Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Antal László
5 tétel
1996. július 13-14.
Kolozsváron a lutheránus templomban ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg az önálló Romániai Zsinatpresbiteri Evangélikus Egyházkerület megalakulásának 75. évfordulójáról, ez alkalomból emléktáblát is elhelyeztek. A külföldi evangélikus testvéregyházak képviselői is megjelentek a kétnapos ünnepségen. Trianon után püspökök és vezetők nélkül maradtak az erdélyi evangélikusok, ezért 1921. júl. 7-9-e között ugyanebben a templomban összeült zsinatuk kimondta az önálló egyházkerület megalakulását. Az erdélyi magyar történelmi egyházak közül az evangélikus a legkisebb, negyvenezer hívőt számlál. Sok megpróbáltatást kellett elviselniük. 1944-ben Kolozsvárról Kirchnoph Gusztáv püspököt és Járosi Andor esperest szovjet lágerba hurcolták, mindketten odavesztek, 1956 után a jelenlegi püspököt, Mózes Árpádot, Kiss Béla püspök-helyettest, a később emigrációba kényszerült Dani Péter és a nemrég meghalt Antal László lelkészeket bebörtönözték, csak az 1964-es amnesztiával szabadulhattak. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 13-14./
2004. október 22.
Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspök felidézte életútját. Szülőfaluja magyarságát a második világháborúban kifosztották a Vörös Hadsereg katonái, azután megkezdődött a Kommunista Párt tagjainak toborzása. A Bolyai Tudományegyetem matematika-fizika szakáról másodévesen kidobták, amikor apját kuláklistára tették. Mózes Árpád ezután a teológiát végezte el. Argay György püspök maga mellé vette titkárnak és segédlelkésznek. Óriási lelkesedéssel fogadták az 1956-os forradalom hírét. Mózes Árpád más evangélikus fiatalokkal megfogalmazott egy beadványt Argay püspöknek, hogy vonja felelősségre azt a két evangélikus professzort, akik éveken keresztül a baloldali eszméket hirdették. 1958. december 16-án Mózes Árpádot letartóztatták. Felhozták ellene az Argay püspöknek 1956 októberében átadott beadványt, a magyar forradalommal való szimpatizálást és azt, hogy a szovjet beavatkozás ellen fekete jelvényekkel tiltakoztak. A legsúlyosabb vád a hazaárulás volt. Tudniillik a forradalom előtt a debreceni Kossuth-egyetem egy csoportjának látogatásakor beszámolt nekik az erdélyi helyzetről. Naponta eljátszották vele, hogyan fogják felakasztani. Sorra tartóztatták le kollégáit, négy-négy evangélikus lelkészt és teológust, név szerint Antal Lászlót, aki már meghalt, Dani Pétert, Kiss Bélát, Gödri Oláh Jánost, Török Andrást, Bibó Lászlót és Veress Károlyt. Hat hónapi vallatás és halállal való fenyegetés után mindnyájukat a katonai törvényszék elé állították. Az utolsó szó jogán megkérdezte a tárgyalást vezető Valeanu őrnagyot: Uram, a szó igazi értelmében mit tettünk mi a Román Népköztársaság területi biztonsága ellen? Azt válaszolta: „Nem tettetek semmit, mert nem tudtatok, de ha tudtatok volna, tettetek volna.” Fővádlottként ezért kapott 18 évi kényszermunkát, a többiek 16, 15, 14, 9, és így lefelé, 6 éveket. Hat hónapot töltött a szamosújvári börtönben, és kereken öt évet a Duna-delta mocsaraiban. Az 1964. augusztus 3-án megjelent kegyelmi rendelettel a legutolsó, 106-os létszámú csoporttal szabadult. A börtönben olyan kiváló embereket ismerhetett meg, mint dr. Dobri János református professzor, dr. Erdő János, a későbbi unitárius püspök, Hajdó Leander, a csíksomlyói volt rendházfőnök, és sorolhatná tovább. A kis létszámú nagykárolyi gyülekezet lelkipásztoraként húsz évig szolgált. Nem voltak könnyű idők, hiszen két ember állandóan rá volt állítva, szüntelenül követték és zaklatták. Az egyházmegye lelkészi karának határozott kiállása révén 1978-ban aradi lelkésznek és esperesnek választották. Az evangélikus püspökség a legkisebb Romániában, közel 33 ezer lélek van szétszóródva Orsovától Nagybányáig. 1992-ben Szedressy Pál püspök halála után titkos szavazással utódjává választották, és a megbízatást hosszas rábeszélés után elvállalta. – Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön egy-egy új templom, ezenkívül tizenkilenc felújított templom és imaház, vendégház fűződik a nevéhez, annak ellenére, hogy életfogytiglan választották püspökké, idén mégis lemondott, egészségi állapotára való tekintettel. Mózes Árpád nyugalmazott lutheránus-evangélikus püspök 1931. július 25-én született a barcasági Krizbán. A kolozsvári Protestáns Teológián 1956-ban lett lelkész. /Benkő Levente: „A magam történetét én írnám meg” Beszélgetés Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspökkel, önkéntes ’56-os politikai elítélttel. = Krónika (Kolozsvár). okt. 22./
2014. december 22.
