Újabb részletet közölt a lap Katona Szabó István A nagy hazugságok kora című önéletírásból. Romániában az 1940-es évek végén a leszámolások folytatódtak, több írót elhallgattattak, illetve üldöztek. A magyar irodalomban hasonló volt a helyzet, ismertek voltak főleg Méliusz József kirohanásai, aki szerint még Sinka Istvánt is ki kell ebrudalni Erdélyi Józseffel együtt az irodalomból. Méliusz Kodolányi János, Németh László, Szabó Lőrinc művei indexre helyezését is helyeselte Szabó Dezsővel és Nyírő Józseffel együtt. Bözödi György meghurcolásának Katona Szabó István is tanúja volt Kolozsváron. A „szelektálók” között jeleskedett Földes László is, aki féltette Nyírőtől, de általában a népi íróktól a magyar olvasókat, Földes ekkor az Állami és Irodalmi Kiadó kolozsvári szerkesztőségét vezette. Mint marxista esztéta, az Andreeseu Intézetre nevesített egykori Magyar Művészeti Intézetben tartott előadásokat. Ebben az időben a nagy román költő, Tudor Arghezi cipőfűzőt árult Bukarestben. Sadoveanut kiáltották ki a román irodalom legjelentősebb alakjának. Sadoveanu halála után, a Sztálin halála utáni „olvadás” idején vették elő Arghezit, beültették egy írószövetségi kongresszuson ünnepélyesen az elnökségbe azok, akik, addig gyalázták. Arghezi anyja magyar volt, de görcsösen igyekeztek, nehogy a közismert Eminovics-Eminescu után kiderüljön, hogy a XX. század legnagyobb román költője nem tiszta román. József Attila pedig maga írta: „apám félig székely, félig román vagy talán egészen az”, de ez benne van minden magyar iskoláskönyvben, és senkiben nem okozott kisebbrendűségi érzést a magyar kultúra vagy a költő értékével kapcsolatban. /Katona Szabó István: A felszámolások folytatódnak. Részlet A nagy hazugságok kora című önéletírásból. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 2./

A kolozsvári Polis Kiadó a könyvvásáron
Dávid Gyula, a kiadó vezetője nyilatkozik lapunknak: – Az idei könyvvásárra a következő kiadványokkal jelentkezünk: Csőgör Lajos börtönévei (1949-1955).Összeállította és a bevezeté visszaemlékezést írta Csőgör István. Benkő Samu kíséré tanulmányával, DVD-melléklettel. Csőgör Lajos professzor, a Bolyai Tudományegyetem első rektora, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet professzora, a második világháború utáni évek romániai magyar közéletének kimagasló személyisége 1949-1955 között egy utólag meghozott adminisztratív ítélet következményeként, majd egy hazaárulási per vádlottjaként hat évet töltött különböző romániai börtönökben. 1994- ben készült vele az a nagyszabású videointerjú, amelyből a börtönéveit visszaidéző, mintegy két órát kitevő rész olvasható ebben a kötetben (és tekinthető meg a mellékelt DVD-lemezen). A kötet végén néhány alapdokumentum fakszimilében is megtalálható.
Másik könyvünk bizonyára nagy sikernek örvend majd. Az Estharangok. Dsida Jenő vallásos versei Deák Ferenc grafikáival jelent meg. Dsida Jenő költészetének egyik meghatározó témája a hit, a valláshoz és annak örök értékeihez való kötődés. Éteri és mégis emberi ez a viszony az Örökkévalóval, s közöttünk való létének földi jelképeivel: a templommal, a harangzúgással, a szentekkel, akik egyfajta hidat képeznek számunkra a Feléje való törekedésünkben. Jelen kötetben Dsida 38 verse olvasható, ezek közül került ki az a 19, amelyek a grafikust a gondolatokat kifejező alkotásokra ihlették. A kivételes gonddal készült kötettel a Polis Könyvkiadó a 75 éves Deák Ferencet is köszöntötte. Lőrinczi László: Az alázat ünnepei című, válogatott műfordításokat tartalmazó könyve kétnyelvű kiadás. Egy gazdag és termékeny műfordítói pálya "névjegykártyája" ez a kötet, amelyben a ma kilencvenkettedik éves, Szardínia szigetén élő szerző tizenegy költőt szólaltat meg magyarul: olaszokat, franciákat, angolokat, spanyolokat, románokat, versenyre kelve nemegyszer ismert és elismert költő- műfordítótársakkal. A kötetben Giacomo Leopardi, Giuseppe Ungaretti, Salvatore Quasimodo, Filippo Tomasso Marinetti, Cesare Pavese, Guillaume Apollinaire, T. S. Eliot, Edgar Allan Poe, Federico Garcia Lorca, Tudor Arghezi és Mihai Eminescu eredeti költeményeit is megtalálja az olvasó. A kötetet Soó Zöld Margit négy grafikája gazdagítja. Az én vándorlásom. Horváth István emlékezete. Szerkesztette Nagy Pál. Egy évvel ezelőtt emlékezett meg írótársadalmunk Horváth István születésének centenáriumáról. Magyarózdon született és 1977-ben Kolozsváron hunyt el, tragikus körülmények között. "A paraszti mikrokozmosz mélyrétegeinek súlyos örökségével indult el" – írja róla Nagy Pál –, dél-erdélyi falujából, menekültként, s "a népi ihletettség tiszta forrásaitól félre nem kanyarodva, változó világunk sokasodó, bonyolult jelenségeit" megértve és költőileg birtokba véve vált a 20. századi magyar irodalomban méltán számon tartott költővé, elbeszélővé és múltba tűnő faluja százados értékeinek monografikus megörökítőjévé. A kötet – gazdag képanyaggal – életét és írói pályáját eleveníti fel esszéken, kritikákon és kortárs visszaemlékezéseken keresztül. Cseke Gábor: Szerpentin vándora című könyve "szigorúan válogatott verseket" tartalmaz, melyeket a költő 1967 és 2010 között írt. Cseke Gábor tavaly megjelent önéletrajzi vallomása, a Jelentések magamról tanúsította már, hogy a szerző kegyetlenül szigorú tud lenni önmagához. Mostani könyvében több mint 40 év költői termését teszi hasonlóan szigorú mérlegre. Ennek az önvizsgálatnak az eredménye a mostani karcsú kötet, amelyet a Szürke rímek című ciklus zár (illetve annak a 199-ből "életre ítélt" 80 darabja). "Legyen a Szerpentin vándora – írja ő maga a bevezető ajánlásban – eddigi költői tévelygéseim felvállalt summája. Igaz, a többit is én magam írtam, nem tagadom meg őket, de már nem kérkednék velük." Egyed Péter: Szellem és környezet című kötete filozófiai esszék és tanulmányok gyűjteménye. A szerző, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem filozófiaprofesszora 2003 óta írott esszéit, tanulmányait foglalta be ebbe a kötetbe. "A könyv – írja ő maga – négy nagy szerkezeti egységre tagolódik, amelyekben megjelenik az alapfilozófiai kutatás, az emberrel és a (biztonságos vagy szétesett) világával kapcsolatos tematika, a szabadság (ezúttal főleg a belső dimenzió felől) és a liberalizmus kérdésköre, végül pedig a magyar filozófia problémái." Álláspontja szerint – N. Abbagnano véleményét osztva – "a filozófiatörténet értelme nem önmagában van, szellemi haszna az, ha a legnagyobbak érveit és gondolkodásmódját megértve, azokat a mi gondolkodásunk elemeiként is hasznosítani tudjuk."
Az utóbbi öt kötetet november 11-én, csütörtökön 17 órakor, a Bolyai téri unitárius egyházközség felújított tanácstermében mutatja be Gálfalvi Zsolt és Dávid Gyula. A jelen lévő szerzők a bemutató keretében dedikálnak. Csőgör Lajos börtönemlékezéseinek könyvét 12-én, pénteken 18 órakor a Kultúrpalota nagytermében, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerészettudományi Szakosztályának emlékülése keretében mutatja be dr. Feszt György.
(bölöni) Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Lőrinczi László
Életének 92. évében, Olaszországban, Szardínia székvárosában, Cagliariban vasárnap elhunyt Lőrinczi László. Az erdélyi magyar költő, író, műfordító, szerkesztő Pusztacelinán született 1919. január 21-én. Tanulmányait Segesváron és Kolozsváron végezte, ahol jogi diplomát szerzett. 1946-tól fél évszázadon át Bukarestben élt és dolgozott.
Sokoldalú egyéniség
„Első írásait az Ifjú Erdély és az Erdélyi Helikon közölte. Irodalmi munkássága sokoldalú: írt verseket, regényeket, színműveket, útinaplókat, esszéket, visszaemlékezéseket. Nevét útinaplói – Itáliai napok, Lépések visszhangja, Hazatérés Lucaniából – tették ismertté az olvasóközönség körében, melyet az Utazás a Fekete kolostorhoz című könyve tetézett – foglalta össze lapunknak Bántó István újságíró, műfordító, Lőrinczi barátja. – Regényei – Sárból vétettél, A Rhapsody fedélzetén, Szomszédok, „Csak a szerelem sújtson” – a huszadik század égető emberi sorsproblémáit példázzák.”
Bántó hozzátette: rendkívül szerteágazó műfordítói tevékenysége is. „Műfordítóként prózát és verset egyaránt magas művészi színvonalon tolmácsolt Mihai Eminescu, Mihail Sadoveanu, Giuseppe Ungaretti, Tudor Arghezi, Ion Slavici, Salvatore Quasimodo, George Călinescu, Matei Caragiale, Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese műveiből” – fogalmaz Bántó, aki szerint legszebb versfordításait Az alázat ünnepei című, kétnyelvű antológia tartalmazza. A fordító mindenkor kiemelkedik a könyvtárhoz kötött muviségből, közvetlen személyi kapcsolatot teremtve felkutatja a szerzők életkörülményeit, s így tolmácsolása szinte a baráti megjelenítés erejével hat, például Arghezi és Sadoveanu bemutatása esetén. Irodalmi kitekintése olasz fordításaival szélesül ki: Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese, Salvatore Quasimodo verseit, Leonardo Sciascia regényét tolmácsolja. Hozzájárul ehhez az Alberto Moravia, Vasco Pratolini, Carlo Levi, Luigi Pirandello műveinek hazai magyar kiadásaihoz írt irodalmi értékeléseinek sorozata.
Kuncz szerelmese
Esszéit, visszaemlékezéseit gyűjtik egybe az Üzenetek Erdélybe, A négylevelű vándorbot, a Zöngés napló és a Második napló című kötetei.
