Interjú – „Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat”
Boldognak tartja magát a 80 éves Uray Zoltán sugárbiológus, tőrvívó
A sugárbiológus, a vívó, az akadémikus, a dzsessz-rajongó, a festészetnek hódoló, a barát – és még mindig hiányos a felsorolás, de ízelítőnek talán elegendő ahhoz, hogy rámutassunk, mennyire sokoldalú. Dr. Uray Zoltán nemzetközi szinten ismert és elismert biológus és olimpikon tőrvívó a múlt héten töltötte életének 80. évét. Tartalmas sportolói és tudós pályafutása érmekben és elismerésekben túl gazdag ahhoz, hogy tükrözni tudjuk eredményeit. A háromnegyed órába sűrített 80 esztendő példamutató, követendő jellemről árulkodik.
– A Református Kollégium tanárai vezették a sportolói és biológusi szakma irányába, vagy kisebb gyermekkorba gyökerezik a kiváló pályafutás?
– Mindenféleképpen hatással voltak rám középiskolai tanáraim. Nem annyira a vívás szempontjából, hanem a szakma szempontjából. Kitűnő tanáraim voltak, akik közül megemlíteném Árkossy Sándor, Szabó József és Szabó Zsigmond tanár urakat – akik megszerettették velem a biológiát és az élettudományok felé irányítottak.
– Egyetemről még szó sincs, és máris kétszeres országos bajnok ifjúsági tőrvívásban. Akkor pillanatnyilag hogyan gondolta: a vívás lesz az élete és csak ezzel foglalkozik, vagy már akkor tudta, hogy a sport mellett a tudomány is legalább ekkora helyet kap?
– Egyelőre tudományról nem volt szó, de a vívással kapcsolatban azt kell mondanom, hogy a véletlenek az ember életében fantasztikus hatással bírnak. Tudniillik édesapámnak egyik testvére, aki Magyarországon élt és aktív katonatiszt volt, az 1940-es időkben meglátogatott minket és kaptam tőle ajándékba négy vívókardot és két sisakot. Így indultam el a vívói pályán. 11–12 éves voltam, és vívókönyvekből nézegettem, hogy mi az, hogy előrelépés, kitörés, hátralépés, melyek a védések. Kialakult három barátommal egy csapat:
a négy testőr,
így neveztük magunkat, és minden héten kétszer vagy háromszor vívó edzéseket tartottunk. Én voltam D’Artagnan. Aztán a háború után új rendszer indult be és a május 1-jei felvonulások során először láttam életemben a vívókat. Tehát 1946. május 1-jén odamentem a felvonuló vívókhoz, megkérdeztem, hová lehet beiratkozni a vívás tanulása érdekében. Beálltam a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) vívócsoportjába, ahol Ozoray Schenker Lajos tanár úr tanította a vívást. Volt egy ici-pici alapom, de abszolút magánszorgalomból és dilettáns módon. Minden esetre számított az, hogy pár évig „verekedtem” az udvaron a kollegáimmal. Lehet, hogy ennek köszönhetően, lehet, hogy szorgalmamnak vagy a bal kezemnek, esetleg a tehetségemnek köszönhetően, de elég hamar kifutottam, és 1947-ben a román ifjúsági országos bajnokságon már a második helyet foglaltam el, a következő két évben pedig megnyertem a bajnokságot.
– Hogyan sikerült egyeztetni az egyetemet az edzésekkel, versenyekkel?
– Ez egy érdekes és komplikált helyzet az én életemben, ugyanis befejezve a középiskolai tanulmányaimat már elég neves ifi vívó voltam, és bekerültem az országos ifiválogatottba, sőt amikor érettségiztem 18 évesen, már a felnőtt válogatott tagja voltam, mert az 1949-es országos bajnokságon második voltam a felnőttek tőrversenyében. Amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom, hogy komoly anyagi támogatásban részesültem, mint országos válogatott. A kosztom és a zsebpénzem biztosítva volt, sőt az ’50-es évektől kezdve elkezdtünk külföldre járni, tehát a vívás komoly anyagi alapot biztosított számomra ahhoz, hogy továbbtanulhassak. Az első lépéseket Marosvásárhelyen tettem meg, ott felvételiztem az orvosi egyetemre, 1950-ben. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, 9-en felüli átlaggal vettek fel. De sajnos abban az évben jött egy törvény, hogy a kulák és a kisiparos gyerekeket minimális számban lehet felvenni. Ehhez az én médiám nem volt elégséges, tehát egy hónap után eltanácsoltak az egyetemről. Nagyon szomorú élmény, azt hiszem, életem egyik legnagyobb csalódása volt.
Hazajöttem Kolozsvárra, itt az egyetemi klub nagy örömmel fogadott és a klub vezetőinek segítségével bekerültem a Bolyai Egyetem biológia szakára. Így lettem biológus. Az 1952-es olimpiáig az edzéssel és a tanulással nem volt probléma, mert általában rövid edzőtáborokat szerveztek. A problémák akkor jöttek, amikor közeledett a helsinki olimpia. Helsinkire fél évet készültünk: januárban bevonultunk a bukaresti edzőtáborba, ott voltunk majdnem augusztusig, az olimpia kezdéséig. Így januártól szeptember 1-ig hiányoztam, és ez már nagyon sok volt. De ekkor ismét közbejött valami: az olimpián a tőrcsapatban kellett volna szerepelnem – mivelhogy második voltam az olimpiai selejtezős versenyeken –, ennek ellenére tőrcsapatba csak tartalékosnak tettek be, és elindítottak párbajtőrben, ami nem az én fegyverem. Talán vigasztalásképpen az olimpia után egyszer csak megjelent Kolozsváron egy illető a minisztériumból, és elmondta, hogy számítanak rám, mint sportolóra, és ha van valami problémám, mondjam el, mert segítenek. Anyagilag és szakmailag is. Én akkor azt mondtam, hogy orvosira szeretnék menni. Az illető elvitt az orvosi egyetem rektorához, és megkérdezte a rektor úr, hogy hányadévre akarok beiratkozni. Két évet végeztem el a biológián, és elég sok közös vizsgánk volt az első éven az orvosis hallgatókkal, ezért másodévre iratkoztam. Felvettek, ami életem álma volt. Ekkor aztán megkezdődött az igazi probléma a tanulás és a sportolás között.
