"Romániában a Babes-Bolyai Tudományegyetem vezetői ismerték fel elsőként, hogy a több évtizedes elzártság után átfogó és radikális tantervi-kutatási reformokra van szükség ahhoz, hogy felzárkózzanak az európai egyetemek színvonalához, vázolta a helyzetet Cs. Gyimesi Éva tanszékvezető egyetemi tanár. Az elmúlt években az egyetem nemzetközi kapcsolatai kibővültek, integrálódtak a regionális hálózatokba, a Szokratész - és Erasmus-programokba, amelyeknek Brüsszelben van a központja. A kolozsvári egyetem 14 ezer hallgatójából háromezer magyar, mintegy ezernyolcszázan tanulhatnak anyanyelvükön. A magyar oktatók száma megközelíti a százhatvanat. A romániai magyar értelmiségi utánpótlás maradásra bírásához olyan kutatási és intézményi hálózatot kell létrehozni, ahol a legkiválóbb tanárok és diákok az európai egyetemekre jellemző követelmények szerint együtt dolgoznak. Határozottan elitképzésre gondol. Ez már korábban felvetődött, Venczel József 1935-ben - 23 éves korában -, arról értekezett a kolozsvári Erdélyi Helikonban, hogy a budapesti Eötvös Kollégium mintájára Kolozsváron létre kellene hozni a kisebbségi elitképző Collegium Transssylvanicumot. Cs. Gyimesi Éva többedmagával ezt valósította meg 1993-ban, alapítványuk létrehozásával és ugyanúgy nevezték el, ahogy Venczel József annakidején javasolta. Szeretné, ha ez lenne a magyar értelmiségi elitképzés egyik háttérintézménye. Ez nem az egyetem falai között történik. Cs. Gyímesi legkedvesebb vállalkozása a kolozsvári bölcsészek Láthatatlan Kollégiuma, a budapesti hasonló nevű intézmény "kistestvére". A különféle magyar és nemzetközi pályázatokon sikerült anyagi támogatáshoz jutniuk, kibéreltek egy háromszobás lakást, ahol naponta több mint nyolcvan diák veszi igénybe az alapítvány szolgáltatásait. Eddig hét számítógépet vásároltak, amelyeket rákacsoltak a Soros-internet programra. - A Kolozsváron működő patinás tudományos egyesületek miért nem fogadják be a Collegium Transsylvanicumot? - tette fel a kérdést Fábián Péter. Cs. Gyimesi Éva "igyekezett tapintatosan válaszolni". Szerinte a hagyományőrzőbb erdélyi magyar tudományosság idegenkedik az új időktől, a változásoktól. Az erdélyi magyar tudomány legtekintélyesebb képviselői humán területen azt tartják kutatásra érdemes témának, ami a múlthoz kapcsolódik. Ettől a szemlélettől a szociológia igen távoli, ők viszont éppen ezt művelik. - A Collegium Transsylvanicum jogi személy, ennek ernyője alatt szervezte meg kitűnő partnere, Magyari Vincze Enikő a Tudományos Kutatási Programok Intézetét. Ez összefogja a szakkollégiumokat, a szociológiait, ahol magyar és román diákok dolgoznak együtt, a fizikusokét, a filozófusok Diotima Körét, az irodalomelméleti kurzust, a Kultúra és Kutatási Központot. Ugyancsak az intézet gondozza a különféle kiadványokat. A kutatásokhoz kapnak támogatást. Magyarország segíti munkájukat: a Művelődési és Közoktatási Minisztérium fedezi a vendégtanárok útiköltségét, a jövőben pedig a Széchenyi-program keretében fizetésüket is biztosítja és átutalja az anyaországban érvényes hallgatói fejkvótát. - A szakkollégiumok diákjai közül már többen szereztek külföldi ösztöndíjat. Cs. Gyimesi Éva reméli, hogy hallgatóik közül kerülnek ki az új doktoranduszok, a majdani egyetemi oktatók. - A kolozsvári Láthatatlan Kollégiumot Hannah Arendt-díjra javasolták, ez anyagi segítséget jelenthet. /Fábián Péter: Magyar elitképzés Kolozsvárott. = Népszabadság, dec. 24./"

Az afganisztáni és iraki eseményekkel kapcsolatos román tudósítások hosszú ideig a román hadsereg dicsőséges és áldozatos hozzájárulásáról szóltak. A makulátlan, igazságosztó hadsereg képének fenntartását szolgálja a kevésbé ismert atrocitások letagadása. A történelem tankönyvek esetében sincs elmozdulás. Azok az atrocitások, amelyeket elkövetett a bevonuló román hadsereg mind az első, mind a második világháború után a nem román erdélyi, illetve magyarországi civil lakosság ellen, a mai napig tabutémának számítanak, ugyanígy az odesszai vérengzés is. A román hadsereg 1919-es erdélyi és budapesti, a kommunista kormány elleni bevonulását a jog és igazságért vívott harc fényes sikereként emlegetik ma is. Szentségtörésnek számít a bevonuláshoz kapcsolódó gyilkosságokat, rablásokat, ingatlanfoglalásokat és a számtalan egyéb jogfosztást emlegetni. Az 1944-ben bevonuló román hadsereg olyan atrocitásokat követett el, amelyek még a szovjet (!) katonai