„Az Üzenetek Erdélybe című kötet tanulmányaimat, írásaimat tartalmazza. De felvettem néhány régit is, amelyet érdekesebbnek tartok. 1987-ben jelent meg a Közvetítő című könyvem. Abból vettem át egy-két írást. Például a Mit tudunk észtül? – amely az észt irodalomról szól. Vagy a Babits, a regényíró-t. Hasonlóképpen felvettem A mallorcai cseppek-et, a Mallorca-szigetén tett látogatásomról szóló írást, amelyben George Sand és a Chopin nyomában jártam. Ez az Utunkban jelent meg. Újabban pedig egyik teljesítményemnek tartom, hogy újra lefordítottam Edgar Allen Poe A holló című híres költeményét, amelyhez terjedelmes fordítói jegyzetet is írtam. Ez is megérdemli a nyomdafestéket” – magyarázta Lőrinczi az Új Magyar Szónak 2009-ben adott interjúban. A beszélgetés során elárulta: a leginkább szeretett színházi darabja a Fekete kolostor történetéből kiinduló A szökés. „Kuncz egyénisége nagyon közel állott hozzám” – vallotta az interjúban Lőrinczi, akinek írásait az Új Magyar Szó Kisebbségben című melléklete is közölte.

Új Magyar Szó (Bukarest)

Magányból – az örökkévalóságba
Lőrinczi László halálára
2011. december 18-án, életének 93. évében Settimo San Pietróban, Szardínia szigetén elhunyt Lőrinczi László.
A gyászjelentő minden fájdalmat magába rejtő, száraz mondatai egy sokoldalú, termékeny írói pálya lezárását adják hírül.
Hogy ki volt ő, azt talán legjobban egyik közeli barátjának, Bántó Istvánnak egy nem is olyan régi születésnapi jellemzését idézve mondhatjuk el:
 „Csöppnyi derűvel, szívesen mondogatta magáról, hogy ő tulajdonképpen az irodalom napszámosa. Amikor először hallottam tőle ezt a ma már divatja múlt kifejezést, sehogy se fért a fejembe, hogy ez az elegánsan öltözködő, szigorúan pedáns, kimért, udvarias úriember napszámosként görnyedezzen akár irodalmi művek kimunkálásában. Pedig ezt tette. Könyvkiadói, majd szerkesztőségi munkája utáni szabadideje lett az ő irodalmi műszakja. Itt lelte igazi örömét az alkotásban a szépség parancsának engedelmeskedve, itt töprengett, vívódott irodalmi művei szárba szökkenésén, művészi megformálásán, dolgozott a maga megszabta igényességgel, felelősséggel. Tehetsége közismert nagy műveltséggel párosult, hitt az irodalom gondolat- és érzésformáló hatásában, elkötelezettje volt az író közösségi szolgálata eszméjének. Írói műhelyének légkörét mindezek együttes hatása alakította, ami aztán kifejezést nyert szépirodalmi munkásságában.”
1919. január 21-én született a Szeben megyei Pusztacelinán. Joghallgatóként 1935-ben közölte első verseit az Ifjú Erdély, majd nemsokára novelláit az Erdélyi Helikon, nemzedéke nevében vitázó cikkeit a Brassói Lapok, az Ellenzék, a Független Újság. 1946-ig joggyakornok, törvényszéki albíró volt Kolozsváron, akkor rövid ideig a Művelődésügyi Minisztériumban a magyar művelődés ügyeinek háború utáni gondját felvállaló államtitkár, 1949-től – fél évszázadra Bukarestben ragadva – a román főváros megpezsdülő magyar szellemi életében könyvkiadói és lapszerkesztő, a Marosvásárhelyen megjelenő Új Élet bukaresti megbízottja.
Irodalmi körökben elsősorban műfordítóként tartották számon. Az ő magyarításában olvashattuk annak idején Mihail Sadoveanu nagy regényeit (A Nyestfiak, A balta, A parasztkapitány) és Inasévekcímmel megjelent emlékiratát, Ioan Slavici novelláit, George Călinescu Ottilia titka és Matei Caragiale Óvárosi gavallérok című regényét, Tudor Arghezi Szűzanya szeme című prózai költeményét. De egyike volt azoknak, akik az 1960-as évektől a kortárs nyugati líra felé is ablakot nyitottak számunkra: többek között ő szólaltatta meg magyarul Giuseppe Ungaretti, Salvatore Quasimodo, Cesare Pavese – később Bertolt Brecht, Federico Garcia-Lorca költeményeit, vagy Leopardi híres versét, A remete rigót, költői versenyre kelve jeles elődökkel Dante Purgatóriumának tizenöt énekét, s Edgar Allan Poe híres versét, A hollót.
A műfordító-maszk azonban nem rejthette el az alkotót: elsősorban a világirodalomban széles körben tájékozott művelt esszéírót, a hiteles tudósításokkal hazatérő világjárót, s olykor a színpad „világrengető deszkáira” merészkedő drámaírót sem. Kisebb-nagyobb időközökben egymást követő könyvei: A közvetítő (1987), A lehetetlen kísértése (2002), Üzenetek Erdélybe(2010) című esszé- és tanulmánykötetei, útijegyzetei (Itáliai napok, 1965, Lépések visszhangja, 1973, Hazatérés Lucaniából, 1985, Zöngés napló, 1996), s különösen Kuncz Aladár Fekete kolostorának történetei és alakjai nyomába eredő „irodalomtörténeti riport”-ja, a három kiadást megért, és folyton bővülő-gazdagodó Utazás a Fekete Kolostorhoz (1974, 2005, 2011) tanúságai ennek a nyitott szemmel járó, megszívlelendő tanulságokkal hazatérő nyugtalan szellemnek.
Sokarcú írói pályájának külön vonulatát képezik a búvópatakszerűen fel-felbukkanó kisregényei. Az elsőt 1940-ben még az Erdélyi Helikon közölte volna, de az ígéretes mű, a Szomszédok befejezetlen maradt, s csak napjainkban (2010) támadt fel a hét évtizedes tetszhalálból. Késői írás a Sárból vétettél(korábbi címén A szigetlakó) is, akárcsak a régmúltba elsüllyedt fiatalkori emlékeket felelevenítő másik kisregény: A Rhapsody fedélzetén.
A teljességre korántsem törekvő felsorolás helyett talán érdemes megállnunk egy pillanatra az utóbbi évtizedekben kiadott könyveinek belső címlapján olvasható jelmondatnál: „SOLULS ERIS”. Ez olvasható az 1993–1996 között Bukarestben saját költségén, primitív nyomdai köntösben megjelentetett kötetein, az új „hazájában”, Szardínia szigetén 1998–2002 között kiadottakon, s ennek felírását kérte újabb könyveire is, amikor öt-hat évvel ezelőtt megkeresett azzal, hogy további terveinek gondját velünk megossza. A szónak a latin–magyar szótár szerint több jelentése is van – lényegében ugyanazzal a lelki-érzelmi tartalommal –: „egyedüli, magányos, elhagyatott, puszta, lakatlan”. A bukaresti évtizedek alatt „napszámos”-feladatokkal megterhelt, saját lelki tájaira csak néha-néha eljutó alkotót ugyanúgy kifejezi ez a jelmondat, mint azt a szellemi embert, aki másfél évtizede a Mediterrán-tengeri sziget Settimo San Pietro névre hallható városkájában élt, de akinek – egy modern Mikes Kelemenhez hasonlóan – gondolatai mindegyre hazaszálltak. És nem csak gondolatai, hanem művei is.
A távoli sziget kisvárosának temetője befogadta porhüvelyét. De a szelleme könyveiben megtalálta az utat hazafelé, a szülőföldre, amelynek irodalmát oly sok és oly sokféle értékkel gazdagította.
Dávid Gyula 
Szabadság (Kolozsvár)

Helytörténet – Ma Loyolai Szent Ignác jezsuita rendalapító emléknapja
390 éve avatták szentté – 10 éves a kolozsvári Manréza Lelkiségi Központ
Több mint fél évezrede, loyolai baszk nemes családban született Inigo Lopez de Loyola, aki háborúban szerzett súlyos sebesüléséből való hosszadalmas felépülése során, harminc esztendősen tért meg. Új szerzetesközösséget alapított, azt Jézus Társasága néven 1540-ben ismerte el hivatalosan a pápa. A jezsuita rendalapító és egyetemszervező 1556. július 31-én halt meg. Halála után néhány évtizeddel boldoggá, majd szentté avatták. A jezsuiták rendje még alapítója életében jelentősen elterjedt. Kolozsváron ma jezsuita lelkiségi központ is működik. A tíz éve alapított Manréza központ annak a városkának a nevét viseli, ahova Loyolai Szent Ignác egykori gyógyulása után visszavonult, kemény vezeklő életet élt, és lelkileg megtisztult.
Ma van Loyolai Szent Ignác, a Jézus Társaság (jezsuiták) megalapítójának ünnepe. Szívéből fakadó, mély életszentségre vallanak a Lelkigyakorlatokban olvasható szavai: „Vedd, Uram és fogadd... mindenemet, Te adtad nekem mindezt; neked, Uram, visszaadom... rendelkezzél mindezzel akaratod szerint! Add nekem szeretetedet és kegyelmedet, mert ez nekem elég.”
Ignác 1491-ben, valószínűleg az esztendő második felében született egy loyolai baszk nemes családban. Érdekes, hogy csak 30 éves korában tért meg, addig, ahogyan önmaga írja: „A világ hiúságainak szolgált.”
1521-ben, Pamplona várának védelmében – amelyet I. Ferenc francia király ostromolt – súlyosan megsebesült, egy ágyúgolyó szétroncsolta a jobb lábát. Gyógyulása kilenc hónapig tartott, megtérése a betegágyán következett be. Nyilvános működése előtt a Monseratthoz közeli Manréza kisvárosba vonult vissza, ahol kemény vezeklő életet élt, és lelkileg megtisztult. Ott kezdte el megírni Lelkigyakorlatos könyvét, amely mindmáig egyik legbensőségesebb ihletője a lelkiségi világirodalomnak.
Inigo Lopez de Loyola előbb Alcalában, majd Salamancában végzett egyetemi tanulmányokat. Társakat gyűjtött maga köré, akikkel lelkigyakorlatot tartott. Az inkvizíció előtt is gyanúba keveredett, börtönbe vetették, tanításának igazolása után azonban szabadlábra helyezték. Bölcseletet tanul Párizsban, folytatja teológiai tanulmányait, s ezzel párhuzamosan betegeket ápol a kórházakban. Pappá szentelése után első szentmiséjét 1538 karácsonyán mutatta be a római Santa Maria Maggiore bazilikában.
A következő esztendőben nagy éhínség ütötte fel a fejét az Örök Városban, és Ignác újra bizonyított: társaival megszervezte a közellátást. III. Pál pápa 1540. szeptember 27-én, Regimini militantis Ecclesiae című okiratával Societas Jezu – Jézus Társasága – néven ismerte el az új szerzetesközösséget. A rend már alapítója életében nagyon gyorsan terjedt, a XVII. században már harminckét tartományban 13 ezer taggal működött. A fáradhatatlan rendalapító és egyetemszervező 1556. július 31-én halt meg. 1609-ben boldoggá, 1622-ben szentté avatták. Loyalai Szent Ignác szerepét joggal tartjuk alapvető fontosságúnak a katolikus megújulás folyamatában.
