Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Apor család (Szentivánlaborfalva)
9 tétel
2005. december 31.
Torján, az országút mellett jobb oldalt termetes kőporta tátong. A kerítés a torjai nemes család, az Aporok ősi birtokát határolja. Báró Apor Csaba agrármérnök most e telken lévő kertészlakásban él feleségével együtt. Nyolcvanötödik életévében még mindig gazdálkodik, s energiája nagy részét a kommunista rendszer által elkobozott családi vagyon visszaszerzésére fordítja. Az első erdélyi írásos bizonyíték az Apor családról 1311-ből származik, 1300 körül már itt laktak. Apor Péter (1676–1752), az író, a Meta­mor­phosis Transyl­vaniae (1736) szerzője, és az egykori püspök, boldog Apor Vilmos (1892–1945) csupán két közismert név a népes családból. A kitelepítésre egy éjszaka került sor, fél órájuk volt, hogy összecsomagoljanak, és teher­autóra üljenek. Először Sepsi­szentgyörgyre kerültek, majd Balázsfalvára. Ott voltak 1963-ig. Apor Csaba harmincöt évet dolgozott állami gazdaságokban, „kezdtem mint kertész, és végeztem mint főmérnök”, emlékezett. Apor Csaba 1991 márciusában, a 18-as, földtörvény meg­jelenése után költözött vissza Torjára, majd árverésen megvásárolta a volt állami gazdaság épületeit, amelyek hajdan a család birtokán voltak. Visszatért ,,azért, hogy a mi területünk megmaradjon”. Hétszáz esztendeje a család tulajdona, magyarázta, hozzátéve: ,,engem az Isten a magyar nemzet keretén belül teremtett meg. Az embernek vannak génjei is, van lelke is, és az ember lélekben ragaszkodik saját nemzetéhez, családjához.” ,,A katolikus hit és erkölcs alapján jó magyar akarok lenni, és az volt mindig a törekvésem, hogy ha tudok, használjak a magyarságnak.” Élete során az is előfordult, hogy el akart menni Erdélyből. De aztán mégsem tette, mert volt egy beszélgetése Márton Áronnal, aki csak annyit mondott neki: ,,ne menj el, fiam”. S ebből értett, ez az intelem egy életre elég volt. Az ősi udvarházat akarja helyreállítani, a mintegy hatszáz éves épületben maradtak régi freskók is. Szeretné, ha három gyermeke közül az egyik visszatérne Torjára, a másik esetleg a Maros menti birtokra, Dedrádszéplakra. Az egykori erdélyi arisztokrácia körében mostanában jellemző, hogy valami hazahozza az utódokat, még a gyermekeket, unokákat is. Az a baj, hogy a föld s az erdő visszaadása nagyon lassú, pedig a család gazdasági megerősö­déséhez kellene az egykor meglévő erdő s föld, anélkül nehezen tudják helyreállítani a kúriát. /(Mózes László): Aporék fiatalsága. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 31./
2006. augusztus 14.
Az erdélyi magyar arisztokráciát tömörítő Castellum Alapítvány augusztus 12-én tartotta szokásos találkozóját Gernyeszegen, másnap a több mint száz résztvevő ellátogatott a bonchidai Bánffy-kastélyba. David Baxter, a restaurátor-központ igazgatója felvázolta a restaurátor-képzés főbb jellegzetességeit. Haller Béla, a Castellum Alapítvány elnöke elmesélte, az alapítvány Nagyenyeden jött létre 1993-ban Pap László akkori plébános kezdeményezésére, aki úgy érezte, az erdélyi nemesi réteg rendelkezik azzal a szellemi potenciállal, amellyel újra az erdélyi társadalom elé léphet, és amellyel átmentett értékeit a jövő szolgálatába állíthatja. A Castellum felöleli a köznemességet is. Az alapítvány mostani taglétszáma 190 fő körül mozog. Negyedévenként találkoznak Marosvásárhelyen a Szabadi úti református gyülekezeti teremben, félévenként irodalmi esteket tartanak, legutóbb az erdélyi emlékírók, ősszel pedig Mikó István vadászíró munkássága lesz az est témája. Az évenkénti augusztusi gernyeszegi találkozó az alapítvány legrangosabb rendezvénye, ugyanis ilyenkor visszatérnek azok is, akik Magyarországon vagy Nyugat-Európában élnek, még Ausztráliából is érkeznek meghívottak. /Nagy-Hintós Diana: Főúri vendégek a bonchidai Bánffy-kastélyban. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 14./ A találkozón többek között a Bánffy, Teleki, Kálnoky, Haller, Apor családok, régi és új ismerősök köszöntötték egymást. Csép Sándor újságíró szólt az elmúlt tíz évben megszervezett találkozókról. Haller Béla, a Castellum elnöke Torma Miklósra emlékezett beszédében, aki nemrég távozott köreikből, és aki jelentős szerepet töltött be a Castellum életében. A jelenlévők meghallgatták Adamovits Sándor az Erdélyi Helikon 80 évének szentelt előadását. /Gábor Ildikó: Castellum-találkozó Gernyeszegen. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 14./
2009. március 21.
Pecsétekről, valamint uralkodók és főbb megyei tisztségviselők aláírásairól készült színes felvételekből nyílt kiállítás Sepsiszentgyörgyön. A Nagy Botond által válogatott anyag mellett a tárolókban ízelítőül eredeti, viasz függőpecséttel ellátott okleveleket, nemesleveleket is kiállítottak. A kiállított anyagot Baziac Enikő Irén ismertette. Elmondta, a legfontosabb levéltári anyagok, amelyek a tárlat alapjául szolgáltak: az Apor családé, továbbá dr. Nagy Ernő gyűjteménye. /Szekeres Attila: Pecsétekbe sűrített történelem. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 21./
2012. május 5.
Jónak lenni és jót tenni
Boldog Apor Vilmos példája és ereklyéje Marosvásárhelyen
Feledhetetlen hangulatú, megható szentmise keretében emlékeztek meg Boldog Apor Vilmos püspökről, az egyetlen boldoggá avatott székely vértanúról megyeközpontunkban is. Ereklyéjét Pápai Lajos győri megyéspüspök hozta el a csíksomlyói kegytemplomba, s az erdélyi ferencesek több városban mutatják be a híveknek.
A Keresztelő Szent János-plébániatemplomba a mártír püspök vérrel átitatott ingdarabját tartalmazó szép foglalatú ereklye Böjthe Csaba dévai ferences szerzetessel érkezett, s ő tartotta csütörtökön este a szentmisét a templomot megtöltő híveknek, érdeklődőknek. A szerzetest elkísérte derűs tekintetű árváinak és neveltjeinek egy csoportja is.
A szentmise különleges színfoltja volt az egyházmegye legidősebb papjának, a 94 éves Bíró Antalnak, a 70 éve szolgáló rubin misés atyának a Boldog Apor Vilmos életéről és jelentőségéről szóló verse. A rendkívüli szellemi teljesítményt jelentő alkotásban a székely vértanú püspök emberi nagyságát, az erdélyi magyarokat erősítő, serkentő példáját foglalta rímekbe az idős lelkész.
– Megrendítettek az erdélyi népszámlálás adatai, amelyek azt jelzik, hogy nagy a baj az erdélyi magyarsággal, hisz tíz év alatt 12 százalékkal fogyatkoztunk. S mégis, vannak, akik könnyen lemondanak a családról, s gyermekotthonba adják a legkisebbeket, idősotthonban helyezik el az öregeket. Sok sebtől vérző világunkban, társadalmunkban az összefogás helyett egymásra acsarkodó politikai erők küzdenek a hatalomért. Ilyen körülmények között ki tudhat népünknek utat mutatni? – gondolkozott el Böjthe Csaba atya, s fordult a székely vértanú Apor Vilmos püspök felé, hogy példájával arra biztasson, miképpen kellene közösségünket megvédeni a széthullástól.
