Gaguzia felé kacsingat Moszkva
Oroszország elismeri a Moldova autonóm tartományában, Gagauziában februárban megtartott, az önrendelkezésről szóló népszavazást, és helyénvalónak tartja azt – jelentette ki Leonyid Szluckij, az orosz parlament alsóháza, az állami duma diaszpóráért felelős bizottságának elnöke azon a megbeszélésen, amelyet az autonóm terület vezetőjével, Mihail Formuzallal folytatott Moszkvában.
„Értékeljük a Gagauzia és Oroszország közötti együttműködést, és bővíteni kívánjuk” – szögezte le Szluckij a duma honlapján olvasható szerdai közlemény szerint. Az orosz politikus kijelentette: az, hogy a gagauziai népszavazáson magas volt a részvételi arány, az ottani politikai rendszer érettségének bizonyítéka, Hozzátette: Oroszország készen áll arra, hogy szorosabbra fűzze kapcsolatait az autonóm területtel, és megadja számára a szükséges támogatást.
Mihail Formuzal javaslatot tett arra, hogy Moszkva nyisson konzulátust az autonóm tartomány székhelyén, Komratban, és ígéretet tett arra, hogy Gagauzia ötéves adókedvezményt biztosít az ott beruházó orosz cégek számára.
Kijev: nem mi küldtük a kémrepülőt
Cáfolta szerdán az ukrán védelmi minisztérium, hogy a kijevi hatóságok küldték a szakadár moldovai tartomány, Transznisztria légterébe azt a pilóta nélküli kémrepülőgépet, amelyet a transznisztriai biztonsági szolgálat közleménye szerint március 23-án lőttek le. Leonyid Poljakov helyettes ukrán védelmi miniszter szerint a tiraszpoli állajtások nem felelnek meg a valóságnak.
Mihail Forumzal egyébként nemrég úgy nyilatkozott az orosz Nyezaviszimaja Gazeta című lapnak, hogy az autonóm régióban feszültté vált a helyzet, miután a gagauz vezetők üdvözölték a Krím Oroszországhoz való csatlakozását, illetve annak nyomán, hogy a februári népszavazáson nagy többség az önrendelkezéshez való jogra, illetve az orosz–fehérorosz–kazah vámunióhoz való csatlakozásra szavazott.
Mint arról beszámoltunk, a február 2-án megtartott népszavazáson a résztvevők elsöprő többsége, 98 százalék szavazott az orosz vámunióhoz való csatlakozásra, 97 százalék elvetette az Európai Unióhoz való csatlakozást, 98 százalék pedig a függetlenedést választaná, ha nem értene egyet a moldáv külpolitikai irányvonallal, vagyis a Romániával való egyesüléssel. A részvételi arány magas, több mint 70 százalékos volt. A referendumot a moldovai kormány nem ismeri el, mondván, hogy országos ügyekben nem lehet helyi népszavazást rendezni.
A gagauzok Moldova déli részén élnek, a török nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszélnek. Az ortodox vallású közösség a húsz éve alakult, mintegy 150 ezres népességű autonóm tartomány lakosságának több mint 80 százalékát teszi ki.
Corlățean megemlékezett az egyesülésről Moldovával
Üzenetben köszöntötte a Prut folyó két partján, vagyis Romániában és a Moldovai Köztársaságban élő románokat csütörtökön Titus Corlățean román külügyminiszter Besszarábia és a Román Királyság 1918-as egyesülésének 96. évfordulója alkalmából. A román diplomácia vezetője szerint a „nagyszerű történelmi pillanat" évfordulóján Moldova ismét történelmi választás előtt áll. Corlățean rámutatott: Moldova Európa része, és az ukrajnai válság is azt bizonyítja, hogy az ország számára az európai integráció a helyes út. Traian Băsescu államfő néhány hónapja azt mondta: az európai integráció után Románia következő nagy össznemzeti célkitűzése a Moldovával való egyesülés kell legyen, de azt a román politikusok is elismerik, hogy a nagyrészt román ajkú Moldovában a lakosság többsége ellenzi a két ország egyesülését. Egy csütörtökön közölt felmérés szerint ugyanakkor a megkérdezett moldovaiak 27 százaléka egyértelműen, 25 százaléka pedig inkább támogatja a Romániával való egyesülést.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

Végtelennek tetsző párbeszéd egyik pillanata – Ismerik-e a románok Erdélyt?
A román politikusok mai napig igen keveset tudnak a Székelyföld autonómiaigényéről, az önkormányzatiság lényegéről – derült ki a közszolgálati televízió hétfő esti, e témáról szervezett vitájából. Az ellenben kitetszett, Stelian Tănase igazgatása alatt nagymértékben megváltozott az intézmény, mi több, látványosan módosult viszonyulása az ország fontos és megoldatlan kérdéseihez. Az az elv, miszerint ami kényelmetlen, arról jobb, ha nem beszélünk, eltűnni látszik.
Először fordult ugyanis elő az eltelt közel negyedszázad alatt, hogy ebben a Liviu Mihaiu és Bereczki Tímea vezette műsorban a magyar meghívottak – Frunda György, Izsák Balázs és Táncos Barna – nyugodt és megengedő körülmények között mondhatták el a jelen lévő román politikusoknak – Marius Obrejának, Florin Iordachénak és Vasile Blagának – s nem utolsósorban e televíziót nézőknek, hogy a területi autonómia sem Románia egységét, sem határait, de még meglévő törvényeit sem kívánja fölülírni, célja mindösszesen annyi, hogy e régiót hagyományainak, nyelvének, kultúrájának megfelelően önkormányozzák.
Ebben a rendtartó székely falvaknak évszázados hagyományaik vannak, s e népcsoport, a székelység törekvéseit nevetséges az elszakadástól való rettegéssel meggátolni. A területi autonómiára vágyó régió ráadásul az ország közepén fekszik, s zsebkendője négy sarkában senki sem akarja, tudja elhordani innen. Egy kis történelmi kalandozásra is sor kerülhetett, melyből kiderült, legengedékenyebb románjaink is keveset ismernek saját, kerekké gömbölyödő országuk történelméből s főként annak féltett régiójáról, Erdélyről.
A műsor érdekessége és egyedisége abban állt, hogy ez alkalommal a vita magyar résztvevői érvelhettek többet, hogy őszinték és nyíltak lehettek, s még arra a betegesen visszatérő kérdésre is, miszerint elfogadják-e Trianont, kimondatik az, amit erdélyi magyarok nagy része gondol: a trianoni szerződés nemzetközi okmány, nem áll módunkban semmisnek tekinteni, azt ellenben pillanatig sem tagadjuk, hogy az máig tartóan fáj, hisz megfosztotta a történelmi Magyarországot területének kétharmadától és lakóinak felétől.
A feladat ma már az lenne, hogy e sebre gyógyírt találjunk, a lelkekben élő Trianont orvosoljuk.
Az őszinteség bizonyos tekintetben lefegyverezte a vita román résztvevőit, de abban nem akadályozta meg őket, hogy előszedjék a kincstári érveket, miszerint Románia minden közigazgatási egységét, megyéjét vagy leendő régióját egyforma elvek szerint kívánják kormányozni, hogy eszük ágában sincs az etnikai törésvonalak mentén alakítani ki régiókat vagy alrégiókat, s érvek híján újra és újra elismételték: olyan kisebbségbarát nemzetiségi politikája egyetlen országnak sincs, mint Romániának, meg hogy – mit ad ég – elképzelni sem tudják, hogy létezhet olyan magyar gyermek, aki nem tanulhat anyanyelvén, ha akar. Természetesen, a román állam nagylelkűségének bizonyítékaként emlegették, hogy tizennyolc kisebbségnek biztosít helyet a képviselőházban, vagy hogy a vallásszabadság teljes körű és akadálymentes az országban. Néhány ellenérv, például a csángók helyzete pillanatra felvillant ugyan, de a téma szerteágazó volta miatt más irányt vett a vita, s az sem került szóba, hogy basáskodó rektorok, mint amilyen például a marosvásárhelyi orvosi egyetemé, fittyet hányhatnak a létező oktatási törvényre.
Hasznos és fontos kérdések százait megnyitó beszélgetés volt ez a másfél órás vita. És végre a magyar résztvevők sem köntörfalaztak: elmondták, milyen úton kellene haladnia a román kisebbségpolitikának, hogy a ma már csak 1,2 milliós, szórványban vagy tömbben élő erdélyi magyarság megmaradhasson annak, aminek született, hogy nemzeti jellegzetességeit, kultúráját, nyelvét és vallását megőrizve ne csak megéljen, de meg is maradjon, mi több, jól is érezze magát szűkebb pátriájában.
Sajnos, azt is pontosan jelezte a beszélgetés, hogy román politikusi körökben mily megcsontosodott és félre is értelmezett az egységes, oszthatatlan nemzetállam eszméje, s bár az ezzel járó merev nemzetszemlélet és -politika az elmúlt évek során némileg oldódott, de ma még képtelenek elfogadni a személyi autonómián túlmutató kulturális és területi önkormányzatiságot.
De legyünk optimisták, idővel és türelemmel ennél keményebben megépített falakat is képes volt lebontani a történelem.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem kötelezhetik, hogy kitűzzék a zászlót
Nem lehet kötelezni az RMDSZ-t arra, hogy csíkszeredai székházára kitűzze a román nemzeti lobogót – közölte kérdésünkre Hargita megye prefektusa, Jean-Adrian Andrei.
A Hargita megyei Prefektusi Hivatal tavaly októberben szólította fel a Csíki Székely Múzeumot és az RMDSZ Csík Területi Szervezetét, hogy tartsák be az érvényes jogszabályokat, amelyek a román zászló kitűzésének kötelezettségére vonatkoznak. Azóta a múzeum épületén megjelent a zászló, az RMDSZ Csík Területi Szervezetének Mihai Eminescu utcai székházán viszont nem. A prefektusi hivatal ezzel kapcsolatban április 7-én küldött választ a magyarellenes feljelentéseiről elhíresült Dan Tănasănak, aki arról érdeklődött, hogy mi történt a felszólítás után.
Választ kapott
A válaszból, amelyet Tănasă hozott nyilvánosságra, kiderül, hogy a múzeum eleget tett a kérésnek, az RMDSZ-től pedig azt kérte a prefektus, hogy tartsák be az 1994. évi 75-ös törvény és a 2001. évi 1187-es kormányhatározat vonatkozó előírásait. Kérdésünkre a prefektus elmondta, a vonatkozó jogszabályok azt írják elő, hogy a közintézmények, kulturális intézmények, politikai pártok székhelyeire kell kitűzni a zászlót, az RMDSZ viszont nem politikai pártként van bejegyezve. „Ezért nem lehet arra kötelezni az RMDSZ-t a törvény alapján, hogy a zászlót kifüggesszék. Viszont jó lenne, ha mégis kitűznék, mert az RMDSZ tagja a kormánynak, és ez a tisztelet jele lenne a román állam irányába” – összegzett a prefektus.
Kovács Attila. Székelyhon.ro

Két korszak, két tér
Sepsiszentgyörgy központjában két különböző korban épült tér található: a Mihai Viteazul teret már felújítottuk, a Szabadság tér most következik. Azt szeretnénk elérni, hogy mindkettő a maga intimitásában élje az életét, és ne vegyen el a máséból, de ez nem román–magyar kérdés, elutasítok minden etnikai értelmezést – jelentette ki Antal Árpád polgármester a székelyföldi románok szervezete által románellenesnek ítélt új főtérről.
Ahogy a Mihai Viteazul teret is feltöltöttük élettel – a kivitelezést illetően vannak minőségi kifogásaink, de a szökőkút odavonzza az embereket –, a Szabadság térrel is azt szeretnénk elérni, hogy mindenkié legyen, igazi közösségi térré váljon – magyarázta. Hozzátette: elsőnek egy román tanácstag tette közzé az új főtér tervét a világhálón, és aki többet akar belemagyarázni az átalakításba, az nem a békés együttélésben érdekelt.
A Szabadság tér másféle bírálatoknak is célpontja: vannak, akik szerint jobb lenne például a Jókai Mór utca felújítására költeni, de erre nem lehetett pályázni az európai uniós kiírásban, csak a belvárosra – mondta még a polgármester. Emiatt maradt le a Gólya utca egy része is a korszerűsítésről: nagyon pontosan körülhatárolt övezetet lehetett belefoglalni a nagy városrehabilitálási tervbe. A Gólya utca rongyosabb, rövidebb szakaszát önerőből teszi majd rendbe a város, még idén nekifognak.
Sepsiszentgyörgy központjában két különböző korban épült tér található: a Mihai Viteazul teret már felújítottuk, a Szabadság tér most következik. Azt szeretnénk elérni, hogy mindkettő a maga intimitásában élje az életét, és ne vegyen el a máséból, de ez nem román–magyar kérdés, elutasítok minden etnikai értelmezést – jelentette ki Antal Árpád polgármester a székelyföldi románok szervezete által románellenesnek ítélt új főtérről.
Ahogy a Mihai Viteazul teret is feltöltöttük élettel – a kivitelezést illetően vannak minőségi kifogásaink, de a szökőkút odavonzza az embereket –, a Szabadság térrel is azt szeretnénk elérni, hogy mindenkié legyen, igazi közösségi térré váljon – magyarázta. Hozzátette: elsőnek egy román tanácstag tette közzé az új főtér tervét a világhálón, és aki többet akar belemagyarázni az átalakításba, az nem a békés együttélésben érdekelt.
A Szabadság tér másféle bírálatoknak is célpontja: vannak, akik szerint jobb lenne például a Jókai Mór utca felújítására költeni, de erre nem lehetett pályázni az európai uniós kiírásban, csak a belvárosra – mondta még a polgármester. Emiatt maradt le a Gólya utca egy része is a korszerűsítésről: nagyon pontosan körülhatárolt övezetet lehetett belefoglalni a nagy városrehabilitálási tervbe. A Gólya utca rongyosabb, rövidebb szakaszát önerőből teszi majd rendbe a város, még idén nekifognak.
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rendszerváltók melankóliája
„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről.
Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.)
De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre.
Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni.
Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő?
Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy:
„– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...)
– (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...)
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?”
Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad)

UNITER-gála: Bocsárdi László lett a legjobb rendező
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Hamletjét színre vivő Bocsárdi László lett a legjobb rendező a Román Színházi Szövetség díjkiosztóján Marosvásárhelyen. Az UNITER-gálán a legjobb díszletért ugyanannak a produkciónak a látványtervéért Bartha József képzőművész vehette át a díjat – adja hírül a maszol.ro portál.
A Legjobb Előadás díját a Kolozsvári Állami Magyar Színház „Viktor, avagy a gyermekuralom" című produkciója kapta.
Életműdíjat kap Petru Ciubotaru színész, Mihai Măniuțiu rendező, Virginia Itta Marcu színésznő, Anca Pâslaru díszlettervező, Fodor Zénó színikritikus.
Leta Popescu és Lucia Mărneanu kapta a debüt-díjat a kolozsvári Ecsetgyárban előadott Parallelért.
Megvan az első magyar díjazott: Bartha József képzőművész, aki a legjobb díszlet díját kapta, a sepsiszentgyörgyi Tamás Áron Színház Hamlet című produkciójának látványvilágát tervezte.
Alina Nelega dramaturg, író kapta az év legjobb drámájának járó elismerést, amelyet a román királyi család ajánlott fel. A legjobb férfi mellékszereplő a craiovai Valer Dellakeza lett a Tótékban nyújtott alakításáért.
A legjobb női mellékszereplő: Nicoleta Hâncu.
A legjobb színikritikusnak Mircea Morariut találta a zsűri. Andreea Gavriliu és Ştefan Lupu a legjobb táncszínházi előadás, a Zic-Zac című produkcióért nyerte el a Román Színházi Szövetség díját. A közönség állva tapsolta Victor Rebengiuc színészt, aki egész életművéért kapott UNITER-díjat. Cornel Răileanu lett a legjobb férfi főszereplő. A legjobb tévéjátéknak járó trófeát a Román Közszolgálati Televízió produkciója, a Hedda Gabler kapta, Dominic Dembinski rendezésében.
Alexandra Fasolă bizonyult a legjobb női főszereplőnek. A színésznő a bukaresti Zsidó Színház Yentl című előadásának címszerepét alakítja.
A legjobb rendező: Bocsárdi László a Hamlet című előadásért.
Marosvásárhely fontos város nemcsak nekünk, hanem a romániai színjátszásnak is – mondta Kelemen Hunor kulturális miniszter, aki nevetést csalt ki a közönségből azzal a kijelentésével, hogy „Én veletek együtt örülök!"
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Viktor, avagy a gyermekuralom című produkciója lett a legjobb előadás – számol be a maszol.ro. Erdély.ma