Elismerés a nemzet napszámosainak
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) erdővidéki szervezete szombaton a Baróti Szabó Dávid Középiskolában díjazta az elmúlt évben, illetve évtizedekben lelkiismeretesen és sikeresen dolgozó tanárokat, tanítókat, óvodai alkalmazottakat, de nem feledkezett meg azokról sem, akik az intézmény munkáját segítették.
Az ünnepséget vezető Dimény János iskolaigazgató a díjazás fontosságát hangsúlyozta. Mint mondotta, a tudásuk legjavát átadó, személyiségükkel nevelő tanároknak köszönetet kell mondani az elvégzett áldozatos munkáért: a jó szavak erőt adnak, hogy holnap is fáradhatatlanul, szívükben lelkesedéssel végezhessék feladatukat.
A jelképes ajándék és a szál virág átvételére először Lőrincz Sándort szólították, aki az RMPSZ országos vezetősége által adományozott Apáczai-díjat az ősszel Szovátán a Teleki Oktatási Központban nem tudta átvenni. A múlt tanév végén nyugdíjba vonult, most életműdíjban részesülő Antal Izabellát Urák Gyöngyvér méltatta, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatóhelyettese a műszaki tantárgyak volt katedravezetőjének az oktatásban elért sikereit és a civil szférában végzett önzetlen munkáját emelte ki. Az oktatás szolgálatában díjat azok kaphatják meg, akik nem pedagógusként szolgálták az oktatás ügyét. Elismerésben részesült Antal László oktatómester, műszaki dolgozó, Demeter Éva főtitkárnő és Osváth Sándor műszaki dolgozó. Az év pedagógusa díjjal a 2013–2014-es tanévben kimagasló teljesítményt elért tanárokat tüntették ki. Elsőként a diákjaikkal nemzetközi sikereket elérő „éremkovácsok”, a múlt hét folyamán Bukarestben a minisztérium által is kitüntetett Darvas Annamária és Oláh-Ilkei Árpád matematikatanárok vehették át az elismeréseket. A laudálók köszönetet mondtak kollégáiknak, hogy a IX. B osztályos Kádár Attila és a végzős Szász Apolka révén a baróti középiskola bekerült az ország legnevesebb és legsikeresebb diákjait kinevelő tanintézményei közé. A két kitüntetett az iskola vezetőségének a sikerben játszott szerepét méltatta, de nem feledkeztek meg az erejüket meghaladva dolgozni akaró diákokról sem. Az év pedagógusa elismerésben részesült még Máthé Anikó (baróti Cimbora Óvoda), Gál Katalin, Gyulai-György Éva, Süketes János, Bán Annamária, Máthé Sándor (mindannyian a baróti Gaál Mózes Gimnázium tanárai), Andorkó Katalin (vargyasi Borbáth Károly Gimnázium), Nagy Zsuzsa (magyarhermányi Máthé János Gimnázium), Ilkei Júlia (Olaszteleki Általános Iskola), Balázsi Ilona és Szabó Csilla (bardoci Benkő József Általános Iskola). Kotecz József unitárius lelkész áldásában a tanárok, tanítók és óvónők áldozatos munkáját emelve ki úgy vélekedett, ha a holnap olyan lesz, mint a ma iskolája, Erdővidék jövője biztosított.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) erdővidéki szervezete szombaton a Baróti Szabó Dávid Középiskolában díjazta az elmúlt évben, illetve évtizedekben lelkiismeretesen és sikeresen dolgozó tanárokat, tanítókat, óvodai alkalmazottakat, de nem feledkezett meg azokról sem, akik az intézmény munkáját segítették.