Miséjében részletesen ismertette a vértanú püspök életét, aki a főnemesi Apor család sarjaként 1892-ben Segesváron született. A hatgyermekes család feje korán elhunyt, s az árvákat az anya nevelte. Apor Vilmos a kalocsai jezsuita kollégiumban tanult, s az anyja kérésére a jogi karra iratkozott be, majd Innsbruckban végezte el a teológiát, s szerezte meg a doktori címet. Az első világháború idején katonavonatokon teljesített szolgálatot, a sebesülteket erősítette, biztatta. A határ menti kicsi településre, Gyulára nevezik ki segédlelkésznek, majd 1918-41 között ugyanott plébános. Nem lázadozik, nem akar máshova menni, szolgálati helyén karolja fel a szegények, a hadiárvák ügyét, eszközöli ki Bukarestben, hogy a háborúban elhurcolt 41 gyulai férfit kiengedjék a jilavai börtönből. 1941-ben nevezik ki győri püspöknek, s ebben a tisztségében is a szegények mellett az igazságtalanul üldözötteket védelmezi. Amikor a második világháború eléri Győrt, menekültek százai találnak a püspökségen menedéket. Nagycsütörtökön, amikor az orosz katonák a pincében levő több mint száz asszonnyal, lánnyal akarnának szórakozni, Vilmos püspök szembeszáll velük. A katonák sorozatot lőnek a plafonba, majd fejét, karját és gyomrát érik a gyilkos golyók. Elszántságát látva meghátrálnak, s rajta kívül sem esik bántódása senkinek. Húsvéthétfőn belehal sérüléseibe. Holtteste a kommunista hatalom idején csak 1986-ban kerülhet méltó helyére, a számára készült vörös márvány szarkofágba. Boldoggá avatása jó évtized múlva, 1997 novemberében teljesedik be a római Szent Péter téren, szentté avatásának folyamata elkezdődött – hangzott el a ferences szerzetes miséjében, aki 2.300 árva és nagyon nehéz anyagi helyzetből kimenekített gyermek számára nyújt menedéket. Ezért hiteles, amit a közösségek, a család, a gyermekek érdekében hirdet, s követendő példaként állítja Boldog Apor Vilmos püspököt, aki a kiszolgáltatott emberek védelmezője volt, s élete árán nyert örök életet, manapság pedig erőt adhat a sokkal csekélyebb áldozatok vállalásához. Böjthe Csaba nem siet és nem türelmetlen. A misét követően volt egy mosolya és jó szava mindenki számára, aki ezt igényelte. A Népújság kérdésére többek között elmondta:
– Nézzék, mi, papok kiöltözünk mint Mikulás, vállaljuk a cölibátust, de nem azért, mert megfizetik, mert elvárják tőlünk. Azért tesszük, mert örömöt jelent, mert jónak lenni és jót tenni igen-igen izgalmas és érdekes dolog.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)
2014. november 13.
Nemesített világ
Különleges esemény színhelye volt tegnap este Sepsiszentgyörgyön a Köntés Pincegaléria. A Nemesített világ című, Köntés Ernő és Csinta Samu tárlataként beharangozott fotókiállítás egy hamarosan megjelenő, az erdélyi arisztokrácia mai helyzetéről szóló könyv képanyagának részletét mutatja be – és nemcsak.
Köntés Ernő házigazdaként és fotográfusként köszöntötte a szép számban összegyűlt közönséget, majd Damokos Csaba képzőművész méltatta az anyagot. Ambivalens érzéseket keltenek a fotók, egyrészt egy letűnt kor képét idézik, ugyanakkor előre vetítik a jövőt: olyan korszak előhírnökei, amelyről csak álmodunk, nem felkiáltójel, hogy lefelé tartunk, hanem az új indulópontot tükrözik. Csinta Samu újságíró elmondta, e hónapban megjelenik Nemesített világ – Az erdélyi arisztokrácia újrakezdett története című könyve, s annak képanyagából nyújtanak ízelítőt. Elmesélte: mindig érdekelte az erdélyi arisztokrácia, a kiindulópontot az jelentette, hogy többszörös iskolai szülőtársként kapcsolatba került Kálnoky Tiborral és családjával, s beszélgetéseik során kezdte felfedezni az embert a gróf mögött. Rájött, olyan értékeket képviselő, amelyek nagyon hiányoznak mai életünkből: a kiállás, kitartás, hagyományok őrzése. Nagy Alfréd színművész részleteket olvasott fel a készül könyvből, Csinta Samu tárlatvezetést tartott, bemutatta a Mikes, Bethlen, Te­leki, Kálnoky és Apor család kastélyait, azok lakóit, kiemelve bethleni gróf Bethlen Anikót, aki a nemrég visszakapott keresdi kastélyt ötven évre átadta a Böjte Csaba vezette Dévai Szent Ferenc Alapítványnak.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 17.
Akadályozza a bálványosi várrom restaurálását a Romsilva
Megakadályozhatja a bálványosi vár állagmegőrzési munkálatait az állami erdészet (Romsilva). Daragus Attila, Torja polgármestere portálunknak elmondta, hogy tavaly sikeresen pályáztak a művelődési minisztériumban a műemlék állagmegőrzési tervének elkészítésére, a felmérés folyamatban van, és idén a munkálatok elvégzésére kérnek támogatást a szaktárcától.
Annak érdekében, hogy teljesítsék a pályázati feltételeket, telekkönyveztették a várrom alatti területet, és bevették azt a község leltárába; ez ellen emelt kifogást a Romsilva.
Az állami erdészet perrel fenyegeti a község önkormányzatát, arra hivatkozva, hogy nyilvántartásukban a terület erdőként szerepel, illetve hogy az ő engedélyük és tudtuk nélkül történt a telekkönyveztetés. „Mi köze az erdészetnek a várromhoz?” – tette fel a kérdést Daragus Attila. Az elöljáró hangsúlyozta, megpróbálnak egyezségre jutni a Romsilvával, kérve, hogy bár addig ne indítsanak pert, amíg benyújtják a pályázatot, hiszen a konzerválás nem tűr halasztást, minden késlekedéssel tovább romlik a várrom állapota.
A polgármester kifejtette, a pénzből a rom kivilágítását is megoldanák, ugyanis évekkel ezelőtt önerőből napelemes világítóberendezést szereltek fel, ám a nyolcezer lej értékű rendszert ellopták, és eladták ócskavasnak. „A rom a hegy tetején van, nem tudjuk őriztetni, de ha kapunk támogatást, felvezetjük oda az áramot, és úgy világítjuk meg” – magyarázta Daragus Attila. A polgármester abban bízik, hogy sikerül félmillió lejt lehívni a művelődési minisztériumtól a műemlék állagának megőrzésére.
A legendás vár romja a Bálványosfürdő fölé emelkedő, 1029 méter magas hegy tetején áll. A bálványosi vár nevét a 12–13. században említették először, a rabonbánok (a székely nemzet főbírája és főpapja), majd a 14. század elejétől leszármazottaik, az Apor család birtoka volt. 1603-ban még lakott volt.
Évszázadokon keresztül bevehetetlennek bizonyult, a tatárok sem tudták elfoglalni, a labanc ostrom alatt azonban végleg elesett. A vár történetéhez számos monda és legenda fűződik, ezek közül az egyik az Apor Szilamér és Mike Imola szerelméről szóló, mely Jókai Mórt is megihlette, ennek alapján írta Bálványos-vár című regényét.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2016. február 8.
Csíkszék a székelyek előtt is magyar volt
Ezt bizonyítja egy fiatal helyi régész, aki a székelyek beköltözését is korábbra teszi.
Mítoszrombolás Székelyföldön.
