A sokszínű Erdély
Erdély lakosságának a fejedelemség korában is sok szenvedésben és megpróbáltatásban volt része. Rövid nyugalmi időszakaiban csak részben tudta pótolni veszteségeit, amely főleg a magyarság népi erejét sorvasztotta. A háromba szakadt ország idején az egykori Magyar Királyság minden harmadik lakosa Erdély mindenkori fejedelmének volt az alattvalója. Az itt élő népesség a fejedelemség fennállásának másfél évszázada alatt úgy általában, időnként pedig katasztrofális mértékben csökkent. A XVII. században, eltekintve Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodásának három és fél évtizedétől, Erdély népeit állandó rettegésben tartották a háborúk, az éhség és a járványok. Különösen nagy pusztítással járt a tizenöt éves háború és Bocskai Habsburg-ellenes fellépése.
Az 1606-os bécsi béke után közel fél évszázados viszonylagos nyugalom és béke következett, majd az évszázad utolsó évtizedei, a törökök kiűzése Európából zaklatták föl Erdély békéjét. Hosszabb-rövidebb megszakításokkal egy évszázadon át hadak pusztították a termést, az éhezésben legyöngült embereket pedig a járványos betegségek.
1600–1711 között öt nagy pestisjárvány pusztított, így a felnőttkort megért háromnemzedéknyi emberiség minden tagjának legalább három járványt kellett átvészelnie. Ez súlyos következményekkel járt az ország népesedési viszonyaira nézve. Falvak néptelenedtek és tűntek el, míg mások népessége részben vagy egészében cserélődött ki. Nem lehet számszerűleg pontosan megállapítani a népességveszteség méretét, de a szamosújvári és kővári várbirtokhoz tartozó falvakban, például, a XVI. század derekán 17 500 magyar, 2000 szász és 13 200 román élt. A századforduló pusztító háborúiban a magyarság lélekszáma 85%-át, a szászság 88%-át, a románság 45%-át vesztette el, így 1603 után a nemzetiségi arány visszavonhatatlanul megfordult: 2500 volt a magyar, a románság 7200 főt számlálhatott, míg a 250 főre apadt szászság úgyszólván számba sem jövő népelemmé vált. A magyarság kisebbségbe szorult. Az igazán nagy néppusztulást azonban az a török–tatár büntető hadjárat okozta, amelyet a Porta küldött 1657–1661 között a fejedelemségre – II. Rákóczi Györgynek a lengyel trón megszerzésére tett szerencsétlen próbálkozását megtorlandó. Evlia Cselebi török történetíró leírja, hogy a dúló hordák a falvakat felgyújtották, lerombolták, a foglyokat vagy vásárra vitték, vagy kardélre hányták. Egy 1674-ből származó históriás ének a Barcaságot ért hasonló megpróbáltatásokról tudósít.
Erdély társadalmának sokszínűségét a többnyelvűség mellett a hitbeli, felekezeti sokféleség is gazdagította. A római katolicizmus mellett a románság révén erős volt az ortodoxia jelenléte is. A reformáció elterjedése tovább bonyolította a vallási toleranciájáról elhíresült Erdély felekezeti térképét, hiszen rövid idő alatt a hitújítás szinte valamennyi áramlata megjelent, és gyökeret eresztett itt. A székelyek katolikusok maradtak, a szászok Luther követőiként az augsburgi hitvallást fogadták el, a magyarság nagyobb része kálvinistává, egy kisebb része unitáriussá lett. De teret hódított a szombatosság is, mert Bethlen Gábor befogadta az új keresztényeknek nevezett anabaptistákat, és letelepítette őket Alvinc térségében, szintén ő vette védelmébe a zsidókat, és tette lehetővé, hogy a menekültek itt új hazára leljenek. Apafi Mihály idejében pedig az örmények érkeztek fejedelmi engedéllyel Szamosújvárra és Erdély más vidékeire.
Erdély népeinek e nyelvi, felekezeti sokfélesége meggyőzte a vezetőket, hogy a fejedelemség függetlenségének fenntartása, csak úgy lehetséges, ha sikerül a sok nép és sok felekezet között az együttműködést biztosítani. Az erdélyi társadalom önszerveződése és önvédelmi törekvése eredményeként jött létre még 1437-ben a három rend – a vármegyei nemesség, a székelység és a szászság egyezsége, az „unio trium nationum” és ez az unió lett a későbbi fejedelemség társadalmi, politikai alapépítménye. A belefoglalt „natiók“ társadalmi tényezők voltak, nem faji, nyelvi, nemzeti alapon szerveződtek. 1614-ben a Medgyesi országgyűlésen a fejedelem a három nemzet unióját így határozta meg: „…az három nemzetség között hazánknak megmaradására való szent egyesség, melyet minden rendnek szükség pacis et belli tempore erős vigyázással őrizni és az hazának megmaradásának terhét valamiből kevántatik, egyenlő értelemben viselniek.”
Az unió, lévén rendi intézmény, nem irányult valamelyik etnikum ellen, nem zárta ki egyik vagy másik népet soraiból. A kiváltságos, a társadalom politikai tényezőjének számító rétegek szövetsége volt, melyeknek képviselői alkották az országgyűlést.
Szerkesztette: Murvai Miklós
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2015. május 19-én, kedden 18 órakor a Jelen Ház nagytermében ismertető előadás-sorozatot indít Erdélyről. Az irodalmi, videovetítéssel egybekötött, Erdélyre hangoló indító előadásra várjuk a szűkebb Pátriánk múltja iránt érdeklődő, a közös jövőért tenni akaró honfitársainkat.
Az est meghívott előadója: Olasz Angéla, Márki Sándor-díjas nyugalmazott történelemtanár.
Közreműködnek: Tóthpál Eszter, Gál Zoltán és ifj. Tóthpál Béla. Házigazda: Murvai Róbert Dávid, társszervező: Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Nyugati Jelen (Arad)

Időutazás múltban és jövendőben
Tanulmányúton Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékein
A Kántor-tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárthelyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, néprajzi táborokat szervezünk. Egy évvel ezelőtt a Nyárádmente, Sóvidék és Gyergyó történeti, egyházi, természeti értékeivel, iskoláival ismerkedtek diákjaink, vagyis a tömbmagyarság életével; 2014 adventjén a dél-erdélyi szórványmagyarság (Dicsőszentmárton, Balázsfalva, Medgyes, Küküllővár környéke) sorsával, kultúrájával való szembesülést tűztük ki tanulmányúti célul, és gyülekezeti alkalmakon a felkészülést a szolgáló életre.
A nemrég lezárult tavaszi tanulmányutunkon a Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékeit jártuk be a két Küküllő és a szőke Nyikó mentén, voltunk Erdőszentgyörgyön, Keresden, Segesváron, Fehéregyházán, Székelykeresztúron, Nagygalambfalván, Bögözön, Székelyudvarhelyen, Szejkefürdőn és Farkaslakán.
A két nap során alig 300 km-es kört írtunk le a térkép szerint, mégis mennyi értékkel találkoztunk a minket érdeklő szűkebb területen, és mennyi élményben volt részünk! Valóságos időutazáson vettünk részt az erdélyi múltban és jövendőben.
Keresden a Bethlen család várkastélyában diákjaink beleélhették magukat a kastély egykori lakóinak, az erdélyi főúri családok életének hétköznapjaiba és ünnepeibe, művészi ízlésébe és kultúrateremtő munkásságába. Segesváron a turistáknak szóló kirakatokon túlmenően bepillantást nyerhettek a középkori szász város életébe, meggyőződhettek a szász közösség erejéről, tehetségéről, remek gótikus építészetéről. Nem véletlen, hogy a hegyre épített város ma a világörökség része. A középkori székelyek módjára "olvashatták" a bögözi templom falaira festett "képregényt": Szent László királyunk harcát a pogány kunok ellen és a bibliai utolsó ítélet jeleneteit. A bögözi templom freskói, akárcsak a közeli székelyderzsi vagy a gelencei, a középkori művészet csúcsát jelentik, legalábbis nekünk, magyaroknak. De nemcsak a freskókhoz értettek őseink, hanem később, a "virágos reneszánsz" idején a templomok mennyezetének díszítéséhez is. Itt van mindjárt a bögözi templom kazettás mennyezete, mint annyi más Erdély-szerte, vagy a meglátogatott erdőszentgyörgyi református templom felújított virágos mennyezete és bútorzatának világos "székelykék" színe. Az egykori gyülekezet hitbeli erejét, hozzáértését dicséri, hogy a templom szószékét a kor legkiválóbb kőfaragó művészével, Sipos Dáviddal készíttette 1760-ban. És a padok alatt, a templom kriptájában nyugszik a 19. század eleji Erdély legszebb főúri asszonyának tartott Rhédey Klaudia grófnő; rövid életének, tragikus halálának története nem hagyja érintetlenül a 21. század emberét sem. Közismert, hogy ő az angol királyi család egyik "ősanyja", Károly brit trónörökös, aki 2008-ban ide látogatott, a szépanyját tisztelheti benne. Klaudia a templommal szomszédos Rhédey-palotában született. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy a palotát az elmúlt években felújították, és Erdőszentgyörgy városa kulturális célokra szeretné hasznosítani.
A tanulmányút programjának összeállításakor elég nagy fejtörést jelentett, hogy kit, kiket válasszak kalauzul szellemi nagyjaink közül, akiknek az élete-halála, életműve valamiképpen kapcsolódik a bejárt vidékekhez. Végül úgy döntöttem, hogy négyüket állítsuk középpontba, akik írásaik üzenetével is vegyenek részt a táborunkban: a két Sándor, Balázs és Áron. Mármint Petőfi Sándor és Kányádi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron, nagy korbeli különbségekben és felekezeti jó egyetértésben. De hát akkor hol marad az erdőszentgyörgyi orgonakészítő ezermester Bodor Péter, a segesvári Andreas Bertram gyógyszerész, aki Apafi Mihály erdélyi fejedelmet is ellátta patikájának készítményeivel, a Segesváron (1892-ben) született báró Apor Vilmos mártír püspök – akit a katolikus egyház boldoggá avatott, és akinek az emléktáblájánál szintén tisztelegtünk –, hogy a felduzzasztott Drakula-kultuszról ne is beszéljünk; a Keresztúron múzeumot alapító Molnár István vagy a Székelyudvarhelyen a református ókollégiumot és a templomot építtető backamadarasi Kiss Gergely rektor úr? Sándorainknál maradva, Petőfit verseivel köszöntöttük Fehéregyháza és Héjjasfalva között, nem messze attól a helytől, ahol utoljára látták őt és nem messze halálának valószínű helyétől, az Ispán kútnál. Maradjon meg ő nekünk itt Erdély földjében akkor is, ha valakik Szibériában keresték, keresik csontjait, és a keresztúri székelyek a timafalvi temetőben visznek virágot "Petőfi legendai sírjára". Nekünk csak az az óhajunk lehet, amit az emlékműnél is elmondtunk, Sándor: "Takarjon bár a szemfödél:/ Dícső neve költő fiadnak,/ Anyám, soká, örökké él." És beálltunk a Kányádi Sándort köszöntő versmondók seregébe, de nem akárhol, hanem Nagygalambfalván, abban az utcában, ahol felnőtt és amelyről azt írta egyik korai versében: "nem is utca, csak fél utca", és valóban ma is csak fél utca, de Kányádi életműve a bizonysága, hogy "Becsületből, akit innen/ tarisznyáltak, azt egykönnyen / nem fogja az élet piszka,/ mert itt még a sár is tiszta." Éppen akkor állt el az eső, megtapasztaltuk: Kányádi Sándor utcájában és életművében még a sár is tiszta. A jó öreg, a szép szakállú Orbán Balázs faluról falura kísért székelyföldi utunkon, mindig hozzá lehetett fordulni tanácsért, eligazításért, a fényképezőgépet sűrűn kattintgató fiatalok az erdélyi fényképezés ősatyját is tisztelhetik benne, csakhogy ő húszkilós csomagban vitte a fotós felszereléseit, most pedig egy ingzsebben elfér a masina. Végrendeletének üzenete legalább annyira fontos, mint a Székelyföld leírása. Azt írja: mivel az Isten nem áldotta meg családdal, az egész magyar népet tekinti családjának és így örökösének. Örökösére hagyta vagyonát, ösztöndíjat alapított a székelykeresztúri unitárius kollégium jeles és szűkölködő diákjainak. És hogyne köszöntöttük volna Tamási Áront farkaslaki sírjánál, aki Ábelként megjárta Amerikát, és egy ottani kisebbségitől, egy négertől hallotta az élet egyik nagy igazságát, amit annyiszor idéznek manapság: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ez az otthon most itt Farkaslaka, a Nyikó mente falvai, s a dombon túl Udvarhely iskolaváros és a tágabb szülőföld. Szülőföldjét járva Tamási így fejezte be önéletrajzi regényét: "S a káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk: s a föld, amelyen élünk és meghalunk."
Tanulmányutunkon nemcsak a múltat és a jelent, hanem a jövendőnk jeleit is fürkésztük, kérdeztük, kerestük. Mint említettem, jó volt hallani, hogy az erdőszentgyörgyi Rhédey-palota a város tulajdonában kulturális központ szerepét tölti majd be. A keresdi Bethlen-kastély és birtok még nagyobb átalakulás elé néz: a Marosvásárhelyen élő örökösök a visszakapott kastélyt nagylelkű gesztussal 50 évre a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adományozták. Itt Böjte Csaba atya és munkatársai felnőttképzési központot szeretnének kialakítani az iskolarendjükben végzett fiatalok számára, Szőts Béla ügyvezető lelkesen beszélt a terveikről. Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Ház és Szórványközpont igazgatója a segesvári magyar nyelvű iskoláztatás történetét ismertette diákjainkkal, és a szórványlét mai kihívásaira figyelmeztette az eljövendő pedagógusokat, akárcsak Szávuly Ildikó, aki nevelőnő társával együtt 16, szüleik által elhagyott Maros és Hargita megyei gyermek otthonát vezeti a Szent Ferenc alapítvány iskolarendjében. Diákjainkat mélyen megérintette a gyermekek helyzete, sorsa, hiszen többségük székelyföldiként most találkozott először a szociális és etnikai, kulturális, nyelvi szórványlét jelenségeivel.
A tanulmányút részeként találkozókra is sor került az erdőszentgyörgyi, segesvári, keresztúri és udvarhelyi középiskolák végzős osztályaival; Gál József tagozatvezető ismertette főiskolánk szakmai kínálatát, Dénes Kinga III. éves diák kisfilmje még vonzóbbá tette a főiskolai életet, a kórus pedig az énektudásából adott ízelítőt.
Dr. Barabás László projektvezető
Népújság (Marosvásárhely)