A román nemzeti ünnepen tüntetne az MPP
Autonómiatüntetést szervezne Sepsiszentgyörgyön december 1-jén a Magyar Polgári Párt (MPP) – jelentette be kedden Kulcsár Terza József.
A szervezet Kovászna megyei elnöke (képünkön) közölte, pártja engedélyt kért a sepsiszentgyörgyi önkormányzattól arra, hogy Románia nemzeti ünnepén 11 és 15 óra között a Mihai Viteazul téren – a sepsiszentgyörgyi román közösség szimbolikus terén – felvonulást szervezzenek, melynek keretében emlékeztetni szeretnének az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron elfogadott kiáltványban a nemzeti kisebbségek számára megfogalmazott ígéretekre.
Emlékeztetett: a gyulafehérvári nagygyűlésen közfelkiáltással elfogadott dokumentum autonómiát és anyanyelvi ügyintézést, igazságszolgáltatást ígér az erdélyi nemzeti kisebbségeknek „Nem akarjuk megsérteni a Székelyföldön élő románokat, de az nincs rendben, hogy mi mindig hallgatunk, szenvedünk, mások pedig röhögnek rajtunk” – mondta Kulcsár Terza, aki szerint ezzel a lépéssel kivédik, hogy december elsején a magyarellenes Új Jobboldal (Noua Dreaptă) provokáljon Sepsiszentgyörgyön.
Az MPP egyébként feljelentette Területi Közrendészeti Hatóságnál (ATOP) az Új Jobboldalt a tavalyi december elsejei felvonulásuk miatt, a napokban azonban azt a választ kapták, hogy a csendőrség és a rendőrség értékelése szerint nem történt rendbontás. Amint arról beszámoltunk, tavaly a román nemzeti ünnepen csendőrkordonnal kellett szétválasztani a szélsőséges román ifjúsági szervezet tagjait és az ellenük tüntető magyar fiatalok csoportját.
A politikus továbbá emlékeztetett, a brassói táblabíróság ítélete értelmében a polgármesteri hivatal el kell távolítsa az Erzsébet parkban tavaly június 4-én, a trianoni megemlékezésen az MPP által felvont székely zászlót. „Felháborítónak tartom a döntést, Románia európai uniós tagállam, de nem tiszteli az alapvető emberi jogokat. Brüsszelben, Strasbourgban senkit nem zavar a székely zászló, itt pedig a parkban sem engedélyezik a lobogó felvonását” – mutatott rá Kulcsár Terza József.
Bíró Blanka. Székelyhon.ro

Módosult a beiskolázási terv
Amint az várható volt, a kormány elfogadta a 2014-2015-ös tanévre érvényes beiskolázási tervet. Több szakiskolai és líceum utáni szakosztály indul, kevesebb lesz az elméleti líceumi helyek száma.
A kormány által elfogadott, a 2014-2015-ös tanévre érvényes beiskolázási terv értelmében országos szinten húszezerrel csökken a gimnáziumi és líceumi helyek száma, ugyanakkor harmincezerrel növelték a szakiskolai és ötezerrel a líceum utáni szakoktatási helyek számát. A módosítás hivatalos indoklása szerint ezzel kívánja a kormány biztosítani azt, hogy minden fiatal megtalálja neki megfelelő oktatási formát. Az egyetemi és egyetem utáni képzésre biztosított helyek számát nem módosították, vagyis a következő tanévben összesen 62.400 államilag támogatott hely lesz az egyetemi alapképzésben, 35.600 a mesterképzőkön és háromezer a doktoriskolákban.
A katonai felsőoktatásban 1233 hely lesz alapképzésen és 413 a doktorképzésben. A Moldovai Köztársaság román nemzetiségű diákjainak, valamint a diaszpórában élő román diákoknak a 2014-2015-ös tanévben 1800 helyet tartanak fenn az egyetem előtti oktatásban, 3.705 helyet az egyetemi alapképzésen, 1.070 helyet a mesterképzésen és 170 helyet a doktorátuson.
Megyei beiskolázási terv
Kéry Hajnal, Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes lapunk kérdéseire válaszolva elmondta, hogy még mindig nem érkezett meg Bukarestből a beiskolázási terv Bihar megyére vonatkozó része, így még mindig nem tudni, mit hagytak jóvá, és mit utasítottak el a Biharból felterjesztett kérések közül. Mindazonáltal az említett módosítás várhatóan nem fogja számottevően befolyásolni a Bihar megyei beiskolázási terveket, ezen belül a magyar tannyelvű oktatást sem, tette hozz. A főtanfelügyelő-helyettes tudatta, hogy a Bihar megyei tanfelügyelőség a szakoktatásban magyar tagozaton tíz kilencedik és négy tizedik osztály jóváhagyását kérte, amelyek 392 helyet foglalnak magukban. Magyar szakosztály indul várhatóan a nagyváradi Mihai Viteazul Műszaki Kollégiumban (szakács), az Andrei Șaguna Műszaki Kollégiumban (autószerelő; villanyszerelő – kisfeszültségű hálózatok karbantartására), az érmihályfalvi 1. Számú Mezőgazdasági Kollégiumban (mezőgazdasági gépész; kertész; kereskedő – elárusító), a nagykágyai 1. Számú Szakközépiskolában (mezőgazdasági gépész; kőműves, kőfaragó, vakoló; pék, cukrász, tésztanemű készítő), a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Szakközépiskolában (kertész) és a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceumban (víz- és gázvezetékszerelő). Az elméleti középiskolai oktatás terén Bihar megye harmincegy magyar tannyelvű kilencedik osztály beindítását kérte.
Ezekben az osztályokban 868 fiatal tanulhat majd. Bihar megyében várhatóan tizenhárom tanintézményben folyik majd magyar nyelvű elméleti középiskolai oktatás.
Módosult a rendszer
Kéry Hajnal kifejtette: a beiskolázási terv módosításának egyik oka, hogy megváltozott maga az oktatási rendszer. Míg korábban a diákok beiratkoztak egy líceumi osztályba, majd a kilencedik osztály elvégzése után átiratkozhattak szakoktatásba, addig az idén már közvetlenül a szakiskolába iratkozhattak be a gyerekek, akik három éves képzés után szakvizsgát tesznek. Ennek a három évnek az elvégzése után nincs érettségi vizsga, viszont a szakképesítés megszerzése után a diák beiratkozhat a tizenegyedik osztályba, és két tanév elvégzése után leérettségizhet. Így bár egy évvel meghosszabbodik a tanulói évek száma, de a fiatal az érettségi diploma mellé egy szakmát is kap a kezébe – fejtette ki Kéry Hajnal.
Mivel tehát sok gyerek immár egyenesen szakiskolába jelentkezik, ezért értelemszerűen meg kell szüntetni bizonyos számú helyet az elméleti oktatásban, magyarázta Kéry Hajnal. A líceum utáni oktatás valamelyest a fordítottja a szakoktatásnak, ti. ebben az esetben a diák elvégez egy elméleti líceumot, és érettségi után vesz részt egy három éves szakoktatásban. Mint Kéry Hajnaltól megtudtuk, ilyen típusú oktatási formában meglehetősen kevés lehetőség van Bihar megyében magyarul tanulni.
Pap István
erdon.ro. Erdély.ma

Tüntetne az MPP december elsején – Kiakadtak a román pártok
Felháborodással fogadták a román politikusok az MPP kezdeményezését, amellyel – válaszként a székely szimbólumok használatának korlátozására – tüntetés jóváhagyását kéri a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivataltól december elsején, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozatban megígért, de meg nem adott jogokat követelje a magyarság.
A tegnap Gyulafehérváron kampányoló Mircea Duşa védelmi miniszter, az SZDP Hargita megyei elnöke szerint „szemtelenség és sértés a románokkal szemben”, hogy éppen Románia nemzeti ünnepén kérjék a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul tér kibérlését, holott jól tudják, hogy ezt a napot „az ország minden egyes állampolgárának, etnikumtól függetlenül tiszteletben kell tartania, meg kell ünnepelnie. Amikor kijelentjük, hogy román állampolgárok vagyunk, amikor az MPP kijelenti, hogy a magyar nemzetiségű állampolgárok szolgálatában álló politikai párt, akkor tegye ezt becsülettel és felelősséggel, mivel mi tiszteljük a magyar etnikumot. Március 15-én, amikor a magyarok meg akarják ünnepelni a magyarság nemzeti napját, senki nem zavarja meg őket” – mondta. Mircea Duşa hozzátette: inkább kampányfogásnak tekinti az MPP gesztusát, de azért „az autonómia eszméit terjesztőknek is felelősen kellene viselkedniük”. Duşa szerint ezt a kérdést biztosan meg fogják vitatni a kormányban, és hivatalos álláspontot bocsátanak ki, de mind a románok, mind a magyarok képviselőinek „a gazdasági és szociális fejlődésre vonatkozó” európai célokkal kellene foglalkozniuk, valamint a munkahelyek és a megfelelő életszínvonal biztosításával.
A párt Kovászna megyei elnöke, Horia Grama volt prefektus is szemtelenségnek, ráadásul pedig provokációnak, a román állam semmibevételének tekinti Kulcsár-Terza József megyei MPP-elnök ötletét, és meggyőződése, hogy a sepsiszentgyörgyi városháza nem engedélyezi majd a tüntetést azon a téren, ahol a román ünnepi megemlékezéseket tartják. „Ez már túlzás. Meg kellene érteniük, hogy Romániában élnek” – nyilatkozta.
Visszafogottabban, de nem kevésbé elítélően minősítette az MPP gesztusát Mădălin Guruianu, az NLP sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke, aki szerint rendkívül rosszhiszemű és rendkívül rosszul időzített kezdeményezésről van szó, amely a mindenki számára kedves, és mindig pozitív megítélésű városnapok jó hangulatát is beárnyékolja. Álláspontját a szerdai tanácsülésen közölte, senki nem reagált rá.
Demeter J. Ildikó
Háromszék. Erdély.ma

