Református Egyházkerület tanácsosának, Ballai Zoltánnak, aki az egyházkerület nevében hozzájárult a konferencia sikerességéhez.
 Hogyan történt az előadók kiválogatása?
– Elsősorban hazai előadókban gondolkodtam, de végül Magyarországról és Felvidékről is nagy volt az érdeklődés. Az előadók válogatása úgy történt, hogy számba vettem mindazokat, aki protestáns egyháztörténettel foglalkoznak, és elküldtem a konferencia felhívását abban a meggyőződésben, hogy a tapasztalatok alapján csak a meghívottak fele vesz részt. Ezzel egy időben a PTI és a két református egyházkerület honlapján is megjelent a felhívás, valamint egyéb internetes felületre is eljuttattam. Egyetlen jelentkezőt sem utasítottam vissza.
Kétszáz éves röpirat, szálszámolásos abroszok
– Érdekes témák, előadók...
– A két eddigi konferencián, úgy gondolom, mindegyik előadás érdekfeszítő volt. Mivel mindegyik kutató tudományos novummal, eddig nem kutatott témával jelentkezett, nagyon nehéz lenne bármelyiket is kiemelni. Az első konferenciáról megemlíteném Korányi Andrást, a budapesti evangélikus teológia egyháztörténeti professzorát, aki a magyarországi evangélikus egyház kommunizmus alatti történetének egy részét mutatta be. Szabadi István, a Tiszántúli Református Egyházkerület levéltárosa Szilágysághoz kapcsolódó érdekes előadással jelentkezett. Az idei konferencián Zsigmond Attila, egy kevésbé ismert lelkipásztor, Ikafalvi B. János külföldi tanulmányútjáról, majd hazai munkásságáról beszélt. Hasonlóképpen érdekes előadást tartott Benkő Tímea egyetemi asszisztens, aki felelevenítette a reformáció 300. évfordulója megünneplésére kiadott református egyházi rendelkezések történetét. Rácz Emese könyvtáros egy 1717-ben kiadott röpiratról beszélt, amely magán viseli a korszak teológiai gondolkodásának és polémikus világszemléletének sajátosságait. A közelmúlt kutatói közül érdekes előadást tartott Berekméri Árpád Róbert egyházkerületi levéltáros, aki a két világháború közötti időszakban a marosi egyházmegyében végzett esperesi vizitációk hasznáról beszélt. Előadásában hangsúlyozta, hogy a korszak történetének ismeretéhez elengedhetetlenül fontos a települések, közösségek történetének feltárása. Jánosi Csongor kutató a Romániai Református Egyháznak az ateista pártállam és a nyugati keresztyénség között végzett moderátori szerepét taglalta. Kovács Mária Márta egyházkerületi muzeológus a református gyülekezetekben őrzött középkori klenódiumokról tartott előadást, Tamás Iringó kutató pedig a Görgényi Református Egyházmegye 18. századi szálszámolásos abroszait mutatta be.
Kötet és ösztönzés
– Mi lesz az eredménye ennek a konferenciának? Például megjelennek az előadások szövegei vagy rezüméi egy-egy kiadványban, amit gyakorló lelkészek, lelkészhallgatók is olvashatnak?
– Meggyőződésem, hogy egy ilyen jellegű tudományos rendezvény csak úgy lehet teljes, ha az előadások külön tanulmánykötetben meg is jelennek. A tavalyi konferencia kötete az idén jelenik meg, valamikor június–július folyamán, az idei konferencia anyaga jó reménység szerint az év végén. A köteteket nemcsak lelkészeknek szánjuk, hanem minden érdeklődőnek, kutatónak, történésznek, és természetesen maguknak az előadóknak.
– Elképzelhető, hogy a konferencia konkrét haszna az, hogy a gyakorló lelkészeket tudományos kutatásra buzdítják napi feladataik elvégzése mellett? Azaz: miért jó, ha gyakorló lelkészek ilyen témával foglalkoznak, előadást tartanak?
– Igen, az is nyílt titoknak számít, hogy a konferenciákon való részvétellel és a tanulmányok megjelentetésével bátorítani akarjuk az erdélyi protestáns tudományosságot és a lelkészeket a tudományos munkával való foglalkozásra. Eleink sokszorosan hangsúlyozták, hogy tudomány nélkül elvész a nép. Meggyőződésem, hogy a tudomány művelése, a folyamatos tanulás és a megszerzett tudás révén vagyunk azok, akik vagyunk. Gazdag tudományos örökségünk arra kötelez, hogy ezt vigyük tovább.
Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár)

500 éves a reformáció
Református levéltárak Marosvásárhelyen
A Marosvásárhelyi Református Egyházközség „nagylevéltára” A Marosvásárhelyi Református Egyházközség számára fontosnak tartott levelek megőrzésének igénye már a reformációt követő évtizedekben megmutatkozott. Ebből az időből származik ugyanis a levéltár legrégibb irata: János Zsigmond fejedelemnek a papi illetmények megfizetésére vonatkozó, 1567. január 16-i rendelkezése. Az írott források és az egyház által megszerzett jogok bizonyítékainak megőrzése a 17-18. század folyamán nemcsak tovább élt, hanem el is mélyült, amelyet a gondosan őrzött iratok folyamatossága is alátámaszt. A rendelkezésre álló forrásokban az archívum mint őrzőhely csak a 18. század második felében jelent meg, térbeli elhelyezéséről pedig egy 1829-ből származó jelentés tájékoztat. A referátumot Hegedűs Lajos lelkész és Kibédi Péterfi József tanácsos akkor állította össze, amikor a presbitérium megbízásából az egyházközség tulajdonában lévő levéltár és klenódiumok számára biztonságos helyet keresett. Eszerint a levéltár az ún. Kis köz melletti papi szállás felső emeletén egy kis szobában volt elhelyezve, nem biztonságos körülmények között. A levéltárra vonatkozó korai feljegyzésekből nem tűnik ki, hogy az iratokat valamiféle rendszerben őrizték volna, és készítettek-e hozzájuk segédletet. A levéltárban elhelyezett levelek nyilvántartásba vételéről is csak 1811-ből találunk adatokat. Az egyház főgondnoka I. Székely Márton, Koltsár Mihály és Minzer György presbitereket kérte fel ekkor az eklézsia leveleinek lajstromozására. Munkájuk eredményét nem ismerjük. A „M(aros)vá- sárhellyi Reformata Sz(ent) Ekklésia leveleiről” 1823 novemberében összeállított első ismert segédlet már időrendbe szedte a levéltárban őrzött közel száz iratot, illetve az anyagban keletkezett hiá- nyokat is feltüntette. Az újabb levéltárrendezést 1825 és 1828 között Soós György végezte el, amelynek során az iratokat megszámozta és egy mutatókönyvbe bevezette. Fáradságos munkáját a presbitérium 40 véka tiszta és ugyanannyi elegy búzával honorálta. Az ilyenformán rendezett levéltárat Hegedűs Lajos papi szállására költöztették, de az elkövetkező években fokozatosan elhanyagolták. 1846-ban Albert János lelkész és Keresztes Zsigmond presbiter a teljes levéltári állományt átfésülte, és részletes jelentésükben rámutattak annak minden hiányosságára. A forradalmi események, illetve az azt követő korlátozások miatt ezek kiküszöbölésére nem volt lehetőség, ami egy 1855-ben felvett jegyzőkönyvből is kiderül. A levéltárat Hegedűs Lajostól átvevő és Kibédi Péterfi Károly megbízott levéltári felügyelőnek átadó bizottság tagjai mind „a három rendbéli thechakban lévő XXXI criptában az 1ső számtól 2281 számig regesztrum alatt lévő leveleket darabszám szerint” számba vették. Jelentésük alapján főleg az I., II., X. és XXVIII. kriptában voltak igen jelentős hiányok, de olyan iratokról is szó esett, amelyek nem voltak iktatva, és darabszám szerint adták át őket. A jelentésükben rámutattak annak minden hiányosságára. A forradalmi események, illetve az azt követő korlátozások miatt ezek kiküszöbölésére nem volt lehetőség, ami egy 1855-ben felvett jegyzőkönyvből is kiderül. A levéltárat Hegedűs Lajostól átvevő és Kibédi Péterfi Károly megbízott levéltári felügyelőnek átadó bizottság tagjai mind „a három rendbéli thechakban lévő XXXI criptában az 1ső számtól 2281 számig regesztrum alatt lévő leveleket darabszám szerint” számba vették. Jelentésük alapján főleg az I., II., X. és XXVIII. kriptában voltak igen jelentős hiányok, de olyan iratokról is szó esett, amelyek nem voltak iktatva, és darabszám szerint adták át őket. A levéltár azonban ennél komolyabb beavatkozást igényelt. 