Tudniillik, olimpiai és országos válogatottként már keményen kellett edzeni, viszont az orvosin román nyelven keményen kellett tanulni! Nagy nehezen letettem a másodévet, jött a harmadév, jött a római világbajnokság, megint kezdődött elölről a hathónapos edzőtábor Bukarestben. Ebbe beletört a bicskám. Nem tudtam letenni a harmadéves vizsgáimat, és beláttam azt, hogy vagy abbahagyom a vívást – ami egzisztencia szempontjából nagy csapás lett volna számomra –, vagy abbahagyom az orvosit. Úgyhogy visszamentem a biológiára, harmadévre. Akkor elvégeztem a harmadévet, majd a negyedévet színjelessel, és szinte azonnal következett egy újabb edzőtábor. Az államvizsgámat el is kellett halasztani. A lengyelországi ifjúsági világfesztiválra készültem, amelyen mondhatni világbajnoki erősségű mezőny volt. Ott az ötödik lettem.
– 1955-ben befejezi a felsőfokú tanulmányait, majd biológusként helyezkedik el a Kolozs Megyei Kórház Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumában. Mi volt itt a feladata?
– Ahogy befejeztem 1955-ben a biológiát, még néhány évig vívással foglalkoztam. ’56-ig voltam aktív tagja a válogatottnak. 1956–57-ben már komolyan gondoltam arra, hogy a vívókarrieremet abba kell hagynom, és meg kell alapoznom a szakmai karrieremet. Megalakult közben a Dinamónak a vívószakosztálya, és áthívtak oda. Versenyeztem és az ifi csoportot vezettem, a Tânărul dinamovistet. Közöttük volt Habala Péter is, Kolozsvár jelenlegi vívómestere. Miután 2–3 évet vívómestereskedtem, akkor egy óriási lehetőség állt elém. Szintén egy vívással nagyon szimpatizáló orvos barátom vitt el leendő professzoromhoz, Holán Tibor radiológus professzorhoz, aki megalapította Kolozsváron a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumot. Az első években kevesen voltunk: Holán professzor, Szántay János, aki szintén országos válogatott és olimpikon kardvívó volt, és én. Holán Tibor egy évet töltött Párizsban, hogy tanulja a mesterséget, Szántay és én is – amikor időnk volt a szabadságunk alatt – Budapesten tartózkodtunk, hol az Országos Onkológiai Intézetben, hol pedig az Országos Sugárbiológiai Intézetben. Onnan hoztuk haza az új tudományos technikákat, metódusokat. Ez a mesterség az ’50-es években indult Európa szerte, mi is megalakítottuk az első ilyen laboratóriumot, amely nagyon szépen fejlődött tovább, lassan 10–15 dolgozója lett, és jó néhány év után még nemzetközi szinten is komoly eredményeket elérő laboratóriummá nőtte ki magát.
– 1960-ban visszavonul az aktív sportolástól, és a bukaresti Atomfizikai Intézetben posztgraduális képzésbe vág. A fővárosi képzés miatt tette le a fegyvert, vagy fordítva: már nem jelentette azt a vívás, mint tíz évvel korábban, és másra vágyott?
Ahogy teltek az évek, a szakmai követelmények mind nagyobbak és nagyobbak lettek. 1960-ban behívtak az országos válogatóba, Párizsban volt a vb. Amikor ezt bejelentettem a főnökömnek, a legkomolyabban azt mondta: Zoli, vagy vívsz, vagy tanulsz a szakmában és kutató lesz belőled. Választanod kell a kettő közül, mert ezt összehangolni nem lehet!
Már akkor is jó pár példát láttam arra, hogy a sportkarrierüket – egy-egy szerencsétlenség miatt néha kényszerből – abbahagyó élsportolók, minden segítség nélkül, az utcán maradtak. Öt percet sem gondolkoztam azon, hogy mit válasszak: a szakmát választottam.
– 1965-ben újabb mérföldkőhöz érkezik: elkezdi a doktori képzést az Állatélettani Tanszéken, majd öt év múlva doktorál sugárvédő és terápiás anyagok témájában. Hogyan esett a választás a sugárbiológiára?
– 1965-ben már úgy éreztem, hogy megpróbálhatom a doktorátust. Nagyon jó lehetőségeim voltak, tudniillik Tora akadémikus – a Babeş–Bolyai Tudományegyetem állatélettani tanára – szimpatizált a sugárbiológiával, és neki is volt egy kis besugárzó készüléke. Tehát szeretettel és barátsággal fogadott. A témaválasztáshoz nagyban hozzájárult az, hogy az akkori időkben volt egy félkatonai vagy egészen katonai részleg, amely a sugárvédelemmel foglalkozott. Ennek a vezetője felkereste a professzoromat, és együttműködést ajánlott neki, hogy a laboratóriumból nem foglalkozna-e valaki sugárvédő anyagokkal. A főnök megkérdezte tőlem, van-e hozzá kedvem, én pedig nagy kedvvel kaptam rá a témára, mert ez saját kutatási vonalam lehetett.
Lehetőséget adott arra, hogy ne csak másod-, harmadkéz legyek orvosi problémákban, hanem mint biológus önálló témát vigyek tovább. Elindultam dokumentálódni. A budapesti Joliot Curie Országos Sugárbiológiai Intézet emberei (Várterész, Sztanik és Köteles professzor) fantasztikus segítséget nyújtottak számomra. Lefénymásolhattam és hazahozhattam a legújabb sugárbiológiai könyveket – e nélkül nem hiszem, hogy sikerült volna. Országszerte – Jászvásárról, Bukarestből – jöttek hozzánk, hogy tanítsuk meg őket Budapestről behozott metodikákra.
– A doktori disszertáció sikeres megvédését követően egy évet Stockholmban tölt a Karolinska intézetben, a Rákellenes Világszövetség ösztöndíjasaként, majd 1974-ben ugyanitt vendégkutató sugárbiológia terén. De Freiburgban, majd a rendszerváltást követően Magyarországon is vendégkutató. Az 1989 előtti külföldi tudományos kiutazások során ütközött netán akadályokba?
Hát ezek nem mentem valami simán. Az igazgatóm, Ion Chiricuţă professzor engedelmével pályáztam az Eleanor Roosevelt onkológiai ösztöndíjra, amelyet minden évben húsz kutató kapott meg világszinten. Hatvanan versenyvizsgáztunk, én bekerültem az első húszba. Legalább 10–11 hónapba került, ameddig megkaptam az útlevelemet. Végső elkeseredésemben Bukarestben az Akadémián, egyetemeken mindenkitől kértem segítséget, és a végén aztán sikerült meggyőzni az egészségügyi minisztert arról, hogy megkaphassam az útlevelemet. Az ösztöndíj egy évre szólt. Nagyon sokat számított olyan szempontból, hogy úgy éreztem, egy az egyben egyenlő vagyok a svéd kollégákkal, tehát egyáltalán nem volt kisebbségi érzésem velük szemben. A baj ott kezdődött, hogy semmi egyéni ötletemet nem lehetett megvalósítani. Ráállítottak egy témára: az oxigén-effektus a sugárbiológiában. Sejteket kellett besugarazni különböző koncentrációjú oxigénbe, és a kromoszóma-aberrációk révén meghatározni az oxigénhatást. Ezt csináltam egy éven keresztül. Ezt mi, kutatók favágásnak nevezzük. De hát gyönyörű ösztöndíjam volt, gyönyörű helyen voltam, nagyon rendes kollégáknál. Mi azzal magyaráztuk, hogy ez a nyugati kapitalista hozzáállás: a főnök az főnök, azt csinálod, amit mondanak. Hát én is azt csináltam.