vezetést is megdöbbentették. Olyannyira, hogy a román polgári és katonai adminisztráció visszavonására utasította a román kormányt, és Észak-Erdély öt hónapig (1944. október–1945. március) gyakorlatilag közvetlen szovjet katonai közigazgatás alá került. Hannah Arendt írta (Hannah Arendt: Eichmann la Ierusalim. Un raport asupra banalitatii raului), hogy a két világháború közötti időszakban Románia volt a legantiszemitább állam, később még az SS alakulatok is meglepődtek és ugyanakkor elszörnyedtek a nagy méretű romániai zsidóellenes pogromok kegyetlenségei láttán. Maga Hitler is tudatában volt annak, hogy – amint 1941-ben Göbbelsnek elpanaszolta –- Románia messze megelőzte Németországot az "Endlösung", azaz a zsidó lakosság kiirtása terén. /Herédi Zsolt: A rettenthetetlen román hadsereg mítosza. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 3./

Szembenézés a kommunista múlttal
A kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták – Marius Oprea román történész megállapítása nemcsak Romániára, de a volt kommunista államok többségére érvényes, ez derült ki azon az egész napos brüsszeli közmeghallgatáson, amelyet Tőkés László kezdeményezett egy lett és egy szlovén kollégájával együtt.
Jól becsomagolva, ártatlannak tűnő cím mögé bújtatva: Mit tudnak az ifjú európaiak a totalitárius rendszerekről? – történészek, kutatók, politikusok, oktatási szakemberek elemezték a témát. Sandra Kalniete lett EP-képviselő többpontos, konkrét lépéseket tartalmazó programtervezetet is bemutatott, vázolta, mit kellene tennie Európának, hogy a szavakon túl is megtörténjék a múlt számadása. Ugyanott létrejött egy antikommunista platform, és Romániát érintően elhangzott, hogy hamarosan egy küldöttség keresi fel Traian Băsescu államelnököt, és felkérik, támogassa a kommunizmus perének megvalósítását.
Európának, az uniónak, az EP-nek ma sem akaródzik a kommunista múlttal való szembenézés, minden ezzel kapcsolatos kérdést igyekeznek szőnyeg alá seperni, az utódpártok a fasizmus rémtetteinek felelevenítésével próbálják bagatellizálni a kommunista diktatúrák emberek millióit elpusztító, megnyomorító tetteit. Sokak számára ma még az is kérdés: lehet-e, szabad-e elítélni a kommunizmust, totalitarista diktatúrának tekinthető-e, vagy csupán a sztálinizmus sorolható e kategóriába. Tőkés László EP-képviselői mandátuma kezdete óta harcol azért, hogy a nácizmus rémtettei mellett a kommunizmus bűneit is ismerjék el emberiség ellen elkövetett bűnként, no meg azért, hogy a deklaratív elítélésen túl sor kerüljön a bűnösök azonosítására, az áldozatok, utódaik kárpótlására.
Eltörölni a kettős mércét
Az igen tartalmas konferencia négy témakört dolgozott fel. Súlyt, rangot adott az eseménynek, hogy az indításnál jelen volt Joseph Daul néppárti frakcióelnök is. Tőkés László megnyitójában kiemelte, Európa egysége csak akkor válik valóra, ha megtörténik a múlt integrációja is, igen fontos, hogy a legfiatalabb nemzedékek megértsék, a közös múlt feldolgozása nélkül nem lesz közös jövőnk. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a totalitárius rezsimek megítélésében nem használhatunk kettős mércét aszerint, hogy milyen pártállású diktatúráról van szó. Észt, lett, litván, lengyel, bolgár rendszerváltó politikusok szólaltak fel, személyes történetek, családi tragédiák tükrében idézték fel az elnyomó rendszer pusztításait, visszatérő motívumként jelent meg: lehetővé kell tenni a hozzáférést a titkosszolgálatok archívumaihoz, nem elegendő a tankönyveket újraírni. A kommunista utódállamok többsége nemzetbiztonsági okok miatt nem hajlandó megnyitni archívumait, ki kell dolgozni azokat a törvénykezési és igazságszolgáltatási eszközöket, amelyek lehetőséget teremtenek a múlt ügyeinek és bűneinek jogi rendezésére. Ha nem ismerjük meg a totalitárius rendszerek pusztításait, nem tudjuk megakadályozni visszatérésüket, állandó veszély fenyegeti a pluralista demokráciát – köszönt vissza majd minden előadó szavaiból. Jarosław Leszek Wałęsa lengyel néppárti képviselő, a Béke-Nobel-díjas Lech Wałęsa volt lengyel államfő fia személyes, gyermekkori élményein keresztül világította meg a gyilkos rendszert, hogy miként vészelték át édesapja letartóztatását, azt, hogy hétéves kisgyerekként tanára fülön fogva ráncigálta ki a padjából, mert felírta füzetébe az otthon oly sokat hallott szolidaritás szót, s miként tudatosult benne a kifejezés valódi jelentése.