Mindenki Szabadság-szobra
Az aradi Szabadság-szobor több szempontból is különleges alkotás, ám legfőképpen talán azért, mert 124 éves, viharos története során sokan sokféleképpen hivatkoztak rá. Összeállításunkban ezt az igencsak változatos repertoárt igyekszünk érzékeltetni az emlékmű „kiszabadításának” tízéves évfordulóján.
Nem néma az a kőszobor mely amott a magyar Golgotán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett. Én hozzám a kitaszított élő halotthoz ki egykor zászlótartója valék Magyarország függetlenségének, melyért ők a lehóhérolt hősök annyit küzdöttek és mártír halált haltanak, én hozzám elhozták a múltak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának Hungáriának hallgatag ajkairól zeng: Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! (...) – részlet Kossuth Lajos beszédéből, melyet Torinóban írt a szoborcsoport felavatása alkalmából 1890. szeptember 20-án.
Hőskor
„A vértanúk emlékünnepe. A templomból a Szabadság térre vonult a menet. A szobor előtt felállított amfiteátrális tribünön 3000 ember foglalt helyet. Az egész teret 25 000 ember állja el. A szobor körül levő négy oszlopról hatalmas lángok csapnak fel. Az ünnepélyt a dalárdák gyászdallal nyitották meg, majd Salácz Gyula polgármester a közönség meg-megújuló éljenzése közt megkapó beszédet tartott. A beszéd alatt lehullott a négy óriási árbocra erősített két vászonfal. A közönségen nagy meghatottság vett erőt, csaknem minden szem könnyekkel van tele. Damjanich özvegye folyton sírt, arcáról a fájdalom könnyei perdültek alá. Munkácsiné pedig hevesen zokogva fordult Zalához, s vele kezet szorított. Nagy meghatódottság között hangzott el azután a Szózat, melyet a közönség nagy része is énekelt. Zala György erre lelkes beszéd kíséretében átadta a szobrot Salacz polgármesternek” – részélet az Ellenzék című lap 1890. október 7-i számából.
Már az első világháború után felmerült a szobor lebontásának gondolata a Romániához csatolt Aradon, ám egy ideig még sikerült megőrizni eredeti helyén. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták, míg végül 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány eltávolíttatta az emlékművet a Szabadság-térről. Több helyen őrizték a szobrokat. 1999-ben az aradi vár árkából szállították az aradi minoritákhoz, kik a 2004-es újraállításig őrizték a szabadságharc emlékművét.
Bonyodalmak és megoldások
Közvetlenül a rendszerváltás után elindult az aradi Szabadság-szobor visszaállításáért folytatott küzdelem. Ez a szándék végighúzódott a kilencvenes éveken, különböző politikai tárgyalásokkor téma volt. 1999-ben – a szabadságharc 150. évfordulójának évében – Dávid Ibolya magyarországi igazságügy-miniszter nem hivatalos tárgyalást folytatott Aradon román kollégájával, Valeriu Stoicával, annak érdekében, hogy az aradi vár árkából a Szabadság-szobor a helyére kerüljön az 1848-49-es forradalom évfordulójának tiszteletére. Valeriu Stoica ekkor úgy vélekedett: még nem érkezett el az ideje az emlékmű helyreállításának. Nemsokára felmerült egy úgynevezett megbékélési emlékpark lehetősége, ahol a Szabadság-szobor is helyet kaphatna. 1999. október elsején kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobrot átszállították a várból az aradi minorita rendházhoz, ahol elkezdődött a mű restaurálása.
2002-ben városi határozat és megyei RMDSZ–PSD-protokollum szólt a szobor újra felállításáról. Helyszínül a Tűzoltó teret jelölték meg. 2003-ban megalakult a Szabadság-szobor felállítására létrehozott alapítvány a restaurálás és újbóli felállítás költségeinek összegyűjtése céljából, ugyanebben az évben négypárti egyeztetés is folyt a szobor ügyében, ahol megegyeztek a felállításról. Pár hónappal később mégis meghiúsulni látszott a terv, mert a szobor a művelődési minisztérium szerint esztétikailag nem felelt meg a mai követelményeknek, „másrészt a szaktárca csak a román történelem jeles mozzanataiból ihletődött alkotásokat pártolja, támogatja és védi”. Pár hét múlva, szeptemberben már az Állami Építkezési Felügyelőség lépett az ügyben: formai okokra hivatkozva leállíttatta a Szabadság-szobor felállításának munkálatait. Az intézkedéseket tárgyalások sorozata követte a 2003-as esztendőben: Markó Béla, az RMDSZ elnöke Adrian Năstase miniszterelnökkel egyeztetett, de Ion Iliescu államelnök is tárgyalt Mádl Ferenccel, a Magyar Köztársaság elnökével, Medgyessy Péter miniszterelnök pedig román kollégájával, levélváltások és helyi szintű tárgyalások folytak. A román fél újfent megbékélési park létesítését kezdeményezte, az RMDSZ ezt – amennyiben az a Tűzoltók terén létesül – elfogadta. A 2003. október 5-re tervezett felavatás elmaradt.
„Álláspontunk változatlan: még idén fel kell állítani a Szabadság-szobrot. A román fél a miniszterelnök által már korábban szorgalmazott változatot hozta elő újra, azaz egy ’48-as üzenetet közvetítő szoborpark létrehozását, amelyben a Szabadság-szobor is helyet kapna. Ez viszont a műalkotás visszaállításának beláthatatlan ideig való elhúzását jelentené, s ehhez mi nem lehetünk partnerek” – Markó Béla szövetségi elnök válasza a Krónika kérdésére a 2003. szeptember 10-i lapszámban.
„Meglepődve látjuk, hogy több mint két év elteltével is újabb és újabb nehézségek állnak elő az aradi Szabadság-szoborcsoport felállítása körül, és nem is egészen értjük, miért történik így” – Orbán Viktor, a Fidesz elnöke az MTI kérdésére válaszolva 2003. szeptember 16-án.
„Hogy a Năstase-kormány a helyi döntést most felrúgta, nem csupán annak a jelzése, hogy választások közeledtén – gesztusokat tesz a PSD a nacionalista hátországnak. Azt is jelenti, hogy a román kormány a nemzeti érzelmeket és – ezen keresztül – a román–magyar megbékélést tranzakciók eszközeként fogja fel. (…) Ha viszont (az RMDSZ) belemegy az emlékmű szoborparkosításába – egyfajta el-petőfi-schilleresedésébe –, akkor a megbékélés politikai tranzakcióként való felfogása mellett áll ki. És megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy mi fontosabb a számára: a történelmi megbékélés, vagy annak ügyleti kezelése” – részlet Bakk Miklós vezércikkéből a Krónika 2003. szeptember 17-i lapszámában.
„A MISZSZ aggodalommal szemléli az aradi Szabadság-szobor felállítása körül kialakult helyzetet, és felszólítja a magyar érdekvédelmi szervezeteket, hogy határozottan álljanak ki nemzeti értékeink védelme mellett” – részlet a MISZSZ IX. Kongresszusának zárónyilatkozatából 2003 szeptemberében.
„»Nem a propaganda, hanem a tudomány eszközeivel kell helyükre tenni a dolgokat.« Az akadémikus úgy véli, a magyar közvélemény joggal várta az aradi Szabadság-szobor visszaállítását. »Még abba is beleegyezett, hogy a műalkotást nem is az őt megillető, eredeti helyére állították volna vissza, hanem a Tűzoltó téren« – mondotta Egyed Ákos (történész, akadémikus – szerk. megj.). – » Ha ez a szobor jó volt az aradiaknak a 19. század végén, miért ne lenne jó most is – tette hozzá. De választások közelednek, és úgy látszik, a kormányfő ismét ki próbálja játszani a nemzeti kártyát. (…) Ha RMDSZ-vezető lennék, legalább egyszer kipróbálnám, mi történik akkor, ha kijelentjük: köszönjük szépen, ilyen körülmények között nem kérünk az együttműködésből« – jelentette ki Kovács András (művészettörténész – szerk. megj.). – »Úgy kellene felállítani a szoborcsoportot, nehogy újra ledönthessék« – summázta véleményét Kányádi Sándor. Úgy vélte, a szoborállítást szellemi szinten is meg kellett volna alapozni, és e szellemi síkon bizony mélyebbre kellett volna leásni” – részlet a Krónika 2003. szeptember 19-i számából, amelyikben erdélyi közéleti személyiségeket szólaltat meg a Szabadság-szobor ügyéről.
„Önök, miniszterelnök úr, minket súlyosan megsértettek. Az engem nem érdekel, hogy az Ön művelődési miniszterének tetszik-e a Szabadság-szobor. Nekünk tetszik! Érdekes módon az aradi románok sem mondták eddig, hogy nekik nem tetszene. Márpedig ha így van, akkor tessék elfogadni, hogy hátha mégis jogunk van nekünk is szobrot állítani ebben az országban. Aradon! A Tűzoltó téren! És nem feltétlenül kézen fogva egy román szoborral, mert a megbékélési park ötletét csak akkor támogatjuk, ha az nem művészietlen és nem történelmietlen tisztelt kormánypártiak! Mit szólnának Önök, ha nekiállnánk szétszedni Mihai Viteazul vagy Avram Iancu szobrát, és külön próbálnánk elhelyezni a lovat és az embert?” – Markó Béla az RMDSZ SZKT-n 2003. október 11-én Marosvásárhelyen.
Megbékélés
A Szabadság-szobor kérdésének megoldása képezte 2004-es évben kötendő PSD–RMDSZ-egyezség legfőbb akadályát, s miután a kormányzó párt 2004. március elején kormányhatározattal szavatolta a szoborállítást, megszülethetett a protokollum. A kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobor a Tűzoltó téren egy az 1848-as Forradalom Emlékműve elnevezésű diadalívvel együtt kap helyet, így jön létre a Megbékélés Emlékpark. Arad Zala György alkotásán és a diadalíven túl egy további emlékművel is gazdagodhatott, amely Románia és Erdély 1918-as egyesülésének állít emléket. A diadalív miatt a Szabadság-szobor már fölállított talapzatát 45 fokos szögben el kellett fordítani.
2004. április 25-én Aradon, a Tűzoltó téren újra felavatták az az 1925-ben lebontott Szabadság-szobrot. Az ünnepségen először a majd csak 2005-ben felavatott diadalív makettjét leplezték le, majd a Zala György alkotását. Az avatáson részt vett többek közt Medgyessy Péter, Dávid Ibolya és Răzvan Theodorescu is. A restaurálás és felállítás magyar állami segítséggel és közadakozásból valósult meg. A Szabadság-szobor eredetileg a ma Avram Iancu tér nevet viselő Szabadság téren állt. A Megbékélés Emlékparkja az egykori Attila tér, későbbi Tűzoltók terét jelenti.
„Az aradi Szabadság-szobor körül kialakult válság megoldása szintén nem kizárólag »két politikai alakulat« – az RMDSZ és az SZDP – ügy. Ez a jeles műalkotás az egész magyar nemzet közös kulturális öröksége. Éppen ezért sorsáról – felállításának helyéről és módjáról – dönteni az RMDSZ önmagában nem illetékes. Következésképp javasoljuk, hogy a Szabadság-szobor újraállítása kérdésében konszenzuson alapuló összmagyar döntés szülessen – a Magyar kormány, illetve az erdélyi egyházak és a civil szféra, valamint a polgári mozgalom szervezetei bevonásával” – részlet az EMNT Állandó Bizottságának 2004. január 22-én kelt állásfoglalásából.
„Aradon hamarosan két gigantikus műalkotás hirdeti majd a román hősök dicsőségét, cserébe pedig mi is jókat koszorúzgathatunk majd a Szabadság-szobornál március 15-én és október 6-án. Az államkassza pedig könnyebb 190 milliárd lejjel” (az összeg a két új emlékmű ára – szerk. megj.) – részlet Balog Levente 2004. március 8-i vezércikkéből (Krónika).
„Nincs miért tagadnom, az aradi Szabadság-szoborról hozott kormányhatározat nyitotta meg az utat a 2004-es együttműködés elől. (…) A miniszterelnökkel kialakított megállapodás legfontosabb eleme, hogy időben nem kapcsolódik össze a két emlékmű felállítása. A Szabadság-szobor már áprilisban állhat, a másik emlékművet pedig minden valószínűség szerint az ősz folyamán állítják fel” – Markó Béla szövetségi elnök a Krónika 2004. március 8-i lapszámában.
„A választási évben újrakötött protokollum nem más, mint választási szövetség az SZDP-vel. Ennek az elvtelen, utódkommunista irányba elhajló, nemzeti érdekeinket sértő paktumnak a látványos kulisszája az aradi Szabadság-szobor. A további megcsúfolásával létrehozandó úgynevezett román–magyar megbékélési park első rendben nem a »megbékélésről«, hanem a hivatalos RMDSZ megalkuvásáról szól” – részlet Tőkés László 2004. március 15-én Nagyváradon kelt nyilatkozatából.
„Arad, az erdélyi magyarság Mekkája. A szervezők szerint mintegy tízezres tömeg vett részt az aradi ünnepségen; egy harminc fős csapat kifütyülte a felszólalókat” – Krónika, 2004. április 26.
„Ma politikai üzeneteket fogalmaztunk meg, és talán keveset beszéltünk a lényegről. Arról, hogy a Szabadság-szobor egy kiváló műalkotás. Most, hogy felállítottuk, kiszabadítottuk, magam is újra meggyőződhettem róla: nagyon szép ez a szobor. Érett, kiforrott művészi munka, annak ellenére, hogy annak idején egy nagyon fiatal művész készítette – nyilatkozta a Krónikának Markó Béla. – Elég szomorú, hogy nálunk a politikától függ, hogy látható-e egy ilyen műalkotás: annak idején politikai okokból vették le, és tulajdonképpen most is politikai okokból került vissza Arad közterére. Remélem, ez a pillanat kezdete annak, hogy nem a politika határozza meg ezeket a kérdéseket” – részlet a Krónika 2004. április 26-i lapszámából.
„»Istennek hála, áll a szobor. Aradon áll, köztéren áll. Fantasztikus üzenet, hogy az anyaország európai uniós csatlakozásával egy időben állíthattuk fel, és arra kötelezi Magyarországot, hogy élő lelkiismerettel képviseljük a világban azt, hogy minél hamarabb bővülhessen Európa« – jelentette ki Dávid Ibolya, az MDF elnöke. A Szabadság-szobor ügyében elévülhetetlen érdemeket szerző politikus (…)” – részlet a Krónika április 26-i lapszámából.
„Ma sem egyeznék bele abba, hogy egyetlen szobrot emeljenek, és nemcsak politikai, hanem esztétikai szempontok miatt sem. Két esztétikai víziót állítottunk itt egymással szembe, és ez európai szemszögből igen érdekes perspektívát szolgáltat” – Răzvan Theodorescu művelődési miniszter szavai a Krónika április 26-i lapszámában.
„Tőkés László elítélte az RMDSZ egyre megalkuvóbb politikáját, amelynek része az aradi megbékélés park is. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy az RMDSZ egymagában kisajátítja az aradi Szabadság-szobor ügyét, egyedül dönt az úgynevezett megbékélési parkról is, holott ennek közös ügyünknek kellene lennie. Úgy vélte, a parknak szintén a Petőfi–Schiller nevet kellene adni” – tudósítás az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2004. április 24-i üléséről az Erdélyi Naplóban.
„»Kiszabadítottuk« – imigyen szól az RMDSZ-sikerpropaganda. Arról nem is szólva, hogy valójában ki is szabadította ki a szobrot, újból csak felvetődik a kérdés, hogy melyik csapatban játszik az, aki kifogástalanul együtt tud működni az utódkommunista-nacionalista román hatalommal, miközben a magyar nemzeti erők lefasisztázásában vállal cinkosságot. Melyik oldalon állanak azok, akik »párbeszédet«, »megértést«, »együttműködést« és kölcsönös »tiszteletet« hirdetnek elnyomóinkkal szemben, miközben Arad magyarsága a szemük láttára, szinte teljesen kipusztul?! Minő »európaiság« az, mely az erdélyi magyarság vértelen genocídiumához, továbbtartó asszimilációjához és exodusához ünnepelve asszisztál?
Az aradi diadalív nem más, mint: durva magyarellenes provokáció. Az erdélyi magyarságnak elidegeníthetetlen közösségi joga saját hazájában saját szobrait és műemlékeit előfeltételek és restrikciók nélkül felállítania.
Az aradi Megbékélés Parkja valójában a magyar politikai megalkuvás szégyenletes objektuma – s mint ilyen, a Petőfi–Schiller fantomegyetemmel, valamint a Kempinsky-szindrómával rokon létesítmény. Felavatása egyet jelent a magyar politika, illetve az erdélyi magyarság »rituális megalázásával« – még akkor is, hogyha a Szabadság-szoborcsoport újraállítása önmagában véve örvendetes eseménynek számít” – részlet Tőkés László püspök, az EMNT elnökének Csapatjátékok. Nyilatkozat az erdélyi magyar párbeszédről című 2004. április 28-án kelt írásából (Erdélyi Napló).
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kampányindító rendezvényén vagyunk ezen az esős, szomorkás péntek délutánon. Igaz, rossz nyelvek szerint a kampány már szűk másfél héttel korábban, Aradon megkezdődött. A Szabadság-szobor Váradon is az RMDSZ-nek statisztál: az óriásplakáton a Zala György-alkotás – amit már lassan nem lehet tudni, ki is szabadított ki: Dávid Ibolya, Markó Béla, Năstase vagy a sors... – alatta a Tűzoltó téren összegyűlt tömeg. A képet a felhívás uralja: »Együtt, szabadon! 2004. június 6-án szavazzon az RMDSZ jelöltjeire!«” – részlet Fábián Tibor 2004. május 11-én az Erdélyi Naplóban megjelent cikkéből.
Kiszabadítva
Az újraállítás óta az aradi Szabadság-szobor továbbra is hivatkozási alap, leginkább kampányidőszakban merül fel sikertörténetként.
„Ha az első alkalommal megtorpantunk volna, Szabadság-szobor sem lenne, semmi sem lenne ma Erdélyben” – részlet Markó Béla 2006. március 15-i beszédéből Kézdivásárhelyen.
„Király András, az Arad megyei RMDSZ-szervezet a szórványban élő magyarság nevében állt színpadra, és szimbolikus gesztusként az aradi Szabadság-szobor egy csavarját adta át Takács Csaba kampányfőnöknek” – részlet az RMDSZ 2008. október 28-i, kolozsvári kampányindítójából.
„Támogatom Andrei Şaguna püspök szobrának a felállítását Gyulán – mondta el Traian Băsescu tegnap a város román tanítási nyelvű általános iskolájában és gimnáziumában tartott fórumon. Az elnök utalt arra, hogy Aradon Szabadság-szobor állít emléket az aradi vértanúknak, továbbá – mint mondta – Şaguna püspök XIX. századi tevékenységét utóbb az UNESCO is elismerte” (Transindex.ro, 2009. február 4.)
„Később is mondták, hogy soha nem lesz ismét Szabadság-szobor Aradon. És áll ma a Szabadság-szobor! A minap is hallottuk egy román politikustól: soha nem lesz területi autonómia. Erre is csak azt válaszolhatjuk: várjuk ki a végét” – Markó Béla szövetségi elnök Székelykeresztúron elhangzott ünnepi beszédéből 2009. március 15-én.
2011. áprilisában három bronzelem (a diadém, egy tőr és egy kard) tűnt el a szoborról. A hiányzó elemeket pótolták, a szobor mellé térfigyelő kamerákat telepítettek. 2013 novemberében az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) bejelentette, hogy a Szabadság-szobor eltávolítását támogató aláírásokat gyűjt. Az ezirányú határozattervezet napirendre tűzésére esélyük szinte nulla.
Tíz év múlva
Az újraállítás tízéves évfordulóján ünnepséget rendeztek Aradon, ahol bemutatták a Gondozzátok, őrizzétek… című emlékalbumot. A kötet címe Salacz Gyula egykori polgármester szavait idézi, és sorban a harmadik kiadvány, mely az újraállítás óta a Szabadság-szoborról szól.
„A Szabadság-szobor sikertörténet – szoktuk mondani, sikertörténet lett, mert mindenki elvégezte a rá bízott feladatot, senki sem kételkedett abban, hogy a helyi vagy az országos RMDSZ vezetés nem fog keményen, következetesen kiállni az ügy mellett a cél érdekében. Így volt ez az elmúlt 25 évben, így volt 10 évvel ezelőtt is, és így van mind a mai napig. Amennyiben további sikertörténetek tanúi, szereplői szeretnénk lenni, akkor azt az egységet kell megőriznünk, amelyet közösségünk felmutatott, és lehetővé tette, hogy ez a szobor ismét köztérre kerüljön. Mivel az egység a feltétele annak, hogy közösségünknek ereje legyen, az RMDSZ meg tudja valósítani azt, amit közösségünk elvár. Ha ezeket teljesítjük, akkor maradunk őrzői múltunknak, gondozói jelenünknek és építői jövőnknek” – Király András oktatási államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„Számunkra a szobor nemcsak a szabadság, hanem az összetartozás szimbóluma is, mert csak összefogással tudtuk megvalósítani. Köszönet mindenkinek, aki ebből a munkából kivette a részét, kezdve a csákányozástól egészen a felavatásig. Zala György munkája gazdagítja városunkat, és hirdeti a szabadságot, a megértést és az együttműködést” – Bognár Levente, Arad alpolgármestere Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„És ennek a szobornak az üzenete számunkra a mai napig él. Hiszen látjuk, hogy nekünk minden nap, újra és újra meg kell küzdenünk a szabadságért. És ismételten meg kell győznünk a többségi társadalmat, hogy ha tőlünk elveszik jogainkat, szabadságunkat, akkor ők sem lehetnek szabadok. És ezt nekünk minden nap újra kell kezdenünk, mert a szabadságért való küzdelem nem érhet véget este, vagy a hét végén, vagy a hónap végén. És az a munka, amit 1989-től 1999-is, majd 2004-ig, majd 2014-ig közösen elvégeztünk azt mutatja, hogy lehetnek olyan pillanatok, amikor megbotlunk, vagy elgáncsolnak és elesünk, de képesnek kell lennünk felállni, hitünket, reményünket megerősíteni, és újra talpra állni, haladni, építkezni” – részlet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének beszédéből Aradon, 2014. április 25-én (rmdsz.ro).
Az aradi Szabadság-szobor a szabadságért való állandó harc jelképévé vált egyrészt azáltal, hogy az 1848-49-es forradalomra emlékeztet, másrészt az újraállításáért való küzdelem miatt. Kompromisszumok és sikerek egyaránt születtek vele kapcsolatban, ám az szinte biztosra vehető, hogy különböző megközelítésekben hivatkozási alapként továbbra is találkozhatunk nevével. Pedig Aradon személyesen megnézni az igazi.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Emlékparkot avattak Sepsiszentgyörgyön (A holokauszt 70. évfordulóján)
Holokauszt-emlékparkot avattak Sepsiszentgyörgyön a Vojkán utcai új zsidó temetőben tegnap, a deportálás 70. évfordulóján. A Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége (RZSHSZ), a brassói zsidó hitközség és a sepsiszentgyörgyi zsidó közösség támogatásával a város önkormányzata által kialakított emlékhely közepén, a vén hársfa előtt mostantól obeliszk hirdeti a tragikus eseményt. Ötvenkét, mintegy méteres tujacsemetét ültettek annak az ötvenkét, tizenhárom év alatti gyermeknek az emlékére, akik az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban lelték halálukat, továbbá hat szomorúfűzt a szintén ott elveszejtett 611 háromszéki zsidónak.
Az emlékezés az egykori gyűjtőközpont, az akkor épülőfélben levő, Csíki utcai gazdasági iskola falán állított emléktáblánál kezdődött. Herman Rosner, a sepsiszentgyörgyi zsidó közösség vezetője emlékeztetett, ide gyűjtötték össze 1944. május 3–5-e között a háromszéki és alcsíki zsidókat, több mint 750 embert, majd május 10-én marhavagonokba rakták őket, és elszállították a szászrégeni gettóba, onnan meg Auschwitzba, a haláltáborba. Több mint 80 százalékuk nem tért vissza. Roth Tibor, a brassói zsidó hitközség elnöke, a romániai cionista mozgalom vezetője üdvözölte az egyetlen jelen lévő túlélőt: Rachel Năstase (született Pasternak) Csíkszeredából került a sepsiszentgyörgyi gyűjtőtáborba hetven évvel ezelőtt. Herman Rosner az emlékezés menetére hívta az egybegyűlteket.
A zsidó temetőben Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere és Dan Ben Eliezer, Izrael állam bukaresti nagykövete leplezte le az emlékoszlopot. Az obeliszken zsidó csillag, alatta az örök emléket jelképező két jiddis betű. A talapzaton háromnyelvű (román, magyar, jiddis) emléktábla hirdeti: Annak az 52 sepsiszentgyörgyi zsidó gyerekembernek emlékére, akiket 1944-ben e városból deportáltak, s valamennyiüket a gyilkos eszmék hamuvá őröltek. Az 52 tujacsemetét iskolások fogadták gondozásba. Mindenik körül három-öt, az áldozatokhoz hasonló korú tanuló állt, és sorra elmondták a gyerekek nevét. A megemlékezésen közreműködött a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese, Dundler Kata, a Mikes Kelemen Líceum, Tudor Goicea, a Mihai Viteazul Főgimnázium tanulója, valamint Camelia Paraschiv és Darvas László színművész. Rafael Schaffer, az RZSHSZ rabbija elmondta, az áldozatok halálának napját nem tudhatják, ezért a közös megemlékezés időpontjául a deportálás dátumát választották. Érthetetlen, hogyan változtak az állam hivatalnokai hóhérokká – mondta az eseményre utalva. Mit tehetünk azért, hogy a tragédia ne ismétlődjék meg? – tette fel a kérdést, és meg is válaszolta: csakis a béke légkörét teremtve, a mellettünk levőket tisztelve, szeretve, jót kell cselekedünk. Antal Árpád elmondta, régi kegyeleti tartozást rendez a város az emlékműállítással. Ma Sepsiszentgyörgy szegényebb, mert hiányoznak ezek az emberek, hiányzik a kultúrájuk. Öt évvel ezelőtt jelképesen hazahozták az áldozatokat, nevüket az emlékfal kőtábláiba vésték. Az emlékparknak nemcsak az a célja, hogy az áldozatoknak állítsanak emléket, hanem az is, hogy itt élő történelemórát tartsanak, hogy gyermekeink a város múltját megismerve arról is értesüljenek, mi történt hetven évvel ezelőtt, és felnőve ne az emberek származása, hanem az egyes emberek értékei számítsanak majd. Dan Ben Eliezer nagykövet kifejtette, nem véletlen a csemeteültetés, mert a fa a folytonosság jelképe, és a holokauszt emlékének örökké élnie kell. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja felelevenítette, miután a német csapatok megszállták Magyarországot, megindult a zsidóüldözés. Ma már Magyarország védelmet nyújt nemzetiségeinek. A múlttal való szembenézés megtörtént, az állam bocsánatot kért. A Magyar kormány a 2014-es esztendőt a holokauszt emlékévének nyilvánította. A közös emlékezés elősegíti a nemzetek és kisebbségek közötti közeledést – mondta a diplomata. Aurel Weiner, az RZSHSZ elnöke, parlamenti képviselő háromféleképpen köszönt: Bună ziua! – Jó napot! – Sálom! Kifejtette, a sálom békét jelent, s ha az lett volna, ma nem kellene emlékeznünk. Köszönetet mondott az önkormányzatnak és a polgármesternek hozzáállásáért, az emlékpark létesítéséért. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke elmondta, örökösei vagyunk őseink hősies tetteinek, bátorságának, de ugyanakkor szégyenüknek is. Mi történt velünk? Miért hagytuk, hogy így legyen? Nem álltunk ellen a gonosznak, a hazugságnak, és úgy gondoltunk, velünk nem történhet soha ilyen. Minden bűn gyökere a tizedik parancsolat megtagadása, amikor elkívánjuk a másét. A holokauszt borzalmaira való emlékezés azért fontos, hogy ilyesmi ne ismétlődjék meg – hirdetik számosan. A félelem valós. Az elmúlt hetven évben számtalanszor megismétlődött a világ sok-sok pontján, gondoljunk csak a délszláv háborúkra. Amíg közösen ki nem állunk az igaz ügy mellett, az ördög nem hátrál meg, hanem szedi áldozatait. Ki kell állnunk minden ember méltó emberi jogai mellett, és ellen kell állnunk minden kollektív bűnösséget feltételező szándéknak, történjen az románnal, magyarral, cigánnyal egyaránt. Ha azonban az elvett javak birtokosai jól érzik magukat abban, ami nem az övék volt, és ez ellen egy társadalom nem lép fel, akkor még nagyon sok holokauszt következhet, mert a sebzett ember nem tud megbocsátani, és viszont akar sebezni. A kérdés megoldása abban van, hogy először a bűnt be kell ismerni, bűnbánatot kell tartani, és csak azután jöhet a megbocsátás. Végezetül a református főpásztor a maga és egyháza nevében elismerte, hogy vétkeztek, és ezért bocsánatot kért.
A megemlékezés zsidó imával és zsoltárénekléssel zárult, majd az emlékoszlop talapzatán elhelyezték a kegyelet koszorúit és virágait.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két éve kormányozza az országot Victor Ponta
Két évvel ezelőtt lépett hivatalba a Victor Ponta-kormány, miután az ellenzék sikerre vitte a Mihai Răzvan Ungureanu kabinetje ellen benyújtott bizalmatlansági indítványát. A miniszterelnök ért el ugyan gazdasági eredményeket, de eddigi mandátumában sok a kudarc is.
A Ponta-kormány mindenképpen ballábbal indult, hiszen jelölt és kinevezett minisztereivel igen sok gond támadt, elsősorban plágium és összeférhetetlenség vádja miatt. A kormánystratégiákért felelős megbízott miniszter jelöltje, Victor Alistar például éppen ez utóbbi ok miatt nem foglalhatta el tisztségét, az oktatási tárca két minisztere, Corina Dumitrescu és Ioan Mang ellen pedig a plágium vádja merült fel. Igaz, doktorátusi disszertációja kapcsán plágiummal gyanúsították magát a kormányfőt is, alig néhány héttel azt követően, hogy átvette a kabinet vezetését.
A 2012. évi parlamenti választások után – ahol a Szociál-Liberális Szövetség 60 százalékot szerzett – létrejött a második Ponta-kormány, amelybe a miniszterelnök az RMDSZ-t is szerette volna bevenni. Ezt a szándékát azonban a Konzervatív Pártot megalakító Dan Voiculescu és a nemzeti liberálisok vezetője, Crin Antonescu ellenszegülése miatt nem tudta végrehajtani, így a kabinet a szociáldemokratákból, a nemzeti liberálisokból, a Konzervatív Pártból és a Románia Haladásáért Országos Szövetségből jött létre.
A gondok azonban folytatódtak. A kabinet közlekedési miniszterét, Relu Fenechiut öt év letöltendő börtönre ítélték. Így ő lett a legelső, hivatalában lévő miniszter, aki a bársonyszékből egyenesen a börtönbe távozott. A kormány belügyminisztere, Radu Stroe pedig lemondásra kényszerült a Nyugati Kárpátokban bekövetkezett repülőszerencsétlenség nyomán tett, meggondolatlan kijelentéséért.
A fő gondot azonban a kormánykoalíció legfontosabb két politikai tömörülése, a szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok közötti, egyre mélyülő ellentétek jelentették, amelyek következtében a liberálisok idén február végén kiléptek a kormányból. Nem sokkal később a parlament bizalmi szavazatot adott a harmadik Ponta-kormánynak, amelyben immár helyet kapott az RMDSZ is.
Személycserék, „fekete kedd”
A Szociál-Liberális Szövetség hatalomra kerülésével megindultak a személycserék is. 2012 júliusában menesztették a népügyvédet, Gheorghe Iancut, a demokrata liberális Vasile Blagát pedig leváltották a szenátus éléről – helyébe Crin Antonescut nevezték ki. A képviselőház éléről ugyanakkor leváltották a demokrata liberális Roberta Anastasét, helyébe az elnöki tisztséget jelenleg is elfoglaló szociáldemokrata Valeriu Zgonea került.
A Szociál-Liberális Szövetség kormánya nyílt ellentétbe került Traian Basescu államfővel – a viszony azt követően sem változott, hogy a 2012. évi parlamenti választásokat követően Victor Ponta „békés egymás mellett élési” paktumot írt alá az államfővel. Igaz, a dokumentumnak szerepe volt abban, hogy Laura Codruta Kövesit kinevezték a korrupcióelleni igazgatóság, Tiberiu Nitut pedig Románia főügyészsége élére.
„Fekete keddként” maradt fenn az a nap, amikor a korrupt kiskirályok, miniszterek, párttisztségviselők védelmében a parlament megpróbálta titokban módosítani a Büntető Törvénykönyvet, illetve megszavaztatni a kegyelemről és az amnesztiáról szóló törvénytervezetet.
Megvalósulatlan elképzelések
A kormánynak több jelentős elképzeléseit nem sikerült megvalósítania. Közéjük tartozik az alkotmánymódosítás, a regionalizálás, a decentralizáció. Ezek az elképzelések pillanatnyilag a parlament munkaasztalának valamelyik fiókjában hevernek.
Az alkotmánymódosító parlamenti bizottságot vezető Crin Antonescu elképzelése szerint az alaptörvény módosításáról 2013 őszén kellett volna kiírni népszavazást. A parlamenti bizottság által elfogadott változások jelentős részével azonban a Velencei Bizottság nem értett egyet. A bírálatok alapján három napon át ülésezett a parlamenti bizottság, de a módosított változtatások ugyancsak nem nyerték el az Európai Tanács tanácsadói testületének tetszését. A jelenlegi helyzetben az alkotmánymódosításra 2015 előtt feltehetően nem kerül sor.
Románia regionalizálásának tervét a szociáldemokraták ügyvezető elnöke, miniszterelnök-helyettes, regionális fejlesztési és közigazgatási miniszter, Liviu Dragnea vállalta magára, aki tavaly ősszel ismertette a decentralizációs elképzelést. Ez azonban teljes egészében alkotmányellenesnek bizonyult. A terv egyelőre elakadt, a szociáldemokraták még a régiók számában sem tudnak megegyezni.
Csökkenő életszínvonal
Gazdasági vonatkozásban a kormány ért el sikereket, elsősorban a makrogazdaság területén, de a mikrogazdaság vonatkozásában is születettek eredmények. Az infláció 1989 óta a legalacsonyabb szintet érte el, a sorozatos drágulások azonban meggyengítették a lakossági vásárlóerőt. A nettó átlagfizetés nominálisan 4,6 százalékkal, 1533 lejről 1626 lejre nőtt, az árak azonban átlagosan 6 százalékkal emelkedtek, így tehát a reálbér 1,4 százalékkal csökkent a Ponta-kormányok ideje alatt.
Az átlagnyugdíj 769 lejről 811 lejre nőtt, ami 5,4 százalékos emelkedést jelent, de még ez is elmarad az árdrágítások mellett. A jelenleg 850 lejes minimálbér júliustól eléri a 900 lejt – ez viszont kevés a megélhetéshez.
A legtöbb vitát talán az adózást szabályozó jogszabályok váltották ki, elsősorban a jövedéki adó kiszámítási módja, valamint az üzemanyagok árára kirótt 7 eurócentes illeték. Ellenintézkedés gyanánt a kormány 24 százalékról 9 százalékra csökkentette a kenyér hozzáadott értékadóját. Gazdasági szakértők szerint utóbbi intézkedésnek nem lesz semmi hatása, a termelők megtalálják majd a módját annak, hogy a kenyér árát visszavigyék a korábbi szintre.
Kudarcok
A kormány nem valósította meg az autópályák építésével kapcsolatos elképzeléseit sem. A Brassó-Comarnic sztráda építését tavasszal kellene elkezdeni, egyelőre azonban gondot okoz a finanszírozás. Az országutak és autópályák építésére kidolgozott mesterterv sem sikerült igazán „mesterivé”, szakemberek vitatják a szakminisztérium elképzeléseit.
Nem sikerült magánvezetőket kinevezni az állami vállalatok élére, holott erre már több alkalommal is ígéretet tettek, egyebek között a Nemzetközi Valutaalapnak. A magánszektorból kinevezett vezetők a rájuk nehezedő politikai nyomás miatt később lemondtak tisztségükről, sok esetben pedig a vállalatok élére pártkliensek kerültek, akik vigyáztak rá, hogy még a reformok érdekében se hozzanak a részvényeseket negatívan érintő intézkedéseket. Így aztán miközben az állami vállalatok továbbra is veszteségesek, újabb adósságokat halmoznak fel, a „magánvezetők” az őket kinevező politikai erők vagy személyek szolgálatába álltak.
Kudarccal végződött az állami vállalatok privatizációja: nem sikerült magánkézre adni sem az Oltchim vállalatot, sem a román államvasutak áruszállítási részlegét, de a CupruMin vállalatra sem akadt jelentkező.
A kabinet eredményt ért el viszont a Nuclearelectrica és a Transgaz esetében, amelynek 15 százalékos részvénycsomagja felkerült a börzére, a Romgaz részvényeit pedig mind a bukaresti, mind pedig a londoni tőzsdén jegyzik.
Nem született továbbra sem döntés viszont sem a palagázakat sem pedig a verespataki aranybányát illetően. Utóbbiban a kormányfő azzal szolgáltatott csemegét a sajtónak, hogy kijelentette: miniszterelnökként egyetért a bánya megnyitásával, parlamenti képviselőként pedig nem.
Bogdán Tibor. maszol.ro