Mi újat lehet mondani a csíki székelyek megtelepedéséről? Sokat – derült ki dr. Botár István régész alapos és jól dokumentált előadásából. A Csíki-medence településtörténete a középkorban címmel az ő januári előadása nyitotta az Előadások Székelyföld településtörténetéből sorozatot az EME kolozsvári előadótermében. 
Kutatásai alapján azt sejti, mégsem volt egyöntetű a közösségi tulajdonlás a Székelyföldön, illetve nem biztos, hogy a székely volt az első magyar népcsoport, amely benépesítette a térséget. 
Felértékelődött a régészet szerepe a középkor és az Árpád-kor kutatásában, főként a Székelyföld esetében, mivel a hagyományos, írott forrásokkal foglalkozó történetírás, illetve a történeti nyelvészet lassan ellőtte a patronjait. A régészet viszont nemcsak új forrásokat tár fel, hanem egyre újabb megvilágításba helyezi az eddig ismert adatokat – vezette be Botár előadását az Erdélyi Múzeum-Egyesület történész munkatársa, Hegyi Géza középkorász. 
Botár István a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Budapesten végzett és doktorált régészetből. Idén ő nyerte a fiatal, középkorral foglalkozó történészek Kubinyi András-díját ugyanazzal a munkájával, a Csíki-medence középkori településtörténetével, amelynek főbb állításaival kolozsvári előadásán ismerkedtünk. Kutatta Csíkszék kápolnáit, várait, templomait, ennek eredményeit hét tanulmányban közölte a Kövek, falak, templomok című könyvében. 
Kolozsvári előadását annak mentén próbáljuk visszaadni, hogy milyen bevett nézetet cáfol, rendít meg, vagy kérdőjelez meg. Ezeket sárgával jelöljük a cikkben.
A klasszikus nézet szerint a székelyek Belső-Erdélyből jöttek, 
nyelvjárási és helynévi adatok alapján úgy tartják, hogy Szászkézd és Sepsi patak felől, az Olt völgyén telepedtek be Székelyföldre. Erdélybe pedig korábban Magyarország dél-nyugati részéről érkeztek szinte biztosan királyi parancsra: egy eleve katonáskodó népességnek a keleti határ védelmét adták feladatul, ahol a tatár könnyűlovasok gyakran betörtek.
Van, aki szerint az Őrvidékről vagy Baranyából jöttek, de Révész László régész szerint ott a 11-12. században nem volt olyan településhálózat, amely kibocsáthatott volna egy ekkora népességet, ismertette Botár István, aki szerint ebben a kérdésben még fogunk tanulni.
Az Olt forrásvidéke és a Csíki-medence mindig is a Kárpát-medence perifériája volt, sőt Románia közepén is periféria bírt maradni, de épp ezért érdekes terep, véli Botár. Mivel félreesik, fennmaradtak a helynevek, a településhálózat. 
A térségre vonatkozó írott forrás viszont nem maradt fenn az Árpád-korból.
A térséget először az 1332-1337 között keletkezett pápai tizedjegyzék említi (1333-34-ben egész Magyarországon összeírják a plébániatemplomokat), ebben szerepelnek a telegdi főesperességhez tartozó csíki plébániatelepülések, nagyjából 15-16. A hagyományos történetírás, amely szinte kizárólag az írott forrásokra hagyatkozik, nem ismeri el, hogy ezeknek a falvaknak lehettek filiális települései. Ebből származik az az erős helyi mítosz, hogy a székelyek annyira katolikusok voltak, hogy minden faluba építettek templomot. 
Rögtön, ahogy megtelepedtek – sarkította tovább a hagyományos nézetet Botár, hogy aztán bevallja: bármennyire is szíve csücske a vizsgált régió, a történésznek el kell fogadnia, hogy az semmivel nem egyedibb, mint északi, nyugati vagy déli szomszédja. 
Ugyanazok a településtörténeti folyamatok zajlottak, ugyanolyan vagy nagyon hasonló egyházpolitikai berendezkedés jelent meg Csíkban is, mint máshol: itt is kellett legyenek plébániatemplom nélküli, filiális települések, még ha nem is jelennek meg az írott forrásokban. Ahogy a nők sem jelennek meg a katonai összeírásokban, mégis elfogadjuk, hogy a csíki falvakban is éltek nők – illusztrálta Botár, miért abszurd elfogadni az írásos emlékek kizárólagosságát, ahogy azt az elismert tudós, Kristó Gyula tette. 
A csíki székelyeket a 14. században egyetlen oklevél említi: 1324-ben Károly király úgy rendelkezik, hogy egy név szerint nem említett, örökös nélkül elhunyt ember birtokát odaadományozza Apor fia Sándornak. Ezzel az oklevél a vaskos történelemkönyvek azon megállapításait cáfolja, miszerint 
a székelyek demokratikus társadalma nem ismeri el a királyi jogot,
nem létezik magánbirtok, csak egyenlően szétosztott közbirtok,
mert ez egy speciális környék teljesen saját jogrenddel. 
Miközben az oklevél bizonyítja, hogy vagy Csíkban vagy a közvetlen szomszédságában magánbirtok húzódott, amely birtokosának halálával nem szállt a székely közösségre, hanem a királyra, aki azt saját hatáskörben tovább akarta adományozni. Ráadásul nem a székely közösségnek, hanem az Apor családnak, amelyről bizonyítható, hogy magánbirtokokkal rendelkezett Csík közvetlen szomszédságában, magyarázta a történész. 
Az viszont tény, hogy akármilyen berendezkedés volt a környéken, akármennyire létezett a királyi jog, a csíki székelyek ellenkezése oda vezetett, hogy az oklevél említette birtok nem szállt az Aporokra. A csíki közösség a király akarata ellenére megvédte saját érdekét, és a jogászok többszörös feddése ellenére nem jelent meg a peren, a birtok nem vált ismét magánbirtokká. Botár szerint ez volt a 14. századi átalakulás egyik kulcsmozzanata. 
Az is tény, hogy a tusnádi szorostól közvetlenül délre a Mikóknak voltak magánbirtokaik, a Kézdiszék felőli részen pedig az Aporoknak voltak olyan birtokaik, amelyek a késő középkorban nem is váltak soha Székelyfölddé, megmaradtak vármegyei területnek, enklávékként éltek tovább – magyarázta a történész, aki azt sem zárja ki, hogy ilyenek nemcsak Csík szomszédságában, hanem magában a Csíki-medencében is lehettek. 
A következő forrás a 16. századból származik, amikor a különböző adóösszeírásokban már az a településhálózat jelenik meg, amely napjainkig tovább él: közel félszáz település. Hogy mi történt a közbeeső időszakban, arra főként a régészet és a történeti helynévtan tud válaszolni, mondta Botár, aki hangsúlyozta, ő nem nyelvész, a helynévtanban amatőrnek tekinti magát, és bízik benne, hogy hamarosan a profik is felfedezik maguknak a régiót. 
A 14. század első harmadában említett településnevek a mai napig fennmaradtak, sőt nemcsak a települések, hanem a külterületek helynevei is: a Középbércet, Bezédmezőt, a Büdöshegyet ma is ugyanúgy hívják, ahogy a Mikó-birtok 1342-es határleírásában szerepel. 
Botár ebből arra következtet, hogy más nevek is fennmaradhattak. A nevek pedig nem 1342-ben keletkeztek, hanem ekkor jegyezték le őket, de jóval korábbiak is lehetnek. Azért fontos, hogy itt a külterületek nevei is fennmaradtak, mert a történeti helynévtan szerint 
a településnevek a legállandóbbak, markánsan fennmaradó helynévrétegnek számítanak,
a nagy tájegységek földrajzi nevei, nagy folyók, nagyobb hegyek nevei viszonylag jól fennmaradnak,
ám a külterületi helynevek a birtokviszonyok és társadalmi viszonyok változásai miatt gyakrabban változtak, mozgékony helynévrétegnek számítanak.