Áldozatok és elkövetők
A folytatásban konkrét esettanulmányokkal támasztották alá az addig főként elméleti síkon zajló értekezést. Sandra Kalniete lett EP-képviselő, volt külügyminiszter, a közmeghallgatás egyik kezdeményezője cselekvési tervet is vázolt: ebben szerepel a totalitárius rendszerek politikai és jogi elítélése, illetve a bűnösök felelősségre vonása. Kiemelte: az EU-nak ehhez biztosítania kell az anyagi forrásokat is. Sandra Kalniete nem véletlenül vált a kommunizmus ádáz ellenségévé, életét döntően befolyásolta a szovjet diktatúra, családját Szibériába hurcolták (ő maga is ott született), több rokonát megölték. A nyugati államoknak csak a nácizmus rémtetteit kellett elszenvedniük, ám Közép-Kelet Európában a fasiszta megszállást a kommunista terror követte, sokkal hosszabb ideig, súlyosabban befolyásolta a totalitarizmus az itteniek életét – hangsúlyozta. A bolgár Vaszil Kadrinov, a Hannah Arendt Center munkatársa azt vetette fel, hogy hazájában az egykori elnyomók, ügynökök egy része ma jelentős politikai, gazdasági pozíciót tölt be (Georgi Parvanov államfőt s jó pár diplomatát említett), míg az áldozatok többsége jelenleg is szegénységben él, semmilyen jogi vagy anyagi kárpótlást nem kapott.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Marius Oprea, a romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet volt vezetője, akit félreállítottak ugyan az általa életre hívott intézmény éléről, de régész-történészként folytatja az egykori áldozatok felkutatását. Hozzátartozók, családtagok, utódok keresik meg, a rendelkezésre álló adatokból kiindulva kutatják fel a titokban, eddig ismeretlen helyeken elhantolt maradványokat. Kivetített képekkel kísért, szenvedélyes előadása nagy hatást váltott ki: meglátása szerint azonosítani kell az egykori gyilkosokat, a bűnöket emberiségellenes cselekménynek nyilvánítani, az áldozatokat a rendszer nevében ölték meg, nem évülhetnek el a gyilkosságok. Az akkori elnyomók a mai rendszer tagjai, nem volt lehetőség elvágni a szálakat, a folytonosság létezik – mondotta. “Nem a kommunizmust kell elítélni, az lehetetlen, a bűnösöket kell bíróság elé állítani” – mondotta Marius Oprea.
Hankiss Ágnes fideszes EP-képviselő arról szólt, a múlt bűnei, bűnösei hogyan szivárogtak át a mába, Magyarország jelenét miként befolyásolják az orosz–MSZP-s összefonódások, gazdasági életére hogyan telepedett rá az orosz maffia.
Keveset tudnak a fiatalok a múltról
Az oktatással, tantervekkel, tankönyvekkel foglalkozó fejezetben szakemberek mutattak be jól bevált módszereket, interaktív németországi múzeumot, játékos internetes honlapot Szlovéniából, a Szibériai missziónak nevezett tanulmányi kirándulásokat Lettországból. A műemléknek nem kell feltétlenül hagyományos, statikus formája legyen, a fiatalokhoz a legeredményesebben saját nyelvükön szólhatnak – fejtették ki a szakemberek. Keveset tudnak a mai gyermekek a múltról Németországban, Svédországban, de Romániában is – derült ki a bemutatott kutatásokból. Raluca Grosescu, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet kutatási igazgatója nemrég készült felmérést ismertetett, amelyből kitűnt, a mai 14–20 év közöttiek számára már történelem a kommunista diktatúra, többségük legfeljebb a jelen válság, korrupció tükrében ítéli azt el. Meghívottként volt jelen, de nyelvi akadályok miatt nem tartott előadást Dan Voinea katonai ügyész, aki 1989 decemberében Ceauşescuék perében is szerepet kapott, utóbb pedig az akkori áldozatok ügyészének szegődött, csapatával a temesvári, bukaresti, brassói, konstancai lövöldözések elkövetőit igyekezett azonosítani. Megkeseredett szélmalomharcához csatlakozott Doru Mărieş, az 1989. December 21. Szövetség elnöke, aki már több ízben tartott maratoni éhségsztrájkot, hogy kicsikarja a román hatalomból az igazságszolgáltatást. Ezernél többen haltak meg ’89 decemberében, ám a bűnösök nagy részének, néhány kirakatítélettől eltekintve, mai napig nem kellett számot adnia tetteiről. Mărieş szerint a romániai hatalom képviselői cinkosságot vállaltak az egykori tettesekkel, ez alól a jelenlegi sem kivétel, hisz Băsescu ugyan elítélte a kommunizmus bűntetteit, de Dan Voinea félreállítását nem akadályozta meg, a tényleges számonkérést nem tette lehetővé. Az igazságszolgáltatás nemcsak az idősek, de a fiatalok szemében is hitelét veszítette. Arra kérte az EP-képviselőket, legalább a meglévő dokumentumok átmentésében segédkezzenek, “Európa története nem lehet teljes ezeknek az országoknak a története nélkül, ehhez szükség van e dokumentumokra” – mondotta. A konferencia végén a harmadik kezdeményező, Milan Zver szlovén képviselő fogalmazta meg: a kommunizmusról szóló rendezvénysorozatot novemberben, a soros lengyel elnökség védnöksége alatt tovább kellene folytatni, amint a közmeghallgatás is bizonyította, szükség és igény is van arra, hogy ez a téma az európai uniós politikai diskurzus napirendjén maradjon, és a célkitűzések megvalósításában döntő előrelépés történjék. Nem egy példa igazolja, hogy a volt kommunista országokban lábra kapnak a letűnt diktatúrák iránti, múltat megszépítő nosztalgikus érzések.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Navracsics: nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus között
Nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus között, azok ugyanis egyaránt szembeszállnak a szabad társadalommal - hangsúlyozta Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapján, csütörtökön Budapesten.