Nem tüntethet az MPP december elsején
Nem fogom engedélyezni a Magyar Polgári Párt (MPP) kérését a december 1-jei autonómiatüntetés megszervezésére, még ha sokan el is ítélnek emiatt, vagy ha egyet is értek azzal, hogy mindig emlékeztetnünk kell a románokat december elsején arra, hogy nem tartották be az 1918-ban a magyar közösségnek tett ígéreteiket – jelentette be Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Kulcsár-Terza József, az MPP Kovászna megyei szervezetének elnöke április 29-én nyújtott be kérést a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalhoz, amelyben egy autonómiatüntetés megszervezésére kért engedélyt december 1-jén a Mihai Viteazul téren. „Nem lehet az, hogy mi, kisebbségiek, ahogyan neveznek minket, csak nyeljünk, és nyeljünk, míg jogainkat lábbal tiporják. Mi semmi antidemokratikusat nem akarunk, csak azt kérjük, amit a román fél megfogalmazott és megígért 1918-ban a gyulafehérvári kiáltványban” – hangsúlyozta akkor az MPP megyei elnöke. Antal Árpád elmondta, az MPP kérését egy vegyes bizottság fogja elemezni, amelybe a városháza, a rendőrség, a csendőrség, a katasztrófavédelmi felügyelőség, a közösségi rendőrség is kinevez képviselőket. Ők fogják eldönteni, hogy eleget tesznek, avagy sem a kérésnek, azonban az utolsó szó az övé lesz. „Gyakorlatilag nekem kell majd megindokolnom, hogy miért nem hagyom jóvá a kérést. Én tényleg úgy gondolom, hogy együtt kellene ünnepelnünk, és azért mondtam el többször, hogy nagyon jó lenne, ha Románia nemzeti ünnepe egy másik napon lenne, amikor együtt tudnánk az utcákon ünnepelni románok és magyarok, és ne legyen ez a dolog vitatéma. Összességében azonban úgy gondolom, hogy nem jó dolog, ha nem tartjuk kölcsönösen tiszteletben egymás ünnepeit, ha nem is értünk egyet azokkal, nem jó, ha megpróbáljuk megzavarni egy közösség ünnepét, függetlenül attól, hogy mely közösségről van szó” – szögezte le Antal Árpád. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarabb lesz a városünnep Marosvásárhelyen
Bár a magyar nemzetiségű marosvásárhelyi lakosok rendszeresen felróják a városvezetésnek, hogy egyre inkább háttérbe szorulnak a magyar rendezvények a városnapokon, Peti András alpolgármester szerint a kínálatra idén már nem lehet panasz.
Az elöljáró elmondta, sikerült színvonalas kínálatot összeállítani, és külön kiemelte a csütörtöktől látogatható főtéri virág- és kézműves vásárt, valamint a két Omega-koncertet.
Újdonság a magyar plakát
Peti András elmondta, a kedden elkezdődött, vasárnapig tartó rendezvénysorozat egyik újdonsága, hogy a kiemelt magyar nyelvű rendezvényekre idén magyar nyelvű plakátokkal is hívogatják a nagyérdeműt. Megtudtuk, a városháza felhívására idén a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Marosvásárhelyi Örmény Kulturális Egyesület szervezi a magyar jellegű rendezvényeket.
Az alpolgármester elmondta, a városnapokra idén 260 ezer lejt költött a helyi önkormányzat, de számos helyi magánvállalkozó is támogatta a rendezvényeket. A városháza idén kedvezményesen biztosított helyet a hagyományos termékeket készítő mestereknek, a kisvállalkozóknak, a könyvforgalmazóknak.
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület székházában kedden textil- és üvegképekből, magyar népi motívumokkal díszített bútorokból álló kiállítás nyílt, amelyet naponta 14–17 óra között lehet megtekinteni, délután pedig a Mihai Eminescu Ifjúsági Házban tartották meg az immár hagyományosnak számító, népszerű magyar nótaestet.
Csütörtökön 19 órától ugyanott az Oda vagyok magáért című operett- és sanzonesten vehetnek részt az érdeklődők. Szintén csütörtökön, 19 órától a Művészeti Gimnázium dísztermében operaest lesz. Május 16-án, pénteken 17 órától a Mihai Eminescu Ifjúsági Házban az oltszakadáti néptáncegyüttes lép fel, majd 19 órától a marosvásárhelyi fiatalokból álló Vecker együttes koncertezik.
Tízezreket várnak az Omegára
A Marosvásárhelyi Napok keretében kétszer is fellép az Omega együttes: a legendás zenekar szombaton 19.30-tól a Vártemplomban mutatja be Oratórium című művét, vasárnap pedig a Ligetben koncertezik. A szervezők közölték: a templomban a helyek száma korlátozott, és a gyülekezet presbitereinek határozata alapján meghívókat kell igényelni. Csupán 700 személyt engednek be az épületbe, a többi érdeklődő a templom és a várfal közötti részen, óriási kivetítőn nézheti, hallgathatja az előadást.
Ötvös Emese lelkész elmondta: az Omega mindig jótékonysági céllal adja elő az Oratóriumot, így a nyomtatott belépőket adomány fejében vehetik át az érdeklődők. „Azt szeretnénk, ha a begyűlt összegből sikerülne rendbe tenni a templom déli oldalán levő freskót. Erre már elkészített tervünk is van" – tette hozzá.
Vasárnap este a marosvásárhelyi Ligetben tartott második Omega-koncertre ingyenes a belépés. „Már más megyékből is érdeklődtek az Omega- koncert iránt. Szerintem a Ligetben legalább 20 ezer ember fog összegyűlni, s a sportcsarnoknál, ahol ki lesz vetítve a koncert, ugyanannyi" – mondta Peti András.
Kolozsvári városnapok: a pécsiek biztosítják a magyar jelleget
Mivel a magyar civil szervezetek az augusztusi Kolozsvári Magyar Napokra tartogatják programjaikat, a május 23–30. között zajló kolozsvári városnapok magyar jellegű rendezvényeit pécsi meghívottak fogják biztosítani – tudtuk meg Kinizsi Zoltántól, a városháza szakreferensétől.
Elmondta, a városvezetés meghívta Pécs polgármesterét, Páva Zsoltot és a baranyai megyeszékhely több kulturális és civil szervezetét, továbbá a pécsi mazsorettcsoport is Kolozsvár vendége lesz. A városünnep keretében magyar gasztronómiai napot is szerveznek, amelyen a Pécs környékére jellemző ételeket egy hatfős pécsi küldöttség fogja elkészíteni. A pécsi mazsorettcsoportot a városnapokat megnyitó május 23-ai ünnepi felvonuláson és 24-én 17 órától a Deák Ferenc (Eroirol) utcában is meg lehet tekinteni.
A pécsi civil szervezetek képviselői az Európai Kulturális Főváros projekt kapcsán folytatnak megbeszéléseket a Kolozsvár Európa Kulturális Fővárosa 2021 Egyesület képviselőivel. „Különösen fontos ez a látogatás két okból is: egyrészt Kolozsvár és Pécs testvérvárosi kapcsolatát új alapokra szeretnénk helyezni, hogy hatékonyabb legyen az együttműködés különböző szakterületeken. A második ok tulajdonképpen az elsőhöz kapcsolódik, ugyanis Pécs önkormányzata hatékony segítséget tud nyújtani az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésében, tekintve azt, hogy Pécs már 2010-ben megkapta ezt a címet" – magyarázta a szakreferens.
Kiss Előd-Gergely, Simon Virág. Krónika (Kolozsvár)