Célok, eszközök, intrikák
A különféle nagyhatalmi érdekek és politikai intrikák kereszttüzében XIV. Kelemen pápa 1773-ban, úgymond a „béke kedvéért” feloszlatta a jezsuita rendet, amelyet VII. Pius állított vissza 1814-ben. A társaság rosszakarói többek között azt az esetlen vádat eszelték ki, hogy a jezsuiták szerint „a cél szentesíti az eszközöket.” Ez nagyon naiv és hamis fogalmazás. Valójában Loyolai Ignác stílusában mindig a cél volt a fontos, s nem az eszközök. Ezalatt viszont azt értjük, hogy nem a hajlam, a szokás, az emberi szempontok, a kényelem s a világi felfogások számítanak. Még csak az önszeretetnek és nagyravágyásnak azok a magukban jogos szempontjai sem, amelyeket bizonyos fokig az egyházi élet is elismer. A rendnek a lelkek üdvéért és Isten nagyobb dicsőségéért mindent félretenni tudó életvitele tette a Jézus Társaságot naggyá és elismertté.
A társaság napjainkban a legnagyobb létszámú férfi szerzetesrend. 2010 januárjában az összesen 18 266 jezsuita közül 12 887 pap, 2818 a papságra készülő tanuló rendtag, 1589 szerzetes testvér és 972 szerzetes újonc – akik kétéves felkészülésüket töltik a noviciátusban. A jezsuiták közé lépők hosszú (általában 10–12 év) képzési folyamatban vesznek részt, ez magába foglalja a papságra készülők esetében a filozófiai és teológiai tanulmányokat is. Sokan a teológiai licenciátus megszerzése mellett tovább képzik magukat más tudományágakban. Romániában jelenleg huszonegyen – hat nemzet fiai – szolgálják Istent, az Anyaszentegyházat és embertársaikat.
Napjainkban a rend tagjai az öt kontinens 127 országában vannak jelen. Kevesen tudják, hogy a megalapítástól napjainkig több mint ezer jezsuita halt vértanúhalált Japántól Kanadáig, Portugáliától Mexikóig és Ázsiától Afrikáig.
Jezsuiták magyar földön
Magyar földre 1561-ben érkeztek az első jezsuiták. Oláh Miklós esztergomi érsek kérte segítségüket a tridenti zsinat szellemében elindított reformtervének megvalósításához. Szántó István páter kezdeményezésére XIII. Gergely pápa megalapította Rómában a Collegium Hungaricumot.
Az első tizenegy jezsuita 1579. október 20-án érkezett Erdélybe Báthory István fejedelem meghívására, s Kolozsváron telepedtek le, ahol rövidesen megnyitották az első jezsuita iskolát. Ez hamarosan felsőfokú képzéssé alakult át, ami a kolozsvári egyetem kezdetét jelentette. Napjainkban a másként gondolkodók is elismerik a magyar jezsuitáknak a nemzeti nyelv és irodalom, a magyar iskola és tudomány, a művelődés és művészetek terén végzett munkásságának értékét.
Ki merné tagadni Pázmány Péter bíboros zamatos magyar szófűzésének, erőteljes nyelvezetének és eredeti gondolatközlési formáinak az irodalmi magyar nyelv kialakulására gyakorolt döntő hatását? Ki ne ismerné el Szántó István és Vásárhelyi Gergely vitairatainak, Káldi György bibliafordításának, Faludi Ferenc és Baróti Szabó Dávid költészetének irodalomtörténeti jelentőségét? Ki vonhatná kétségbe Berzeviczy Henrik és Szentmártoni Ignác matematikai, Lippai János botanikai, Szegedi János jogtudományi munkásságát, a világhírű Hell Miksa csillagászati eredményeinek és Sajnovics János nyelvtudományi kutatásainak úttörő jelentőségét a magyar és a világtudomány történetében?
A Jézus Társaság alapítója azt akarta, hogy a rendtagok mindig készen legyenek a küldetésre, ahol az Anyaszentegyháznak és a pápának szüksége van rájuk. Ezért a szokásos három szerzetesi fogadalom (szegénység, tisztaság és engedelmesség) mellé egy negyediket is tesznek: a pápának való engedelmességet, hogy rendelkezzen velük, ha valamilyen sajátos szolgálatra választaná ki őket.
Lelki vezetés bárkinek a Manrézában
Kolozsváron tíz éve nyitotta meg kapuit a Manréza Jezsuita Lelkiségi Központ, a Hajnal negyedi Tudor Arghezi utca 2. szám alatt. A lelkigyakorlatok folyamatában tapasztalható meg Isten, akinek akaratát keresve, megtalálva és követve lehet csupán igazi életünk. Ahhoz, hogy ezt elérjük, fontos elsajátítanunk annak a folyamatnak a lépéseit, amelyen keresztül személyesebben megismerhetjük az evangéliumot és Jézus személyét, amelyben felfedezhetjük, hogyan irányítsuk életünket a mai körülmények között, és amely segít gyakorolni magunkat az imában és az önismeretben való életben. Lelkigyakorlatot végezni annyit jelent, mint elkezdeni felfedezni Istent minden emberben és minden dologban, hiszen ez az, ami segít Isten terve szerint használni minden teremtett dolgot.
A megszentelő találkozások helyéről így vall Dr. Ozsváth Judit egyetemi oktató, a Keresztény Szó rovatvezetője: „A Csendet szeretettel örző helyek erőtere megérinti a lelket. Emberi okoskodásainkhoz kijózanító ellentpontként szolgált a Manréza (és a benne élők) áhítatos csendje. A jezsuiták mindent egyben látó, kontemplatív szemléletéért, és az abból forrásozó nyitottságért is hálás lehet minden oda betérő. Szentelő tevékenységük és a másokat is ilyen irányba segítő csendes jelenlétük fel nem becsülhető ajándék a Valóságot darabokra szabdaló, tájékozódásvesztett emberi tudat által kreált illuzió-világban.” Ugyancsak a 10 éves Manréza Lelkiségi Központ által Jezsuiták és az ignáci lelkiség című jubileumi kiadványban olvashatjuk: Amikor elhagyjuk ezt a szent teret egy lelkigyakorlat után, általában azt éljük meg, hogy a jó Isten is ott ballag velünk. Vezet vissza a külső tevékenységek közé, aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy Ő az, aki tevékenykedik bennünk és általunk – írja Takó István egyetemi lelkész. A központ előzetes egyeztetéssel magyarul is szervez lelkigyakorlatokat, lelkinapokat és konferenciákat, hétvégét különböző csoportoknak, valamint sokrétű tevékenységet fiatalok részére.
Közreműködőikkel együtt a kolozsvári jezsuiták július 21. és 25. között megszervezték a Fiatalok Szentignáci Találkozóját melynek keretében megbeszélték a művészetek, a média szerepét életünkben, de sor került közös főzésre és sportolásra is. Július 24-én, délután a Deák Ferenc/Eroilor utcában, este pedig a Cipariu téri görög katolikus templom alagsorában szerveztek lelkesítő táncösszejövetelt.
A jezsuiták helyi közösségének szolgálatán keresztül a kolozsvári Manréza Lelkiségi Központ a szeretet, a párbeszéd, a hit védelme és az igazságosság előmozdításának otthona.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Regéczy Szabina Perle könyvbemutatója
„Úgy éreztem, hogy a saját verseimet írom”
Regéczy Szabina Perle A tegnap költészetéből című, immár hatodik műfordítási kötete 112 román költeményt tartalmaz. Összesen 19 klasszikus, modern és kortárs költőtől fordított verseket. A kötetet dr. Brauch Magda irodalomtörténész és stiliszta, valamint Vasile Dan költő, író, publicista méltatta.
Brauch Magda elmondása szerint rengeteg időt és türelmet igényel a műfordítás abban az esetben, ha jól akarjuk csinálni. Ezt a kötetet elolvasva kicsit mintha másképp látná ezt a műfajt. Sokat olvasott más nyelven is, és mindig az eredeti tetszett neki jobban, itt azonban kivételt tesz: Perle sok esetben hozzátett egy-egy szót. Ez azért jó, mert dallamot vagy ritmust adott a versnek, esetleg kiemelte a mondanivalóját. Előfordult az is, hogy nem pont azt a szót használta, amit a költő, mert magyar fordításban nem hangzott volna jól, vagy mást jelentett volna. Akadnak azonban olyan versek is, melyek szóról szóra megegyeznek az eredetivel.
Regéczi Perle ehhez azt fűzte hozzá, hogy „a szabad verset sem lehet szó szerint lefordítani, mert abból csak egy nyers szöveg lesz”. Kiegészítette azzal is, hogy ezen az estén nem is annyira ő az ünnepelt, hiszen ő csak fordított. Inkább a költőket kell ünnepelni, akik az eredeti műveket írták. „George Bacovia olyan melankolikus volt, mint én, és amikor fordítottam, úgy éreztem, hogy a saját verseimet írom” – tette hozzá a szerző.
Vasile Dan megtiszteltetésnek és örömnek adott hangot, amiért jelen lehetett a bemutatón. Perle nem csak saját nyelve felé nyit, hanem más nyelvek felé is, ami mindenképpen tiszteletre méltó. Nem csak fordít: erőfeszítést tesz, hogy olyan költeményeket és költőket válasszon ki, akik talán nem is állnának szóba egymással, ha egy teremben lennének. Külön kitért George Bacovia Plumb, azaz Ólom című – szintén lefordított – versére is, ami a 20. századi román költészet egyik legnagyobb verse. Egy nehéz és mély költemény. Perle egyaránt fordít régi és kortárs verseket, márpedig ez megtiszteltetés mind a fordítónak, mind a költőnek. Vasile Dan személyesen ismeri Ana Blandiana kortárs költőnőt, aki nagyon meg van elégedve Perle fordításaival.
Az est folyamán pár vers el is hangzott a Tóth Árpád Irodalmi Kör tagjainak előadásában Tudor Arghezi, Alexandru Macedonski, Ion Minulescu és más, a kötetben szereplő költők tollaiból, melyeket, Regéczy Szabina Perlének hála, már magyarul is elolvashatunk.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Verslevelek a szomszéd szobából
Viszonylag későn, 37 éves korában jelent meg Dimény H. Árpád első verseskötete Apatológia címmel, amely tavaly decemberben elnyerte a Méhes György-debütdíjat. A kézdivásárhelyi születésű, feleségével és három gyermekével jelenleg Csernátonban élő alkotót hétvégi kolozsvári könyvbemutatója után kérdeztük kötete megszületésének körülményeiről, további terveiről.
– Viszonylag későn jelentkezett az első verseskötettel, bár irodalmi lapokban régóta közöl. Mi volt az oka ennek az eltolódásnak?