A közigazgatási és igazságügyi miniszter a Szembesítés a múlttal című konferencián az Országházban azt mondta: a közép-európai nemzetek számára a nemzetközi és a nemzetiszocializmus közötti hasonlóság nem tudományos kérdés, hanem mindennapos tapasztalat, mindkettő eredendően totalitárius, ugyanazt a terrort, megalázást, önkényt és erőszakot használták országokkal, népekkel és osztályokkal szemben.
"A szabadságról alkotott felfogásunk alapja, hogy ellenzünk mindenféle totalitarizmust. Ha nem tartunk ki e meggyőződés mellett, demokráciánk meggyengül" - emelte ki, érvelve a kommunista és nemzetiszocialista jelképek terjesztését tiltó magyar szabályozás mellett.
Utalt arra, hogy az európai emberi jogi bíróság a közelmúltban elmarasztalta Magyarországot a kommunista diktatúra jelképeinek használatát tiltó gyakorlata miatt. Erről szólva azt mondta, Európa demokratikusként határozza meg magát, a diktatúrákkal szemben foglal állást, és a hiányosságok ellenére ez így is van. "Értelmezésünk szerint azonban ha Európa nem ellenzi szimbolikus módon is egyformán az összes totalitárius ideológiát, az megkérdőjelezheti demokratikus álláspontját" - mondta.
"Mi Hannah Arendt álláspontját osztjuk, aki A totalitarizmus gyökerei című könyvében úgy érvel, hogy nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus mögött" - hangsúlyozta Navracsics Tibor. Azokra a véleményekre reflektálva, hogy a kommunizmus egy szép gondolat volt, de végül tévútra vezetett, angol nyelvű beszédében idézte Friedrich Engelst, aki a forradalmat a leginkább tekintélyelvű dolgok egyikeként határozta meg, mondván, hogy azzal a népesség egyik fele rákényszeríti akaratát a másik félre puskák, bajonettek és ágyúk segítségével, s ha a győztes párt nem akarja, hogy küzdelme hiábavaló legyen, uralmát a terror eszközeivel kell fenntartania.
"A kommunizmus sosem volt és nem is lesz ideológiai kérdés Közép-Európában (...) rombolása máig ható. Ezért vagyunk érzékenyek azokra a kísérletekre, amelyek relativizálják a kommunizmus bűneit" - magyarázta, megjegyezve, hogy az itt élőknek a vörös csillag nem egyszerű szimbólum, hanem az elnyomás, egy totális diktatúra jelképe.
Erkölcsi kötelességünk emlékeztetni minden szerencsést, aki nem szenvedett annak gonoszságától, hogy a kommunizmus relativizálása az emberi méltóság elleni támadás - folytatta.
A miniszterelnök-helyettes kifejtette: a kormány álláspontja világos, nem tesz különbséget az 1956-os forradalmárok százait bebörtönző egykori belügyminiszter, a bebörtönzötteket halálba küldő ügyész és a zsidókat kínzó gettóparancsnok között, mert a rendszer címkéjétől függetlenül ugyanazt a gonosz szellemet képviselik.
Arra is kitért, hogy a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus végső soron nem ellenségek, hanem versenytársak voltak.
Az önkényuralmi jelképek használatát tiltó szabályozásra visszatérve azt mondta: kettős szándék húzódik mögötte. Egyfelől mindkét rendszer áldozatainak védelme, emlékük tiszteletben tartása, mert nem számít, hogy valaki a nemzeti- vagy a nemzetközi szocializmus áldozata volt, hogy azért hurcolták meg mert zsidó, vagy azért mert kulák. Másfelől, hogy mindkét ideológia az első világháborúban, pontosabban annak egyik, Európa egészét érintő következményeiben gyökerezik.