Gesztusháború
Csinos kis magyar belharc van kialakulóban Sepsiszentgyörgyön, ahol Antal Árpád polgármester egyértelműsítette: nem járul hozzá – és szerinte az önkormányzat illetékes bizottsága sem –, hogy a Magyar Polgári Párt (MPP) autonómiatüntetést szervezzen december elsején. Az indoklás szerint azért nem, mert az önkormányzatnak és a város lakosságának tiszteletben kell tartania a román nemzeti ünnepet, még akkor is, ha a többségi nemzet képviselőit folyamatosan emlékeztetni kell az 1918. december elsején Gyulafehérváron elfogadott kiáltványban megfogalmazott kisebbségi ígéretekre. Az ügy külön pikantériája, hogy a polgári pártosok arra a térre kértek gyülekezési engedélyt, ahol hagyományosan a román nemzeti ünnepet rendezik.
Egyértelműen érzékelhető a háromszéki főváros román terének tartott Mihai Viteazul térre tervezett tüntetés provokatív jellege. Mint ahogy az a gondos „előrelátás” is, amellyel igyekeztek megelőzni a „veszélyt” nem érzékelő románságot a térfoglalásban. Sőt, a visszautasítás is kódolva volt, hiszen már a hagyományok okán sem lett volna ésszerű hasonló szkanderezésbe belemennie a szentgyörgyi elöljárónak.
Hogy lesz-e – esetleg jogi procedúrát is feltételező – folytatása az ügynek, a jövő zenéje. Az viszont kétségtelen, hogy zászlóviták, trikolórba burkolózott adventi színpadra „tévedők” és egyéb folyamatos konfrontációk ellenére egyre hangsúlyosabb helyet kell szorítani a gesztuspolitikának is. Természetesen megfelelő árat szabva valamennyi gesztusnak. Olyanszerűt, mint amilyet Antal Árpád épp a lapunkban villantott fel: amint a csendőrség személyi állományában a lakossági részaránynak megfelelően lesznek magyarok, a közvélemény várható felzúdulásával is kész dacolni, hogy a románság alpolgármestert kapjon a megyeszékhely önkormányzatában.
Nem vitás: még az éppoly tömbmagyar biztonságban élő Székelyföldön is többfrontos harcok és alkudozások kora elé nézünk. Olyan periódus következik, amikor viszont nincs helye olyan típusú kiszorítósdinak, mint az egyértelműen diverziós szándékkal kiszivárogtatott hír, miszerint az MPP háromszéki szervezetének elnökét „kínálnák” meg az alprefektusi tisztséggel. Amit, ha elfogad Kulcsár-Terza József, ha nem, csakis „hazaárulóként” jöhet ki az ügyből. És amiből semmi más nem sülhet ki, mint további homokozós szurka-piszka.
A december elsejei fanfárok harsogásától pedig Gyulafehérvár ígéreteinek számonkérése amúgy sem hallatszana messzebb az első tévéstúdiónál, ahol csőre töltött hivatásos dezinformátorok várják a hasonló alkalmakat.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tanuljanak Mihály vajdától a román politikusok
Nem az a megoldás, hogy provokációra provokációval válaszolunk – egyebek mellett ezzel indokolta Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester azon döntését, hogy nem engedélyezi az MPP által korábban december elsejére kezdeményezett tüntetést a Mihai Viteazul térre.
Kulcsár-Terza József, az MPP megyei elnöke a székely szimbólumok elleni hadjáratra válaszként javasolta, hogy december elsején a Mihai Viteazul-szobor előtt szervezzenek autonómiatüntetést, amelyen emlékeztetnék a román hatalmat a Gyulafehérvári Nyilatkozatban foglalt, be nem váltott ígéretekre. A politikus a városházán is iktatta a kérést, Antal Árpád azonban hétfőn közölte: nem engedélyezi a megmozdulást. Ezt követően Kulcsár jelezte: egyeztettek a polgármesterrel, és az a megoldás körvonalazódott, hogy a megmozdulást előrehozzák november 29-re. A polgármester tegnap a sajtó előtt kifejtette: nem tartaná jónak, ha Sepsiszentgyörgyön egyfajta helyfoglalási verseny kezdődne a nemzeti ünnepekre, ezért nem támogatja a december elsejei időzítést és a helyszínt. Közölte viszont: éppen november 29-én lesz a 415. évfordulója annak, hogy Mihály vajda kiadott egy dokumentumot, melyben a sepsiszéki székelyek autonómiáját, szabadságjogait biztosította. Erre pedig emlékeztetni kellene a román hatalmat, mert a mai román politikusoknak lenne, mit tanulniuk Mihály vajdától – fűzte hozzá. Ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy döntése egyfajta precedenst teremt majd az ország többi városában – például Aradon, Kolozsváron –, és a magyar nemzeti ünnepeken nem engedélyeznek más felvonulást. Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Basescu: néha zavar, ahogy a magyarok a nemzeti ünnepeiket ülik
Nem lehet párhuzamot vonni Románia és Moldova közeledése, illetve egyes magyar politikusok „szeparatista törekvései" között – vélekedett Traian Basescu államfő vasárnap egy közéleti fórumon egy Székelyfölddel kapcsolatos kérdésre válaszolva.
Az Agerpres hírügynökség szerint Basescut a védnökségével alakult Népi Mozgalom Alapítvány egy jászvásári rendezvényén kérdezték arról, hogy az általa „második román államként" emlegetett Moldova és Románia közeledése nem erősíti-e fel a székelyföldi autonómiaköveteléseket.
Hozzátette: Ukrajnában – a volt Jugoszláviához hasonlóan – a nacionalizmus és a korrupció vezetett oda, hogy polgárai egymást gyilkolják, de Székelyföldön szerinte nincs ok aggodalomra.
„Elég gyakran járok Kovászna és Hargita megyébe: az embereknek semmi kedvük a civakodásra, szeparatizmusra, elszigetelődésre. Ezt csak egyes politikusok erőltetik. Ez engem kevésbé aggaszt, azzal együtt, hogy néha zavarni szokott minket az, ahogyan a magyarok nemzeti ünnepeiket ülik" – mutatott rá Basescu.
A román elnök ezzel szemben Moldováért aggódott, ugyanis szerinte fennáll a veszélye annak, hogy június 27-éig, az Európai Unió és Moldova társulási, illetve szabadkereskedelmi egyezményének megkötéséig Moldova orosz többségű Dnyeszter-menti szakadár területén, vagy a gagauzok (egy török nyelvjárást beszélő ortodox népesség) lakta déli térségében instabillá válik a helyzet. A gagauzok február elején egy Moldova által illegálisnak minősített népszavazáson elutasították az ország európai uniós csatlakozását, és önrendelkezést követeltek maguknak arra az esetre, ha Moldova egyesülne Romániával.
A referendum kiírását Mihail Formuzal, a gagauz autonóm kormányzója egy interjúban azzal indokolta: a gagauzok nem szeretnék, hogy az ő autonómiájuk is eltűnjön, miként „eltűnt" a romániai magyaroknak 1918-ban megígért autonómia. Formuzal arra utalt, hogy az Erdély és a Román Királyság egyesülését kimondó 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés autonómiát ígért Erdély nemzeti közösségeinek, amit a későbbi román alkotmányok nem szentesítettek.
MTI. Erdély.ma

Traian Băsescu: Nem lehet párhuzamot vonni
Nem lehet párhuzamot vonni Románia és Moldova közeledése, illetve némely magyar politikusok „szeparatista törekvései” között – vélekedett Traian Băsescu államfő tegnap egy közéleti fórumon Székelyfölddel kapcsolatos kérdésre válaszolva.
Băsescut a védnökségével alakult Népi Mozgalom Alapítvány jászvásári rendezvényén kérdezték arról, hogy az általa „második román államként” emlegetett Moldova és Románia közeledése nem erősíti-e fel a székelyföldi autonómiaköveteléseket. Az államfő kijelentette, Ukrajnában – a volt Jugoszláviához hasonlóan – a nacionalizmus és a korrupció vezetett oda, hogy polgárai egymást gyilkolják, de Székelyföldön szerinte nincs ok aggodalomra. Elég gyakran járok Kovászna és Hargita megyébe: az embereknek semmi kedvük a civakodásra, szeparatizmusra, elszigetelődésre. Ezt csak némely politikusok erőltetik. Ez engem kevésbé aggaszt, azzal együtt, hogy néha zavarni szokott minket az, ahogyan a magyarok nemzeti ünnepeiket ülik – mutatott rá Băsescu. Az elnök ezzel szemben Moldováért aggódott, ugyanis szerinte fennáll a veszélye annak, hogy június 27-ig, az Európai Unió és Moldova társulási, illetve szabadkereskedelmi egyezményének megkötéséig Transznisztriában vagy a gagauzok lakta déli térségében instabillá válik a helyzet. A gagauzok február elején egy Moldova által illegálisnak minősített népszavazáson elutasították az ország európai uniós csatlakozását, és önrendelkezést követeltek maguknak arra az esetre, ha Moldova egyesülne Romániával. A referendum kiírását Mihail Formuzal, a gagauz autonóm terület kormányzója azzal indokolta: a gagauzok nem szeretnék, hogy az ő autonómiájuk is eltűnjön, miként „eltűnt” a romániai magyaroknak 1918-ban megígért autonómia. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Díjátadással ért véget vasárnap a Festum Varadinum
Vasárnap este a Nagyváradi Szigligeti Színházban megtartott díjátadóval ért véget a XXIII. Festum Varadinum ünnepségsorozat.
Székelyhídon meglátogatták a Böjte Csaba ferences szerzetes által alapított gyermekotthont, ahol olyan gyermekek élnek, akiknek életéből sokáig hiányzott egy biztos pont - kezdte beszédét Kelemen Hunor Kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke.
„Remélem és bízom abban, hogy mindaz, amit mi örökségül kaptunk, és ami világítótoronyként segít bennünket eligazodni a világban, az megmarad, meg tudjuk őrizni, ez csak rajtunk múlik.” – mondta az RMDSZ elnöke, majd hozzátette, hogy a Festum Varadinum rendezvénysorozat 23 esztendeje olyan támpont, mely értékké vált, mert 23 esztendeje fölmutatja, megmutatja a magyar kultúra, a magyar történelem értékeit.
A rendezvénysorozat „a Szent László legendából, Szent László alakjából, történelmi és egyházi alakjából nőtt, a történelmi magyar egyházak összefogásával a Romániai Magyar Demokrata Szövetség segítségével, támogatásával, a nagyváradi magyar emberek igényét kielégítve” – mondta Kelemen Hunor, majd hozzátette: az elmúlt 23 évben felmutatott értékekre támaszkodni lehet, azok alapján el lehet igazodni.
Ez volt az első olyan nagy magyar rendezvény Erdélyben, Partiumban, Romániában, amelyet aztán újabbak és újabbak követtek, és ma már szinte nincsen olyan város, ahol magyar közösség él, amelynek ne lenne ilyen vagy ehhez hasonló, rangos, kulturális, egyházi és általában kulturális értékeket felmutató rendezvénysorozata. „Eligazít bennünket, segít bennünket és azt hiszem, kötelességünk ezt továbbvinni, kötelességünk az utánunk következő nemzedékeknek is támpontként hátrahagyni” – fogalmazott Kelemen Hunor, majd hozzátette: „ma, amikor van egy szabad világ, amikor képesek vagyunk magunk választani, magunk dönteni arról, hogy hogyan akarunk továbbmenni, hogyan akarunk építkezni, jövőt alakítani magunk és gyermekeink számára, a Varadinum azt mutatja meg, hogy igen, közösségépítés csak úgy lehetséges, ha összefogunk, hogyha figyeljük azokat is, akik nélkülöznek, hogyha figyelünk egymásra, hogyha figyelünk minden egyes olyan értékre, amelyet a történelemből hozunk és tovább akarunk vinni.” – mondta a rendezvény fővédnöke.
„A következő időszakban is legyünk képesek megmutatni, hogy Erdélyben, Romániában a Partiumban egy erős közösség él, amely tudja, honnan jött és hová megy, ismeri a céljait, a szándékai világosak, tisztességesek, őszinték, emberiek, a keresztény világ értékeit képviselik, és képes képviseletet megtartani mindenhol, ahol döntések születnek. (….) Egy hét múlva, május 25-én megszámláltatunk, és időről időre fel kell mutatnunk, hogy képesek vagyunk közösségként is megjelenni, közösséget építve leszünk sikeresek, és akkor biztos, hogy nemcsak mi, hanem azok is, akik esetleg kisgyermekkortól nélkülözhetnek, megkaphatják azt a pluszt a nagy családtól, amire minden ember vágyik, ők is ennek a közösségnek erős és hasznos tagjai lesznek” - zárta szavait Kelemen Hunor.
Ezt követően Koncsek-Vadnai Zita, a Varadinum Kulturális Alapítvány kuratóriumi elnöke olvasta fel először a Szacsvay Imre Általános Iskola, másodszor a Mihai Eminescu Főgimnázium és a Vivant Professores Egyesület laudációját, melyek nevében Pásztor Gabriella igazgató és Hochnauser Enikő aligazgató vették át a 2013-as tevékenységükkel kiérdemelt Varadinum-díjat. Ezt követően Szabó Ödön megyei ügyvezető elnök, az idei rendezvénysorozat kurátora jelentette be, hogy idéntől az ezévi rendezvények szervezőit is jutalmazzák, majd felolvasta a Várad Kulturális folyóirat laudációját, mely idén a legtöbb eseményt szervezte a Varadinumon belül, majd Szűcs László főszerkesztő vehette át a díjat, majd a szervezéséből 23 éve részét kivevő Kovács Magdolnát, az RMDSZ munkatársát köszöntötték egy csokor virággal.
A díjátadás után a debreceni Csokonai Színház Antigoné című előadásával zárult az est.
Fried Noémi Lujza. maszol/bihor.ro