– Gondolt-e valaha a disszidálásra? Mert a körülmények eléggé adottak voltak hozzá…
– Megmondom őszintén, nem.
Nem gondoltam soha a disszidálásra, mert nem tudtam elképzelni azt, hogy a még élő édesanyámat egyedül hagyjam, vagy a családomat – mert akkor már nős voltam – itt hagyjam. Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat. Mert igazán nagy szó volt vívásban az, hogy volt egy időszak ’53–55 között, amikor a világ első tíz tőrvívója között ott voltam. A másik álmom – hogy orvos legyek – nem jött össze ugyan, de klinikán dolgoztam, a rutinmunkám (radioaktív izotópok felhasználása a diagnosztikában, a kezelésben) orvosi munka volt. Minden szempontból elégedett ember voltam. A politikával nem nagyon foglalkoztam, és hála a jó Istennek, nem is kényszerítettek rá. Én voltam a klinikának a kultúrfelelőse. Dzsesszkoncerteket szerveztem, festőket hívtam meg előadást tartani. Rajongott az egész intézet azért, amit csinálok, úgyhogy ezzel „megoldódtam”. Ráadásul lecke is volt számomra az, hogy egy év alatt abszolút favágást csináltam, és a főnök ötletét kellett megvalósítani.
– Több könyvet és tanulmányt szerzett, szerkesztett Ion Chirichuţă professzor úrral, aki a kolozsvári rákkutató intézet névadója. Milyen kapcsolatban álltak?
– Imádta a zenét, imádta a festészetet, gyönyörű saját múzeuma volt, tehát volt egy olyan kölcsönös terület, ahol már majdnem baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Ma is, ha arról beszélünk, hogy hogyan kell vezetni egy intézetet, őt idézem bárki számára: egy kollektívát, egy tudományos kutatócsoportot kemény kézzel kell vezetni, és nagyon jó kapcsolatnak kell lennie a vezető és a tanuló között. Chiricuţă ténylegesen egy diktátor volt, de nem olyan szempontból, hogy nem engedett az egyéni ötleteknek. Az intézetünket rengeteg külföldi professzor látogatta meg, tudniillik a ’70–80-as években az intézetünk bemutató intézet volt Romániában. A rákkutató intézetet az egészségügyi világszervezet finanszírozásából építették fel, tehát mintaintézet volt. Chiricuţă keményen megválogatta, hogy kit vesz oda fel.
– Ha egy sugárbiológus téved, annak milyen következményei lehetnek?
Nincs az a kutató, aki ne tévedne.
Előfordult velem is. Sugárvédő anyagokkal dolgozva óriási szerencsém volt, mert abban az időben nagyon nagy fegyelmet igényelt a sugárvédő anyagok problémája. Tudniillik katonai szempontból is nagyon fontos volt az, hogy esetleges atomháború esetén hogyan védjék meg a katonákat és a civil lakosságot. Egy olyan gyógyszer, amely a sugár ártalmát csökkenti, ami a sugárbetegséget gyógyítja, rendkívül fontos volt. Tehát ez a téma katonailag is ellenőrzött volt. Meg is jártuk vele keményen. Én az idegrendszerre ható anyagokkal foglalkoztam. Nagyon kevesen foglalkoztak ezzel a vegyületcsoporttal, tehát az idegrendszert stimuláló és az idegrendszert nyugtató anyagokkal. Rengeteg új anyagot szereztem a szomszédunkban lévő ideggyógyászati intézetből. Számos új bemutatógyógyszer jelent meg. Ahogy megjelent a gyógyszer, a klinika megkapta, a barátomtól pedig hozzájutottam én. Akkor jelent meg egy antidepresszáns, Antideprin volt a neve, Imipromin az eredeti neve. Én azt a gyógyszert kipróbáltam egereken – ezek klasszikus próbakísérletek. Tehát meghatározod a toxikus dózisát az anyagnak, és a toxikus dózisnál kisebb mennyiséget adsz be az egereknek. Utána besugárzol egy halálos dózist. A kontrollcsoport természetesen ott van, beteg lesz és elpusztul két hét alatt. A kezelt csoport szintén beteg lesz, de nem olyan súlyos a betegség, és egy bizonyos számú – mondjuk százból ötven – egér meggyógyul. Tehát 50 százalékos a védőhatás. Ennél az anyagnál az első kísérleteknél körülbelül 60–70 százalékos védőhatást kaptam. Ez persze nagy szó volt! A főnököm abban a pillanatban hívta az újságírókat, nagydobra verte, hogy mi felfedeztünk egy új sugárvédő anyagot, ami 60 százalékban védi az állatokat a pusztulástól. Megjelent a rádióban, sajtóban, de aztán megjelent a katonaság is, ne mondjam kik, és jól lekapták a főnökömet, hogy az ilyen dolgokat azonnal be kell jelenteni nekik! A további kísérleteket már úgy folytattam, hogy közösen csináltuk a bukaresti sugárbiológiai intézettel, amit a katonaság vezetett.
– Szakértőként hogyan élte meg a csernobili katasztrófát?
Csernobillal kapcsolatban nem volt szükség a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratórium közvetlen közbelépésére. Tudniillik a sugáregészségügyi intézet foglalkozik ezzel – tehát a levegő, a vizek, az élelmiszerek szennyeződésével. Mi közvetetten értük meg Csernobilt. Nagyon sok ember jelentkezett nálunk a radioaktív jódnak a pajzsmirigyben való felhalmozódásának problémájával. Mi annyit csináltunk, hogy elvégeztük ezeket a jódfelhalmozódási méréseket, de nem foglalkoztunk a lakosság sugárterhelésével. Ezen kívül felvilágosítást nyújtottunk az embereknek. Megtörtént a csernobili robbanás, megtörtént a felhő kimosása eső és egyebek révén, tehát rengeteg radioaktív cézium, stroncium hullott ki a növényekre, azokat megették az állatok, aztán ezen az „útvonalon” bekerült a mi szervezetünkbe. Felhívtuk a lakosság figyelmét arra, hogy hogyan lehet a kálium jodid pasztillákat használni, meddig lehet használni, meddig érvényesek. Effektíve csak tanácsokkal és pajzsmirigy-jódfelhalmozódási mérésekkel kapcsolódtunk Csernobilhoz.