1856 júniusában Péterfi Károly a presbitériumtól egy bizottság felállítását kérte, amely a levéltárban őrzött leveleket szétválogassa. A presbitérium 1857 januárjában Péterfi Károly és Antal Ferenc jegyző mellé Szathmári József városi levéltárnokot és Vadadi Fülep Lajos esküdtet nevezte ki, akiket ezzel egy időben a presbiterek sorába is felvettek. A megbízottak két hónap alatt végezték el feladatukat. Munkájuk során az iratok iktatását napirendre hozták, a feleslegesnek ítélt tételeket kiválogatták és – a presbitérium jóváhagyásával – megsemmisítették. Ugyanakkor felkérték a jegyzőt, hogy egy olyan indexet (névmutatót) állítson össze, amelyből kitűnjön, hogy „beadattak-e azok a levelek, amelyeket a tanács a levéltárnak keze alá a Repertoriumba iktatás végett, megtartani határozott”. Ezenkívül a tanácsülési jegyzőkönyveket mutatóval kellett ellássa, illetve arra is felhatalmazták, hogy a levéltárból kivett iratokat a kivevőktől visszaszerezze. A jegyzőkönyvek indexeinek elkészí- tését a jegyző hamar megunhatta, mert belőlük csak három készült el. A következő években a presbitérium az iratok kivételére vonatkozóan némi szigorítást vezetett be, de az anyagrendezésére továbbra sem fordított kellő figyelmet. A levéltár 1862-ben megint olyan állapotban volt, hogy Gáti Gábor levéltárnoki ellenőr, miután többször is rávilágított a rendszertelenségre, lemondott. A presbitérium 1863 májusában döntött a levéltár rendbetétele mellett. Erre a feladatra Ditső Lajos pénztárnokot és Farkas Elek jegyzőt kérte fel, akik igen lelkiismeretes és alapos munkát végeztek. Az iratokat 1863. február 1-jével bezárólag lajstromozták, a szekrények fiókjait megszámozták, hogy pontosan ki tűnjön, milyen sorszámú levelek találhatók bennük. A jegyzőkönyveket évszámok szerint rendezték, és egy teljesen új, sokkal praktikusabb indexet állítottak össze. Ezt Péterfi József esperes és Petri Ádám tanácsos vizsgálta felül. A presbitérium elé terjesztett jelentésükben az elvégzett munkáról igen elismerően szóltak: tisztának, igen jónak és célszerűnek mondták. Ugyanakkor – további rendszertelenség elkerülés végett – egy állandó levéltárnok alkalmazását is javasolták. 1874-ben, az épületben található füstelvezető cső megrepedése miatt a levéltár kis híján tönkrement, majd a Szent György utcában 1876- ban keletkezett tűzvészkor kellett a papi lakból sebtében kimenteni. A zsákokba, illetve ládákba beledobált iratokat az egyház által korábban megvásárolt Makariás-ház boltíves szobájába szállították át. Sajnálatos, de ez esetben érthető módon, az eddig fennállt rend megbomlott. Végleges tisztázását valószínű, hogy Ditső Lajos 1888-ban végezte el. Az iratok számára az egyházköség Mátyus István helyi asztalosmestertől 16 forintért egy levélszekrényt is vásárolt. A Makariás-házban 1896-ban tűzeset volt, és a presbitérium által elfogadott átépí- tési javaslat a levéltárról már nem rendelkezett. A Vártemplomba történő áthelyezését Vass Tamás lelkész és dr. Bernády György főgondok nem tartotta célszerűnek, így az iratokat az időközben bérbe adott boltíves helyiségből az épület bal szárnyának utolsó szobájába helyezték át. Vass Tamásnak a levéltár szakszerű rendezésére irányuló javaslatát (100 forintot kért, hogy azzal megfelelő segéderőt fogadhasson) a presbitérium elvetette, így a levéltár rendezését az 1900-as évek elején a Tóthfalusi József lelkész vezette presbiteri bizottság végezte el. Az akkori lehetőségekhez mérten modern szekrényekbe elhelyezett iratokat 1587-től 1902-ig tartalom szerint, 1914-ig pedig idő rendi sorrendbe rendezték. Utóbbiakat fascikulusba (vastag boríték) kötötték és külön fiókba helyezték el, azonban elmulasztották a felfektetett katalógusba bevezetni őket. Tóthfalusi lelkészsége alatt szívén viselte a levéltár sorsát, hiszen azt megfelelően őrizte és rendben tartotta. 