Bornak jó hazája Erdély (Beszélgetés a 90 éves Csávossy György borász-íróval)
(Sz. 1925, Temesvár) költő, színműíró. Temesvári iskolai tanulmányai után a kolozsvári mezőgazdasági főiskolán végzett, mezőgazdasági középiskolákban tanított, Csombordról ment nyugdíjba, európai hírű borász. 1955-től jelennek meg versei, vígjátékai. A romániai magyar civil társadalom egyik vezető alakja, Nagyenyeden él.
– A bor vagy az irodalom volt először életedben? – Mindenképp a bor; első versem 1955-ben jelent meg. – Hát akkor kezdjük a borral. Hol találhatók Erdélyben a legjobb borok, és mi ennek a titka? – A legjobb borszőlők Erdélyi-Hegyalján, Arad Hegyalján és a Küküllő mente borvidékén teremnek. Ebben az éghajlat, a fekvés és a talaj összetétele játssza a legfőbb szerepet. – Már Vergilius, a nagy ókori költő megírta, hogy Bacchus szereti a dombokat. Ha Bacchus Erdélyben élt volna, a legjobb borok hazájának kiáltotta volna ki a Kárpát-medence ezen tájait? – Bacchus valóban kedvelte a dombokat, az erdélyi borvidékek koronagyémántja Csombord, ahol minden karó egy napóra pálcájának felel meg, a nyár nem égeti el a zamatokat, az Érchegység koronája védi a vidéket, a Maros párája kedvezően hat a szőlőre, a hosszú ősz pedig mézesre érleli a bogyókat. – Igaz, hogy a jó bor nemcsak jókedvűbbé teszi az embert, de a szívünket is megnyitja? Egy szép nőt még szebbnek látunk, a bensőnkben lakozó szürke lélek pedig átlényegül… – A jó bor derűlátóvá teszi az embert, gyógyítja a keserű csalódások sebeit, szeretetet és megbocsátást csepegtet szívedbe, a legjobb múzsa, mert ihletet ad és csodás igék kimondásának a képességével ajándékoz meg.
– És az is igaz, hogy titokcsaló? – A bor beszédessé teszi az embert, és így titkokat is kimondat a borozóval. – Mennyi az a bormennyiség, amit naponta el lehet fogyasztani? – Hét deci. Persze nem egyszerre! – Melyek a legrégebbi szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink? – Azok igen gazdagok. A római birodalom kultúrtörténetével foglalkozó szakírók Probus császárt (270–282) említik előszeretettel. Ibn Roszteh arab író a X. században leszögezi, hogy a magyarok már az őshazában is foglalkoztak szőlőműveléssel. A honfoglalás után az arad-hegyaljai szőlők terméséből V. István alatt már az egri és csanádi püspökök szedik a tizedeket, melynek kitűnő voltáról 1175-ből és 1196-ból eredő oklevelek tanúskodnak. A Küküllő menti borvidék Bethlen Miklós önéletrajzában is szerepel. 1377–1439-ből való a közel százéves per anyaga Kolozsvár város és a kolozsmonostori bencés apátság között. Apafi Mihálynak már „Egy új főzésről való könyv” szerint készítették a fejedelmi lakomát, amelynek ételeit gyakran borban főzték meg. Apafiné Bornemissza Anna fejedelemasszony szakácskönyvének függelékeként az alighanem első kéziratos magyar borászati munkára bukkanunk, melynek Kultsármesterség a címe (1680). Fontos még megemlítenünk Pápai Páriz Ferenc szótárát (1690), melyben 109 szó ismertet szőlészeti és borászati fogalmakat. – Melyek Erdély legjobb szőlőfajtái, amelyek híressé tették borkultúránkat? – Leghíresebb szőlőfajtáink a szürkebarát, fehér leányka, olasz rizling, rajnai rizling, piros tramini, fűszeres tramini, királyleányka, kövér, furmint, sauvignon és Arad-Hegyalján a kadarka, melyből egykor aszút is készítettek. – Te milyen fajtát kísérleteztél ki? – Több elitet és három közkedvelt fajtát állítottam elő ivaros keresztezés útján. Ezek a rozé bornak való alkony (amurg), a Közép-Erdély legjobb vörösborának bizonyult herkules, és az aromás fehérborfajta, a bodzavirág illatú nauszikaa. – Erdélyben van só útja, borvíz útja, tovább nem sorolom, hol van a bor útja? – A bor útja létezik, mi létesítettük Erdélyben. Ez valóban egy vendégfogadó hálózat, mely a borturizmust szolgálja. Hogy hol található? A legtöbb a régi via magna mentén, de nem csak ott. – Gyakran neveznek borköltőnek, kitől, mikor és miért kaptad ezt a megtisztelő címet? – Valószínűleg a közölt borverseimért kaptam, és az irodalmi szöveggel tartott borbemutatókért. – Visszaemlékezéseidet Cseke Péterrel és Fülöp Istvánnal közösen szerkesztett kötetben írtad meg, Volt egyszer egy iskola cím alatt. Miről szól a kötet? – Ez a csombordi Kertészeti iskola története. 53-ban létesült. A tanintézetet Mezei Sándor igazgató és az általa szervezett aranycsapatnak nevezett tanári kar fémjelezte. Új szakkönyvet írni már nem számítok, amit szükségesnek tartottam, megírtam. – Térjünk át irodalmi munkásságodra. Verssel vagy prózával kezdted? – Verssel. Sokat olvastam Áprilytól, az enyedi tájról, később össze is barátkoztunk. Jó barátságban voltam Jékely Zolival, a fiával. Ő Szent György napján született, s az ő tiszteletére írtam egy négysoros verset: „Ki Szent György napján született / Sárkányölőnek álmodta magát / A költő mindent tud már / Elviselte a glóriára kötött zabolát.” Elküldtem Létay Lajosnak, aki közölte az Utunkban. Felhívattak az Utunkhoz, ahol Kiss Jenő fogadott, ő volt a versszerkesztő. Vittem néhány verset magammal. „Fiatalember, magának meg kell tanulnia a poétikát. Nem mindegy, hogy a jambust a trocheussal keveri.” Később írtam időmértékes klasszikus verseket is. – A vers után jött a színműírás. Mi adta az ötletet?
– Volt Magyarbecében – itt van Magyarlapád mellett – egy tanító, akit kirúgtak a színiakadémiáról, mert állítólag bement a lányok hálójába, Komzsik Istvánnak hívták. Többször eljött Csombordra, beszélgettünk, s egyszer azt mondta: – Te Gyuri, gyere írjunk ketten egy színdarabot. Akkor írtam le, hogy milyen tolvajlások mennek végbe a kollektív gazdaságokban. Ez volt A fül. Ő is tett hozzá, én is, s beküldtem a Szatmári Északi Színházhoz, Kovács Ferenc dramaturghoz. Nem lett semmi belőle. Újraírtam, s beadtam Hunyadi Andrásnak Marosvásárhelyre. Ők elfogadták, de a bemutatót Székelyudvarhelyre tervezték, ez ’67-ben volt, mert féltek a bukástól. Hatalmas sikere volt, több mint 150 előadást ért meg.
– És ezután?
– Később írtam az Édes méreg című darabot, amely a bor felfedezéséről szól, egy perzsa legenda alapján. Ez tulajdonképpen a Ceauşescu-korszak parodizálása volt, de a cenzorok, a hivatal nem vette észre, átengedték. 1970-ben, amikor lementem a bemutatóra Sepsiszentgyörgyre – akkor Dukász Anna volt az igazgató – kit látok az első sorban? Egy szekusezredest öltönyben. Szünetben felszaladok a színfalak mögé, s mondom: mi lesz itt, fiúk, né, ki van itt! „Nyugodj meg, Gyuri bátyám – csitítottak –, ez csak egy színházbolond, aki nem tud otthon ülni.”
– Tudom, hogy szíved melegével őrzöd a Csombordi Pincekönyvet, ez volt az ide látogató írók, művészek vendégkönyve. Kérlek, olvass fel néhány bejegyzést a megsárgult lapokról. – Székely János ezt írta a könyvbe: „Hasas hordók, bordó borok. / Egyik fanyar, másik édes. / Biz itt elélnék vidáman / Én is, nemcsak Diogenes.” Bajor Andor bejegyzése: „Óh, ha élhetnék Csombordon, / Itt ülnék én a Nagy Hordón, / S szegény boldogtalan elmém / Jó borokkal kiművelném.” Alája Fodor Sándor, aki szintén jelen volt, odabiggyesztette: „Tudja fene, én is.” Létay Lajos itt is remekelt: „Csombordon, hol annyi bor van, /Farkassal, Bajorral voltam, / Kányádival, Fodor úrral. / Biza tele lettünk borral.”
– Díjak, elismerések, kitüntetések...
– Megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, díjazott a Magyar Borakadémia, továbbá a Magyar Kulturális Szövetség. Több helységnek vagyok díszpolgára.
– Elnyerted a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytollát. Teher ez vagy inkább igényesség-kényszer? – Az anyanyelv a legnagyobb kincsünk, nemzeti létünk megőrzője, utolsó menedékünk kisebbségi sorsunkban. Őrizzük meg tisztaságát! Ez főparancs!
– Mivel ajándékozod meg magad és családod 90. születésnapodon? – Megízlelek néhány jó bort családom körében, van már három dédunokám, szerencsére nem vagyok egyedül, 88 éves feleségem, múzsám és irodalomkritikusom is mellettem van...
Amikor felkerestem nagyenyedi lakásán az ünnepeltet, hogy kismagnós beszélgetést rögzítsek, egy 2004-es évjáratú nauszikaa borospalcakból töltött, koccintottunk, s megkért, hogy többé sohase magázzam. Megígértem!
Isten éltessen, Gyurka Bátyám!
Székely Ferenc
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szeretet és megbocsátás
Születésnapi beszélgetés a 90 éves Csávossy György borász-íróval
– Mi volt hamarabb az életedben: a borászat, a bor vagy az irodalom?
– Mindenképp a bor; első versem 1955-ben jelent meg az Utunkban.
– Akkor kezdjük a borral. Hol találhatók Erdélyben a legjobb borok, és mi ennek a titka?
– Erdélyben a legjobb borok Erdélyi-Hegyalján, Arad-Hegyalján és a Küküllőmente borvidékén teremnek. Ebben az éghajlat, a fekvés és a talaj összetétele játssza a legfőbb szerepet.
– Már Vergilius, a nagy ókori költő megírta, hogy Bacchus szereti a dombokat. Ha Bacchus Erdélyben élt volna, a legjobb borok hazájának kiáltotta volna ki a Kárpát-medence ezen tájait?
– Bacchus valóban kedvelte a dombokat, az erdélyi borvidékek koronagyémántja Csombord, ahol minden karó egy napóra pálcájának felel meg, a nyár nem égeti el a zamatokat, az Érchegység koronája védi a vidéket, a Maros párái kedvezően hatnak a szőlőre, a hosszú ősz pedig mézesre érleli a bogyókat.
– Igaz, hogy a jó bor nemcsak jókedvűbbé teszi az embert, de a szívünket is megnyitja: egy szép nőt még szebbnek látunk, a bensőnkben lakozó szürke lélek pedig átlényegül...
– A jó bor derűlátóvá teszi az embert, gyógyítja a keserű csalódások sebeit, szeretetet és megbocsátást csepegtet szívedbe, a legjobb múzsa, mert ihletet ad, és csodás igék kimondásának a képességével ajándékoz meg.
– Mennyi az a bormennyiség, amit naponta el lehet fogyasztani?
– Hét deci. Persze nem egyszerre!
– Melyek a legrégebbi szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink?
– A legrégibb szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink igen gazdagok. A Római Birodalom kultúrtörténetével foglalkozó szakírók Probus császárt (270-282) említik előszeretettel. Ibn Roszteh arab író a X. században leszögezi, hogy a magyarok már az őshazában is foglalkoztak szőlőműveléssel. A honfoglalás után az arad-hegyaljai szőlők terméséből, melynek kitűnő voltáról 1175-ből és 1196- ból eredő oklevelek tanúskodnak, V. István alatt már az egri és csanádi püspökök szedik a tizedeket. A küküllőmenti borvidék Bethlen Miklós önéletrajzában is szerepel. 1377-1439-ből való a közel százéves per anyaga Kolozsvár város és a kolozsmonostori bencés apátság között. Apafi Mihálynak már "Egy új főzésről való könyv" szerint készítették a fejedelmi lakomát, amelynek ételeit gyakran borban főzték meg. Apafiné Bornemissza Anna fejedelemasszony szakácskönyvének függelékeként az alighanem első kéziratos magyar borászati munkára bukkanunk, melynek Kultsármesterség a címe (1680). Fontos még megemlítenünk Pápai Páriz Ferenc szótárát (1690), melyben 109 szó ismertet szőlészeti és borászati fogalmakat.
– Melyek Erdély legjobb szőlőfajtái, amelyek híressé tették borkultúránkat?
– Erdély leghíresebb szőlőfajtái a szürkebarát, fehérleányka, olasz rizling, rajnai rizling, piros tramini, fűszeres tramini, királyleányka, kövér, furmint, sauvignon, és Arad-Hegyalján a kadarka, melyből egykor aszút is készítettek.
– Te milyen fajtát kísérleteztél ki?
– Több elitet és három közkedvelt fajtát állítottam elő ivaros keresztezés útján. Ezek a rozé bornak való alkony (amurg), a Közép-Erdély legjobb vörösborának bizonyult Herkules és az aromás fehérborfajta, a bodzavirág- illatú Nauszikaa.
– Erdélyben van só útja, borvíz útja, tovább nem sorolom – hol van a bor útja?
– A bor útja létezik, mi létesítettük Erdélyben. A bor útja valójában egy vendégfogadó-hálózat, mely a borturizmust szolgálja. Hogy hol található? A legtöbb a régi via magna mentén van, de nem csak ott.
– Gyakran neveznek borköltőnek: kitől, mikor és miért kaptad ezt a megtisztelő címet?
– A borköltő címet valószínűleg a közölt borverseimért kaptam és az irodalmi szöveggel tartott borbemutatókért.
– Visszaemlékezéseidet Cseke Péterrel és Fülöp Istvánnal közösen szerkesztett kötetben írtad meg, Volt egyszer egy iskola címmel. Miről szól a könyv?
– Ez a csombordi kertészeti iskola története. '53-ban létesült. A tanintézetet Mezei Sándor igazgató és az általa szervezett, aranycsapatnak nevezett tanári kar fémjelezte.
– Térjünk át irodalmi munkásságodra. Verssel vagy prózával kezdted?
– Verssel. Sokat olvastam Áprilytól, az enyedi tájról, később össze is barátkoztunk. Jó barátságban voltam Jékely Zsolival, a fiával. Ő Szent György napján született, s az ő tiszteletére egyik nap írtam egy négysoros verset: "Ki Szent György napján született/ Sárkányölőnek álmodta magát/ A költő mindent tud már/ Elviselte a glóriára kötött zabolát". Elküldtem Létay Lajosnak, aki közölte az Utunkban. Felhívattak az Utunkhoz, ahol Kiss Jenő fogadott, ő volt a versszerkesztő. Vittem néhány verset magammal. "Fiatalember, magának meg kell tanulnia a poétikát. Nem mindegy, hogy a jambust a trocheussal keveri." Később írtam időmértékes klasszikus verseket is.
– A vers után jött a színműírás. Mi adta az ötletet?
– Volt Magyarbecében – itt van Magyarlapád mellett – egy tanító, akit kirúgtak a színiakadémiáról, mert állítólag bement a lányok hálójába. Komzsik Istvánnak hívták. Többször eljött Csombordra, beszélgettünk, s egyszer azt mondta: – Te Gyuri, gyere írjunk ketten egy színdarabot. Akkor írtam le, hogy milyen tolvajlások mennek végbe a kollektív gazdaságokban. Ez volt A fül. Ő is tett hozzá, én is, s beküldtem a Szatmári Északi Színházhoz, Kovács Ferenc dramaturghoz. Nem lett semmi belőle. Újraírtam, s beadtam Hunyadi Andrásnak Marosvásárhelyre. Ők elfogadták, de a bemutatót Székelyudvarhelyre tervezték (ez '67-ben volt), mert féltek a bukástól. Hatalmas sikere volt, több mint 150 előadást ért meg. Később írtam az Édes méreg című darabot, amely a bor felfedezéséről szól, egy perzsa legenda alapján. Ez tulajdonképpen a Ceausescu-korszak parodizálása volt, de a cenzorok, a hivatal nem vette észre, átengedték. 1970-ben, amikor lementem a bemutatóra Sepsiszentgyörgyre – akkor Dukász Anna volt az igazgató –, az első sorban egy szekusezredest láttam öltönyben. Szünetben felszaladok a színfalak mögé, s mondom: mi lesz itt, fiúk, né ki van itt! "Nyugodj meg, Gyuri bátyám – csitítottak –, ez csak egy színházbolond, aki nem tud otthon ülni."
– Tudom, hogy szíved melegével őrzöd a Csombordi pincekönyvet, ez volt az ide látogató írók, művészek vendégkönyve. Kérlek, olvass fel néhány bejegyzést a megsárgult lapokról.
– Székely János ezt írta a könyvbe: "Hasas hordók, bordó borok./ Egyik fanyar, másik édes./ Biz itt elélnék vidáman/ Én is nemcsak Diogenes". Bajor Andor bejegyzése: "Óh, ha élhetnék Csombordon,/ Itt ülnék én a Nagy Hordón,/ S szegény boldogtalan elmém/ Jó borokkal kiművelném". Alája Fodor Sándor, aki szintén jelen volt, odabiggyesztette: "Tudja fene, én is". Létay Lajos itt is remekelt: "Csombordon, hol annyi bor van,/Farkassal, Bajorral voltam,/ Kányádival, Fodorúrral./ Biza tele lettünk burral".
– Díjak, elismerések, kitüntetések?
– Megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, díjazott a Magyar Borakadémia, továbbá a Magyar Kulturális Szövetség. Több helységnek vagyok a díszpolgára.
– Elnyerted a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytollát. Teher ez vagy inkább igényességkényszer?
– Az anyanyelv a legnagyobb kincsünk, nemzeti létünk megőrzője, utolsó menedékünk kisebbségi sorsunkban. Őrizzük meg tisztaságát! Ez főparancs!
– Június 20-án leszel 90 éves. Mivel ajándékozod meg magad és családod?
– Születésnapomon megízlelek néhány jó bort a családom körében. Van már három dédunokám, szerencsére nem vagyok egyedül, 88 éves feleségem, múzsám és irodalomkritikusom is mellettem van...
Amikor felkerestem nagyenyedi lakásán az ünnepeltet, hogy kismagnós beszélgetést rögzítsek, egy 2004-es évjáratú Nauszikaa borospalackból töltött, koccintottunk, s megkért, hogy többé sohase magázzam. Megígértem.
Isten éltessen, Gyurka bátyám!
Székely Ferenc
Szabadság (Kolozsvár),