– Sugárbiológusként számos elismerésben részesült. Nyugdíjba vonulásának évében, 1998-ban az MTA külső tagjának választották. Melyik elismerést tartja pályafutása megkoronázásának?
– Mindenféleképpen az MTA azon határozatát, amely alapján felvettek a külső tagok közé. Egyáltalán nem számítottam erre. Eszembe sem jutott, hogy én az MTA tagja lehessek. Azt hiszem, egyedüli vagyok az MTA történetében, aki levélben nagyon finoman megmagyaráztam, hogy a magyarországi országos intézet három igazgatója közül – akiktől tanultam – egyik sem akadémikus, így aztán hogyan lehetnék én az? Erre azt a választ kaptam, hogy a munkásságom alapján elértem a küszöböt.
A munkásságot úgy értékelik, hogy megnézik kik idéztek az irodalomban, és hogy a tudományos dolgozataid milyen impakt-faktorral rendelkeznek. Azt hiszem 50-es impakt-faktor a határ, nekem ez megvan, és az MTA biológiai osztályának akkori főnöke, Szabó István Mihály és az itteni egyetem professzora, Kiss István javasolt a kitüntetésre. Megnyugtattak, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mert elértem a küszöböt, és megérdemlem ezt a kitüntetést. Óriási megtisztelés, és magasan ezt tartom tudományos pályafutásom megkoronázásának. Bár a vívásban a világ legjobb 10 embere között voltam, tudományos téren pedig távolról sem vagyok a világ legjobb ezer sugárbiológusa között, az én számomra mégis ez a legnagyobb megtiszteltetés.
– Nyugdíjba vonulása után is tevékeny személy – például az Erdélyi Múzeum-Egyesület berkeiben. Mivel foglalkozik a visszavonult Uray Zoltán?
– Az EME közvetlenül a ’89-es események után alakult meg, és az volt a célja, hogy az erdélyi magyar tudományosságot megfelelő rangjára emeljük. Tudományos gyűléseket szerveztünk, megszerveztük a szakosztályokat. Ezek mellett népszerűsítő előadásokat tartottunk magyar nyelven. Magyar nyelven akartunk tudományos dolgozatokat írni, magyar nyelven tudományos könyveket kiadni. Ebben a mozgalomban én immár 22 éve aktívan részt veszek. Az EME természettudományi szakosztályának 8 évig voltam az elnöke, és körülbelül 12 évig vezetőségi tagja magának a mozgalomnak. Úgyhogy szívvel lélekkel ott voltam az elmúlt 22 évben, és megtettem mindent, ami emberileg megtehető, hogy a magyar tudományosságot magas színvonalon reprezentáljuk. Emellett tagja vagyok a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak (KAB), ahol vezetem a sugárbiológiai munkarészleget. Igyekszem a munkámat úgy végezni, hogy minden évben egy-két nagyon jelentős magyar tudóst meghívjunk, hogy tanuljunk tőlük tudományművelést, színvonalat és kapcsolatokat építsünk ki velük.
– Hobbijai között szerepel a zene is.
– Minden embernek a szakmája mellett van egy hobbija. Az egyik osztálytársam, jó barátom György Zsolt bevezetett a zene világába. Románia egyik legnevesebb dzsesszkommentátora és -zongoristája volt. Zsolt majdnem minden vasárnap jött a legújabb lemezeivel és magyarázta, bemutatta őket. És megszerettem a dzsessz-zenét. Nekem is körülbelül 150–200 lemezem van. Amikor egy kicsi időm, alkalmam van, felteszek egy lemezt, meghallgatom, vagy a barátaimmal meghallgatjuk.
A zene mellett a festészet is nagyon közel áll hozzám. Valahogy úgy alakult, hogy az Onkológiai Intézetben elég kevesen voltunk magyarok. És a magyar művészek – színészek, festők, grafikusok – engem hívtak fel, ha gondjuk volt, hogy „Zoli, tudsz segíteni?” Persze, hogy segítettem. Így aztán baráti kapcsolatom alakult ki a művészekkel. Gy. Szabóval, Benével nagyon jó barát lettem. Ez a barátság oda vezetett, hogy elhívtam őket egy-egy előadást tartani az onkológiára. És ma is, amikor lehet, elmegyünk kiállításokra. A könyvespolc alsó szintje csak művészeti albumokkal van tele.
– Sok-sok érem és jeles tudományos eredmény mellett tartalmaz-e a 80 év valami olyant, ami jelentősen befolyásolta az életútját és utólag másképpen döntene?
– Megismételném azt a mondatomat, hogy úgy érzem, a nagyon szerencsés emberek közé tartozom. A vívás által elértem azt, hogy bejárhattam Európát; azt a sportot, amit szerettem, magas színvonalon űztem; szakmailag is meg vagyok elégedve azzal, hogy idekerültem – igaz, szerencsés körülmények között jutottam el a sugárbiológiához. De itt is ismertté váltam, és boldog embernek nevezhetem magam.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)

Bethlen Gábor szellemisége a kincses várostól az (egri) csillagokig
97 éves korában elhunyt Dr. Árkossy Sándor
Mint hajdani tanítványa nincs szándékomban méltatni egykori igazgatónk munkásságát. Azt megteszik majd szakavatott hozzáértők.
Erre a legjobb az egri példa. Dr. Árkossy Sándor már rég nyugdíjas volt, amikor 1987-ben áttelepült a Gárdonyi Géza által halhatatlanná tett városába. Eger városa még öt évig foglalkoztatta az Egri Gyermekvárosban nevelőként. Problematikus fiatalok voltak a gondjára bízva. Talán 1991 nyarán lehetett, hogy felkerestem. A munkahelyén találtam rá. Mint hajdanán, most is nyakkendővel és kifogástalan fehér köpenyben, örömmel üdvözölt: „Még pár perc és – remélem – mehetünk!”. Bő másfél óra lett belőle, hogy elindulhattunk a Kallómalom utcai lakása felé. Mert egyre jöttek hol csoportok, hol bizalmas tanácskérésre újabb fiatalok. Mosolyogtam. Akkor már jómagam is nyugdíjas tanár voltam. Hihetetlen tapintattal oldott meg igen rázós problémákat. Mint hajdanán, most is nyugodtan, a tanítványokban mindig tisztelve az embert, vidáman, magabiztosan, hihetetlen baráti hangnemben – amely nem volt sem bizalmaskodó, sem tolakodó, – rendezte a rendezhetetlennek tűnő kérdéseket. Nem csoda, hogy Eger városa 1992-ben Comenius-díjjal ismerte el mindössze ötévi munkásságát.