Az ünnepséget vezető Dimény János iskolaigazgató a díjazás fontosságát hangsúlyozta. Mint mondotta, a tudásuk legjavát átadó, személyiségükkel nevelő tanároknak köszönetet kell mondani az elvégzett áldozatos munkáért: a jó szavak erőt adnak, hogy holnap is fáradhatatlanul, szívükben lelkesedéssel végezhessék feladatukat.
A jelképes ajándék és a szál virág átvételére először Lőrincz Sándort szólították, aki az RMPSZ országos vezetősége által adományozott Apáczai-díjat az ősszel Szovátán a Teleki Oktatási Központban nem tudta átvenni. A múlt tanév végén nyugdíjba vonult, most életműdíjban részesülő Antal Izabellát Urák Gyöngyvér méltatta, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatóhelyettese a műszaki tantárgyak volt katedravezetőjének az oktatásban elért sikereit és a civil szférában végzett önzetlen munkáját emelte ki. Az oktatás szolgálatában díjat azok kaphatják meg, akik nem pedagógusként szolgálták az oktatás ügyét. Elismerésben részesült Antal László oktatómester, műszaki dolgozó, Demeter Éva főtitkárnő és Osváth Sándor műszaki dolgozó. Az év pedagógusa díjjal a 2013–2014-es tanévben kimagasló teljesítményt elért tanárokat tüntették ki. Elsőként a diákjaikkal nemzetközi sikereket elérő „éremkovácsok”, a múlt hét folyamán Bukarestben a minisztérium által is kitüntetett Darvas Annamária és Oláh-Ilkei Árpád matematikatanárok vehették át az elismeréseket. A laudálók köszönetet mondtak kollégáiknak, hogy a IX. B osztályos Kádár Attila és a végzős Szász Apolka révén a baróti középiskola bekerült az ország legnevesebb és legsikeresebb diákjait kinevelő tanintézményei közé. A két kitüntetett az iskola vezetőségének a sikerben játszott szerepét méltatta, de nem feledkeztek meg az erejüket meghaladva dolgozni akaró diákokról sem. Az év pedagógusa elismerésben részesült még Máthé Anikó (baróti Cimbora Óvoda), Gál Katalin, Gyulai-György Éva, Süketes János, Bán Annamária, Máthé Sándor (mindannyian a baróti Gaál Mózes Gimnázium tanárai), Andorkó Katalin (vargyasi Borbáth Károly Gimnázium), Nagy Zsuzsa (magyarhermányi Máthé János Gimnázium), Ilkei Júlia (Olaszteleki Általános Iskola), Balázsi Ilona és Szabó Csilla (bardoci Benkő József Általános Iskola). Kotecz József unitárius lelkész áldásában a tanárok, tanítók és óvónők áldozatos munkáját emelve ki úgy vélekedett, ha a holnap olyan lesz, mint a ma iskolája, Erdővidék jövője biztosított.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 28.
A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 2. (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Soós Ferenc (Kolozsvár, 1935 – Kolozsvár, 1998) 1958. július 15-ei letartóztatásakor a Protestáns Teológiai Intézet harmadéves református teológus hallgatója volt. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. november 10-én ellenforradalmi terrorista szervezkedés vádjával – halálra ítélte! Fellebbezési kérését elutasították. Az Elnöki Tanács 1959/9-es rendeletével halálos ítéletét életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Soós Ferenc 1963-ig a szamosújvári börtönben töltötte a büntetését, majd átkerült a börtön mellett létrehozott bútorgyárba, ahonnan 1964. augusztus 1-jén szabadult. A teológián nem engedték folytatni tanulmányait, 1998-ban bekövetkezett haláláig tisztviselőként dolgozott Kolozsváron.