Hegedűvel az erdélyi iskolákért
Nyolcállomásos erdélyi koncertkörútját Marosvásárhelyen kezdi június 1-jén Mága Zoltán. A magyarországi virtuóz hegedűművész az erdélyi magyar iskolákért koncertezik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács társszervezésében.
A rendkívüli koncertkörút szervezésére a Kárpát-medencében Élő Magyarokért Kiemelten Közhasznú Alapítvány kérte fel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot (EMNT) – tudtuk meg az EMNT irodavezetőjétől, Kirsch Attilától. Mága Zoltán nem először járja be Erdélyt, múlt évben is hangversenyezett, de újból felmerült az igény, mivel sokan kérték, hogy jöjjön el megint. A művész nagyon szívesen fogadta a felkérést, ugyanis szereti Erdélyt, Székelyföldet, annyira, hogy a mostani körút érdekében lemondott egy amerikai fellépéssorozatot is.
Mága Zoltán szegény családból emelkedett ki, épen ezért gyakran nyújt segítséget a rászorulóknak. Kórházakat, iskolákat, gyerekeket, felnőtteket támogat jelentős összegekkel, ezért is emlegetik a szeretet hegedűseként. Az újabb erdélyi koncertkörútja is jótékonysági céllal született.
„Az erdélyi nyolcállomásos turné Marosvásárhelyen kezdődik. A rendezvénysorozat célja, hogy segítse az erdélyi magyar iskolákat, ezért belépőjegyet árusítunk, de azt majd a Kárpát-medencében Élő Magyarokért Kiemelten Közhasznú Alapítvány dönti el, hogy melyik erdélyi magyar iskolákat támogatják a befolyt összegből” – mondta Kirsch Attila.
A Hegedűvel a világ körül című koncertkörút Budapesten kezdődött május 26-án, amelynek kapcsán Mága Zoltán így nyilatkozott: „Egész zenei pályafutásomat meghatározta az a küldetéstudat, hogy a világ minden táján képviseljem a magyar kulturális tradíciókat, és erősítsem a magyarságról kialakult pozitív képet. Idén jubiláltam, immár 30 éve népszerűsítem a magyar zenei kultúrát a világban (...)”
Az erdélyi első állomást Marosvásárhelyen a Vártemplomban tartják június 1-jén 19 órától. A 30 lejes belépőt meg lehet vásárolni a Klastrom (Mihai Viteazul) utca 40. szám alatti Demokráciaközpontban hétfőtől csütörtökig 9 és 17 óra között, pénteken 9-14 óra között, illetve a koncert előtt is.
A koncertkörút állomásai:
Június 1., 19 óra: Marosvásárhely, Vártemplom Június 2., 19 óra: Székelyudvarhely, Szent Miklós Plébániatemplom Június 3., 19 óra: Csíkszereda, Unitárius templom Június 4., 19 óra: Gyergyószentmiklós, Művelődési központ Június 5., 19 óra: Kézdivásárhely, Vigadó Művelődési Ház Június 6., 19 óra: Barót, Városi Művelődési Ház Június 7., 19 óra: Brassó, Reménység Háza Június 8., 19 óra: Sepsiszentgyörgy, Belvárosi Református Templom
Szász Cs. Emese. Székelyhon.ro

Tíz magyar nyelvű szakosztály indul Bihar megyében
Bihar megyében a 2014/15-ös tanévben tíz magyar nyelvű szakképzést nyújtó osztályt indítanak - tájékoztatta a maszol.ro-t Kéry Hajnal főtanfelügyelő helyettes, akitől azt is megtudtuk, hogy Érmihályfalván már túljelentkezés is van.
A tíz kilencedik osztályra osztályonként 28 helyet hagytak jóvá, ez tehát 280 gyermeknek jelenthet szakképzést. Nagyváradon a Mihai Vitezul Műszaki Kollégiumban egy magyar osztály indul, ott szakácsokat képeznek, az Andrei Şaguna Műszaki Kollégiumban két osztály indul, az egyikben autószerelői, a másikban villanyszerelői szakképzést nyújtanak – ez utóbbit kisfeszültségű hálózat karbantartására.
Az érmihályfalvi 1. Számú Mezőgazdasági Kollégiumban három szakosztály indul, azokban mezőgazdasági gépészeket, kertészeket illetve elárusítókat képeznek. A nagykágyai 1. számú Szakközépiskola két magyar tannyelvű osztálya közül az egyikben szintén mezőgazdasági gépészeket, míg a másikban kőműveseket, kőfaragókat és vakolókat oktatnak majd.
A borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Szakközépiskolában egy osztályban kertésznek, a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum egy osztályában pedig víz- és gázvezeték-szerelőnek tanulhatnak a fiatalok.
F. N. L. maszol.ro

Amerikai magyarok tüntették ki Washingtonban Tőkés Lászlót
Tom Lantos, az amerikai képviselőház külügyi bizottságának néhai elnöke, a Magyar Baráti Közösség és Tőkés László európai parlamenti képviselő kapta az Amerikai Magyar Koalíció (Hungarian American Coalition, HAC) idei elismerését, amelyet helyi idő szerint csütörtökön Washingtonban adtak át.
A HAC jubileumi, 10. gálavacsoráján Max Teleki, a koalíció elnöke emlékeztetett arra, hogy idén van a közép-európai kommunista rendszer összeomlásának 25., valamint Magyarország NATO-ba lépésének 15. és EU-csatlakozásának 10. évfordulója. Emlékeztetett arra is, hogy a kommunista rendszeren az első repedést az 1956-os forradalom okozta, és idézte Helmut Kohl egykori német kancellárt, aki szerint a magyarok ütötték ki az első követ a berlini falból.
A rendezvényre meghívott ukrán emigráns szervezetek képviselői, a hosszú oroszországi börtönbüntetés után külföldre engedett orosz ellenzéki volt olajmilliárdos, Mihail Hodorkovszkij fia, Pável és mások előtt Teleki kijelentette, hogy a Nyugatnak morális kötelessége kiállni Ukrajna mellett. Aktívabb fellépést sürgetett az Egyesült Államok és a NATO részéről, és szónoki kérdésként vetette fel, hogy vajon hova tűnt Franciaország erkölcsi iránytűje, amikor hadihajókat szándékozik eladni Oroszországnak.
A posztumusz kitüntetett Tom Lantos az elnök méltatása szerint egyebek között a kongresszusi emberi jogi csoport (caucus) társalapítójaként és a képviselőház külügyi bizottságának elnökeként az emberi jogok és a személyes szabadságjogok elvi alapon történő előmozdításának elkötelezettje volt, támogatta a szabadság és a demokrácia felemelkedését Magyarországon és a többi vasfüggöny mögötti országban. Szellemi öröksége a Lantos Emberi Jogok és Méltányosság Alapítványban és a Tom Lantos Intézetben él tovább. A díjat a néhai képviselő özvegye, Annette Lantos vette át.
A hetvenes évek elején az Egyesült Államokban létrejött Magyar Baráti Közösség történelmi kezdeményező szerepet vállalt a Kárpát-medencei és a diaszpórában élő magyar értelmiség párbeszédének kialakításában, támogatta a demokratikus ellenzéket és a kisebbségi jogokat, valamint a rendszerváltás után gyakorlati segítséget nyújtott a demokratikus rendszer kialakításában Kelet-Közép-Európában. Az elismerésért Kovalszki Péter elnök, belgyógyász, egyetemi oktató mondott köszönetet.
Tőkés László volt királyhágómelléki református püspök, a Fidesz megválasztott európai parlamenti képviselője az emberi jogok és a Kárpát-medencei magyarság kollektív jogainak bátor védelmezéséért, a magyarságtudat megőrzése iránti elkötelezettség megerősítéséért, valamint a koalícióval hosszú ideje tartó együttműködéséért kapta. Tőkés köszönetet mondott az amerikai magyaroknak a határon túli magyarság ügyének több évtizedes támogatásért.
A gálavacsorát megelőzően, a vasfüggöny negyed századdal ezelőtti lebontása és a 25 éve szabad és demokratikus Magyarország tiszteletére a washingtoni Warner Színházban koncertet adott Rost Andrea operaénekesnő és Szokolay Gergely kanadai magyar zongoraművész. A HAC rendezésében megtartott, ovációval fogadott fellépést a Magyarország Kezdeményezések Alapítvány támogatta. maszol.ro