– Hadd kapaszkodjak bele a viszonylag szóba, kortársaimhoz képest valóban később jelent meg kötetem, de ezzel még nem váltam csodabogárrá, merthogy ez sem új az irodalmi nap alatt. Joseph Heller 38 évesen debütált A 22-es csapdájával, William Golding is 44 évesen vált íróvá, akkor jelent meg A Legyek ura, addig csak verselgetett. A hazai tájakon is akad példa bőven, Petőfihez viszonyítva Arany is későn, 28 évesen indult, Kálnoky László 36 évesen, Nádasdy Ádám 40 évesen, de említhetném Tudor Arghezit is, aki 47 évesen robbant be az irodalmi életbe.
Az okát még mindig fogalmazgatom magamban, főként az újságírás számlájára írnám, a kettő nálam nem működött együtt, nem maradt erőm a versekre, ugyanakkor nem is tettem ez ellen semmit. Talán egy adag sértődöttség is volt bennem, mely a kortárs irodalomra irányult, a költőtársakra, költő és íróbarátokra, úgy gondoltam, nem foglalkoznak velem, hogy nem akarnak maguk közé emelni. Lám, nem kérik a verset, nem akarja kiadni senki a kötetem. Holott alig írtam, a kötetre való anyag sehol sem volt, csak duzzogtam magamban, amikor egyszer csak olyan dolgok történtek az életemben, amelyek kimozdítottak ebből a megrekedt állapotból. Elsősorban azt emelném ki, hogy újságíróból szerkesztővé léptem elő, így több időm maradt a versírásra.
– Meglátása szerint miben változott az erdélyi irodalmi élet azóta, hogy első versei nyomtatásban is megjelenhettek, azaz a ’90-es évek közepe óta?
– Sok minden változott és mégsem. Amikor én tejfölösszájúként becsöppentem a nagyok közé, akkor tombolt a transzközép irodalom forradalma – (főképpen Orbán János Dénes, Sántha Attila és Bréda Ferenc által kidolgozott irodalmi-művészeti irányzat, majd csoportosulás – a szerk.), ma ugyanezt látom a slam poetry esetében. Akkoriban kevesebb lehetőség volt a publikálásra, nem voltak ennyire átjárhatóak az irodalmi határok, egy kezdő költő nem is álmodhatott arról, hogy Magyarországon is számba vegyék, ottani lapokban is közöljék verseit. Ma már sokan ott próbálnak szerencsét. Azóta van Facebook is, amely szintén nagyon sok lehetőséget kínál egy induló költőnek, írónak. – Az apa elvesztésének traumája, illetve ennek a feldolgozása a könyve vezérfonala. Miért volt szükség rá, hogy versekben oldja fel ezt a traumát, és menynyire sikerült? A „terápiás írás” kivitelezhető ön szerint?
– Ha lehet ezt mondani, versben sokkal tárgyilagosabb tudok lenni, szinte kívülről szemlélem a bennem zajló történéseket, viharokat. Az apám haláláról előbb tudtam írni, mint beszélni. És mindenféle érzéssel így vagyok, megharcolom magamban, és ennek a harcnak a része az írás, ezt nevezhetjük terápiának is akár.
– Mennyi idő alatt állt össze a kötet tényleges anyaga? Úgy látom, eleve koncept-kötetben gondolkodott, ami elsőköteteseknél ritka. A továbbiakban is ilyen kötetekre számíthat öntől az olvasó?
– Az életemben erősen sok változást hozó két év versei sorakoznak ebben a könyvben, és érdekes, hogy a korábbi írásaimból mindössze egy verset emeltünk be a szerkesztőmmel, Gáll Attilával. Úgy érzem, akkora változás ment végbe bennem az utóbbi években, hogy az ezt megelőző időben írottak – és itt csak a publikált versekre gondolok –, nem találták volna meg a helyüket a könyvben, sem hangulatukban, sem hangnemükben, sem pedig mondanivalójukban.
Bevallom, nem gondolkodtam koncept-kötetben, a két év történései minden színtéren kapcsolódtak, egyedül a verslevelek (a könyv utolsó ciklusa – a szerk.) írásakor tudtam, hogy ez egy ciklus lesz, merthogy a szüleim szerelmi történetét akartam megörökíteni. Új tervek vannak, és nemcsak tervek, versek, sőt ciklusok is, tehát a következő már inkább lesz konceptkötet. A verslevelezést is tovább gondolom, ezúttal magam leszek feladójuk, a kötet munkacíme, a Levelek a szomszéd szobából is erre játszik rá.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Ki volt Tudor Arghezi édesanyja?
Nem, nem a gazdag román családból származó Anastasia Petrescu, miként néhány román irodalomtörténész vélte. Hanem a szentkeresztbányai szolgálólány, Ergézi Rozália. Igazi bulvár bomba hírek kellenek ahhoz, hogy egy székelyföldi kulturális folyóirat elérje a bukaresti román sajtó ingerküszöbét. De még így is időbe telik.
A Székelyföld ez évi januári számában Ferenczes István nagylélegzetű nyomozati anyagot közöl Tudor Arghezi román költő (1880–1967) felmenőiről, különös tekintettel az anyai ágra. Nagy titok lappangott ugyanis jó ideig akörül, ki is a költő édesanyja. Sokáig ugyanis az a változat tartotta magát, hogy Arghezi apja Nae Theodorescu, anyja pedig Anastasia Petrescu, a költő felvett neve művésznév, s az Argeşből eredeztethető.
Nos, Ferenczes István szívós munkájának eredményeképpen kiderült, hogy mindez nem igaz. Az édesanya neve Ergézi Rozália, szentkeresztbányai születésű, római katolikus szolgálólány, aki az ismert székely sorsot követve Bukarestbe ment szolgálni, ahol találkozott Nae Theodo­rescu cukrászsegéddel, és a hu­szadik század Tudor Ar­ghezi néven ismert egyik legnagyobb román költője a köztük kibontakozott szerelem gyümölcse. Szerelemgyermek. Ugyanis Theodorescu nem vette feleségül a szolgálólányt, inkább a gazdag családból származó Anastasia mellett döntött. Az Adevărul napilap 2015. augusztus 4-én terjedelmes cikket szentel Ferenczes kutatási eredményeinek. Ennyi idő kellett, amíg a kultúrák összeérnek, legalábbis a main­stream média szintjén. A cikk amúgy kiegyensúlyozottan számol be a gigászi kutatómunkáról. És ami fontos: fény derült arra, honnan tudott a nagy román költő idős korában is egész jól magyarul. Magyarán: helyükre kerültek a dolgok.
SZÁNTAI JÁNOS (Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bartha Béla munkássága
Bartha Béla képzőművész, költő, művészetterapeuta Dicsőszentmártonban született 1932. szeptember 24-én. Vegyészeti technikumot végzett szülővárosában, majd 1953-tól műszaki rajzoló a bukaresti Orvosi Műszergyárban. 1957–1958 között politikai elítélt, 1959–1970 között kirakatrendező. 1970–1975 között Szovátafürdőn dekoratőr. 1975-ben megszervezte Erdély első művészetterápia osztályát a dicsőszentmártoni elmekórházban. 1977-ben a bukaresti Alexandru Sahia Filmstúdió filmet készített a művészetterápia osztályról. 1980-ban megszervezte a tölgyesi idegszanatórium művészet-teraápia osztályát. 1983-ban interjút adott a Kolozsvári Rádiónak a művészetterápia hasznosságáról. Tölgyesen dolgozott osztályvezetőként, 2004-es nyugdíjazásáig.
Képzőművészeti munkássága jelentős. 1968-ban Bukarestben elvégzett egy hathónapos tanfolyamot, és reklámgrafikusi képesítést szerzett. 1972-től tagja a romániai hivatásos Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepelt Bukarestben (1961, 1964, 1966, Dalles-terem). 1962-től 1994-ig részt vett a marosvásárhelyi művészek tárlatain. Monumentális munkái: 18 négyzetméteres secco a dicsőszentmártoni Senator bárban; 19 nm-es sgrafitto és 16 nm-es vitro a Városi Kórház előcsarnokában. Rézdomborítások a helyi poliklinikán. Hazai alkotótáborokban vesz részt, szellemi fogyatékos művészek nemzetközi alkotótáborait látogatja művészetterapeutaként Magyarországon. Reprodukciói jelentek meg hazai lapokban, folyóiratokban, könyvgrafikákat készített. Egyéni kiállításai: 1963: kiállítás a dicsői kultúrházban, megnyitotta Szécsi András festőművész. 1979: gyűjteményes kiállítás a dicsői városi múzeum termeiben, a képzőművészeti szövetség részéről megnyitót mondott Gheorghe Olariu elnök és Balázs Imre alelnök. 2003-ban a dicsőszentmártoni Kis-Küküllő Kulturális Központ megalakulása alkalmából retrospektív kiállítást rendezett, amelyet Nagy Miklós Kund műkritikus és Bölöni Domokos író nyitott meg. Beszédet mondott dr. Kakassy Sándor, a Kis-Küküllő Alapítvány elnöke. 2005-ben a Román Televízió magyar nyelvű adásának stábja forgatott filmet a művész lakásán. Ugyanebben az évben nyílt tárlata a városi kultúrházban, a munkákról Răzvan Ducan igazgató beszélt. Több munkája van a román állam tulajdonában és külföldi magángyűjteményekben (Magyarország, Amerika, Németország, Új-Guinea stb.).
Irodalmi tevékenysége is emlékezetes. 1955-ben alapítja meg a dicsőszentmártoni Ady Klubot, 1956-ban részt vett a román–magyar kétnyelvű Tudor Arghezi Irodalmi Kör létrehozásában. 1959-ben ugyanott létrehozta a magyar műkedvelő színtársulatot. Műkedvelő színész, díszlettervező. 2000-ben a helyi Népszínház díszoklevéllel jutalmazta színházi munkásságát. Caragiale-díjas szavaló (Bukarest, 1962). 2002-ben mutatták be Felhőből faragott álom című első verseskönyvét (Impress Kiadó, Marosvásárhely) a városi művelődési házban. A kötetet szerkesztője, Bölöni Domokos méltatta. 2005-től képzőművészeti tárlatokat és író-olvasó találkozókat szervezett a dicsőszentmártoni Magyar Házban.
Egy különös szót köszönhetünk neki, a tűrnövényt, amely szülővárosa nevének játékos magyarintásából ered. Olyan ember ötlötte, aki sok mindent próbált életében, és az élet is meg- és kipróbálta őt. Végül a folyóparti kisvárosban „temette el magát”, vált virtuális barlanglakóvá, de korántsem trogloditává. Bartha Béla a gyógyítás mellett a képzőművészettel, amellett pedig az írással, a verssel és a prózával jegyezte el magát. Nem tartozott a szerencsés emberek közé, talán ezért is sötét a kép, amelyet rajzol „fészkéről”: ”Verebek és csókák városában élek, / Feketerigót gyilkolók városa, / Ahol már fölösleges a dal s az ének, Költőnek, rigónak egy a sorsa.”