A nagyenyedi Bethlen Kollégiumban tanult. Abban az időben, amikor az iskola az erdélyi kollégiumok között a legszínvonalasabbak közé tartozott. Amikor még töretlenül őrizte a Bethlen Gábor-i szellemiséget. Azt, amelyik a szolgadiák Kőrösi Csoma Sándort a tibeti–angol szótár megírására késztette. Az Őrhegy tövében lévő „kollégiumi város” (ókollégium, kiskollégium, újkollégium), a tornakertbe felvezető út elején a tornateremmel, amelynek bejárata előtt ott strázsálnak a már öreg páfrányfenyők (Ginkgo biloba), különös hangulata beívódik az ember bőrébe, vérébe, agyába. És vele együtt Bethlen Gábor szellemisége: minden körülmények között, bármi áron, tenni azt, amit tenni lehet és tenni kell! Ezt a szellemiséget még a háború utáni nehéz „kommunista évtizedekben” sem tudták végleg kiirtani: sem a kollégiumból, sem hajdani diákjaiból. Mint búvópatak, a föld mélyén is utat tört magának. Pedig akkor már rég nem élt Elekes Viktor, a kollégium háború alatti rektora, Szabó Mihály, a gimnázium igazgatója, Csefó Sándor, a Tanítóképző igazgatója, és már nem rázta Magyari bácsi a kollégium messze szóló csengőit, amely után a fél város igazította a „pontos időt”.
Következtek a kolozsvári évek. Kevesen tudják, hogy 1948-ban, az úgynevezett „tanügyi reform” után, a Kolozsvári Református Kollégium igazgatója dr. Bodor András igazgató és dr. Árkossy Sándor, aki akkor aligazgatói tisztséget töltött be, a kollégium kegytárgyait (többek között három úrvacsorai kelyhet, 4 db. gyönyörű úrvacsorai terítőt stb.) jegyzőkönyvileg átadták a Belvárosi Református Lelkészi Hivatalnak. Mivel László Dezsőt már 1947-ben koholt vádak alapján letartóztatták és elhurcolták, az átvételt Nagy Jenő és Csutak Csaba látta el kézjegyével. Ezt, – abban az időben – „kidriblizni” bizony csak sok bátorsággal és megfontoltsággal lehetett. Akkor a mindvégig helytálláshoz, a „tenni, amit kell” igényelte kitartáshoz valóban Bethlen Gábor szellemiségére volt szükség.
A „tanügyi reform” után kinevezték a volt Kolozsvári Református Kollégium igazgatójának. Minden diák örvendett ennek – bár el voltunk foglalva az egymással való ismerkedéssel. A két XI. osztály úgy született meg, hogy a „refektől” és a „piariból” a két osztályt megfelezték, és a „feleket” összecsapták. Egy napon arra ébredtünk, hogy Braver Samu angol tanár, összehívatott a rajzterembe és rövid szónoklattal a tanulók tudomására hozta: „Közlöm az elvtársakkal, hogy a megyei pártbizottság kinevezett igazgatónak. Mától mindenki »igazgató elvtársnak« szólítson!” Hangos felhördüléssel távoztunk. Egy 50 lapos iskolafüzetbe, az akkori kommunista diákszövetség (U.A.E.R.) titkára és titkárhelyettese végigjárták az osztályokat, és minden diák (a hiányzókat leszámítva) gondolkodás nélkül aláírta abbeli kérelmünket, hogy azonnal hozzák vissza az igazgatónkat, kérésünket mintegy 15 pontba foglalva indokoltuk. Aznap délben az „ifjúsági szervezet” részéről egy delegáció el is vitte a megyei pártbizottsághoz. Azt hiszem, életemben sohasem láttam annyira meglepődött párttitkárt. Két nap múlva hivatalosan visszahozták dr. Árkossy Sándort, igazgatónak. Fennen hangoztattuk, hogy az egyetlen iskola, amely anyagilag is talpra állt. Indoklásaink között olyanok szerepeltek, hogy a mi iskolánk az egyedüli egész Kolozsváron, ahol egyetlen diák sem dohányzik a líceum területén. Ez akkor hihetetlennek tűnt és ezt igazi pedagógiai fogással, fenyegetés vagy büntetés nélkül érte el. 1950-ben érettségiztünk. 62 éve! Az osztálytársak alig egy negyede él, együtt koptunk ki az időből. Az évtizedek során, Árkossy igazgató úrból lassan Sándor bátyánk lett.
A kollégiumban, amit átkereszteltek „2. számú fiúlíceumnak”, a „vityin” (ma étkezde, menza, kantin stb. a neve) állandóan „jó” volt a koszt (az akkori körülményekhez képest, hiszen 1948-ban sokan haltak éhen országszerte). Ezt ügyes gazdálkodással érte el. Disznókat tartott az ételmaradékokkal, zöldség- és burgonyahéjakkal, a disznókat saját maga, személyesen vágta le (kitűnően értett ahhoz is). Így a ballagáskor ingyen vacsorát kaptunk mindannyian, a tanárokkal együtt. Gondoljuk el: alig öt évvel azután, hogy 1945-ben „kitört” a béke. Amikor még mindent fejadagra („jegyre” vásárolhattunk). Pár év múlva mégis áthelyezték a Brassai Sámuel Elméleti Líceumba. Ott is arról volt híres, hogy nagyszerű gyakorlati érzékkel azonnal leült és kiszámolta, hogy mi lehetséges. Élvezetes óráin még az olyanok is figyelgettek, mint Szakács Lajos, aki akkor már balkáni bokszbajnok volt a súlycsoportjában.