A tudományág művelői szerint a keleti székek (Csík, Gyergyó és Háromszék) de az egész Székelyföld is relatív későn betelepült tájegység, 
mert itt nincsenek törzsnévből képzett korai helynevek, inkább a később keletkezett, összetett helynevek dominálnak: a templomok nevéből (Szent Imre, Szent Márton, stb.) képzett, illetve a -falva, -laka típusú helynevek. Bizonyos szentekről, például Imréről akár az Árpád-kor elején is nevezhettek el települést, de tény, mondja a történész, hogy ezek a 13-14. században váltak gyakoribbá.
A törzsnevek hiánya Botár szerint nem bizonyíték Csíkszék késői betelepítésére, mert szinte egész Erdélyből hiányoznak a törzsnevek, ilyen alapon Erdély betelepítését nagyon későre kellene keltezni, ami tudományosan nem tartható álláspont. Benkő Loránd nyelvész, majd az ő nyomán Kristó Gyula is a betelepülést a Csíki-medencébe a 13.-14. század fordulójára teszi, ismertette Botár, majd felvázolta saját kutatását a csíki helynevekről.
A településnevek közül 12-t sorolt a templomnevek közé, 13 összetett, utólagos helynevet talált, 12 földrajzi környezetre, piacra utaló nevet, illetve 12-t azonosított korai helynévként. Szerinte nincsenek túlnyomó többségben a késői helynevek, de meg lehet kérdőjelezni a módszert, miszerint szabad-e későközépkorban adatolt helyneveket csupán formai alapon visszakeltezni az Árpád-korba. Szerinte szabad, bár általánosítások nélkül. 
Vagyis nem szabad biztosra venni, hogy például a földrajzi nevekből (Madaras patak) származó településnevek koraiak, de kizárni sem lehet túlzott óvatosságból. Botár azt is megkérdőjelezi, hogy a -falva összetételű, illetve Szent Simon, Szent Márton stb. nevéből képzett településnevek biztos 14. századiak, illetve ezek voltak-e az adott falvak első nevei. Azon az alapon kérdőjelezi meg, hogy Magyarország más tájegységein a templomcímes helynévadás elég agresszív módon ment végbe, gyakran kiszorított korábbi helyneveket.
A Gyergyó, Kászon, Delne helyneveket szláv etimológia miatt tartják korainak, a magyarok ottani térnyerése előttinek. Ennek alapján Botár István az ugyanabban a forrásban, a pápai tizedjegyzékben említett Somlyó, Tarkő és Rákospatak nevét sem tartja bizonyosan sokkal későbbinek. Sőt azt is megkérdőjelezi, hogy a szláv nevek mindig megelőzik a magyar helynévréteget, 
mivel az Árpád-korban és különösen a keleti széleken relatíve vegyes lakossággal kell számolni. Ráadásul Somlyó, Tarkő és Rákos körül 11-12. századi leleteket találtak, a történész ezeket is figyelembe venné az illető települések keltezésekor. 
Feltételezésében még tovább megy: ha ezek a földrajzi nevekből származó településnevek szerepeltek a 14. századi összeírásban, akkor a szintén földrajzi nevekből származó Szépvíz, Hosszúaszó, Madaras, Menaság, Körösmény is lehet akár 14. századi.
Még az ilyen területen is, mint a Csíki-medence, ahol nagyon kevés és késői az írott forrás, látható szerinte a helynevek ingadozása. A pápai tizedjegyzékben említett Tarkő valószínűleg a középkorban Nagyboldogasszony néven ismert egyházközség, mai nevén Karcfalva. Ami Bedecsként tűnik fel a késő középkorban, azt ma Szentimreként ismerjük, de a középkorban még önálló volt, sorolta a történész. Poklondfalva eleinte csak Poklondként szerepel, Szentmárton és Szentmihály pedig valószínűleg később kapta ezt a nevét, mert az onnan előkerült leletek korábbiak, mint a templomcímből képzett helynevek divatja.
A -falva utótagú, későinek tekintett falunevek előtagja leggyakrabban olyan személynév, amely relatív korai, vonta kétségbe Botár István Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva vagy Csekefalva későinek nyilvánítását. Ezeknek a személyneveknek a divatja a 13. század végén lecseng. Sok egytagú helynévről pedig tudjuk Árpád-kori (de nem Csíkra vonatkozó) forrásokból, hogy ezek Árpád-kori személynevek voltak, például a Csicsó név, de ilyen Csomortán és Kotormány is. 
Ezek a helynevek akkor keletkezhettek, amikor még személynévként is forgalomban voltak. Hogy mikor, azt az egyetlen csíki oklevélből, az 1324-esből következteti ki. Ez elég sok helyi előkelőséget sorol fel a kor szokása szerint az apa nevével: 9 apának 12 fiát. Az apák valamikor 1240-1270 körül kaphatták a nevüket, a fiúk nagyjából 1260-1300 körül. Az apák generációja 55 százalékban visel archaikus nevet, 45 százalékban keresztény nevet, a fiúk generációja 16-25 százalékban archaikus, és 66-75 százalékban keresztény nevet.
A keresztény nevek tehát a 13.-14. század fordulóján kerülnek többségbe, amiből a történész arra következtet, hogy az olyan nevű települések, mint Csicsó, Bedecs, Csobot, Kotormány, illetve Karc-, Bánk-, Amádé- vagy Göröcsfalva legkésőbb a 13. század második felében már létrejöttek.
Benkő Loránd nyelvész marosszéki példával illusztrálta, hogy vannak olyan külterületi helynevek, amelyek a székelység előtti magyarságra utalnak, mint az Áj és a Ropó. Benkő szerint ezek nem találhatók meg a keleti székekben, Botár viszont tud Kisájról és Nagyájról Csíkszentgyörgyön és Balánbányán is, sőt szerinte még Ropó is van. És ha Marosszéken ezek székelység előtti magyar népességre utalnak, akkor ugyanúgy jelezhetnek a székelységnél korábban betelepült magyar lakosságot Csíkszéken is. Vagyis azzal a közhiedelemmel is le kell számolni, hogy a székelység „ősfoglaló” lenne a Székelyföldön, hogy „feszt itt voltunk”.
Néha tapintható feszültséget okozott, mesélte Botár, ha olyan állításokat fogalmazott meg például falunapos vendégszereplésein, amelyek nem melengették különösebben a helyiek szívét.
A múlt század közepének legnagyobb szlavistája, Kniezsa István írta, hogy Csík és Kászon a 12. század közepéig nem a székelység, hanem más magyarság területe volt – idézte fel Botár, aki szerint Kniezsa ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a székelyek, amikor beköltöztek, magyar anyanyelvűek voltak. Botár szerint viszont ez azt igazolja, hogy a székelyek előtti népesség volt (legalább részben) magyar anyanyelvű.
Szerinte pusztán a helynevek vizsgálatával is igazolható a tatárjárásnál valószínűleg korábbi, legalább részben magyar települési réteg megléte, illetve egy szláv települési réteg léte. A 13-14. században pedig nagy események zajlanak le Csíkban (is), mert a Kárpát-medence más régióival összehasonlítva itt magasabb a későbbi helynevek aránya. Ez szerinte településtörténeti átalakulásra utal: új falvak születnek, vagy újranevezik a régieket, új templomokat építenek, újraszentelik a meglévőket.
Emögött Botár a székelyek beköltözését sejti, 
erre utalhat a régi birtoknevek eltűnése is a későbbi forrásokból: a birtokokat megszerezték a beköltöző székelyek néha a királyi akarattal is dacolva. A Mikó birtokokról lehet olvasni, hogy a sepsi székelyek be-betörnek oda, sőt időnként a csíki székelyek is, vagyis nincsenek jó viszonyban a szomszédos, nem székely jogállású nemesekkel.