A „tűrnövény” szomorkásan árasztja a népéletből ismerős tűrömfű és bajvirág kesernyés illatát, hordozza a poros kisváros minden unalmát, sóhajtja az elvágyódás hiábavalóságát. Aki ittmarad, a művészetben nem viheti sokra, a megmérettetéshez országos és nemzetközi terek, fórumok kellenek. Akiből lett valaki, mind másutt vált valakivé; lám csak, Sipos Domokos is, a legkiválóbb tehetség, korán kihunyt, pedig ha elmegy és az egészsége is megmarad, a legnagyobbak közé írhatta volna be magát.
Bartha Béla nem ült tétlenül, szüntelenül dolgozott. Grafikái, festményei népesítik be szerény lakását, asztala tele kéziratokkal. 2002-ben (72 éves korában!) jelent meg az Impress kiadónál Felhőből faragott álom című könyve, amelyben a versek mellett helyet kapott festményeinek negyven színes reprodukciója. Második verseskönyve, A vándor éneke 2008-ban jelent meg, ezt grafikáinak válogatott csokrával tette élménydúsabbá.
Intézményes támogatásra nem számíthatott, rokonok, barátok segítették. Az idill, melyet korábban festői képben ecsetelt, csak egyik-másik versében jelenik meg: „Mellettem suhan az idő, én várok, / A selymesen gubódzó csendben. / Bebalzsamoznak üdvözítő álmok / Zsongító dalt éneklő kötelekbe.” Munkába menekítette nyomasztó magányát. A rajzolás, festés, írás egyfajta menekülés is volt az álomlétbe: „A karosszék dalolni kezd egy nótát, / Dallá leszek, és nincs több szomorúság.”
Bartha Béla hosszas betegség után, 2015. december 4-én, pénteken hunyt el. Temetése 2015. december 6-án, vasárnap volt, a dicsőszentmártoni sírkertben.
surlottgradics.wordpress.com

Hazája: Székelyföld (Ferenczes István költővel a „ráfordított” emberöltőnyi időről)
Egy életút kanyarjai a forradalom csíkszeredai költőjétől a sikertörténetnek számító Székelyföld folyóirat alapítójáig: beszélgetés Ferenczes Istvánnal illúziókról, újrakezdésekről és Arghezi székely édesanyjáról.
– A december minden bizonnyal nemcsak az adventet és a karácsonyt jelenti önnek. Kevés embernek adatik meg ugyanis, hogy forradalmi tömeg előtt olvassa fel egy versét… – Sőt, december még az ismert tényeken túl is tele van számomra fontos eseményekkel. Karácsony másodnapján születtem, de – máig is tisztázatlan körülmények között – csak január elsejére anyakönyvezték a születésemet. Talán a háborús idők, a jövetelemet köszöntő mulatások miatt, ez már nem derül ki soha, mert amíg még megkérdezhettem volna, nem tartottam fontosnak, aztán meg már nem volt, kitől kérdezni. 1989 decemberének előzményeiről annyit, hogy én lelkileg már készülődtem a várt-remélt változásokra, éreztem a levegőben, hogy valaminek történnie kell, omlik Kelet-Európa. Egy évvel előtte írtam egy verset – nem is túl sikerültet – A diktatúra közhelyei címmel. Igazából nem is volt készen, de az első változat indigóval sokszorosított néhány példányát odaadtam az ismerőseimnek. Részben el is felejtettem az egészet, míg 1989. december 22-én déltájban el nem terjedt a hír, hogy elrepült a diktátor. Vettem néhány, még a halottak napjáról megmaradt gyertyát, lementem Csíkszereda főterére, s ott kezdtem meggyújtani a gyertyákat. Szivárogtak, majd gyülekeztek az emberek is, egyszer csak egy Trabant tetején találtam magam, valaki pedig a kezembe nyomta a vers immár egy kézzel írott változatát. Felolvastam a verset, a tömeg pedig bevitt a hátán a Fehér Házba.
– Így lesz valakiből „népvezér”?
– A jelek szerint így is lehet, de én sohasem akartam az lenni. Az azt követő három napra és éjszakára igazából nem is emlékszem, annyira tömény volt minden. Azt tudom, hogy este kiküldtek a Hargita szerkesztőségébe, hogy csináljunk új lapot a régi főszerkesztővel, Albert Antallal, abban a lapszámban meg is jelent a vers. Tele hibákkal. Még vagy háromszor a megyeháza erkélyéről felolvastam, melléje mondtuk a miatyánkot, nem tagadom, életem egyik felemelő élménye marad. Talán azért is, mert akkor hirtelen elhittük: más, jobb világ vár ránk. De ezzel az illúzióval hamar leszámoltam, miután már 1990 januárjának első napjaiban kézhez kaptam a Har–Kov-ügyet elindító feljelentést a térségben zajló „irredentizmusról”.
– Ezzel együtt elkerülhetetlen volt a közéleti-politikai szerepvállalás, ha aránylag rövid időre is?
– Akkor ez nem így merült fel. Másnap, december 23-án megalakítottuk az RMDSZ csíki szervezetét, ha nem is pontosan ezen a néven. Gyűlés gyűlés hátán, jöttünk-mentünk, szinte egybefolyik az az időszak. ’95-ig cipeltem tisztességesen az RMDSZ zongoráját, közben kiderült, hogy nem épp ilyen lovat akartam, de mindig tudtam, hogy nem akarok politikus lenni, a különböző bukaresti tisztségekre, szerepvállalásokra való jelölésemet is következetesen visszautasítottam. Ma is azt mondom: jól tettem. Ha belegondolok, hogy most is Bukarestbe kellene mászkálni, a hideg is kiráz. A főszerkesztőséget persze nem ide sorolom, az szakmai kihívás volt.
– Milyen mértékben fokozták az írói-költői termékenységet a „forradalmi” idők?
– A megjelent kötetek számából kiindulva termékenynek tekinthetők. Én mindig akkor tudtam írni, amikor bajaim voltak, amikor a legnehezebb volt. Persze hogy elhangzottak ’89 decembere után olyan kijelentések, miszerint az írók-költők szerepe megváltozott, többé nem kell politikával, közélettel foglalkozniuk, paradigmaváltás következik. De hát hamar bebizonyosodott, hogy változatlanul ugyanazok a dolgok égetik a bőrünket. Megírtam a Maniu-gárdistás könyvemet, az Ordasok tépte tájon című riportnovellás kötetemet... És közben verseket is, természetesen.
– Ezeket szülte az a periódus. Milyen tervek maradtak a vajúdás állapotában?
– Ó, nekem mindig rengeteg tervem volt, de nem szerettem beszélni róluk, mert ha kezdtem kibeszélni őket, holtbiztos, hogy nem írtam meg, elillant minden. Aminek meg kellett, megszületett. Azt vallom: nem kell mindenáron írni, csakis arról, ami igazán fontos.
– Közösségi emberként természetesen nemcsak politikusi szerepkörben lehet megnyilvánulni, írásaiban például igen erőteljesen elkötelezett Székelyföld iránt. Van ennek a kötődésnek valamiféle különleges eredettörténete?
– Ez az idő arra is jó volt, hogy rájöjjek egy fontos dologra. Még a 80-as években írtam egy verset ezzel a refrénnel: nincs hazám, nincs hazám. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség – még akkor is, ha akkor úgy éreztem –, mert nekem van hazám: Székelyföld. Ha szűkítünk, akkor Csíkország. Ha még inkább, Pálfalva. Nagyon kötődöm ide, soha nem is akartam elmenni. Talán fellengzős az állítás, de ez az én népem. Apám építő ember volt, aki a közösségnek dolgozott, templomot, kultúrházakat épített, bár sokszor ráfizetett, tőle tanultam, hogy az ember próbálja azt a rövid emberöltőnyi időt jó ügyekre fordítani.
– Almaként meglehetősen messze került ettől a fától, de nemcsak építőmester nem lett, a biológusi pályától is hamar és élesen elkanyarodott.
– Valóban volt egy-két pályamódosítás az életemben. Biológusnak készültem, élt bennem egyfajta illúzió, hogy majd kutatóintézetben, mikroszkóp mellett vizsgálom az élővilág csodáit. De már az egyetem felénél eldöntöttem, hogy az írásnak szentelem magam. Az az érzés uralkodott el rajtam: többet tudok használni a közösségnek, ha valamennyire képes leszek megírni, ami nekem fáj, ha kimondhatok olyan dolgokat, amelyeket más nem tud. E pályamódosítás a megyésítés után kapott hivatali megerősítést, amikor a Hargita újságírója lettem. Nagyon szerettem terepre járni, emberekkel beszélgetni, gyakorlatilag a teljes Székelyföldet alkalmam adódott bejárni.
– Biológusi előképzettsége sűrűn felbukkan a verseiben. Tudatos elemeknek tekinthetjük ezeket a botanikai utalásokat, vagy mindössze érdekes véletlenek?
– Teljesen véletlennek aligha, hiszen annak idején négy-ötezer növény nevét tudtam. A mesterséget persze azóta elfelejtettem, e tudásnak talán tíz százaléka maradt meg. Olyan jellegű tudás ez, amely immár a génjeimben működik, akár a balladák, a népköltészet, eggyé sűrűsödik azzal, amit nagyanyámtól, a falubeli emberektől örököltem.
– Újságírói előélet nélkül viszont aligha született volna meg a nagy érdeklődést fakasztó Arghezi-kutatása, amely a román költő anyai ági székely származását igazolja.
– Kétségtelenül így van, hiszen újságírói eszközökkel készült. Eleve nem irodalomelméleti és történészi megközelítésre készültem, dokumentarista munkát végeztem. A történet elején az áll, hogy egy ideje hosszabb családi dokumentumregényen bütykölök, ennek kapcsán pedig kiderült, hogy apám 1932–1938 között építésvezetőként a királyi palotán is dolgozott Bukarestben. Ennek kapcsán óhatatlanul eljutottam a Bukarestben szolgáló székely cselédek, főleg lányok sorsához. Így, no meg részben Kányádi Sándor ösztökélésére kezdtem el foglalkozni Tudor Arghezi édesanyjának történetével. Ez a munkám néhány napja immár dokumentumokkal kiegészített könyv formájában is megjelent. A Székelyföld című folyóirat decemberi számában pedig már annak is utánanéztem, vannak-e nyomai Arghezi költészetében a székely anyára, rokonságra való utalásoknak. És vannak.
– Honnan kezdődik, merre tart a készülő családi dokumentumregény?
– Az apám halálával kezdődik, de időben a madéfalvi veszedelemig is visszakanyarodom, odáig vezetem vissza a család eredetét. A történet a család, a falu, a közösség története, amelynek egy-egy könyvnyi fejezetét közel egy évig írom. Öt megírt fejezetnél tartok, korban valahol a múlt század ötvenes éveinél, az ötvenhatos eseményeknél, szerzetes nagybátyáimnál. Rendkívüli emberek voltak, egyiküket tizenöt évre ítélték a Fodor-perben.