1937-ben, amikor hivatalát Adorjáni Gábornak átadta, a történelmi értékű levéltár súlyos állapotára az átadási-átvételi bizottság figyelmét is felhívta. Tette ezt azért – mint azt az utódjához 1938. április 14-én írt leveléből olvashatjuk –, mert amikor előzetes tudta és hozzájárulása nélkül a levéltárat 1936- ban a Makariás-házból a Teleki-ház alagsorába, egy nedves, szűk, alig hozzáférhető helyiségbe költöztették, ez a történelmi értékéhez képest nem méltó helyre került. A négy szekrénybe elhelyezett, 5331-es sorszámot elért iratokon a költözés után alig négy-öt hónapra már meglátszott a nedves környezet okozta károsodás. Tóthfalusi még ekkor is hajlandó lett volna az anyagot tovább gondozni, de a presbitérium Farczádi Eleket kérte fel a levéltárosi feladatok elvégzésére. Ez a kezdeményezés azonban a történelmi események gyors váltakozása miatt abbamaradt. Az új hatalmi berendezkedés idején, 1941-ben megkezdett Vártemplom-felújítási munkálatok során újra felmerült a levéltár elhelyezésének kérdése. A tervezet értelmében a felújított kápolna első és második emeletén alakították volna ki a levéltárat, illetve az egyházi múzeumot. Emellett a presbitérium 1943-ban a levéltári anyag rendezését is napirendre tűzte. A főgondnok javaslatára, 120 pengő havi díj ellenében Sipos Béla nyugalmazott irodaigazgatót kérte fel a munka elvégzésére, aki pár hónap próbaszolgálat után teljesen megfelelő, képzett és szakértő munkaerőnek bizonyult. További tevékenységéről nem maradt fenn adat, de jó szándékkal feltételezzük, hogy megbízatásának eleget tett. A levéltár tervbe vett áthelyezése azonban nem valósult meg. A háborúnak és az azt követő politikai rendszernek az egyházközség életére gyakorolt kedvezőtlen hatásai miatt a sokat hányódott levéltár 1959-ben a Vargák bástyájának alagsorába került át, ahol szakszerű rendezésen is átesett. Az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi vidéki levéltára A szaklevéltárak működésének lehetőségét a 353/1957. évi román levéltári dekrétum teremtette meg, amely lehetővé tette, hogy a román állami levéltárak azonos szabályai szerint az egyházak történelmi értékű iratanyagaikat saját hatáskörükben őrizhessék. A törvény adta lehetőséggel élve az Erdélyi Református Egyházkerület 1959-ben egy saját levéltárszabályzatot dolgozott ki, amely már egy gyűjtőlevéltárhálózatot is magába foglalt. A tervbe vett kolozsvári, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi központok a környező egyházmegyék, illetve egyházközségek történelmi értékű iratanyagainak gyűjtőhelyéül szolgáltak volna. Kerethiány miatt később csak a kolozsvári központi és a marosvásárhelyi vidéki gyűjtő- levéltár kezdhette meg működését 1959-ben, illetve 1961-ben. Utóbbi a Marosvásárhelyi Ref. Egyházközség régi levéltárán kívül a Marosi, a Görgényi és a Bekecsaljai egyházmegyék iratait foglalta volna magába. A számottevő iratanyag megfelelő befogadóképességgel rendelkező és célszerű helyiségeket igényelt volna. A városi Néptanács építészeti és városrendezési ügyosztálya a levéltár részére – az alapvető levéltári előírásokat is figyelmen kívül hagyva – az 1958-1959-ben felújított Teleki-ház két alagsori termét utalta ki. Ez a döntés később számos irat pusztulását eredmé- nyezte. A kiutalt helyiségek rendbetételének, illetve az iratok rendszerezésének kimerítő és idő- igényes munkáját a Püspöki Hivatal által levéltárossá kinevezett Nagy Béla Ádám nyugalmazott lelkipásztor és Gáll Sándor egyházmegyei levéltáros végezte. Minden erőfeszítésük ellenére a levéltárat csak 1963-ban sikerült a Teleki-házba átköltöztetni. A hatvanas évek második felétől a levéltárosok munkájának nagyobb részét az Értekezleti Szakkönyvtár rendezése és szakszerű csoportosítása, a válóperek leltározása és lajstromozása, a Mátyus-alap, illetve az egyházmegyei közigazgatási iratok rendezése foglalta le. Az 1965. év folyamán a Bekecsaljai egyházmegye tíz egyházközségének 1927– 1950 között termelt iratanyagát szállították be a levéltárba, amely közül hetet még abban az évben fel is dolgoztak. A levéltárosok tevékenységét tudományos munkatársként dr. Farczády Elek is segítette. Az iratrendezés mellett némi anyaggyarapításra is sor került. 