1949-ben egy autószerencsétlenség miatt hosszú ideig kórházban voltam Abrudbányán, ahol rászoktam a cigarettázásra. (Dr. Borzeát, a Kolozsvári Orvosi Fakultáson a sebészet professzorát politikailag megfúrták és egyik napról a másikra Abrudbányára száműzték. Nagy szerencsémre. Kitűnő sebészként, megmentette a bal karom.) Árkossy tanár úr éppen az ipari növények termesztéséről beszélt, amikor odavetette: „A hazai dohánytermesztés eredményeiről pontos adatokat Attila fog szolgáltatni nektek!” Az acéltermelés során Uray Zolitól azt tudakolta, hogy milyen acélból készülnek a tőrben és párbajtőrben alkalmazott pengék. Pontosan tudta, hol, mikor és milyen eredménnyel versenyzett. De ezt jószerével mindenkiről elmondható volt. Pontosan értékelte mindannyiunk erényeit, hibáit. A Bethlen Kollégium és a Kolozsvári Református Kollégium tanáraitól több pedagógiát tanultam, mint sok fejtágító előadáson vagy kurzuson. Szerencsés halandókként kezdtük az életünket. Olyan tanáraink és igazgatóink voltak, akik puszta személyiségükkel is nevelni tudtak. Nehéz idők jártak, de mindig élt bennem a sanda gyanú: nem igazán tudtuk őket túlszárnyalni.
Sándor bátyánkat különösképpen érdekelte a csillagászat. Sohasem mertem neki bevallani, hogy mindig titkos vágyam volt e témakörrel foglalkozni. De az élet rövid. Sok álom megmarad álomnak. Talán Ő, valahol a hadak útján, Csaba királyfi csillagösvényén, az Egri Csillagok hűségével, egy szorgos, helytálló élet nyomán messze illan a kék ég végtelenjébe.
az 1950-ben érettségizett hálás tanítványai nevében
Horváth Attila
Szabadság (Kolozsvár)

„A maximumot kaptam az élettől…”
Interjú a 85. születésnapját ünneplő dr. Uray Zoltánnal
– Mind a vívásban, mind a szakmámban a maximumot kaptam az élettől. Fiatal fejjel, sportolóként bejárhattam a világot, munkámban pedig megint óriási szerencsém volt, mert olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akiktől rengeteget tanultam. Igaz ugyan, hogy nem lettem orvos, de megvolt a lehetőségem arra, hogy orvosokkal dolgozzam együtt. Annyi remek emberrel találkoztam, annyi jót, barátságot és segítséget kaptam, ami miatt nagyon szerencsésnek érzem magam – vallja dr. Uray Zoltán sugárbiológus, olimpikon, a román tőrvívó válogatott egykori tagja, aki ma 85 éves. Beszélgetésünk során arról faggattuk a tudományos és sportteljesítményeiről jól ismert Kolozsvári kutatót, hogy kikre emlékezik vissza szívesen, kiknek volt meghatározó szerepe életútja, szakmai pályafutása alakulásában.
– A német elemibe írattak be 1938-ban, amely nagyon szigorú iskolának számított. Jó volt indulásnak, fegyelmet, pontosságot tanulhattam. Ebből az időszakból a Szabó-házapárra emlékszem vissza szívesen, akik hihetetlenül jó pedagógusok voltak. Szép emléket őrzök az elemi iskoláról egészen a negyedik osztályig, amikor azonban lecserélték a régi tanárokat, tanítókat fiatal, jól beszervezett hitleristákra. Szerencsére Horthy Miklós megmentett, hozott egy rendeletet 42-ben, hogy a magyar és román gyerekek csak magyar vagy román tannyelvű iskolákban tanulhatnak. A negyedik elemi végén átkerültem a Református Kollégiumba, ahol remek tanáraim voltak. A fiatalabbakkal, főképp a biológusokkal, kémikusokkal később jó barátságba kerültem. Olyan emberekkel, mint Árkossy Sándor, Nagy Géza, Szabó József és Szabó Zsigmond.
Mindig az egészségügyben akartam dolgozni, az volt az álmom, hogy orvos lehessek. Fel is vettek a Marosvásárhelyi orvosi egyetemre, de néhány hónap múlva életbe lépett egy rendelet, amely szerint a kulák és kisiparos gyermekeket el kell tanácsolni. Édesapámnak akkor 8-10 embert foglalkoztató asztalos üzeme volt, ezért kizsákmányolóként kezelték, engem pedig kirúgtak az orvosiról. Ekkor tértem vissza Kolozsvárra. Nagyon sok szerencsés fordulatot köszönhetek a vívásnak, sikereimnek. Akkor például a Kolozsvári egyetemi sportklub főnöke segített bekerülni a Bolyai Egyetem természettudományi karára. Később ugyancsak a vívókat nagyra értékelő főnököm révén kerültem Holán Tibor radiológus professzorhoz, aki 1959-ben létrehozta Kolozsváron a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumot, amelynek 27 évesen a legfiatalabb munkatársa voltam.
A Kolozsvári onkológiai intézetben összehasonlíthatatlanul jobb munkalehetőségek voltak, ezért ott szerettem volna dolgozni. Holán professzor döntésemet jól fogadta, csak egy kikötése volt, hogy tanítsak be valakit magam helyett. Így került helyemre Imre István tehetséges biológus, aki fél év alatt beletanult a szakmába, én pedig továbbálltam. Imre István most ment nyugdíjba a stockholmi Karolinska Egyetemről. Az onkológián töltött munkaéveim alatt nekem is volt lehetőségem stockholmi ösztöndíj megpályázására. A Karolinksán dolgoztam egy évet, majd később egy félévet szintén sugárgenetika szakterületen. Az onkológián is hihetetlenül jó közösség alakult ki. Bár Ion Chirichuţă, az akkor igazgató egy diktátor volt, mindig kiállt az embereiért.
Nagyon sokat körmöltünk, rendszeresen tájékozódtunk a Kolozsvári egyetem könyvtárában fellelhető külföldi tudományos folyóiratokból, a nagyvilágban elért kutatási eredményekről. Az idegrendszerre ható gyógyszerek sugárbetegség elleni hatékonyságát vizsgáltam, akkor ezzel senki nem foglalkozott. Az onkológia mellett volt az ideggyógyászat, ahol az egyik barátom dolgozott. Neki szóltam, hogy valami új gyógyszerekkel való kísérletezés érdekelne. Akkor jelentek meg az antidepresszív gyógyszerek, olyan sikerem volt a tesztelésükkel, amit álmomban sem gondoltam volna. Az antidepresszánsokkal kezelt besugarazott egerek 50-60 százaléka megbetegedett majd felgyógyult, míg a gyógyszerrel nem kezelt állatok belepusztultak a halálos sugárdózisba. Később Lazányi Endre híres genetikus is hozzám fordult azzal a feltételezéssel, hogy a szulfamidok egy csoportja sugárvédő. Ezt is leteszteltük és sikerrel jártunk. Meg kell mondanom, nagyon sok szerencse kell mindenhez, nem elég a szorgalom és a kitartó munka.