A 13. századi beköltözés viszont nem saját elhatározásukból történt, hanem királyi parancsra. Egyrészt Botár nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy ekkora népesség a király akarata ellenére mozgott volna a Kárpát-medencében nyugatról keletre, másrészt ha a székelyek választhattak volna, biztos nem a királyság leghidegebb régióját és nem igazán jól termő földjét választják letelepedés céljából.
Egy 1203-as püspöki oklevélben az áll, hogy a püspök igényt tart a keletre költöző székelyek tizedére. Ebből Botár azt vonta le, hogy a beköltözés akkor még biztosan zajlik, emiatt nem igazán tartható az az újabb nézet, hogy a székelyek betelepedése a 12. században be is fejeződött volna.
A '80-as évek közepéig nem volt Csíkban szakképzett régész, és amikor két régész odakerült, a kornak megfelelően zömében a vaskorral foglalkoztak, mesélte elődeiről Botár: dákokat kerestek és találtak. Dákok márpedig éltek a térségben, erősítette meg Botár, attól függetlenül, hogy ezt szeretik-e hallani Csíkban vagy sem. 
Honfoglalóknak vagy pláne avaroknak nincs nyomuk, jelentette ki a régész, bár ő azzal az ambícióval költözött haza 2001-ben, mesélte, hogy majd megtalálja őket. 
A Maros középső vonalától keletre eső területeken nincsenek biztosan honfoglalás kori leletek, és amíg ilyenek nem kerülnek elő, a székely előtörténetből a honfoglalókat ki kell iktatni – szögezte le a szakember, aki hozzátette: nagyon szívesen tévedne ebben a kérdésben.
A '60-'70-es évekbeli terepbejárások során gyűjtött leletek zöme szórványlelőhelyről került elő, gyakran nem jelölték meg pontosan, honnan, és a raktározási körülményeknek köszönhetően össze is keveredtek. Mégsem kell kidobni őket, mert lehet tudni, hogy hozzájuk hasonló cserepeket, edényeket máshol Árpád-kori, sőt kora Árpád-kori lelőhelyekről ástak ki.
Saját (bár kevés) ásatásaiban is Botár szinte mindenhol talált Árpád-kori cserépedényrészleteket, volt ahol 12. századi sarkantyút is, nem csak a zsögödi szorosban feltételezett katonai ellenőrzőponton, így arra jutott, hogy az Árpád-kori településréteg sokkal kiterjedtebb volt a Csíki-medencében, mint azt korábban gondolták. Nemcsak az Olt egy-két pontján, hanem a zsákutca-völgyekben, mellékvölgyekben a kevésbé lakott településeknek is van Árpád-kori, ráadásul nem is késő Árpád-kori előzménye.
Templomokat a székelyek kezdtek el építeni Csíkban
A pápai tizedjegyzék alapján látszik, hogy a településhálózat gerincét kiadó egyházashelyek már léteztek a 14. században, sőt az úthálózat is létezett, magyarázta a történész. Botárnak úgy tűnik, hogy a plébániatemplomok relatív sűrűsége elég nagy: tetszőleges csíki településnek az öt kilométeres körzetében van plébániatemplom.
Sokan úgy vélték korábban, hogy ha voltak is Árpád-kori templomok, azok nem a mostaniak helyén, hanem valahol fent a hegyekben voltak, mondta Botár, és erős toposzként említette a székelyföldi történetírásban (Orbán Balázsnál is) azt a hiedelmet,  hogy a települések fentről, a hegyekből húzódnak le, és valamikor a késő középkorban érik el azt a helyet, ahol jelenleg is találhatóak.
Ezt régészet vagy bármilyen egyetemi tanulmány nélkül is könnyű cáfolni, legsikeresebben a helyi földműveseket tudja meggyőzni az ellenkezőjéről, mesélte Botár, mert csak megkérdezi tőlük, hol szántanának szívesebben: fent a ciheresben, ahol egy elvetett mag jó ha kettőt terem, vagy lent, az árvízmentes teraszon, ahol 40 centis a humusz.
A tudományos érv persze az, hogy az összes lelőhely, az őskoriak is a mai falvak belterületén találhatóak, vagy közvetlenül mellette. Botár nagy sikerélménye volt, amikor a templomok belsejében megtalálták az Árpád-kori templomokat, 
mert így a helyi pap bácsiknak is be tudták bizonyítani, hogy a falu nem fentről költözött le. Az is kiderült, hogy minden templomnak egyedi építéstörténete van a berögzült tudás ellenére, miszerint volt egy Árpád-kori építéshullám, majd egy késő középkori, gótikus hullám. Úgy építkeztek, mikor kinek hogy sikerült, sok egyedi megoldással. 
A templomok többsége viszont keltezhetetlen – magyarázta a történész, mert a csíki székelyek nem voltak hajlandók áttérni református hitre, és egészen a jelenkorig temetkeztek a cinterembe a templom mellé. Ráadásul úgy, hogy minden generáció kicsivel nagyobb és mélyebb sírt ásott, így a középkori sírokat módszeresen szétásták.
Viszont ha máshol a 12. században (esetleg korábban) megépültek az első templomok, Csík sem lehetett kivétel, a korabeli egyházjogi rendelkezéseket ugyanúgy betartották, valószínűleg kisebb késéssel. Botár szerint nem szabad az egyházi építészetet a településtörténettől és a helynévtantól függetlenül vizsgálni, ezek együtt pedig azt mutatják, hogy a 12. században már kiépült a szinte a maihoz hasonló sűrűségű településhálózat közel 50 településsel
A korai templomoknak fontos településtörténeti hozadékai vannak úgy, hogy a falvak és a filiális települések jelentős része késő középkori adatolású: ha van egy gótikánál korábbi templom, az már szinte önmagában keltezi a falu és a hozzá tartozó filiális települések létét.
Csíksomlyó az egyetlen kivétel, mert több időrendi fogódzót ad, de nem a búcsús templom, hanem a plébániatemplom, a csobotfalvi templom. Egy itt talált gyereksírban olyan esküvői hajkarikákat találtak, amelyhez hasonlókat Háromszéken vagy Udvarhelyszéken a 12. század második felére kelteztek. A csobotfalvi sír viszont bizonyíthatóan fedett egy korábbi gyereksírt, illetve a gyereksír feltöltésében felnőtt csatokat találtak. Ebből a régész három sírrétegre következtet, ahol az első nagy valószínűséggel a 12. század közepén keletkezett.
A templomépítések tehát a történész szerint a 12. századtól kezdődtek a Csíki-medencében is. Minden jelenlegi templom alatt ott vannak egy vagy több korábbinak a maradványai, amelyeknek egy része Árpád-kori. Az általuk megtalált kőalapok nem feltétlenül az első templom részei – hangsúlyozta Botár. Források igazolják, hogy máshol a Kárpát-medencében fa- és agyagtemplomok voltak, így Csíkban is lehettek. Például az egyik csíkszéki templom alapfala alatt is temetkezési helyeket találtak, amelyről azt gyanítják, hogy még korábbi, valószínűleg fatemplom körüli temető részei.
Az Árpád-korból máshol feltárt, földbe vájt veremházak léte részben Csíkban is igazolható, de egyedi megoldásokat is találtak, például cölöplyukakat. A már említett somlyói templomtól pár száz méterre találtak egy elég nagy faépítményre utaló nyomokat, amelyekből azt derítették ki, hogy a 14. században már nem használták. Viszont az a nagy gödör, amelynek betöltésére beleásták, Árpád-kori, a leletek alapján 11-12. századi. A környéken 13. századi lelőhelyek is vannak, vagyis a  településen folyamatosan laktak.
Felszíni, többoszlopú házak is voltak, Kotormányban találtak egyet, amelynek az építését a benne talált kemence alapján a 14. századra teszik. Ugyanitt egy másik objektumban Árpád-kori leleteket tártak fel, sőt egy ereklyetartót is találtak, amilyen Erdélyben nem hányódik minden településen. Ott viszont későbbi leleteket nem találtak, amiből most arra következtetnek, hogy a 15-16. században már nem laktak azon a helyen.