Navracsics Tibor ezt úgy magyarázta, hogy a kontinens addig élenjáró nemzetei 1918 után már nem tartoztak a nagyhatalmak közé, az Orosz Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia és Poroszország összeomlott, Európa nagy százada katasztrofális véget ért. Az összeomlásra különböző válaszok születtek, köztük olyanok, amelyek bizonyos etnikai csoportokat - mint a zsidóságot - vagy egy társadalmi réteget, a burzsoáziát hibáztatták a nemzet gyengesége miatt. "Ezeket természeténél fogva támaszthatta alá a bűnbakkeresés, egy olyan gyakorlat, amelyhez a kommunisták és a nemzetiszocialisták is előszeretettel folyamodtak a későbbiekben" - mondta, rámutatva: így az első világháború nemcsak Európa világpolitikai erőfölényének szimbolikus végét jelentette, hanem a totalitárius politika megszületését is.
Viviane Reding, az Európai Bizottság luxemburgi alelnöke videoüzenetében azt hangsúlyozta: ezen a napon - az 1939-es Molotov-Ribbentrop-paktum (a sztálini Szovjetunió és a náci Németország közötti megnemtámadási szerződés) aláírásának évfordulóján - emlékezni kell azokra, akik valamely, az emberi méltóságot tagadó totalitárius rezsim áldozataivá váltak.
Mint mondta, az emlékezés, az emlékek megosztása azért is fontos, hogy a fiatal nemzedékek tisztában legyenek azzal: a demokrácia és az alapvető emberi jogok kiharcolása milyen fájdalmas volt.
MTI

Horváth István
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Besúgásról és besúgókról
Ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira.
A fel nem dolgozott múlt mindig kínos jelen marad. Ezt egyértelműen bizonyítja Stefano Bottoninak a Szőcs István besúgói múltjához fűzött megjegyzéseit követő vélemény-nyilvánítási özön. Főleg ezek kapcsán szeretnék (csak pár paragrafus erejéig) reflektálni.
A kilencvenes évek elején, amikor elkezdődött a kommunizmus atrocitásainak a feldolgozása egy picit nehezteltem arra, hogy a Lucia Hossu Longin féle Memorialul durerii-s narratívák dominálták a kommunizmusról szóló közbeszédet. Hogy mit kifogásoltam? Ez a narratíva arra az alapsémára épült, hogy volt egy gonosz hatalmi elit, amely (politikai gyíkosságtól sem visszariadó) fizikai erőszakkal törte be, tartotta ellenőrzése alatt a társadalmat. Voltak a hóhérok és voltak az ártatlanok, a vallatok és a kínozottak, a smasszerek és a terrorizáltjaik.
Én akkoriban olvastam Hannah Arendt-nek az Eichmann-perről írt riportkönyvét és ennek margóján kezdtem úgy látni, hogy nem minden szempontból veszélytelen kizárólag ebben a kézenfekvően kényelmes dichotómia rendszerében feldolgozni a kommunizmust. Úgy véltem, ha dominánsan egy ilyen démonizáló megközelítésből nézzük a múltat, a leglényegesebb dologról: a gonosz banalitásáról feledkezünk meg. Hisz ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira. Azokra, amelyeket nem megszállott pribékek, hanem hozzánk hasonló személyek műveltek, és amelyek talán
ugyanolyan mértékben tartották fent a kommunizmust, mint az intézményesült fizikai terror.
Félreértés ne essék! – a börtönök és a verőlegények a létező szocializmus kiépülésének és konszolidációjának egy lényeges és megkerülhetetlen része, amelyről tudnunk, amellyel szembesülnünk kell. Ám azt sem szabad elfeledni, hogy a rendszer huzamos fennmaradása nem föltétlenül a bikacsök drámaiságú hatalomgyakorlásra épült. Hanem arra, hogy (ha még átmenetileg és felszínesen is, de) a hatalom a társadalom bizonyos szegmenseit (inkább meghasonult, mind elkötelezett) cinkosként a hatalomfenntartás szolgálatába sikerült állítania. Előszeretettel az értelmiségieket, és közöttük eléggé sok romániai magyart is! És, tegyük hozzá fenntartások nélkül, sok olyan személyt is, akik zsigerből utálták azt a rendszert. Ám félelemből, vagy önző érdeket követve (esetleg a kettő valamiféle nehezen szétbontható elegyének a jegyében) ügynöki mivoltuk által, ezek a személyek a mi (és saját) fogdánk rácsozatát tartották karban, sőt erősítgették.