Nagy Ödön, a szórványlelkész és a néprajzkutató
Néprajzban, szociográfiában, irodalomban és politikában is jártas fiatal lelkészként már a kezdetektől a legnehezebbet választotta. Népes parókiák helyett mezőségi szórványtelepüléseket, ahol odaadással erősítette híveit, s lelkészi szolgálata mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, korszerű gazdálkodási ismereteket terjesztett. Mindent tudott a szórványvilágról, és azt is, hogy mit kellene, mit lehetne tenni az asszimiláció, a mezőségi református magyarság beolvadása ellen. Mély hite, lelkesedése, kitartása, helytállása fénylik fel abban a szép kivitelezésű könyvben is – Nagy Ödön – szórványlelkész és néprajzkutató –, amellyel családja állít emléket a keresztyén hivatást közel fél évszázadon át gyakorolt lelkipásztornak. A dr. Keszeg Vilmos egyetemi tanár szerkesztésében, az Exit Kiadó és az Erdélyi Református Egyházkerület gondozásában megjelent kötetet a mezőfelei református templomban – a szerző 1958-67 közötti szolgálatának színhelyén – június 28-án, a felei napok keretében mutatták be.
Nagy Ödön, aki 101 éve született és húsz éve kísérték ki a mezőfelei temetőbe, nagyon büszke lett volna, ha unokáját, Ballai Zoltán református lelkészt, a kolozsvári Apafi Mihály Református Kollégium igazgatóját, az Erdélyi Református Egyházkerület gazdasági tanácsosát szószéki szolgálat közben látta volna. "Nem igazságtalan az Isten, bár hétköznapi emberként gyakran döngetjük a mennyek kapuját ezzel a gondolattal, ha el vagyunk keseredve" – hangzott el a prédikációban, amely azzal a gondolattal zárult, hogy hit, türelem és szeretet által mindenki elnyeri azt, ami neki jár. Csupán azzal a gondolattal egészíthetnénk ki a hallottakat, hogy a Mezőség leghűségesebb szórványlelkésze még életében megérdemelte volna, hogy a munkásságát átfogó kötet megjelenjen. De szép, tanulságos most is a könyv, és példaértékű, ahogy lánya, Ballai Ágnes biztatására összefogott a család. A rengeteg kéziratos anyagból szerettek volna minél többet a könyv borítója közé zsúfolni, s a szerkesztő Keszeg Vilmos professzor győzte meg őket arról, hogy a kötet az életmű kereszetmetszete kell legyen – osztotta meg gondolatait az Idea és a Glória Nyomdát vezető Nagy Péter, a másik unoka, aki köszönetet mondott testvérének, Szenkovics Enikőnek a korrektúráért.
A szerző életét a szerkesztő Keszeg Vilmos ismertette. Bár a Beszterce megyei Sajóudvarhelyen született egy marosszéki gazdatiszt és egy bécsi származású nevelőnő házasságából, Nagy Ödön életét a Mezőpanitban töltött gyermekkor, majd a marosvásárhelyi Református Kollégiumban kapott útravaló és a város szellemisége határozta meg. Az érettségi vizsgát követően a német "vándormadarak" mozgalom hatására gyalogosan járta be Erdélyt. Kedvenc tanára, Molter Károly biztatására kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetem magyar irodalom fő-, latin, szociográfia mellékszakán. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulás hatására érlelődött meg benne a falu, a népélet iránti érdeklődés, vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület összejövetelein mélyült el, s ennek hatására iratkozott át a református teológiai kar II. évfolyamára. Teológushallgatóként szórványtitkári minőségben vezette a Földes Károly röpirata nyomán kibontakozó szórványmissziót, s a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, a teológushallgatók kiszállásait, munkatáborát, szociográfiai táborát szervezte. Miközben "lázasan, szorgalmasan" készült a pályára, gondolatait, véleményét újságcikkekben, tanulmányokban fejtette ki az Ifjú Erdély, a Hitel és a Havi Szemle hasábjain.
1939-ben fél évig segédlelkész volt Kolozsváron, majd a vállalt szórványlelkészi hivatást a kissármási leányegyházban kezdte, ahol nagy erőfeszítéssel próbálta visszatéríteni a gyülekezetbe az anyanyelvüket és vallásukat elhagyó híveket. A bécsi döntés nyomán Nagyölyvesen szolgált, majd a pusztuló szórványokért szót emelő Földes Károly szolgálati helyén, Mezőújlakon, ahonnan 1940-ben Mezőkölbölkútra került. Kiss Irén tanítónővel kötött házasságából három gyermeke született. Köbölkútról kénytelen volt Mezőméhesre távozni. 1945-ben gyülekezete visszahívta, visszavitték Köbölkútra, ahol templomot, parókiát javíttatott, falumúzeumot rendezett be, s megalakította a Magyar Nép Szövetséget. 1946-ban Hariba költözött, s az egyházi földek védelmezése miatt börtönbe került. További állomáshelyei: Istvánháza, Mezőfele, ahol második házasságából lánya született, Szolokma és Havad. 1981-ben, 42 évi szolgálat után vonult nyugdíjba, s még három éven át szolgált a kissármási gyülekezetben, s idős paptársaival együtt szórványmissziót végzett.
A marosvásárhelyi Református Kollégium önképzőkörében Molter Károly biztatására kezdett el népdalokat gyűjteni Mezőpanitban. Néprajzi ismereteit és gyűjtésmódszertanát a budapesti Néprajzi Intézetben alapozta meg. Nagy szerepe volt abban, hogy húga, Nagy Olga is elismert folklórkutatóvá vált. A 70-es években ő biztatta a gyűjtésre, s közös munkájuk eredménye a Havadról szóló társa-dalomnéprajzi vizsgálat. A lapokban, kötetekben szétszórva megőrzött néprajzi tanulmányai alkotják a kötet első fejezetét: temetési szokások, a mezőfelei adventista gyülekezet, a mezőpaniti juhtenyésztés, a hagyományos táplálkozás és változásai, a hagyományos szőlőtermesztés és borászat Mezőfelében, új háziipar, a seprűkötés ugyanott.
A második fejezetben a 30-as évek szórványhelyzetéről, az asszimilációról írt tanulmányai olvashatók, tele ma is rendkívül aktuális megállapításokkal. E két fejezetet a politikusi, lelkészi, pedagógusi, újságírói pályára készülőknek, e mesterségek mai művelőinek is kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Nagy Ödön kíméletlen éleslátással, szociográfusi pontossággal összegyűjtött adatok és a helyszínen tapasztaltak alapján elemzi, tárja fel a helyzetet, s keserűen nyugtázza, hogy a négy év alatt kifulladó szórványmozgalom a nagy szavak, patetikus szólamok időszaka volt csupán. A szórványkérdés jelentőségéről szóló indoklásából idézem: "...mert igazi erőpróbánk az, hogy ezt a nemzeti szégyent, a beolvadás folyamatát sikerül-e megállítanunk vagy legalábbis a természetesre csökkentenünk".
Ugyancsak ebben a fejezetben kapott helyet a "szórványkáté", amit a nyelvileg, történelmi és vallástörténeti szempontból hátrányos helyzetben levő református gyermekek oktatására állítottak össze Nagy József teológiai tanárral együtt.
A harmadik fejezet gazdag (a család ötszázat őriz) prédikációhagyatékából tartalmaz néhányat. A református gyülekezetnek újjá kell születnie című prédikációja a rendszerváltás utáni helyzetünkről készült könyörtelen társadalomrajz.
A következő fejezetben gyermekkori, mezőpaniti visszaemlékezéseit olvashatjuk, valamint teológushallgatóként 1934-37 között vezetett naplóját, továbbá az 1935 augusztus–szeptemberében a nagycégi szórványmisszió idején írt munkanaplóját. Ebben fogalmazza meg, hogy az egyház úgy oldhatná meg a szórványkérdést, ha minden erős anyaegyházközséghez beosztana egy szórványgyülekezetet, hogy a nagyobb a kicsit minden szempontból támogassa.
Érdekes színfoltot jelent levelezése, néhány általa írt, de különösen a neki címzett levelek, amelyek a szakmai kérdések mellett magánéletének egy-egy részletét is felvillantják.
A kötetet két lelkésztársának, Ötvös Józsefnek és Zöld Györgynek a "tisztelgő visszaemlékezése" és gazdag képanyag zárja.
Ennek a rendkívül érdekes és tanulságos dokumentumkötetnek ott van a helye minden lelkész és a szórvánnyal foglalkozó szakember könyvtárában, a mezőpanitiak és a mezőfeleiek érdekes adatokkal gazdagodhatnak lapjairól.
Befejezésül a szerkesztő, Keszeg professzor szavait idézem, aki azt reméli, hogy a kötet életre kelti, megerősíti annak a Nagy Ödönnek az emlékét, akik közel fél évszázadon keresztül "...híveinek a Biblia és a zsoltárok erősítő szavait közvetítette, aki a 20. század történéseire elkötelezetten válaszolt, aki aktív jelenlétével tudatosan alakította a romániai magyar és a gyülekezeti életet".
A kötetet a bemutatót követően sokan megvásárolták, majd a néhai lelkész népes családja és a jelen levő lelkészek megkoszorúzták Nagy Ödön sírját a mezőfelei temetőben.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Tovább csökken a tanügyi állások száma Maros megyében
A tanügyben dolgozók (pedagógusok és kisegítő személyzet egyaránt) minden évben ki vannak téve a létszámcsökkenés okozta stressznek. Maros megyében a 2015–2016-os tanévre összesen 8616 állást hagytak jóvá, ez a szám tavaly 8695 volt. Az idei leépítés alapvetően nem nevezhető drámainak, de a szakemberek szerint a létszámcsökkentés az évek során összeadódik, és éreztetni fogja hatását.
A tanfelügyelőség vezetői azt állítják: megtesznek minden tőlük telhetőt, de úgy tűnik, szélmalomharcot vívnak. A végeredmény: osztályokat kell megszüntetni vagy összevonni, miközben a pedagógusok egyre terheltebbek lesznek.
Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes elmondta: az állások számát a gyerekek létszámának függvényében állapítják meg, és ahhoz, hogy a tanügyben dolgozók megkaphassák teljes fizetésüket, ehhez a megadott kerethez kell igazodniuk. A tanügyminisztérium a 2015–2016-os tanévben a megyének 8616 állást hagyott jóvá, tavaly ennél 79-cel többet, a 2013–2014-es tanévben pedig 442 állással volt több, mint az idén szeptemberben kezdődő tanévben.
„Csökkent a gyereklétszám és csökkent a jóváhagyott állások száma is” – mutatott rá Illés Ildikó. Hozzátette: mindenkit próbálnak megmenteni, próbálnak áthelyezni. Viszont pontos képet csak szeptember elején alkothatnak, mert még lesznek versenyvizsgák, a meghatározatlan időre szóló állások elosztása is most zajlik, osztályokat vonnak össze, és majd utána leltároznak, viszont az tény: mindenképpen bele kell férniük a megadott keretbe.
A főtanfelügyelő-helyettes elmondta: azt próbálják kisakkozni, hogy senkit ne kelljen elbocsátani, különösen odafigyelve azokra a pedagógusokra, akik meghatározatlan időre szóló állást töltenek be („titulárisok”), közben pedig a helyettesítő tanári posztokat próbálják csökkenteni.
Horváth Gabriella, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Maros megyei elnöke kifejtette: a színvonalas, minőségi oktatáshoz pénz szükségeltetik, és a hiány kezelésére nem a tantestület és a kisegítő személyzet csökkentése a megoldás. „Azt mondom, ez a 79 megszüntetett állás az egész megyére nézve nem egy óriási szám, ha viszont arra gondolunk, hogy minden évben van egy ilyen csökkentés, akkor az néhány éven belül jelentőssé nő, és sok helyen megérzik majd a tanintézetekben” – fogalmazott a szakmai tantestület megyei vezetője. Kérdésünkre, hogy az intézkedés a magyar vagy a román nyelven folyó oktatást befolyásolja-e leginkább, elmondta, nem nemzetiségfüggő dologról van szó, mert ott szűnnek meg állások, ahol csökken a gyereklétszám.
A nagyernyei Apafi Mihály Általános Iskola igazgatója, Hajdó Piroska elmondta: a létszámcsökkentés őket is érinti. A községközpontban tavaly két előkészítő osztály indult, harminc tanulóval, viszont az idén ezeket összevonták, és csak egy első osztály indul. Az Ernyéhez tartozó Székelykálban is elkeserítő a helyzet: a 2014–2015-ös tanévben két párhuzamos osztály működött, 24 tanulóval. Szeptembertől azonban már csak húsz gyerek marad, és egy pedagógus fogja oktatni az előkészítősöket és elemistákat. Ernyében nem kell tanerőt elbocsátani, mert egy tanító nyugdíjba megy, viszont az ősszel induló harmadik osztályban a jelek szerint több mint harminc gyerek lesz, és az igazgató azt reméli, hogy ősszel kapnak még egy tanítót. A székelykáli összevonás sem érinti egyelőre egyik pedagógust sem, mert egyikük óvodában szeretne továbbtanítani. „Nagyon stresszelő ez a helyzet, sosem lehet tudni, hogy ki marad állás nélkül” – foglalta össze az évek óta tartó helyzetet az igazgató.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Elbúcsúzott Krizbai Imre
Több százan köszöntötték a nyugdíjba vonuló lelkészt
Több százan búcsúztak augusztus 23-án Krizbai Imre baróti református lelkipásztortól azon az ünnepségen, amelyet nyugdíjba vonulásának tiszteletére szerveztek a baróti református templomban. A zsúfolásig megtelt templom és a rengeteg virágcsokor, melyeket idősek és fiatalok egyaránt szorongattak, arra engedett következtetni, hogy hosszasra nyúlik a program. Nem is történt másként, hiszen nem kevesebb mint négy és fél órát tartottak az ünnepi beszédek, köszöntők és énekek.
44 év szolgálat után – ebből 25 év Baróton – rengeteg ember a szívébe zárta a tiszteletest, szoros kapcsolatok, barátságok alakultak ki, amit egy-egy érzékenyebb búcsúbeszéd is igazolt. Barót a negyedik, egyben utolsó megállója volt Krizbai tiszteletes szolgálati helyeinek.
A templomépítő
Hagyományos istentisztelettel vette kezdetét a búcsúztató, amelyet a házigazda Krizbai Imre lelkipásztor nyitott meg a zsoltáros könyv 154-es énekével, majd hitünkről szóló bizonyságtételünk és az énekeskönyvünk 451-es éneke után a kibúcsúzására választott igét olvasta fel: „Mert tiéd az ország/ És a hatalom/ És a dicsőség/ Mind örökké. Ámen!” (Máté 6:9-13). A lelkész az idézett ige köré építette fel mondandóját. Prédikálásában kitért édesapjára, akivel pályája kezdetén együtt készült a teológiára, és elmondta, hogy neki köszönheti világnézetét, műveltségét, a zene és a könyvek iránti szeretetét. Lelkészi pályafutása kezdetén sok nehézségbe ütközött, és néha elbizonytalanodott, hogy vajon, tényleg helyesen döntött-e, de most, szolgálata végén, mint mondta, úgy érzi, ennél jobb döntést nem hozhatott volna.
Hálát adott Istennek azért, hogy földi országának építésében segíthetett, majd megköszönte a presbitériumnak, hogy 25 éve egyhangúlag hívták meg Barótra szolgálni, hogy mindvégig kiálltak mellette, és közösen az egyház építését szolgálták. A gyülekezet 300 éves történetében neki adatott meg az a feladat is, hogy templomot építsen, amelyet 2006-ban szenteltek fel. Imájába foglalta a külföldön dolgozókat, tanárokat, tanítókat, szülőket, a város, Székelyföld és az egész ország lakóit. Prédikációja végén bejelentette, hogy az istentisztelet végén összegyűlt perselypénz egy részét az abrudbányai egyházközségnek ajánlja fel, az 1672-ben Apafi Mihály által megvásárolt területen felépült templom helyreállítását segítve.
A továbbiakban a baróti nőszövetség és a Zathureczky Gyula Kórus búcsúműsorával folytatódott az ünnepség. A felszólalók megköszönték Krizbai tiszteletesnek és feleségének, Krizbai Irénke tiszteletes asszonynak mindazt, amit a kórusért tettek, a búcsúzó lelkész azonban hangsúlyozta: a továbbiakban is számíthatnak segítségükre és szolgálatára.
Elfogadni Isten üzenetét
Berszán István esperes beszédében kiemelte, hogy a legfontosabb feladata egy lelkésznek nem más, mint Isten üzenetének elfogadása és továbbítása. Krizbai tiszteletes ezt a feladatot rendíthetetlenül végezte, egészségét nem kímélve szolgálta Istent. Útravalóul a következőket mondta Erdővidék esperese: „A lelkészi hivatalt el kell ugyan hagyni, de a lelkipásztori szolgálatot egy lelkész élete végéig kell folytatnia.”
Kálnoky Ferenc gondnok a maga és a presbitérium nevében köszönte meg a 25 évnyi szolgálatot, azt, hogy ez idő alatt megépülhetett a templom, a parókia, más épületek is a templomudvaron, végül békességben és egészségben töltendő hosszú nyugdíjas éveket kívánt a búcsúzó lelkésznek.
Hannes Peier, a svájci Thusis gyülekezetének gondnoka beszédében felidézte a Krizbai tiszteletessel 2009 óta tartó barátságuk emlékeit. Úgy vélte, megtiszteltetés küldöttségük számára Baróton lenni ezen a napon, és reményét fejezte ki, hogy barátságuk a lelkészi hivatása befejeztével is megmarad. Megköszönte, hogy általa megismerhettek egy új régiót, Erdélyt, annak történelmével és lakóival együtt.
„Most életedben új fejezet kezdődik, de biztos vagyok, hogy nyugdíjasként sem fogsz unatkozni, hiszen sok feladat vár még rád. Ezekhez az évekhez kívánok szívből sok erőt, egészséget és minden jót” – zárta beszédét.
Bíró Béla, az Erdővidéki Egyházmegye főgondnoka elmondta, Krizbai Imre lelkipásztornak köszönheti istentisztelő, istenszerető emberi voltát. Megköszönte azt is, hogy általa válhatott főgondnokká, majd Csiha Kálmán egykori püspök Isten háza című versével búcsúzott a tiszteletestől.
Soós Tünde baróti fiatalként köszönte meg a vallásórákon és a konfirmációra való felkészüléskor kapott lelki támogatást, majd Kárpáti Tibor Gyöngyöt az embernek című versét szavalta el.
Meglepetések, szeretetvendégség
A következőkben a tiszteletes azon álma is valóra vált, hogy búcsúistentiszteletén megkeresztelhessen még egy gyermeket. A békéscsabai Papp András és Galló Ágnes kislánya az Ágnes nevet kapta.
Ezután Lázár-Kiss Barna, Barót város polgármestere méltatta a búcsúzó lelkipásztort: egyenes embernek nevezte Krizbai Imrét, aki mint fogalmazott, nem tartott sem jobbra, sem balra, hanem tette a dolgát a gyülekezetért. Kiemelkedő munkájáért Barót város önkormányzata 2014-ben díszpolgárrá is avatta.
Meglepetésekkel is készültek az ünneplők. Máthé Gyopár Bíborka, a Krizbai házaspár unokája dallal köszöntötte nagyszüleit, Pálinkásné Balázs Tünde, Dabas város alpolgármestere pedig egy, a dabasiak által készített hímzett fali díszt adott ajándékba. A 25 évvel ezelőtt alakult bibliakör tagjai fényképekből összeállított rövidfilmmel emlékeztek, majd Bartha Levente előadóművész a lelkészről szóló jellemzéssel folytatta a meglepetés-felszólalók sorát. Krizbai tiszteletes egykori, fehéregyházi „szárnysegédje” tisztességes, jó magyar embernek nevezte a búcsúzó lelkészt, olyannak, aki kiáll az igazáért, és akinek nemzetépítő munkásságát öt földrészen ismerik és tisztelik. Nem hagyta említés nélkül a baróti református templom előtt lobogó székely zászló kitűzését sem, ami, úgy vélte, ugyancsak a lelkész és bajtársai érdeme, majd köszöntőjét így zárta: „Jelentem, a Hargitáról az egész Kárpát-medence tisztán látszik!” A magyarországi Bicskéről Krizbai tiszteletes barátja, Mohai Elek is felszólalt, aki arra kérte őt, hogy lelke mélyén soha ne menjen nyugdíjba.
Az ünnepséget a Kájoni Consort régizene együttes műsora zárta, majd hosszú sorok kígyóztak a búcsúzó lelkész felé virággal, kézfogással köszöntve őt, és kívánva számára hosszú, boldog nyugdíjas éveket. A templomból való kivonuláskor az Ilyés-fiúk az ünnepelt legkedvesebb dalait játszották, a napot az altemplomban és az udvaron tartott szeretetvendégség zárta.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az erdélyi románok elnyomása
Igyekszünk rövid betekintést nyújtani az erdélyi román egyház- és oktatástörténetbe, mert lépten-nyomon találkozunk azzal a véleménnyel – mind a magyar, mind a román médiában –, hogy a magyarok ezer éven át erőszakkal magyarosították, elnyomták a románokat. Nem tagadható, hogy itt-ott erre sor került. A határőrövezetekre vonatkoztatva – az első világháború idején – valóban adnak ki megszorító rendelkezéseket, de Erdélyben soha nem valósul meg az állami szintű magyarosítás, még akkor sem, ha az 1880-as évektől kezdve a román tannyelvű iskolákba bevezetik a magyar nyelv tantárgyként való oktatását.
Az első román iskolákat a 17. század első felében szervezik, számuk elenyésző. Az iskolák fenntartása a hívek és a papság feladata, a pópák a saját tudásuk és belátásuk szerint oktatnak. A románság ezeréves elnyomását emlegetők elfelejtik azt is, hogy Magyarországon és Erdélyben – az 1840-es évek derekáig – a hivatalos nyelv a latin. Azt sem harsogják, hogy Erdély rendi társadalmában mindenki, nemzetiségre való különbség nélkül, a saját társadalmi jogállásának megfelelő jogi keretek között élt. Nemzetiségi elnyomásról csak az beszél, aki nem ismeri Erdély történelmét, illetve azok, akik a történelmet politikai propagandaként használják. Az első erdélyi román iskolák
A magyar fejedelmek nemhogy nem akadályozzák, hanem támogatják a román iskolák szervezését. Báthori Gábor erdélyi fejedelem (1608–1613) felszámolja a román pópák jobbágyi státusát. Azonban az iskolaszervezést a román klérus nem mindig tartja szívügyének. Így például Ilie Vladika püspök, bár 1640-ben – a püspöki székbe való beiktatáskor – megígéri I. Rákóczi György fejedelemnek (1630–1648), hogy Gyulafehérváron román iskolákat alapít, ígéretét nem teljesíti. Végül a kultúrát támogató Rákóczi fejedelmi család elsőként indítja be a román iskolaalapítást. Fogarason Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony „az oláh nemzet” épülésére román nyelvű iskolát létesít. A század második felében I. Apafi Mihály fejedelem (1660–1690) folytatja elődei politikáját, védelmet biztosít a pópáknak a földesurak visszaéléseivel szemben. Támogatja a román nyelvű istentiszteletek tartását és terjesztését. Az iskolákat az egyház „veteményeskertjének” tekinti. Anyagilag segíti a fogarasi román iskolát, lehetővé téve annak magasabb szintre emelését. Ennek eredménye, hogy a fogarasi iskola pap- és tanítóképzővé alakul. Apafi a gyulafehérvári görög monostorban (1667) nyomdát és iskolát alapít. 1683-ban Szászvároson kinyomtatják az első román egyházi kiadványt.
Az erdélyi görögkatolikus román egyházat 1701-ben ismerték el. Az osztrák hatalom ösztönzi a románok katolikus hitre való térését, érthető, hogy az új egyházat bőkezűen támogatják, több kincstári uradalmat is adományozva számukra. Az egyház székhelye kezdetben Fogarason van, majd 1738-tól a püspökség Balázsfalvára költözik. Kezdetben a görögkatolikus papok képzése a katolikus iskolákban zajlik. A képzés magasabb szintje a kolozsvári jezsuita akadémián és a külföldi egyetemeken valósul meg, mert ezt a hatalmas egyházi uradalmak jövedelme lehetővé teszi. 1738-ban Balázsfalván elemi iskolát szerveznek, 1754-ben alsó fokú középiskolát alapítanak, 1772-ben már filozófiát is oktatnak, azonban a fő cél mindvégig a papképzés marad. Miután 1774-ben Balázsfalván nyomdát állítanak fel, lehetőség nyílik nagyobb számú görögkatolikus iskola szervezésére. Görögkatolikus püspökség alakul Nagyváradon is…
1794-ben a kolozsvári piarista (kegyesrendi) katolikus iskolában a diákok 27,1 százaléka román (görögkatolikus és ortodox) nemzetiségű. Arányuk 1846-ban 49,2 százalék. Itt tanult Ioan Leményi görögkatolikus, Vasile Moga ortodox püspök. Az iskola diákja volt a későbbi havaselvi iskoláztatás megszervezője, Gheorghe Lazăr is.
A dákoromán kontinuitás elméletének kidolgozói szabadon fejthetik ki véleményüket, köztük Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai, Petru Maior. Ők alapozzák meg a román nemzeti tudatot. Petru Maior a budai Egyetemi Nyomda cenzoraként 1812-ben Budán kiadja Istoria pentru începutul românilor în Dacia (A románok eredetéről Dáciában) című könyvét. Az erdélyi iskola említett szerzői hozzájárulnak az 1791-es politikai beadvány, a Supplex Libellus Valachorum (Erdélyi oláhok kérelme) összeállításához.
A 18. század első felében az ortodoxoknak egy jelentősebb iskolája működik Brassóban. Számuk fokozatosan nő. Még a görögkatolikus Aaron püspök is – bár katolizáló szándékkal – létesít 56 népiskolát Dél-Erdély ortodox településein. A papok és a tanítók képzése alacsony színvonalú, áttörésre csak a 19. század derekán kerül sor. Şaguna püspök utasítására (1850-ben) Nagyszebenben tanítóképző intézet létesül. A szokásos hat hónapos teológiai képzés helyett kötelező lesz a kétéves, majd 1863-tól a hároméves képzés. A püspök utasítására elemi iskolák is létesülnek. Ezek alacsony színvonalára az 1870-es években végzett felmérés alapján következtetünk. Grigore Moldován, Torda-Aranyos vármegye tanfelügyelője úgy értékeli, hogy Şaguna püspök egyházmegyéjében az analfabetizmus 1868-ig alig változik. Şaguna közreműködésével alakul meg az Astra közművelődési egyesület, amely fiatalokat küld külföldre tanulni, 1851-ben pedig támogatja a brassói román főgimnázium létrehozását. 1852-ben egyházi kőnyomdát állíttat fel, és 1853-ban megjelenteti a Telegraful Român című hírlapot.
„Magyarosítás” Erdélyben
A román iskolahálózat fejlődése csak az 1868-as magyar oktatásügyi törvény után figyelhető meg. Néhány évtized alatt kiépül a magyarországi román iskolahálózat. Ha ezt összehasonlítjuk a szabad Romániában működővel, azt látjuk, hogy az „elnyomott erdélyi románok” helyzete sokkal jobb, mint a szabad Romániában élőké. Amíg Erdélyben minden 1016 román lakosra jut egy román tannyelvű iskola, addig a Kárpátokon túl csak 1418-ra. Megállapítható, hogy a 20. század első dekádjában Magyarországon közel egyharmaddal nagyobb számú diák tanulhat, mint Romániában. A magyar nyelv tantárgyként való oktatására bátortalan kísérleteket tettek 1879-ben és 1907-ben, de vehemens ellenállásba ütköztek. Megkezdődött az erdélyi román politikai elit magyarosítással való riogatása, amely mindmáig élő propaganda marad. Hirdetői elfelejtik emlegetni, hogy a román iskolák többsége (80 százalék) felekezeti, és a román egyházmegye szabja meg a tanfelügyeletet, valamint az oktatás nyelvét.
A magyar nyelv tantárgyként való oktatása azért sem lehet hatékony, mert a román tanítók zöme nem ismeri az államnyelvet. Őket a tanítóképzőkben nem kényszerítik a magyar nyelv megtanulására, az államnyelvet a hét román teológiai képző egyikében sem oktatják. 1880-ban a románok 5,7 százaléka beszél úgy-ahogy magyarul. A „nagy magyarosításnak” mondott 30 év után (1910-ig) a románok alig 12 százaléka állítja, hogy valamilyen szinten beszéli a magyar nyelvet, míg a román papság húsz százaléka. Az ó-romániai helyzet
Az 1864-es első román oktatási törvény előírja, hogy román állampolgárságúak csak román (tannyelvű) iskolába járhatnak. Amíg Erdélyben a magyar nyelv tantárgyi oktatása csak elméletben valósul meg, addig Romániában a román nyelv oktatása „modellértékű”. Nem tantárgyként tanítják, hanem csak e nyelven lehet tanulni. Nincs magyar nyelvű pap- és tanítóképzés. A százezernél több román állampolgárságú magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. Még a vallását sem gyakorolhatja anyanyelvén. A vallási és etnikai türelmetlenség illusztrálásra említjük meg, hogy az 1850-es évek második felében a bukaresti reformátusok kénytelenek a kálvinista csillagot levenni a templom tornyáról, hogy elkerüljék az ortodoxok ellenszenvét. A 19. század második felében a moldvai Szászkút református templomát megostromolják, a berendezést megrongálják, mert a templomban magyarul énekelnek, és a templom épületének formája (is) eltér az ortodox templomokétól. Az 1880-as években (Moldvában) az egyetlen magyar katolikus papnak megtiltják még azt is, hogy híveivel magyarul beszéljen.
Románosítás céljából hozzák létre az óvodákat. Az 1909-es első óvodai törvény után (1911-ig) 168 román óvodát szerveznek, melyből 133-at a magyarok (csángók) és bolgárok lakta településeken. Amíg az 1900-as évek táján Magyarországon nagyszámú román újság, folyóirat, szakmai lap és könyv jelenhet meg, addig Romániában egyetlen magyar nyelvű újság megjelenésére sem adnak engedélyt. A nemzetiségek elnyomásában Románia – Erdély megszerzése idején (1920) – már félévszázados gyakorlattal rendelkezik. Dobrudzsa bekebelezésekor (1878) Románia a lakosság túlnyomó többségének – a muzulmánoknak és zsidóknak – nem ad román állampolgárságot, amely teljes jogfosztottságot, kiszolgáltatottságot jelent. Hasonló módon járnak el Erdélyben is, ahol 1920-tól 1947-ig (eltekintve persze 1940–44-től) mintegy százezer magyar nem kap állampolgárságot.
Román iskolapolitika
Az 1921-es diszkriminatív földreform – más-más földreform valósul meg Moldvában, Havaselvén, Dobrudzsában és Erdélyben – megfosztja a magyar egyházakat azoktól a földbirtokoktól, amely évszázadokon keresztül a magyar iskolák és közművelődési intézmények fenntartását szolgálják. Miután elkobozzák a 372 ezer holdnyi egyházi földbirtok 84,5 százalékát, engedélyezik – az 1919-es kisebbségi szerződés előírása alapján – a felekezeti (egyházi) iskolák felállítását. A magyarság a román uralom kezdetén 645 magyar óvodával, 45 gyermekmenhellyel, 3500 ismétlő, 200 ipari és kereskedelmi iskolával rendelkezik. A nacionalista politika – a románosítás felgyorsítására – 1923-ban húsz megye területét kultúrzónává nyilvánítja. Mindazok a románok, akik a kisebbségek által lakott területen vállalnak munkát, 10 hektár földet, 50 százalékos fizetéskiegészítést és költözési segélyt kapnak. Az 1925-ös törvény az alkotmánytan, a történelem és a földrajz tanítását csak román nyelven engedélyezi. A magyar diákok román bizottságok előtti vizsgáztatása, valamint a kisszámú állami és egyházi iskola következménye az anyanyelven való tanulás visszaszorulása. 1930/31-ben a magyar tanulók 57,6 százaléka jár felekezeti iskolába. A középiskolások 54 százaléka nem tanul anyanyelvén. A bíróságokon 1921-től, a közigazgatásban 1922-től kötelező a román nyelv használata. Az ügyfelekkel az állami hivatalokban csak románul szabad beszélni. Az 1930-as években az állások betöltésének alapfeltétele a románnyelv-ismeret. Miután Románia megfelelő létszámú román tisztviselőt nevel – a román nyelv ismeretének hiányára hivatkozva –, mintegy tízezer szakmailag jól képzett erdélyi magyar hivatalnokot bocsátanak el.
A nacionalista román iskolapolitika mindmáig töretlen, csupán az 1945 és 1947 közötti pár év tekinthető kivételnek, amikor a béketárgyalások befolyásolására kirakatpolitikát folytatnak. Ekkor épül ki az óvodától az egyetemig működő magyar iskolahálózat, amelynek felszámolása – a párizsi békeszerződés aláírása után (1947. február 10.) azonnal megkezdődik.
Az olvasó – e részleges iskolatörténeti ismertetés alapján – összehasonlíthatja a magyar és a román nyelvi elnyomást. A magyar nemzetiségi politikáról megállapíthatja, hogy olyan liberális jellegű volt, amelyet még összehasonlítani sem lehet a románnal. Úgy véljük, itt az ideje, hogy megszűnjék az erdélyi magyarok és románok közötti gyűlölködés. Sajnos, a történelmi propaganda célja (ma is) a magyarellenesség fenntartása. A jelenleg tomboló „modellértékű” román nemzetiségpolitika célja a magyarság végleges felszámolása. A sikeres magyartalanítás eredményeképp a magyar nyelv ismerete és használata Erdélyben (is) egyre szűkül. Pomozi Péter nyelvész felmérései és statisztikai adatok arra mutatnak, hogy a határon túli magyarság és magyar nyelvűség 2060-ra teljesen felszámolódik. Hogy ez ne váljék valóra, szükséges kiharcolnunk a minket megillető közösségi jogokat, ideértve a területi autonómiához való jogot is.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Betlehemes Nagyernyében
A nagyernyei polgármesteri hivatal és a kultúrotthon előtti téren szombaton második alkalommal került sor a betlehemezésre, amelyet a Nagyernyei Alkotói Ifjúsági Egyesület szervezett a hivatal és vállalkozók támogatásával.
A rendezvényre összegyűlt érdeklődőket Kádár Barna Zsolt zenepedagógus, az ifjúsági egyesület vezetője köszöntötte. Jánosi Ferenc, a község polgármestere is üdvözölte a jelenlévőket, majd örömét fejezte ki, hogy második alkalommal sikerült megszervezni a nagy érdeklődésnek örvendő betlehemest. Mint mondta, nagyon fontos a keresztény hit megőrzése, megélése – a világ történéseire utalva –, mert ez nem egy búvóhely, hanem pajzs a magyar ember számára.
Ferenczi Imola, a nagyernyei iskola igazgatónője az emberek közötti szeretet, a megértés fontosságáról beszélt. Ezt követően az Apafi Mihály Gimnázium diákjai alkalomhoz illő énekeket adtak elő Kádár Zsolt vezetésével. Az ünnepi műsort László Szabolcs nagyernyei plébános szavai zárták, aki a fény sokféleségéről beszélt. „A gyertyának, az ablaknak, a Napnak, az emberek szemének, az örökmécsesnek van fénye, de ma a betlehemi jászol fénye áraszt el minket. Szükségünk van a fényre. A szeretet, a béke, az egyetértés, az irgalmasság fényére. Elkezdődött az irgalmasság éve. Készüljünk mi is az irgalmasság jegyében a karácsonyi ünnepekre” – mondta az ernyei plébános.
A műsor végén a hivatal lépcsőjére épített betlehemi istállót nézhették meg az érdeklődők, benne az újszülött Jézus, Mária, József, a három pásztor és a három király bábfigurájával. A szervezők meleg teával kínálták a jelenlévőket, akik az ernyei Péter otthon, valamint a helyi RMDSZ nőszervezete által készített ajándéktárgyakból is vásárolhattak.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