– Székelyföld kulturális térképét legutóbb épp az a megyésítés rajzolta át erőteljesen, amelynek ön is köszönheti pályaváltásának intézményesítését. Az elmúlt negyedszázad milyen új „domborzati formákat” rajzolt erre a térképre?
– Ma már nyugodtan kijelenthetjük, 1968 is jó nagy átverés volt, azoknak az éveknek a reformjai a teljes hazai magyar társadalommal elhitették, hogy létezik az „emberarcú” rendszer. A kor kulturális pezsgése azonban nem más, mint a Trianon utáni történetünk egyik jellemző mozzanata: fellendülések, rombolások, majd újrakezdések sorozata. Tornyot építünk, amely rendre leomlik reggelre. Ez adja a kisebbségi lét katarzisát, szépségét is.
– A világháló által háttérbe szorított, alulfinanszírozástól nyögő kiadói világban mi magyarázza ennek a lapnak a sikerét?
– Mindenekelőtt talán az, hogy az erdélyi környezetegyüttest felmérve úgy döntöttünk, nem újabb irodalmi lapot kell csinálni, hanem egyfajta multidiszciplináris kiadványt néprajzzal, történelemmel, szociológiával – és irodalommal is. És talán azért sem süllyedtünk el a provincializmusban, mert – és ez volt életem egyik legjobb döntése – eleve az 1990-es években kirajzó fiatalokkal kezdtem dolgozni. Ha meg valamin változtatni kell, az legfeljebb a virtuális térben való helyfoglalás lehet, a lap internetes változatának fejlesztése.
Ferenczes István
Költő, író, újságíró. Csíkpálfalván született 1945. január elsején (valójában 1944. december 26-án). Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, a középiskolát a bánsági Lugoson, miután kulák származása miatt nem vették fel egyetlen székelyföldi középiskolába sem. A főiskolát Kolozsváron végezte biológia szakon 1967-ben, utána egy éven át a szülőfalujában tanított. Az 1968-as megyésítéskor a frissen alakult megyei napilap, a Hargita újságírójaként dolgozott, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították, 1979-ig szakirányító volt az Agronómusházban. 1979-ben visszakerült a sajtóba. Egyik alapítója volt a csíki RMDSZ-nek. A Hargita megyei művelődési felügyelőség főtanácsosának nevezte ki 1990-ben Andrei Pleşu művelődési miniszter, 1992 és 1996 között szabadúszóként élt, 1996-tól a Hargita Megyei Tanácsnál elnöki tanácsadó lett. 1997-től megalapította a Székelyföld című kulturális folyóiratot, a Hargita Kiadóhivatalt, amelynek 2010-es nyugdíjazásáig főszerkesztője, illetve igazgatója volt. Több mint 20 könyve jelent meg, főleg verseskötetek, de értékes kordokumentumokat tartalmazó publicisztikai és riportkötetek is. Legfontosabb művei – verseskötetek: Nyári vándorlások (1972); Utolsó kenyér (1978); Ki virággal megveretett (1984); Mikor Csíkban járt a török (1986); Megőszülsz, mint a fenyvesek (1987); Indián a Hargitán (1989); Hull a hó örök vadászmezőkre (1992); Félidő, félpokol (1995); Pepita hangya (1998); Didergés (2000); Sekler songs (2000); Bacchatio Transsylvanica (Szépírás Kiadó, 2002); Mineralnaja pesznya (2004); Amor mistica (2011). Publicisztika- és riportkötetek: Gyásztól gyászig (1994); Székely apokalipszis (Csíkszereda, 1994); Ordasok tépte tájon (1997). Díjak, elismerések: Látó-nívódíj (1993); Szabó Zoltán-díj (1994); Különdíj a Székely apokalipszis c. riportsorozatért (1995); József Attila-díj (2001); Balassi Bálint-emlékkard (2005); Arany János-díj (2012); Magyarország Babérkoszorúja díj (2015).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudor Arghezi és József Attila
Izgalmas és fordulatos nyomozás eredményeként bizonyította be hitelt érdemlően Ferenczes István költő a korábban már többször felmerült állítást, hogy Tudor Arghezit egy Bukarestben került székely cselédlány hozta a világra. A múlt század egyik legjelentősebb román költője ezek szerint annak az Ergezi Rozália nevű nőnek a gyereke, akinek – számtalan sorstársához hasonlóan – meglehetősen sanyarú sors jutott a regáti kiszolgáltatottságban, de akivel a Teodorescuként anyakönyvezett, apja által elismert fia végig törődött valamilyen formában, jó ideig például háztartásában, gyermekei mellett tartotta. (Igaz, Ergezi Rozália életét végül öregotthonban fejezte be.)
A tények tisztázásának magyar szempontból nem csupán az édesanya székely kötődése miatt van jelentősége, hanem azért is, mert összevethető azzal, mennyire más összefüggésbe kerülhet egy hasonlóan „zűrös” tényállású származás, a József Attiláé egy másik nemzet műveltségében. Arghezi maga ugyan nem titkolta, hogy valódi édesanyja kicsoda, de azt csak szűk baráti köre ismerte, s a tény annyira nem volt köztudott, hogy bizonyos irodalomtörténészek kimondott fabulációnak állítják be. De még ezen is túltesz az, aki valóságos misztifikációként küzd ellene, és agyal ki egy képzelt, szalonképesebbnek vélt származást a költőnek.
A sokat szenvedett Arghezinek meglehettek a maga indokai, amiért a kérdésben nem kívánt külön homályoszlatásba kezdeni, ezeket nem firtatjuk. A tény, hogy írói nevét édesanyja családnevéből faragta, mindenképpen ékes bizonyítéka marad ragaszkodásának.
József Attila a maga kendőzetlenül megvallott származásából – „Anyám kun volt, az apám félig székely, /félig román, vagy tán egészen az”– átütő erejű példázatot formált A Dunánál című versében a néptestvériség eszméje védelmében. A gondolat, miszerint „rendezni végre közös dolgainkat” – ez lenne a Duna menti népek fő adóssága is közös jövőjük iránt – tulajdonképpen nem volt idegen Tudor Arghezitől sem, s Ferenczes István, a csíki költő tanulmánya a Székelyföld folyóirat januári számában ezt valóságos kultúrtörténeti tett erejével hangsúlyozza.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Arghezi székely származásáról
A neves román költő, Tudor Arghezi édesanyja a Bukarestbe került székely cselédlány, Ergézi Rozália volt – mutatott rá Ferenczes István Arghezi/Ergézi című kötetének péntek délutáni bemutatóján.
Ferenczes István költő, író, a Székelyföld folyóirat alapítója több mint egy évszázados rejtélynek kívánt a végére járni. Több éves kutatómunkájának köszönhetően megfejtette Tudor Arghezi édesanyjának kilétét, és a Hargita Kiadó gondozásában megjelent az Arghezi/Ergézi című, kétnyelvű izgalmas tanulmánya, amely a múlt század egyik legjelentősebb román költőjének felmenőit tisztázza.
A kötet csíkszeredai bemutatóján Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld főszerkesztője mutatta be a kötetet és beszélgetett a szerzővel.
Mint elhangzott, Arghezi édesanyja Ergézi Rozália szentkeresztbányai születésű, római katolikus szolgálólány volt, aki Bukarestbe ment szolgálni. Ott ismerte meg Nae Theodorescu cukrászsegédet, és a köztük kibontakozott szerelem gyümölcse az egyik legnagyobb román költő. Theodorescu nem vette feleségül a szolgálólányt, hanem a gazdag családból származó Anastasia Petrescu mellett állapodott meg. Sokáig ezért úgy vélték az irodalomtörténészek, hogy Anastasia Petrescu lehet a költő anyja, az Arghezi pedig felvett művésznév, s az Argeşből eredeztethető.
A titok megfejtéséhez az is hozzásegítette a szerzőt, hogy Arghezi Kányádi Sándornak 1962-ben azt mondta, hogy három boldog nyarat töltött Homoródfürdő környékén. A Homoród menti katolikus falvak anyakönyvi kivonatainak áttanulmányozása és hosszas kutakodás után lelt rá a szerző Ergézi Rozáliára, aki 1859. szeptember 26-án született Szentkeresztbányán.
A tanulmány rövidített változata megjelent a Székelyföld kulturális folyóirat 2015 januári számában. A kétnyelvű kötetet a későbbiekben tervezik bemutatni Szentkeresztbányán és Bukarestben is.
Iochom Zsolt. Székelyhon.ro

Székely-magyar származású volt Tudor Arghezi édesanyja (Román–magyar irodalomtörténeti szenzáció)
Ferenczes István: Arghezi ← Ergezi
A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténeti szenzációja Ferenczes István filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet most kétnyelvű, román–magyar kötetben is megjelentetett a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal. Ferenczes István hosszas nyomozás után kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy a legjelentősebb 20. századi román költő, Tudor Arghezi (1880–1967) édesanya valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekinte pedig székely-magyar.
Kutatásainak eredményét Ferenczes először a 2015. januári Székelyföld folyóiratban tette közzé, majd részben további vizsgálódásának kiegészítését, részben írása visszajelzéseinek földolgozását szintén a Székelyföld 2015. decemberi számában jelentette meg. Román irodalomtörténészek körében is erős visszhangot váltott ki munkája, a Târgu Jiu-i 36. Argezi Nemzetközi Fesztivál díjazta, s figyelemre méltó Vladimir Udrescu írása (Székelyföld, 2015/12.), melyben a román író minden részletében elfogadólag összegzi Ferenczes megállapításait.