Böjte Csaba egyedülálló áldozatvállalása, az árva és elhagyott gyerekek megmentése az általa működtetett árvaházak révén édesapja golgotajárásának ismeretében kap valóban történelmi hátszelet. A Csíkszentdomokoson 1932. március 15-én született Böjte Sándor Kolozsváron dolgozott szerszámlakatosként. A Gaál Gábor Irodalmi Körben felolvasott verseiért nagyon hamar a Securitate célkeresztjébe került, 1959. június 3-án tartóztatták le. Rendszerellenes versek írása, terjesztése mellett a másik vádpont ellene: 1957 nyarán Fülöp G. Dénessel és Jancsik Pál költővel székelyföldi kirándulásra indult. Bár a Fülöp G. Dénes 1959. augusztus 29-ei kihallgatásán készült jegyzőkönyv szerint a kirándulás első napjától kezdve az utolsóig nem találkoztak „olyan személyekkel, akikről tudták volna, hogy nacionalista tevékenységet fejtenek ki, sem a magyarországi eseményeket, sem pedig más politikai problémát senkivel meg nem beszéltek”, a székelyföldi kirándulás önmagában „ellenforradalmi tettnek” minősült! (Ezek után csodálkozunk, hogy ma, 2015-ben a román sajtó igen jelentős része „úgynevezett Székelyföldről” cikkezik?) Böjte Sándort hét év börtönbüntetésre ítélték. 1959 novemberében a szamosújvári börtönbe került, majd a börtönhöz tartozó bútorgyárban dolgozott. Böjte Csaba dokumentumfilmekben is rögzített visszaemlékezése szerint a börtönben súlyos hasnyálmirigy-gyulladást kapott, de a fájdalom enyhítésére semmilyen gyógyszert. Olyan iszonyatos és elviselhetetlen fájdalmai voltak, hogy a hüvelykujjával benyomta a hasfalát! Ez okozta a halálát. 1962. november 4-én szabadult, még dolgozott Kolozsváron, majd 1964. január 2-án, harminckét éves korában elhunyt.
Súlyos veszteségek érték a romániai zsinatpresbiteri evangélikus-lutheránus egyházat, amelynek nyolc lelkészét és teológusát tartóztatták le 1958 végén, 1959 elején. Köztük volt Mózes Árpád (Krizba, 1931. július 25. – Budapest, 2013. május 1.), a romániai magyar evangélikus egyház 1992 és 2004 közötti püspöke, Kiss Béla püspökhelyettes, Antal László, Dani Péter, Dohy Árpád, Gödri-Oláh János, Veress Károly. Az elsőrendű vádlott Mózes Árpád, 1956 és 1957 között püspöki titkár, 1958-ban Székelyzsombor megválasztott lelkésze. Azzal vádolták, hogy 1956-ban, amikor egy debreceni diákcsoport a kolozsvári Teológiai Intézetbe látogatott, a kollégiumban nacionalista magyar nótákat és tiltott egyetemista dalokat énekeltek, a magyarországi „ellenforradalom” idején lelkesedéssel fogadták az ottani eseményeket, számtalan esetben rágalmazták a romániai népi demokratikus rendszert, szidalmazták a Szovjetuniót, amiért a magyar kormány kérésére vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Mózes Árpád magánbeszélgetések során kijelentette: a nemzetiségi kérdést csak úgy lehet megoldani, ha Erdélyt visszaadják Magyarországnak, még akkor is, ha a románság lélekszáma jelentős mértékben meghaladja az erdélyi magyarságét. A vádlott – olvasható az ítéletben – rágalmazó módon beszélt az erdélyi magyarság helyzetéről, azt állítva: nem örvendenek ugyanazoknak a jogoknak, mint a románok, a jogok formálisak, csak papíron léteznek, valójában minden kulcsfontosságú állásba románokat neveznek ki. Mózes Árpádot 1958. december 16-án Brassóban tartóztatták le, és a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával állították hadbíróság elé. Az 1959. május 15-én tartott tárgyaláson 18 év szigorított fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték a Btk. 209. szakasza 2. pontja a) és b) betűje alapján. Kolozsváron, Szamosújváron, a Duna-deltában – Grind, Periprava –, a Brăilai Nagyszigeten – Stoeneşti, Salcia, Luciu-Giurgeni, Ostrov – raboskodott. Az utóbbi megsemmisítő munkatáborból 1964. augusztus 3-án szabadult. Szabadulása után Nagykárolyban, Aradon és Kolozsváron volt lelkész, esperes.