Templomaink – Kálnok (Református hírnök)
Kálnok Sepsiszentgyörgytől 12 kilométerre, északra a Baróti-hegyek keleti oldalában, a Kálnok-patak völgyében fekszik. Neve lehet, hogy a szláv kalnikból (sáros) ered, de az sem kizárt, hogy a (Szász) Sebes vidékéről beköltözött székelyek előbbi telephelye, a ma is létező Kelnek (Kelling) falu névpárja. A 14. század elején már templommal rendelkező parokiális hely. A pápai tizedjegyzékben 1332-ben Kalnuk néven jegyezték.
A fallal körülkerített, szerény méretű, többször átépített templom jóval idősebb, mint azt eddig feltételezték. A legújabb ásatások és feltárások kétségtelenné tették, hogy a mai református templom már a 13. századtól létezett. A majdnem négyszögletű hajóból és négyszögletes szentélyből álló istenházát a 14. század során átalakították, félköríves záródású szentélyt és egy vele egybeépített sekrestyét kapott. A következő században újból átalakították, a templomhajót lekeskenyítették és megnyújtották, valamint a hajó felől a sekrestye mellé egy csonttárat építettek. Az utolsó nagy méretű átalakítást a 17. században, a reformáció utáni időkben végezték. Ekkor a diadalív környékének kivételével szinte az alapokig visszabontották, és a mai formájára építették újra. Ekkor látták el festett kazettás mennyezettel, amely nem sokáig díszítette a templom belsejét, ugyanis 1666 áprilisában Apafi Mihály a reformátusok és unitáriusok közötti vitát úgy oldotta meg, hogy az unitáriusoknak új templom építését és a reformátusoknak ítélt régi templomból a kazettás mennyezet átszerelését rendelte el.
A templom épületén 1749-ben, majd 1854-ben végeztek állagmegőrző munkálatokat. Feltehetően ablakai ekkor kapták mai formájukat. Az 1910 körül végezett javításokkor építették a ma is álló portikust és a déli oldal támpilléreit. A templomot ovális fal övezi, amelynek déli oldalán egy napóra nyoma látható. A templom mellett, a nyugati oldalon áll a fából épített, feltehetően a 17. század végén emelt harangláb. A rá vonatkozó legkorábbi feljegyzés 1740-ből való. 1823-ban épített orgonáját 2011-ben újították fel.
A templom 2007–2013 között kívül-belül alapos felújításon esett át: restaurálták a templomtetőt, újravakolták a templombelsőt, padlótéglára cserélték a korábbi deszkapadlót, eredeti színükre újították fel a kapukat, bejárati ajtókat, valamint székely kaput és új kerítést állítottak a harangláb elé. Elkészültek a vízelvetők és a járdák, idén pedig rézcsatornát szereltek a tetőre. A kálnoki református templom 226 református hívő hajléka.
Tóth Anna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felavatták a székelykocsárdi Gróf Gálffy János közösségi házat
Székelykocsárd a Kolozs, Maros és Fehér megye határán található szórványvidék legismertebb települése, bár a faluban a magyarság aránya napjainkra 25-30 %-ra csökkent. A helyi magyar közösség megmaradása, identitásának megőrzése sokszorosan veszélyeztetett, de tudatos közösségépítő, különféle kulturális és hagyományőrző tevékenységek révén a negatív folyamatok megállíthatók. Ezt a feladatot igyekszik felvállalni a Cserevár Egyesület, a Magyar Ház működtetője, hiszen a faluban léteznek még olyan kulturális és humán erőforrások, amelyek az itteni magyar közösség támpilléreit képezik.
Az egykori aranyosszéki település gazdag múltból táplálkozik: három erdélyi fejedelem fordult meg a faluban, 1575-ben Báthory István, 1605-ben Bocskai István, 1662-ben pedig Apafi Mihály, aki nem csupán csatát vívott itt, hanem október 6-án Kocsárdról a Szilágyi-kastélyból (abból a régi kúriából, melyben az önéletrajzíró Gálffy János gróf született s mint Aranyosszék főkirálybirája lakott, s mely az ő kivégeztetésével jutott a Szilágyi család birtokába), adja ki azon rendeletét, mely szerint a Bethlen Gábor által alapított kollégiumot Nagyenyedre helyezi át. A Rákóczi vezette szabadságharc alatt is több csata színhelye volt a település, először 1704-ben Thoroczkay István kuruc vezér Kocsárdnál akadályozza meg Rabutint a Maroson való átkelésben, 1707-ben Pekri Lőrinc pedig Tiege osztrák generálist győzi le itt. 1848-ban Bethlen Gergely Kocsárd határában veri szét azt a vérengző móc hadat, mely előzőleg a szomszédos Nagylak magyarságát gyilkolta le.
Orbán Balázs is meglátogatta a települést „mely a közmíveltség zászlaját iránytadólag ragadta föl”, megemlítette korának „szellemi vivmányaiból eredő örvendetes jelenségeit”, elsősorban a falu református iskoláját, amelynek felépítésében egy helyi származású lelkész adományozásához „a kocsárdi birtokosság régalékból gyült 3000 frttal járult” és amelynek „itt a Székelyföld szélén, a magyar elem határvonalán igen nagy jelentősége van”.
Basa Emese
Szabadság (Kolozsvár)

Pusztuló műemlékeink
A radnóti kastély visszaszolgáltatására várva
A Maros partján álló négy sarokbástyás, kétszintes kastély a 16. században épült reneszánsz stílusban. A gyakran változó tulajdonosok között volt a Bogáthy és a Kornis család, majd a Rákóczi család tulajdonába került. Apafi Mihály erdélyi fejedelem is használta a kastélyt, amelynek nagytermében országgyűléseket is tartottak. 1887-ben a katolikus egyház tulajdonába került, 1948-ig, az államosításig a hét falura terjedő radnóti uradalom központja, a római katolikus státus birtoka volt. Az 1989-es változások után az egyház visszaigényelte az épületet, melyben 2002-ig mezőgazdasági iskola, továbbképző, majd kutatóállomás működött, a tulajdonviszony azonban mindmáig rendezetlen. Pár éve kigyulladt a kastély tetőzete, melynek nyomán a két, zsindellyel fedett északkeleti sarokbástya tetőszerkezete leégett, az épület födémrészébe is belekaptak a lángok, mintegy ezer négyzetméter gyulladt ki, kétszáz négyzetméteren pedig beszakadt a mennyezet. Az akkor keletkezett kár eszmei és anyagi értéke felbecsülhetetlen, akárcsak a gazdátlannak tűnő reneszánsz kastély pusztulása, ugyanis nemcsak a tűzvész tett kárt a kastélyban, hanem az enyészet is. A restitúciós törvények értelmében az egyház visszaigényelte a műemlék épületet, de mindmáig nem kapta vissza, így a tulajdonviszony egyelőre rendezetlen. A műemlékké nyilvánított kastély állami tulajdonnak számít, azonban állagmegőrzésre sem költenek, nemhogy a műemlék épület felújítását vállalnák. Az egyház, bár jogilag nincs a tulajdonában, felvállalta a tűzvész utáni helyreállítást, a két bástya befedését. Időközben azonban beszakadt az egykor impozáns kapuépület tetőszerkezete, és az ezen található tornyocska is összedőlt.
Amint a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekséghez intézett kérdésünkre Komáromi Attila ügyvéd kifejtette: – a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség 2003- ban visszaigényelte a kastélyt és a hozzá tartozó melléképületeket. Mivel a mezőgazdasági iskola kivonult a kastélyból, állagmegőrzés végett az érsekség őriztette az épületet. A visszaigénylési kérést a visszaszolgáltató bizottság mai napig nem oldotta meg, és sajnos nem is lehet tudni, mikor hoznak valamilyen döntést ez ügyben. Mivel nagyon sokba került az épület őrzése, és jogcímünk sem volt erre, kompromisszumos megoldást találtunk a helyi polgármesteri hivatallal, éspedig az érsekség felkameráztatta az épületet és átadta a felszerelést a helyi rendőrségnek, ahol monitorizálják az ingatlant.
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

Dóczyné Berde Amál leányának nagyenyedi emlékezései
Dóczyné Berde Amál (1886–1976) Berde Mária író, költő, tanár nővére. Gyermekkorától kezdve rajzolt és festett. Tanítóképzőt végzett, tanító, majd rajztanárként működött az enyedi kollégiumban. Művészeti tanulmányokat folytatott Münchenben. Stílusának kialakulását a nagybányai festőiskola mesterei, Réti István és Thorma János határozták meg. Témája az erdélyi falu. Bejárta a Székelyföldet, Kalotaszeget, Torockót. Ezeken az utakon szerzett élményeit vászonra rögzítette.
De nemcsak megfestette, hanem meg is írta benyomásait, megfigyeléseit, és ezeket korabeli napilapokban tette közzé. Egyik legjelentősebb cikke „Az erdélyi magyar népművészet lelke” (Keleti Újság, 1939), amelyben Torockót, Kalotaszeget és a Székelyföldet ismerteti kellő szakértelemmel. „Kőrösi Csoma Sándor indulása” című festményét 1956-ban adományozta megőrzés végett az enyedi Bethlen Könyvtárnak. Vajon a felújítási munkálatok befejezése után is – amelyek már régóta esedékesek – ott fog maradni az olvasóterem falán, hasonlóan fontos és értékes történelmi alkotások (festmények, szobrok) társaságában (Bethlen Gábor, Apafi Mihály, gr. Mikó Imre, Apáczai Csere János, Hegedüs Sámuel, Ajtai Abód Mihály, Herepey Ádám stb.), hogy a kutatók, látogatók továbbra is megtekinthessék?
Születésének 130., halálának 40. évfordulóján leánya, Dóczy Aglent Gaál Ferencné visszaemlékezéseivel adózunk a jeles enyedi és erdélyi művésznő emlékének.
*
„Édesanyám 1913-ban Münchenben a Debsitz-féle festőiskolát látogatta. Párizsban 1925-ben volt, erre már halványan én is emlékszem. Szép kis napernyőt hozott nekem, és nyári kesztyűt, ez addig nem volt divat a Bethlen utcai gyermekek között. A gyermekek aranyköpéseiről szóló kis füzetben azt olvasom, hogy Feri bátyámat kitúrtam édesanyám öléből, amikor Münchenből hazajőve ölbe vette őt. Ezek szerint a húszas évek elején is járt ott; emlékszem, mesélt róla, hogy hogyan romlott ott a pénz. A Réti István könyvében szerepel édesanyám neve a növendékek között. 1923. jan. 9-én keltezett Thorma János leveléből idéz E. Szabó Ilona a retrospektív kiállítás (1971. ápr. 5–25) prospektusában, tehát valószínű 1924-ben tanulhatott ismét Münchenben. A családi levelezést sok újságcikkel, kritikával együtt átadtam a Ref. Egyházkerület levéltárának, ők vitték el Elluséktól az anyagot. Találtam rajzot: München 1923 keltezéssel, tehát bizonyos ez az évszám. Aglent.”– írja Debrecenből Vita Zsigmondhoz intézett levelében 1981. február 23-án.
Ugyancsak Debrecenből 1983. május 11-én az alábbi levelet küldi az enyedi címzettnek:
„A legősibb ősök lakhelyéről, vagyis, hogy Ónodi Weres Károly és felesége, Szatmári Mester Amália hol laktak Enyeden, nem tudom. Erről nem esett szó nagyanyám hosszú, 94 évi élete során. Azt tudom, hogy a Berde Sándor családja a Tövis utcában kezdte enyedi életét, innen járt a két kicsi, Mária és Károly óvodába. Amál már a szász iskolába. Mint özvegyasszony vette meg nagyanyám a Várszeg utca 61. szám alatti házat. A Tövis utcában, ha a katolikus temetőbe mentünk, mesélt a Bocz főorvosékkal tartott szoros barátságról, a feleség Hermin néni volt, a sírkövén egy angyal volt kifaragva, ez nekem, mint gyermeknek, nagyon tetszett, s én második nevemnek a Hermint kaptam, mindig nagy szeretettel emlegették nálunk a melegszívű, segítőkész asszonyt. Nagyanyám hosszú, ám nem könnyű élete a Barcaságban folyt le, kivéve azt a húsz évet, amit Amál leánya és Dóczy Ferenc veje házánál töltött, vezetve azt és nevelve az unokákat. E házban halt meg 1952-ben.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