Vetítővászonba öltözött Kolozsvár
Megértéssel, humorral és nyitottsággal nézzék a Kolozsváron immár tizenharmadik alkalommal megszervezett Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) felvonultatott valamennyi filmet, úgy, ahogyan Philomena, a rendezvény hivatalos nyitófilmjének főhőse vágott neki élete legnagyobb és legmegrázóbb kalandjának – erre kérte a nézőket Mihai Chirilov, a TIFF művészeti igazgatója a fesztivál péntek esti nyitógáláján.
Az eső miatt ezúttal nem a Főtéren, hanem rövid időeltéréssel két helyszínen – a Diákművelődési Házban és a Florin Piersic-moziban – tartott megnyitó résztvevői azon kevés szerencsések közé tartoztak, akik hazai filmszínházban tekinthették meg Stephen Frears idén a legjobb film kategóriában Oscar-díjra jelölt alkotását.
Chirilov elmondása szerint ugyanis a Philomenát Romániában nem forgalmazzák, így aki nem szeretne lemaradni egy igazán megható, egyszerre nevettető, megindító és dühítő történetről, az pénteken, június 6-án 14 órától a Diákművelődési Házban nézheti meg a filmet a TIFF keretében.
Stephen Frears igaz történeten alapuló alkotásának címszereplője, Philomena (Judi Dench) a tipikus vidéki idős szomszédnéni: a világban meglehetősen tájékozatlan, a vicceket meg nem értő, folyamatosan beszélő, viszont végtelenül kedves, céldutatos és megértő figura, aki igaz emberségről tesz tanúságot a megbocsájtáson és megváltoztathatatlan események elfogadásán keresztül.
Megbocsátani azt, amit nem lehet felejteni
A film valós alapszituációból indul ki: az ötvenes évek Írországában járunk, ahol a házasságon kívül teherbe esett lányokat apácazárdába küldik. Az orvos és bába nélkül lebonyolított szülésekbe bele nem haló lányok naponta egy órát láthatják gyermeküket, egészen addig, amíg a katolikus egyház gyakorlatilag eladja a kicsiket jellemzően amerikai örökbefogadóknak.
A valós figurát alakító, időközben családot alapító Philomena 50 évig tartja titokban történetét, egy napon azonban lánya buzdítására úgy dönt: megkeresi fél évszázada nem látott fiát. A címszereplőt nem a családegyesítés szándéka hajtja, nem is az elvesztegetett évek visszaszerzésének lehetetlen óhaja, mindössze azt szeretné tudni, hogy Anthony gondolt-e valaha egykori hazájára, de főként tőle igazságtalanul elszakított anyjára.
Philomenát a BBC-tudósítói állásából frissen elbocsátott újságíró, Martin Sixsmith (Steve Coogan) segíti, aki eleinte kattintást, illetve olvasókat hozó sztorit lát a történetben, a két főszereplő között kialakuló szoros kapcsolat nyomán azonban végül azt is felajánlja, hogy mégsem hozza nyilvánosságra az „ördögi apácákról” szóló történetet.
A teljesen különböző karakterek egymás mellé állítása rendszeresen a humor forrása a tragikus történet ellenére: a mélyen vallásos, a szörnyű eseményekre is választ találó vidéki asszony és a pragmatikus, folyamatosan megválaszolhatatlan kérdéseket feltevő, a történtekbe belenyugodni nem tudó újságíró mintha időnként elbeszélne egymás mellett, mégis olyan mély kapcsolat alakul ki közöttük, ami túlmutat azon, ami eredetileg összehozta őket.
Stephen Frears úgy építette fel a karaktereket és a köztük lévő köteléket, hogy közben egy pillanatig sem túlzott, történetüket nem öntötte nyakon egy vödörnyi giccsel. Amint Mihai Chirilov a vetítés előtt megjegyezte: talán ez az első alkalom a TIFF tizenhárom éves történetében, hogy a fesztivált szivszorítóan megható filmmel indítják. „Remélem, mindenki hozott magával zsebkendőt” – szólt az igazgatói felszólítás.
„Mindenki a babonák betegségében szenved”
A nyitógálán egyébként a szervezők mintha a korábbi évekhez képest is jobban kitettek volna magukért: a fehér öltönybe bújt Tudor Giurgiu fesztiváligazgató vezényletével zajlott eseményen a szokásos köszöntések és a „hogyan zajlott a tavalyi TIFF”, illetve „hogyan készültünk az ideire” klipek mellet számos érdekesség várta a nézőket.
„A tizenharmadik kiadáshoz érkeztünk, és mindenki a babonák betegségében szenved” – kezdte Giurgiu, majd rögtön be is mutatott egy TIFF-beharangozó videót, amelynek főszereplője stílusosan egy fekete macska. Az igazgató emlékeztetett: az idei legfőbb változás az új helyszínek – a Sapientia EMTE épülete, a Győzelem mozival egy épületben található katonai központ, és a román állami filmforgalmazó (RADEF) egykori filmraktára – jelenléte, valamint a város két bevásárlóközpontjában található multiplex mozikkal való szakítás.
„A katonai központ, Kolozsvár egyik gyöngyszemének beüzemelése az egyik legnagyobb meglepetés mindenki számára, bár egy ismerősöm megjegyezte, ódzkodik attól, hogy oda menjen, inkább más helyszínekre váltott jegyet. Senkinek nincs oka aggodalmaskodni, az épületben régen patinás mozi működött, mindenképpen érdemes oda ellátogatni” – fejtette ki Giurgiu, majd képekkel is igazolta: a védelmi minisztérium által rendelkezésükre bocsátott épületben valóban moziterem van.
Mentsük meg együtt a mozit!
A megnyitó egy másik fontos momentuma a néhány hete elindított Mentsük meg a mozit! kampány beharangozója volt, amelynek egyik fontos projektje a már említett egykori kolozsvári filmraktár felújítása. „Nem hiszem, hogy utópia lenne: az épületben néhány éven belül kulturális központot, illetve filmmúzeumot alakítanánk ki. Nem hagyhatjuk elveszni a filmraktárat egy olyan városban, amely a huszadik század elején Janovics Jenőnek köszönhetően filmközponttá vált. Az épület ma egy koszfészek, a fertőtlenítéshez és a felújításhoz hétezer euróra lenne szükség. Ezt adományokból és szponzoroktól gyűjtenénk össze” – magyarázta a fesztiváligazgató.
Az adományokat már a fesztivál alatt, a Főtéren, a Florin Piersic moziban és a TIFF-házban gyűjtik. A vasútállomáson túl található épület egyébként évtizedekkel ezelőtt nem raktárként működött, hanem innen hordták szét Erdély 12 megyéjének filmszínházába a vetítendő filmszalagokat, szigorúan azt követően, hogy a raktár 20 férőhelyes mozitermében az arra illetékesek megtekintették és „véleményezték” előzetesen az alkotásokat.
A rossz időért Boc vállalja a felelőséget
Noha a TIFF első napján az időjárás nem kedvezett a fesztiválnak, Giurgiu elmondása szerint az idei jegyeladások máris mintegy 13 százalékkal megelőzték a tavalyiakat, a szervezőknek pedig úgy tűnik, hogy immár az eső miatt sem kell aggodalmaskodniuk. „Hibáztassák nyugodtan a polgármestert, ne terheljék ezzel a szervezőket” – javasolta a megnyitón Emil Boc elöljáró, aki hozzátette: több projektet elindítottak már, amivel néhány éven belül Kolozsvárt Erdély Hollywoodjává tennék.
Kihagyhatatlan alkotások a TIFF-en
A Kolozsváron tizenharmadik alkalommal zajló, pénteken elkezdődött Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) több mint kétszáz filmjét ugyan lehetetlen tíz nap alatt megnézni, nem beszélve a töménytelen kísérőrendezvényről, a szervezők javaslata alapján azonban több produkciót kár lenne idén kihagyni.
Szombaton máris két premiert láthatnak a nézők: a Győzelem moziban 19 órától Európában első ízben vetítik a versenyszekcióban szereplő új-zélandi Everything we loved című filmet, a Művész moziban pedig este fél nyolctól, a fiatal német filmeseket központba állító szekcióban helyet kapó 28 és fél című alkotást tekinthetik meg a nézők.
Tudor Giurgiu fesztiváligazgató szerint kihagyhatatlan a szerdán és csütörtökön az evangélikus-lutheránus templomban 21 órától vetítendő, 1926-ban készült Faust című némafilm, amelyet élő orgonakísérettel tekinthetnek meg a nézők. Giurgiu felhívta a figyelmet: mindkét eseményre már csak néhány jegyet lehet váltani.
Kedden 18 órától érdemes ellátogatni a Florin Piersic moziba, ahol a Cathedrals of Culture című 3D-s alkotást vetítik, amelyben hat kiváló rendező keres választ arra a kérdésre, hogy mit mesélnének rólunk az épületek, ha beszélni tudnának? Az erős idegzetűeket minden nap éjfélkor várják a Művész moziban, ahol a nézőt a leginkább provokáló, szélsőséges filmeket vetítenek, aki pedig kedden ingyen nézné meg a Cockneys vs Zombies című brit filmet, nem kell mást tennie, mint hogy zombinak öltözzön a vetítésre.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Előállították a tüntetőket
Az űrlap alja
Hetek óta téma Váradon az, hogy a volt Olaszi temető helyén létesített parkot a város önkormányzata Mihai Viteazul egykori havasalföldi vajdáról akarja elnevezni, s a tervek szerint a néhai uralkodót ábrázoló (jelenleg a Szent László téren álló) lovas szobrot is oda akarják átvinni.
A váradi magyarok zöme azonban úgy véli, a pár éve felszámolt régi magyar temetkezési helynek meg kellene hagyni eredeti nevét, utalva ezzel arra, hogy a jelenlegi park egy olyan sírkert felett húzódik, ahol több évszázadig egykori váradi magyarok sírjai domborultak. Mihály vajdának történelmi szempontból nem sok köze van ugyanis sem a régi Váradhoz, sem a volt magyar temetőhöz. Erre igyekezett felhívni a figyelmet az a kéttucatnyi váradi magyar, akik az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) váradi szervezetének felhívására vasárnap este pár perces villámcsődületet tartottak az egyik kápolna előtt. A villámcsődület részvevőinél három kartonlapokra festett felirat is volt, melyekben felhívják a figyelmet arra, hogy a váradi magyaroknak joguk van a magyar nevek használatához, és ahhoz is, hogy a régi magyar temetőt ne román fejedelmekről nevezzék el.
A demonstráció csendben, civilizáltan le is zajlott, eleinte mindössze egy rendőr jelent meg, aki videokamerával felvételt készített az eseményekről. Semmilyen szónoklat, hangoskodás nem volt a villámcsődület ideje alatt. Mikor az emberek szétszéledtek, és a sajtósok is elmentek onnan, csendőrök kerültek elő, akik felszólították az EMI-seket, hogy igazolják magukat, majd előállították a fiatalokat. A Reggeli Újság munkatársát a park kapujában érte utol egy váradi magyar ember, és szólt, hogy a fiatalokat elvitték a közeli templom mellett leparkolt csendőrségi autókhoz. Így mentünk vissza oda, ahol valóban, éppen a feliratokat kobozták el a csendőrök. Kérdésünkre az akciót koordináló csendőrtiszt elmondta, az EMI-sek nem kértek engedélyt a tüntetésre, holott a 60/1990-es törvény szerint olyan esetekben, amikor transzparenssel demonstrál egy csoport, engedélyt kell kérni az esemény előtt három nappal a polgármesteri hivataltól, 48 órával pedig a csendőrségtől. Joguk van tüntetni, jelentette ki a tiszt, azonban máskor kérjenek ehhez engedélyt. Azt is megtudtuk, egy feljelentés alapján szálltak ki a helyszínre. A feliratokat a csendőrség elkobozta, majd udvariasan kezet fogtak a fiatalokkal, akik elhagyták a park területét.
Kérdésünkre Molnár Csongor, az EMI váradi vezetője elmondta, az esemény nyilvánosan nem lett meghirdetve, így szerintük nem is számít tüntetésnek. Mivel semmilyen rendbontás, egyetlen szó sem hangzott el a tiltakozás ideje alatt, így nem értik a hatóságok közbelépését. Amúgy pár héttel ezelőtt a városközpont egyik legforgalmasabb helyén, az EMI székház előtt RMDSZ-es politikus szervezte tiltakozás zajlott egy magyarországi párt (a Jobbik – szerk. megj.) ellen, mondta Molnár, azonban érdekes módon akkor senki nem tett feljelentést, és a csendőrök sem léptek közbe. Érdekes ez, mert figyelembe véve pont azt a törvényt, amire most hivatkoztak, annak a villámcsődületnek sem lehetet semmilyen engedélye, ugyanis három nappal előtte még maguk az EMI-sek sem tudták, hogy ott sajtótájékoztatót tartanak majd magyarországi politikusok.
Értesüléseink szerint az előállított fiatalok írásbeli figyelmeztetést kapnak rendbontás miatt.
Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Őszire új bentlakás várja a Sapientia hallgatóit
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi campusa új épülettel bővül, melynek építési munkálatai "teljes gőzzel", az ütemtervnek megfelelően folynak. A diákokat tehát az új egyetemi tanév elején már egy korszerű, elegáns bentlakással várják, amit az első naptól birtokba is vehetnek. Az építési munkálatok menetéről dr. Kelemen Andrást, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának dékánját kérdeztük.
– A közösségépítés szempontjából nagyon fontos számunkra a kollégiumi rendszer. Éppen ezért az eredeti elképzelés kivitelezésén dolgozunk. Tavaly októberben kezdtük el az építkezést, s idén, a szeptember 15-i átadási határidőre be is fejezzük a bentlakás épületét. Az egységes egész ezzel még nem valósul meg, 2015. júliusra elkészül a második épülettömb is. A most épülő négyszintes – földszint és három emelet – bentlakási épületben bentlakási szobák lesznek garzon és apartman típusú lakásokban, ahol összesen 240 diákot tudunk elszállásolni, egy szobában hármat. A mozgássérülteknek akadálymentesített feljárókat és szobákat alakítunk ki. Tervünk, hogy a későbbiekben a tetőteret is kiépítsük, ami természetesen megnöveli majd a férőhelyek számát. A szobák mellett szintenként közös konyha is lesz, a földszinten pedig mosókonyhát alakítunk ki. A második épülettömbben tantermek, konferenciaterem és ebédlő lesz majd.
– Hol tartanak most?
– Jelenleg a tetőszerkezeten dolgoznak, most fedik be az épületet. Párhuzamosan a belső munkálatokat végzik, éppen glettelik a falakat, kívül a szigetelési munkálatokat végzik.
– Milyen költségvetéssel valósul meg egy ilyen nagyszabású építkezés? Ki a tervező, illetve a kivitelező?
– Az építkezés költségvetése összesen 14,5 millió lej, ebből az első, a most épülő épülettömb 9 millió lejbe kerül. Az épületek kizárólag a magyar állam támogatásával valósulnak meg. Az épületegyüttes tervét az Archiprog marosvásárhelyi tervezőiroda, Borsos Antal Aladár műépítész készítette, a kivitelező a kolozsvári Decorint Kft. Elégedettek vagyunk a kivitelező munkájával, hiszen minőségi munkát végeznek, és az ütemtervnek megfelelően haladnak.
– Készült-e felmérés arra nézve, hogy hány diák venné igénybe a bentlakást?
– A Sapientia EMTE marosvásárhelyi karán 1100 diák tanul, közülük 700-an nem marosvásárhelyiek, más településről, más megyéből, főként a székelyföldi megyékből érkeznek. Ez azt jelenti, hogy a diákok többségének nagy szüksége van a bentlakásra. Az új tanévre pályázatot írunk ki, s tulajdonképpen akkor derül ki, hogy hány diáknak lesz igénye a bentlakásra. Egyet biztosan állíthatok: a bentlakási árat úgy szabjuk meg, hogy az előnyös legyen, hiszen mi nagyon odafigyelünk a diákok szociális és anyagi helyzetére. Az érettségi vizsgák lejárta után várjuk a diákokat, jó tanulási és bentlakási feltételeket biztosítunk számukra! – mondta dr. Kelemen András, a marosvásárhelyi kar dékánja.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

A marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziuma (1.)
Az impozáns épületegyüttes, amely a Klastrom (mai Mihai Viteazul) utca 15-17. szám alatt áll 1903 és 1908 között épült Körössy Albert Kálmán mérnök tervei alapján. A kivitelezés Csiszár Lajos nevéhez fűződik.
1908-ban a római katolikus egyház adományából felépült az iskola mellett a Tanoda is, melyet 2000-ben újítottak fel.
A fiúgimnáziumot egyik helyről a másikra költöztették, míg végül megállapodtak vele ott, ahol most az Egyesülés Főgimnázium (Unirea) áll. Az elmondottakból az is ki fog derülni, hogy ez volt Marosvásárhely második iskolaközpontja és többek között írni fogunk egy titokzatos szoborról is, melyet a hatvanas évek elején a kommunisták megsemmisítettek…
Az iskola az 1948-as államosításig volt római katolikus fiúgimnázium.
A Központ e heti lapszámában erről a líceumról írunk olvasóinknak…
A gimnázium létesítése és a jezsuiták
A Református Kollégium után a Római Katolikus Fiúgimnázium volt Marosvásárhely második legnagyobb iskolaközpontja. Gyökerei a tizennyolcadik század első évéig nyúlnak vissza. Kezdetben azonban más helyen állt az intézmény, nem ott, ahol jelenleg is található.
Barabás Kisanna elmondása szerint a gimnázium létesítése szorosan kapcsolódik a városban megtelepedett jezsuitákhoz, a szerzetesek ugyanis érkezésük után azonnal, vagyis 1702-ben el is kezdték a tanítói-nevelői munkát.
A Keresztelő Szent János Plébánia helyén abban az időben egy ház állt. Ott kezdtek el előbb vallásos énekeket tanítani a gyermekeknek, majd pedig rövid idén belül elemi iskolát létesítettek.
Néhány évvel később, 1708-ban megalakultak az első, úgynevezett grammatikai osztályok, amelyek középiskolai osztályoknak feleltek meg.
Kezdetben az egykori Boér-ház ad otthont az iskolának
A gimnázium létesítéséről azonban a Marosvásárhelyi útikalauz szerzői is, Fodor Sándor (S.) és Balás Árpás is szólnak.
A jezsuiták tehát a hétszázas évek első évtizedében elemi osztályokat létesítenek, mint már jeleztük, a Plébánia udvarán, egészen pontosan az egykori Boér-házban.
1712-ben felépítették új iskolájukat, és finevelőjüket, amelyet később a templom építésekor egészen pontosan: 1728-ban lebontottak.
A fent említett adatgyűjtés szerzői tudni vélik, hogy az iskola a templomtól délre eső Lugosi-házban működött tovább. Innen 1732-ben átköltöztették a Lábas-házba, de az iskola fejlődését 1773-ban megzavarta a jezsuita rend eltörlése. Erre azonban a későbbiekben még visszatérünk.
Az új helyzetben a volt jezsuita rend tagjai, mint világi papok végezték oktató munkájukat. A szabadságharc után megnyitották a négyosztályos gimnáziumot, majd 1852-ben a finevelőt.
1940-ben az intézet felveszi a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium nevet
Az Eötvös-féle tanügyi reform alapján az intézet az 1869-1870-es évtől hat, majd 1898-tól nyolc osztállyal működött. 1905-től 1934-ig az új, vagyis a Klastrom utcai épületben csak a nyolcosztályos gimnázium volt, de az 1934-1935-ös iskolai évtől a Kézdivásárhelyről áttelepített római katolikus tanítóképző is itt talált új otthonra. Így az algimnázium és a tanítóképző együtt működött, év szerint: 1940-ig.
Az intézet 1940-től nyolcosztályos gimnáziummá alakult, és felvette a II. Rákóczi Ferenc Római katolikus Főgimnázium nevet. A dokumentumok még arról is tanúskodnak, hogy ekkor a tanítóképzőt áthelyezik Csíksomlyóra, de az utolsó végzősei – 1941. júniusában – még itt képesítőztek. Nagy István, a későbbi kolozsvári Zeneakadémia professzora és országos hírű karnagy ennek az intézetnek volt a zenetanára.
A jezsuita rendek feje több ezer forintot adományoz az iskolának
Azonban még pár sor erejéig mindenképpen vissza kell térjünk a költöztetésekre.
A város meséi című könyv állatása szerint 1712-ben látogatást tesz Marosvásárhelyre az osztrák és a magyar jezsuita rendek feje, Henevesi Gábor, aki azonnal észreveszi, hogy az iskola bővítésre, fejlesztésre szorul.
Írásos dokumentumok tanúskodnak arról, hogy nem kevesebb mint négy ezer forintot adományoz az intézetnek. Az összeg húsz rászoruló római katolikus tanuló eltartását fedezte.
Emellett létesít egy kétszáz forintos alapot iskola és szeminárium építésére. Ezekből az összegekből, illetve az Apor, Gyulafi és Petki grófok adományaiból emelték aztán az elemi iskola épületét, amely az 1708-ban létesített grammatikai osztályokat is befogadta.
Az új épületről tudni kell, hogy mint már említettük a Plébániatemplom szentélyének helyén állt, egyemeletes volt, és csak néhány évtizeden át használták, amíg elkezdődtek az istenháza építési munkálatai.
A Bethlen Gábor és a Klastrom utca közötti épület
Az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium nevet viselő iskola tehát Körössy Albert Kálmán építész tervei alapján épült. Amint azt már korábban említettük 1902-ben kezdtél el építeni, és 1908-ban fejezték be.
Az iskola tantermes épülete a Bethlen Gábor sétány és a Klastrom utca közötti telken áll. Főhomlokzatéval a Pázmány Péter utcára néz. A kétemeletes iskola mellé került a szeminárium – bentlakási – egyemeletes épület.
Az impozáns épületről Keresztes Gyula is ír. Marosvásárhely szecessziós épületei című könyvében többek közözött arról is említést tesz, hogy mindkét épület eklektikus homlokzatain a tervező szecessziós formákat és díszeket is használt.
Így a főépület középső rizalitjának ablakformái, a főpárkány fölötti díszes attikafal, valamint a sarokrizalitok oromfalas tetőzetének kialakítása tipikus szecessziós formát mutat. A második emeleti nagyterem belső építészeti kialakítása is szecesszióra utal.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma, 2014. június13.
A marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziuma (2.)
Amint azt már a múlt héten említettük, a szóban forgó impozáns épületegyüttes a Klastrom utca 15-17. szám alatt áll. Az iskola a kilencszázas évek elején épült.
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból kiderül, hogy 1908-ban a római katolikus egyház adományaiból az iskola mellett felépült a Tanoda is. Ezt az épületet tizennégy évvel ezelőtt újították fel. A fiúgimnázium története meglehetősen érdekes. Amolyan kálváriás. Számtalanszor költöztették, egyik helyről a másikra, míg végül megállapodtak vele ott, ahol most az Egyesülés Főgimnázium áll. Köztudott, hogy ez volt városunk, Marosvásárhely második iskolaközpontja.
Továbbá e heti lapszámunkban még egy rejtélyes szoborról írnunk kell, melyről senki sem tudja pontosan, hogy ki is ábrázolt… Azt viszont ismeretes, hogy az alkotást a hatvanas évek elején a kommunisták megsemmisítették.
Tekintettel arra, hogy még találtunk pár olyan adatot, melyek semmiképp sem maradhatnak ki ebből az összeállításból, a központ mostani számában még erről szólunk, ezekkel egészítjük ki II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziumát.
A költöztetések kálváriája
Az plébániatemplom építési munkálatainak elkezdése után a tanulókat átköltöztették egy másik ingatlanba, majd a későbbiekben megvásárolták a Kossuth Lajos (mai Călărașilor) utca 1. szám alatti telket.
Köztudott, hogy ezen a helyen épült meg a Lábas-ház, amely a tizennyolcadik század derekán az új iskola székhelye lesz. Kezdetben csak egy emelete volt az épületnek, ez azonban egy idő után szokás szerint kezdett szűkösnek bizonyulni, így száz év elteltével húztak rá még egy szintet.
Az 1900-as év körül ismét helyszűkével küzd az intézmény, és arra a következtetésre jutnak, hogy megint egy új épületre van szükség. A jelenleg az Egyesülés Főgimnáziumnak otthont adó épületet a kilencszázas évek első évtizedében emelték az Erdélyi Római Katolikus Státus tervei alapján.
Amit tudni kell a Státusról
Az, hogy voltaképp mi is a Státus, arra a választ Sorina Bota kapta meg, mégpedig Barabás Kisanna elmondásaiból. A tizenhatodik század vallási reformjának éveiben létesült, amikor az Erdélyben élő római katolikusoknak nem volt Erdélyben székelő püspökük, így a katolikus nemesek képviselték az érdekeiket a diétákban.
Az autonóm intézményként működő Status fő feladata az egyház vagyonának a kezelése és a római katolikus felekezeti iskolák ügyeinek rendezése volt. Így tehát ezt a marosvásárhelyi épületet is ők emelték, nem pedig a plébánia.
Az épületegyüttes két részből áll. Annak idején az egyikben működött a gimnázium, a másikban pedig a szeminárium és a fiúnevelő intézet. Mindkettőnek eklektikus homlokzata van, ugyanakkor azonban a húszadik század elejét meghatározó szecesszió jegyei is felfedezhetők rajtuk.
A napszakok, imádságok és a cukorkát osztogató püspök
Az itt tanuló diákokról tudni kell, hogy nagyon intenzív vallási életet éltek. Az egyik volt diák mesélte Barabás Kisannának, hogy a napjuk mindig fél nyolckor, a misével kezdődött, amelyről senkinek nem volt szabad hiányoznia.
Az állítás szerint az első tanóra szintén imádsággal indult, amelyet az órát tartó tanár mondott el, délben pedig újabb közös imádság következett.
Vasárnap volt a legvidámabb nap, akkor ugyanis a vallástanár bekísérte a fiúkat a központi Keresztelő Szent János Plébániatemplomba, ahol találkoztak a Sancta Maria Intézetben – mostani Művészeti Líceum, melyről előző lapszámunkban már írtunk – tanuló lányokkal. A Ferenc-rendi nővérek ugyanis őket is rendszeresen elhozták a misére.
Jó alkalom volt ez a fiatalok számára találkozásra. A fiúk aktív résztvevői voltak a szertartásnak, hiszen jól ismerték az imádságokat és az énekeket.
A gyulafehérvári római katolikus püspök, Majláth Gusztáv Károly évente látogatást tett az intézménybe, bement mindegyik osztályba, elbeszélgetett a fiúkkal, végül pedig – az elmondás szerint – cukorkákat osztogatott nekik, mindenki legnagyobb örömére.
A rejtélyes szobor, melyről senki sem tudja, hogy kit ábrázolt
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnöktől kapott dokumentációkban egy nagyon érdekes dologra bukkantunk. Ezt sem maradhat ki a mostani összeállításunkból.
Az épület főhomlokzatának orommezejében van egy félkörív alakú fülke, amelyben annak idején egy szobor volt elhelyezve.
Azt azonban senki sem tudja, hogy kit ábrázolt az alkotás. Egyesek azt állítják, hogy Szűz Máriát, mások szerint pedig az iskola védőszentjét, aki nem más mint Szent Imre.
A fülkéről tudni kell, hogy a hatvanas években befalazták, azonban a nemrég végzett felújítási munkálatok alkalmával találtak benne egy jegyzőkönyvet, amely szerint 1962-ben távolították el a szobrot. Sajnos, ez a dokumentum sem fedi fel a rejtélyt… Nagy kár, hogy ez az írás sem tesz említést arról, hogy voltaképp kit is ábrázolt a szobor.
Visszapillantás, avagy: amit még mindenképpen tudni kell…
Ahogyan azt már részben említettük, 1934-ben a gimnáziumi osztályokat felszámolják, és beköltöztetik az épületbe a tanítóképzőt. Az 1948-as államosítás után nem változik az épület rendeltetése, továbbra is tanintézményként működik.
A húszadik században olyan neves személyiségek tanítottak itt, mint Büchler Pál filológus, Monay Ferenc pap, író, műfordító és szerkesztő, vagy nem utolsó sorban mint Antalffy Endre nyelvész, műfordító, az arab, a török, a héber és a perzsa nyelvek ismerője.
Az 1948-as tanügyi reform alkalmával az épületet a magyar tannyelvű leánygimnáziumnak adták át, amely 1962-ben egyesült a román tannyelvű leánygimnáziummal. Egy évig két épületben, de közös igazgatósággal működtek, majd a volt Római Katolikus Főgimnázium épületébe vonták össze az osztályokat. Az iskola profilja többször változott. Ma újra elméleti líceum román és magyar tagozatokkal.
Az 1948-ban államosított iskola épületét 2004-ben a román állam visszaszolgáltatta a római katolikus egyháznak.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
- Központ. Erdély.ma