Az evangélikus teológusok perében Antal László tatrangi lelkészt tizenhat, Dani Péter magiszterjelöltet tizenöt, Dohy Árpád és Gödri-Oláh János teológust hat, illetve nyolc, Kiss Béla evangélikus püspöki titkárt kilenc, Veress Károly negyedéves teológust hat év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulásuk után Gödri-Oláh Jánosnak nem engedélyezték a teológiai tanulmányok folytatását, a brassói teherautógyárban előbb segédmunkásként, majd autófestőként, nyugdíjazásáig műhelyvezető mesterként dolgozott. Néhány hónapja hunyt el Négyfaluban. Dani Pétert aradi evangélikus lelkészként valósággal kitoloncolták a hatóságok, Németországban telepedett le, ahol nyugdíjazásáig lelkészként dolgozott. Visszaemlékezéseit a Marosvásárhelyen 2006-ban megjelent Szemtanúk című kötet közölte. Dohy Árpád 1980-ban autóbaleset áldozata lett. Veress Károlynak csak 1974-ben engedélyezték, hogy levelezéssel befejezze félbemaradt teológiai tanulmányai utolsó évét, 1976 és 2001 között bácsfalusi evangélikus lelkész, nyugdíjazása után kitelepedett Magyarországra. Az evangélikus lelkészek és teológusok bebörtönzésével valójában D. Argay György nagy tiszteletnek örvendő evangélikus püspököt s általa az egyházat akarták lehetetlen helyzetbe hozni. A tartományi pártbizottságnál történt kihallgatása során Argay püspök kijelentette: tartóztassanak le engem, de engedjék szabadon a fiaimat! A letartóztatási hullámra az ürügyet az szolgáltatta, hogy a teológusok memorandumban tiltakoztak két tanáruk marxista és dogmatikus beállítottsága ellen és az egyház reformját sürgették.
Amikor Mózes Árpád az utolsó szó jogán megkérdezte az elnöklő Valean Simion hadbíró őrnagytól, mit és mivel vétettek az ország területi integritása ellen, azt a cinikus választ kapta: nem csináltatok semmit, de csináltatok volna, ha lett volna rá lehetőség! A koncepciós perek sajátos koreográfiájának megfelelően, mondvacsinált vádak alapján ítélték el a lelkészeket és teológusokat hat-tizennyolc év közötti börtönbüntetésre.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Soós Ferenc (Kolozsvár, 1935 – Kolozsvár, 1998) 1958. július 15-ei letartóztatásakor a Protestáns Teológiai Intézet harmadéves református teológus hallgatója volt. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. november 10-én ellenforradalmi terrorista szervezkedés vádjával – halálra ítélte! Fellebbezési kérését elutasították. Az Elnöki Tanács 1959/9-es rendeletével halálos ítéletét életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Soós Ferenc 1963-ig a szamosújvári börtönben töltötte a büntetését, majd átkerült a börtön mellett létrehozott bútorgyárba, ahonnan 1964. augusztus 1-jén szabadult. A teológián nem engedték folytatni tanulmányait, 1998-ban bekövetkezett haláláig tisztviselőként dolgozott Kolozsváron.
Böjte Csaba egyedülálló áldozatvállalása, az árva és elhagyott gyerekek megmentése az általa működtetett árvaházak révén édesapja golgotajárásának ismeretében kap valóban történelmi hátszelet. A Csíkszentdomokoson 1932. március 15-én született Böjte Sándor Kolozsváron dolgozott szerszámlakatosként. A Gaál Gábor Irodalmi Körben felolvasott verseiért nagyon hamar a Securitate célkeresztjébe került, 1959. június 3-án tartóztatták le. Rendszerellenes versek írása, terjesztése mellett a másik vádpont ellene: 1957 nyarán Fülöp G. Dénessel és Jancsik Pál költővel székelyföldi kirándulásra indult. Bár a Fülöp G. Dénes 1959. augusztus 29-ei kihallgatásán készült jegyzőkönyv szerint a kirándulás első napjától kezdve az utolsóig nem találkoztak „olyan személyekkel, akikről tudták volna, hogy nacionalista tevékenységet fejtenek ki, sem a magyarországi eseményeket, sem pedig más politikai problémát senkivel meg nem beszéltek”, a székelyföldi kirándulás önmagában „ellenforradalmi tettnek” minősült! (Ezek után csodálkozunk, hogy ma, 2015-ben a román sajtó igen jelentős része „úgynevezett Székelyföldről” cikkezik?) Böjte Sándort hét év börtönbüntetésre ítélték. 1959 novemberében a szamosújvári börtönbe került, majd a börtönhöz tartozó bútorgyárban dolgozott. Böjte Csaba dokumentumfilmekben is rögzített visszaemlékezése szerint a börtönben súlyos hasnyálmirigy-gyulladást kapott, de a fájdalom enyhítésére semmilyen gyógyszert. Olyan iszonyatos és elviselhetetlen fájdalmai voltak, hogy a hüvelykujjával benyomta a hasfalát! Ez okozta a halálát. 1962. november 4-én szabadult, még dolgozott Kolozsváron, majd 1964. január 2-án, harminckét éves korában elhunyt.