Nagyenyedi Bethlen-kollégium: Apafi-termet avattak térképtörténésszel és heraldikussal
A belső udvart kövezik, a Bagolyvár termein valamint a díszterem felújításán még dolgoznak. Eközben a keleti főszárny gyökeresen átalakított régi tanári szobáját előadások megtartására tették alkalmassá: korszerű vetítési technikával és új székekkel látták el. Ugyanakkor felelevenítették a 18. és 19. században felvett szokást, miszerint nevesítették az akkori „négyszögű kollégium” szobáit. Kezdetben nyugati protestáns egyetemi városok neveit használták fel, mint például: Berlin Croninga, Corintus, Ephesus stb. Később, 1776 után többek között Párizs, Danzing, Nápoly, Edinburg neveket adtak a sokat használt kollégiumi termeknek. A kollégium közössége most úgy döntött, hogy az előadások termét I. Apafi Mihály fejedelemről nevezi el, aki Enyeden, az alapító fejedelem birtokainak központjában újraindította a kollégiumi iskolát. További termek nevesítése is folyamatban van.
Szőcs Ildikó igazgató könyvet ajándékozott Gróf László térképtörténésznek.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Kopjafa állítás és magyar ház avatás Küküllőváron
Történelmi családok leszármazottai vettek részt az eseményen
„Gróf Bethlen István” nevet viselő Magyar Házat avatott, illetve kopjafát állított az első és második világháborúban elesett hősök emlékére a Fehér megyei Küküllőváron, május elsején, a helyi református egyházközösség a Roy Chowdhury-Mikes Alapítvány támogatásával.
Küküllővár külön fejezetet érdemel Erdély történelmében, és jelentős művészettörténeti vonatkozásokkal bír. A település a 11. század végén kialakított Küküllő vármegye székhelye volt. Nevét a Kis-Küküllő folyótól kapta; a küküllő ótörök eredetű szó, jelentése kökényes.
A festői környezet fölé magasló Bethlen- Haller kastély emblematikus a település számára. Mai kései reneszánsz formájú várkastélya a 16. században épült, előzőleg két másik vár létezett. Az első ispáni vár a közeli dombon épült, melyet valószínűleg Szent László királyunk építtetett; az 1241-es tatárjárás során ment tönkre. (A pusztítás mértékére jellemző, hogy állítólag ekkor 30 000 idemenekült embert öltek meg itt, s bár ez a szám kissé eltúlzott, kétségtelenül az akkori idők egyik legnagyobb veszteségéről van szó Erdélyben. A korszakot idézi a református templom falán ma is látható tatárfej, valódi művészettörténeti kuriózum: mint típuskép, a legrégibb tatárkép az egykori magyar templomi festőművészet emlékei között, s Európában egyik legrégibb képe a tatár viseletnek.) A vár újból felépült, 1570 és 1580 közt átépítették. János király a várat több uradalommal együtt feleségének, Izabella királynénak adta jegyajándékul. Később a vár az erdélyi fejedelmek birtokába került és az övék maradt Apafi Mihály idejéig, aki sokat tartózkodott itt; majd a királyi kincstárra szállt, ahonnan a Bethlen család kapta meg. 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem öccse, iktári Bethlen István – aki 10 hónapig Erdély fejedelme is volt – építteti a ma álló, négyszögletes, sarkain hengeres saroktornyos kastélyt. 1764-ben gr. Bethlen Miklós átalakíttatta, csúcsos tetőket húzatott rá és lépcsőházat építtetett elé. A Haller család birtokába 1884-ben került az épület, amikor a birtokot gróf Haller Jenő kártyán elnyerte Bethlen Márktól. Az idők folyamán a kastély két komoly harc szemtanúja: 1849. január 16-án Bem veri meg itt a császáriakat, akik Nagyszebenig hátrálnak. Az 1944-es harcokban a kastély falai is megsérültek, de azóta kijavították. A kommunizmus idején magtárként, irodaházként használták, majd a 70-es évektől a Jidvei pezsgőgyár használta a várkastély tágas pincéit, jelenleg e cég vezetőjének a magántulajdona.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Nagyernyei Napok
A hét végén, június 25–26-án tartják a Nagyernyei Napokat. A negyedik nyári fesztivált a helyi önkormányzat és az RMDSZ szervezi. A kétnapos ünnepség szombaton délelőtt 10 órakor gyermekprogramokkal (sportversenyek, cseperedő gyerekfoglalkozás) kezdődik, 12-17 óra közt minifoci-bajnokságot tartanak. Lesznek kézműves-foglalkozások, fellépnek az Apafi Mihály általános iskola diákjai és vendégelőadók, Dj Andriss. Vasárnap a délelőtt 11 órai istentisztelet, illetve szentmise után bográcsozás lesz, majd gyermekeknek szerveznek ügyességi vetélkedőt, arcfestést. 17 órától a Mystery Band, a Blue Art zenekar, Ciprian Istrate és a Jakab Csaba&Band koncertezik.
Népújság (Marosvásárhely)

Algyógy értékeiről
Érdemes ellátogatni Feredőgyógyra (Algyógyfürdő, románul: Geoagiu-Băi, korábban Feredeu) fürdőhely Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében, Dévától 33 kilométerre északkeletre.
Bár kerítés határolja a Római kori romokat, de eddig mi még mindig nyitva találtuk azt és a medence mellé érve belemeríthettük a kezünket a még januárban is kellemesen meleg vízbe.
Az ókori római fürdők a mostani Algyógy fürdő területén épültek egy kör alakú, 90-92 m átmérőjű promontóriumban. Az ókori mozgalmas fürdői életről Aszklépios és Égeeisz szobrainak feltárása ad hiteles képet. Ugyancsak itt fedeztek fel egy Nimfáknak felajánlott templomot is, azonkívül oltárokat, szobrokat, érméket és nemesfémből készült tárgyakat (hét arannyal bevont szavazó táblácskát).
Nyilvánvaló, hogy az egykori Algyógyalfaluból és Algyógyfelfaluból egybeépült városban és a hozzátartozó fürdőtelepen, Feredőgyógyon bőven van egyéb látnivaló is. Annak ellenére, hogy a berendezkedő román impérium 1920 után mindent elkövetett, hogy a magyar jelleget elfedje, igencsak markáns nyomai vannak az 1100 esztendőnek, amely a honfoglalás óta itt a magyar jelenlét következtében végbement.
1892-ben Kún Kocsárd helyi földbirtokos alapítványt tett, amelyen a Földművelési Minisztérium és az EMKE földműves iskolát hozta létre, székely diákok számára, szarvasmarha-tenyészettel, fa- és gyümölcsfaiskolával. 1900-ban a korábban 40-es diáklétszámot 60-ra emelték föl. 1908-ban a magyar állam a településtől nyugatra, Csigmótól északra megnyitotta vasmunkás tüdőbeteg-szanatóriumát, amely ma is működik. 1921-ben az iskolát a földreform gyakorlatba ültetésével megszüntették, de a román állam később újraindította és jelenleg Alexandru Borza Mezőgazdasági Kollégium néven működik
Itt található Erdély legkorábbi körtemploma (rotonda), amely ma református kápolnaként szolgál. A közelmúltban lezajlott régészeti ásatások egyértelműen bebizonyították, hogy a 11. vagy a 12. században épülhetett. Különleges értéket képvisel a közelében található református templom is, amely a 16. században épült, feltehetően a közelben talált római sírkövek, domborművek felhasználásával. A templomot az iskolaalapító Kún Kocsárd újíttatta (1867), majd az 1930-as évek elején Debreczeni László vezetésével ismét átépítették. A volt református iskolában és a parókiában ifjúsági táborokat és egyéb rendezvényeket szervez a református egyház által működtetett Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE).
A faluban található ortodox templom a 18. században épült.
Maga ez a termálvízéről híres fürdő, mely Erdély déli részén fekszik, az Algyógy patak szeli ketté és a városka alatt egy egyedülálló termál vízesést is találunk. A Feredőgyógyon feltörő vasas-kénes, 29–32 °C-os hévforrásokat először a rómaiak használták, akik Germisara néven fürdőtelepet hoztak létre a helyén. Giovanandrea Gromo feljegyzése szerint a 16. század közepén Izabella királyné újíttatta fel a fürdőt, amit később több erdélyi fejedelem is felkeresett.
Kazinczy Ferenc 1816-os látogatása idején a telep birtokosa báró Bornemisza Lipót volt. 1885-ben kilencszáz fürdővendéget fogadott. 1906-ban kiépítették az Algyógyról a fürdőkhöz vezető műutat. 1907-ben hét fürdőmedence és hetven vendégszoba várta a vendégeket. A szocializmus idején modern szállodákat építettek benne, melyek nagy részét a rendszerváltás után felújították.
A „feredő” vendége volt Izabella királyné, Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor, Haller Gábor, II. Rákóczi György, I. Apafi Mihály, Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter és Kazinczy Ferenc.
A közelben érdemes még ellátogatni Csigmó településére és az egykori római úton végigmenni annak a megmAradt közel 400 méteres északi szakaszán. Az úthoz a követ a ma is működő travertin-kőfejtőben termelték ki. Túl mindezeken, egyéb látnivalók is bőven találhatók a közelben: Algyógyi vízesés, Erdélyi-érchegység, Gyulafehérvár, Vörös-szakadék, Kelnek vára, Kudzsiri-havasok, Déva vára, Vajdahunyad vára.
Az utóbbi időszakban – úgy a helyi, mint a külföldi turisták körében – igencsak felértékelődtek a dél-erdélyi helyszínek.
Útikönyvek, katalógusok, honlapok állnak az érdeklődő rendelkezésére. Érdemes ezeket a helyszíneket is felkeresni, hiszen a klasszikus Székelyföldi és közép-erdélyi helyszínek után, itt is roppant érdekes és értékes látnivalókat fedez fel odalátogató, s ami még fontosabb: igen hasznos fürdőhelyeket látogathat meg, s a gyógykúrákat páratlan szépségű tájak meglátogatásával is kiegészítheti.
eloszekelyfold.wordpress.com

Amiről a románok hallgatnak, de mi is keveset beszélünk
A Glasul Hunedoarei napilapban Stefan Ciocan Román újságíró: történelem, kultúra és szellemi gyökerek nélküli a Kárpátokon túli román népről beszél. Az ő szemükben minket felszabadítottak a magyarok alól. Pedig teljesen egyértelmű, hogy Erdélyt meghódították, szellemileg pedig ez a tartomány volt az a bizonyos tojás, melyből a román kultúra és írásosság kikelt. A románság tojása, melyet a magyarok és osztrákok fészkében keltettek.
Ezzel kapcsolatban néhány tény melyről nagyon kevés szó esik és érthetetlen módon mi is keveset beszélünk róla, de érthető módon a román fáma elhallgatja.
"Forrai Miklós, háportoni nemes volt az első, aki 1564-ben saját pénzén evangéliumi magyarázatokat jelentetett meg román nyelven, amelynek “Talcul Evanghelior” a címe.
János Zsigmond (1559-1571) első erdélyi fejedelem uralkodása alatt vezették be a román ortodox egyházakba a szláv helyett a román nyelvet. Ez nagymértékben hozzájárult a román nemzeti nyelvű irodalom kialakulásához.
A tordai országgyűlésen 1568-ban először mondták ki Európában – és azt hiszem a Földön is – a vallásszabadságot! A katolikus mellett a reformátust, az evangélikust és az unitáriust teljesen egyenrangűnak nyilvánították, a román ortodox vallást pedig tolerálták.
Kolozsváron, Heltai Gáspár nyomdájában 1570 körül jelent meg az első(!) latinbetűs román nyelvű nyomtatvány, amely Szegedi György Zsoltároskönyvének román fordítása.
Tordási Mihály érsek, karánsebesi és lugosi prédikátorokkal lefordíttatta az Ótestamentumot és a dévai várkapitány Geszti Ferenc pénzbeli támogatásával 1582-ben Szászvárosban kinyomtatta (Paliia dela Orastie).
Bethlen Gábor (1613-1629) Erdély legnagyobb fejedelme, Gyulafehérváron az erdélyi románság számára egy cirillbetűs nyomdát állíttatott föl – a románok 1875-ig cirillbetűket használtak – és szorgalmazta az Új Testamentum románra történő lefordítását.
I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1630-1648) tovább folytatta e nemes szándékot és 1640 körül a fejedelmi udvar papja Geleji-Katona István ötletére, Csulay György egyházi főfelügyelő költségein román nyelven kiadták a Kálvinista katekizmust.
1648-ban Fogarasi István költségein hasonló témájú fordítások jelentek meg román nyelven.
I. Rákóczi György felesége, Lórántffy Zsuzsanna Fogarason iskolát alapíttatott az erdélyi románság számára, amelyben a tanulók, papjelöltek és papok, természetesen román nyelven (!) tanulhattak.
Az erdélyi románság kultúrtörténetében azonban a legnaggyobb jelentőséggel az ún. Rákóczi-Biblia bír, amely a teljes Új Testamentum román nyelvre történő lefordítása. A munkát 1648-ban fejezték be és I. Rákóczi György erdélyi fejedelem költségein a Gyulafehérvári nyomdában nyomtatták ki. Ez a román nyelvű Biblia 40(!) évvel előzte meg a Bukarestben kinyomtatott román Bibliát.
Amikor a török 1658-ban Erdélyt dúlta, a Gyulafehérvári nyomdát is megsemmisítette. Erdély utolsó fejedelme Apafi Mihály (1661-1690) azonban ismét helyreállíttatta. Az 1685-89-es évek között kiadott román nyelvű nyomtatványok az ő támogatásának köszönhetik megjelenésüket.
Az első román nyelvű tankönyv, szintén az erdélyi fejedelmek által létrehozott Gyulafehérvári nyomdában jelent meg 1699-ben (Bucovna ce are în sine deprinderea învataturii copiilor la carte).
1918-ban a kb. 2.8 millió magyarországi románnak 2043 iskolája volt. Több, mint az akkori összrománságnak(!) (kb. 7 millió) a Román királyságban."
szek-helyek.ro

Felavatták a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium felújított épületét
Múlt és jövő találkozásának lehettek tanúi mindazok, akik szombaton részt vettek a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium avatási, megáldási ünnepségén. A meghívottak, egykori tanárok és diákok ugyanis nemcsak a több száz éves falak ízléses, szakszerűen kivitelezett felújításának lehettek tanúi, arról is meggyőződhettek, hogy a közel négyszáz éves tanintézetnek nemcsak múltja, hanem jövője is van: a legújabb oktatási eszközökkel felszerelt kollégium már nemcsak Erdély egyik legrégebbi, hanem legkorszerűbb iskolájának is számít.
„A Nagyenyedi kollégium úgy újult meg, hogy a korhűségnek kétszeresen is megfelelt. Korhű módon lett felújítva, építészeti értelemben. És korhű technológia került belé: a 21. század oktatási követelményeit követve” – hívta fel a figyelmet az iskola udvarán, több száz személy jelenlétében tartott ünnepségen Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is. A politikus úgy vélte, az iskola vezetése ezáltal a régi hagyományt, az innováció, a megújulás, a tartalom, a minőség hagyományát követte, amelynek szellemében az alma mater egykori diákja, Apáczai Csere János és Kőrösi Csoma Sándor is elindult.
A politikus a kollégiumot az erdélyi magyarság Oxfordjának, Sorbonne-jának nevezte, és úgy vélte, megújulása minden erdélyi magyar sikere. „Kicsiben olyan, mint Erdély. Mindent túlél. És mint tudjuk, aki túlél, erősebb lesz” – fogalmazott az elnök, aki szerint a jövőben az erdélyi magyarságnak az a feladata, hogy minőségi oktatást biztosítson diákjai számára. Ettől függ a fiatalok versenyképessége, és a szülőknek a magyar nyelvű oktatás iránti bizalma, hívta fel figyelmet.
Rámutatott ugyanakkor, hogy a kollégium felújítása során kialakult román–magyar együttműködésnek is „helye van a jövő építése jó példái között”, emlékeztetve, hogy az épületegyüttest a tulajdonos Erdélyi Református Egyházkerület és a román többségű Nagyenyedi önkormányzat közötti példás együttműködés révén, uniós forrásokból korszerűsítették, de a felújítást anyagilag a magyar kormány is támogatta.
„Az erőknek össze kell adódni”
A magyar–román együttműködés szükségességét hangsúlyozta Balog Zoltán, a magyar kormány emberi erőforrások minisztere is, kijelentve: eljön az idő, amikor a román–magyar versenyen túl a két ország erejének az összeadására is szükség lesz. „Európa fölött hosszú időre is beborulhat az ég”, és ilyen körülmények között különösen fontos, hogy a szomszédok összekapaszkodjanak, és együtt keressék a boldogulás útját.
„Milyen jó lenne, ha terjedne ez a megértés, ez a felfogás, amikor kiderül, hogy az erőknek össze kell adódni, mert vannak más erők is, amelyek ellenünk szövetkeznek” – jelentette a miniszter. Balog Zoltán rámutatott, a Nagyenyedi kollégium jól példázza, hogy a restitúció során visszaadott ingatlanok jó célt szolgálnak Romániában. Arra is felhívta a figyelmet, hogy időről-időre Bukarestet is meg kell győzni arról, hogy „ami jár, az jár, ami méltányos, azt meg kell adni”.
Reményét fejezte ki, hogy megoldódik a visszaállamosított Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügye, és újabb városok is lesznek, amelyek az egyházak segítségével fejlődnek. Balog Zoltán egyébként tolmácsként is bemutatkozott az ünnepségen, Dietmar Arends németországi evangélikus püspök köszöntőjét fordította magyarra, aki meg is jegyezte: még nem érte akkora megtiszteltetés, hogy egy miniszter tolmácsolja szavait.
Hitre épített iskola
Az iskolaudvaron tartott hálaadó istentiszteleten mondott prédikációjában Kató Béla református püspök arról beszélt, hogy az enyedi kollégium – a magyar királyok vagy erdélyi fejedelmek által alapított kollégiumoktól eltérően – azért lehetett hosszú életű, mert a hit szilárd alapjára építették. Adorjáni Dezső evangélikus püspök rámutatott, bár az enyedi alma mater nagyon jó kezekben van a református egyháznál, erkölcsi feljogosítást kér arra, hogy az evangélikusok is magukénak mondhassák, hiszen azáltal, hogy az évszázadok során befogadta az evangélikus fiatalokat, az erdélyi evangélikus egyház meglétéhez is hozzájárult, számos erdélyi magyarhoz hasonlóan az ő családjának is számos tagja, ükapja, dédapja és nagyapja is Enyeden volt diák.
A püspök arra is rámutatott: rendhagyó alkalom, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak képviselői ilyen örömteli és szép pillanatban legyenek együtt, hiszen általában nehéz napokon szoktak összezárni.
Király András oktatási államtitkár kijelentette: a felújított intézmény erőt és kitartást sugároz az egész romániai magyar közösség számára, míg Horaţiu Josan, Nagyenyed korábbi polgármestere arra is kitért, hogy Mihail Halici, az első román vers szerzője és Kőrösi Csoma Sándor, Tibet kutatásának az úttörője is itt tanult. Oana Iuliana Badea jelenlegi polgármester kijelentette: büszkeséggel tölti el, hogy annak idején oktatási államtitkárként láthatta el kézjegyével a felújítási terveket, most pedig polgármesterként írhatta alá az épület átvételét.
Színvonalas programmal várták a véndiákokat
Az ünnepi köszöntők után a jelen lévő református, római katolikus, unitárius és evangélikus elöljárók megáldották a felújított épületegyüttest, majd az iskola himnuszának akkordjaira Szőcs Ildikó igazgató, Kató Béla püspök, Horaţiu Josan volt és Oana Iuliana Badea jelenlegi polgármester vágta el a szalagot.
Az iskola vezetősége ebéddel és színvonalas programmal kedveskedett az eseményre eljött volt tanároknak, diákoknak, akik immár vendégként térhettek be a konviktusra, megcsodálhatták a felújított, új bútorzattal és modern eszközökkel felszerelt osztálytermeket, bentlakási szobákat, dísztermet, és egy cigaretta erejéig a tornakertbe is felsétálhattak nosztalgiázni.
Az ünnepi alkalomból az egyház anyagi támogatásával megújult dokumentációs könyvtár és természettörténeti múzeum is megnyitotta kapuit a látogatók előtt, míg a Bagolyvárban iskolatörténeti múzeum, az egykori neves diákokról elnevezett osztálytermekben számos kiállítás, bemutató várta a betérőket, akik az iskolafelújítás nehéz időszakába, illetve a modern felszerelés, a minden osztályban ott díszelgő okostáblák működésébe is betekintést nyerhettek.
Eközben az udvaron is folytatódott a program, a Collegium Gabrielense régizene-együttes és a Fügevirág néptánccsoport bemutatója során a vendégek a jelenlegi diákok ügyességéről győződhettek meg, míg az egykoriak nevében Antal Tibor véndiák és barátai gyimesi népdalokkal köszöntötték az ünneplőket.
Koncertekkel zárult az este
Az új cserkészotthon felavatása után este már a diákoknak szólt a program, a Bagossy Brothers Company koncertjén bulizhattak, másnap pedig a Kárpát-medencei református iskolák közös tanévnyitóján vehettek részt. Az alkalomból a kollégiumban található emlékhelyek sora is bővült, a főépület földszintjén gróf Mikó Imrének és dr. Vásárhelyi Boldizsárnak állítottak emléktáblákat.
A Bethlen Gábor fejedelem által 1622-ben Gyulafehérváron alapított, majd Apafi Mihály révén Nagyenyedre költöztetett, leromlott állagú iskola úgy újulhatott meg, hogy az épületeket visszakapó református egyház megegyezett a helyi önkormányzattal, hogy 25 évre elengedi a bérleti díjat, ha a város pályázati úton megszerzi a felújításhoz szükséges pénzt. A 2010-ben nyert, 29,65 millió lej értékű projekt költségeiből 23 milliót az EU, hárommilliót a román kormány biztosított.
A magyar kormány a pályázatba bele nem foglalható költségekhez nyújtott 268 millió forintos támogatást. A felújítás során újravakolták, festették a főépület, a kisiskola és a Bagolyvár falait, kicserélték a tetőszerkezetet, a nyílászárókat, a fűtésrendszert, a villany- és vízvezetékeket. A felújítási projekt keretében a megújult termeket számítógépekkel és interaktív oktatási eszközökkel szerelték fel, amelyekben a romániai magyar oktatásban úttörő módon kabinetrendszerben zajlik a tanítás.
Pap Melinda
Székelyhon.ro