Gyertyák Vaszi Jánoskáért, a szoborrobbantás áldozatáért
Égő gyertyákkal emlékeztek csütörtökön Sepsiszentgyörgyön a harminc évvel ezelőtti szoborrobbantási kísérletben életét vesztő Vaszi Jánoskára.
1984. június 5-én délben, a Mihai Viteazul téren robbant a bomba, a szoborcsoport alig károsodott, viszont az akkor 12 éves Vaszi Jánoska életét veszítette. A robbantás körülményeire azóta sem derült fény, ám feltehetően az akkori állambiztonsági szervek diverziója volt, hogy bombát helyeztek a szoborcsoport talapzatára, azzal a céllal, hogy a Bukarest szerint nem elég hatékony magyar vezetőket eltávolíthassák.
Valaki pedig odaküldte a közelben futballozó kisfiút, hogy megmozdítsa a bottal kitámasztott csomagot, ami után a bomba felrobbant, s miközben a szoborban alig keletkezett kár, a gyerek meghalt.
A merénylet után 15 esztendővel a nyomozást lezárták arra hivatkozva, hogy az ügy elévült. A szülők által fogadott ügyvéd, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége, a helyi Háromszék napilap újságírói mindhiába próbálták kideríteni az igazságot, falakba ütköztek. Édesanyja 30 éve feketében gyászolja egyetlen gyermeke elvesztését.
A csütörtöki megemlékezésen a Plugor Sándor Művészeti Gimnázium ötödikes-hatodikos kisdiákjai is kivonultak a térre, és gyertyát gyújtottak Vaszi Jánoska emlékére. „Ők is ötödikesek, mint Jánoska volt, amikor életét veszítette. Ő is a Művészeti Líceumba járt, csellózni tanult. Az iskola udvarán futballozott, mielőtt meghalt. Most kell erről beszélni a gyerekeknek, ha most nem értik meg, akkor később sem fogják” – fogalmazta meg Kerezsi Iringó tanárnő.
Mint mondta, a diákokkal megbeszélték a 30 évvel ezelőtti tragédiát, a detektívfilmeken felnőtt gyerekek azonban nem értik, ennyi év alatt, hogy nem derült fény az igazságra. Az emlékezők csütörtökön felidézték, hogy 30 évvel ezelőtt rengeteg embert kihallgattak, ám – mint most is elhangzott – soha nem a robbantás körülményeire voltak valójában kíváncsiak, hanem a politikai nézeteiket firtatták, és hogy milyen könyveket olvasnak.
Hat évvel ezelőtt Petre Stachinaru, a PD-L azóta nyugalomba vonult politikusa parlamenti interpellációjában azt állította, tisztázni kell a szoborrobbantást, mert azt magyar szélsőségesek követték el. Édler András RMDSZ-es képviselő pedig öt éve javasolta, hogy a teret nevezzék el az ártatlanul meghalt kisfiúról. Egyik kezdeményezésnek sem volt semmilyen következménye.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Megfigyelés alatt (Nyomtatott nagybetű – a nagydíjas előadás)
„A 20. század mind messzebbre kerül tőlünk az időben, társadalmi traumáival, egyéni tragédiáival, le nem zárt ügyeivel együtt. Egyre kevesebben vannak az események résztvevői vagy tanúi. Ideje ilyen módon, a színjátszás eszközeivel is megörökíteni a még elérhető tanúságtételeket.”
A felvidéki Nyitrán tavaly a nemzetközi színházi fesztiválon indult a Párhuzamos életek – a 20. század a titkosrendőrség szemével című egyedülálló nemzetközi projekt, melyhez szlovákiai, magyar, cseh, német, lengyel és román művészek csatlakoztak. Hónapokon át kutattak saját hazájuk titkosrendőrségi aktáiban, és azok alapján alkottak előadásokat. A nyitrai nemzetközi bemutatót követően a darabokat a társulatok hazai színházaikban is repertoáron tartják, idén pedig vándorfesztiválokon mutatják be a projektben részt vevő országokban. Ezek az előadások olyan személyekről mondanak el hiteles történeteket, akik a kommunista rendszerben ki voltak téve a titkosrendőrség üldözésének, vagy esetenként éppen a másik oldal képviselői, vagyis az ügynökök állnak a drámai játék középpontjában.
Sepsiszentgyörgyön az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztivál műsorára tűzte a bukaresti Odeon színház erre az alkalomra készült előadását. A Nyomtatott nagybetű (Tipografic majuscul) című darabot Gianina Cărbunariu rendezte, és egy 17 éves botoşani-i diák esetét dolgozza fel. 1981 szeptemberében a kamasz fiúra azért figyel fel a Securitate, mert az emberi jogok és szabadságjogok megsértése, az elviselhetetlen gazdasági állapotok ellen tiltakozó szövegeket ír a város falaira, pannókra. A fiút elkapják, majd rendszeresen berendelik kihallgatásra a Securitatéra, mígnem a meghurcoltatások miatt megbetegszik, és 1985-ben leukémiában meghal. A bikfanyelven megfogalmazott szekusjelentések mellett a „Tanuló”-iratcsomó 200 oldalán fennmaradtak a fiatalember vallomásai is – írja az Odeon színház bemutatójának honlapján a rendező. – Olyan ifjút ismerünk meg ezekből, aki a titkosrendőrség nyomása ellenére sem adja fel elveit, még akkor sem, ha társai mind magára hagyják. „Úgy gondolom, a fiataloknak olyan példaképeket kell felmutatni, akiket megértenek, Mugur Călinescu pedig ilyen értelemben éppen azt a magatartásmodellt képviseli, akire szükség van.” Az előadás ún. „hozott” anyagból (dokumentumok és interjúk) állt össze – folytatja vallomását Gianina Cărbunariu –, de a színpadon fikciót látunk, mely a közelmúlt valóságának nyomait faggatja, segítséget nyújtva a nézőnek a mai társadalom megértéséhez. Kedd este sok fiatal ült a nézőtéren.
Öt bukaresti színész – Cătălina Mustaţă, Alexandru Potocean, Gabriel Răuţă, Mihai Smarandache, Silvian Vâlcu – Andrei Dinu egyszerű, de leleményes és célszerű díszletében hátborzongatóan hiteles hangulatot teremtett, melybe szervesen illeszkedett Florin Fieroiu mondanivalót erősítő koreográfiája, Bobo Burlăcianu korhűséget hangsúlyozó zenéje, Andu Dumitrescu fényjátéka.
Forró Eszter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Trianon bélsara
Nyomorult, korlátolt (lásd: Corlățean) bizony az a soviniszta terroron alapuló társadalmi alakulat, melynek állama képes saját állampolgári rétegeit, esetünkben a másfél millión fölüli magyarságot provokálni önkezűleg, hogy aztán bosszúhadjáratot folytasson ellenük. Ez történt most harminc éve Sepsiszentgyörgyön, a lótéren déli egy órakor, amikor az iskolákból sereglettek haza a kicsik, nagyobbacskák. A román fejedelem, Mihai Viteazul szobránál (hogy annak mi köze volt s van Sepsiszentgyörgyhöz, nem lehet tudni) az állambiztonság – köznyelven szekuritáte – robbanóanyaggal töltött táskát (?), szatyrot (?), valamit helyezett el, azt távrobbantotta aztán, és azonnal megszállták a várost, keresték a MAGYAR merénylőket. Hetekig keresték, a környező lakótömbök családjait idegbetegekké tették a robbantók kutatásaival maguk a robbantók. Élni se lehetett már tőlük.
Akkor járt éppen Szentgyörgyön Bajor Andor író, költő, az eltelt hatvan év nagy zsenije. Maga rögtön tudta (mi is tudtuk), mire megy a gyilkos, halálos játék, igyekezett mindenkit nyugtatni, hogy nem mi, magyarok tettük, hanem... Egy tizenkét éves fiúcska lett az egyetlen áldozat, az egyetlen, akit ma is sirat a család, immár harminc éve. A robbantó barom akkor kapcsolta be a távirányítót, amikor éppen ott volt a gyerek az idomtalan szobornál…
Mindez csak elindítója volt – a szándéknak megfelelően – a belügy helybéli vezérkara és az egész magyarság meghurcolásának. Százakat, százunkat faggattak: hol voltunk azokban a percekben, hol álltunk, kikkel, kivel, ki látott, kiket láttunk akkor, amikor... És egy kisfiú odalett.
Micsoda szemét népség volt, micsoda szemét népség, mely kormányon, diktatúrán a saját éhező népét riogatja halállal, hogy a börtönöket új, friss magyar rabokkal tölthesse föl, magasabb szinten, mint voltak! Államrobbantást mímeltek magával a halállal. Érdekes módon senkit nem zártak lakat alá, senki gyanúsítottat nem fogtak el, holott köztudottan a legerősebb szeku volt a román Európának ezen a felén. Nos, ez is hozzátartozik bizony ahhoz az 1920-as Trianonhoz, annak bélsarához, amelyet a mai román külügyminiszter köszöntött minap, mint román ünnepet…
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy előd, több utód
Úgy két évtizede a román szenátus akkori elnöke, bizonyos Alexandru Bârlădeanu, aki orosz tankokkal jött vissza Romániába, egyik interjúja után kikapcsoltatta a riportofont, és elmagyarázta, miként lesz a Megmentési Frontból két párt – az egyik jobb-, a másik meg baloldali –, amely egymást fogja váltani a hatalmon. Persze, ehhez el kell tüntetni a történelmi pártokat, főleg a keresztény-demokratákat és a liberálisokat. És éveken keresztül ezen munkálkodott a hatalom, de főleg a szekuból kinőtt hírszerzők hada. Szépen el is tüntették előbb a parasztpártot, majd lassan felmorzsolták a liberálisokat, megszüntetésének utolsó lépéseire éppen a napjainkban kerül sor.
Mindig enyhe mosollyal kísérem, ha valaki úgy ír egy pártról, hogy az utódkommunista. Hát ebben az országban melyik nem az? A Ion Iliescu létrehozta közös Frontból létrejött demokrata pártbeliek s annak utódai, a demokrata-liberálisok, akik a régi kommunista Traian Băsescu vezetésével egyetlen nap alatt lettek szocialistákból néppártiak? Vagy az ebből leszakadt, és az államelnöki védnökség alatt megalakuló Népi-Mozgalom Párt, amelyben csak úgy nyüzsögnek a valahai kiszesek? Netán a szabadelvűek, ahol mind kisebb számban vannak jelen a jó öreg liberálisok, s teletűzdelték nem csak valahai ifjúkommunista aktivistákkal, hanem már a szocialista vezérként induló Petre Roman is a tagja? Esetleg a diákként is a kommunista párt Központi Bizottságában ténykedő Mihai Răzvan Ungureanu zsebpártja, a Polgári Erő? A szocdemesekről nem is beszélek. Legyünk komolyak, mindegyik utódkommunista csoportosulás, amelyek lassanként beteljesítik Bârlădeanu jóslatát.
Emlékeztetnék arra, hogy a keresztény-demokrata parasztpárt szétverésében a jelenlegi államelnök fontos szerepet játszott. Most – nem egy hívét ide irányítva – belülről veri szét a szabadelvűeket. A román politikai viszonyokat ismerve annyit bátran állíthatunk: sem az úgymond bal-, sem a jobboldali csoportosulásoknak Romániában semmiféle közük nincs semmilyen ideológiához. Egyszerűen érdekcsoportok – majdnem azt írtam, maffiacsaládok.
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)