Súlyos veszteségek érték a romániai zsinatpresbiteri evangélikus-lutheránus egyházat, amelynek nyolc lelkészét és teológusát tartóztatták le 1958 végén, 1959 elején. Köztük volt Mózes Árpád (Krizba, 1931. július 25. – Budapest, 2013. május 1.), a romániai magyar evangélikus egyház 1992 és 2004 közötti püspöke, Kiss Béla püspökhelyettes, Antal László, Dani Péter, Dohy Árpád, Gödri-Oláh János, Veress Károly. Az elsőrendű vádlott Mózes Árpád, 1956 és 1957 között püspöki titkár, 1958-ban Székelyzsombor megválasztott lelkésze. Azzal vádolták, hogy 1956-ban, amikor egy debreceni diákcsoport a kolozsvári Teológiai Intézetbe látogatott, a kollégiumban nacionalista magyar nótákat és tiltott egyetemista dalokat énekeltek, a magyarországi „ellenforradalom” idején lelkesedéssel fogadták az ottani eseményeket, számtalan esetben rágalmazták a romániai népi demokratikus rendszert, szidalmazták a Szovjetuniót, amiért a magyar kormány kérésére vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Mózes Árpád magánbeszélgetések során kijelentette: a nemzetiségi kérdést csak úgy lehet megoldani, ha Erdélyt visszaadják Magyarországnak, még akkor is, ha a románság lélekszáma jelentős mértékben meghaladja az erdélyi magyarságét. A vádlott – olvasható az ítéletben – rágalmazó módon beszélt az erdélyi magyarság helyzetéről, azt állítva: nem örvendenek ugyanazoknak a jogoknak, mint a románok, a jogok formálisak, csak papíron léteznek, valójában minden kulcsfontosságú állásba románokat neveznek ki. Mózes Árpádot 1958. december 16-án Brassóban tartóztatták le, és a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával állították hadbíróság elé. Az 1959. május 15-én tartott tárgyaláson 18 év szigorított fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték a Btk. 209. szakasza 2. pontja a) és b) betűje alapján. Kolozsváron, Szamosújváron, a Duna-deltában – Grind, Periprava –, a Brăilai Nagyszigeten – Stoeneşti, Salcia, Luciu-Giurgeni, Ostrov – raboskodott. Az utóbbi megsemmisítő munkatáborból 1964. augusztus 3-án szabadult. Szabadulása után Nagykárolyban, Aradon és Kolozsváron volt lelkész, esperes.
Az evangélikus teológusok perében Antal László tatrangi lelkészt tizenhat, Dani Péter magiszterjelöltet tizenöt, Dohy Árpád és Gödri-Oláh János teológust hat, illetve nyolc, Kiss Béla evangélikus püspöki titkárt kilenc, Veress Károly negyedéves teológust hat év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulásuk után Gödri-Oláh Jánosnak nem engedélyezték a teológiai tanulmányok folytatását, a brassói teherautógyárban előbb segédmunkásként, majd autófestőként, nyugdíjazásáig műhelyvezető mesterként dolgozott. Néhány hónapja hunyt el Négyfaluban. Dani Pétert aradi evangélikus lelkészként valósággal kitoloncolták a hatóságok, Németországban telepedett le, ahol nyugdíjazásáig lelkészként dolgozott. Visszaemlékezéseit a Marosvásárhelyen 2006-ban megjelent Szemtanúk című kötet közölte. Dohy Árpád 1980-ban autóbaleset áldozata lett. Veress Károlynak csak 1974-ben engedélyezték, hogy levelezéssel befejezze félbemaradt teológiai tanulmányai utolsó évét, 1976 és 2001 között bácsfalusi evangélikus lelkész, nyugdíjazása után kitelepedett Magyarországra. Az evangélikus lelkészek és teológusok bebörtönzésével valójában D. Argay György nagy tiszteletnek örvendő evangélikus püspököt s általa az egyházat akarták lehetetlen helyzetbe hozni. A tartományi pártbizottságnál történt kihallgatása során Argay püspök kijelentette: tartóztassanak le engem, de engedjék szabadon a fiaimat! A letartóztatási hullámra az ürügyet az szolgáltatta, hogy a teológusok memorandumban tiltakoztak két tanáruk marxista és dogmatikus beállítottsága ellen és az egyház reformját sürgették.