Holtvágányon a radnóti kastély visszaszolgáltatása
A per folyamatban van
A visszaszolgáltatási bizottság júliusban elutasította a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek a radnóti kastélyra vonatkozó visszaszolgáltatási kérelmét.
Amint Komáromi Attila ügyvéd megkeresésünkre kifejtette, a 2003. január 30-i 1066-os számmal iktatott visszaszolgáltatási kérvényezést 2016. július 7-én a visszaszolgáltatási bizottság 5812-es számú határozatával elutasította. Az elutasítást azzal indokolták, hogy nincs azonosság a visszaigénylő (a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség) és az államosítást megelőző tulajdonos között (a gyulafehérvári Római Katolikus Ordináriátus által működtetett vallás, tanulmányi és ösztöndíjalap). "A fent említett határozatot megtámadtuk az illetékes bíróságon, a per folyamatban van"– tudtuk meg az ügyvédtől.
Pusztulásra ítélt műemlék
A Maros partján álló négy sarokbástyás, kétszintes kastély a 16. században épült reneszánsz stílusban. A gyakran változó tulajdonosok között volt a Bogáthy és a Kornis család, majd a Rákóczi család tulajdonába került. Apafi Mihály erdélyi fejedelem is használta a kastélyt, amelynek nagytermében országgyűléseket is tartottak. 1887-ben a katolikus egyház tulajdonába került, 1948-ig, az államosításig a hét falura terjedő radnóti uradalom központja, a római katolikus státus birtoka volt. Az 1989-es változások után az egyház visszaigényelte az épületet, melyben 2002-ig mezőgazdasági iskola, továbbképző, majd kutatóállomás működött, a tulajdonviszony azonban mindmáig rendezetlen.
Pár éve a kastély tetőzete kigyulladt, melynek nyomán a két, zsindellyel fedett északkeleti sarokbástya tetőszerkezete leégett, az épület födémrészébe is belekaptak a lángok, mintegy ezer négyzetméter gyulladt ki, kétszáz négyzetméteren pedig beszakadt a mennyezet. Az akkor keletkezett kár eszmei és anyagi értéke felbecsülhetetlen, akárcsak a gazdátlannak tűnő reneszánsz kastély pusztulása, ugyanis nemcsak a tűzvész tett kárt a kastélyban, hanem az enyészet is. A visszaszolgáltatási törvények értelmében az egyház visszaigényelte a műemlék épületet, de mindmáig nem kapta vissza, így a tulajdonviszony egyelőre rendezetlen. A műemlékké nyilvánított kastély állami tulajdonnak számít, azonban állagmegőrzésre sem költenek, nemhogy a műemlék épület felújítását vállalnák. Az egyház, bár jogilag nincs a tulajdonában, felvállalta a tűzvész utáni helyreállítást, a két bástya befedését. Időközben azonban beszakadt az egykor impozáns kapuépület tetőszerkezete, és az ezen található tornyocska is összedőlt.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség tizenhárom esztendeje igényelte vissza a kastélyt és a hozzá tartozó melléképületeket. Miután a mezőgazdasági iskola kivonult a kastélyból, állagmegőrzés végett az érsekség őriztette az épületet. Mivel az épület őrzése sokba kerülne és jogcímük sincs erre, kompromisszumos megoldást találtak a helyi polgármesteri hivatallal: az érsekség felkameráztatta az épületet és átadta a felszerelést a helyi rendőrségnek, amelynek munkatársai észlelik az illetéktelen behatolókat.
Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely)

500 éves a reformáció
Az Erdélyi Református Egyházkerület
Az oldalt szerkesztette: Ötvös József lelkipásztor
Az Erdélyi Református Egyházkerület földrajzi határai kezdettől fogva egybeesnek a történelmi Erdély határvonalával: északon a Lápos- hegység, keleten és délen a Kárpátok hegyvonulata, nyugaton az Erdélyi-szigethegység, a Királyhágó és a Meszes. Ezen a területen a reformáció idején a középkori erdélyi püspökség jogutódjaként két, ágostai hitvallású superintendentia alakult ki az 1550-es években: a magyar és a szász. A magyar superintendentia keretében azonban már az 1550-es évek végén megjelennek a helvét irányú reformáció elveit elfogadó lelkészek és hívek, 1564-re pedig az egész superintendentia református hitvallásúvá vált. Az 1560-as évek végére, Dávid Ferenc, Blandrata György és Heltai Gáspár igehirdetése nyomán a magyar superintendentia lelkészeinek és híveinek többsége a szentháromság-tagadó hit- elveket fogadta el. 1568-ban Tordán az erdélyi országgyűlés kimondta az addig kialakult felekezetek (római katolikus, ágostai evangélikus, református, unitárius) vallásszabadságát.
1574-ben az unitáriusok, a korábbi szervezetből kiválva, külön egyházkerületet alkottak, élén Dávid Ferenc püspökkel. A magyar super-intendentia református lelkészei 1576-ban szintén külön szervezkedtek, püspökké választva Tordai Sándor Andrást. Így Erdély területén két önálló magyar protestáns egyház jött létre, a református és az unitárius.
A 16. század utolsó évtizedeiben a református egyház híveinek száma szerint többségivé vált, és nyolc egyházmegyére tagolódott. Az Erdélyi Református Egyház ebben az időszakban Marosvásárhelyen, Gyulafehérváron, Nagyenyeden, Déván, Kézdivásárhelyen és Fogarason tartott fenn jeles iskolákat.
A 17. században, a református fejedelmek uralkodása idején, a református egyház az uralkodó támogatását is élvezve fejlődött. Új gyülekezet alakult például az unitárius többségű Kolozsváron, amely a hívek számának növekedésével a század végére Erdély egyik legnagyobb eklézsiájává vált. Bethlen Gábor a kolozsvári reformátusoknak adta a Farkas utcai (korábban ferences) templomot, I. Rákóczi György pedig helyreállíttatta azt. Különféle szervezeti változások nyomán az egyházmegyék száma tizennégyre emelkedett.
1622-ben Bethlen Gábor fejedelem Academicum Collegium rangra emelte a gyulafehérvári iskolát. 1662-ben, a tatár pusztítás után Nagyenyeden talált új otthonra a Bethlen Kollégium. Kolozsváron a református egyházközség iskolája Apáczai Csere János professzori tevékenysége (1656-1659) nyomán emelkedett főiskolai rangra. Székelyudvarhelyen Bethlen János kancellár alapított kollégiumot 1670-ben. 1672-ben a jezsuita üldözés elől menekülő sárospataki kollégiumot Apafi Mihály fejedelem Gyulafehérvárra telepítette. Ezek a főiskolák magasabb szintre emelték a hazai lelkészképzést és hozzájárultak az erdélyi értelmiségi réteg számbeli növekedéséhez.
A 18. században a Habsburg-uralom alá került Erdélyben a református egyház védekezésbe szorult az uralkodói támogatást élvező katolicizmussal szemben, az önvédelem és egyházigazgatás legfőbb szerveként alakult ki a Református Főkonzisztórium, a mai Igazgatótanács jogelődje. Bár több templom erőszakos úton katolikus kézre került, és sok egyházközség jövedelmét megnyirbálták, ez az önvédelem eléggé hathatósnak bizonyult az erdélyi hagyományos vallásszabadság fenntartása tekintetében. 1720 körül alakult ki a püspöki igazgatás fontosságát biztosító successio rendszere, amely szerint az elhunyt püspököt azonnal követte hivatalában a helyettese, a főjegyző, a következő zsinat pedig új főjegyzőt választott.
A református kollégiumok száma emelkedett, 1716-ban Marosvásárhelyre költözött a gyulafehérvári kollégium, a szászvárosi pedig a század végén a Főkonzisztórium irányítása alá került. E főiskolák és néhány parókia kiváló tudományos műhelyként szolgáltak az alkotó értelmiségiek számára. E században mindegyik anyaegyházközségben és jó néhány fíliában működött iskola, ahol legalább az olvasást és a református hit alapelemeit a gyermekek elsajátíthatták.
Az erdélyi református egyháznak folyamatosan működő nyomdája volt Kolozsváron, némely évtizedekben kettő is, így állandóan biztosíthatta az énekeskönyvek, prédikációs kötetek, imakönyvek, tankönyvek kiadását.
1848 után a nemesi patrónusoknak az egyházközségek fenntartásában játszott szerepe csökkent, nőtt viszont a hívek – akiknek zöme a jobbágyfelszabadulás után kisbirtokossá vált – egyházfenntartó hozzájárulása.
A kiegyezés (1867) után megindult az egyház szervezetének korszerűsítése, 1872-ben a lelkészi zsinat és a Főkonzisztórium világi tagságának egyesülésével jött létre a legfőbb törvényhozó testület, az Egyházkerületi Közgyűlés, és végrehajtó szerve, az Állandó Igazgatótanács. Az 1884. évi debreceni református zsinat alkalmával ötödik egyházkerületként Erdély is betagolódott a magyarországi református egyházba, sajátos törvényeit továbbra is fenntartva.
Ebben az időszakban egyre több egyházközség és felekezeti iskola részesült állami támogatásban. Szász Domokos püspöksége idején (1885-1899) sok új templom, lelkészi lakás és iskola épült. Ugyancsak az ő kitartó erőfeszítéseinek köszönhető a kolozsvári Református Teológiai Fakultás létrejötte (1895).
1919 tavaszától az Erdélyi Református Egyházkerület Románia fennhatósága alá került, majd a trianoni békediktátum aláírása után (1920) Nagy Károly püspök letette az esküt a király előtt. A kétszeresen (vallási és nemzetiségi szempontból) kisebbségbe került egyház csakhamar megérezte az impériumváltozás nyomasztó súlyát.
A két világháború közötti időszakban lelki újjászületés tapasztalható az erdélyi reformátusságban. Egyházunk karitatív tevékenységét a Makkai Sándor püspök által alapított Református Diakonissza Intézet (1927) fogta rendszerbe. A kolozsvári Református Teológiai Fakultás nagy formátumú tudósokból és kiváló nevelőkből álló tanári kara magas tudományos szintű és a gyakorlati gyülekezeti munkára felkészítő lelkészképzést biztosított.
A bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után egyházkerületünk észak-erdélyi része visszatagolódott a Magyarországi Református Egyházba Vásárhelyi János püspök kormányzása alatt. A kisebbségi elnyomásból fölszabadult egy- házi élet föllendült, a konferenciák és gyűlé- sek tartása akadálytalanná vált. Ekkoriban teljesedett ki a teológushallgatók és a főgimnáziumi tanulók szórványmunkája. A Romániában rekedt dél-erdélyi rész, Nagyenyed központtal, Nagy Ferenc püspökhelyettes irányítása alatt élt.
1945-ben a két egyházkerületi rész újból egyesült, és az erdélyi református egyház egyre erősebben érezte a feltörekvő kommunista diktatúra nyomását. Az 1945-ös földreform az egyházközségi és kollégiumi földbirtokok újabb részét vette el, a maradékot a következő évtizedben a kialakuló termelőszövetkezeteknek kellett átadni. 1948-ban az összes felekezeti iskolát államosították teljes felszerelésükkel és ingatlanvagyonukkal együtt. 1951-ben az egyházközségek régi (1985 előtti) anyakönyveit a helyi néptanácsoknak kellett beszolgáltatni, később ezek az Állami Levéltár megyei fiókjaiba kerültek.
A kommunista hatalomátvétellel a modern történelem egyik legsúlyosabb egyházüldözése vette kezdetét Erdélyben. A politikai titkosrendőrség (Securitate) folyamatosan figyelte a lelkészi kart. 1952-ben és még inkább 1956-ban számos református és más kisebbségi egyházhoz tartozó lelkészt letartóztattak. Különféle, többnyire koncepciós perekben kirótt büntetések következtében sokan megjárták a Duna-csatornát vagy szenvedtek politikai börtönökben. Nagy részük az 1964. évi általános amnesztiával szabadult, amikor Románia először kapott kölcsönt az USA-tól, s a szerződés feltételei között volt a politikai foglyok szabadon bocsátása. A történelem aztán megismétlődött: a megelőző gyászévtized után jött a csendes, majd az egyre erősödő elnyomás ideje, s a Ceausescu-féle diktatúra falurombolási tervei mértek nagy csapást egyházunk életére. Az 1989-es fordulat után újra elkezdődhetett az egyházépítő munka. A jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok visszaadása alapvető és a mai napig megoldatlan időszerű kérdés. Minthogy református egyházunk szinte valamennyi tagja a magyar etnikai kisebbséghez tartozik, az etnikai kisebbségek jogainak teljesítése közvetlenül érinti. A magyarellenes megnyilvánulások gyakran kényszerítik egyházunkat arra, hogy felemelje szavát az emberi méltóság és a szabad vallásgyakorlás mindennemű megsértése ellen.
A nehézségek mellett természetesen folyamatos a csendes egyházépítés is. A gyülekezeti munka ma már nincs a templom falai közé szorítva. A helybeli hívek, az anyaországi, a nyugati és a tengerentúli testvéregyházak szolidaritásának és támogatásának köszönhetően fokozatosan élednek újjá azon intézményeink, amelyekben egyházunk nevelő, diakóniai és missziói munkáját végezheti.
A trianoni békediktátum következtében felszabdalt magyar református egyháztestünknek a 21. század elején immár tíz református egyházkerülete 2004 nyarától új együttműködési keretek között végzi Isten országa földi építésének munkáját Kárpát-medencei Magyar Református Generális Konvent – röviden: Generális Konvent – néven.
Napjainkban az Erdélyi Református Egyházkerületben 15 egyházmegye működik 505 anyaegy- házközséggel, amelyből 84 városi és 421 falusi gyülekezet, 85 leányegyházzal, továbbá 553 szórvánnyal. Összesen 521 önálló egység 1143 településen. Ezekben az egységekben, valamint kórházakban és tanintézetekben összesen 532 lelkész jellegű és 814 nem lelkész jellegű alkalmazott tevékenykedik.
Egyházkerületünk lélekszáma folyó év elején 291.939 volt, 4002 lélekkel kevesebb, mint tavaly. Ez a méretű évenkénti apadás az utóbbi három évben stagnál. A legnagyobb lélekszámú egyházközség Sepsiszentgyörgy I. Vártemplom, 4420 lélekkel, a legkisebb, melyben önálló lelkipásztor szolgál, Székelyföldvár 37, illetve Farnas 33 lélekkel. A legnagyobb református város Marosvásárhely 24.070 lélekkel, következik Kolozsvár 20.963 lélekkel, Sepsiszentgyörgy 13.877 lélekkel, Székelyudvarhely 7.508 lélekkel, Kézdivásárhely 3.595 lélekkel. (Az egyház által nyilvántartottak lélekszáma – szerk. megjegyzése.)
A fentiek alapján Urunk iránti hálával telítődött szívvel állapíthatjuk meg, hogy egyházunk minden erőtlensége, szervezeti meggyengülése, csalódásai és félelmei ellenére, Isten kegyelmének kiáradása következtében mindig akadtak olyanok, akik a hitet képviselték, folytatták a reformátorok hagyományát, hirdették Isten igéjét alkalmas és alkalmatlan időkben. Az Egyház Ura továbbra sem vonta meg kegyelmét és Lelkének áradását az őt tisztelőktől, így az Erdélyi Református Egyházkerület hívő népétől sem. Sőt inkább csodálatos módon táplálta a korlátok közé szorított egyházi életet. Hűséges egyháztagok, presbiterek és lelkészek ezrei őrizték meg a hitet, és amennyire tehették, tovább is adták azt a felnövekvő nemzedékeknek.
"Mindeddig megsegített minket az Úr!" – mondhatjuk együtt Sámuellel (1Sám 7,12), és a jövőre nézve is ez a tántoríthatatlan reménységünk.
Egyedül Istené a dicsőség!
Népújság (Marosvásárhely)

Körösfő, a legalább 740 éves falu
Körösfő első írásos említése 1276. november 25-éhez kötődik, az erdélyi káptalan dokumentumaiban így tűnik fel: „terram nostram Crysfew vocatam, in comitatu Byhorensi existentem” (a latin oklevél teljes szövegét Györffy György közli Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzában).
A falu története egybefonódik temploma történetével, amely az évszázadok során sok nehéz időszakon ment át. A tatárjárások idején többször lángba borult Körösfő, 1661 júniusában pedig Ali pasa török csapatai tették szinte egyenlővé a földdel, meggyilkolva a templomba menekülő helybélieket – holttesteik a templomdomb tömegsírjában pihennek. 1674-ben Apafi Mihály fejedelem segítségével az elpusztított 11 kalotaszegi falut (Körösfő, Almás, Középlak, Darolc, Nagykapus, Gyalu, Türe, Mákó, Vista, Lóna, Fejérd) újjáépítették. A törökkel folytatott utóvédharc során azonban 1690. december 21-én Lajos badeni őrgróf csapatai Gyalu mellett szétvertek egy tatár hordát, amely Várad felé menekülve Körösfőt újra elpusztította, házait, templomát, a parókiát felégette. 1692-ben a körösfőiek a Bánffyaktól kaptak telket és segítséget a parókia és a templom újjáépítésére. Sebestyén Kálmán a Körösfői Riszeg alatt 2007 című könyvében azt is leírja, hogy 1763. június 23-án Kalotaszeget és környékét nagy földrengés rázta meg, az ezt követő szélviharban pedig a meggyengült templom összeomlott. 1764-ben a régi templom alapjaira építettek új templomot, amely ma is áll, sőt Erdély legszebb református templomai közé tartozik, miután az utóbbi fél évszázadban minden lelkipásztor szívügyének tekintette a templom karbantartását, féltve őrizte, tatarozta, ha kellett felújította. Általános tatarozást az elmúlt négy évben végeztek Sebestyén Ákos lelkipásztor – aki ez év nyarától Kolozsváron végzi szolgálatát – vezetésével: a tetőtől a beltérig mindent restauráltak az épületen.
Az istenháza ismét ünneplőbe „öltözik” november 19-én, a település első írásos említésének 740. évfordulójára. A 11 órakor kezdődő ünnepi istentiszteletet 12 órától könyvbemutató (Alsójárától Zsobokig – kalotaszegi krónikácskák) követi a Bartók Béla Művelődési Házban, majd a rendezvénysorozat a helyi iskolások ünnepi műsorával folytatódik. Délután 2 órakor a Kalotaszeg Néptáncegyüttes lép fel, este pedig élőzenével, tánccal, jókedvvel, közös vacsorával ünneplik meg az évfordulót (önrész 20 lej/fő, bejelentkezés szükséges).
Az évfordulóra új lelkipásztora is lett Körösfőnek: Károly Károly tiszteletes november 1-jén kezdte meg szolgálatát a faluban. A Parajd melletti Alsósófalván született, 2003-ban végezte el a teológiát Kolozsváron, majd Csíkszeredán és Marosvásárhelyen szolgált segédlelkészként. 2007–2016 között Marosfekete lelkipásztora volt, onnan érkezett Körösfőre, ahol eredményes szolgálatot, jó egészséget kívánunk neki és családjának.
PÉNTEK LÁSZLÓ
Szabadság (Kolozsvár)