1971 októberében vették át megőrzésre a Marosi egyházmegye 1950-től 1964-ig terjedő iratanyagát, amelynek rendezését az újonnan alkalmazott Farkas Árpádra bízták. 1973 júniusában az új levéltáros felfektette a Kutatók jelenléti naplóját, amelyből kitűnik, hogy a Gyűjtőlevéltár a mostoha körülmények ellenére, évente több alkalommal négy-hat kutatót is fogadott. 1977- től Bartha Gyöngyvér látta el a levéltárosi feladatokat, aki Sipos Gábor főlevéltáros felügyelete alatt többek között a Marosi, a Görgényi, a Bekecsaljai, illetve a Ludasi egyházmegyék feldolgozatlan anyagának leltározását és lajstromozását végezte el. A levéltár 1987 szeptemberében a Teleki-ház keleti szárnyának emeleti helyiségeibe került. A nagy raktárhelyiség polcait 1989. június elején szerelték fel, amelyekre az egyházmegyék időközben palliumba kötött, kötegelt iratait helyezték el. Ezekre került fel ugyanakkor a Marosi egyházmegye 1962-1988 között, a Görgényi egyházmegye 1962-1968 között termelt és június 12-én átvett iratanyaga is. A rendszerváltozás utáni a levéltár egy új, de annál ellentmondásosabb időszakba lépett. Míg a kutatási és anyaggyarapítási lehetőségek terén jelentős előrelépés történt, addig az állagmegóvás a ’70-es évekbeli állapotokat idézett. A levéltár állapotának javulását a Teleki-házból a Makariás-házba történő átköltöztetése csak részben segítette elő. A történelmi értéket képviselő iratanyag megőrzése a fenntartó részéről ennél több odafigyelést és anyagi áldozatot igényel!
Ötvös József ny. lelkipásztor
Berekméri Árpád Róbert levéltáros / Népújság (Marosvásárhely)

Konferencia Maros megye múltjáról
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókszervezete és a marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete a Magyar Tudomány Napja alkalmából november 18-án délelőtt 10 órai kezdettel a Kultúrpalota kistermében tudományos ülésszakot szervez Maros megye és Marosvásárhely egyháztörténetéből.
A rendezvényen Maros megye és Marosvásárhely történetéhez és egyháztörténetéhez kapcsolódó legújabb kutatásokból lehet tizennégy előadást meghallgatni. A rendezvény a nagyközönség számára is nyitott.
Előadók és témáik
Simon Zsolt: Katolikusok és protestánsok a 16. századi Marosvásárhelyen, Ősz Sándor Előd: Adatok a marosvásárhelyi és marosszéki reformátusság 16. századi történetéhez, Bányai Réka: Igazság vagy gazság? Pázmányt olvasó prédikátorok, Farkas Noémi Tünde: Szomorú halotti predikátzio: Amaz egy szükséges dologrol valo tanitás. 18. századi református halotti beszédek a Teleki Téka állományában, Kimpián Annamária: A könyv mint jutalom az egykori marosvásárhelyi református kollégiumban, Tóth Levente: László Gergely erdőszentgyörgyi lelkész feljegyzései – egy 19. századi református pap hétköznapjai, Berekméri Árpád Róbert: A Marosi Református Egyházmegye papi és mesteri értekezletének korai jegyzőkönyvei, Nemes Gyula: Jenei Sándor (1871–1944) nagyernyei református lelkész élete és munkássága, Szolláth Hunor: Az első szovátai sósfürdő a helyi református egyházközség tulajdonában, Sárándi Tamás: Mezőpanit Gessler kalapja. Adalékok a ’templomrombolás’ jelenségéhez, Szekeres Attila István: Maros-Torda vármegyétől Moszkváig – Szent László alakja címerekben, pénzérméken, Pál-Antal Sándor: Képviselőválasztások Maros-vásárhelyen 1848 júniusában, Sebestyén Mihály: Portrévázlat Bürger Albertről. Antal Erika / Székelyhon.ro