A klasszikus elképzelés szerint a magyarság erdélyi térnyerését a várak jelölik ki.
Ezzel Csíkszék az utolsó lett volna, de Benkő Elek és Sófalvi András kimutatták, hogy a tézis tudományosan nem vállalható, mondta Botár. A beköltöző lakosságnak nem az az elsődleges célja, hogy várakat építsen, és azzal kijelölje a határt. A csíki várak ráadásul a főútvonalaktól teljesen eltávolodottak, tehát nem az volt a szerepük, hogy a forgalmat ellenőrizzék, vagy a Csíki-medencét megvédjék, hanem hogy egy kis embercsoport oda félrehúzódjon, és megvédje magát.
Roppant kicsi méretük miatt Botár kétli, hogy ezek közösségi várak lettek volna, ahogy a szakirodalom állítja, mert még a falu lakosai sem fértek volna be, nem hogy a jószágaik. A csíkszentdomokosi vár például szerinte nem nagyobb, mint az EME előadóterme, ahol épp ültünk. Úgy véli, ezek inkább magánföldesúri várak voltak. Az ott talált leletek viszont 13. századiak, ami fontos településtörténeti mutató: nincsen vár település, hozzá tartozó faluhálózat nélkül.
A Moldvában folyó Beszterce partján található Bâtca Doamnei-en kiásott várból hasonló sarlók, ekepapucs, kardmarkolat és sarkantyúk kerültek elő, mint Kotormányban, ráadásul III. Béla verette érmékkel együtt. Egyértelmű Botár szerint, hogy a 12. század közepén a magyar határvédelem, a várrendszer már bőven elérte a Kárpátokat.
Magánbirtokok Székelyföldön?
Csíkban nem jellemző, de a tusnádi várhoz tartozó településeknek (Kozmás, Tusnád, Verebes, Lázárfalva) az újkorig közös határuk volt. A többi falu jól körülsáncolta magát, mindenki tudta, hol a határa, mondta Botár, de ennek a 3-4 falunak közös volt a határa, és ennek oka kellett legyen. A szoros túloldalán az Aporok és a Mikók birtokai voltak, és Botár gyanúja szerint Tusnád körül volt egy olyan nagyobb birtok, magánbirtok vagy királyi birtok, ami délen megmaradt a Mikók és az Aporok kezén, Csíkban elveszett, elszékelyesedett, de a közös határhasználat ennek az emléke lehet.
Ugyanez állhat szerinte amögött is, hogy a csíkrákosi templom nem Rákoson van, hanem a rákosi plébánia alá tartozó települések közül azon, ahonnan jól megközelíthető: Göröcsfalván. Emögött Botár azt gyanítja, hogy ez annak az emléke, hogy a templom eredetileg egy rákosi birtoknak épült, ahova több falu tartozott. 
Szerinte ugyanez lehetett Csíksomlyón is, mert a somlyói plébániatemplom Csobotfalván van, nem Somlyó területén vagy szélén. Egy nagyobb területnek lehetett Somlyó a neve, amit a plébánia joghatósága őrzött meg, és talán ennek köszönhető szerinte, hogy a csobotfalvi templomon kívül a Salvator kápolna is somlyói, illetve a Vardotfalván (Csíksomlyó régi neve) megtelepedett ferencesek is somlyóiak. 
A történész a birtokok meglétét egyelőre bizonyíthatatlan feltevésnek nevezte, de nem tartja kizártnak, csak épp nem maradtak fenn olyan oklevelek, amelyek említenék, mint ahogy az 1324-es oklevél említi a Lokkazun (Lok Kászon) birtokot, és amelyek tulajdonosait a helyi székelyek esetleg „eltüntették”. Erre ugyanis volt példa, a csíki székelyek az Aporokat és a Mikókat is háborgatták, hacsak tehették.
Az Árpád-kor korai vagy középső szakaszában itt élt népességről annyi tudható, hogy elég „militartista” lehetett: a kevés ásatáshoz képest relatíve sok sarkantyút találtak, a kevés vasleletben két nehéz kard is található, amely nem a könnyűlovasok fegyvere. Botár szerint ez egy olyan, a székelyeknél korábbi népesség, amely a korabeli Erdély határait védte, és a székelyekkel ellentétben a vármegyei berendezkedéshez tartozott.
Azt, hogy ezek nem „kommandós” egységek voltak, korabeli mezőgazdasági eszközök bizonyítják, vagyis nem különbözött semmiben a Belső-Erdélyben élt vármegyei társadalomtól.
Az 1345-ös, tatárok elleni székely hadjáratot leíró János minorita krónikájából sokan idézik ezt a részt: „a székelyek azzal a kis számú magyarral együttesen, akik akkor közöttük laktak”. Ez is azt jelzi Botár szerint, hogy a székelyeket megelőzően, illetve a székely beköltözéssel egy időben éltek más társadalom tagjai is a Székelyföldön. Nem biztos, hogy nemesek, de a hadviselés miatt az sem kizárt.
A kora Árpád-kori templomok, várak és településhálózat a Csíki-medencében Botár szerint valószínűleg Küküllő vármegyéhez tartozott.
A nyelvjárásokat kutatók szerint Csík Háromszék felől települt be, egyházszervezetileg viszont nem Háromszékhez, hanem Udvarhelyszékkel együtt a telegdi főesperességhez tartozott. A konzervatív egyházi berendezkedés őrizte meg  a történész szerint annak emlékét, hogy amikor a székelyek betelepedtek Csíkba, a térség egyházilag már szervezett volt, és ahhoz az egyházi közigazgatáshoz tartozott, amit a telegdi főesperesség megörökölt, vagyis a küküllői főesperességhez.
A tatárjárás a régiót fekvése miatt hatványozottan érinthette, mondta Botár, aki a székelyek beköltözését a 13. század közepére, második felére valószínűsíti. Megjegyezte viszont, hogy az újabb vélemények a kora Árpád-kori vagy közép Árpád-kori leleteket is egyre inkább a székelyeknek tulajdonítják, ő maga ezt nem látja bizonyítottnak.
A 13. századi masszív beköltözés nyomán átalakul a korábbi társadalmi berendezkedés, a várakat felhagyják, a birtokosok eltűnnek, a magánbirtok visszaszorul.
A késő középkorban, a 16. század második felében zajlik még egy nagyobb átrendeződés: a korábban önálló települések besorolódnak a plébániával rendelkező települések alá. Ezeket hívják a néprajzosok tízeseknek, és székely jellegzetességet látnak bennük, azt tartják, hogy már az Árpád-korban beköltöző székelyek is tízesekben telepedtek le és hadakoztak. Botár ezt egyszerűen rablómesének nevezte, ezek szerinte jól adatolhatóan középkori falvak voltak, és később tízesekké váltak.
szabot
Dr. Botár István: Kövek, falak, templomok. Régészeti kutatások Csík középkori templomaiban 2002-2007 között /Pallas-Akadémia Könyvkiadó Csíkszereda , 2009/ foter.ro
2016. március 3.
Boldog, aki mindennap segít (tíz év a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központban)
Ha délelőtti órákban érkezik a látogató a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központba, csend honol a szobákban, csak a konyhában tüsténkedik a szakácsnő. Harangszó után ellenben megelevenedik a ház, először a kisiskolások érkeznek haza, majd szerre a nagyobbak. Mesélik az iskolában történteket, majd farkaséhesen ülnek asztalhoz. Rövid ima után már csak a kanalak csengését hallani. Arról, hogy miként szervezik a mindennapokat a dévai Szent Ferenc Alapítvány tíz éve működő kovásznai otthonában, és hogyan fogadták a sepsiszentgyörgyi Rotary Klub és nemzetközi partnerei minap nyilvánosságra hozott döntését az épület felújítására, bővítésére fordítható nyolcvanezer eurós támogatásról, a házvezető Kolozsi házaspárral beszélgettünk.