Éppen ezért tartom fontosnak az ügynöki múltról (köz-)beszélni. Hisz az ügynök már nem a börtönökben fékezetlenül tomboló démon, hanem sokunk kollégája, vagy éppenséggel barátja volt (még akkor is ha mostanra már sokan átértékelik ezeket a viszonyokat). Olyan ember aki, ha nem is föltétlenül erkölcsi tartásában, de életszemléletének és élethelyzetének sok más vonatkozásában nagyon is hasonlított hozzánk. Így az erkölcsi ítélőképességünk számára sokkal nagyobb (és vitán felül tanulságosabb) próbatétel
mérlegelni ezen személyek ambivalens és sok vonatkozásban perverz helyzetét.
Sajnos (és ez vett rá, arra, hogy beleszóljak a beszélgetésbe), sok írásban és hozzászólásban látom annak a veszélyét, hogy az egyes ügynökesetek politikai vagy személyes jellegű leszámolásként csapódnak le. Evidensnek látom annak a csábítását, hogy az egyes ügynök esetek mérlegelése a hóhér-áldozat, fekete-fehér dichotómiájában történjen.
Kétségtelen: egyetlen besúgói ügy esetében sem kerülhető meg a morális vonatkozások taglalása. De meggyőződésem, hogy nem szorítkozhatunk csak erre, és főleg nem a fentebb vázolt leegyszerűsítő dichotómizálás formájában. Hisz, ha ezt tesszük, ismételten fennáll annak a veszélye, hogy túl kényelmesen oldjuk meg a helyzetet és ennek a történelmi epizódnak a tanulságai elsenyvedhetnek. Mégpedig a közelmúlt ezen történéseinek a reflektált átgondolása segíthet megérteni azt „hogy a gonoszság nem valamilyen rendkívüli morális vagy pszichológiai jelenség, hanem a legnormálisabb emberi magatartásban is jelen lehet: lényege, hogy nem különböztetjük meg a jót a rossztól – mi több, valamiért el is veszítjük az erre való ítélőképességünket” (Szilágyi Gáll Mihály parafrazálja Arendet in Beszélő 2008/9).
A szerző a BBTE Szociológia Tanszékének a docense
Transindex.ro,

Kuti Csongor
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Tükör által homályosan
Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára.
Lectori benevolo
Jelen írás nem tudományos cikk, vagy annak vázlata, mindössze néhány felvetéssel kíván hozzájárulni Könczei Csilla szekusblogja kapcsán kialakulóban lévő közvitához. Írásom nagy mértékben támaszkodik Katherine Verdery: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe című közlésére, melynek következtetésével bizonyos fokig egyetértek.
E sorok írója 1989 tavaszán, nem sokkal 14. életévének betöltése után, néhány vele egykorú osztálytársával együtt, mintegy születésnapi ajándékként, megkapta KISZ tagkönyvét. Egyikünknek sem jutott eszébe tiltakozni. Majd decemberben, a csíkszeredai télben felbuzgó forradalmi hangulatban, öcsém közreműködésével, azonmód megcsonkítottam, majd elégettem és szétszórtam, mint Adolf Eichmann hamvait a Földközi tenger felett.
Szeku Tizenkét évvel később, kötelező sorkatonai szolgálat címén Csíkszeredából Slatinára teleportáltak, egy olyan belügyminisztériumi egységhez, ahol meglepetéssel tapasztalhattuk: javarészt a közalkalmazotti elit soraiból származó csemeték társaságába keveredtünk, akik egy szépreményű belügyi vagy SRI-s karrier irányába igyekeztek innen dobbantani, okosan lerövidítve a tiszti karhoz az akadémián át vezető lényegesen tekervényesebb utat.
Így alkalmam akadt találkozni a Gagyi József által felelevenített CI-tiszt 2001-es változatával. Hat hónap slatinai tartózkodás alatt kiderült: mindent tudnak, amit egy huszonéves kezdő jogász kapcsolatairól tudni érdemes. Besúgókat ugyan már nem toboroztak, de bő évtizednyire a diktatúra bukása után, igencsak kényelmetlenül merült fel a gyanú: talán mégsem úsztuk meg.
A társasági kapcsolatokban rejlő erőtől (l.: a társasági oldalak szerepe az arab „forradalmakban”) tartott a diktatúra is, így a szeku kiemelkedő feladata volt a kapcsolati hálók feltérképezése, azok ellenőrzése a kollaboránsok által. E logika mentén azon személyek lettek kiszemelve beszervezés céljából, akik nagy mozgástérrel, jó kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Verdery szerint éppen ez okból exponáltak is voltak, hiszen sok esetben családtagjaik, barátaik oltalmazásának szándékával, vagy kiterjedt ismeretségi körükben észlelt „gyanús” tevékenységgel kapcsolatban kerültek beszervezésre (Verdery 2012). Általánosítani azonban fölösleges: minden egyes történet egy külön dráma, és a szereplők motivációinak magyarázatát csak esetenként lehet értelmezni.