DÉZSI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)

„Kultúr”-emlékek
A könyveknek (és színdaraboknak is) megvan a maguk sorsa vagy utóélete. Emlékek a 700 éves Kincses Városból. Egy város, ahol két operaház és magyar ifjúsági könyvtár is volt a lázas 50-es években, ahol boldog gyermekkoromat tölthettem. (Ma már csak azzal dicsekedhetnék, hogy Mátyás király „falumbeli”.)
A vékony aranykeretes szemüveget viselő könyvtáros néni a Malinovszkij téren, a magas kőalapon álló kis tank szomszédságában előveszi kartotékomat és beküld a polcok közé: válassz magadnak egy új Verne Gyula-könyvet. Igen, mi Verne Gyula (és nem Jules Verne) piros könyvein és barna kenyéren nevelkedtünk, és az egykori Unitárius Kollégiumban, az „Unitereknél” váltunk emberré. Tudós nevelők tanítottak emberségre, s ha néha dr. Árkossy Sándor, dr. Mikó Imre, dr. Heinrich László, dr. Ősz Dénes vagy dr. Váczy Margit nevét emlegeti a hálátlan utókor, büszkén mondja a 60 éve érettségizett 14 diák a 33-ból: tanítványaik voltunk. Fejér Miklós, „az oszi” az irodalom szeretetét, a hűséget oltotta belénk. És mi a sorsa a jó nevelőknek? A könyveknek? Ugyanaz. Az egyik a Csatornánál csákányol, a másik laboráns lesz egy kolozsvári üzemnél, a másik kis faluba ingázik… És kedvenc olvasmányaim? A Táborozás a Balatonnál című a kályhában landol, címlapján kis hajót építenek a cserkészek és leventék, árbócán háromszínű kis lobogó, ez minden bűne; Ignácz Rózsa: Anyanyelve magyar című munkája is tűzhalált szenved, de R. Haliburton puhakötésben megjelent munkája, a Varázscsizmában a föld körül is máglyára kerül, az utolsó orosz cár családjának kiirtását is leírta. (Hogy egy elefánt hátán átkelt az Alpokon Hannibál nyomában, az még megbocsátható volt, de az a fejezet, ahol egy védtelen család három gyerekkel együtt, ítélet nélkül a bolsik áldozata lett, az már nem.) Veszélyes volt ’45 után ilyen könyveket otthon tartani…
És a Sétatér elején, a Szamos partján megbúvó magyar színház, mennyi emlék, mennyi élmény, ahol tanárainkkal is találkoztunk, és nekik is ünnep volt az előadás, legjobb ruhájukat vették fel… 1953… általános gyász a népi demokráciákban, a társulat végre megint műsorra tűzi az Úri murit, s amikor (talán Márton János?) Csörgheő Csuli szerepében, sírva bejelenti, hogy „Megdöglött a nagy kan”, csak a kisgyerekek mernek kacagni… 1957 vagy 1958 szeptemberében évfolyamtársam színházba invitál, házigazdájának bérlete van, és nem mennek az előadásra. Megyünk, az Optimista tragédia a cím. A nézőtéren „becsengetés után” csak az első két sor telik meg, a padsorok között bevonul egy forradalmár tengerészcsapat, zászlót lengetve, vezeti őket a bőrkabátos komisszárnő, a színpadon megfordulnak, felnéznek az üres páholyok és hátsó széksorok felé, és kiáltják: Hogy ez a sok-sok ember ilyen boldog, az mind a mi munkánk, harcunk eredménye… A szünetben kollégám „köhögni” kezd, és kivezetem, az első gesztenyefa alatti padon kinevetjük magunkat, és megállapítjuk, hogy a nézők azok voltak, akik nem mertek otthon maradni és mi ketten. (Ha jól emlékszem, akkor H. Bisztray Mária, Bara Margit, Flóra Jenő, László Gerő, s mintha Dorián Ilona alkották a csapatot, többek között ők sem lehettek mindig „némaleventék, tacskók vagy lirkirályok…”, Júliák vagy Rómeók.) A zenés színpadot párhuzamosan hódítottuk meg, s a kezdet nem is lehetett más, mint Dunajevszkij: Szabad szél c. műve, a Duli-duli-duli-t sokáig énekeltük, igaz, csak szünetben, és az Ezért aztán leginkább, iszunk egy kis pálinkát c. valódi tengerészdal is sokáig volt „műsoron” a kisdiák-kórusban. (Pár éve egy tévéműsor szerkesztője mesélte, hogy Budapest felszabaDULÁSA után nem sokkal Kodály Zoltán találkozott a szovjet őrnagyi ruhában feszítő Dunajevszkijjel, és csodálkozva kérdezte: Dajcs, maga mit keres itt? (A Wikipédia nem igazolja ezt az anekdotát.)
A komoly, nehéz zene első darabja részemre a Hunyadi László volt, s amikor az első felvonás végén férfikórus énekelte a Meghalt a cselszövő, nem dúl már rút viszály (Allegro non tanto), akkor a 3-as páholyból jól láttuk, sokan felkapták fejüket az ismerős dallamra (ami később Hunyadi-induló néven is forgott). Otthon tudtam meg, hogy a SZER hetente csúfolódó versikét énekelt erre a dallamra, hallgatása pedig a rádióhoz hajolva, bezárt ajtók-ablakok mellett történt. (Azt már más mesélte, hogy 90 legelején ennél a dalnál a tömeg felállva, tapsolva énekelt a színészekkel együtt: „Meghalt a cselszövő…”) A 60. érettségi találkozó után taxi visz a Házsongárdi temető felé. Mondom a gépkocsivezetőnek, hogy ’56-ban végeztem a Brassaiban. Ő is ott végzett, mondja, de ő ’56-ban született. Íme, még egy ’56-os Kolozsváron.
Szathmáry János, Kolozsvár–Gyergyószentmiklós
Hargita Népe (Csíkszereda)

Tanár úr kérem… – 40 éve hunyt el dr. Mikó Imre
Talán az 50 éves érettségi találkozónkon mondta a jogász végzettségű Tokay Gyuri: azt, hogy ő 90 után miniszter lehetett, 90%-ban középiskolájának, a későbbi Brassainak köszönheti. Igaza lehetett, OSZTÁLYUNK adott a kincses városnak két irodalmárt, akik joggal bekerültek a Ki-kicsoda a magyar irodalomban? c. gyűjteménybe, politikust, aki egyetlen magyarként nagykövet lehetett a balti államokban, de öt orvos, három-három tanár és mérnök, hídépítő, katonatiszt, üvegtechnikus, jogász, TV-doktor, vegyész is „kikerült” a „33”-ból, akik „velem jártak”. Balló Zoli jó pár társával együtt nem végzett főiskolát, de mint bábos és pantomimszínész bejárta Európát, és valamennyien dicsőséggel vitték tovább Brassai Sámuel szellemét, nevelőink tanításait. (Ha igaz, a legutóbbi „névsorolvasásnál” még 13-an éltünk a nagy tervekkel, világhódításra készülő 16-17 évesekből.)