Noémi Nagybányáról, István Lövétéről származik. Házasságuk első éveit Nagybányán, illetve Aradon töltötték. Egy katolikus újságban olvastak a Böjte Csaba ferences szerzetes alapította dévai gyermekotthonról és arról, hogy nevelőket keresnek.  Kolozsi Noémi: Elmentünk egy hét próbaidőre, és első este azt mondtam a férjemnek, menjünk haza, mert ez nagyon nehéz, ilyen munkát nem tudunk végezni, hisz a sok gyermek, a nagy zsongás számunkra ismeretlen volt. Aztán mégis úgy adódott, hogy ott ragadtunk hét évre. Ez a szentlélek működése által történhetett meg. Hét év után úgy éreztük, egy kis szünetet kell tartanunk, akkor mentünk Barótra. A férjem kántorként, én házvezetőként dolgoztam a katolikus egyháznál. Másfél év múlva Csaba testvér megkeresett, és felajánlotta, hogy jöjjünk Kovásznára. Ez 2006 májusában történt. Nagyon rossz állapotban volt az épület, az ajtókat nem lehetett becsukni, belülről gerendákkal támasztottuk meg éjszakára. Hideg volt, öt éve nem fűtöttek az épületben. Nem működött egyetlen vécé sem, a közeli kávézó fürdőszobáját használtuk. Talán azért értékeljük most annyira, mert itt voltunk az elejétől, végigéltük a nehézségeket. Májusban megkezdődött a felújítás, a munkásokkal együtt dolgoztunk, talicskáztunk, cserepet hordtunk fel a padlásra, amit kellett, mindent megcsináltunk.
Nehéz kezdet
Az első gyermekek 2006 szeptemberében érkeztek. A legtöbben a dévai otthonból jöttek, mind háromszékiek. Tizenhat gyermekkel kezdték működtetni a központot, jelenleg huszonnyolc bentlakóról és tizenhét naponta bejáró gyermekről gondoskodnak. A bentlakók egy része kéthetente hazamegy a szülőkhöz hétvégén, illetve a szünidőben, de jó néhányan bent maradnak, soha nem látogatnak haza, nem olyanok a körülmények a családban, hogy el tudnák vagy akarnák tartani őket. Kolozsi Noémi szociális árváknak nevezi őket.
– Minden gyermeknek ismerjük a családi hátterét. Vannak családok, ahol nincs, mit enni, alkoholproblémákkal, munkanélküliséggel, agresszivitással és még sok mindennel küzdenek. De mindezek mellett, akármilyen szeretettel és jósággal vesszük körül a gyermekeket, a szülőket nem lehet pótolni. A gyermeknek a szülő szülő marad, akármilyen. De amíg itt vannak, biztonságban érzik magukat. A legkisebb négyéves, a legnagyobb tizenkilenc, és egy egyetemista is bent lakik. A Kolozsi házaspár Déván ismerte meg azt a kislányt, Juliannát, akit örökbe fogadtak, jelenleg ő is nevelő a kovásznai központban, ahol kétéves gyermekével és férjével lakik. A harmadik nevelő Bibó Ibolya, a napközisekért pedig Kovács Zsuzsanna felel. A napközisek iskola után mennek a házba, együtt ebédelnek, tanulnak, játszanak, részt vesznek a szabadidős tevékenységekben a bentlakókkal együtt. Az egykor a Hollaky család nyári rezidenciájaként szolgáló, villaszerű épületet a tíz évvel ezelőtti felújításkor úgy alakították át, hogy az egyes lakásegységek egy-egy nagycsaládnak adjanak otthont. Tíz fiú lakik az egyik részben, tíz lány egy másikban és nyolc lány a harmadikban. A családok önállóan szervezik háztartásukat, az étkezés és a programok közösek, de a takarítást, mosást maguk végzik. A hálószobák bejáratánál cipők, házipapucsok tucatja sorakozik, ruhák lógnak a szárítón, minden egyes kis zug tele van holmival, a legkisebb sarkot is polcok, szekrények borítják.
Minden gyermek értékes
Kolozsi István kórust és zenekart vezet, sportra, a természet szeretetére szoktatja a gyermekeket.  – Amit mi szeretünk és amihez valamennyire értünk, azt fel is kínáljuk a gyermekeknek. Nem mindenki tehetséges, de küzdenek. Amit tudok, átadok. Azt látom, aki nem tanul jól, annak is hasznára van a zene, ha abban sikeres, utána a tanulásban is jobban igyekszik. A zene, a karéneklés segíti a gyermekeket az önértékelésben. Figyelünk az egyéniségükre, keressük, hogy mit szeretnek, miben ügyesek, és azt szorgalmazzuk. Lehet az sport, zene, kertészkedés, varrás. Minden gyermek értékes, csak oda kell figyelni rájuk.
Noémi: Persze gondok is vannak. Sok szülő azzal próbálja pótolni, amit nem ad meg a gyermekének, hogy például mobiltelefont vesz neki, a külföldön dolgozók pedig mindenféle kütyüt megvásárolnak, de nem törődnek azzal, hogy nincs lakásuk, ahová a gyermeket hazavigyék. A zöme nem tartja hibásnak a szüleit. Nem vádolják őket, nekünk pedig nagy feladat, hogy ne azt tápláljuk bennük, hogy gyűlöljék, amiért nem akarják, hogy ők boldoguljanak. Van, aki azt mondja, neki négy osztálya van, akkor miért kell a gyermeknek nyolc? Nem tudjuk pótolni a szülőket, de mindent megteszünk értük. Nincs bennük harag irántuk, van egy-két gyermek, aki kijelenti, hogy az már nem az ő világa, de a többség elfogadja a helyzetét. Egyetlen kislány mondta, mi vagyunk számára az apa és az anya, mert a szülei nem voltak ott a templomban az elsőáldozásánál, majd a bérmálásán és a nyolcadikos ballagásán sem.
Az otthon biztonsága után
Évente három-négy fiatal kerül ki a házból, aki továbbtanul, azt az alapítvány támogatja.  Noémi: A fiúk közül van, aki elment Magyarországra rokonokhoz, és ott dolgozik, van, aki letette a sofőrvizsgát, most keresi a munkahelyet. Nem tudunk olyan gyermekről, fiatalról, aki most kritikus helyzetben lenne. Visszajárnak, elmesélik, hogy mi van velük. Előfordul, hogy itt töltenek egy éjszakát, ha épp favágás van, besegítenek. Többségükkel tartjuk a kapcsolatot. Egyetemistáinkra nagyon büszkék vagyunk. Egy lány elsőéves Kézdivásárhelyen a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem kirendeltségén, ő itt lakik velünk, innen ingázik. Egy másik lány harmadéves Kolozsváron, három egyetemet végez egyszerre. Teológián, történelem és könyvtár szakon tanul, kettőből idén csengetik ki, a könyvtárosin másodéves. Az Erasmus-program révén félévet tanult Budapesten, annyira megszerették, hogy visszahívták még egy félévre. Ez a lány szív-lélek ember. Amikor hozzánk került kilencedikes korában, az egész család légköre megváltozott. Olyan hatással volt mindannyiunkra, hogy azt szavakkal nem lehet elmondani. Nyugodtabb lettünk, kedvesebbek egymáshoz, jobban odafigyelünk egymásra. Az egyetemre egyből felvették, ösztöndíjat is kap. Nem zseni, a szorgalmával érte el az eredményeket. Nagyon elfoglalt, de visszajár néha, itt lakik nálunk három húga. A harmadik egyetemistánk Marosvásárhelyen tanul ápolóképzőben, ő is nagyon ügyes. Az alapítvány bentlakásában lakik, ott megkapja az ellátást. Ha ír egy sms-t, hogy kéne egy kis szalámi, megy is a csomag.