A szeku érdeklődése tehát nem csak az egyénre, hanem annak szociális kapcsolataira is kiterjedt, és sikerének kulcsa részben abban rejlett, hogy a rendszer maga az autonóm egyén helyett az arctalan tömegre épült: a diktatúrában nem voltak egyéniségek. Ilyetén a kollaboráció sem egyéni, hanem hálózati tevékenység volt, ami természetesen igen nagy kiterjedésű apparátust, és számos besúgót igényelt. (A besúgókat más besúgók figyelték, így többségük egyszerre volt „bűnös” és „áldozat”.)
Kételkedem azonban Stefano Bottoni kijelentésében, mely szerint az együttműködők jelentették a többséget. A keletnémet titkosszolgálat archívumának adatai alapján mintegy 178 ezer besúgóból és 93 ezer ügynökből állhatott az apparátus, eszerint nagyjából 35 keletnémet állampolgárra jutott egy szekus. A Stasi pedig – elméletileg – lényegesen aktívabb volt, mint a Securitate (180 km dosszié 35 km-rel szemben ), nincs okunk hát feltételezni, még a magyar kisebbség tekintetében sem, hogy nálunk rosszabb volt az ártatlan-kollaboráns arány (Verdery 2012).
Lusztráció A hálózat a személytelenségre, a kapcsolatai, semmint önálló cselekedetei által meghatározott egyénekre épült. Ezzel viszont a jogállamiság elvei szerint működő igazságszolgáltatás nem tud mit kezdeni. Az alkotmányos jogok védelme megköveteli, hogy a bíróság a kollaboránsokat egyénként kezelje, ez viszont a történelmi realitások torzult percepciójához vezetne (Verdery 2012).
A bíróság egyének és azok cselekedetei felett ítélkezve tud jogorvoslatot nyújtani, azonban nem ülhet törvényt a történelem, egyes rendszerek vagy ideológiák felett: a történelmi jóvátétel nem tartozik hatáskörébe.
Midőn hamvai szétszórattak a Földközi tenger felett, Adolf Eichmann elnyerte méltó büntetését a náci gyilkológép működésében betöltött szerepéért. A halálos ítélettel végződő per azonban nem tartozik a nemzetközi büntetőjog történetének mérföldkövei közé. Az igyekezet, amellyel a jeruzsálemi bíróság megpróbálta az Eichmann pert a nácizmus és az antiszemitizmus perévé átlényegíteni, míg történelmileg és emberileg is érthető, jogi szempontból helytelen. Bár metafizikai szőrszálhasogatásnak tűnhet (Aschheim 2001), de nem elhanyagolható különbség Eichmann cselekedetei és a zsidóság szenvedései között az a tény, hogy csakis az előbbi kategória képezheti büntetőjogi per tárgyát (Arendt 1963).
A jogelméleti részleteken túlmenően azonban az Eichman sztori jól illusztrálja, miként válhat szörnyeteg bármelyik átlagemberből. A Securitate irattáraiban is csontvázak lapulnak.
A demokratikus fordulat után a hálózat léte maga tette szükségessé a tisztogatási folyamatot: a nómenklatúra tagjaiból, ügynökökből és besúgókból álló hálót szét kellett (volna) szabdalni, hogy annak tagjai ne akadályozhassák a demokratikus átmenetet. Ebben a kontextusban figyelemre méltó adalék lehet, hogy éppen a hatalomátadó kommunista vezetők szorgalmazták rendkívüli elkötelezettséggel egy erős igazságszolgáltatási rendszer és alkotmánybíróság felállítását, abban a reményben, hogy a kommunista bírói elit lecserélésére nem lesz elegendő egyetlen parlamenti ciklus. (Verdery 2012)
A „lusztráció” kifejezés maga a Csehszlovák titkosrendőrség szakzsargonjából ered, ahol a párttagok lojalitásának megállapításáért (a kevésbé megbízható káderek eltávolításának céljával) lefolytatott vizsgálatot jelölte.
Mára kellő történelmi távlattal és adatokkal rendelkezünk ahhoz, hogy kijelenthessük: a lusztrációt egyetlen posztkommunista államban sem lehetett jogorvoslatként vagy igazságtételként értelmezni. A lusztrációs törekvések leginkább a posztkommunista politikai verseny és a parlamenti koalíciók történetei, amelyekben a lusztrációs jogszabályok nem az adott állam politikai történetének, hanem az aktuálpolitika függvényében alakultak. Általában pedig a kommunista utódpártok és politikai ellenfeleik erőviszonyait tükrözik.
A végletekig átpolitizált lusztrációs törekvések ezért képtelenek voltak megfelelni a valós, igazsággal, jogorvoslattal, jóvátétellel vagy megbékéléssel kapcsolatos társadalmi elvárásoknak. Ez azonban paradox módon oda vezetett, hogy a néhai besúgók és ügynökök kilétére gyakran némiképp a múlt rendszerre emlékeztető be(és ugyanakkor mintegy: fel)jelentéssel derül fény: valakiről kiderül, hogy kollaboráns volt.