Műemlékek közt Dél-Erdélyben – Magas Déva vára (1.)
Már hónapokkal ezelőtt terveztük ezt az utazást. Déva jó kiindulópontnak mutatkozott, s praktikus okokból kifolyólag azt terveztük, hogy itt lesz a bázis, ahonnan majd megközelítjük a célba vett dél-erdélyi helyszíneket. 
Úgy gondoltuk, hogy innen kiindulva megtekintünk néhány a Maros-mentén elhelyezkedő magyar vonatkozású emlékhelyet, majd úgy járunk-kelünk Hunyad és Szeben megyékben, majd másutt is, hogy valamelyest beletekintsünk az ott élő emberek életébe, de ugyanakkor információkat szerezzünk a magyar, a román és - esetleg - a szász közösségek múltjáról, ittlétük tárgyi emlékeiről és ezek őrzéséről. 
Mindezeken túl a természeti környezet is érdekelt, hiszen a Páring és a Retyezát hegységben egyaránt sok látnivaló kínálkozhat, ha időt szánunk a felkeresésükre és képesek vagyunk odafigyelni.  A terv megvolt ugyan, de az időzítést és a kirándulás hosszúságát sem határoztuk meg pontosan és előre. Úgy gondoltuk, hogy majd igyekszünk maximálisan kihasználni a rendelkezésünkre álló időt és mindent megtekintünk, ami belefér ebbe a három napba, de kapkodni és sietni azért nem fogunk, hiszen jártunk már ezen a vidéken korábban is, s ami kimarad, az majd sorra kerül legközelebb. 
A program eléggé képlékenyen működött, hiszen már az első napon - csütörtökön, február 2-án - változott, Déva és Vajdahunyad várát látogattuk meg, aztán másnap Marosillye, aztán a Retyezát meglátogatása, a Zsil-völgyének rövid szemléje, Őraljaboldogfalva felkeresése következett. Ezen a napon még lettek volna egyéb célkitűzéseink, de azokat ejtenünk kellett. A látottak-hallottak azonban kárpótoltak. Szombaton Sarmisegetusa Regia - és egy-két hozzá kapcsolódó dák vár - volt az úticél, aztán Marosszentimre református temploma és a keresdi Bethlen-kastély következett volna, de ekkor is egyszerűsítenünk kellett, s választanunk Marosszentimre és Keresd között. Időhiány miatt csak ez utóbbit tudtuk "abszolválni". Este fél kilenc óra tájt érkeztünk vissza Székelyudvarhelyre.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik vendégházában szálltunk meg, ahonnan pár percnyire található a várra feljáró sikló. Előbb azonban ejtsünk pár szót a vár történetéről.
A mai város fölé magasodó vulkanikus eredetű Várhegyen (371) már az ókori időkben - a dákok és a rómaiak korában bizonyítottan - erődítmény állott, amelyet IV. Béla magyar király a tatárjárás után újjáépíttetett. Itt zajlott le 1264-ben az a csata, amelyben a király hadvezére a szövetséges kunok élén vereséget szenvedett, az alkirály, IV. Béla fia, a későbbi V. István seregétől. 1302-től kezdődően a dévai vár az erdélyi alvajdák székhelye. 1333-ban Hunyad megye főispánjáé. 1453-ban Szilágyi Mihály birtokába jut, majd 1504-ig a Hunyadiaké lesz. 1526-ban Perényi Péter vajda tulajdona, három év múlva a Szapolyai Jánosé lesz, aki feleségének, Izabellának adja jegyajándékként (1539). 
Az itteni várbörtönben raboskodott és itt is halt meg a vallásalapító Dávid Ferenc (1520-1579) Erdély első unitárius püspöke. Itt tartották egy ideig fogságban Dobó Istvánt (1502-1572), Eger hős védőjét, aki rövid ideig az erdélyi vajda címét is betöltötte. 
1580 után bővítik és megerősítik. I. Rákóczi György idején épül a déli kerek bástya. 1657-ben a törökök elfoglalják, Apafi Mihály (1660-1690) visszaszerzi, ám az ő idejében többnyire börtönként funkcionál a vár. A Rákóczi-féle szabadságharc idején sikeresen kiállja a kurucok ostromát. 1717 és 1719 között Steinville tábornok végeztet osztrák megbízásra erődítési munkálatokat. Vauban-rendszerű várrá építteti át. 1733-től a Haller-család birtokolja, de ekkor már nem jelentenek veszélyt a törökök. A Horea-féle lázadás idején (1784) jut fontosabb szerep a várnak, hiszen menedéket biztosított a környék nemességének, majd ide szállították és itt végezték ki a véres magyarellenes pogromba torkolló felkelés vezetőit. Déva várát később elárverezték, új tulajdonosa, Pogány Franciska elhordatta, a mozdítható értékeket pedig elszállíttatta. Az 1848-49-es forradalom idején kisebb, helyi érdekű erődítményként osztrák császári kézben szolgált. A honvédek 1849. május 27-én foglalták el, Bem tábornok lőszerraktárt rendeztetett be a várban, amely aztán rejtélyes körülmények közepette augusztus 13-án felrobbant, több mint 100 fő halálát okozva. Öt nappal később Bem hadserege itt tette le a fegyvert. 
Ezt követően a város kezelésébe került a vár és környéke, amelynek már csak a Várhegy ormán található épületei maradtak fenn erősen romos állapotban. 2007 után Európai Uniós források bevonásával a Hunyad Megyei Tanács végeztetett igen komoly felújítási munkálatokat, kiépültek a csúcsig vezető gyalogos-sétányok, az északi oldalon pedig siklót helyeztek üzembe, amely kiválóan alkalmas arra is, hogy az odalátogatók felvételeket készítsenek a városról és annak környékéről, majd bejárják a felújított részeket. 
A tetőn levő zárt udvarban elhelyezkedő tömlöc, amelyben Dávid Ferenc meghalt azonban nem került felújításra, s nem is látogatható. Oda csak különleges alkalmakkor, kérésre lehet belépni. Ilyen ritka alkalmak a Magyar Unitárius Egyház által szerevezett megemlékezések (minden év november 15-én, Dávid Ferenc halála évfordulóján). 
Úgy tűnik, hogy a felújítást nagyjából szakszerűen elvégezték. Egyébként nincsenek itt olyan építészeti emlékek, díszítőmotívumok és bizonyos kultúrtörténeti korok stílusához köthető épületrészek, amelyek különösebb művészi és restaurátori szakértelmet igényelnének. Kellő odafigyeléssel, betartva az anyaghasználat és a technológia szabályait, elvégezhető volt a helyreállítási munka. A kőművesek és ácsok elég tisztességes munkát végeztek. Kissé zavaró, hogy helyenként a tégla- és kőburkolatok teljesen újszerűek, hasonlóképpen a faszerkezetek is, de idővel az ódon falakhoz vénülnek, s akkor eltűnnek majd ezek a különbségek. 
Külön említést érdemel, hogy a történelmi tények egy részének elhallgatása mellett, mégiscsak vannak magyar nyelvű tájékoztatók, s a kültéri feliratok és a nyomtatványok, illetve a használati utasítások szintjén is felbukkannak a magyar nyelvű szövegek. 
Nem túl népes ma a város magyarsága, a 70 ezres lakosságnak mindössze 7,5 %-át képezi (mintegy 5500 fő). Nem néztük meg ugyan a pontos statisztikákat, de biztos, hogy éves szinten igen jelentős az idelátogató magyar turisták aránya is, úgyhogy az ilyen irányú gesztusok teljesen természetesek. Nem volt kifejezetten turistaszezon látogatásunk idején, de azért egyéni és csoportos látogatók folyamatosan érkeztek, gyakran lehetett magyar szót hallani, több magyarországi rendszámú autót fedeztünk fel a vár alatti parkolóban. 
A gyenge ipari tevékenység mellett igen jelentősek megyeszerte a turizmusból származó bevételek, hiszen a várak és múzeumok látogatása mellett számos sportolásra alkalmas helyszínt is népszerűsítenek, amelyek a szolgáltatások minőségére is hatnak, hiszen szállást és étkezési lehetőséget is kell biztosítani a látogatóknak, ha itt kívánják őket pár napra tartani.
A vár könnyen megközelíthető a közelben elhaladó országútról. Úgyhogy tulajdonképpen kihagyhatatlan. Ajánlani merjük a Magna Curiában működö helyi múzeumot is (1882), amelyben ma a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat által létrehozott közgyűjtemény jogutódja, a Dák és Római Civilizáció Múzeuma működik (1938 óta) - lehet benne szelektálni és bizonyos kritikával szemlélni a kiállított anyagot, amelyet ott a látogató elé tárnak.  
Simó Márton
eloszekelyfold.com

„Játék legyen a tanulás” – Nagyenyeden tartotta vándorgyűlését az RMPSZ
A 25 éves Romániai Magyar Pedagógus Szövetség civil szervezetként vállalja fel a magyar nyelvű oktatás-nevelés szakmai támogatását. Ennek egyik legsikeresebb rendezvénye a vándorgyűlések sorozata, amely 2014-ben Sepsiszentgyörgyön kezdődött, majd Szatmárnémetiben (2015), Besztercén (2016), Nagybányán (2016), idén pedig Nagyenyeden (2017) tartották, de ebben az évben Temesváron is terveznek további folytatást. A kétnapos nagyenyedi vándorgyűlést a Bethlen Gábor Kollégiumban tartották. Bebizonyosodott, hogy a szívet melengető személyes találkozásokon túl a szakmába vágó előadások, párbeszédek, helyzetjelentések igen hasznosak, az önértékelés szempontjából is. Az összetartás, az egymásra figyelés és a spontánul kialakuló tapasztalatcsere áthatotta a tanácskozást. A különböző tevékenységeken 75-80 pedagógus fordult meg. Ők ma is a „nemzet napszámosai.”
BAKÓ BOTOND
Első nap: találkozás Fehér megyei pedagógusokkal
A találkozón az RMPSZ elnöke, Burus Siklódi Botond és az alelnökök tevékenyen irányították az eseményeket, őket segítette jelenlétével a tiszteletbeli elnök, Lászlófy Pál. Jelen volt Demény Piroska, a BBTK tanára, a továbbképzés szakembere, továbbá a Partiumi Egyetem képviselője, a tanügyminisztérium államtitkári kabinetjének igazgatója, Nagy Éva.   A Fehér megyei pedagógusok szép számmal jelentek meg Magyarlapádról, Balázsfalváról, Gyulafehérvárról, Péterfalváról, Torockóról, Bethlenszentmiklósról és más helyekről. Olyan felújított iskolában fogadták az ideérkező kollégákat, amelynek manapság tájainkon kevés hasonmása akad. Sok volt tanítvány pedagógusként tért vissza, büszkén számoltak be eredményeikről. Román iskolában tanító pedagógusok is voltak, akik mindig magyar nyelvű továbbképzésekre jelentkeznek. Lászlófy Pál megjegyezte, hogy „kevés olyan bástyánk van, mint a Bethlen-kollégium, amit nagy gonddal kell megőrizni.” Szőcs Ildikó házigazda-igazgató a nagybányai ülésen ajánlotta fel az elnökségnek, hogy jöjjenek el Nagyenyedre is a vándorgyűléssel. Ugyancsak ő emlékeztetett arra, hogy a 90-es években az első nyári Bolyai Akadémia is a kollégiumban volt. A nemrég lebonyolított óvópedagógia továbbképzés is bizonyította, hogy a kollégium új, tetszetős külleme mögött megfelelő infrastruktúra is rendelkezésre áll egy nagyszabású pedagógus találkozóra.
A konferenciát az elnök Burus Siklódi Botond átfogó vetített képes előadással nyitotta meg, az RMPSZ történetéről. Előadásában olyan problémákat említett, mint a csökkenő gyermeklétszám és az ebből adódó helyzetek kezelése, a nagyrészt autonóm módon működő tanügyi rendszerünk megerősítése. Semmiféle párt vagy politikai érdeknek nem vethetjük alá gyermekeink sorsát. Az előadást élénk problémakezelő beszélgetések követték. Felmerült a magára hagyott szórvány iskolák sorsa, a kallódó magyar gyermekek összegyűjtése szórvány kollégiumokba. Pozitív példaként merült fel a magyarlapádi iskola, ahol szórványbennlakás épült és sikerült összefogást teremteni a Református Egyház, az iskola, a szülők, az Etnika Alapítvány és az önkormányzati vezetés között. Összegyűjtötték a magyar gyermekeket a környező vegyes lakosságú falvakból a lapádi iskolába, ahova autókkal minden héten behozzák és hétvégén hazaviszik őket. Anyagi támogatást kapnak internátusi és iskolai költségeikre. A délutáni közös tanulásra újabban a helybeli gyermekek is bejárnak. A 8. osztály elvégzése után a megegyezés szerint minden gyermek útja a Bethlen-kollégium valamelyik osztályába, akár szakmai képzésre is vezet. Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató szerint az óvodás gyermekek sorsára helyben kell megoldást találni, mert a szülők nem fogják őket néhány éves korukban iskolaközpontokba engedni. Fel kell használni a pozitív diszkrimináció elvét. Amennyiben szükséges, minden gyermekért harcolni kell. Székelyföldön előfordul, hogy 1-2 gyermekkel indítanak román nyelvű osztályt. Ezt a magyar szórványvidékeken is alkalmazni kell az anyanyelvi oktatásban.
Második nap: szakmai megbeszélés az Apafi-teremben
Az Apafi Mihály fejedelemről elnevezett előadóteremben vetített, tematizált előadások hangzottak el.
Szabadság (Kolozsvár)

Istennek, hazának, tudománynak
A protestáns iskolahálózat történelméből
„Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak.
A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot.
A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium.
A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák.
Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak.
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Születésnapi beszélgetés Bajna Györggyel – A lényeg a derű és a szeretet minden iránt
Kollégák is voltunk, meg nem is. Dolgoztunk egy helyen, egy­ időben és egy másik helyen két különböző időben. Ezért engedtessék meg nekem, hogy ezúttal kissé személyesebb hangneműek legyenek a kérdéseim, és ne tegyünk úgy, mintha nem tegeződnénk.
Nagy gyakorlatod van az interjúkészítésben. Hogyan látod, a mikrofonnak melyik oldalán jobb lenni?
Kérdezni szeretek jobban. Válaszolni ellenben írásban. Kicsit gyáva vagyok. A szó pedig nem mindig repül el, ahogy az írás sem halhatatlan. Ám amit leírunk, az azonnal ellenőrizhető, akkor is, ha más nem így gondolja. Erre egy példám is van. Javítottuk a szülőházam, a kőművesnek is kellett volna segítenem, de írnom is kellett. Mondtam, most írnom kell. „Ugyan – intett le –, vágj ki egy tavalyi cikket és küldd azt be. Úgysem veszi senki észre!”
1947. június 12-én születtél Gyergyószentmiklóson, egy hatgyerekes családban nőttél fel. Úgy tudom, régi szentmiklósiak vagytok, régi városi tisztségviselőkkel. Mit tartasz a legfontosabbnak, mit kaptál/örököltél a felmenőidtől?
Bajna ágon elsősorban édesapámra hagyatkozhatom. Tőle a becsületet és mindenki tiszteletét tanultam meg. Fajra és nemre való tekintet nélkül. Ő Budapesten járt iskolába, ott is érettségizett, nagyrészt zsidók voltak az osztálytársai, mert a Dohány utcában laktak. Hadiözvegy édesanyja Budapesten nyitott varrodát, mivel nem tudott kijönni módos apósával, Bajna Ferenccel. Onnan tehát édesapám olyan kapcsolatokkal, élményekkel gazdagon tért később haza – mert Trianon után nem sikerült letelepednie Hollandiában –, amit még a második román világban is kamatoztatni tudott. Édesanyám Páll leány volt, nagyon szelíd és jóságos asszony, ami ellenben nem zárta ki esetében az óvatosságot, sőt a távolságtartást sem. Ő például soha nem engedett bocsánatot kérni. Azt tartotta, hogy ne tégy olyant, amiért bocsánatot kell majd kérned. Ez a tanítása volt a leghasznosabb számomra egész életemben. Az újságírásban is!
Milyen gyermek voltál? Rossz, huncut, gyámoltalan, szorgalmas, laza? Van kedvenc gyerekkori történeted?
Csintalan, érdeklődő, nagyon kíváncsi, tekergő, laza… Olvasni ellenben nagyon szerettem, tanulni és dolgozni nem annyira. Édesapám egyszer meg is jegyezte, hogy a munka temetésén a legnagyobb szélben is egyedül elvinném a hármas keresztet. Történetem? Folyamregénynyi. Első rabláncra kötésem az egyik kedves eset. Cukorért álltak sorban 1952-ben, a szomszédunkban lévő, dédapám államosított házában működő üzlet előtt. Ott sertepertéltem, természetesen meglógva hazulról, ahol hiába találtak ki csodazárakat a kapura, mert hamar meglestem a kinyitás titkát… Szóval én, a Babszem Jankó – mert eleinte így becéztek a családban – elkezdtem mondani jó hangosan, hogy miért állnak sorban? Nekünk egy egész zsákkal van a kamrában. Az történt ugyanis, hogy mivel lovaink is voltak, édesapám mindig segített a boltosoknak az áruszállításnál, amit ez esetben egy zsák süveges cukorral fizettek ki. Szerencsére leghamarabb édesapám keresztleánya figyelt fel szavaimra, s azzal már kapott is fel, s haza. Édesapám és három barátja ott beszélgetett fügebor mellett az asztalnál. Bori bé, édesapám ki, s amikor visszatért, egy tehén nyakára való lánccal a derekamtól megkötött az asztal lábához. „Be akarsz záratni, szaros kölyök?” – kérdezte. Számomra, az állandóan fülelő számára ennél jobb büntetést ki se találhattak volna. Volt, amit hallgatnom, mert természetesen tovább politizáltak fölöttem.
Másik feledhetetlen emlékem is e négyessel kapcsolatos. Negyedikes voltam már, s hiába ügyeltek, hogy előttem ne beszéljenek, csak elcsíptem ezt-azt. Nagyanyám például, mielőtt elkezdte volna szidni a kommunistákat, mindig figyelmesen körülnézett, hogy „gerenda van-e a házban?” Ez a gerenda én, a „picok kölyök” voltam. Negyedikes koromban a borszéki erdőt megtámadták a lepkék, ellenük pedig repülőgépeket kellett bevetni. Szárhegyen volt reptér, onnan szálltak fel a gépek, orosz pilótákkal, akik élelmezéséért Szálassy bácsi és Rokaly bácsi felelt. Mindkettő állandó vendég volt a háznál. A tanító nénim Szállassy Magdolna volt. Amikor meglátta a táblára írt példamondatomat, alig várta, hogy szünet legyen, s hazavihessen a szomszédba, mert ezt írtam szép betűimmel, a szenzáció hatását lesve: „Nálunk a szovjet pilóták bécsiszeletet és párizsisonkát esznek.” Nyilván tudta a forrást. A férje neki is elmondhatta felháborodva, mert akkoriban még a kenyeret is jegyre adták. Na, itt már fenekesek jöttek… A legsúlyosabb büntetés: öt suhintás, el nem törő orgonaággal, természetesen letolt nadrággal fogadva.
Szülővárosod gimnáziumában érettségiztél. Mit tartasz a legemlékezetesebbnek diákkorodból?
Felvételi után a legjobbakat mindig kiválasztotta Pálfi Andor az ő osztályába. Október vége volt, érkezett családlátogatni. Éppen fát vittünk be édesapámmal, amikor megláttam a kapuban. Gyorsan elkezdtem sorolni a rossz jegyeimet. El is jutottam hét négyesig és három hármasig, persze a francia kilencessel kezdtem. Bementünk, én illedelmesen az első szobába. Egyszer hallom: „Mit hét négyes és három hármas? Tizennégy négyes és öt hármas!” Édesapám ellenben csak ennyit mondott: „Tanár úr, meddőpásztorra is szükség van.” Amikor elment az osztályfőnököm, édesapám egy szót sem szólt. Na, összekaptam magam, s mindenből átmentem az évharmad végére, aztán a következő érettségiig elfoglaltam azt a hétötven-nyolcas általános körüli közepes helyet. Kilencediktől pedig megjelent az osztályban Bereczki Karcsi. A Bajna–Bereczki páros pedig híressé vált azokban az években. A városban is! Pálfi így szabadult meg tőlünk: Bajna, Bereczki, mars a humánba!
Ha jól tudom, többször felvételiztél az egyetemre. Mindig magyar–orosz szakra? Szíved szerint mi lettél volna 18 évesen?
Háromszor, mindig a magyar–orosz szakra. Az elsőn Jókairól írtam olyan tudományos értekezést, amit ráért volna negyvenévesen megírni, ugyanis kritizáltam – én, a taknyos – a nagy Jókait. Második alkalommal nagyon szerelmes voltam – és elfelvételiztünk a kislánnyal. Harmadszor Papp Kincses Emese fogadott testvéreként ügyelt arra, hogy sikerüljön a felvételim. Amikor hazajöttem, a kihallgató tiszt csak annyit jegyzett meg: „Látja, ha segített volna nekünk, sikerült volna.” Ma már örvendek, hogy nem jártam sikerrel Kolozsváron… Egyébként mindig tanár akartam lenni.
Emlékszel a felnőtté válásod pillanatára, időszakára?
Igen. Hatvanévesen történt meg először, hogy úgy éreztem, talán felnőttem.
Saját tapasztalatból is tudom, hogy nincs az embernek egyetlen olyan foglalkozása vagy szakmája sem, ami fölösleges lenne. Minden valamire jó, minden tapasztalatnak hasznát lehet venni: s úgy képzelem, hogy csak tartósan gyakorolt három műszak után lehet igazi novellákat vagy verseket írni… Te hogy vagy ezzel?
Minden munkahelyemen hasznos tapasztalatokat szereztem. Emberismeretből ott készültem fel. Az pedig nélkülözhetetlen tollforgatás közben is. Olyan dolgok történtek velem, velünk – például a lenfonodai három műszakban –, amit ha leírnék, valótlannak tűnne. Pedig igaz történetek lehetnének.
Hogyan korszakolnád az életed? Van kedvenc időszakod, kedvenc munkahelyed, munkaköröd?
A tanügyben eltöltött hét év, a művelődési szakirányítás öt éve, végül az 1990 áprilisától tartó időszak, amit újságíróként jegyezhetek. Ez eddig 39 esztendő. A nagy írók és költők java részének rövidebb volt az élete. Hát lehetnék elégedetlen?
A Gergely Tamásnak adott életút-interjúban átugrottad az 1989-es eseményeket. A készülő – vagy azóta el is készült – könyved miatt?
Nem írtam még meg, vázlatos állapotban leledzik. Érdekes, hogy máris többször szembesültem az emlékek ingatagságával. Az sem úgy emlékszik egy-egy eseményre, akivel együtt voltunk ugyanott. Ha kényelmetlen az epizód, azt mondja, ott se volt. Ilyen például, amikor hárman vittük vissza az esetleges lincselések elkerülése érdekében a szekusdossziékat a mai csendőrségre, az akkori belügyes alakulathoz, 1989-ben, Szent István napján… Egyikünk ott sem volt, szerinte!
Mikor jöttél legutóbbi közös munkahelyünkre? Azt adta az újságírás, amire vágytál? Mit reméltél? Színeket, találkozásokat, világmegváltást?
1990-ben, nevem napján. Világmegváltó szándékom nem volt. Csak boldog voltam, hogy jó társaságba keveredtem, akik közül a még élőkkel ma is kölcsönösen tiszteljük egymást. Soha egyetlen összetűzésem nem volt a lapnál. Senkivel! Az élők közül Borbély Lászlót modoráért, Hecser Zoltánt a törvényismerete miatt tiszteltem. Ferencz Imrével, Kristó Tiborral és Sarány Istvánnal pedig ma is baráti a kapcsolatom. Az újságírás mindent megadott. Hálás vagyok azoknak, akik bíztak bennem és a Hargita Népéhez kerülhettem. Egyikük a néhai Bálint András volt.
Mi a legkedvesebb újságírással kapcsolatos emléked?
Számtalan szép emlékem van, de az elismerések, az olvasók és nem olvasók irányomba mutatott tisztelete a legértékesebb kincse eddigi életemnek. Nyilván hitvesem, gyermekeim és unokám mellett.
És a legrosszabb?
Letiltásunk arról a portálról, aminek létrehozását gyakorlatilag újságíró kolléganőim intézték.
Nemcsak az írott sajtóban, hanem a televíziós újságírásban is jeleskedtél. Melyik áll szívedhez közelebb? Mi a legemlékezetesebb forgatási élményed?
Kitűnő és tehetséges ember, Zsigmond Attila segítője vagyok. Nyilván, én elsősorban az írással segíthetem őt is, hiszen a riporteri munkát az írott rész előzi meg, a kérdésekkel fel kell készülni. Több díjnyertes filmet, dokumentumfilmet, portrét forgattunk együtt. Élményeim között nincs első hely, de feledhetetlen – névsor szerint – a Balázs József festőművésszel, a Berszán Lajos kanonok úrral, a Rafi Lajos cigányköltővel, a Vaszi Levente kósteleki tanár-énekessel készült portréfilmek, a székelyföldi „betyárok” és az Így veszett el Erdélyország című riport-dokumentumfilmek forgatása alatt történtek. Ám talán a legértékesebb az Ervin atyával készült többórás anyag, ami páratlan lehet a maga nemében.
Nyugdíjas vagy, de nem mentél nyugdíjba, hiszen írsz, alkotsz. Min dolgozol most?
Családom történetén, ugyanis két okleveles ág sarja vagyok. Egyiket, a Blénesit 1615 tavaszán Bethlen Gábor, másikat, a Bajnát 1676 áprilisában Apafi fejedelem adta. Utóbbiról már csak annyit kell megtudnom, hogy délelőtt vagy délután írta-e alá a fejedelem. Ha délután, akkor állítólag beborozva tehette, ami ellenben nem vonna le semmit a cím értékéből, de jó lenne mégis tudnom.
Bevallom, kétszer is ellenőriztem a születési évedet, annyira hihetetlennek tűnt, hogy betöltötted a hetvenet. Te hány évesnek érzed magad? Mi a titka a fittségednek? Kerékpározás, kaszálás?
A kaszálás nem. Szekeret szerettem rakni, mert ott mindenki látott. A kerékpár csak az állóképességben segít. A lényeg a derű. Aztán a szeretet minden iránt, ami körülvesz, a csodálat a természet tökéletessége láttán, amit bárhogy igyekszünk, lám, nem tudunk tönkretenni egészen. A mosolygó hölgyek imádatát ki ne felejtsem. Az valóban fiatalon tart. A lélek pedig kortalan.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