Összefogás házon belül és kívül
Amikor arról érdeklődünk, miből gazdálkodnak, hogyan szerzik be a legszükségesebbeket, miben van hiány a háznál, Kolozsi Noémi egyszerűséggel válaszolja: „Nincs semmi különleges, minden úgy történik, mint egy nagy családban. Felkelünk és végezzük egész nap a dolgunkat. Délelőtt bevásárolunk, délben jönnek haza a gyermekek, és estig velük foglalkozunk.”  Ősszel közösen teszik el a savanyúságot, főzik a lekvárt, zakuszkát. Banos György vállalkozó minden esztendőben három disznót adományoz a gyermekotthonnak, a jószágokat éppen ezen a szombaton vágják, minden kis kéz segítségére számítanak. Van, akitől zöldséget kapnak, a szentivánlaborfalvi Apor család egész évre ellátja őket krumplival, az önkormányzat tűzifával segít, egy csángó ember tetemes mennyiségű fahulladékot visz a házhoz, húsvétkor pedig bárányt, a Szent Gellért Lovagrend évente kétszer bográcsgulyást főz a gyermekeknek, egy zoltáni sajtkészítő a saját termékét ajándékozza, egy nemrég elhunyt idős néni havi rendszerességgel vásárolt alapélelmiszert az otthonnak, a Kőrösi Csoma Sándor Középiskola több alkalommal gyűjtést szervezett számukra – sorolja Kolozsi Noémi a támogatókat, és hozzáteszi, nem is tud mindenkit számba venni, annyian segítenek. A tízéves évfordulóra nagy ajándékot kap a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ. A sepsiszentgyörgyi Rotary Klub saját hozzájárulása és nemzetközi kapcsolatai révén nyolcvanezer euróval támogatja az épület felújítását, ami tartalmazza a padlás teljes beépítését hálószobákká, az egyik fürdőszoba alapját és a belső lépcső megerősítését, egy külső feljáró megépítését, a konyha felújítását, napelemek felszerelését a fűtési költségek csökkentése céljából, valamint a nevelők képzésére is elkülönítenek adott összeget. Nagy László, a helyi Rotary Klub jelenlegi elnöke lapunknak elmondta, a rattenbergi (Ausztria) Rotary ajánlotta fel másfél évvel ezelőtt, hogy a térségben támogatna valamilyen hátrányos helyzetű közösséget, amikor közösen a kovásznai gyermekotthon felújításáról döntöttek, akkor kezdődött el a gyűjtés a nemzetközi Rotary-láncban erre a célra. Osztrák, svájci és német klubok adakoztak, a sepsiszentgyörgyi Rotary is adományozott, és az összeget megkétszerezte az amerikai központ. A tervezést és kivitelezést háromszéki vállalkozók végzik, a felújítás elkezdését egyelőre a bürokrácia késlelteti, de év végéig szeretnék befejezni. A Kolozsi házaspár kiemeli Fülöp László szerepét a Rotarytól kapott támogatásban, akivel a gyermekotthon zenekara révén ismerkedtek meg, és úgy tartják, neki köszönhetik, hogy a választás  rájuk esett.
Amit pénzzel nem lehet megvenni
Kolozsi Noémi és István derűlátó a jövőt illetően. Azt mondják, azt a szeretetet, ragaszkodást, amit a gyermekektől kapnak, pénzzel nem lehet megvenni. 
Noémi: Nagyon jó munkahelyem volt Nagybányán. Irodában dolgoztam, jó fizetéssel, leélhettem volna úgy az életem. Amikor Dévára mentünk, megijedtünk. Mit csinálunk, ha éjjel felsír egy gyermek, ha fáj a foga? Aztán láttuk, hogy megbírjuk. Ezek a gyermekek nagy lelki terheket cipelnek, meg kell próbálnunk levenni róluk, de van, akinél nem sikerül, mert nagyon mélyek a sebek. Talán kudarcként lehet felfogni, hogy nem minden esetben tudunk egy gyermeket úgy megvigasztalni, hogy megértse, az élete lehet szép, amiért a családi háttere nem a legszebb. István: Minden ember keresi a boldogságát, akár gazdag, akár szegény. Úgy gondolom, akkor érez rá a saját boldogságára, ha mindennap segít valakin. És akkor csak úgy rádöbben, hogy milyen jó neki.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 22.
Múltunkról régészszemmel
A székelyek előtt magyarok éltek Székelyföldön?
Az utóbbi másfél évtized régészeti kutatásainak eredményei alapján újra kell értelmezni mindazt, amit a hajdani Csíkszék településhálózatának és egyházszervezetének kialakulásáról, a csíki székelyek megtelepedéséről, a vármegyei magyarok és székelyek, ill. a magánbirtokok és a közösségi tulajdon viszonyáról eddig tudni véltünk. Legalábbis ez derült ki azon az előadáson, melyet dr. Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum fiatal munkatársa tartott csütörtök este a Székely Nemzeti Múzeumban.
A kutató felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy Székelyföldre vonatkozóan az Árpád-korból egyetlen írásos forrást sem ismerünk, így múltjának felderítésében jelenleg csak névelemzésre vagy a térségben eddig elvégzett néhány régészeti kutatás eredményeire támaszkodhatunk. A csíki székelyeket említő első oklevél a 14. században, pontosabban 1324-ben keletkezett, amelyben Károly király egy név szerint fel nem tüntetett, örökös nélkül elhunyt személy birtokát Apor fia Sándornak adományozza. Ez pedig az eddigi állításokkal szemben azt bizonyítja, hogy a Székelyföldön is létezett királyi jog és magánbirtok, ami tulajdonosának halálával nem a közösségre, hanem a királyra szállt, aki az Apor család egyik tagjának akarta továbbadományozni. Tény viszont, hogy ez a szándék a székelyek ellenkezésébe ütközött, ezért az érintett terület végül közösségi tulajdonná vált.
Éppen ezért Botár úgy véli, Székelyföldön ekkor kezdődött el egy olyan átalakulás, mely végül a területek és anyagi javak közösségi birtoklásához vezetett. Ennek következtében pedig egyes itt élő nemesi családok, köztük a háromszéki Mikók és Aporok is, csak úgy tudták a földjeiket megőrizni, hogy azok a Székelyföldbe ékelődött enklávékként továbbra is vármegyei területek maradtak. Ezért tartozott például Torja környékének egy része vagy Előpatak, Árapatak és Hidvég Felső-Fehér vármegyéhez.
Az 1332–1334-es pápai tizedjegyzékben fennmaradt csíki településnevek tanulmányozása alapján ugyanakkor Botár megállapítja: a -falva végződésű helységnevek előtagjai olyan Árpád-kori személynevek (lásd például Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva, Csekefalva), melyek divatja a papi névadás kizárólagossága miatt a 13. század fordulóján lecseng. Ez viszont arra utal, hogy ezeket a településeket jóval korábban kellett így elnevezniük, mint ahogy eddig feltételeztük.
Annál is inkább, hogy az említett jegyzékben találjuk a Csicsó, Csomortán és Kotormány elnevezésű településeket is, melyek bizonyítottan Árpád-kori személynevek. Kimutatható továbbá, hogy a Somlyó, Tarkő és Rákospatak elnevezések is abból az időszakból származnak, ráadásul körülöttük 11–12. századi leleteket találtak, mint ahogy a csobotfalvi templom mellett feltárt gyereksírban is. Mindezeket figyelembe véve Botár szerint a magyar nyelvű lakosság Csíki-medencei jelenléte már a 11. századtól igazolható, a 12. században pedig megszilárdult a településhálózat is, amely azonban a székelyek 13–14. században történt beköltözésével jelentősen átalakult.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)