„Az anyám kun volt, az apám félig székely, félig román vagy tán egészen az”, írta József Attila, az irodalomtörténet – Méliusz József alapkutatásával – kiderítette a családját elhagyó román apa későbbi sorsát és román családját. Petőfi anyja tót szolgálólány, Arany szerint gyengén ejtette a magyar szót, apja, az öreg Petrovics szintén szláv. Nincs abban semmi ördögi, hogy egyszer csak kiderül, az egyik legnagyobb, világirodalmi rangú román költő sem irodalmi nemzetének tiszta leszármazottja. Arghezi esetében azért különös mégis, mert a költő maga sem tudta pontosan, hányadán is áll a szülők dolgában, abban azonban bizonyos volt, hogy az anyjával valami nem stimmel. Nem írt, nem beszélt élete első tíz évéről, vagy ha igen, ellentmondásosan, rejtélyesen, takargatta, titkolta eredetét. Az Argheziéknél megforduló vendégeknek úgy mutatta be a ház idős asszonyát, mint egykori dajkáját, gyermekei német nevelőnőjét, de némelyek tudni vélték, hogy valójában az édesanyja. A román irodalomtörténészek addig jutottak, hogy Arghezi Bukarestben cselédlányként szolgáló anyja valószínűleg Brassó környéki szász lehetett, apja a craiovai eredetű Nae Theodorescu (két ilyen nevű is számításba jött), T. Arghezi pedig az ő törvénytelen gyermekük. Ferenczes rendkívül szövevényes kutatási eredménye szerint – a legrövidebb sommázat –: Ergézi Rozália a Homoród-környéki Szentkeresztbányán született 1859-ben, anyja csíki székely, apja Bukovinából áttelepült német bányász. A mindkét ágon katolikus család a magyar nyelvet használta, de a románt, és – az apai nagyszülők révén – a németet is beszélte. Rozália 13 évesen félárva marad négy testvérével, ezért 1878 körül Bukarestbe megy szolgálónak egy Pârvulescu nevű gyarmatáru-kereskedőhöz. Ugyanekkor érkezik a fővárosba a vele egykorú cukrászinas, Nae Theodorescu is. A két fiatal egymásra talál, s 1880-ban megszületik szerelmük gyümölcse, a későbbi költő, Tudor Arghezi – Ion Nae Theodorescu néven. A cukrászinas egy jó házassággal rendezi a saját sorsát, fiát később a nevére veszi, anyagilag támogatja – Rozália pedig kénytelen a Pârvulescu-házban maradni szerelemgyerekével, s miként a megesett lányok, időről időre hazaviszi a nagyszülőkhöz, Szentkeresztbányára. Tíz év múlva Pârvulescunak is fiút szül; utóbb Pârvulescu is a nevére veszi a maga fiát, de ő sem vezeti oltár elé a lányanyát. Rozália – lehetetlen helyzetben – neveli két apától született fiait. A Pârvulescu-fiú később ügyvéd lesz, a Theodorescu-fiú fiatalon megszakítja apjával a kapcsolatot – eufemisztikusan –, írói nevet választ, tulajdonképpen megtagadja apját: Ferenczes szerint az Arghezi családnevet az anyai ágról vette (Arghezi–Ergézi hangejtésbéli elértés is lehet), a Tudor keresztnevet apai nagyapjától. A költő kolostorba, majd Svájcba menekül, megismerkedik egy román tanárnővel, s hogy ne tudódjék ki a mezalion, a nő Párizsban szüli meg törvénytelen gyermekét, Eliazart – a későbbi Eli Lothar világhírű fotográfus filmrendezőt –, és ott is hagyja. Arghezi hazaviszi a fiút, és Ergézi Rozáliára bízza a nevelését. Arghezi a második házasságából született két gyerekének a nevelését is Rozáliára bízza – ekkor mint a gyerekek német nevelőjét veszi magához. Felesége nagyon nem szívelte a „dadát”, a gyerekek fölnevelése után kiteszi a házból. Rozália előbb albérletbe kerül, majd költő és ügyvéd fia (a féltestvérek) 1943-ban leromlott egészségi állapota miatt egy Bukarest környéki elmekórházban helyezi el. Nem látogatják, 1944-ben meghal, a temetésen a családból senki nem jelenik meg.
Ez így, összegezve egyszerű – a valóság azonban olyan, mint egy túlburjánzó képzelettel vizionált rossz romantikus regény. Nincs megbízható családi emlékezet, nincsenek dokumentumok, illetve valamennyi akad, de a megbízhatatlan és hiányzó emlékezet miatt sokáig nem ott keresik és nem azt a dokumentumot találják meg a román irodalmárok, amit kellene, bár Arghezi halála után tulajdonképpen mindent tisztáztak a költő sejtelmes privát szférájáról, kivéve az anya kilétét: álmukban sem gondolták, hogy a „román nyelv géniuszának” egy magyar cselédlány lehetne az anyja – elég kellemetlen, hogy zabigyerek. Ködösítés, homály, zavar, kuszaság minden irányban: az ügyvéd fiú úgy tudta, hogy édesanyjuk a Brassó melletti Sechelis helységbéli Ion Argesi és Sofia szülőktől származik. Rozália osztrák–magyar alattvalónak, német nemzetiségűnek és katolikusnak, később románnak és ortodoxnak is, sőt, időnként Pârvulescunak, máskor Maria Theodorescunak mondta magát. Arghezi úgy nyilatkozott, hogy családnevét az Arges ókori folyó nevéből vette – nem beszél anyjáról, eltagadja őt, és elhallgatja, amit a féltestvér magától értetődően elmond, hogy románul, németül magyarul is értettek, beszéltek. A rejtélyes magyar vonalra először Kányádi Sándor figyelt föl. 1962-ben néhány fordításával felkereste Bukarestben az akkor 82 éves Tudor Arghezit, aki megjegyezte: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” Elmondja, hogy gyerekkorában sokszor oltotta szomját a homoródfürdői borvizekkel, s hibátlan magyar kiejtéssel fölsorolja a Homoród menti falvak nevét. „Kell itt valaminek lennie, hiszen ha egy 82 éves román ember ennyire tiszta mondatokat, szavakat mond ki magyarul, akkor ehhez a nyelvhez valamikor nagyon szorosan kötődhetett. Kányádi ebből azt a következtetést vonta le, amit talán Arghezi is megerősített, hogy gyermekkorában a családjukban szolgáló székely cselédlány hozta nyaralni, s ekként tanulhatott meg »egy kicsit« magyarul” – idézi, írja Ferenczes. A múlt években Ferenczes István elkezdte felkutatni és megírni saját családjának sorsát (Veszedelmekről álmodom című memoárját a Kortárs folytatásokban közölte). Édesapja a két háború között részt vett a román főváros építkezésében, megismerte a bukaresti magyar kolónia életét – Ferenczes itt figyelt föl a Székelyföldről odavetődött cselédlányok nem egyszer szívszorító történeteire, s ezen a szálon kezdett el kutakodni Arghezi lehetséges magyar kapcsolatáról. S innentől megszállott, vérbeli oknyomozó újságíróként, empatikus szociográfusként, meggyőződött személyes érdekeltséggel és nem kevés költői intuícióval vetette bele magát a témába: az Arghezi ← Ergézi című összegző könyve nem rigorózus irodalomtörténész, biográfus munkája, hanem az egzakt tényekre épülő szociográfusé, esszéíróé és a lírai költőé. De azt is mondhatjuk, hogy kalandos filológusi, szellemi útleírás, mert nemcsak a végkövetkeztetésről, hanem az odáig vezető zegzugos útról is érzékletesen beszámol, hogy a napvilágra tárt dokumentumok, ellenőrzött emlékek és a maga sorstapasztalata alapján megjelenítse az olvasó számára azt a mostoha sorsú félárva, többszörösen megesett, sokszorosan kihasznált, de soha fel nem vállalt kis cselédlányt, akit Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárt. Mert ennek a revelatív, oknyomozó könyvnek az igazi főszereplője nem annyira a szerző által is igen nagyra becsült költő, Tudor Arghezi, hanem az ő valóságos, igazi anyja, Ergézi Rozália. Egy a sok száz vagy ezer székelyföldi leányból, a szegénység „emberfölöslegéből”, aki idegen környezetben, egy szál maga próbált reménykedni a jóban, hogy megalázottan kiegyezzen a puszta életben maradással. Ezért írja Ferenczes: „Mikecs László egyik írásában arról ír, hogy a századfordulón egy bukaresti bojárnak szándékában állt felállítani a székely cselédlány szobrát. A szoborból nem lett semmi. Én viszont azt mondom, ha valaha, valahol sor kerülne ilyen szoborállításra, mindenképpen Ergézi Rozáliáról, Tudor Arghezi székely édesanyjáról kellene megmintázni.”
Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárta Ergézi Rozáliát – a biográfia pontosítása mellett ezért is oly fontos számára, hogy értelmezze az anya–fiú viszonyt. Arghezit zárkózott, mogorva embernek tartották, aki a legszűkebb családján kívül senkit nem szeretett. Vajon csak azért nem fedte föl anyjának valódi kilétét, s tartotta még a maga házában is személyzet-sorban, mert szégyellte kétes egzisztenciáját, rangon aluliságát? Arghezi egy kései, 1966-os interjúban bevallotta, hogy „az, akiről mindig azt állította, hogy csupán a »dajkája« volt, az az asszony nem más, mint az édesanyja”. Ferenczes a szerény tények híján a „költői énnek az igazságához” fordul értelmezésért, az Arghezi-versekhez. Nem kevésbé izgalmas ez a része könyvének, ahol az életműben próbálja tetten érni a költőt, s versek sorával igazolja megérzését, hogy valójában „nagyon szerette azt az asszonyt”, mert amikor titkolta, valójában védte, rejtette őt a kandi idegenek elől. A részleteiben pontos igazság és egykor volt valóság már kideríthetetlen. Annyi bizonyos, hogy Arghezi halálig gyötrődött származása, anyjával szembeni keménysége és bűntudata miatt. Ahogy ebben a szépséges, posztumusz megjelent versében is bizonnyal az ő emlékével viaskodik: „Szegénynek álmodlak, ki mindig éhes, / Amint szelíden suttogva kérlelsz / Valamire, nem jut eszembe, mire. / Rendszerint éjjel jössz, rongyosan, a sírból ide, / Mikor az álom ébredésbe lebbent, / Hívsz és keresel az emberi nemben. / És néma könnyekkel zokogsz”. (Ferenczes István fordítása) Az életmű kiváló ismerőjét, Consantin Popescu-Cademet idézi Ferenczes: „Akárhogyan is, a költő készakarva vagy akaratlanul, az anyja tudtával vagy tudta nélkül, felmagasztalta családnevét, életműve által megpecsételte a halhatatlansággal”. Az Arghezi ← Ergézi könyv megjelenése, a titok föllebbentése után egy fontos kérdés maradt nyitva: mi, magyarok és románok, tudjuk-e közös javunkra fordítani Arghezit a most megtalált Ergézi Rozáliával? (Hargita Kiadóhivatal, 2015, dokumentum- és fotómelléklettel, kétnyelvű kiadás, román fordítás: Bartha György)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kányádi Sándor: „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (A magyar kultúra napja)
Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv?
– Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet.
És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
– Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália.
De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt.
– Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.”
A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog.
– Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor?
– Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban.
– És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről?
– Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza.
– Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét? 
– Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig.
– Kik a példaképei? 
– Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük.
– Mit jelent Erdély az Ön számára? 
– Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötven éve halt meg a székely anya szülte román költő
Ion Nae Theodorescu 1880-ban született Bukarestben, de Tudor Argheziként halt meg 1967. július 14-én.
A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténet szenzációja Ferenczes István csíkszeredai költő, szerkesztő filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet tavaly kétnyelvű kötetben is megjelentetett a Hargita Kiadóhivatalnál. Ferenczes kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy az egyik legjelentősebb 20. századi román költő, prózaíró, műfordító, publicista Tudor Arghezi édesanyja valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekintve pedig magyar volt. A hivatalosan a költő dajkájaként számon tartott, valójában vér szerinti édesanya a Székelyföldről cselédként került Bukarestbe.