Amikor Mózes Árpád az utolsó szó jogán megkérdezte az elnöklő Valean Simion hadbíró őrnagytól, mit és mivel vétettek az ország területi integritása ellen, azt a cinikus választ kapta: nem csináltatok semmit, de csináltatok volna, ha lett volna rá lehetőség! A koncepciós perek sajátos koreográfiájának megfelelően, mondvacsinált vádak alapján ítélték el a lelkészeket és teológusokat hat-tizennyolc év közötti börtönbüntetésre.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 22.
„Önállóságra, függetlenségre vágyakoztam és törekedtem kora ifjúságom óta”
Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkipásztor és történész önéletrajza
Százöt évvel ezelőtt, 1910. szeptember 6-án hunyt el Szilágyi Farkas, akinek alapvető történelmi munkái a mai napig, sőt az elkövetkezendők során is nélkülözhetetlenek maradnak mindazok számára, akik az enyedi, valamint az alsófehérmegyei 1848–49-es eseményekkel, a helybéli református egyház történelmi múltjával foglalkoznak. Élete, életműve példaértékű református egyházunk, lelkészeink számára, most, amikor lassacskán haladunk a Reformáció 500 éves évfordulója felé, s amelynek megünneplése komoly felkészülést, alapos egyházi munkát igényel. Egyházközségeink múltjának feltárása, jeles személyiségeinek felkutatása fontos lenne az elkövetkezendőkben. Ugyanakkor a karácsony közeledtével, ezekben az adventi napokban adózzunk kegyelettel egyházaink mindenkori fenntartóinak, támogatóinak s a harangok hívó szavára gyülekezzünk minél többen örvendező szívvel hálát adni kicsi fehér templomainkban az Úr Jézus Krisztus megszületésének. E keretben tartom méltónak és érdemesnek fölidézni, sajátkezűleg lapra vetett emlékezése alapján, egykori enyedi református lelkipásztorunk életútjának legfontosabb vetületeit. Bárcsak minél több, hozzá hasonló erdélyi református lelkészről készülne hasonló feltárás, megemlékezés, tiszteletteljes főhajtás a továbbiak során. Alábbiakban közöljük Szilágyi Farkas önéletrajzát, amelyet a szerzőnek 1910. szeptember 6-án bekövetkezett halála után pár hónappal Jancsó Sándor enyedi református lelkész és teológia tanár helyezett el a Bethlen Könyvtárba. (Győrfi Dénes)
„Születtem Alsófehérvármegyében, Csekelakán 1839. évi október 20-án. Atyám Kövesdi Szilágyi Károly régi alsófehérvármegyei birtokos, nemes családból származott, anyám farczádi Sándor Zsuzsánna. Tanulásomat Nagyenyeden kezdettem a Bethlen Kollégium mellett 1847-ben, mint magántanuló. Magántanuló társaim voltak Antal Géza és Antal János, Antal László jónevű enyedi főorvos fiai, Antal János erdélyi református püspök unokái. Tanítónk Incze János később nagyenyedi s még később szászvárosi pap. Mint magántanulók gyakran a püspök lakásán, a szép tavaszi és őszi napokon pedig lakásának díszes kertjében tanultunk. Tanulásunkkal 1848. év tavaszán már annyira előre voltunk haladva, hogy az azon évi szeptember hóban megnyílandó tanévben a harmadik, vagyis a »gimnazista classisba« lettünk volna felvehetők. Azonban, mint tudjuk, 1848. szeptember hóban a közbejött nagy események miatt az enyedi Bethlen Főiskola is zárva maradt. Magántanulásunkat sem folytathattuk, mert tanítónk, Incze János belépett a Zeyk Miklós enyedi tanár által szervezett és vezényelt »Szabad csapat«-ba s mint katonának nem volt ideje arra, hogy minket tanítson. Az 1848-ik év nyarának nagyobb részét Csekelakán töltöttem szüleim körében.