Belromán replikák
1918-as centenáriumi előzetes óromániai–erdélyi vitákkal, avagy hol kelt ki a románizmus tojása? Szilágyi Aladár írása.
Megállíthatatlanul közeleg a 2018-as esztendő, mely a románság ünnepi éve lészen. A türelmetlenebbje nem titkolja, szíve szerint a legszívesebben nélkülünk, értsd: egy magyartalanított országban ülne örömünnepet, a toleránsabbja természetesnek vélné, hogy… velük együtt örvendezzünk, a megértőbbek – ők vannak a legkevesebben – bírnak annyi empátiával, hogy legalább békén hagynak bennünket. Talán azt is sejtik: nekünk, romániai magyaroknak miért nem támad fenenagy ujjonghatnékunk anno domini 2018. december elsején…
Nem érdektelen vita kerekedett a román médiában – a centenárium közeledtével – a Kárpátokon inneniek és a Kárpátokon túliak között arról, hogy egyáltalán, kinek, kiknek a történelmi érdeme Nagy-Románia létrejötte. Az óromániaiak egyre gyakrabban dörgölik az erdélyiek orra alá: mi szabadítottunk fel benneteket, nekünk köszönhető, hogy megőrizhettétek az identitásotokat, bármely transzszilván jellegű törekvés hazaárulás a részetekről, és így tovább.
A minap került kezem ügyébe egy vajdahunyadi – tehát erdélyi – román kolléga replikája, mely azzal a sommás ítélettel fejeződik be, hogy „egy évszázados együttélés nem volt elegendő ahhoz, hogy regáti testvéreink levetkőzzék az irántunk, erdélyiek iránt tanúsított kisebbrendűségi komplexusukat. Még mindig úgy vélik, hogy ők szabadítottak fel bennünket a magyarok alól, az meg sem járja az eszüket, hogy Transzszilvánia, ez a politikailag meghódított tartomány, az a „szellemi tojás” volt, amelyből a román kultúra és a román nyelv kikelt. A románizmus tojása a magyarok és az osztrákok fészkében kelt ki.”
Ezeket az állításokat „történelmi lecke” követi, Néhány kényelmetlen történeti adat címmel. Melyben többek között elárulja tudatlan testvéreinek, hogy Erdély első fejedelme, János Zsigmond rendelte el, hogy az Ortodox Egyház a szlavón nyelv helyett térjen át a román nyelv használatára. Ugyancsak az ő uralma idején adtak ki Tordán 1568-ban – elsőként a világon – a vallásszabadságról szóló ediktumot, és két év elteltével, 1570-ben, Kolozsváron, Heltai Gáspár nyomtatta ki az első latin betűkkel nyomtatott román könyvet, Dávid Zsoltárait, Szegedi György fordításában. A kolléga nem feledkezik meg a Tordosi Mihály román református püspök irányításával, Geszti Ferenc dévai várkaptány költségén megjelentetett Szászvárosi Ószövetségről, mint ahogy arról sem, hogy Bethlen Gábor fejedelem cirill-betűs nyomdát működtetett Gyulafehérváron román ajkú alattvalói üdvére, és szorgalmazta az Újtestamentum román nyelvre fordítását. Utódja, I. Rákóczi György idejében jelenik meg románul a Heidelbergi Káté, illetve az ún. Rákóczi-Biblia, az első román Újtestamentum – fél évszázaddal megelőzve az első Bukarestben nyomtatott Újszövetséget. Rákóczi felesége, Lorántffy Zsuzsanna pedig Fogarason román egyházi iskolát alapít. Erdély utolsó fejedelme, Apafi Mihály újraindítja a törökök által szétvert gyulafehérvári nyomdát, mely több román könyv – köztük az első román nyelvű tankönyv, a Bucovna – műhelye lett. És így tovább…
Vajdahunyadi román kollégánknak – aki bevallottan nem túlzottan kedvel bennünket, magyarokat – befejezésül van még egy dobása óromániai testvérei irányába: a történelmi hűség kedvéért közli velük, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában élő 2,8 milliós románságnak 1918-ban, a nagy egymásra találás esztendejében 2043 iskolája volt, az anyaországként aposztrofált Román Királyság pedig 7 millió alattvalója számára ennél sokkal kevesebb iskolát működtetett!… erport.ro

Kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete
Kétnyelvű, román és magyar nyelvű turisztikai szórólapokból tallózok. A többnyelvűség az önkifejezés szabadságát nyújtja, de amikor ugyanazt fejezik ki más-más nyelven, az adatoknak, a mondanivalónak azonosaknak kellene lenniük. Már a város megnevezése is eltérő: Kolozsvár, Cluj-Napoca. Nem csoda hát, ha a magyar szöveg igyekszik a több mint száz évvel ezelőtti múltból meríteni, míg a román szöveg az elmúlt száz esztendő vonatkozásaiból, fenntartva magának – a város dák nevével sugallva - az elsőséget.
Az még „érthető”, hogy a magyar személyiségekről elnevezett egykori utcanevek teljességében megváltoztak: Bocskaiból Avram Iancu lett, Ferenc Józsefből Horea, vagy Deák Ferencből egyszerűen Hős. Az már kevésbé, hogy a magyar nevek elhallgatása következetesen megfigyelhető a román szövegismertetőben. A Farkas utcai (Mihail Kogălniceanu) református templom román nyelvű bemutatója ezért feltűnő módon rövidebbre sikeredett, miközben Báthory István, I. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelem, valamint Régeni Asztalos János szószék-készítő nevei elhallgattattak. Csak – „a román származása” miatt elfogadott, sőt „népszerűsített” – Corvin Mátyás neve kerül említésre. A szász személyiségekkel már nincs ilyen megkülönböztetés, mind Elias Nicolai, mind Benedict Mueck kőfaragók munkáját dicséri a szövegíró.
A Sétatér (román fordítása: Központi Park) magyar nyelvű leírása megemlíti Pákey Lajos és Kós Károly építészek neveit, a román megfeledkezik róluk. Az Agrobotanikai Kertet viszont Iuliu Prodan professzorról elnevezett parkként emlegeti, a híres Botanikus Kerttel pedig feltétlenül párosítja Alexandru Borza személyiségét, miközben megfeledkezik a füvészkertet alapító Mikó Imre nevéről. A Rönk-park és az Egyetemi Sportpark megnevezésénél és leírásánál már nincsenek lényegi eltérések. Annál nagyobb az „egyetértés” a Fellegvár ismertetésénél, ahol Ferencz József császár és Erzsébet királyné neve mindkét szövegben megtalálható. Említést tesznek továbbá az 1848-as forradalom áldozataira emlékeztető hatalmas keresztre, az időközben átkeresztelt Belvedere szállóról azonban megfeledkeznek. Amiként egy másik szórólapon a Hóját is süllyesztőbe szánják, meg sem említik a néprajzi múzeum szabadtéri részének a bemutatásánál.
A román leírást más nyelvvel társító szórólapok esetében már könnyebb és egyszerűbb a közös nevezőre jutás. A Házsongárdi-temetőt ismertető általános szöveg még elfogadható, románul és franciául egyaránt, a sírok válogatása azonban egyoldalú. A bemutatott sírok közül kettőn olvashatóak a nevek: Emil Isac és családja, valamint Pop Iulian, „Kolozsvár (azaz Cluj-Napoca) első polgármestere” sírkövén. Miközben a temetőben eltemetett híres személyiségeket ismertető válogatás három magyar és három román személyt és sírkövét mutatja be. Sok emberöltővel ezelőtt halt meg Apáczai Csere János, (gróf) Bánffy György, sőt Brassai Sámuel is. Annál frissebb Emil Racoviţă, Ion Agârbiceanu és Adrian Marino emlékezete.
A „béke” kedvéért az egyik szórólap a Tükör utcát (Szentegyház, Március 6., ma Iuliu Maniu – szerk. megj.) mutatja be, kivételesen megemlítve Alpár Ignác tervező kilétét. Innen idézek: „A két épület csaknem teljesen szimmetrikus, tükörkép hatását keltik, kivéve a keleti és nyugati homlokzatot.” Úgy látszik, a kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete azt bizonyítja, hogy a keleti és nyugati mentalitás nem teszi lehetővé a tükörfordítást.
ÁBRÁM ZOLTÁN / Szabadság (Kolozsvár)

Az a cél, hogy az Orbán Viktor által vezetett kormány folytathassa munkáját
A jövő év elején zajló magyarországi parlamenti választásokról tájékoztatják telefonon az elkövetkező héten, naponta 10 és 17 óra között Kovászna megye lakóit az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének munkatársai.
A választáson részt vehet minden Romániában élő magyar állampolgár abban az esetben, ha regisztrált a Nemzeti Választási Irodánál vagy már az előző években szavazott.
Tamás Sándor, az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének elnöke arra bátorít mindenkit, hogy éljen a szavazási lehetőséggel. „Az a célunk, hogy az Orbán Viktor által vezetett kormány folytathassa a munkáját, s ehhez mi erdélyi magyarok is hozza járulunk, úgy ahogy négy évvel ezelőtt is tettük, amikor mintegy 65 ezer szavazattal erősítettük a kétharmadot átbillentő mandátum megszerzését. Azért fontos a szavazás, mert látjuk, hogy olyan nemzeti kormány van Magyarországon, amely értünk is tesz, nemcsak politikai nyilatkozatot, hanem megmaradásunkat, fejlődésünket segítő gyakorlati programokat indított el a határon túl, és ezen belül Erdélyben is. Azt szeretnénk, hogy minél több szavazatot kapjon, hogy olyan többsége legyen az Orbán kormánynak, amely nyugodt építkezést tud biztosítani. Ennek alapvető feltétele a választáson való részvétel minden magyar állampolgár részéről, ennek előfeltétele viszont a magyarországi választási rendszer értelmében a regisztráció.” – fogalmazott az elnök.
Abban az esetben, ha valaki részt kíván venni a jövő évi magyarországi választáson, de még nem regisztrált nagyon fontos, hogy mielőbb megtegye a legközelebbi RMDSZ irodában vagy online a http://www.regisztracio.ro honlapon, ahol részletes információkat is talál, valamint érdeklődni lehet a 0800-444-666-os zöldszámon.
Ha viszont még nem rendelkezik magyar állampolgársággal, igényelheti azt a legközelebbi RMDSZ-Eurotrans irodában. Az eskütételre az igénylés után 3-5 hónappal kerül sor, ezért, ha szavazni szeretne, legkésőbb 2017. augusztus végéig igényelje. Eskütételkor pedig ne felejtsen el regisztrálni a választásokra.
A szavazólapot levélben fogja megkapni az eskütételkor megadott címre. Ha azóta változtak a személyes adatok (lakhely, név), akkor érdemes újra regisztrálni.
Az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezete városi irodáinak elérhetőségei:
Nyitvatartás: hétfő-csütörtök: 8-16 óra, péntek: 8-14 óra között.
Sepsiszentgyörgyi iroda: Martinovics Ignác utca, 2. szám, Beör-palota első emelete tel.: 0735-610100; Kovásznai iroda: Szabadság utca, 12. szám, telefonszám: 0734-639897; Kézdivásárhelyi iroda: Apafi Mihály utca, 1. szám, tel.: 0721-297540; Baróti iroda: Szabadság tér, 7-es th, A lh, 3-as lakrész, tel.: 0267-377773, 0734-640118. az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének sajtóirodája; Erdély.ma

Nagyenyedi Bethlen-kollégium: új tanév kezdő kisiskolásokkal és pályakezdő pedagógusokkal
Öt évvel a 400. alapító évforduló előtt, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium munka és diákközössége ünnepélyes keretek között megnyitotta a 2017-2018-as tanévet. Bethlen Gábor, Apafi Mihály és Pápai Páriz Ferenc mellszobra előtt tettek tanúbizonyságot, hogy az új iskolai évben is hűségesek lesznek a kollégium múltjához, és tudásukhoz mérten szolgálni fogják a jelent és a jövőt.
A tanévnyitó ünnepség a szokásos módon, de néhány rendhagyó mozzanattal zajlott a 640 diák, a tantestület és a szülők, valamint a meghívott vendégek részvételével. A megjelenteket ezúttal újra a sikeres igazgatói vizsgát tett Turzai Melán magyar szakos tanárnő, régi-új aligazgató köszöntötte. Szőcs Ildikó igazgató rövid idővel az ünnepség előtt elújságolta az örömhírt, miszerint minden ciklust végzett osztály helyett új alakult. Így az összlétszám csak kicsit módosult és az osztályok száma sem változott. A másik újdonság az volt, hogy a felújítás befejezése óta a kollégium diáksága új rendszerben tanult, amit a kabinettek tettek lehetővé. Egy évvel a rehabilitáció után a szépen rendbe hozott termekben semmiféle rongálás nem történt, ugyanígy a folyosókon sem. A rendszer tehát bevált. A tanulók megszokták és megszerették az új környezetet, amiben tanulnak. Most már természetes, hogy óráról-órára mindig a megfelelő szakterem előtt gyülekeznek majd csengetéskor, a tanár érkezésekor foglalják el helyeiket.
Az ünnepséget megtisztelték jelenlétükkel Lőrincz Helga, Enyed városának alpolgármestere, Deák Székely Szilárd Levente az RMPSZ megyei elnöke, Radu Călin a megyei tanács részéről, a helyi rendőrség képviselői (Zagnea Silviu és Oţel Cristian), akik meleg szavakkal üdvözölték a diákokat és a kollégium munkaközösségét. Lőrincz Helga beszédében elmondta, hogy jó a fiatalokkal együtt dolgozni. Csodák is születnek, amelyekkel hegyeket lehet mozgatni. Ezek közé tartozott az ismétlődő imalánc, amelyben az áramütéses balesetet szenvedett Kelemen Dávid XII. osztályos tanuló mellett kiállt a kollégium diáksága és tantestülete valamint sokan a városból is. A sérült diák most már magához tért és javul az állapota. Gyógyulása jó példa az összefogás erejére.
Megható mozzanata volt az ünnepségnek a 24 előkészítő osztályos tanuló köszöntése, akik Tomai Gyöngyi tanítónő mellett sorakoztak fel. A képzős tanulók irányításával érkeztek a kicsik, és tapssal üdvözölték őket. A IV. osztályosok kis alkalmi műsorral (versek, dalok) köszöntötték az iskolába lépő legkisebb „fikákat.” Egy kis zárt üvegben mindnyájan ajándékot is kaptak, amelyben mese, versek, dalok, édesség voltak elrejtve.
Szőcs Ildikó igazgató üdvözölte a kezdő kisiskolásokat, valamit a pályakezdő pedagógusokat, hiszen valóságos generációváltás történt. Új munkatársak: Bóné Timea és Szabó Mária óvónők, Tövisi Antal tanító, Garamfalvi Angyalka történelem szakos tanár, Szabó Zsombor zenetanár és Lazar Timea fizika-kémia szakos tanár. Az igazgató kihangsúlyozta a bizalom és a jó partnerség fontos szerepét a közösség életében. Kónya Tibor iskolalelkész egy áhitattal zárta az évnyitót, üdvözölte az ünnepség résztvevőit, majd közös éneklés következett. A tantestület a déli szárny belső bejárata előtt közös fotóra sorakozott fel, amit minden évben meg szeretnének ismételni. Az évnyitó jó szervezettségével rendben és fegyelmezetten zajlott le. Fehér megye legnagyobb magyar iskolájában beindult az új tanév.
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)