A lusztráció valahogyan „elszabadult” a hivatalos – politikai – ellenőrzés alól, és egy tágabb értelemben vett verseny fegyverévé vált (Verdery 2012).
Értelmezésként ide kívánkozik egy Michnik – Havel párbeszéd részlet:
„Michnik: Van egy további probléma is. Hallottam, hogy egy szlovák politikai vezető, Jan Carnogursky azzal vádolt meg egy másikat, Vladimír Meciart, hogy együttműködött a titkosrendőrséggel. Meciar ugyanezzel vádolta meg Carnogurskyt. Az egyetlen hiteles döntőbíró ebben az esetben csakis egy titkosrendőrségi tiszt lehetne. Azt hiszem, elég abszurd lenne az a helyzet, amikor a titkosrendőrség ezredesei adnak ki erkölcsi bizonyítványokat.
Havel: Ez igaz. Erre én is felhívtam a parlament figyelmét. Valóban abszurd, hogy egy demokratikus államban egy ember valamely posztra való alkalmasságának abszolút és végső kritériuma a titkosrendőrség belső aktáiból származzon.” (Michnik és Havel 1993)
Igazság Térjünk vissza a Securitate irattárához. Miféle igazságot szeretnénk felfedezni, és miféle igazság rejtőzhet a több kilométernyi dossziékban?
Kiolvasható-e belőlük egy „abszolút” igazság, vagy csak eseti, szubjektív, személyes igazságok léteznek? Fennáll-e annak veszélye, hogy az „abszolút” igazság ürügyén mintegy einstandoljuk a közösségi emlékezetet?
A szeku igyekezett leleplezni a rendszer ellenségeit. Fölfedni a látszat mögött létezni vélt igazságot, a személyes igazságokat. Az archívum ezen igazságok tárháza. A rendszer saját népességéről felhalmozott tudásának emlékműve (Verdery 2012).
Az archívum igazsága azonban számtalan tekintetben kérdéses. Sok aláírást erőszakkal, fenyegetéssel, zsarolással csikartak ki. Másokat egyszerűen átvertek, azt sem tudták mit írnak alá. Ugyanakkor az ügynökök motiválva voltak a minél több aláírás beszerzésére, ezért alkalomadtán „gyártották” a kollaboránsokat.
Az archívum, az egyes dossziék korántsem hiánytalanok. A volt csehszlovák StB dossziéinak mintegy 90%-át megsemmisítették vagy eltüntették, hasonló eljárás a Securitatetól sem lehetett idegen. Azt hiszem, hogy Katherine Verdery romániai származású antropológus javaslatával kell egyetértenem, aki jelenleg saját megfigyelési dossziéját dolgozza fel: tekintsük a szeku irattárát kiváló terepfeljegyzéseknek a legobskúrusabb kommunista intézmény működésének tanulmányozásában. A lusztráció zsákutcának bizonyult, a bírósági jogorvoslat nem járható út, az Igazság és Megbékélés Bizottságok, több mint 20 évvel a rendszerváltás után, már nem időszerűek.
A jóvátétel egyetlen megvalósítható formája a kommunista múlt, és annak részeként a szeku működésének feldolgozása. Hogy minden ügynökről, minden kollaboránsról kiderülhessen, milyen szerepet játszott a diktatúra fenntartásában. Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára. Különben utódaink majd szekusoknak fognak remek újrahantolásokat szervezni.
A keletnémet lusztrációról megjegyezték, hogy míg Csehszlovákia és Lengyelország bíróságai, postahivatalai és iskolái személyzet nélkül maradtak volna, ha komolyan átvilágítják a közalkalmazottakat, addig Németország újraegyesítése során épp az ellenkező probléma merült fel: felesleg mutatkozott bürokratákból, a lusztráció pedig megoldotta ezt a foglalkoztatáspolitikai dilemmát. A romániai magyar közösség szerencsés helyzetben van: a fenti problémák egyike sem fenyegeti. A kérdés mindössze annyi: van-e annyira erős civil társadalmunk, hogy megteremtse a szembenézéshez és megbékéléshez szükséges kontextust?
Felhasznált irodalom:
Arendt, Hanna: Eichmann in Jerusalem. A report on the banality of evil, Penguin books, 1963 Aschheim, Steven E. (ed.): Hannah Arendt in Jerusalem, Berkeley: Univ. of California Press, 2001 Michnik, Adam és Havel, Vacláv: Igazságtétel vagy bosszú? Közzétéve a Beszélő oldalon (http://beszelo.c3.hu) Verdery, Katherine: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe: Purity and Danger in Transitional Justice (Socialism Vanquished, Socialism Challenged: Eastern Europe and China, 1989-2009, ed. Nina Bandelj and Dorothy J. Solinger, Oxford Univ. Press, 2012)
A szerzőről: Kuti Csongor LLM, SJD, alkotmányjogász, tudományos fokozatait a budapesti Közép-Európai Egyetemen szerezte, jelenleg gyakorló jogász és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója
Transindex.ro,