A vármegyei magyar birtokosság helyzete Alsófehérvármegyében azon év október hóban annyira rosszra fordult, hogy a falvakból menekült, aki csak tehette. Szüleim is menekültek Csekelakáról s Enyeden vonták meg magukat itteni rokonaik körében. Enyedről november 8-án sietve elvonult az összes magyar véderő. Az elvonult véderővel menekült a magyarajkú polgárságnak legalább 2/3-ada.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)
Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkipásztor és történész önéletrajza
Százöt évvel ezelőtt, 1910. szeptember 6-án hunyt el Szilágyi Farkas, akinek alapvető történelmi munkái a mai napig, sőt az elkövetkezendők során is nélkülözhetetlenek maradnak mindazok számára, akik az enyedi, valamint az alsófehérmegyei 1848–49-es eseményekkel, a helybéli református egyház történelmi múltjával foglalkoznak. Élete, életműve példaértékű református egyházunk, lelkészeink számára, most, amikor lassacskán haladunk a Reformáció 500 éves évfordulója felé, s amelynek megünneplése komoly felkészülést, alapos egyházi munkát igényel. Egyházközségeink múltjának feltárása, jeles személyiségeinek felkutatása fontos lenne az elkövetkezendőkben. Ugyanakkor a karácsony közeledtével, ezekben az adventi napokban adózzunk kegyelettel egyházaink mindenkori fenntartóinak, támogatóinak s a harangok hívó szavára gyülekezzünk minél többen örvendező szívvel hálát adni kicsi fehér templomainkban az Úr Jézus Krisztus megszületésének. E keretben tartom méltónak és érdemesnek fölidézni, sajátkezűleg lapra vetett emlékezése alapján, egykori enyedi református lelkipásztorunk életútjának legfontosabb vetületeit. Bárcsak minél több, hozzá hasonló erdélyi református lelkészről készülne hasonló feltárás, megemlékezés, tiszteletteljes főhajtás a továbbiak során. Alábbiakban közöljük Szilágyi Farkas önéletrajzát, amelyet a szerzőnek 1910. szeptember 6-án bekövetkezett halála után pár hónappal Jancsó Sándor enyedi református lelkész és teológia tanár helyezett el a Bethlen Könyvtárba. (Győrfi Dénes)
„Születtem Alsófehérvármegyében, Csekelakán 1839. évi október 20-án. Atyám Kövesdi Szilágyi Károly régi alsófehérvármegyei birtokos, nemes családból származott, anyám farczádi Sándor Zsuzsánna. Tanulásomat Nagyenyeden kezdettem a Bethlen Kollégium mellett 1847-ben, mint magántanuló. Magántanuló társaim voltak Antal Géza és Antal János, Antal László jónevű enyedi főorvos fiai, Antal János erdélyi református püspök unokái. Tanítónk Incze János később nagyenyedi s még később szászvárosi pap. Mint magántanulók gyakran a püspök lakásán, a szép tavaszi és őszi napokon pedig lakásának díszes kertjében tanultunk. Tanulásunkkal 1848. év tavaszán már annyira előre voltunk haladva, hogy az azon évi szeptember hóban megnyílandó tanévben a harmadik, vagyis a »gimnazista classisba« lettünk volna felvehetők. Azonban, mint tudjuk, 1848. szeptember hóban a közbejött nagy események miatt az enyedi Bethlen Főiskola is zárva maradt. Magántanulásunkat sem folytathattuk, mert tanítónk, Incze János belépett a Zeyk Miklós enyedi tanár által szervezett és vezényelt »Szabad csapat«-ba s mint katonának nem volt ideje arra, hogy minket tanítson. Az 1848-ik év nyarának nagyobb részét Csekelakán töltöttem szüleim körében.
A vármegyei magyar birtokosság helyzete Alsófehérvármegyében azon év október hóban annyira rosszra fordult, hogy a falvakból menekült, aki csak tehette. Szüleim is menekültek Csekelakáról s Enyeden vonták meg magukat itteni rokonaik körében. Enyedről november 8-án sietve elvonult az összes magyar véderő. Az elvonult véderővel menekült a magyarajkú polgárságnak legalább 2/3-ada.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)