És mi kellett ehhez? Az, hogy az alma ne essen távol a fájától és az alma materétől, a „tápláló anyától”. Az alma mater jeles tagja volt Árkossy Sándor tanár úr, a tudós-pedagógus és főleg emberi tanári karnak, őt is egy időre letiltotta a hatalom a katedráról. Csak 61-62 éve volt, amikor tanárjelöltek (szótárunk szerint tanártojások) jöttek tanítani iskolánkba. A földrajz szakos tanár úr jelezte előzetesen, hogy egy beszédhibás jelölt tart órát aznap, viselkedjünk rendesen. Olyan rendes-összetartó ritkán volt az osztály, a X. B, mint akkor, feleléskor mindenki remekelt, még azt is elmondtuk, ami a könyvben nem volt benne, még azt is, hogy Madagaszkárnak Benyovszky Móric személyében magyar kormányzója (vagy királya?) volt. A új lecke leadásánál pókerarccal követtük a friss ismereteket, az apróbb beszédhibáknál tilos volt a mosoly… Még volt abban az időben próbatanítás, román irodalom óra után az egyetemi tanár elismerte, hogy tudunk annyit, mint a román osztályok (igaz, Sinka Zoltánnál nem volt pardon). Emlékezetes az a próbatanítás, amikor a túlbuzgó ifjú hölgy egy pisszenés miatt három társunkat kiküldte az osztályból. Ránéztünk Tokay Gyurira, ő intett, és mi megleckéztettük a „pittyogó tanártojást”, feleléskor a passzív rezisztencia módszerét alkalmaztuk, hiába hívta ki a hölgy a napló szerinti legjobb tanulókat, ők igyekeztek a legbutább válaszokat adni. A kalapot az akcióra egy hangos ásítás tette fel, a vallatásnál, ami nem volt a legsportszerűbb, már az igazgatónkat akarta az inkvizítor behívatni, amikor a hátsó padsorokban elhelyezkedett egyik tanárjelölt kolléga jelentkezett mint tettes. (Nem tudom, hányassal jutalmazták a pedagógiai érzékkel nem rendelkező jövendőbeli tanárnőt…)
A nyár közeledtével, amikor a Kossuth Lajos utcában zöldelltek az út menti fák és nyitott volt az ablak, Árkossy tanár úr elmondta, hogy amikor a „refeknél” igazgatott, az évzáró banketten ő is kapott egy nótát diákjaitól – a Kár volt összeveszni veled… kezdetűt –, az a tanár pedig, aki év közben diákjainak év végi kirándulást ígért a jó tanulásért, az a Hazugság volt minden szavad elejű nótát kapta a rögtönzött énekkartól.
Dr. Heinrich László, a tudós fizikus-vegyész, az első, azaz a tízéves érettségi találkozónkon, amikor még szinte az egész osztály jelen volt, „szomorúan” állapította meg: Csak a diákok öregedtek, mert tíz évvel ezelőtt a tanárok már akkor is öregek voltak. Amikor a tanár úr minden órája előtt megjelent a Fizikumba vezető „titkos ajtóban”, akkor Edisont láttam magam előtt, a Merlo Park varázslóját. A „tisztogatás” őt is elérte, egy nagy kolozsvári gyár megbecsült laboránsa lett.
Fejér Miklós, szeretett osztályfőnökünk, aki szintén tett egy kis „vidéki kitérőt” Szucságon, nem volt nagyon boldog, hogy páran elhagyták Szép Erdélyországot, idézhette volna Kányádi Sándort, amit válaszként adott egy borúlátó megállapításra: Kivándorolt az erdélyi értelmiség színe-java. A székely költő szerint a színe lehet, de a java itthon maradt. Fejér „Miki”, az oszi ’66-ban így üdvözölt minket: Örvendek, hogy ti újra a padban, én újra a katedrán. Humoros megjegyzéseit általában az irodalomból vette.
A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Ez lett volna dr. Mikó Imre sorsa, ha nem ismerte volna az öreg halász, Santiago mondását: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék”. Elsőéves főiskolai hallgatóként, 1957-ben egy délután hallottam volt osztálytársamtól, aki későbben altatóorvos lett Vásárhelyen, hogy Mikó tanár úrral kollégák lettek a Nagy könyvesbolt raktárában, ez volt a tízévi orosz nyelv oktatás jutalma. Később láttuk tanárunkat könyvcsomagokat cipelni a Lábas-házig és estefelé vissza. Majd az Egyetem utcai könyvesboltban lett elárusító… Egy kolozsvári újságíró akkor írta róla, dr. Mikó áll a pult mellett és ír… Akkor születhetett A bércre esett fa, Az utolsó magyar polihisztor és A szülőföld szerelmesének története.
Bölöni Farkas Sándor, „a székely, aki felfedezte a demokráciát”… Életének leírása több kiadást is megért, Brassai Sámuelről száz történetet gyűjtött össze a TANÁR ÚR, dedikált példánya könyvtáram féltett kincse 1971-ből, a legnagyobb székely, Orbán Balázs életének regénye csak 2011-ben láthatott napvilágot, addig őrizte a család az értékes kéziratot. Érdekes helyzet, egy szimpatikus tanár és egy gyűlölt tantárgy együtt. Csehov, Dosztojevszkij, Gogol, Puskin, Tolsztoj vagy Csajkovszkij ismerete előtt nekünk az orosz egyet jelentett a szovjet katonával, „a ruszkival”, azzal, aki elvitte a nagymama utolsó malacát és vodkával átitatva lelőtte nagynéném férjét. A kötelező anyagon kívül, amiből mára már semmi sem maradt, emlékszem arra, hogy a Háború és béke megírásakor Tolsztoj felmérte a borogyinói harcteret, és a Nagy Péter film bemutatója után megtudtuk ugyanabból a forrásból, hogy a cár néger hajóinasa Puskinnak volt a nagyapja.
Amikor a magyar Nobel-díjasok „titkát” kerestem életrajzukban, egy közös dolgot találtam, valamennyinek diákkorában szülei biztosították a kísérletezés lehetőségét, az otthoni labor felszerelését, és megkeresték számukra a legjobb iskolákat, tehát ALMAFA és ALMA MATER… Igen, Család és Iskola.
Szathmáry János, Kolozsvár–Gyergyószentmiklós
Hargita Népe (Csíkszereda)