A Szentkeresztbányán 1859-ben született Ergézi Rozália – Ergézi János és Ágoston Zsuzsanna római katolikus szülők gyermeke – még húszéves sincs, amikor a román fővárosba kerül, ahol az oltyán cukrásszal, Nae Theodorescuval szövődött szerelmi kapcsolat révén megszüli nagyobbik fiát. A cukrász nem vette el a cselédlányt, de sokáig gondoskodott a fiáról, aki később felveszi az apai nagyapja keresztnevét és édesanyja románosított családnevét, így lett Tudor Arghezi. Családjaikban mind az apa, mind a költő nagyon leplezték az anya kilétét illető valóságot, óvatosan, titkolózva viszonyultak hozzá.
Arghezi 1896-ban debütált ortodox költőként, teológiát is tanult, de aztán a szimbolizmus és más irodalmi irányzatok (mint például a bécsi szecesszió) hatására a múlt század elejének modern költőjévé vált. 1910-ben már román szocialista lapok munkatársa, publicistaként és műkritikusként tett némi tekintélyre szert, az első világháború kitörése után a királyi kormány ellen írt cikkeket, rövid időre be is zárták nemzetárulásért. 1927-ben jelent meg, viszonylag későn, első önálló verseskötete Cuvinte potrivite (Illő igék) címmel.
Ekkori költészetét és prózáját hit és tagadás, kétely és bizonyosságkeresés kettőssége, az emberi lét végső értelmének fürkészése jellemzi. Formavilágában a modern kifejezésformákból s a népköltészet és az ortodox vallásosság forrásaiból merít. Első regénye még vallásos témáról szól, de a következőkben már bírálja a Román Királyság közéletének romlottságát. Maró szatírái miatt az Antonescu-rezsim is átnevelő lágerbe küldi. 1948-tól kezdve Arghezi már a kommunista hatalom ünnepelt költője, kitüntetik különböző címekkel és díjakkal, a Román Akadémia tagjává választják. 1967-ben hal meg, a kormány nagy pompával és ünnepélyességgel temeti felesége mellé. itthon.ro

Biológusnak tanult, mégis költő, író lett Ferenczes István
Ifjúkorában nem a versek, hanem inkább a természet, a növények, állatok foglalkoztatták Ferenczes Istvánt, aki biológusnak tanult, és csak a főiskola utolsó szakaszában fordult az irodalom felé. Életműve, amely a kortárs magyar irodalom kiemelkedő jelentőségű alkotói közé emelte, bizonyítja, hogy ez jó választás volt. Azt vallja, verset nem kell mindenáron írni, csak akkor, ha annak igazi tétje van.
Csíkpálfalván született 1944 karácsonyának másodnapján, vagyis a névnapján, de csak január 1-jén anyakönyvezték Ferencz-Salamon Istvánként – mint elmondta, lehet, hogy az első fiúunoka születése miatti öröm, mulatozás is közrejátszott a késlekedésben. Építőmester édesapja, Ferencz S. Imre számára a mesterség szeretete mellett az alkotás, a teremtés volt az elsődleges szempont – emlékezett vissza Ferenczes István.
Ő vezette Csíksomlyón a Kós Károly tervei alapján készült KALOT-ház építését, Bukarestben többek között a királyi palota építésénél is dolgozott. Majd a pálfalvi új templom megkezdett építését vette át, amelyet szinte elölről kellett kezdeni, a templom elkészült (1949 júliusában szentelte fel Márton Áron püspök), de a végére már elfogyott a pénz. „Apám, aki színjátszó is volt, és olvasó ember, színdarabot tanult be a házasemberekkel, és addig járták a környékbeli falvakat, amíg összegyűlt a pénz a bádogosmunkára. A falunak kultúrotthon is kellett, azt is ő tervezte, építette, 1958 januárjában avatták fel, de egy héttel előtte még nem volt színpad. Apám az egyetlen tehenünket kivezette az istállóból, eladta, abból a pénzből lett meg a színpad” – mesélte.
Pályát váltott, majd pofázott
Noha elemi és középiskolás korában is írt verseket, bevallása szerint inkább a természet, az erdő, a növények, a madarak, vadak érdekelték. Biológusnak készült az egyetemen, és azt is végezte el.
„Az egyetem utolsó éveiben rájöttem a rendkívül kiszolgáltatott és végzetes nemzetiségi sorsunkra, és éreztem valamit, hogy valamivel többet kellene tenni, mint biológusként dolgozni, növényt meghatározni, bogarat, lepkét gyűjteni. Kolozsváron akadtak barátok, Csíki László, Kenéz Ferenc, akik arra is felhívták a figyelmemet, hogy a mesterséget meg kell tanulni, így az egyetemi könyvtárban a biológia könyvek helyett a versesköteteket kezdtem olvasgatni” – emlékezett. A végső döntést édesapja 1967-ben bekövetkezett hirtelen halála adta meg. Az élet is segítette pályamódosítását, egy év tanítás után, amikor 1968-ban megalakult a megye és a Hargita napilap, újságíróként kezdett dolgozni, ami szerinte iskolának nagyon jó volt, de azt sem bánta meg, hogy 1975-ben eltávolították onnan. „A főszerkesztő, Albert Antal azt mondta, »értse meg, nem tudtam kiállni magáért, mert annyiszor megkértem, ne pofázzon, ne szidja a pártot a szerkesztőségben, a kocsmákban és otthon« – lehallgatták a telefonomat is. Utólag visszagondolva nagyon jót tett, borzalmas lett volna a napi sajtó taposómalmában élni, amikor örvendett az ember, hogy ha az igazat nem is, de a valót meg tudja írni” – vélekedett. Néhány éves szakirányítói munka után ismét újságíróként folytatta, a Falvak Dolgozó Népe munkatársaként bejárta Székelyföldet, élményeket szerzett, embereket ismert meg – ez a munka későbbi alkotásaiban, riportköteteiben is visszaköszönt.
A cenzúra szorításában
A rendszer rajta tartotta a szemét, első verseskötetéből 32 verset vágott ki a cenzúra. „Akkor úgy volt, hogy a cenzor minden oldalra rátette a pecsétet, nekem 32 versemre nem tette rá – ezért lett olyan vékony. Az mondták, pesszimizmust tükröztek – végül azoknak a verseknek nagy részét a következő kötetekbe sem raktam be” – elevenítette fel. 1987-ben a Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötete már kész volt, amikor Egyed Péter, a szerkesztő felhívta telefonon, hogy a cenzor megint beszólt. „Péter bezárt a lakásába, és az volt a feladat, hogy az összes metafizikai jellegű, istennel, kereszttel, túlvilággal kapcsolatos részt ki kell gyomlálni. Én nem akartam, aztán Péter meggyőzött, és végül néhány vers még jobb is lett” – emlékezett.
Egy hosszú versét – Hó hull örök vadászmezőkre volt az eredeti címe – szintén a cenzúra miatt Indián tél címmel közölte le Székely János, erről telefonon egyeztettek. „Abban az időben elég sűrűn hívattak a Szekuritátéra, be akartak szervezni. Egyszer rám kérdezett a magyarul tökéletesen beszélő vallatótiszt, hogy miért kellett a vers címét megváltoztatni? A telefonból tudhatta” – mesélte. Ezt a verset akkor a temesvári magyar középiskolások Toró T. Tibor osztályfőnök irányításával betanulták, nagy sikerrel előadták, utána botrány lett, Torót menesztették a tanügyből. „Meghívtak a Temesvári Magyar Napokra, ahol az egykori diákok ismét előadták a verset, és azt mondták, hogy életük meghatározó élménye volt. Mindig az volt az elvem, hogy nem kell minden áron verset írni, csak akkor, amikor az embert nagyon égeti, és valami nagy tétje van. Voltak nekem két-három éves hallgatásaim, után aztán jöttek nagy felszabadult dolgok, Az utolsó kenyér vagy a Ki virággal megveretett című kötetek” – elevenítette fel.
Vers egy Trabanton
Az 1989-es változások előtt egy évvel írta A diktatúra közhelyei című versét, amely, mint mondta, nem is volt teljesen kész, de több példányba legépelte, és odaadta néhány embernek, akik kézről kézre adták. „December 22-én délben, amikor elrepült a diktátor, egy csomag gyertyával lementem a főtérre, meggyújtottam néhányat. Kezdtek jönni az emberek, megjelent egy lyukas zászlóval egy Trabant, feltettek a tetejére, és valaki a kezembe nyomta a vers kézzel írt változatát, hogy olvassam fel. A tömeg kiabálta, hogy még egyszer, a megyeháza balkonjáról is elhangzott még háromszor. A mai eszemmel is újból felmennék arra a balkonra, és újból elmondanám a verset” – mesélte. Illúziói január 3-ig tartottak, amikor a kezébe került néhány Hargita megyei román feljelentése, amiből aztán a Har-Kov botrány lett. „Vásárhelyen volt januárban az első országos RMDSZ-tanácskozás, ahol először mondtam ki, hogy jövőnket csak Székelyföld autonómiájával lehet biztosítani. Az első szünetben a galléromat rángatták, hogy mit akarok a Magyar Autonóm Tartománnyal, itt a román demokráciában minden megoldódik. Mondtam, fiúk, nem lesz megoldva” – elevenítette fel. Egy ideig a művelődési felügyelőség főtanácsosaként dolgozott, a politikában nem akart részt venni, parlamenti jelöltséget sem vállalt.
A Székelyföld alapítója
Néhány szabadúszóként eltöltött év után a megyei tanácshoz került elnöki tanácsadóként – ekkor merült fel egy székelyföldi kulturális folyóirat létrehozásának igénye. „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy kell egy periodika, ami rólunk szól, és minket mutat fel a világ felé az itt élő alkotók által. Így született meg a havilap ötlete, sokat töprengtünk róla György Attilával és Molnár Vilmossal. Az akkori megyei vezetés megértette, támogatott, és kezdtük gyűjteni az anyagot, Székelyföld lett a folyóirat neve. Néhány emberen és rajtunk kívül, akik bíztunk benne, rengeteg ellendrukker volt. Azt mondták, még egy évig sem fog működni – idén már húsz éves, ami egy folyóirat esetében már nagykorúságnak számít. Az egyik magyarországi testvérlap azt írta a Székelyföldről, hogy egy jól kitalált lap, valószínűleg azért, mert nem csak irodalmi lap, kulturális folyóirat, interjút, történelmet, szociológiát, néprajzot, színházművészetet, zenét is tartalmaz” – ismertette.
Ferenczes István alapításától 2010-ig, nyugdíjazásáig volt a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, amelynek létrehozását élete egyik legnagyobb megvalósításának tartja.
Az Ergéziek nyomában
Élete egyik nagy szerencséjének tartja a Tudor Arghezi költő székely édesanyjával, Ergézi Rozáliával kapcsolatos kutatás eredményét. Kovács Attila / liget.ro